Minden Glafurral kezdődött. Glafur egy kereskedő volt, lent, a mélyben vezette boltját, amit sikeresen vitt. Boldog volt, sikeres és… magányos. Nem volt még öreg, de egyre nyomasztóbbnak találta, hogy még nem talált asszonyt maga mellé. Így ment már jó ideje, és napról napra nehezebb volt e gondolat súlya, míg egy nap megismerkedett Lilinnel. Egymásba szerettek hamar, és Glafur megkérte a lány kezét. Lilin apja azonban nem adta áldását rájuk. Nem akarta, hogy lánya egy kereskedő mellett állapodjon meg, hanem katona feleséget akart belőle.
Glafurt mélységesen bántotta, hogy így lenézik és megvetik őt származása és mestersége miatt. Bántotta, hogy nem erősebb, nem bátrabb, hogy nem fegyvert, hanem üzletet örökölt apjától, de sose kárhoztatta emiatt ősét.
Az üzletnek azonban tovább kellett mennie. Fogytak az áruk, így Galfur elment újat szerezni más törp városokba. Elhatározta magát rá a hosszú út alatt, hogy akkor is elnyeri Lilin kezét. Ha kell, akkor harcba megy bárki ellen, és ehhez, ha szükséges, akár követ is eszik, hogy erősebbé váljon. A legenda szerint meghallották ezt a törpök isteni, de más senki, és segíteni akartak rajta. Éjjel, amikor megpihent a kövön, az istenek beszéltek hozzá, és elmondták hogyan legyen erősebbé.
Glafur nem beszélt róla senkinek, hiszen maga is hitetlenkedett az álomban. Végül azonban rászánta magát, és első este agyagot evett. A másodikon kő törmelék volt a vacsorája. Harmadik este, meghagyták az istenek, hogy kvarcot egyen. Utána sorban jött az opál, rubin, malachit, smaragd. Glafur mindet legyűrte nagy nehezen, majd a gyémántot és a mithrilt is. Kőből lettetek, mondták az istenek, és bár sok idő eltelt azóta, még most is be tudod fogadni az ősök testét. Glafur nem érzett változást a dekád végén, csak kis teltség, de elment a nagy tornára, amit akkor még évente hétszer rendeztek meg, nem úgy, mint napjainkban. Kiállt mindenkivel, és győzött mind felett.
Bajnokként ismét Lilin apja elé ment, ugyanazzal a kéréssel. Csakhogy teste elkezdett megváltozni. Kezén a bőr megkeményedett és megszürkült. Körmei tompán fénylettek. Hangja mély és darabos lett. Megrémült az apa, hogy szörny áll előtte, és ismét elzavarta őt. De ezt már Lilin nem tűrte, és szeretett Glafurja után ment, dacolva apja akaratával, kockáztatva, hogy kiátkozzák a családból. És úgy is lett. Menekülniük kellett.
De mit számított az nekik? Együtt voltak, szerelmesek és boldogok. A városon kívül, a barlangokban bujdostak, és egyre távolodtak szülőföldjüktől, míg egész közel értek a felszínhez. A történelemkönyvek mind azt írják, hogy azokban az években az orkok a törpökre támadtak, de a szűk járatokban a törp seregek egy kicsiny része visszaverte őket. Az a kicsiny sereg a Lilint és Glafurt üldöző apa volt fegyvereseivel. De nem ám ők győztek az idegenek felett! Glafur és szerelme botlott az orkokba. Az ork vezért mulattatta a gondolat, hogy meghágjon egy törp asszonyt, így el akarta szakítani Lilint a férfitől, akit ő még mindig forrón szeretett, pedig Glafur mind jobban kőszerűvé vált.
Szerencsétlenül jártak az orkok. Glafur hatalmas erejével mind összeroppantotta és szétmorzsolta, akit csak ért, kitépte Lilint a kezük közül és menekülni kezdtek. Futottak, mert sokan voltak még az orkok, s a túlerővel még a vitéz Glafur se bírt volna. Végül két tűz közé kerültek, egyik oldalt az orkok, másik oldalt a dühödt apa, aki újfent látta, ahogy lánya a szörnyűséges férfit öleli. Talán egymásnak estek volna törpök és orkok, és a szerelmesek egérutat nyernek, de máshogy rendeltetett. Lilin és Glafur tudták, hogy az orkok vannak fölényben. Még egyszer megcsókolták hát egymást, összeölelkeztek.
…aztán rengeni kezdett a föld, ahogy Glafur eggyé kezdett válni a sziklával, miközben szerelmét ölelte. Potyogtak a kövek, hatalmas sziklák szakadtak le, agyon nyomva az orkokat, elzárva őket a szabad világtól. Az üldöző apa és emberei még nem értek oda, így ők szemlélői voltak csupán az eseményeknek.
Mikor véget ért a rengés, és elhordták a köveket, csak az ork sereg holttesteit találták meg. Ott, ahol az apa utoljára látta lányát és a férfit, aki elragadta őt tőle, egy fényes kő volt a sziklába ágyazva. Rátette a kezét, és érezte, hogy lüktet. Másnap, mikor visszatértek, már nem volt ott a kő, hiába akarták kifejteni. Lesüllyedt az a mélybe, magukhoz szólították az istenek. De az a kő él még a mai nap is, és növekszik. A bányák mélyén néha találnak belőle, és fáradtságos munkával kibányásszák, mert ez az élő kő adja a gólemek lelkét, amiket a győzhetetlen Glafur és hőstette ihletett. Erre azonban csak néhány öreg és a bárdok emlékeznek már, a könyvekben csupán a győztes csata szerepel. A veszteség, és a két szerelmes áldozata élete végéig kísérte az apát, aki hősként tisztelte a férfit, kit éltében annyira gyűlölt. Ő építette az első gólemet, melynek a Glafur nevet adta, s csuklójára ékkövekből házastársi karpercet csinált, benne lánya, Lilin nevével.
A gólemek pedig azóta is őrködnek a törpök birodalmában, és védik annak határait.