Faj: Ork

Nem: Férfi

Kor: 32

Becenév: Szürkefarkas

Rang: Harcos/Zsoldos

Mágia szint: -

„Harcos vagyok. Ízig, vérig. A becsületem van, meg a fegyverem. Harc elől még nem futamodtam meg sohasem, amit vagy megnyertem, vagy nem. De sosem sütötték rám a gyávaság bélyegét.”
Vallja ő, de mint annyi mást ezt is meg kérdőjelezte magában. Keres, kutat, hogy válaszokat leljen. Nem zárkózik el senki elől, hiszen tudást a legváratlanabb helyekről is szerezhet. Persze a harc szeretete még mindig lobog benne és nem is fog kialudni. Gyakran még mindig hatalmába keríti a rég őrület. Még mindig vehemens és könnyen kihozható a sodrából. Ha valaki kiáll ellene bátran megküzd vele. Nem veti meg az italt és a jó féle fehérnépet.
A sötét elfeket még mindig gyűlöli, hiszen nem sok jót tudott meg róluk. No meg a régi szokásokat és beidegződéseket nehéz levetkőzni.
A többi fajjal semleges a kapcsolata. Nem bízik meg bennük, de semmi ellenséges érzelmet nem táplál irányukba.

Nagydarab zöld bőrű monstrum áll előtted. Szájából agyarak merednek elő, amik jócskán megsárgultak már. Szemei sárga színűek és mélyen ülnek, míg a haja egészen sötét. Fajtársaival ellentétben viszont nincs hosszú haja, csupán egy vékony varkocs lóg le egészen a háta közepéig. Bőrén vágások és forradások nyomai látszódnak, megannyi viadal mementójaként. Mind két karját tetoválások borítják.  

Mit is mondjak magamról? Nem rég lettem csak harminckét éves. De máris annyi mindent láttam röpke életem alatt. Annyi mindent megtapasztaltam már. Sokaknak fogalma sincs, hogy mi rejlik a világ határain túl. Mi történik, ha kifordítjuk a sarkaiból. A legtöbb teremtmény élete abból áll csupán, hogy műveli a földjét és nem merészkedik a határain túl. Jól beidomított birkaként éldegéli a napjait és tűri, hogy körülötte farkasok portyáznak, amiktől a kutyák vagy megvédik, vagy nem.
Én pedig farkas vagyok. Hiszen orknak születtem. Harcosok családjába születtem, akik nem tűrik el, hogy birka módon terelgessék. Ha kell, akkor nekiugrunk bárkinek, aki a törzsünket fenyegeti. Én mint törzsem sarja pedig ezt fogom tenni. Kitépem a mocskok torkát akik foltot ejtettek a családom és törzsem becsületén. Hiszen ama törzs leszármazottja vagyok, akiket elátkoztak a sötét elfek és őrjöngő vadállatok lettek. Úgy neveltek, hogy tudjam, ez a hagyatékom. Legalábbis ebben hittem… sokáig.
Nekem közel sem volt olyan felhőtlen gyermekkorom, mint a korombelieknek. Már egészen fiatalon elkezdtek képezni. Megtanítottak, hogyan éljem túl egymagam a csatatéren és a kinti pusztákon egyaránt. Kiképeztek a fegyvereink forgatására és arra, hogy már egész lényünk rémületet teremtsen ellenfeleink szívében. Kiképeztek arra, hogy a gyűlöletem és a haragom, hogyan lehet a legnagyobb fegyver, amit forgatni valaha is fogok. Hogy a félelem legyőzhető és átformálható valami hatalmassá. Ami hősöket teremt és legendákat.
A tanulóéveim végén pedig jött a próba. Szűken, zárt körben zajlott, sötét és csillagtalan éjszakán. Csak a farkasok vonyítottak valahol messze és siratták a holdat. De minket nem zavartak. Előző éjjel már kint voltam. Le kell nyugtatnom tomboló lelkemet, ami eddig kötelékek nélkül vágtatott. De amint ez sikerült a törzs sámánja közelebb lépet. Keze gyengéden érintette meg vállamat.
- Készen állsz ifjú harcos. – szólalt meg reszelős hangon. – Készen állsz, hogy Berzerkerré válj. De még előtte itt egy utolsó próba. Ami kijelöli utadat. Hozzátok!
Majd a sötétségből két ork harcos lép elő, akik közrefognak egy sötét elf csöppséget. Hogy hány éves lehetett? Ki tudja már. De sírt és könyörgött. Arcán könny és takony szennyezte be. Hogyan sikerült elkapni? Nem tudom. De arca, azóta is feltűnik előttem rémálmaimban. A két marcona őre azonban rá se hederített, csak hozták tovább. Majd ledobták a lobogó máglya túloldalára és visszahúzódtak az árnyak közé.
- Itt a próbád! – mutat rá a sötét elfre. – Koncold fel. Vedd el életét, ahogy ők tették a miénkkel. Mutasd meg neki, hogy nincs kegyelem!
Az utolsó szavakat már szinte rikoltotta. Vérgőzös tekintettel, szinte tébolyodottan tekintett az ellenség egy porontyára. Én pedig tudtam, hogy mi a dolgom. Tudtam, hogy mit tettek velünk eme szörnyetegek. Akinek a könnyei csupán csalás és ámítás. Hogyha hátat fordítok neki, akkor kést nyom a hátamba. Tettem, amit a népem megkövetel tőlem. Rendületlenül és haraggal telve.
- Nincs kegyelem! – kiáltottam el magát.
Majd lesújtott a fegyverem. A hideg acél gond nélkül tépett bele a húsba és tört csontokat. Zúzta össze egy fiatal élet lehetőségeit. Ezt követően büszkén húztam ki magam és örömmel fogadtam a gratulációkat. Úgy éreztem, hogy bármit meg tudok tenni. Hogy nincsenek határok és készek vagyunk legyűrni ellenségeinket.
Örömteli időszak volt. Önfeledt és tébolyodott. Megannyi portyát indítottunk képzelt vagy valós ellenségeink irányába. De megannyi csatát követően a köd kezdett elpárologni. Kezdtek kételyek gyötörni. Vajon helyes amit teszünk, hogy fegyvertelen ellenfelek ellen vonulunk a legtöbbször? Hogy így szereznénk vissza a becsületünket? Nem inkább csak mélyítjük ezzel szégyenüket? Ezek és megannyi kérdés gyötört. De nem találtam választ. Társaimra ránézve tudtam, hogy nem lelek erre választ. Őket már teljesen bekebelezte a düh tébolya, amit az ital táplált és mélyített el. Én pedig undorodni kezdtem ettől. No meg saját magamtól is. Eltörtem. Már nem voltam hasznos társuk. Éreztem, hogy engem is olyan könnyen vágnának le, amint megkímélem egy poronty életét, akárcsak őket. De vajon próbálkozzam meg vele, vagy mentsem életem és váljak árulóvá.
Ez nem rám vallott. Elhatároztam, hogy amint lehet megteszem. Talán még van számunkra remény, hogy ne csak egy vérgőzös horda legyünk. De ehhez válaszokra volt szükségem és tudásra. Nem volt elég csupán az a tudás, amire a törzsem taníthatott meg.
Így amikor vége lett a portyának közöltem, hogy most elmegyek. A saját utamat kell járnom. Ez persze nem ment olyan egyszerűen. Hisz szent feladatot kaptunk. De én hajthatatlan voltam, így párbajra került sor. Egyik testvérem lett végül is az ellenfelem. Őt kellett legyőznöm, hogy szabad legyek és a saját utamat járjam. Saját válaszokat találjak. Így hát elkezdődött a párbaj. De minek térjek ki rá. Nem volt sem epikus sem felemelő. Csupán két ork küzdelme. Ököllel estünk egymásnak. Próbáltam fivérem fölé kerekedni. Ő ki rúgta a lábam, amire mind a ketten elterültek a sárba. Körülöttük a többiek őrjöngtek. De, hogy rövidre fogjam végül győztem. Kivívtam a győzelmet, igaz ez egy törött vállba és lábba került. No meg a gyűlöletbe, amit tettem miatt éreztek. De a hagyomány kötelezett. Így végül felszerelkezett és egy időre búcsút mondtam az oly ismerős hegyeknek.