/folytatás Délos kikötőjéből, Uráldur karakter nem tartózkodik a helyszínen/



A kis tolvaj verőfényes napsütésre ébredt. Mintha az időjárás is sugározni akarta volna, hogy megszabadult a bűnös városból és a sötét alakjaitól.
Galileo Galilei a hajó orrában nézte, ahogy két kis csónak halad előre Ferula folyamon, melyet néhányan Yarulaként is ejtenek. Ezek a kis vízi járművek, melyek eltörpültek az ő méretes hajója mellett, mégis összeköttetésben voltak.
Hogy miért is szemlélte a bárka elején, arra válasz volt, hogy bizony a tengerjáró megfeneklett egy homokpadon. Így a terv az volt, hogy a matrózok kiviszik a partra a mentőhajókkal azt a két vaskos vontató kötelet, amivel talán esélyük lesz kirángatni és a sodrás felé húzni a tartósított hallal megrakott járművet.
Nem sokáig hallgathatta a könyök zavartalanul a munkálatok zajait, mert a szakács hamarosan be fog lépni a raktérbe, hogy egy kis elkészíteni való élelmet magához véve láthasson neki a kaja elkészítésének.

Mikor Flint kinyitja a szemét és meglátja, hogy az éjszakát már maga mögött hagyta és most a nap süt be abba annak a kamrának a résein, ahol ő meghúzta magát.
Azonban ez még talán örömmel is töltené el, de egyrészt rögtön eszébe jutnak a kihallgatott beszélgetés borzongató emlékei, másrészt fura csobbanó hangok ütik meg a fülét, meg hangos kiáltozások, amik azt jelzik, talán sokkal több időt töltött a hajón, mint amit szabadott volna.
Oda surran az egyik oldalfalhoz, ahonnan hangokat hal és próbál kilesni a résen, de amit lát attól azonnal kiszalad a lábából a vér és majdnem leül a földre. Nem látja a kikötőt, sőt egyáltalán nem lát házakat, csak azt a fura ruhás kereskedőt, akit éjjel is, na meg egy csomó rohangáló tengerészt, akik elég marconának néznek ki, hogy Flint elképzelje, ahogy a vízbe hajítják, ha megtalálják a potyautast. Már rengeteg ilyen rémtörténetet hallott, hogy most kétségbeessen, pedig általában mindig minden helyzetben feltalálja magát. Azonban a tegnap este igen csak megcsappantotta ezt az önbizalmat.
Ekkor hallja meg maga mögött az ajtó nyitását és kitágult szemmel, bénultan bámul a belépő tenyeres-talpas, szakállas férfira.
Aztán nagyot kiált, ahogy oldódik a görcs benne és megpróbál elrohanni a nagydarab fickó mellett, hogy ……..hát a többit még nem tervezte el. Csak nem akar a kamrában csapdába esni, hogy aztán megkorbácsolják, áthúzzák a hajó alatt vagy más rémséges dolgot tegyenek vele, mielőtt a tenger farkasai közé dobják. Szerencsétlenségére igen élénk képzelőerővel rendelkezik.

Flint igyekezett elrohanni a kövér idegen mellett, de az lapát kezeivel belemarkolt a hajába és úgy rángatta fel a kalmárhoz.
-Uram! Fogtam egy meglepetés vendéget. Lent volt, gondolom ételt akart épp lopni, mikor elindultunk.

A terv jó volt és már sokszor alkalmazta is, hiszen vékony volt és fürgelábú és ez a nagydarab, pohos fickó meg nem tűnt valami mozgékonynak, csak hát nem mindig jönnek be  a tervek és nem mindig kell hinni a látszatnak ezt most bizony fájdalmasan tanulja meg a kis tolva kölyök, aki rúgkapálva igyekszik megszabadulni a hajába csimpaszkodó matróztól, megpróbálva sípcsonton rúgni, vagy belemarni a kezébe, de annak napszítta, kötéltől és tengervíztől megkeményedett bőrében aligha tesz kárt, a lábát meg el sem éri, vagy ha igen, annak arca meg sem rezzen.
- Nem akartam lopni! Nem vagyok tolvaj! – tagad azonnal, ahogy illik. – Csak mert nem vagyok olyan……olyan szép ruhában, mint ő, azért még nem vagyok….enyveskezű.
Persze ez szemen szedett hazugság, de hát ezt már megtanulta, hogy soha ne ismerjen el semmit, még akkor sem, ha a bizonyíték épp a kezében lapul.
- Csak aludni akartam…..nyugodtan, mert meg…..megakarnak….ölni. – suttogja, mint aki nagy titokba avatja be a másikat, akik így kénytelenek közel hajolni és akkor……meglendül a feje.
Már ha sikerül, akkor is csak a palánkig jut, hiszen nem tud úszni.

Az elbeszélést egyenes derékkal hallgatták, hiszen nem kenyerük a bizalmaskodás a gyanúsítottal. Bár nem hivatalos bíróság, ám ez nem teszi kellemesebbé a büntetést, ha arra méltónak találják. A szakács pedig lehet bármennyire is vihar által edzett, talán csak azért csúszott ki a karmaiból a gyerek haja, mert a munkában megizzadt a tenyere.
Fogócska vette kezdetét a fedélzeten és jobb, ha nem lesz vége, valami olyan helyet talál magának a tolvaj, ahol nem tudják megfogni. Ugyanis a viselkedése csak a szavait cáfolták meg. Így igen bősz legénység van a nyomában.

Nincs szükség azonban arra, hogy megfájdítsa a fejét, ezzel mondhatni megússza a másik kettő, hogy nekik is minimum orrtörést okozzon, mert még az előtt sikerül a kapálózásával meggyengíteni a hajába markoló szorítást és bár jó pár hajszála bánta, de csak kicsúszott a medve fogságából.
Lopakodott már fel hajóra és még lopott is ezt-azt, de még soha nem fordult vele elő, hogy az ne a parthoz lett volna rögzítve és utána, ne tudott volna elillanni, a kikötő sikátoraiban.
Most is az ösztönök, a menekülés kényszere volt, ami dolgozott benne, mert annak sosem volt jó vége, ha elkapták és ennek a nyomait valószínűleg már örökké viseli a hátán és teste más pontjain is, így nem lehet csodálkozni, hogy most sem akar hasonló sorsra jutni.
Azonban itt nincs part, ahová menekülhetne, csak mindenhol víz és víz, ezt láthatja, ahogy lélekszakadva végig rohan a hajóm, hol itt-hol ott felbukkanva, átbújva, átugorva amit csak lehet és igyekszik ksiklani az őt kergetők elől.
A bosszús és dühös kiáltásokból tudja, hogy bizony nem fognak kesztyűs kézzel bánni vele, ha elkapják, a futás egyre kétségbeesettebb, végül az utolsó pillanatban ugrik egyet egy felé lendülő kéz előle és…….hangos sikoltással átzuhan a palánkon a vízbe.
Elmerül, aztán kapálózni kezd, így a feje kis időre a víz felé kerül, de ismét merülni kezd és csak nyeli a vizet, még kétszer csapkodva felbukkan,de ha nem történik semmi, akkor bizony nagy a valószínűsége, hogy vízbe fullad.

A tengerészek bizony igen dühösek voltak, hogy nem tudták a kis fürge lábút nyakon csípni, ám mikor az elvétette az egyik lépést és *zsutty!* bele zuhant a folyóba, egy darabig jó ízűen nevetve figyelték fentről.
-Na, most úszik vagy elsüllyed! El kéne már döntenie.
-Lehet, hogy ez egy új fajta úszás. Épp most készül a király előtti bemutatóra, hogy lehet integetni és pancsikolni egyszerre.
*A kellemetlen megjegyzések ellenére nem akarták a kölyök halálát, így mikor végleg elmerült, az egyikük utána ugrott, hogy a felszínre hozza.
-Na, és most mi legyen. Haza akarod vinni? Nem tudunk felengedni, nincs poggyász jegyed. Ami dolgozói belépőd volt, az lejárt. -hangzott ismét a második vicces hangja.
-Dobjatok már le egy kötelet! Hideg a víz.
*Ezzel kis mókázás után, mely során végül a megmentő úgy döntött, hogy inkább a csónakok felé kezd el úszni és azok vontatta kötélen kapaszkodik fel, inkább megkönyörültek rajta és hamar átlendült egy kötélhágcsó a palánkon.

Ha nem lenne ilyen rémült és félne attól, hogy mit tesznek vele a tengerészek, biztosan nem lenne ilyen óvatlan, de most az és máris megtörténik a baj. Flint, bár próbál valamibe belekapaszkodni, nagy csobbanással landol a vízben, ami nem csak jó nagyot üt rajta, hideg is és………víz! Szóval nincs kapaszkodó és a fürge kis tolvajnak valószínűleg itt jönne el a vég, hiszen olyan csak a mesékben van, hogy valaki hipp-hopp, rémületében megtanul úszni.
Persze csapkod és kapkod, de ezzel csak ront a helyzetén, így aztán nem igazán tud figyelni a rajta való tréfálkozásokra, sőt még csak könyörögni sem az életéért, mert azonnal telemegy vízzel a szája, ahogy kiáltásra nyitja.
Mikor már kezdi feladni és érzi, hogy nincs tovább, a világ lassan távolodni kezd, hirtelen egy erős kéz markol ismét a hajába és húzza felfelé míg ki nem bukkan a feje és köhögve, hörögve, prüszkölve tölti meg a tüdejét az éltető levegő.
Bár hallja a nevetést és a kiáltásokat, még nincs abban az helyzetben, hogy nevessen rajta, csak kapaszkodik teljes erőből amibe csak tud, először a matrózba, aztán a kötélhágcsóba, míg aztán remegő lábakkal, víztől csöpögve, erőtlenül zuhan a fedélzetre.
Fel sem mer nézni, mert maga előtt látja a komor, haragos arcokat, ami után biztos valami rossz következik, bár azt sem érti, hogy miért húzták ki, nem mintha nem lenne hálás érte, de a pletykák szerint inkább arra számított, hogy maguk dobják a vízbe.
- Kérem, ne bántsanak. – zihálja könyörgő arccal, amiben már igen nagy gyakorlata van, csak nem mindig jön össze.

Mikor épp megmenekült a halál torkából, a szakács keze csapott a kis csöppségre. Na, nem azért, hogy megüsse, csupán a fülénél fogva vigye magával a konyhára.
-Gyere csak! Ha éhes vagy, majd adok neked ételt. Csak aztán nehogy eszedbe jusson panaszkodni. Olyan kukoricát kapsz, hogy a lábadban is érezni fogod, nem csak a gyomrodban!
*És ezzel ellentmondást nem tűrően vitte magával. Galilei talán középkori élete ellenére is kifejlődött igazságérzete miatt nem szólt bele a fedélzeten a rendrakásokba. Vagy talán csak kellően gyáva volt, hogy zsarnoknak tekintsék, ha olyat tesz, amivel kivívja emberei haragát.
Bárhogyan is, ő igyekezett ilyenkor a háttérben maradni. Így a séf valóra válthatta fenyegetését. Hiszen azt a tengerit nem ehette meg a kis Flint, hanem a sarokba fordulva kellett térdepelnie rajta. Kemény, megszáradt törökbúza volt.
-Ha visszajövök és nem talállak ugyan így, akkor nagyon nagy verésben lesz részed, tolvaj! Megmozdulni se merj, amíg én azt nem mondom, hogy elég!
*Ezzel rá csapta az ajtót és neki látott a főzésnek. Ez idő alatt a kreol bőrű kalmár javasolta, hogy talán most már folytassák a teherhajó kihúzását, mert ha sokáig itt dekkol, a végén teljesen belefúródik a homokba.
Pár óra múlva jelent meg a kukta, hogy dühösnek tettető hangon ráripakodjon a gyerekre, ha ott találja egyáltalán.
-Na, gyere! Kapsz egy kis kaját, de gyorsan edd meg, mert a legénység után is mosogatnod kell. Utána pedig felsúrolod a fedélzeti deszkákat, hogy csak úgy csillogjon!

- Aúúúúú! – jajdult bele a fülét marcangoló lapátkéz húzásába, amely segítette talpra állni és, ha bírta a lába, ha nem vonszolta magával a hajó konyhájába, ahol aztán megtudhatta milyen az, amikor itt kukoricaételről beszélnek.
Most már ellenkezni sem ellenkezett, csak a fülét fogó kézbe kapaszkodott erősen, hogy némileg enyhítse a kínt, mert úgy érezte letépik ezt a felettébb hasznos szervét és csak egy szánni való pillantást vetett a történteket szótlanul figyelő nemes úr felé, hátha megakadályozza, amit vele készülnek tenni. De semmi ilyesmi nem történt és Flint nem sokára még sajgó füllel, de sokkal jobban fájó térddel átkozta magát, amiért egyáltalán eszébe jutott erre az imbolygó alkotmányra feljönni.
Azért annyira nem volt jófiú, hogy ezt hosszasan elviselje és mivel eddig sem panaszkodhatott a hallására, most is ezt vetette be, hogy figyelje jön-e felé valaki, addig bizony kímélte a térdeit és csak guggolásba gördült vissza, így könnyen és gyorsan térhetett vissza a büntetését engedelmesen tűrő, megszeppent kölyök szerepébe, ha valaki rányitotta az ajtót.
Flint-et az utca nevelte és mióta az eszét tudja a maga ura volt. Vékony kölyök révén könnyen tudta kihasználni az emberek szánalmát és jóindulatát. Míg egyedül hagyták számot tudott vetni a lehetőségeivel és tudta, hogy most meg kell húznia magát, ha nem akar még hasonló vagy még rosszabb büntetéseket, nem mintha a veréshez ne lett volna hozzászokva, az már nem nagyon rémisztette, de ha nem volt muszáj minek provokálja ki.
Ha gazdagnak születik, biztos ő is már valami kereskedőnek, vagy ügyvédnek tanult volna, hiszen elég eszes volt hozzá, de hát nem annak született, így azzal gazdálkodott, amilye volt.
Most is hallotta a kiáltásokat, érezte a hajó rándulásait és sejtette, hogy bajban vannak a hajósok, de nem értett hozzá, így csak magával volt elfoglalva. Mielőbb partra akart jutni. Bár………
Végül is mi várhat rá, ha visszamegy? A Testvériség valamelyik gyilkosának tőre? Hiszen ha meglátták, akkor neki vége! És nem volt benne biztos, hogy senki nem látta, ahogy eszehagyottan elrohan.
Talán jobb, ha meghúzza magát, mag elül a vihar és erre egy hajóút miért ne lenne jó?
Mikor megjelent a férfi, már könnyes arccal térdelt megint a helyén. Óóóóó, könnyekben nagyon jó volt!
Az étel hallatán nagyot kordult a gyomra és olyan gyorsan állt fel, hogy ideje sem volt gondolkozni, talán ennyi térdepléstől ez nem menne ilyen könnyen. Neki tántorodott a kövérnek.
- Mindent megcsinálok uram, csak ne bántson. Meglátja ügyes vagyok. – villantotta könnytől nedves szemeit a férfira.
Aztán, most már figyelve a dolga, kissé sántikálva ment a kukta után, hogy megtömje a hasát, aztán tegye a dolgát. Ha kell meg tud ő dolgozni az elismerésért, de annak mindig megvan az ára.

Miközben a kis potyautas a sarokban... volt, az alatt az erős kezű matrózok kieveztek végre a partra és nagy nehezen lerángatták a bárkát a homokpadról. Így zavartalan volt az utazásuk tovább. És pár óra múlva már Flint is megvacsorázott, így legalább nem marad éhes, mialatt ismeretlen vidékeken haladtak.
Ám a kereskedő tudta, hogy merre akar tartani és miért. Nem sokkal napnyugta után érkeztek meg a következő kikötőbe. A hajó tulajdonosan bosszúsan vette tudomásul.
~De mindegy is! Még a késő délutáni pár órában akartam egy kis árusítást a piacon, hogy felmérjem a lehetőségeket, de az a baleset túl sok időnket rabolta el.
De legalább -ha a jó oldalát nézzük- korán tudom kezdeni holnap a kirakodást az emberekkel és talán lesz egy jövedelmező egész napom.
*Néhányan kimentek mulatozni, de a többség őrségben maradt, ahogy Délosban is tették. Fényes nappal jobban elengedi őket Galileo, mert amint kint van a standokon az áru, már boldogul néhány emberrel is.
De vajon hogyan fog a szakács új védencének az éjszakája telni? Hiszen a nagy darab fickó nem küldi el aludni, csupán azzal, hogy „ha végeztél a fedélzet súrolásával, akkor majd kezd újra!” eltűnt és ráhagyta, hogy a kölyök mikor is fejezi be végül.

A kukoricakása most olyan jólesik Flint-nek, mint amennyire kezdte megutálni a növényt, amikor a térdét nyomta, de most jólesően tölti meg a hasát és végre nem is tagadnak meg tőle két-három repetát sem. Igaz, hogy utána már kevésbé van kedve a többiek piszkos edényét elsikálni, nem is viszi túlzásba, némelyikbe még a nagyobb tisztaság és fertőtlenítés érdekében még bele is köp.
A súrolás meg aztán már a hab a tortán, csak akkor csinál úgy, mintha dolgozna is, ha valaki látja is, de nagyrészt a hajót és a matrózokat méri fel. Örömmel látja, hogy a bárka végül kiköt a parton és bár nem ismeri a helyet, attól még a szárazföld az szárazföld és itt a jó alkalom, hogy kéretlen pártfog elől megpattanjon, ha éppen nem figyel rá senki.
Nem holmi hajósinas ő, vagy rabszolga, hogy bepiszkolja a kezét. Ő a finom munkákhoz szokott, még a végén elmacskásodnak az ujjai a nehéz fizikai munkában.
Már rég kiszúrta magának a kereskedő kabinját és azon matrózok hálóhelyét is, akik a partra mentek, hogy mielőtt elhagyja a hajót, azt ne üres kézzel tegye.
Bár nem akar visszamenni Délos-ba, azért itt is valószínűleg meg van a helyi alvilág, sőt azt sem zárhatja ki, hogy a Testvériség itt is képviselteti magát, de hát azért itt nem ismerik, atlán, ha kellő érmékkel megpakolva lép itt partra, megtalálhatja a helyét, de ha nem akkor is a szárazföldön megy tovább, nem egy ingó, bizonytalan járművön.
Mikor magára marad és már csak az őrök vannak a fedélzeten, akik ügyet sem vetnek a padlót simogató kölyökre, halkan surran egyik helyről a másikra és pakolja meg az inge elejét. A két kezére szüksége lesz, ha el kell hagynia a fedélzetet.
Már megfigyelte, hogy a kereskedő kabinjának ajtaja nem nyikorog, így halkan osonhat be, majd megmerevedik, hogy a szeme szokja a sötétet és ha hallja az alvó szuszogását, akkor az erszényét igyekszik magához venne, majd olyan halkan, ahogy jött távozik és a hátsó kikötő kötélen mászva, árnyékként mászik le a hajóról, hogy eltűnhessen a kikötőben.

A zsebmetszőnek először nincs szerencséje. A városba kimenő tengerészek szinte minden pénzüket magukkal vitték. Csak néhány rézpénzt talál, amit a fedélzeten való kártyapartihoz tettek félre. Ám Galilei szobája kész arany fogás volt! A levetkőzött ruhája tetején egy erszényes zacskót talál bőrfonállal összekötve. Kint bele lesve ebben bizony ezüstök és egy-két arany is akad.
A nem kevés jutalommal szökik meg, hogy eltűnjön az éjszakában. És ez sikerül is neki. Reggel amikor reggelinél senki sem találja, nem nagyon bánkódnak utána.
-Had menjen, ha menni akar! -legyint Galileo is- Senkinek nem muszáj szabad életet élni. Ha neki jobb a mocsokban mástól kéregetni...
*Ám véleménye hamar megváltozik, miután páran jelzik, hogy azért késtek az evésről, mert eltűnt a félre rakott pénzük. A kereskedő is gyanút fog, hiszen még bízott benne, hogy csak rosszul emlékezett és a ruhái közé rejtette végül mégis a forgó pénzt. De hamar utána nézett és bizony neki is nem kevésnek veszett nyoma.
Hát nem meglepő, hogy dühös matrózok léptek partra, hogy az esti vigalom után gyűlölettel a szívükben kutassák azt, kinek arcát jól ismerik. És ez alatt a kalmár megerősített őrségre bízta a felügyeletet, maga pedig a város parancsnoka vagy bírája után nézett.

Bosszúsan forgatja fel a tengerészek kevéske holmiját, hiszen alig talál pár garast, de a kereskedő szobájában talált pénzes zacskó kárpótolja mindenért, mikor meglátja milyen vagyonra tett szert vele.
Nem is habozik tovább, nem kockáztat semmit, hanem igyekszik köddé válni az éjszakában.
Persze nem megy egyelőre messzire, hiszen nem ismeri a kikötőt és nem szeretné, ha pont egy itt tevékenykedő rablóbanda karmaiba futna, még ha nem is néznék ki belőle, hogy van nála mit keresni, azért a hecc kedvéért is belekötnének egy egyedül lófráló kölyökbe, akit nem ismernek.
Meghúzza magát, pár partra hordott halászháló között, így várva ki a reggelt. Biztos fedezékből nézi, ahogy reggel megélénkül a hajó, ami idáig elhozta, majd felbolydul, ahogy valószínűleg észre veszik a hiányát, de nem vár tovább, hanem keres egy kocsmát, ahol a pulthoz feltornázva magát, rendel egy kiadós reggelit.
- Add a pénz fiú, különben étel helyet nyaklevest kapsz, ha ingyen akarsz kosztolni. – mordul rá a csapos, akinek a szeme elkerekedik, ahogy az ezüst pénz meglátja a fiú markában. – Na jól van, jól kölyök, látom érted a csíziót, hozom az ételt. – markolja el a pénzt.
Flint tudja persze, hogy az étel a töredékébe kerül, de most nincs kedve kidobatni magát, éhes és szomjas. Ha már a tányérját is kinyalogatja, akkor kilódul az utcára, tele hassal és vidáman, hogy keressen egy magához hasonló utcakölyköt és felmérje, mi a helyzet a városban, van-e esélye itt megmaradni vagy jobb, ha odébb áll.
Beljebb az egyik standnál még vesz pár almát, kivételesen pénzért, élvezve a tehetősség örömét és azt rágcsálva ballag az egyik kolduskölyök felé.
- Üdv! Kérsz egy almát? – dobja annak oda az egyik gyümölcsöt. – Ki vezeti az itteni bandát? – kérdezi nyíltan, hiszen a mási is láthatja, hogy miféle. – Kéne egy hely az utcán, talán meg egyezhetnék vele. – indokol is, ha a másik nem futott el.
Soha nem volt még ennyi pénz a kezében Flint-nek, és fel sem igazán méri, hogy ez mennyire hiányzik a kereskedőnek, hogy nem csak bosszús lesz miatta és átkozza el a kölyköt, hanem van akkora a vesztesége, hogy belevonja a hatóságokat is, így nem számít a szokásosnál nagyobb figyelemre.

Mialatt a bűnös gyerek a városban lófrált, addig a legénység java része őt kereste az utcákon. Nem is találták meg sokáig, így volt ideje jóllakni, bevásárolni és még egy maga fajta utcagyerekkel is összeakadt.
-Köszi! -mondta az almát elkapva- Megmutatom. Kedvelni fogod őket. A vezetőjük jó fe...
-Kapják el, tolvaj!
*A mögöttük felhangzó ismerős szavakra az újdonsült barátja be sem fejezte a mondatot, azonnal felvette a nyúlcipőt. Bár nem tudott róla, hogy most bármi rosszat is tett volna, de azt megtapasztalta, hogy ilyenkor jobb gondolkodás nélkül futni.
Flint dönthet úgy, hogy mintha ártatlan lenne, inkább lemarad és gyalogol tovább, majd jön még egy újabb alkalom. Vagy ő is elkezd rohanni a lihegő matróz elől, aki az előbb ordított. De ezzel azt vonja a fejére, hogy egyre több becsületes polgár fog utána is eredni.
Még abban a sötét középkori körülmények között él ez a közösség -ahogy Neminra közel egésze-, ahol az emberek hisznek a Jóban és a Rosszban és nem lépnek át a földön fekvő összeesett ember felett a dolguk után rohanva. És ahol a keményen dolgozó emberek saját felelősségüknek érzik, hogy segítsenek az igazságszolgáltatásban és oda figyeljenek mások vagyonára. (Mind ez annak ellenére, hogy az utcákon sok a koldus és a zsebmetsző. És a világiasabb, „modernebb” nagyvárosokban már annak vívmánya is egyre növekszik, a szervezett alvilág. Ám ők még a népharaggal néznek sok kisvárosban szembe, ha lebuknak.)

Flint mit sem tud a hajtóvadászatról, amit utána indítottak, mert akkor nem járkálna ilyen nyugodtan, hanem meghúzná magát valahol, mint a kisegér, hiszen tudja mikor érdemes nyugton maradnia.
De nem sejt semmit, még egy őt hajkurászó tengerészbe sem botlott bele, így nyugodtan megtlti a hasát és nekilát felfedezni ezt a kikötőt is.
Jól tudja hol érdemes kutatnia és kérdezősködnie, ha információt akar, így hamarosan már az egyik utcakölyökkel tárgyal……..na, és nem is sikertelenül, mikor felhangzik a kiáltás.
Annyiszor hallotta már, hogy önkéntelenül is meglódulnak a lábai, főleg, hogy a másik gyerek is futni kezd, ami még ragályos is és a lendület magával ragadja.
Pár pillanat múlva azonban leesik neki, hogy talán nem is ő az, akit üldöznek, hanem a másik, hiszen ő sem lehet ártatlan, ha azonnal futásnak eredt, de ekkor már nehéz lenne magyarázkodnia, bár azért lassulnak a léptei.
Csak mikor hátrales, akkor ismeri fel az egyik matrózt a hajóról és kezd újult erővel loholni, de addigra már elvesztette szem elől a rutinosan a sikátorokban eltűnő utcakölyköt, aki vezethette volna.
Azonban még ez sem elég, nem győzi kerülgetni az utána kapkodó kezeket és elé álló testeket. Akármilyen fürge, mit  egy kis gyík azért előbb utóbb hibát vét.
A baj meg is történik, mikor valaki felborítja az egyik árus dióval megtömött kosarát, amik a kis tolvaj lába alá gurulnak és hatalmasat esik, de még van ereje bemászni  egy halom bála közé, de úgy kell visszatartania a kiáltását, mert alaposan lezúzta a térdét és a tenyerét, amiket most véresen ölel magához, szájába tömve a ruháját, hogy ne jajduljon fel. Kérdés, hogy látták e oda besurranni és, ha igen, akkor meddig tart lebontani feje fölül a bálákat? Remegve húzza össze magát minél kisebbre.

A kereskedő nem sokkal az után jelent meg a téren néhány katona társaságában, hogy a kis enyves kezű meghúzódott volna egy bála alatt.
Bár az üldözői igyekeztek mind végig szemmel tartani, valahogy úgy fordulhatott be egy nagyobb árusító bódé mellett, hogy egy pillanatra elvesztették szem elől. Így csak azt tudták, hogy az előbb még ott volt.
Hát el is kezdtek benézni a jó polgárok a szomszéd ruhaárusító leplei alá. És a dühös, meglopott matróz pedig kardjával elkezdett szurkálni olyan helyeken, ahol semmi fontosban nem tehetett kárt. Állatok szénája és egyéb ehhez fogható.
Csak a kis kölykön múlik, hogy mit fog tenni.

Egy darabig nem hall semmit Flint csak a saját ijedt zihálását, ami kezdi éltetni benne a reményt, hogy talán mégis sikerült eltűnnie az üldözők szeme elől, bár ebben egyáltalán nem bízott, csak késleltetni akarta az elkerülhetetlent.
Nem volt ismerős ezen a területen, így nem számíthatott semmilyen jóindulatra és a törvényeket sem ismerte, nem nagyon szeretett volna búcsút mondani a kezéről vagy a karjáról, még a verést is elkerülte volna, de azzal még ki is egyezett volna, ha csak ez fenyegetné.
Most már bánta, hogy nem csak pár érmét vett ki a kereskedő erszényéből, hanem telhetetlenül elemelte az összeset, bár akkor még nem is sejtette, hogy milyen nagy összeg lehet benne.
Most meg talán még rosszabb helyzetben van, mint a hajón volt, ott legalább csak dolgoztatni akarták, itt meg ki tudja milyen sors vár rá, ha elkapják.
Aztán meghallotta a kutakodás zaját és még a levegőt is visszatartotta, hogy semmi zajt ne üssön, de rémült kiáltását már nem tudta visszafogni, mikor egy hegyes kardpenge a fülétől alig fél arasznyira döfött a bálába.
Térde, tenyere fájdalmát elfeledve, négykézláb surrant mint a gyík kifelé, hogy megpróbáljon eltűnni a lábak között, remélve, hogy hirtelen feltűnése megzavarja az embereket.

Flint igen fürge, meg is lepi az első embereket és így egérutat nyer előlük. Ám ez nem veszi kedvét az őt elfogni kívánóknak.
-Gyere ide, mert ha úgy kell elkapnunk, szurokba fogunk mártani!
*Azokat, akiket menthetetlen gazembereknek tartották többször előfordult, hogy előbb szurokba majd tollban megforgatták. Ám csak igen ritkán végződik úgy a történet, hogy a lincshangulat nem ér véget ezzel és bosszúszomjukat csillapítandó meggyújtották volna a fekete ragacsot.
Mivel eme szörnyű halált csak a Flintnél jóval nagyobb bűnözőknek tartják fent, ő jóval enyhébbre számíthat. Már ha elkapják... A városi katonák vezetője nem érezte magát annyira az alvilág titkos ügynökének, hogy egy újonnan megjelenő kis csibésznek is védelmére keljen és ne adjon ki körözést ellene.
Ám a tapasztalatai minden bizonnyal a délosinak is megvannak!

És bejött! Nem hitte volna, hogy kijut a lábak között, de sikerült! Nem törődve a lábába, kezébe hasító fájdalommal, szlalomozott a bámészkodok lábainak labirintusában, akik közül a legtöbb nem is tudta, hogy miről van szó, így ezzel akadályozták azokat, akik azért észrevették és igyekeztek megcsípni.
A fülét megütötte a fenyegetés és egy pillanatra olyan rémület lett úrrá rajta, hogy majdnem abbahagyta a menekülést, hiszen látott már ilyen „büntetést” jó párszor és annak igen csak rossz vége lett az áldozat szempontjából, pedig nem is ítélték halálra őket.
De aztán csak tovább viszi a lába, még ha nem is lehet biztos benne, hogy mire megy vele. Nagy valószínűséggel, ha a helyi őrparancsnok itt is olyan viszonyt ápol a kikötő bandáival, mint délosban, akkor hamar a katonák kezén találja magát. Egy banda sem fog egy idegen, semmi kis tolvajkölyök mellé állni, akinek a fejére vérdíjat tűznek ki.
Talán ma még esélye lesz elbújni valahol, de a másnapba már nem bízna. Viszont, ha meglátja a kereskedőt, megpróbál úgy manőverezni, hogy valahol előtte bukkanjon ki, aztán elé veti magát.
- Kegyelmezzen nagyuram! Visszaadom a pénzét, nem akartam meglopni, csak ez……..ez olyan betegség nálam.
Hallotta egyszer, amikor az egyik fiskális ezt mondta a bírónak egy pörben, talán el is hiszik neki.
- Csak egy kis ennivalót vettem belőle, de itt van mind. – nyújtja a férfi felé az erszényt, miközben könnytől maszatos arcát is felé fordítja, nagy, bociszemeket meresztve rá.

A kereskedő osztozott a nép haragjában, sokkal jobban, mint bárki más. Hiszen tőle rabolt el a legtöbbet a kis csibész.
Ám amikor szó szerint a karjaiba futott és kérlelte, akkor megesett rajta a szíve.
-Parancsnok úr! Bízza az én gyámságomra a kis lurkót és én majd kikúrálom ebből a betegségből, dolgos tengerészt faragva belőle. -mondta.
-Hogy is ne! Ezek mind kisírják a szemüket, ha elkapják. De ha csak egy pillanatra félre néz, megint meglopja majd!
*Miközben egymással vitatkoztak, ide-oda rángatták a gyereket gyengéden, de egyértelműen jelezvén, hogy igényt tart a sorsa kovácsolására. Végül mégis csak a bíró előtt kötött ki, bár komoly súlyt nyomott a latba, hogy Galilei eskü alatt vallotta, hogy az utolsó lyukas fillérig megvan minden, amit eltulajdonított.
Így a kis Flint most megúszta a verést.
-Az ítéletem pedig a következő: A főtéren kalodába zárasék és e hét vasárnapjáig ott maradjék, hogy az istentiszteletre kísérve lelkébe isteni szikra gyúlhassék!
*Eme szavait egy fa kalapács leütésével zárta, mint a Végítélet oly megváltoztathatatlan volt. Nem tűnik súlyosnak, ám eme szégyenpadokat külön cserélhető betéttel látták el, hogy még a vékony kezű emberek se tudják kihúzni, és így kiszökni belőle. És az emberek nagyon gonoszak tudnak lenni. Nem igazán azok dobálták meg rothadt paradicsommal és záptojással, akiket meg akart károsítani. A legtöbb gyalázója és leköpője olyan volt, akit nem csak nem ismert, de soha nem látott az előtt.

/Köszönöm a játékot! Holnap folytatjuk egy másik helyszínen./

Sok-sok számítás is van abban, amit Flint csinál, sőt kimondottan azért csinálja, hiszen hamar rájön, hogy akkor jár a legjobban, ha megpróbálja meglágyítani annak a szívét, aki a legtöbbet árthatna neki, hiszen minden valószínűség szerint ő indította el utána a hajtóvadászatot és ahhoz is meg van a befolyása, hogy az őrparancsnokot később se hagyja a „feledékenység” jótékony homályába merülni.
A terep a kölyök számára ismeretlen és bár lehet, hogy a nála lévő érmék sokat érnek és talán még védelmet is kapna érte …….ideig-óráig, míg tart, de nagyobb az esélye, hogy inkább elvennék tőle és szépen odadobnák az őröknek.
Így aztán Flint kockáztat és bízik a nemes úr lágy szívében……..és bejönni látszik a számítása…….
A rángatás azonban arra figyelmezteti, hogy a parancsnok sem akar lemondani a példastatuálásról, még annak ellenére sem, hogy a kereskedő majdnem, hogy kezességet vállal érte.
Persze sűrűn bólogat, mikor az úr beszél és hevesen rázza a fejét a katona szavaira, bár az láthatóan elég tapasztalt már az utca kis tolvajai ügyében.
De mivel a kereskedő a „vendég” itt, így végül kénytelen meghátrálni és a pityergő, rémült gyerek a bíró előtt köt ki, akit már közel sem tudja remek színészi teljesítményével meghatni.
Ráadásul még szerencséje is van, hiszen a kereskedő még mellette is áll továbbra is, megpróbálva segíteni, talán ennek is köszönhető, hogy komolyabb büntetésben nem lesz része, „csak” egy kis kalodában történő pellengérre állításban, azt meg fél lábbal is kibírja.
Persze nem látszik rajta, hogy ezt ilyen könnyedén venné, sőt olyan szomorú képpel tűri, hogy rákattintsák az eszközt, hogy egy kőszívet is meglágyítana.
Nem egyszer vesszőzték is már nyilvánosan, így most sem hatja meg az, ahogy bánnak vele, ő is számtalanszor dobált meg hasonló helyzetben lévőket. Így aztán nem rángatja magát, nem szitkozódik vagy kérlel, csak csendben várja, hogy leteljen az ideje. A paradicsom nem olyan rossz, de a záptojást nem nagyon szereti, bár sokkal büdösebb már nem nagyon lehet, hisz jó pár hete már nem nagyon érte a víz, vagyis csak akkor mikor a hajóról beesett, de mivel végig rajta száradt meg a ruha, sokkal illatosabb nem lett tőle.
Közben van ideje azon eltöprengeni, mit fog a büntetés lejárta után csinálni. Azt tervezi, hogy ismét szerencsét próbál majd a helyi bandáknál.

//Köszönöm én is a játékot, és alig várom. //