Hraman örül, hogy maguk mögött hagyják az elfeket, mert hiába nem hasonlítanak kinézetre a sötét tündékhez, azért mindig kényelmetlenül érzi magát a környezetükben, ráadásul az a lány az előbb a frászt hozta rá, még ha valahol a figyelmeztetést is köszönhették neki.
Egyáltalán nem boldog attól, hogy valaki kikémlelte őket és most nagy valószínűséggel éppen Aszad tábora felé robog a hírrel.
Jó lenne utolérni és kikérdezni, de legfőként elintézni, de tudja, hogy ahhoz túl nagy előnyre tett a nyavajás szert. Aztán ott van, ahogy az öreg sámán mondja Otool dolga is, amit szintén sürgősen nem ártana megoldani.
- Mint legtöbbször. – bólint Hraman a megállapításra, hogy csak magukra számíthatnak. – De mindent meg kell tennünk, hogy elkerüljük a közvetlen harcot, amíg Otollal nem rendeződnek a dolgok, mert már így is törzsem a kihalás szélén áll, ha még több harcost veszítek, akkor ezt a telet sem éljük túl. – közli a dolgot higgadtan a másikkal, bár sejti, hogy az legalább annyira tisztában van vele, mint ő.
A barlangot ezzel a tempóval aránylag hamar elérik, de megáll a fiatal törzsfő előtte. Megfontolandó, hogy átmenjenek-e rajta, hiszen annak másik végén könnyen csapdába sétálhatnak. Egy erdőjáró számára megtalálható ösvény láthatóan megkerüli ezt az utat, de olyan tüskebokrokkal van teleszórva, hogy azon cafatokra karmolódik még az ő ork bőrük is, ha megpróbálnak arra menni.
- Ha azon megyünk, észrevétlenek leszünk biztosan, de félek sokat kivesz belőlünk az átvágás és a vérveszteség. – mutat elgondolkozva Hraman a bokrokra. – A barlangon keresztül viszont veszélyesebb.
Kis gondolkodás után a sötét nyílásra mutat.
- Ha nincs ellenvetésed én a barlangot választom. Halkan és óvatosan talán elkerülhetjük, hogy felfedezzenek.
Ha a sámán nem beszéli le róla valami jó érvvel, akkor neki is indul, dárdáját szorosan fogva maga előtt.

Nehezen ment a tanulás ennyi élmény után. Nagyon bíztam abban, hogy az ork sámánt értékes információkkal tudtam segíteni. Aztán észrevettem Kobanit, amint kereket old. Ha hamarabb észreveszem, talán több esélyünk lett volna megfékezni. Viszont akkor hallani kellett volna a növényeket is. Ezért próbálkozom el- elröppenő gondolataim ellenére figyelni a mit tanulok. A fegyverek nem érdekelnek kicsit se, viszont az hogy kisebb, nagyobb sikereket értem el az íj használatánál feldobott. A mágia tanulásra figyeltem.
Hallgattam Apámat, de a további gyakorlás során abban bíztam mindent úgy találnak, ahogy én láttam. Az ilyesmivel nem jó még viccelődni se és a végén tényleg sült bolondnak fognak tartani. A további próbálkozások és Apám szüntelen noszogatása végül egy időre kiűzi fejemből a nyomasztó gondolatokat és ettől minden kicsit jobban is megy...

Skerlon pusztán egy biccentéssel felelt Hramann válaszára. Úgy vélte nincsen idő felesleges csevegésre, ő meg már mindent elmondott, amit szeretett volna. A barlanghoz érve mindketten egyből észrevették a másik utat is, Skerlon pedig ez esetben a fiatalabbikra akarta bízni a döntést.
Megvárta hát Hramann javaslatát, majd rövid átgondolás után ismét bólintott, majd hozzátette:

- Úgy vélem igazad lehet, a másik út túl veszélyes, nem kockáztathatjuk, hogy legyengüljünk egy előttünk álló csata előtt. Ebből a szempontból a barlangban több esélyünk lehet.

Majd letört egy nagyobb ágat a közelebbi fáról, betekerte a végét némi gyúlékony állati bőrrel, majd a fa gyantájába forgatta azt, majd mágiája segítségével némi kántálás kíséretében meggyújtotta azt. Ezután az ifjú orkkal a nyomában beóvakodott a barlangba. Minden neszre figyelt.
Nem is kellett sokat várniuk arra, hogy valami felfigyeljen rájuk. Közelebb menve Skerlon rögtönzött fáklyája fényében egy vicsorgó vérpatkány nézett velük farkasszemet.


Eközben Hira továbbra is próbál apja utasításai szerint felkészülni a közelgő harcra. Mint az elfek többsége, ő is hamar ráízlelt az íjászatra, ami némi önbizalmat adott neki.
Az edzés azonban kifárassza a lányt, és míg apja kicsit magára hagyja a többi elf társaságában, hogy egyeztessen a harcosokkal a taktikájukról, Hirát elnyomja az álom.
Nem sokáig élvezheti azonban az álom súlytalan és élénk világát, ugyanis hamarosan zajra lesz figyelmes, és az egyik self lányt pillantja meg, aki messziről figyelte őt. Amint észreveszi, hogy lebukott, és Hira észrevette őt, azon nyomban megfordul és futásnak ered.
Csak a lányon múlik mit tesz; megpróbálja utolérni a lányt, vagy szól az apjának, mire is lett figyelmes.

A barlang és az azt elkerülő tövises út feladta a leckét Hraman-nak, de nem volt idő sokat tépelődni a dolgon, mert akkor aztán tényleg felkészülten várhatják az ellenfelek őket, mert azt a kém is jól láthatta, hogy utána eredtek.
Gyorsan előadja a véleményét a sámánnak, aztán türelmesen várja, hogy idősebb és tapasztaltabb társa mit fog erre mondani. Nem volt teljesen meggyőződve róla, hogy jól következtet, de arra gondolt, hogy erejüket nem a töviseken való átjutásra kellene elpocsékolni.
Ebben kis gondolkodás után Skerlon is megerősíti és máris tesz róla, egy rögtönzött fáklya tekintetében, hogy ne vakon kelljen a barlangban útnak eredniük.
Persze egyiküknek sem kell mondani, hogy annyira halkan közlekedjenek, amennyire csak lehet, így aztán halkan osonnak, kihegyezett fülekkel.
Ennek köszönhetően időben veszik észre a vészt. A vérpatkány elég tekintélyes egy jószág és nem csak azért veszélyes mert harapása könnyen elmérgeződik, hanem azért is mert sosem egymagában támad.
Hraman megforgatja a dárdáját, hogy leellenőrizze elég helye van e a küzdelemhez és gyorsan körbepillant.
- Vessük össze a hátunkat, szerintem nem csak egy van belőle.
Bár ezt a sámánnak talán nem is kell mondania.
Ha a patkány támad, a törzsfő azonnal felé döf a lándzsával, hogy keresztül szúrja vele.

Nem tartott sokáig a sikerélmény. Nagyon kimerített a koncentrálás. Apám ezt észrevette és kicsit magamra is hagyott. Odamentem egy fa alatt ücsörgő elf csapathoz. Váltottunk pár szót, aztán a fának dőlve elnyomott az álom. Azonban nem sokáig tudtam pihenni, mert azon kellemetlen érzés zavarta meg nyugalmamat, hogy figyelnek. Két ismeretlen szempár. Azonnal felriadtam álmomból. egy sötét elf nőt pillantottam meg. Azonnal talpra ugrottam, de ő már el is tűnt a szemem elől. Utána eredtem, de előtte gondolati síkon riadóztatni próbáltam Apámat, vagy ha őt nem is tudtam, mert nem volt a közelemben a közelben lévőket. Még nem ismertem ezt a képességet annyira. A lényeg hogy ha valaki meghallja, nekem az bőven elég. Próbáltam a leskelődőt utolérni, de túl messze volt. Épp hogy láttam a fehér haját fel- feltűnni a növények között. Szerencsémre erős részen próbált elmenekülni. Zakatoló szívvel álltam meg. Megérintettem egy közelben lévő fát.-....fogjátok meg kérlek, de ne legyen baja. csak kapjátok el....- próbáltam megkérni. Ha sikerült tervem és segítettek a fák, a hangja irányába indultam. Ha nem, azonnal visszaiszkoltam Apámhoz, hogy elmondjam neki. Ha mást nem is hozott ez a nap, legalább erőnlétre edzettem kicsit.

Skerlon amint megpillantja a patkányt, máris a társait keresi a tekintetével, hiszen jól tudta, hogy ezek a teremtmények sosem egyedül támadnak, ám hiába kutakodott a többi után, azok még nem mutatták meg magukat. Éppen ezért Hraman javaslatára a két ork egymásnak veti a hátát, a sámán pedig igyekszik minél nagyobb területet megvilágítani fáklyájával. Hogy fénye még erősebb legyen, Skerlon egy kis adagnyi port szórt a lángokba, amitől a fáklya fénye fehérré változott, és megkétszerezte a belátható terület nagyságát, megkönnyítve ezzel a dolgukat, és leleplezve a második és harmadik vérpatkányt is, akik kicsivel az első mögött, a kanyarban igyekeztek elbújni célpontjaik elől. A patkányok még egy ideig nem mozdultak, majd az elől járó hirtelen megindult feléjük, és a többi azon nyomban követte példáját, és számuk hamarosan ötre növekedett.


Eközben Hira úgy dönt, hogy a nemrég észrevett self lány után ered, és igyekszik a fákat rávenni arra, hogy megállítsák az idegent. Valamint a fejében igyekszik üzenni a többi elfnek is.
Ám a self lány meglehetősen ügyesnek tűnik, mert számított az erdő támadásaira, és az akadályok többségét sikeresen kikerül, néhány gyökér azonban lelassítja, így Hira hamarosan utolérheti, a self lány viszont nem fogja hagyni magát egykönnyen, és mindent megtesz majd, hogy ismét lerázza Hirát.

Még egy vérpatkány is elég veszélyes lehet, ha megtudja lepni az embert, de tapasztalatból tudja Hraman, hogy ezek nem szoktak egyedül vadászni és azért elég éhesnek kell lenniük, hogy két felnőtt embert megtámadjanak.
A sámán sem lehet más véleményen, mert szinte azonnal teszi is, amit a fiatal törzsfő tanácsol, sőt még a fáklya fényét is felszítja, hogy sokkal jobban lássanak, ami nem is hiába való, hiszen azonnal kitűnik, hogy bizony nincs is egyedül a feléjük vicsorgó dög, hanem van még a háttérben is kettő.
Legalábbis ennyit látott elsőre, de nem bízta el magát, hogy csak ennyien lennének, amit jól is tett, mert mire az első patkány a dárdájának hatótávolságába ért, már majdnem féltucatnyian voltak.
Nem volt idő a tétovázásra, így nem is tette, hátrahúzta a fegyvert, majd erőteljesen előre döfött az állat irányába, hogy felnyársalja és ha sikerült, már rántotta is vissza a hegyes szerszámot, hogy fejbe vágja a következőt, aztán ha földre került azzal is végezzen.
- Csak a fejüket üsd sámán, hogy meg ne sántuljanak! - biztatja társát.