Eric (Robert)

Az utazás könnyű volt noha inkább az zavart hogy bámultak. Nos Viriék némileg jogosan aggódnak kilétem miatt, és ami nőt ileti egyre zavarba ejtőbben viselkedik és nyíltan flörtöl velem. Ez mondjuk nem zavar de akkor is talán ha 6 órája ismerjük egymást. Viszont nem teszem szóvá.Amikor Lash önmaga képességeit említi elmosolyodom.
-Nem aggódnék a képességed miatt, több is van benned csak merd kibontakoztatni. A tudás és a képességek fejlődését csak a kétség akaszthatja meg semmi más. Bíz önmagadban és az Úrnőnkben és meglepő lesz a hatás. Sose észből gyógyíts-mutatok a fejemre-ez a sziklatömb csak akadály. -A szívemre mutatok- A gyógyításhoz érezni kell és hinni a gyógyulás sikerében. A többit meg bízd a természetre. A gyógyfüveknél meg pont fordítva inkább légy tudatos mint hebrencs. Sose kételkedj önmagadban.
Viridiel kérdésére a nő kicsit zavarba jön de bemutatkozik.
-Hehe na igen az én nevem kevéssé elfes mondhatni semennyire de ezt választottam magamnak még fiatalon. Pedig mind hárman itt vagyunk és segítünk neked. A szörnyekkel majd foglalkozom én úgy is van pár dolog ami lassan elfogy ideje pótolnom azokat.
Az újabb kérdéseit kicsit csendesen hallgatom és közben bort iszom, amikor a szárnyas kérdéshez ér félre nyelek kicsit. Egy ideig igyekszem lelassítani a légzésem és hogy megfulladjak. Elmosolyodom, a kardom kihúzom és feldobom a levegőbe. Le esni nem fog de én szép komótosan vissza ülök a tűzhöz, a kard még sehol de gyanítom mindenki figyelte mi van vele így nézhették hogy egy méretes varjúvá változik és felrepült az égbe majd zuhanó repülésben közeledik. Amíg landol a semmiből egy narancsot húzok elő, eh ez úgy hiányzott, amire landol Hell addigra meg is pucolom és egy girizdet nyújtok a dögnek.
-A repülést meghagyom neki és azoknak a lényeknek akiknek van szárnya, én csak pár lépést tudok tenni a levegőben. Hol többet hol kevesebbet, igazából koncentráció kérdése az egész.-Azt mégse mondhatom hogy pár bolond pap és egy bolond halál isten szárnyakat adott nekem büntetésből mert lenyúltam pár lelket tőle és igazából viccnek szánta ő is szereti a hülye viccet.-Az ő neve Hell nagyszájú bestia és imádja a pletykákat és olyasmiről beszélni ami esetleg másnak kínos.
Ezt bizonyítandó bele is kezd a szövegébe.
-Üdv az új ismerősöknek, ohh ezek régiek, már ha a..-eddig jut amikor rávetődök a csőrére és a torkára.
-A most fejezd be a dolgot vagy megkopasztalak hülye tollseprű. Ne figyeljetek rá beszél össze vissza néha olyasmiről ami esetleg titeket érintene. Szerencsétlen madara látnok kicsit pedig Természet Anya látja lelkemet nem ennek készűlt.
Hell arrébb repül, és pörölni kezd.
-Ezt ne merészeld még egyszer vagy nem fogsz jól aludni szélkerék uraság-a szemei neki is zöldre váltanak-ketten is játszhatjuk ugyan azt nyomi.
-Eh dugulj el és egyél. Elnézést kérek mindenkitől de járok kicsit és te is jössz tollseprű, úgy is ki kell nyújtanom a szárnyaim-nézek vidámabban a nőre majd elsétálok halló és látó távon kívülre és igen kieresztem a szárnyaimat amik hiányoztak már egy ideje noha nem igazán használtam őket, de jó érzés hogy meg vannak. Hellel átbeszélem mit pofázhat és mit nem de tudom hogy szarba fog keverni.

Tudom, hogy Lash nagyszerű gyógyító, hiszen már rengetegszer tapasztaltam is. Az ő képessége, Természet Anya jóvoltából, ebben teljesedett ki és talán ezért is tudott olyan jól szót érteni a természettel is. Ha ő azt mondja, hogy kell az az átkozott növény, ahhoz, hogy segítsen, akkor biztos vagyok benne, hogy kell. Sok mindenben el lehet bizonytalanítani talán, de ebben nem.
Mivel egymás mellett megyünk és még a tempó sem vált kényelmetlenné, megszorítom a kezét, jelezve, hogy ha így gondolja, én mellette állok.
Nem kellenek ide még a szavak sem, értjük mi egymást.
Azonban Eric kisebb monológja, hogy bízzon magában és a képességében, őszintén meglep, mert úgy beszél, mintha értene hozzá, na meg mintha belelátna kedvesembe, ami már magában is furcsa volt, mintha régről ismerné vagy mi…….
Kap is egy fürkésző pillantást, de a nő szavai ismét ráterelik a figyelmemet.
- Nem árt tudni azért, hogy mi ellen kell az a növény, mert mi van, ha a doki tévedett. De hidd el én lennék a legboldogabb, ha nem kéne össze futni egy „rusnyasággal” – idéztem pontosan a szavait.
Az, hogy nem tudja megjegyezni a nevünket kevésbé érdekel, mivel ez nem újdonság és eddig is elbeszélgettünk anélkül, hogy zavart volna, de a nevét azért megmondta és a lányáét is, aki így legalább más nem csak egy személytelen valaki volt.
- Igen, most már itt vagyunk és a szavunk nem szívjuk vissza. – bólintottam Eric szavaira, bár azt nem tudtam hol kívánja a beszerzéseit megoldani, hiszen a várost már elhagytuk, előbb is eszébe juthatott volna, nem a semmi közepén.
Dorla láthatóan nehéz szívvel, de mégis csak elmondja, hogy mire lehet számítani gyermeke esélyeivel kapcsolatban, de hát ez érezhetően találgatás volt, így én inkább rövidebb idővel számoltam, jobb ha elintézzük két-három nap alatt, különben is, ha addig nem sikerül, akkor már valószínűleg nekünk annyi.
Az egész napos kocogás azért minket is elfáraszt, de igazából inkább Dorla-nak és a lónak kell a pihenés jórészt. Már nem vagyunk messze Nysiytől, ezt érzem, ahogy minden elf megérezné.
A tábortűz mellett én is előveszem a fogadóban megvett útravalónkat, amiben a cipó és sajt mellett, van még egy pár gyümölcs is, főleg alma, amivel a táborozók hagyománya alapján megkínálom a többieket is.
Igazság szerint a kíváncsisága más esetben tolakodó lenni, hiszen annyira nem ismerjük egymást, de ez a nő semmiben nem viselkedik szokásosan és ezt betudom az aggódása és idegessége miatt, valószínűleg csak a figyelmét akarja elterelni az állandó beszéddel.
- Munka miatt, futár vagyok. És nem, nem elf jellegzetesség, legalábbis nem erdei elfé, ez egy self átok következménye. – válaszoltam, de nem merültem sokkal több magyarázatba.
Az, hogy Lash el akarja-e mondani neki, hogy mi van a karjával természetesen rábízom, hiszen ez az ő szíve-joga.
Arra viszont én is kíváncsian nézek negyedik társunkra, hogy mit takar a különös név.
Nem számítok rá, hogy ehhez egy különleges bemutatót is kapunk.
Mikor feldobja a kardját még csak megütközve nézek rá, ám mikor utána nézek, hogy ha kell elugorjak a visszatérő fegyver elől és elrántsam magammal Lash-t is, látom, ahogy átalakul varjúvá, mely leszáll Eric mellé, aki egy narancsot ad neki, mint kutyának a jutalomcsontot a gazda.
Egyre érdekesebb és meghökkentőbb lesz ez az egész, főleg Eric maga, aki nem az elfek mágiáját használta ehhez, abban biztos vagyok. És a szavai csak fokozzák ezt.
És a madár még erre is rá tud tenni egy lapáttal, amikor beszélni kezd. Már maga ez is fellöki a szemöldököm a homlokom tetejére, de a szavak értelme……..
Aztán Eric rá veti magát és ha eddig nem keltette volna fel az érdeklődésemet, mi akar ez lenni, hát ezzel aztán elérte.
- Mi ez az egész Eric vagy akárki is vagy? Kezd nagyon az az érzésem lenni, hogy valamit eltitkolsz előlünk. Ki vagy te valójában és mit akarsz tőlünk? – állok fel és teszem a kardomra a kezem.
Nem tetszik ez nekem és talán a fogadóban sem véletlenül akadt ránk………
Vagy a nő is összejátszik vele és csapda az egész? Felé is küldtem egy villámpillantást, de mindvégig igyekeztem Lash előtt állni, hogy ha kell megvédjem.
Ha Eric lelép a madárral és nem kapunk választ, kedvesemhez fordulok.
- Talán át kéne gondolnunk a dolgot. Nem bízom egy olyan valakiben, akinek láthatóan teljesen más mágiája van, mint nekünk, bár tény, hogy nem is self. Mit gondolsz?

Eric (Robert)

Viridiel reakciója nem okoz meglepetést így mielőtt távozok válaszolok a kérdésére. Elf nyelven válaszolok neki.
-Barát vagyok egy kicsit messziről. A honnan lényegtelen a mikorról dettó. A lényeg hogy istennőnk úgy döntött itt kell lenem és nem fogad el nemleges választ. Amit mondtam, igaz. Egész jól ismerlek téged, és már rengeteget beszéltünk Lashről is. Pontosabban majd fogunk. Nem az a buggyant barghest vagyok, aki kerget titeket. És hogy bebizonyítsam Nys erdejében van két virág ami elég hatásos ellene talán még segíthet is nektek ellene. Legutolsó beszélgetésünkkor totál ki ment a fejemből mert elfoglalt hogy nevessek az ábrázatodon amikor rám néztél. Egy a lényeg Viridiel ha szeretnél őlj meg itt és most max Természet Anya végig kerget engem Neminrán hogy megint feltámaszthat. És már megint miattatok halnék meg. Szóval csak a bizalmad kérem és hidd el nem vagyok ellenség de nem mutatkozhatok be rendesen mint szeretnék mert te még nem találkoztál velem de én már igen. És csak azért lehetek itt mert valami történhet veletek szóval Istennőnk smaszernek küldött hogy mindenképp sértetlenül meg ússzátok a dolgot. Ha nem történik semmi az még jobb lenne, de van egy olyan érzésem hogy megint belehalok a dologba. Nem mintha zavarna, de kedvellek és tudom hogy becsületes vagy, erős. És félsz a sötét természetedtől pedig ha elfogadnád se lennél gonosz vagy szörnyeteg csak egyensúlyba kerülnél magaddal. Nos kicsit tényleg sétálok egyet és ha lesznek még kérdéseid amire tudok válaszolok amire nem lehet arra mondjuk 4 hónap múlva fogok. Akkor már pár esemény ami nekem már a múlt de nektek a jövő lezajlik.

Biztos megállna egy kicsit megszorongatni Viridielt, változatlanul elképesztően örülve annak, hogy így támogatja és mellette áll, így viszont csak egy mosollyal tudja meghálálni segítségét. Sokat jelent neki, és ez nem is fog változni sose, sem az érzései, sem a hálája az irányába, mégiscsak a párja, a legjobb barátja és hűséges bajtársa egyszerre, aki segített egy olyan ösvényt találni neki, ami járható és megannyi boldog pillanatot ígér. Sokadszorra győződik meg arról, hogy neki nem kell ennél több, csak legyenek túl a háborús időkön, csak tudják megoldani és éljék túl...
Teljes döbbenettel figyel aztán Ericre, ahogy egyre jobban belemerül a magyarázatokba és tanácsokba. Kénytelen megállni néhány lépés erejéig - ám gyorsan felzárkózik -, annyira sokkolónak találja a szavait, és nem tudja eldönteni, hogy fél vagy megnyugszik. Borzong, a hideg is kirázza őt, mert úgy beszél, mintha mindennel tisztában lenne, annyira határozottan hagyja el a száját az a pár mondat. Kénytelen oldalra nézni, mert valóban bizonytalan önmagában, de a természetmágiája pont olyan, amiben képtelen lenne nem hinni. Arra támaszkodott élete elejétől fogva, a növények és állatok voltak a barátai, ha már a fajtársakra nem számíthatott. Talán túlságosan is bízik a képességeiben, és sokban nem is fájna kipróbálni, mégsem akarja ezzel húzni az időt. Ha fertőzés vagy az élőlény által hordozott betegség, azon nem tud segíteni, ugyanis ebben az esetben sem nyílt sebről, sem méregről nincs szó.
- Én... Nem tudom, mit mondhatnék erre - válaszol kellemetlenül és lehajtott fejjel, nem tudva mit kezdeni hirtelenjében ezzel. Sosem arról volt híres, hogy azonnal elhinné ezeket az ígérgető, sokat kecsegtető szavakat, ezeknek viszont van alapja és értelme, ezeket ő is tudja, mégis meghökken a meghallásukkal. Talán még egy kicsit rosszul is érzi magát, hogy nem bízik kellően önmagában, de épp eleget tettek ennek lerombolása érdekében, visszaépíteni pedig sokkal nehezebb. Az sem mindegy, kinek a társaságában van, hogyan közeledik az illető felé, és bár párjával nagyon jól érzi magát és magabiztos is, tudja, hogy még építeniük kell, sokat és sokáig. Törékeny és kitartás igénylő ez az út, de egyáltalán nem lehetetlen, ezt már ő is látja, csupán hosszadalmas, ez azonban nem számít. Addig nem, amíg számíthat rá.
A nő hozzáállását teljesen megérti, valószínűleg ő is eszét vesztve keresné a megoldást rá, és minden egyes szónak hinne, ami egy kicsivel is segíthet. Sokat ő maga mondjuk nem tett ennek érdekében, de nem is volt kire támaszkodjon abban az időben, a magány és iránta érzett ellenszenv pedig odáig fajult, hogy inkább a saját halálát kezdte kutatni, miután egyre több év telt el és egyre jobban meggyőződött arról, felesleges ennek az egésznek a folytatása. Sajnálja, hogy nem tudta már az elejétől, kihez kell fordulnia, és bár tapasztalatnak jók voltak a korábbi élményei, semmiképpen sem ismételné meg őket, ha nem kell. Újabb csalódásokat nehezen viselne el, főleg még egy gyerekvesztést...
- Reménykedjünk, hogy nem fogunk. Tudod, csak megyünk és jövünk - enged meg egy halvány mosolyt, de nem hiszi, hogy ennyire egyszerű lesz, nem olyan naiv.
Az utat kifejezetten fárasztónak találja, és mikor megállnak egy-egy pihenőre, a kulacsát a tábortűzig teljesen kiüríti. Lezsibbasztja őt mindez, és bár nincsenek ellenére a hosszabb menetelések, tempósan nem feltétlenül bírja komolyabb kimerülés nélkül. A tábortűz rakásánál le is roskad, már-már teljesen feladva, sokáig zihálva és pihenve, és csak akkor képes felkászálódni a helyéről, mikor a farakás meggyújtásra kész. Ekkor előveszi a gyújtóeszközeit, és ő maga lobbantja lángra a száraz anyagot, legalább ennyivel hozzásegítve a táborozáshoz. Utána szorosan Viridiel mellett üldögél hallgatagon, egy idő után pedig elkezd matatni a táskájában, hogy előkerítse a saját részét.
- Szerintem a te táskádba raktam bele... - motyogja tűnődve, Viridielhez fordulva, és kihalássza belőle az ő adagját, jó étvággyal kezdve neki a falatozásnak, míg Viridiel megosztja a többiekkel az almákat. Gondolkodik közben, mivel törhetné meg a számára kicsit kellemetlenné váló csendet, ugyanis az az érzése támad, mintha mindenki várna valamire, vagy legalább arra, hogy megszólaljon valamelyikük. Gondolkodik, mégis mivel változtathatna a jelenlegi némaságon, ám hamar rá kell jönnie, hogy egyáltalán nincs érzéke a csoportos beszélgetések elkezdéséhez. Egyszerűen nem szeret felszínes csevegésekbe kezdeni, ami jelenleg elég nagy gondnak bizonyul, Dorla viszont képes felülemelkedni ezen, feltenni kicsit intimebb kérdéseket. Legalábbis a neki szánt kérdés mindenképp arra ösztökéli, hogy megérintse a vállát, és nem is áll ellen ennek; rászorít köpenyén keresztül a tagjára, de csak óvatosna, nehogy a rügyek bánják. Viridiel viszont gyorsabban reagál, és mikor a saját különlegességére terelődik a szó, átkarolja és ráhajtja a vállára a fejét, de ő sem úszhatja meg.
- Egy nagyon fontos fordulópontra emlékeztet az életemből - válaszol, némileg habozva az elején. - Számomra egyszerre jelenti a bizonyos dolgoktól való elválást, a felejtést, a megbékélést és az új kezdetet. Nevezhetjük harci sérülésnek is - vonja meg a vállát egy halvány mosollyal. - És én egyszerűen csak vagyok, nekem nincs itt külön feladatom, de sehol máshol sem. Mindössze követem a páromat oda, ahova szólítja őt a kötelesség.
Az Eric iránti érdeklődést némileg megmosolyogja, noha a félvér válasza elbizonytalanítja. Kétkedve és furcsállva figyeli őt, majd mikor feldobja a pengét, önkéntelenül is hátrál valamennyit ijedtében, azonnal szólítva a mögötte lévő fa gyökereit és ágait, hogy rántsák el őt és Viridielt egyaránt baj esetén. Tekintetével végig követi a tárgyat, ami aztán hirtelen egy...
Megáll az ész! Ez mégis micsoda? Mégis hogy a fenébe lett a kardból holló?! És mi az, hogy tud pár lépést a levegőben megtenni? Ez... Ez még az emberi mágusoknál se lehet normális!
Kétségbeesetten keresi Viridiel pillantását vagy legalább a vonásait, hátha meg tudja mondani csupán ennyiből, ő látott-e már hasonlót, de feszült tartása nem erről árulkodik. Aggodalmasan és feszült figyelemmel fordul aztán Eric felé, és bár nem lép fel ellenségesen, felkészül arra, hogy a természet minden kis apró lényét hívja szükség esetén. Teljesen összezavarodott ezzel, mert az eddig félelfnek hitt valakiről kiderülhet, hogy mégsem az, hanem valami egészen más teremtmény. Őszintén nem csodálkozna rajta, a pokol és a tudattal rendelkező élőholt ork után főleg nem, a barghestről meg nem is beszélve... Eddig nem tűnt fenyegetőnek a közelsége és most sem olyan, mintha bántani akarná őket, szimplán csak informálja őket és mesél, de elképesztően bizarr mindez.
- Is... Ismered, Viridiel? - érdeklődik halkan és döbbenten a holló szavai után, mert a saját részéről meggyőződése, hogy soha nem találkozott velük. Ilyet nem felejtene el, aztán ahogy Viridiel kérdőre vonására megkapják a választ, az felér egy hidegzuhannyal mind tartalmi szempontból, mind nyelvezetre. Mélységes elképedéssel hallgat, és bár rákérdezne, hogy mégis mi kapcsán került ő szóba, a barghest megemlítése megfagyasztja benne a vért is.
- Már megint...? - suttogja, de lehet, csak képzeli, hogy ezt a két szót kimondta, a következő pedig, ha eddig nem rökönyödött meg kellőképp, már biztos padlóra vágja. - Sötét...? - A szájához emeli a kezét, ugyanis tisztában van azzal, hogy miről beszél Eric és fogalma sincsen, mégis honnan, de ő is tudja mindezt. Hirtelen csapdában érzi magát, egy kegyetlen fajtában, ahol a vadász kedvére játszadozhat azzal a vaddal, amit elfogott, és jelenleg Viridiellel együtt van a rácsok mögött. A torka szorul, a szemei a hirtelen jött feszültségtől csípni kezdenek, sejtve, hogy ki fog akadni. Jelenleg nagyon nehezen viseli a stresszt és a vállaira nehezedő súlyt az elmúlt események figyelembe vételével, főleg a barghest és más ilyen személyes dolgok emlegetése után, így a veszélyérzet, hogy ezekkel visszaélhetnek, teljesen kiborítja őt.
- Honnan tudsz ezekről?! - fakad ki hirtelen, lassan feltápászkodva helyéről. - Mikor kezdtél el kémkedni utánunk?! És miért?!

Eric(Robert)

Viridiel után Lash is kiakad de neki is válaszolok.
-Barát vagyok noha veled csak egyszer találkoztam és nem voltál épp beszélgetős kedvedben. Ha kérhetem ne nyúlkálj a növényekhez nincs rá szükség, hagyd őket pihenni és nedvességet gyűjteni. És nem kellett kémkednem utánatok. Természet Anya ha kérem mindent megmutat, amolyan két lábon járó Lurnix vagyok. De a szerelmeddel együtt fogok utazni a közeljövőben, ott már a valódi kinézetemmel. De azt majd akkor megéli. A lényeg ifjú hölgy barát vagyok akinek a dolga hogy Természet Anya gyermekei azaz ti ne kerüljetek slamasztikába míg nem találkozunk. És egyenlőre mind  hármunknak be kell mennie Nys erdejébe erre koncentráljatok és ne arra ki vagy mi vagyok. De ha így jobban tetszik az utolsó ősi vagyok aki ezt a földet tapossa elég öreg ahoz hogy tegyem amihez kedvem van elég öreg ahoz hogy egy olyan istennőt szolgáljak és kapjak tőle kegyet hogy a ti mágiátokhoz is hozzá férjek és igen elég őreg hogy a barátságom ajánljam nektek gyermekek. A bizalmat ki kell érdemelni és  barátságot is, én Viriben megbízom esetedben kishölgy csak az ő szava az ami elég hogy az oltalmam alá kerüljetek. Erős vagyok ugyan és hatalmas de nem vagyok legyőzhetetlen, csak egy nagyon nagyon öreg lélek vagyok, aki némi barátságot keres egy idegen környezetben. Tehát miattam nektek nem kell aggódni, semmikép nem ártanék nektek hisz Természet Anya letépné a fejem ha bántanálak titeket és az a nő nem szokott kertelni ilyesmivel.
Meghajolok feléjük majd elsétálok a már korában leírt csevejre.

//Mesélői//

A beszélgetés elég jól indul, Dorla láthatóan nagyon örül is, hogy nem hagyjátok kérdéseit megválaszolatlanul. Kíváncsian hallgat, néha bólogat is, közben majszolva a sajtot és ropogtatva a kenyeret, Eric kardjának alakváltásával pedig elképed, de jó értelemben. Jóformán egy gyerek lenyűgözöttségével figyel, ám mikor a holló beszélni kezd, ráfagy a mosoly az arcára, és fokozatosan válnak értetlenné a vonásai. Mielőtt még észrevehetné vagy reagálhatna, a társalgás kissé elfajul, és bár nem kifejezetten érti a trió közt lezajló dolgokat, a feszültséget bőven kitapintja, és Viridiel haragos pillantására egy másodperc töredékéig még azt is hiszi, bevonják. Némi riadtsággal hátrál, nyugtalanná válik, de nem mer beleszólni, annyira ingerülten reagál a két tünde, mi több, nem érti, amit Eric mond nekik. Csak pislog rá, mintha rosszul hallana, de valóban képtelen felfogni azokat a szavakat, amiket a párosnak szán, az meg főleg furcsa, hogy a félvér végig mosolyog. Ide-oda kapkodja a tekintetét, próbálva megállapodni valakin, de nem tud, mindeközben tart attól, hogy itt robbanni fog valami, és főleg Lash esetében fél ettől. Habár nem ért hozzá, az arcáról lerí, hogy érzi a változást a természetben is; mintha halkan suttognának, de nem venne mérget rá, hogy így is van.
- Ugyan-ugyan, biztos meg lehet ezt rendes körülmények közt is beszélni! Nem kell azonnal mérgesnek és ingerültnek lenni. Nem hinném, hogy ez veszélyt jelentene bármelyikünkre is - áll fel a megkezdett élelemmel a kezében, széttárva a karját is, bizonytalanul szólalva fel, esetlenül próbálkozva a nyugtatással. Tekintetét ismét a két fél közt váltogatja, reménykedve abban, hogy nem lesz ennél is komolyabb a probléma, Ericet pedig nem állítja meg az ideiglenes távozásában.

Eric (Robert)

Gyanítom senki nem fog követni így gyorsan kinyújtózom majd vissza ballagok. Leülök a tűzhöz és a nővel kezdek el beszélgetni.
-Ne aggódj csak némi gondolkodni valót kaptak, mind a ketten nincs köztünk ellentét. Egy a célunk és az ígéretünk meg tartjuk. Noha kicsit tartanak tőlem mert van egy veszélyes nő aki rájuk kattant, de az erdőben ellene is találnak ellen anyagot vagy mérget. Attól függően mit szeretnének azzal a szörnnyel tenni. És Viridiel szava tartó, ha valamit meg ígér azt megtartja. Szóval ne ezen gyötrődj hogy kicsit a frászt hoztam rájuk. Ha esetleg gond lenne bevasalom az ígéretét amit Szentkő városában tett nekem. És a társa Lashrael is segít neked hisz eléggé együtt érző. Mesélj inkább a falvadról ahonnan jöttél. Esetleg magadról. Addig amíg az a kettő válság megbeszélést tart. És elfogadják végre hogy nem harapok csak azokra akik megszegik az esküjüket. Akik betartják amit ígérnek a számukra én vagyok a télapó. Csak zöld ruhában hisz utálom a pirosat. Akik megszegik nos a számukra én vagyok a halk léptek a sötétben a hátuk mögött.
És beszélgetek a nővel hisz jobb dolgom nincs. Ha Viri esetleg a tartozást firtatná amit említettem, némi cenzúrával a saját szemszögemből készült emlék kristályt kap amiben elég tisztán és érthetően kijelenti hogy több mindenben is segít nem csak egyszer. Noha én csak egyetlen egy ígéretre tartok igényt. Az eredeti arcom továbbra se látja. De gyanítom kiakad hogy olyan beszélgetést lát ami részéről még nem történt meg viszont az hogy nevetett felém és hálás volt meggyőzi arról hogy csak egy társ vagyok a számukra nem az a buggyant barghest.

Lash kérdésére csak megrázom a fejem, hogy jelezzem, életemben nem láttam sem a félelfet, sem a madarát, de most minden figyelmemet a férfire koncentráltam, mert mind a különös viselkedése, mind a különös mondanivalója adott agyalni valót.
Aztán már mindenki mást el is felejtek magam körül, csak Eric marad, mintha egy alagútban csak ketten lennénk, senki más.
Hallom, hogy beszél, a szavakat is felfogom, de egyszerűen érthetetlen, amiket mond. Vagyis van értelme, de annyira hihetetlen, hogy némi fáziskéséssel jut el hozzám, ahogy próbálom feldolgozni.
Először felmerült bennem, hogy ő a démon, aki üldöz minket és, hogy a nő csak csapda, de aztán olyan dolgokat említ, amit még az az átkozott dög sem tudhat, aki valószínűleg ki sem tudná ejteni Természet Anya nevét, mert beleégne a szájába, de persze nem ez állította meg a kezem, hogy kardot rántva le ne támadjam, hanem a higgadt és nyugodt viselkedése, a szemében lobogó jókedv, ami azt mutatta, hogy magában jól mulat a meghökkenésünkön.
Némileg zavarba is jöttem, ahogy a természetem azon oldalát emlegette, amit igyekszem mélyen eltemetni magamban, mióta Lash-sal összejöttem, mert félek, hogy ha hagyom, hogy magával ragadjon, akkor elveszítem a szerelmemet, de minden harcban meg kell küzdenem így saját magammal is. Megdöbbentő volt ezt egy idegen szájából hallani, aki még tanáccsal is szolgált rá, persze nem azt, amit hallani szerettem volna.
- Bizalom…….segítség a barghest ellen…..személyes tanácsok…….Természet Anya….. – próbáltam követni az elmémmel is a szavait, miközben egy percig sem engedtem el a kardom, már csak azért sem, mert szinte éreztem magam mögött Lash növekvő félelmét és fezsültségét. – Tehát …… - elhalt a hangom, így újra nekifutottam összeszedve magam és a szemébe nézve. – Tehát azt mondod, hogy te……mi is vagy te tulajdonképpen mégis? – fakadtam ki. – Már persze azon kívül, hogy barát és úgy emlegeted Természet Anyát, mintha jóbarátok lettetekk volna, legalábbis egyenrangú valamik.
Kedvesem szavai is azt mutatták, hogy nem igazán jött be neki az előző magyarázat és bár Dorla igyekezett belekotyogva oldani a feszültséget éppen senki nem nagyon foglalkozott vele.
- Aha, Lurnix! – ingattam a fejem hitetlenkedve, főleg mikor elkezdte nyomni a dumát, hogy majd a jövőben találkozunk, megdumálok neki Lash-ról és nagyon jól kijövünk egymással.
Minden esetre egyre kevésbé hittem, hogy ez itt előttünk a kétlábon járó rém lenne, amit próbálunk elkerülni, bár hogy valami nagyhatalmú entitás, akit Természet Anya küldött, hogy vigyázzon ránk………hát bárki mondhat bármit, ez sem volt kevésbé hihető.
Az  szép, hogy azt állatja barátokat keres, de fürkésző tekintetem még sem valami öregapót mutat előttem, hanem egy életerős fickót, akinek a szájából igen csak furán jön ki a „gyermekek” szó, amivel minket illet. De olyan természetességgel mondja………
Oldalra lépek, hogy ne kelljen levenni róla a szemem, csak aztán pillantok gyorsan Lash felé.
- Te értesz ebből valamit? – sóhajtok felé, mert remélem, hogy még nem rémült halálra. – Csak egybe vagyok egyre biztosabb, hogy ez nem a barghest, de a többi teljesen zavaros és ha nem mondott volna olyanokat, amit csak én vagy te tudhatunk, akkor azt mondanám teljesen zakkant a tag, de így……..Mi legyen? Menjünk vagy maradjunk?
Persze nem engedem ki a tekintetem fogságából Eric-et sem, így fél füllel hallom is, hogy mit magyaráz a láthatóan megzavarodott nőnek, íki már biztos vagyok benne, hogy semmi köze az itt kipattanó kis drámának.
Tényleg úgy beszél rólam, mintha ismerne és az sem utolsó, ha tényleg van tippje, hogy nyírjuk ki a démont, ám semmi nem olyan meggyőző, mint az, amikor szédülten huppanok a fenekemre, a fejembe zúduló képek hatására.
Kerekre tágult szemekkel látom magam, ahogy lelkesen ígéretet teszek, hogy bármit kérhet tőlem és én gondolkodás nélkül segítek neki, vagy legalábbis valakinek ígérem és biztos, hogy életemben nem csináltam még ezt és a helyszín sem volt ismerős.
- Mi ez? Mit babrálsz a fejemmel? – pislogtam ki a jelenést és pattantam fel, de ő ott ült továbbra is megértő mosollyal az arcán. – Elég volt! Talán Természet Anya segít! Lash menjünk távolabb és próbáljuk megkérni őt, hogy adjon útmutatást. – nyújtom a kezem kedvesem felé és ha hagyja elvezetem egy másik helyre, hogy talán Anyánk rendet tegyen felbolydult gondolataimba.

Olyan ez az egész, mintha valami vagy valaki fojtogatná őt. Szorul a torka, fogalma sincs, mégis miként kéne kezelnie az elhangzottakat, ugyanis feltűnően és bizarrul sokat tud róluk, pedig soha nem találkoztak idáig. Mi több, megkockáztatná, hogy rajta kívül Viridiel nem beszélt senkinek a bűneiről és hogy min szeretne változtatni, mitől fél önmagában, kérdésének nemleges válaszára így csak fokozódik a feszültsége és veszélyérzete, ami váratlan reakciókat válthat ki belőle. Próbál uralkodni magán, csillapítani a belső viszályt és értetlenséget, de akármennyire is igyekezzen, elpattan a cérna, elveszítve az önkontrollt - a hangján mindenképp. A felelőtlen cselekedetektől sem áll messze sajnos, és ezt érzi, még ha jelenleg sokat nem is tud tenni ellene.
Legszívesebben felhorkanna a barát szónál, közbeékelve néhány kelletlen megjegyzést, a továbbiaknál pedig felhúzza az orrát enyhe gőggel és elégedetlenséggel. A nyugodt beszéde ellenére is akkora nagyképűségnek és pofátlanságnak véli az elhangzottakat, hogy egyre inkább hajlik az ötletre, hogy képességeit fitogtatva mutassa meg, vele nem érdemes ilyen tartalmú beszélgetéseket folytatni ilyen módon. Nem érzi felőle egyáltalán azt, hogy tisztelné, mi több, inkább úgy gondolja, elvárja tőle, hogy ennyi után megbízzon benne és olyanokat tegyen érte, amiket alapvetően ennyi idő után senkiért nem vállalna. És még őneki kell kiérdemelnie Eric bizalmát! Hát ez felháborító! Vele mi van? Ő csak egy kis kutyus, aki majd csóválni fogja a farkát, hátha ezzel kedveskedhet neki? Azt már nem, a védelméből sem kér így, és mindezt a képéhez vágná, haragosan felcsattanva és közölve, semmit nem tud róla, fogalma sincs arról, min kellett keresztülmennie. Ez viszonzottan igaz, ezt is látja, mielőtt azonban kifakadhatna, Viridiel szavai hirtelen törik meg a lendületét, haragossága viszont megmarad.
- Értek-e? Azon kívül, hogy összebeszél mindent úgy ez a... - Lenyeli a szavakat, mielőtt olyan sértések hagynák el a száját, amit ő is megbánna. - Nem, és nem is érdekel, nem maradok éjszaka a közelében. Az ilyen tudálékos okostojásokkal nem fogok beszélgetni, akik nem látnak a saját arcuktól - rakja durva mozdulatokkal táskájába az ételt, magára rántja, azzal nemes egyszerűséggel mászik fel a fára, megkérve azt, segítse lépteit. - Reggel majd jövök - veti oda morogva a lombkoronából, azzal néhány fával odébbáll, hallótávolságon kívülre, de még látva a tűznek a halvány fényét, továbbiakban Viridielen múlik, marad-e vagy követi, de ő nem bír megmaradni így a félvér közelében.
Idegesen morog magában, elismételve egy-egy hozzászólásrészletet, aztán ingerülten reagálja le a saját monológját, fortyogva magában, ha már nem akart jelenetet rendezni ebből az egészből. Nem most kell a csapatot szétszedni egyébként se, veszekedésekhez meg nincs kedve ennyi megpróbáltatás után úgyse - pihenni akart, nyugalomban segíteni, nem kikészülni szellemileg ismételten, és egyre csillapodik az erőteljes és stabil haragja, amit fokozatosan vesz át az értetlenség és a félelem, megérezve a düh okozta tartás hiányából a nyomást, ami Eric magyarázatai alatt nehezedett rá. Egy darabig biztosan begubózik, az újabb feszültségtől önkéntelenül is könnyezve, amit frusztráltan és dühösen töröl le az arcáról minduntalan. Nem igazán érez szomorúságot, inkább csalódottságot és valami keserédes fájdalmat, amitől biztosan nem sírna, de ez az egész egy elég komoly pofonnak bizonyult a számára.
- És velem mi van? Csak nekem kell tenni már megint azért, hogy bizalmat szerezzek, de az én bizalmam kiérdemlése már nem számít, mi? - motyogja elkeseredetten, az ágakból maga köré font burkot szorosabbra véve. - Mintha nekem nem lennének érzéseim, mintha fogalma lenne bármiről, ami hozzám köthető... - szorongatja a táskáját, kuporogva a maga kis kialakított zugában. - Ha annyira tud mindent, akkor meg tudná mondani, érdemes vagyok-e a védelmére egyébként is! A bizalmára meg főleg! És egyébként se kértem a védelméből egy pillanatig se! Tudok én magamra vigyázni! - enged meg kicsit hangosabb és dühösebb szavakat, aztán egy kis szünettel ismét halkan folytatja: - Nem mondtunk neki semmi rosszat, hogy így kezeljen minket... Nem akarom ezt így... Nem bírom... - hajtja alkarjára a fejét, utálva ezt az egészet.

//Mesélői//

A csillapításra és a hangulat enyhítésére szánt szavai cseppet sem mozgatják meg az ittenieket, így mikor folytatódik a feszült bámulás és beszélgetés, majd a vörös úgy dönt, lelép, elszontyolodva kuporog a helyén. Kíváncsian néz még Eric után, akinek az alakját hamarosan elveszíti szem elől a sötétségben, és ha Viridiel még marad, akkor őrá tanácstalanul pillant. Ha nem, hát akkor a tüzet bámulja, kényelmetlenül majszolva a sajtját, egyszer-egyszer feltekintve a lombkoronára, ahol Lash eltűnt.
Eric visszatérésével Dorla bizonytalanul rámosolyog, a beszélgetés nyitásával pedig némileg megilletődik. Bizonyára arra számított, hogy kényelmetlen hallgatás lesz a továbbiakban, így azért valamelyest meg is könnyebbül.
- Hát nem tudom, az a lány nem tűnt túl... Békíthetőnek - keresi a szót, aztán érdeklődve hallgatja a továbbiakat. Nagyokat pislog néhány részletnél, majd mikor őrá kerül a sor, csak elgondolkodva bámul az égre, hümmögve egy darabig.
- Hmm-hmm, hát kevesen vagyunk - vonja meg a vállát. - Kis összetartó közösség a miénk néhány gyerekkel. Ritkásan fordulnak meg felénk idegenek, de érthető, mégiscsak a Nysiy közelében vagyunk. Félig-meddig még rejtőzködünk is, nem ilyen városias a hangulat, és ugyan nem tudom, a tündéknél pontosan milyen, mert nem jártam ott, de a mendemondákból azt mondanám, hogy hasonló nálunk is. Egy-egy faház a fákon, sok növény, megtermeljük magunknak azt, amit kell, ha marad, akkor valaki jön Fricivel a városba. Egyébként ritkán mozdulunk ki. Ilyen kocsma és ehhez hasonló épületek sincsenek, orvos is a környező településeken jár, így szerencsénk volt a kicsi Elisemmel, pont a legjobbkor érkezett - magyarázza kissé elmélázva. - Van egy kicsi szántónk is, így Frici nem dolgozik annyit, a gyerekek meg szívesen urgálják őt körül. Nem tudom, mi érdekel?

A tündéket pár körre szerintem magukra hagyom, amíg Lash kiduzzogja magát.

Eric (Robert)


A tűzi beszélgetés jól halad a nő könnyen megnyílik, de meglepetést nem okoz. Viridiel nehezen viseli a mondókámat, a kis bejátszást még nehezebben. Lash begubózik és duzzogva elvonul egy fára holott nem lett lebecsülve sem szánva. Legalább is nem vettem észre hasonlót. Viri robban amit le reagálok.
-Azok emlék képek a jövődből. És a te szavaid a lehető legtisztább legegyenesebb forrásból. És ha már útmutatást kérsz istennőnktől kérd már meg hogy a fájdalmat vegye ki pár képességemből, mert oké hogy bele babrált de a fájdalmat bent hagyta. Szóval csak nyugodtan szólítsd Természet Anyát. De előtte beszélek Lashel ketten könnyeben megteszitek.
Lash "rejtek" fájához sétálok és felsóhajtok.
-Tudod valamit félre értesz. Neked nem kell megharcolnod a bizalmamért, töretlenül hiszem hogy értékes személy vagy. -Halkabbra veszem hogy csak ő hallja- Tudod Viridiel azzal nyerte el a bizalmam hogy lehet hogy kicsit bután de azonnal bizalmába fogadott egy koldust, aki felajánlotta segítségét a bajban. Mindezt érted, és lássuk be kevés férfi teszi ezt meg a szerelméért. Viridiel tiszta szível szeret téged és te is őt hisz látszik köztetek az a sok szál ami összeköti a lelkeiteket. Nem vagytok tökéletesek, megjegyzem én pláne nem de több ezer év van a hátam mögött elég fájdalmat éltem át hogy tudjam ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Akinek gürizni kell a bizalmatokért az bizony én vagyok, nem te. Mint mondtam teljesen megbízom benned mindenféle kétség nélkül. És most másszál le arról a fáról vagy lerázlak erővel. Segíts Viridielnek az istennőtől tanácsot kérni és valami megerősítést rólam. Az hogy itt duzzogsz nem segít senkin rajtad pláne nem. Gyere szépen le és segíts a társadnak a mágiában, had nyugodjatok meg már ami az irántam érzett kétségeket illeti.
Vissza battyogok a tűzhöz és Virire nézek.
-Nem vagyok egyenlő azzal a nővel. Kivéve ha egy hangya egyenlő egy emberrel erő és hatalom terén. Erre elég kicsi az esély szóval ő az istenem én meg a szolgája vagyok de nem úgy mint ti, kicsit közvetlenebb a dolog, hisz én nem hiszek a létezésében hanem meg győződtem róla hogy eléggé élő isten ő. Szóval munkát ajánlott és én elfogadtam ő fütyül én ugrom ez van, ezt kell szeretni. Természet Anya agyara vagyok akit nem köt a népek egyezménye és végre odacsaphat. Decsak a hitetlenekre akik hamis isteneket követnek. És vigyázok a gyermekeire és a természetre cserébe viszonylag szabadon élhetek és tehetek amit szeretnék.

Akkora egy szerencsétlennek érzi magát, hogy megint bőg, kiakad és hisztizik, pedig sok minden nem történt, ha őszinte akar lenni. Nem akarja arra fogni, hogy nem tudott túllépni még az elmúlt időszakon, akármennyire igaz; új, tiszta lapnak kéne ezt az egészet kezelnie, csak annyira nehéz, mikor bármikor, bármelyik pillanatban levadászhatja őket a barghest. Az is miatta van, a saját, furcsa rügyei miatt, de lehet, ezzel meg Természet Anyát kéne hibáztassa. Ez az egész csak felkavarja őt, a tündék nyelvén beszélni kezd egy félvér mindenféle olyanról, ami csak a kettejük titka, amiről senki más nem tud, csak ők, meg Természet Anya így-úgy...
Sok, kész.
Egy rövid ideje már hallgat, néha szipogva egyszer-egyszer, ringatva magát az ágakon, mikor felfigyel a léptekre. Nem fordítja felé a fejét, de megállít minden mozdulatot, nem akarva magára hívni a figyelmet, bárki is járjon itt. Csak egy kicsit gondolkodnia kell és lenyugodnia, kimorognia magából ezeket, a tehetetlenségét és kétségeit, így örülne, ha nem zavarná meg őt senki, főleg nem Eric.
...és persze, hogy ő az...
Már az első szavánál belevágna, hogy csak maradjon csendben és forduljon vissza a tábortűz irányába, végül egy nehéz sóhajjal elengedi az egészet, hagyva, hogy végigmondja, ha annyira akarja. Változtatni a helyzetén nem fog, attól még sértettnek érzi magát, állítsa most a korábban elhangzott vagy talán félreértelmezett szavak ellentetjét. Eleinte elég mélyen hallgat, mikor rá kerül a sor, hogy beszéljen, nem kívánva igazán semmit se szólni, mindemellett még szájában érzi a mérget.
- Nem voltam kíváncsi a véleményedre a kapcsolatunkról - morogja, és valahol mélyen azért dédelgeti a Viridielről elmondottakat enyhe büszkeséggel és melegséggel. - És ha duzzogni támad kedvem, duzzogni fogok - teszi hozzá kis szünet után makacsul. - Ha ennyi mindent tudsz rólunk, azt is tudod, hogy megviselt vagyok, megfáradt és nyűgös. Én nem bírom úgy az életveszélyes helyzeteket, mint Viridiel, én nem tudok túllépni rajtuk egyszerűen, nekem ahhoz több idő kell, ami a futárútjain nem feltétlen adatik meg. Igyekszem felzárkózni, de hangsúlyoznám, hogy nem egyszerű, és ha beállítasz úgy, ahogy most, elkezdesz mindenféléről beszélni, hogy így nem történt még meg, úgy nem történt még meg, de meg fog, ilyen küldött, olyan küldött, mégis mit vársz? - néz le Ericre. - Nem mindig az a helyes, ha közlöd, ki is vagy valójában. Biztos tudtad, hogy ezzel zavart okozol - én nem mondtam volna el; számtalanszor hazudtam másoknak annak érdekében, hogy ne kerüljek az előítéletek áldozatává. És most sem az erőszakkal kéne fenyegetőznöd, hanem csak magamra hagyni, hogy megnyugodjak és képes legyek pánik nélkül gondolkodni. Nem egy hígagyú idióta vagyok, akinél ez beválik, csak egy hisztis hárpia. Az meg, hogy különálló, megbízható személyként kezelsz, megkérdőjelezhető, ugyanis azt mondtad, csak Viridiel szava miatt kerültünk az... oltalmad alá, ami szerintem nagyképű kijelentés. Ha segíteni akarsz, azt sem szabad erőltetni és nagyzoló szavakkal kijelenteni, mert a hozzám hasonlóaknál ez lesz belőle; visszafizetendőnek érzem vagy olyannak, hogy mekkora kegyben részesülök csak azért, mert te lettél az utazótársunk. Kegyből és visszafizetésből meg nem kérek, azt is adtak már eleget... De hát ezt is biztos tudod, két lábon járó lurinx. - Feltápászkodik azzal a szándékkal, hogy még távolabb menjen vagy csak a közelben válasszon egy másik fát, egyértelműen nemet akarva mondani arra, hogy segítsen Viridielnek. Megkérdőjelezhetetlenül lerí ez az ábrázatáról, és szólásra se kéne nyitnia a száját hozzá. - Segíteni meg majd kés... - Megérzi a futár pillantását magán, így muszáj félbehagynia a megkezdett mondatot, de mereven bámul még mindig Ericre. Magában szajkózza, hogy nem szabad párja irányába nézni, mert az elhatározása és makacssága úgy omlik le, ahogyan az meg van írva, végül mély levegőt véve csukja be a szemét, majd az egyiket kinyitva pillant Viridielre, kémlelve a vonásait és könyörgő tekintetét.
- Tudod, mikor kell így nézni rám... - engedi ki a levegőt, beletörődőn csukva be a szemét, megadón ereszkedve aztán le a fáról, egy bizonyos magasság után már leugorva. - A bizalmam nem egyszerű kiédemelni és a mérgemmel vegyes félelmem sem fog csak úgy elszállni - néz még Ericre komoran, akinek következő szavaira inkább csak mélyen hallgat. Megvan erről is a maga véleménye, és őszintén nem tudja, képes-e mindezt elhinni. Fura ez az egész, és nincs megbékélve a félvérrel jelenleg, így nehezére is esik bármit elfogadni tőle, akarva-akaratlanul is a saját makacsságának és önfejűségének hagyva a vezetést. Kicsit még igazságtalannak is tartja a helyzetet, nem értve, miért egy hozzá hasonló került az istennő közelébe, de hát már megtanulhatta a saját életén, hogy nem egyszerű eset. Mi több, néha meggyőződése, hogy nem figyel rá, hiába könyörög, szólítja őt. Kérdés, most is mit akar a növényi tagjával, mert bár ez egy különleges és csodálatra méltó áldás, ha még több fájdalmat akar vele okozni és még több veszteséget, akkor biztosan kiábrándul. Arra gondolva, hogy kihozta őket a pokolból, hogy visszahozta őket az élők közé, hogy megadta neki ezt a virágzó kapcsolatot, de esetleg képes lenne újra elvenni tőle...
Alsó ajkát harapdálja lehajtott fejjel keserű méreggel a szájában, nem tudva most őszintén örülni annak, hogy valaki másnak több lehetőséget és bizonyára több erőt is adott. Viszont... Ha nem ment volna mindazokon keresztül, amiken, akkor vajon ugyanilyen lenne? Enyhül erre a gondolatra a belső indulat, ugyanis nem akarja elveszíteni magából sem a megértést, sem a segítőkészséget, Viridielt meg főleg nem, akinek finoman fogja meg a kezét, szégyellve magát a gyerekes viselkedéséért és azért, hogy nem tudott uralkodni magán. Egy pillanatig szem elől tévesztette, hogy mindennek oka van, és nincs értelme haragudni bárkire is.

Ha azt mondom, hogy sóbálvánnyá váltam, az a legkevésbé fedné a valóságot, mert még annál is paffabb lettem. Egyszerűen nem hittem el, hogy Lash még fokozni tudja a helyzetet, de tudta!
Az, hogy kifakad és leordítja Eric haját is a fejéről, meg mindenfélét a fejéhez vág, na azt el tudtam volna képzelni, de, hogy egyszerűen ott hagy és elvonul az egyik fa méretes lombkoronájába, na az letaglóz. Egészen addig, míg meg nem hallom a sírását.
Már mozdulok is, hogy vagy leimádkozzam a fáról, vagy magam menjek utána, de Eric „barátunk” szavai megállítanak.
Először csak egy szúrós pillantást kap, hiszen olyan, mintha az ösztönzésével, pont azt akarná gyengíteni, hogy beszéljek Természet Anyánkkal, hogy ő olyan magabiztos.
Aztán gyanakodva nézem, ahogy mellém sétál a fa alá és most Lash-t igyekszik győzködni, hogy ok nélkül borult ki, mert ő nem úgy gondolta……Miközben megint olyan mozzanatok kerülnek elő, amik nekem újak, amikről azt állítja, hogy majd a jövőben megtörténnek és én őt valamikor megsegítem és a bizalmamba fogadom, ezért most is ezzel próbálkozik és a többi ….és a többi….
Kicsit azért zavarba jöttem, amikor azt kezdi el taglalni, hogy én mennyire is szeretem Lasht, bár ezt persze szándékosan is bevetheti, hiszen soha nem tagadtuk más elől az érzelmeinket, még ha nem is toltuk senki arcába.
Viszont tökéletesen biztos vagyok benne, hogy akárki is ő, nem a démon, mivel az soha nem beszélt ennyit és nem is vesztegetné erre az idejét.
Az utolsó nekem címzett szavai után, még mindig kicsit zsongó fejjel nézek rá, így mire összeszedem a gondolataimat, hogy megválaszoljam, a lombok között Lash is összeszedte magát annyira, hogy bár sírástól kissé karcos hangon, de válaszoljon.
Sokat mondóan mélyítem Eric szemébe a szemem, hogy vegye a lapot. Ha erősködni fog, akkor aztán a nyakába kapja a hisztis anyatigrist. Ez a módszer nem igazán jön be a kedvesemnél, ezt jobb lesz elfelejteni. Csak a szép és kedves szó, ami meggyőzheti, de az sem egy csapásra.
- Biztosíthatlak róla szerelmem, hogy nekem teljesen megfelel, ahogy vagyunk és egyáltalán nem érzem, hogy bármiben hátráltatnál. Imádom, amikor mutathatok neked valami újat és azt is, hogy olyan gyorsan tanulsz. – igyekszem a legnyugodtabb hangomat elővenni.  – Eric – bár nem akarom védeni, hisz pont most akarom leellenőrízni Anyánknál, - de szerintem csak nem a megfelelő szavakat találta meg, egyben azonban biztos vagyok, hogy ő nem a barghlest. – sóhajtom, mert alig hiszem, hogy tényleg mellette szólok.
Sajnos hallom a hangján, hogy nem kész még rá, hogy megenyhüljön, ezért próbálom meglátni őt a levelek között, hogy lássa, mennyire szeretnék vele lenni és végre, ha Anyánk válaszol, pontot tenni erre a bonyolult ügyre.
~ Kérlek szerelmem….kérlek, segíts nekem megszólítanunk Természet Anyánkat, hogy legalább azt tudjuk, hogy nem egy őrülttel sodort össze minket a sors. ~
- Meg értette szerintem Eric, hogy mindenkinek meg kell dolgoznia a bizalomért, még ha én már…….valamikor a jövőben megdolgoztam érte vagy mi….. – húztam el a szám.
Próbáltam segíteni a földre érkezésnél kedvesemnek, de olyan könnyed volt, mint az állati alakja, így csak utána fogtam meg a kezét és néztem rá biztatóan,majd Eric-hez fordultam.
- Akkor most leellenőrizzük, hogy tényleg az vagy-e akinek állítod magad. Ne menj sehová, vagy ha vaj van a füled mögött, akkor viszont igyekezz, hogy ne találjunk itt, mire visszaérünk.
Magamhoz ölelem egy pillanatra Lash-t.
- Remélem már jól vagy, szükségem van rád.
Ha ezek után már nincs több akadály, egy másik tisztásra mehetünk és ott végigsétálva a fák alatt, megérintve a lényüket, ahogy a virágok, bokrok és a köztük meghúzódó apróbb állatokon keresztül, szerelmem kezét fogva igyekszem kérdésemmel eljutni népünk védelmezőjéhez.

Eric után Viridiel is nekiáll ostromolni őt, aminél csak azt átkozza, hogy ennyire hatásos. Nem tud sokáig haragudni olyankor, mikor ő kéri vagy enyhíti, túl makacsul meg akar adni neki mindent. Lehet, hogy nem vált gyorsan hangulatot, de biztosan hamarabb, mintha kérlelés vagy ilyen szoros kapcsolat nélkül történne, így kínjában beharapott ajakkal fordítja el a fejét kissé, baljával magát ölelve egy darabig. Ragaszkodna a haragossághoz gyerekes önzőséggel, és nagyon húzni akarja a száját erre az egészre, folytatva a hisztizését, azonban érzi, hogy ez sokáig nem fog tartani. A könyörgésével aztán egyszerűen szíven szúrja; nem akarja meghallani, tudva, mekkora pusztítást hagy maga mögött csupán ennyi szó, de képtelen figyelmen kívül hagyni. Mégiscsak Viridielről van szó!
Kénytelen-kelletlen, de végül lejön a fáról, megadva magát a helyzetnek és belátva, hogy értelmetlen ezt folytatni. Eric is próbálja vélhetően a maga módján kiengesztelni őt, Viridiel meg aztán tudja, mihez kell nyúlnia, ha doromboltatni akarja a morgós macskát. Még egy kicsit azért morcoskodik, jelzésként, hogy nem hagyja ennyiben csupán azért, mert szép szavakkal meg lett rá kérve, de érezhetően változik ez a hangulata. Kedvese ölelésébe teljesen belesimul, szorosan viszonozva baljával, behunyt szemekkel fúrva a fejét a mellkasába, és még jobban bújna hozzá a szavai hallatán, ha erre képes lenne.
- Nekem is rád, Viridiel, nagyon nagy szükségem van rád... - mondja halkan. - Csak nem akartam mindenki előtt kifakadni, nem azért jöttem, hogy veszekedni kezdjek... Nem akarok senkire se mérges lenni, kérdőre meg nem akarom vonni, hogy Természet Anya mégis miért dönt így és hagy egy csomó mindent megtörténni... - vonja meg a vállát esetlenül. - Sajnálom. Néha még előjön - teszi hozzá enyhe szégyenkezéssel. - Egyébként én is imádom, mikor új dolgokat mutatsz nekem azzal a lelkesedéssel, ahogy Királyöbölt jártuk, meg sok minden mást is benned, de akkor hajnalig itt lennénk, ha elkezdeném felsorolni - távolodik el egy kissé, hogy mosolyogva nézhessen párja szemébe, finoman és féltőn simítva végig az arcán, sok mindenen gondolkodva, de nem tudva, mivel és hogyan kezdje. Felkavarta mindez a lelkivilágát, az eddig békében szunnyadó kételyek és félelmek most előkerültek nem túl nagy örömére, de nem akarja elrontani ennél is jobban a jelenlegi helyzetet.
- Menjünk akkor - fogja meg ismét a kezét, és hagyja, hogy Viridiel vezesse őt egy másik helyre, ahol teljes egészében rákapcsolódhat a természetre, belemerülve annak mélységeibe és szépségeibe. Csak a férfi miatt képes megtenni a lépéseket, egyébként egészen biztos, hogy néhány után megállna, és úgy hallgatna minden egyes apró rezdülésre, figyelve az éjszaka állatainak halk neszezésére, a fák lombkoronájába kapó és a fűvel játszó szél suttogására, az ő gondolataik néma visszhangjára. Érzi kezében Viridiel meleg kezét, és hamarosan anélkül, hogy nézne, lát, érzi a körülötte élő lények lüktetését, ami teljes egészében megnyugtatja, akárcsak gyerekként. Ebbe menekült már mióta, és mindig megtalálta a vigaszt, habár a kérdéseire gyakorlatilag soha nem kapott választ. Reméli így, hogy Viridiel örvend akkora kegynek, hogy Természet Anya figyeljen rájuk, mert ő bármennyire higgyen és könyörögjön, nem úgy tűnt, hogy, ha mutatni is akar neki valamit, beszéd útján szeretné közölni vele.

//Mesélői//

Eric bizonyára visszamegy az asszonysághoz ezek után, akinek, ha elmeséli, hogy minden a legnagyobb rendben, örömmel fogadja, és akár beszélgethetnek is. Dorla nem titkolózik továbbra sem, ha érdeklődnek felőle vagy a faluja felől, a kislányáról is nagyon szívesen mesél.

Az elfeknek nem tart el sokáig, hogy megtalálják maguknak a legjobb helyet istennőjük megszólítására. Itt-ott csokornyi virágok bújnak meg az éjszaka miatt összezárt szirmokkal, a fák kellemes távolságra állnak egymástól, így a holdfény világítja az útjukat, míg a lombok virágainak kellemes illata lengi őket körül. Érzik a körülöttük lévő élőlényeket, a természet összemosódott suttogását hallják, és biztosan nagyon békítő és nyugalmas ez a hangulat. Tudhatják, hogy ide tartoznak és az itteni növények és állatok nem vetik ki magukból őket csak azért, mert távolról érkeztek; ugyanolyan könnyeden és bizalmasan fogadják be őket, mintha Awyrisban történne mindez.
Elfek... Erdeiek... Anyánk gyermekei... - ezek visszhangzanak folyamatosan halk suttogásként mindenhonnan, és hamarosan kéréseteket is megérti a környék. Pár percig biztos járnotok kell a vidéket a lombkoronák alatt és bokrok között, és észrevehetitek, hogy néhány helyen egy-egy helyes virágocska feje kimagaslik a fűszálak közül, élénk színeivel kivirítva az esti sötétségből. Nem mindenhol bontakoznak így ki a növénykék, és lehet egy olyan gyanútok, hogy egy ösvény útjelzőiként szolgálnak, ugyanis gyanúsan egy irányban bukkannak fel a díszelgő szirmok, mindenhol máshol a virágok visszahúzódva a fű takarásában pihennek. Követhetitek is, de más irányt is vehettek, ha szeretnétek.

Hiába vagyok én is zaklatott és aggódom is kedvesemért, ahogy a karjaimban tarthatom, máris enyhül a feszültségem és legszívesebben abba a vörös loboncába temetném az arcomat és beszívnám édes virágillatát, aztán addig csókolnám ajkait, míg megduzzadva nem mosolyognának rám, de sajnos megint olyan problémáink vannak, amik sürgősebb megoldást kívánnak, így csak egy kis ölelés és gyengéd simogatás fér bele, de az feltétlenül, hiszen ez visszaadhatja némileg a lelki békénket.
- Tudom, tudom……. – suttogom a fülébe. – Tudhatod, hogy rajtam kívül senki sem ismer olyan jól, még néha te sem magadat. – kunkorodik fel a szám sarka, ami már közel van a mosolyhoz. – Természet Anya ritkán nyílvánul meg nekünk annyira egyértelműen, hogy kifürkészhetnénk a szándékait. Én már azt sem értem, hogy miért vagyok még mindig a kegyében, amikor majdnem sötétebb lettem egy éjelfnél is. Szóval én ezen nem fogok agyalni, csak szeretném, ha irányt mutatna ezzel az Eric-kel kapcsolatban, mert nem szeretnék a hátam mögé nézni állandóan, de ok nélkül elküldeni sem, hiszen lehet, sokat segíthet, ha igaz, amit mond és nem csak most….. – utalok a barghest-re.
Kap még egy csókot, mielőtt kibújok a finom keze érintéséből, bár nem szívesen.
- Menjünk. – bólintok és aztán már igyekszem ráhangolódni a körülöttünk megéledő természetre.
Tudom, hogy Lash is ezt teszi és lassan úgy érzem, eggyé válunk a környezetünkkel, akik felől megnyugtató suttogás kel a fejemben, egyre csak terelgetve lábaim irányát, ahol megpillanthatom azokat a kikukkantó kis virágokat.
- Úgy látszik Természet Anya meghallotta hívásunkat és talán a kérésünkre is választ ad. – mutatom meg az ösvényt Lash-nak is, bár szerintem ő is észrevette már.
Szerelmem kezét fogva indulok meg a természetadta úton, bízva az elfek hitébe és abba, hogy megint megtapasztalhatjuk ennek bizonyítékát.

Eric (Robert)

Amint vissza érek csendesen leülök végre.
-Na most van béke, a két elf most útmutatást kér istennőnktől szóval nem lesz itt probléma. Amúgy milyen környék amerre éltek azon kívül hogy rejtett. És mesélj nekem Nysről kicsit.
Menet közben a természetet kihasználva szemmel tartom Viridieléket nem díjaznám ha megtámadná őket valami kóbor dög. Egyelőre minden rendben lévőnek tetszik Természetanya sehol szóval nem kapok fejmosást tőle. Bár lehet hogy korán örömködtem.
-Kérdezhetsz te is ha van kérdésed és talán tudok válaszolni rájuk.
Figyelek beszélgető partneremre miközben előhúzok egy tökig rúnázott kesztyűt és némi koncentrációval csevegés közben alkotok egy lebegő önfenetartó virágot persze nem a semmiből és egyik pillanatról a másikra. Hanem szép ütemesen lassú ráérős tempóban finomítva színezve és a végén életet lehelve a virágba. Útjára bocsájtom. Nem egy remekmű nem is biztos hogy hasznos inkább csak érdekes de addig se unatkozom míg az a kettő istennőnket vegzálja miattam.
-Egész szép lett nem?

Azt a halvány mosolykezdeményt ugyanolyan finoman viszonozza, ahogy a gesztus Viridiel arcán pihen. Talán kicsit szélesebbé válik, mikor az önismeretéről esik szó, derültebben és kicsit optimistábban nézve a közeljövőbe, de a vidámság hamar eltűnik, ahogy Természet Anya rejtelmességére kerül sor. Nem szereti, mikor kétértelmű dolgokkal ajándékozza meg őket, és neki vagy csalódásban végződött eddig minden, vagy több értelmet sejtetett egy-egy eseménysor, egyértelműség hiányában pedig a válaszok közt őrlődött sokáig.
- Dehogy vagy feketébb! - szalad össze feddőn a szemöldöke, finom játékossággal meglökve a mellkasánál Viridielt. - Ne mondd és hidd ezt, mert tényleg az leszel... - teszi hozzá szomorúan és halkan. - Ericnek nem nekem kellett volna papolnia arról, hogy fejben dől el, hanem neked! - kapja fel peckesen a fejét hirtelen, megbökve a mellkasát. - De igazad van, jó lenne kideríteni, miféle alak is ő és nem igazságtalanul ítélkezni felette - sóhajtja beletörődőn, hiába utazna inkább nélküle. Kevesebb lenne a feszültség és az ingerültség, a részéről mindenképp, nem adna nekik kitalálósokat, homályos magyarázatokat, amik lehet, nem is igazak, csak összehordott mindent, amit lehetett. Azonban akkor is furcsán sokat tud biztosra, már úgy... Tényleg biztosra, és ez annyira nem boldogítja, de ezeket az aggodalmakat rögtön elfeledteti vele Viridiel csókja. Finoman és boldogan viszonozza, szíve szerint belefeledkezve és folytatva még tovább, édes együttlétté téve az éjszakát, viszont le kell gyűrnie jelenleg nehezen teljesíthető kívánságát. Dolguk van, de még ennek ellenére is mosolyogva követi a futárt arra a másik helyre, ahol hamar elveszti önmagát, mentálisan szinte beleolvadva a környezetbe. Órákig képes lenne ebben az állapotban, békében lenni, semmi másra nem figyelve, csak a környezetére, megfeledkezve közben mindenről, ami zavarja őt, még önmagáról is. Behunyt szemmel követi Viridielt, aki lényegében vezeti innentől, mert hogy ő képtelen figyelni a külvilágra, az határozottan lerí róla. Kedvese szavai azok, amik végül visszarántják őt, megilletődötten figyelve először őrá, aztán a mutatott virágok felé. Egyértelműen nem éjszakai növények, ezt ránézésre bárki megmondaná, így bár némi kétkedéssel fogadja a jelenlétüket, másnak nem tudná betudni, mint istennőjük apró, játékos jelzésének. Tekintetét utána visszavezeti Viridielre.
- Legyen igazad - biccent egyet, és ezúttal már nem a körülöttük suttogó növényrengetegre figyel, hanem a színes jelzésekre. - Szerencsére ez sokkal kellemesebb, mint azok a világító, zöld színű nyilak abban a borzalmas vörösségben, így nyugodtabban követem... - utal a már jóval távolabbi pokolra egy gyerekes mosollyal, felhúzott vállai közé húzva enyhén lehajtott fejét, így rejtve némileg vonásait, de kíváncsian figyelve a férfit. Tudja, hogy említésre került korábban az a szörnyűség viccelődés keretein belül, de attól még óvatosan bánik a témával. Nem a legszebbek az ottani emlékek, de megvannak a maguk tűzben edződött gyöngyszemei, ami miatt most itt lehetnek ilyen kapcsolatban.
- Annak mondjuk örülnék, ha nem annyiban merülne ki az iránymutatás, hogy visszavezet a tábortűzhöz... Kicsit kiábrándító lenne, hiába egyértelmű - mondja ki halkan a gondolatait egy kis gyaloglás után, nem akarva az esti nyugalmat felzavarni.

//Mesélői//

Lash-Viri

Lash részéről az aggodalom valahol jogos, tényleg elég kiábrándító lenne, ha csupán ennyiből állna a magyarázat: bóklászásból, és biztosan bolondnak nézne titeket bármilyen más faj tagja, hogy csupán ennyiből áll egy isteni magyarázat és hisztek is neki. Az út viszont nem a táborotokhoz vezet vissza, inkább még távolabb egy kicsit, ahol némileg sűrűbbé válnak a fák, a virágok pedig távolabbi foltokban jelennek meg, így egyre jobban oda kell figyelnetek, merre haladtok. Nem nehéz így se a követés, ám ha el is vesznétek, ezek az útjelző virágok némi tanakodás és fejvakarás után hívni kezdenek titeket, visszavezetve titeket az ösvényre.
Nem vagytok kellemetlenül messze, de már egy kisebb távot megtettetek, mikor úgy látszik, teljesen elfogynak a virágok és egy mozdulatra lesztek figyelmesek néhány méterre előttetek, kicsit jobbra. Először biztos nem tudjátok kivenni a lénynek az alakját, ahogy színeivel szinte teljesen beleolvad a környezetébe, ráadásul a körülötte lévő bokrok is takarják őt némileg, de érezhetitek magatokon nyugalmat sugárzó pillantását. Semmi nem enged arra következtetni, hogy veszélyben érezné magát vagy támadni kíván, néma csendben és mozdulatlanul figyeli rezdüléseiteket, megszólítani azonban nem tudjátok. Ha ti sem tesztek semmi fenyegető mozdulatot, közelebb lép hozzátok valamelyest, egész testének megmozdulásával pedig teljes alakját kibontja előttetek: nyaka körül pávatollszerű sörény, agancsai apró kék szarvak, teste főként kékes árnyalatú, néhol barna és fehér foltokkal. Talán csak most eszméltek rá, hogy képtelenek vagytok őt érzékelni vagy az irányításotok alá vonni, rendelkezzetek akármekkora mágikus erővel; teljesen független és szabad.
Ha vártok tovább, akkor még közelebb megy a maga nyugalmában. Nagyjából ugyanolyan magas, mint ti, így mikor lényegében már előttetek áll, először az egyikőtök, aztán a másikótok szemébe néz hosszasan. Mintha kiolvasná éppen a gondolataitokat, olyan áthatóan figyel sötétbarna, szinte fekete tekintetével.
Aggódtok - hallhatjátok a gondolataitok közt az egy darabig eltartó szemezgetés után, és ez nem kérdés volt, hanem egy határozott ténymegállapítás. Ez után lassan és türelmesen fordítja abba az irányba a fejét, ahol nagy eséllyel a tábortűz lehet. Egy ideig azt nézi, aztán visszafordul felétek. Miért?

Lény:

E-Robert

Dorla nagy megkönnyebbüléssel fogadja Eric visszaérkezését, szívére téve a kezét engedve ki a levegőt.
- Hála istennek... Vagy Természet Anyának - enged meg egy halvány mosolyt, egyértelműen rosszul érezve magát a történtek miatt. - Azért nem örültem volna, ha az én kíváncsiságom miatt valamelyikőjük úgy dönt, inkább visszamegy... A drága Elisem semmiképpen sem akarom elveszíteni - tör egy keveset a kenyérből, amit a szájába töm utána komoran. - A Nysyhrő' nam sohkat tuhok beszéhni - kapja fel hirtelen a fejét, majd lenyeli a szájában lévő falatot. - Az szinte nekünk is tiltott hely, túl veszélyes! Állítólag vörös szemű bestiák vannak odabenn, de már késő, ha meglátod a szemeit, elvisz! És mindegyik embert akar enni! - tárja szét a karját enyhe felháborodásában. - A közelben, ha halálra ítélnek pár embert, akkor azt gyakran tőlünk taszigálják be az erdőbe, de úgy is néznek azok ki! - teszi hozzá. - Mindről süt, micsoda bűnözők, még jó, hogy alaposan őrzik őket, nem tudom, mit csinálnánk úgy - rázza meg a fejét nemtetszése jeleként.
Először nagyon csúnyán néz a rúnázott kesztyűre, aztán meglátja a mintázatát.
- Jaj, de szép! - nyúlna érte mohón, hogy közelebbről is megszemlélhesse, milyen kötőmunka lehet, de idő előtt magadra húzod, ezzel bizonyára megúszva, hogy elkobozza tőled. Jó magasra felszalad a szemöldöke aztán, mikor elkezd kialakulni a virág, álmélkodva bámulva a lassú alakulását, ugyanis eléggé úgy tűnik, hogy soha nem látott ehhez hasonlót. Sajnálatos módon azonban Frici úgy dönt, hisztizik Lash után, és a kicsit távolabb kikötött állat ingerült dobolásba kezd, néha prüszkölve.
- Frici, ne duzzogj! Mindjárt otthon vagyunk, majd ott kapsz répát! - kiált oda az állatnak. - Néha kicsit nyűgös - vonja meg a vállát. - Egyébként nehéz bármit is kérdezni rólad így. Teljesen elvesztem, arról a fura nyelvről nem is beszélve, amit használtál. De akkor most mi is vagy? Félvér? Elf? Egyik se? - néz kérdőn, és a válaszod közben a hátas már nyerít is egyet. - Frici! - szól ismét rá, aztán bedobálja a táskájába a maradék élelmet, kivéve a Viridieltől kapott almát. - Megnézem, mi baja, lehet, az almára fáj a foga - sóhajtja, és feltápászkodik a helyéről, megindulva az odébb álldogáló igásló irányába. Ha vele tartasz és körbenézel, akkor egy, a sötétségben halványan felsejlő fehér foltot láthatsz meg két csillogó ponttal együtt, míg Dorla a lovat dorgálja halkan, de finoman, a folt felől aztán hangos morgás tör fel. Ha nem követed, hanem kivárod a helyeden, akkor az előbb említett hanghatás bőségesen elhallatszódik a tűzig, illetve a nő kiáltása is:
- A szentségit! - sikkant Dorla, ahogy meghallja az egyelőre rejtélyes állatot. - Takarodsz innét, bármi is légy! Takarodj a drága Fricikémtől, ha én mondom! - rikácsolja, előrántva a szoknyája alól az eddig tejtett kését, a fehér folt felé tartva. Talán feltűnő a számodra, de nem feltétlen a recézett pengéje miatt, hanem a markolat és keresztvas miatt, ami furcsán emlékeztet a tündék motívumaira, ahogy halványan csillog, pont kivehetővé téve a megmunkált barázdákat.
A fehér folt közben válaszol Dorla kiabálására, így nem kell látnotok teljes egészében ahhoz, hogy kitaláljátok, ez egy farkas.

Egész lényem issza magába a természet jelzéseit és az is eszembe jut, hogy talán még sem vagyok annyira elveszett sötét lélek, ha ennyire tudok azonosulni a környezetemmel, ami megnyugtató is lehetne, de még sem vagyok képes elengedni ezt a gondolatot.
Ám a virágok jelzése azt mutatja, hogy ha nem is én, de valamelyikünk elérte Természet Anyát.
- A természet nem csap be minket és míg azok a nyilak csak újabb borzalmak irányába mutattak, ezek remélhetőleg a megbékélést segítik. – szorítottam meg párom kezét gyengéden.
Csak remélni mertem, hogy arról a démoni helyről nem rémálmodik már, egyikünk sem szívesen emlegeti fel, még gondolatban sem az ott történteket, bár az tagadhatatlan, hogy egymásra találásunk ott teljesedett ki a kínok között.
- Ellenkező irányba tartunk, nem a táborunk felé. – néztem fel a csillagokra, mik segítették a tájékozódásunkat, ahogy az egyre ritkuló virágok is, amik azért mindig a megfelelő időben bukkantak fel, amikor már azt hittük nincs tovább.
Aztán tényleg nincs tovább, de helyett van egy lassan mozdul, nagyobb árnyék, ami akár ijesztő is lehetne, mivel alig lehet kivenni alakját, még sem érzem a késztetést, hogy a fegyvereimhez nyúljak.
Sőt…….régen éreztem magamban ilyen nyugalmat. A Fairie szarvas tekintete békésen fonódik az enyémbe és én átengedem magam a csodálatnak, hogy micsoda gyönyörű lényeket ad nekünk Anyánk, habár ez most érezhetően nem maga az állat, csak egy megtestesülés, hiszen az a kapcsolat, ami születésünk óta a növényekhez és állatokhoz köt minket, jelzi, hogy ez itt előttünk egy igazi szabadlelkű lélek.
Megállok és tudom, hogy Lash is ugyan ezt érezheti, hiszen nem zavarja meg ős sem ezt a csodát és így a szarvas, vagyis az állati test, akiben ott lakozik most Természet Anyánk, minden rezdülésünket nyugodtan szemrevételezheti, biztos lehet benne, hogy a tiszteleten és csodálaton kívül nem vezet minket más szándék.
Tekintetem végig az övébe kulcsolódik, amig már ott áll előttünk, nyitott könyv vagyok ősi, nem evilági szemei előtt.
Nem lep meg, hogy a fejemben hallom kor nélküli hangját és az első szavaira csak bólintok, hisz nem igényel választ.
~ Köszönöm Anyánk, hogy meghallgattad hívásunkat. – hajtottam meg előtte a fejem tiszteletteljesen, ugyanúgy telepatikusan válaszolva, de ezt Lash is hallhatta. -~ Igen, jól látod, aggódunk, hiszen egy társunk vár a nem messzi tábortűznél, aki azt állítja, hogy a te küldötted és nekünk akar segíteni, de sok furcsaságot is összehord. Beszél múltról és jövőről, mintha már tudná, hogy mit tartogat nekünk és annak része is volt. Sok gonosz dologgal akadt mostanában dolgunk, de ok nélkül nem dobnánk el magunktól segítséget. Kérlek Természet Anya világosítsd meg elménket Eric társunkkal kapcsolatban és, hogy nem csak visszaél a neveddel? ~

- Biztosan azt mutatják - viszonozza a szorítást. - Azokat a szörnyűségeket nem akarhatja megismételtetni velünk - tartja mellette a lépést, figyelve a vonásait, kibújva a vállai közül. Még magában eljátszik a gondolattal, hogy vajon meddig tartott volna, hogy így kibontakozzon a kapcsolatuk és szövődjön tovább, majd szorosodjon a lehetetlenségig, illetve hol történt volna. Ha logikusan átgondolja, akkor a bányából kijövet nem valószínű, hogy tartották volna a kapcsolatot hosszú-hosszú ideig, hanem más utakat választottak volna az ébredező vonzalom ellenére is. Voltak ugyan csalóka elszólások és tettek mindvégig, de egészen a pokolig egyikük sem bizonyosodhatott meg teljesen a másik érzéseiről. Lényegében csak keringtek és táncoltak egymás körül, egyszer-egyszer kicsit közelebb lépve, aztán visszahátrálva, bár talán egyik része sem volt igazán tudatos. Az ő részéről általában az aggodalom vezetett sokáig, az óva intésnél a féltés, és mindez benne volt akkor is, amikor az arcán simított végig először. Visszagondolva a bánya előtt már más volt ugyanez a mozdulat, amit ütésnek mutatott, végül finom érintéssé vált, több, még ha csak egy picivel is. Irritálón gyorsan megkedvelte az őszinteségével, makacsságával és határozottságával! Ezt utálta akkor, mélységesen, önmagában kézzel-lábbal tiltakozott a bizalom ellen, de nem tudott mit kezdeni vele, képtelen volt teljes erőből ellökni magától, ellenállni mindennek vagy egyszerűen gonoszul bánni vele. Nem vette rá semmi, hogy így tegyen, annyira másképp kezelte végig, annyival élőbbnek érezte magát, olyannak, aki számíthat, csak borzasztóan rettegett, hogy csapdába sétál, így félresöpörte ezeket az örömteli érzéseket. Félt attól, hogyha enged, kárt tesz önmagában, ha enged a bizalomnak, ha elkezd kötődni, hiszen mindig megbánta, mindig csak fájdalom született belőle. Azt pedig nem akart többet...
Mélyet sóhajt. Utólag visszanézve sokkal másabb minden, és ha nem is akart soha újabb románcba bonyolódni, ha egyikük se akart ilyen kapcsolatot kialakítani, ha vigyázott is mindenre, végig ott volt egy kacér, játékos hívogatás, amit képtelenség volt az adott helyzetben észrevenni. Az egymásra való reagálásaik, a beszélgetések, a kedves szavaik, a kiépülő bizalmuk, a megnyílás, meleg mosolygásuk a legrosszabb helyzetekben, amit ő igen ritka esetnek talál, a tekintetük, összehangolódó cselekedeteik, a kölcsönös féltésük és közös nevetésük, megértésük... Más volt már akkor, Délosban és azóta mindenképp, és ezt biztosan tudta, érezte - talán Viridiel is -, csak nem tudatosította, mert soha nem feltételezte, hogy valaha változhat bármi. Kiábrándult és kiüresedett, szürkévé vált és élettelenné, mígnem Viridiel fokozatosan elkezdte csepegtetni belé a hitet, szemeinek újra megtanítva, hogyan lássa a színeket. És mindezt milyen gyorsan!
Csak Természet Anya ne vegye el tőle... Végre képessé válhat ugyanolyan lenni, amilyen volt vagy inkább amilyen lehetett volna, végre olyan lehet, amilyen mindig is akart lenni. Csak kegyelmezzen rajtuk mostantól, vigyázzon rájuk, mert ha eddig azért kaptak mindketten annyi szenvedést, hogy végül magában a szenvedésben találjanak egymásra ténylegesen, hogy senki másban ne találják meg ezt a szintű mélységet, bizalmat, szenvedélyt és szerelmet, akkor nem választhatják el őket egymástól többé egy életre. Nem hiszi, hogy ez egy tündérfátyolnyi kapcsolat lenne, de ha istennőjük elveszi ezt a boldogságot, mint ahogy eddig minden esetben az életében... Akkor mégis mivel magyarázza a futárral történteket? Nem akar arra rádöbbenni, hogy hiú ábrándok áldozatává vált ismét, hogy becsapta végig önmagát. Sohasem volt ennyire biztos a jövőjében, hogy boldog lesz, hogy bátran tervezhet, és ha ez elvételre kerül... Talán önmagából is végleg kiábrándul, már nem tudva, hova forduljon, mit tegyen és higgyen.
Kissé rászorít párja kezére, ahogy az eleinte vidám gondolatok ellepik elméjét, félve, rettegve a veszteségtől, ugyanis habár istennőjüket tiszteli és valamelyest féli, ha nagyon mélyen és őszintén magába néz, vádolja is. Vádolja őt, hogy annyi mindent elvett tőle, hogy soha semmilyen jelzést nem adott, még a legapróbbat sem, mit kéne csinálnia. Fájdalom után fájdalom jött, és bár boldogságot is tapasztalt, ideig-óráig tarott csupán. Ez az első tényleges útmutatás, maga a futár megjelenése és uralkodása az életében.
Mikor megállnak, eszmél fel, mennyire elkalandozott gondolatban. Hirtelen kapja fejét Viridiel irányába, kíváncsian kutatva aztán a sűrűsödő erdőt, keresve a fel-felbukkanó szirmokat, és mikor megpillantja, finoman megrántja a férfi kezét jelzésként. Ha ő találja meg, ő könnyedén tud mutatni, de neki már nincs másik karja, amivel ezt megtehetné. Ami van, az is jelenleg Viridielé. Némileg ugyan keserűbb a szájíze attól, hogy mi vár rájuk, de attól még mosolyog, halványan és visszafogottan. Egyre ritkábban fél szerencsére a veszteségtől, egyre kevesebbszer gondol rá, mert mindvégig együtt vannak, az esetek többségében pedig a futárutak is nyugalmasan telnek egy-két kivétellel.
A virágok elfogytával keresgél egy darabig, kérdőn nézve párjára egy darabig, a megmozdulás halk hangjára viszont odakapja a fejét. Feszült figyelemmel vizsgálja a területet, ahonnan érkezhetett a csendes zaj, izmai is megfeszülnek, míg a sötétben a leveleket kutatja. Egy darabig nagyon rosszat sejt, a nyugalom megérzésével inkább már gyanakvást, nem akarva elfogadni ezt az érzést egy olyan lénytől, amit tulajdonképpen még nem is lát, csak tud, hogy itt van. Próbál rákapcsolódni, de egy kisebb pofonként éri, hogy képtelen, ennek furcsaságát pedig némi hátrálással és még több gyanakvással fogadja. Hamarosan Viridiel mögé bújik úgy, mintha egy szégyellős és félős gyerek tenné a szülőjével egy idegen felnőtt barátságos közeledésekor, ösztönből is tartva ettől a fajta nyugalomtól, amit reflexszerűen akar elűzni magától sikertelenül. Fél azért, mert nem érzi az előttük lévő lényt, fél az ismeretlenségétől, a számára árulást sejtető nyugalmasságtól főleg. Mikor megszólal, összehúzódik egy kissé, és nem kell szólnia vagy jeleznie Viridielnek, hogy beszéljen helyette is; könnyedén folytatja a lénnyel a társalgást, ami annyira nem lepi meg. A hite tisztább, a bizalma a sajátjai iránt nem csorbult semennnyit, és némi bűnbánással pillant oldalra, hogy ő erre képtelen.

//Mesélői//

Viri és Lash

Mivel mozdulatlanul álltok, és Lash is csak hátrál egy keveset, az állat hamar megindul felétek könnyed, kecses lépteivel. Közvetlenül előttetek állva már ti is jól szemrevételezhetitek alakját, biztos tartását, de tekintete jó eséllyel igézőbb a maga végtelennek tűnő mélységével, amivel fürkész titeket.
~ Két őszinte lélek hívásának nehéz nemet mondani ~ biccent egyet, de még ezt is méltóságteljesen teszi, a magyarázat folytatásával pedig elhallgat egy időre, bizonyára mérlegre téve, mégis mit árulhat el és mi az, aminek rejtve kell maradna előttetek, ismételten elnézve az előbbi irányba. ~ Sok gondot tud okozni ~ fordul vissza hozzátok pár hosszú másodperc után, Viridielt nézve. ~ De nem nektek ~ válaszol végül tömören, hagyva egy kis szünetet, és ha nem tűntök túl meggyőzöttnek - mesélő feltételezi, hogy Lash nem lesz az -, akkor még kiegészíti. ~ Nem kell félnetek tőle. Sokat beszél, talán túlzottan is, de nem vezetik őt rossz szándékok. Bízhattok benne... ha úgy döntötök... ~ pillant Lashre az utóbbi szavaknál jelentőségteljesen. ~ Ennél többet nem mondhatok. Várjatok türelemmel, és idővel minden megmagyarázódik ~ hunyja be a szemeit ezeknél a szavaknál, enyhén meghajtva a fejét, talán a megértéseteket is kérve ezzel, majd ismét Lashre néz. ~ Tudom ~ mondja aztán, de hogy ezt mire érti, talán még a szó címzettje se biztos fogja kitalálni. ~ Hűséggel és tisztelettel fordultál hozzám mindig is, akárcsak társad és támogatód, ne tévesszen meg más. Megingásaid és kétkedéseid lelked sajátjai, de emlékezz, mivel indultál útra és miért, és hogy hova akarsz jutni. Idővel mindenre megtaláljátok a választ, ha kitartóan keresitek, hőn áhított kívánságaitok pedig teljesülnek, ha tesztek érte.

Eric (Robert)


-Nyugodtan mond csak a sajátod nem lesz belőle vallási vita kivéve ha Szakrális vagy Ahmest az istened ez a kettő szálka a szememben. Bár Természetanya van a legközelebb perpill már ami az isteneket illeti. Meg is lepett hogy megjelent annak a kettőnek, de majd egyeztetem vele azt a szószátyárságot.
Felnevetek amikor azt hiszi ő hibázott.
-Nem te vagy a gond hanem én de az istennőm jót állt értem szóval hamarosan itt lesznek és reggel megyünk tovább.
A nyses téma meglep.
-Lykantrópok vagy más teremtmények? Nem mintha bajom lenne velük max az elvadult egyedeik a gond ha már három lykan van a környéken nagy bajunk nem lesz. Ugyanis a hiedelemmel ellentétben erősen falka mániásak és így kevesebb okuk van emberekre támadni.Ha nagyra nőt gyíkok akkor se lesz zűr bár mintha az ő szemük inkább sárga vagy zöld lenne. De lehet hogy helyi specialitás. Nos ami bele mer nézni a szemeimbe az bátor lény kevesen kíváncsiak a múltjukra vagy a jövőjükre pláne úgy hogy a préda előre tudja mit lépnének.
Amikor a ló hisztizni kezd a figyelmem az erdő felé fordítom és inkább a környéket nézem mint Viriéket. Követem a nőt a lóhoz, és a semmiből egy köteg répát húzok elő.(egy elég egyszerű alkimista kesztyű minimális teremtéssel ugyan ez a tetoválás van a kezemen is de amíg a csak egy kis semmiben nem írják jóvá nem használok testi képességet csak azt amit korábbi mesélő hagyott jóvá)
-Félelf vagyok jelenleg, az hogy pár hét múlva mi leszek csak istennőm kedvén múlik nem is firtatom. Amúgy ez áll legközelebb hozzám. Ami nyelvet illeti az az elfek nyelve az ő szavaik voltak, igen ismerem egész jól a nyelvüket. Jövök én is jobb a békesség.
Amint a ló mellé érünk nyújtom felé a répát miközben az erdőt pásztázom a természet segítségével. Az első amit kibökök az egy farkas, kérdés mit szeretne gyilkolni vagy csak enni ami jó eséllyel rossz nap a számára.
-Gyere csak ki kicsi farkas mutasd magad és a falkádat, lássuk vajon mit szeretnétek tőlem. A véreteket vagy segítséget.

Annyira belemerülök azokba a fürkésző és vesékbe látó szemek tükrébe, hogy csak kis késéssel tűnik fel, hogy kedvesem félénken mögém húzódik, ami igen csak meglep, hiszen nem jellemző rá, hogy bármi elől is elbújik.
Persze, ha igazán veszélyben érezne, akkor pont az ellenkezőjét tenné és máris ott állna előttem felborzolt kedélyállapotban, talán még a haja is felborzolódna, ahogy a macskája hátán a szőr.
De most csak annyira telik, hogy ismét csak megszorítsam a kezét, biztosítva róla, hogy minden rendben lesz, a csodaszarvas itt előttünk egyáltalán nem jelent veszélyt ránk nézve, sőt ránk nézve aztán biztos nem.
Azért persze én is alaposan meg vagyok illetődve, hiszen soha nem álltam még így, mondhatni szemtől-szembe népünk hitének hordozójával, Természet Anyával. Na meg irtó büszke is vagyok, hogy elég méltónak találtattunk arra, hogy meghalljon minket és eljöjjön, hogy választ adjon kérdéseinkre.
Nagyot sóhajtva engedem el az eddig észrevétlenül bennem lévő feszültséget és bár legszívesebben megérinteném selymes szőrzetét az állatnak, mégis fegyelmezem magam és magam mellett tartom a kezem, a tekintetem pedig folyamatosan kapcsolódik az övével.
Az első szavai megdöbbentenek, mert sosem gondoltam volna magamról, hogy így is jellemezhetnek…….őszinte lélek…….de ha ő mondja, csak van benne valami, nem?
Persze Lash-ban sosem kételkedtem, ő az volt, mindig az volt a maga pőre valóságában.
A kis szünet és az elrebbenő tekintet vajon azt bizonyította, hogy még maga Anyánk sem tudja a választ?
De hamarosan már ismét elveszhetek az időtlen pillantásában, ahogy a szavak is a fejemben értelmes mondatokká állnak.
Megkönnyebbülök, de valahol mélyen némi csalódás is felbukkan, amit nem tudok hová tenni, de csak jön és megy. Tényleg örülök azonban, hogy nem kígyót melengettünk a keblünkön még ha nem is igazán értem Természet Anya választását, aki bizalmát bárkibe belehelyezheti, akkor miért pont egy ilyen szószátyárba?
Ám azon kívül, hogy bizhatunk benne és nem vezeti rossz szándék, sokkal többet megint nem tudunk meg, ami már igen csak ismerős állapot.
Na, de egy istenségfélétől, mit is várhatnánk, nem a mi fejünkkel gondolkoznak és nem is a mi időnkkel.
~ Köszönöm, hogy legalább ezt megosztottad velünk Természet Anya, legalább a kétségeink nem okozzák a vesztünket, ha baj üti fel a fejét. ~ hajtottam meg a fejem, mert bár rengeteg kérdés ostromolta az elmémet, nem akartam visszaélni a türelmével és jóindulatával. ~ Csak egy kérésemet hallgasd még meg kérlek……..ne engedd, hogy a lelkem elmerüljön a sötétségben, inkább akkor előbb vedd az életem. ~ bukik ki belőlem a legnagyobb félelmem és egy pillanatra elfelejtem, hogy Lash is ott áll mellettem és lehet, hogy neki ezt nem épp jó hallani, de végül is tudja ő is, hogy mi a legnagyobb félelmem.
És mintha megérezné, hogy milyen kétségek gyötrik kedvesemet, ami persze nem olyan meglepő egy istentől, ő kérdés nélkül is kap választ.
~ Rajtunk nem fog múlni, igaz szerelmem? ~ szakítom most el a tekintetem azokból a mélységes örvényektől és nézek a saját mennyországom kapujára.

Aggódással és félelemmel nézi végig az állatot és hallgatja a beszédét. Nem akar szólni, megmakacsolja magát és végig dacos csendben van, haragudva rá, hogyha most meg tudta tenni, akkor korábban miért nem mutatkozott meg neki soha. Vagy miért nem beszélt hozzá soha. Miért most? Miért éppen ebben a helyzetben, annyi veszteség és fájdalom után? Miért nem közben, hogy képes legyen elviselni legalább egy kicsit jobban az űrt? Rengeteg dologtól és személytől kellett megválnia, ő pedig nem avatkozott bele - de hát miért is tette volna? Sok más is biztosan ugyanúgy számítana rá, miért éppen ő legyen különleges? Attól még mérges, hibáztatni akarja őt a saját keserűségéért és múltbeli boldogtalanságáért, ami mindig vissza-visszakúszik képekben elméjébe, nem tudva teljes mértékben megbékélni azzal, hogy ő nem kaphatta meg azt, amit mások igen. Csak azt hiszi, hogy elfogadta, mindig ebbe a hitbe ringatta magát, de minduntalan rá kellett jönnie ilyen esetekkor, hogy annyira mégsem képes rá. Égeti őt, bármit is csináljon, nem tudva elfeledni még a sérelmeket. Ahhoz még idő kell, hosszú idő... Tisztában van azzal is, hogy a jelenre és jövőjére kell koncentrálnia, de mikor egy olyan alak keresztezi az útját, akit felelősségre vonhat a saját nyomorúságáért, képtelennek bizonyul a negatív érzelmek leküzdésére.
Már menne, és örül, hogy Viridiel lassan lezárja a rövid csevegést, de mikor előhozakodik kérésével, teljesen lemerevedik. Nem mer felé pillantani, először elbámul a messzeségbe döbbenten, úgy érezve, mintha a szívét szorongatnák. A gyomra összeugrik, a szája kiszárad, míg a szemei benedvesednek, ahogy egyre sűrűbben pislog.
Ez nem az ő napja. Egyáltalán nem. Először Eric miatt rendül meg, aztán vélhetően Természet Anya vagy az ő megtestesülése az, aki kilengeti a lelki nyugalmából, most pedig Viridiel folytatja a sort. Elképed, de nem néz rá, csak szigorúan lehajtott fejjel kémlel a semmibe gyötrelmesen. Tudja, hogy ez a futárnak nagyon fontos, hogy ez a félelme, hogy tart ettől és retteg tőle, de... Nem beszélték ők már ezt meg? Nem volt arról szó, hogy kirántja onnan, hogy nem engedi el akkor sem, ha ellepi őt a fekete mocsok? Megígérte, megígérte neki, hogy nem engedi ezt! Megígérte, hogy el fogja belőle tűntetni, hogy nem hagyja az elhatalmasodását, de akkor mégis miért kér ilyet? Miért szeretné, hogy erőszakkal vegyék el aztán tőle?
Mérges és csalódott, alsó ajkát harapdálva bámul a semmibe, és amint az állattól is megkapja a napi felvilágosító szöveget, kiabálna. Megint homályos válaszokat kap, olyanokat, amiknél nem tudhatja biztosan, mi rá a helyes megoldás. Megint őrlődni fog, hiszen melyik útra kelésre gonol? Még arra, mikor a halálába rohant? Vagy amikor a gyerekét kereste kétségbeesetten, akiről ugyancsak nem küldött neki semmiféle jelzést? Esetleg a legutóbbira, mikor elkezdte Viridielt kísérni? Csak még jobban összezavarodik talán, követelőzne és vádaskodna, de lenyeli az agresszív szavakat. Nem akar azzal beszélgetni, aki szerinte nem törődött vele, akinél úgy gondolja, csak a lábtörlőjének volt jó vagy egy bábnak, akin kiélhette a feszült pillanatait, újabb és újabb tragédiát tűntetve fel élete soraiban. Gyűlöli azt a bizonytalanságot, amit ad nekik, a részinformációkat és titkolózást, de csak lehajtott fejjel hallgat, emésztve még mellette Viridiel szavait is beharapott ajkakkal. Párja érdeklődésére is csendesen bólint egy aprót, akkor sem nézve fel rá, és bár az istennő láthat mindent, mégsem előtte akar kifakadni és problémát megbeszélni, így még megvárja, hogy elmondja, amit akar, és ha eltűnt vagy ők mennek odébb, csak akkor kérdez.
- Bízol bennem? - suttogja. - Őszintén...