Onara története

1. Néhány szó Aranikéről

Araniké a Syg-Onu folyó deltájában létrehozott kék elf faluban nevelkedett.
A hely adottságai miatt, az itt élőket sokan egyszerűen “mocsári elf”-ként emlegették.
Maga a település alig volt több egy kikötőnél és néhány, cölöpökre épült viskónál, Araniké azonban szeretett itt élni. Szerette a mocsarat, szerette a tengert és szerette a sós- és édesvíz keveredésében létrejött különös, “átmeneti” világot. Szerette a viharokat is, mert a vihar azt jelentette, hogy a közeli hajók a tengerről feljöttek a falu kikötőjébe, hogy a mangrove erdő óvó takarásában vészeljék át az ítéletidőt. A matrózok megtöltötték a fogadót, a tömött fogadóban pedig egy-két ital után mindig előkerültek a hangszerek, és bár a dalok többnyire durvák voltak, a dallam pedig egyszerű, Araniké mindig szívesen hallgatta őket. A vihar tehát egyet jelentett a zenével.
Idősebb korában aztán a lány maga is a fogadóban vállalt munkát.
Az elfek mércéjével nézve Araniké nem volt kimondottan szép, vonásai túl “vadak” voltak, emiatt azonban soha nem zavartatta magát. Magabiztossága és kisugárzása így is vonzóvá tették a legtöbb férfi (és néhány nő) szemében. Araniké azonban gyűlölte, ha tetszését valaki azzal próbálta kifejezni, hogy fogdosni kezdte őt. Ezt a helyiek jól tudták, a folyvást cserélődő matrózok pedig a saját kárukon tanulták meg. A legtöbben megúszták egy sajgó állkapoccsal, vagy egy bedagadt szemmel, de volt olyan is akinek egy meggondolatlan mozdulata után egy villa olyan mélyre fúródott a járomcsontjába, hogy hárman is alig tudták kihúzi.
Araniké ekkoriban jött rá arra is, hogy van még egy dolog amit nagyon szeret: a kocsmai verekedéseket.
Ezek a csetepaték annak ellenére hogy komolynak tűntek, ritkán végződtek maradandó sérülésekkel, elsődleges céljuk a fölös energia levezetése volt. Araniké, bár sose tanult harcolni, mégis meglepően jó kocsmai bunyósnak bizonyolt. (Éles esze, jó reflexei és állhatatossága mind olyan tulajdonságok voltak amik hírhedtté tették a környéken.) És persze az is sokat segített, hogy ellenfelei szinte kivétel nélkül részegek voltak.
Az italozás és verekedés utáni kötelező másnaposság szörnyűségeit, Araniké egy saját recept alapjan kikísérletezett főzettel igyekezett enyhíteni, amire idővel egyre nagyobb lett az igény, így szép kis mellékkeresetet hozott belőle össze magának. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy a főzet a kúszó parázsliliom leveleiből készült, ami magasan a fák lombkoronájában él, Araniké pedig szívből gyűlölte a magasságot. Éppen ezért csak akkor ment saját maga parázsliliomra “vadászni” ha rá volt kényszerítve.
Egy ilyen alkalommal, minden ellenérzése dacára már csaknem feljutott a fa tetejére amikor valami erősen megcsípte. Óvatosan el akarata hessegetni a nem kívánatos rovart, amikor ujjai valami furcsát tapintottak.
A tollakkal díszített apró nyilat alighanem egy fúvócsőből lőtték ki és kétségtelenül mérgezett volt. Araniké életösztöne felül kerekedett tériszonyán és amilyen gyorsan csak tudott a csónakja felé iramodott. Úgy gondolta ha elég gyors, egy kis szerencsével még elmenekülhet titokzatos támadója elől. Azzal viszont nem számolt, hogy a riadalom és igyekezet miatti szapora szívverése hatására a méreg is gyorsabban terjed a vérében. Majdnem elérte a csónakot amikor végtagjai egyszer csak nem engedelmeskedtek neki többé. Kezével elveszetette a fogást, lába kicsúszott alóla, csúnyán lefejelt egy ágat, majd néhányszor megpördült a levegőben mielőtt tompa csobbanással elmerült a zavaros vízben.
Utolsó emléke nem más volt mint a hideg víz, az egyre sűrűsödő sötétség és az idegen kéz ami megragadja…

2. Néhány szó a lényről, akit egyesek Onagisnak neveztek

A lény lustán nyújtózott egyet a sziklaorom tetején, majd tovább szemlélte a messzeséget. Ösztöne azt súgta neki, hogy valami közeleg, talán egy újabb vihar. A lény gyűlölte a viharokat, amik még az ő nehéz testét is képesek voltak apró játékszerként ide-oda dobálni. Felállt és lassan kiterjesztette szárnyait. Arra gondolt, talán ideje volna máshová repülnie. Szeretett repülni. Szerette a magasságot. Ezt a sziklát is szerette.
Talán elrepülhetne valahova ahol kevesebb a víz. A lény gyűlölte a vizet. A lény félte a vizet. Itt pedig a messzi távolban folyókat és tavakat látott. Igen, talán elrepülhetne valahova ahol egyáltalán nincs víz.
Gondolatai lomhán váltották egymást, csak akkor élénkült fel kissé, amikor a szél süvítésén át meghallotta azt a kaparászó hangot.
BETOLAKODÓ!
Valaki háborgatni merészeli a sziklaorom békéjét.
AZ Ő SZIKLAORMÁT!
A lény egészen biztos volt benne, hogy annak rendje és módja szerint megjelölte a területét. Karmai mély árkokat vájtak körös-körül a sziklába, amit lehetetlen volt nem észrevenni. Valaki mégis megsértette a felségterületét. A hang irányába mászott és dühüsen lenézette a mélybe. Eltartott egy ideig amíg felfogta a látványt.
A betolakodó kisebb volt nála és nem volt szárnya sem. A lény úgy gondolta az egyik puhabőrű fajhoz tartozhat, vagyis törékeny és gyenge. Ez azonban nem lehetett mentség, meg kellet büntetnie. Megragadta a puhabőrűt, felrántotta magához és a sziklához csapta. Az kiabált valamit, majd nyöszörgő hangot hallatott. A lény nem értette a puhabőrűek nyelvét, ő maga nem is tudott beszélni, ezért a betolakodóval is a megszokott, egyszerű módon kommunikált. Éles karmaival végigszántotta a sziklát, jelezve hogy jogot formál rá. A puhabőrű megint kiabált valamit, miközben bizonytalanul hátrált, majd tovább nyöszörögött. A lény elégedett volt, ám ekkor meghallotta a többieket. Három másik puhabőrű is felkapaszkodott a szikla tetejére és lassan kezdték bekeríteni. A lény hátat fordított az első betolakodónak, hogy szembe helyezkedhessen a többiekkel.
Hiba volt.
A “nyöszörgő”, egy ezüst színű kötelet vetett át rajta hátulról, ami kígyó módjára azonnal körülfonta áldozatát. A lény azt hitte könnyedén szétszakíthatja a vékony zsineget, az azonban nem engedett. Minél erősebben próbált kiszabadulni, annál erősebbé vált a szorítás is. Hamarosan nagy puffanással dőlt el a sziklán tehetetlenül.
A betolakodók elégedetten vették körbe prédájukat, miközben érthetetlen nyelvükön társalogtak.
A lényt ekkor nevezték először Onagisnak.

3. Néhány szó Azomuthról

Azomuth színlelt közönnyel szemlélte a Vadászok portékáit. Az üzlet rosszul ment, de muszáj volt vennie valamit.
Már régen kinézte, hogy mire fog alkudni de percekig csak fintorogva nézelődött, néha egy-egy megjegyzést is téve a silány minőségre. Az öreg varázsló szerint a sikeres üzletkötés kulcsa az áru hosszas becsmérlése volt.
- A lurinx és a gargoyle talán érdekel. - mondta végül.
- Jó szemed van öreg barátom! A lurinx egy igazi ritkaság, a másik pedig nem egyszerű gargoyle. Ő Onagis. - felelte a Vadász fülig érő szájjal.
- Á. Neve is van?
- Azt jelenti “szikla”. Igazi királyi sarj, egy ritka vérvonalból!
- Vagy úgy… - felelte Azomuth a szemét forgatva.
A Vadászokkal tárgyalni főleg azért volt kimerítő, mert annyi baromságot hordtak össze, hogy az ember feje is belefájdult. Azomuth szívesen kioktatta volna a Vadászt, hogy a gargoyle nemzetség tagjainak se neve, se királya, se vérvonala nincs, de attól tartott az kedvezőtlenül hatna az üzletre.
Hosszasan alkudoztak, de a Vadász olyan nevetségesen magas árakkal indított, hogy Azomuth kénytelen volt lemondani a lurinxról.
A gargoyle ára viszont már kezdett ahhoz közelíteni amennyit a varázsló hajlandó lett volna kifizetni, amikor érdekes dolog történt. A Vadász előretolt egy ketrecet, benne egy fiatal, gúzsba kötött kék elf lánnyal és azt mondta, őt ajándékba adja a gargoyle mellé.
Azomuth színlelt közönye egy pillanatra megtört, ahogy élesen elmosolyodott azon, hogy a Vadász milyen nyilvánvaló kétségbeeséssel próbál megszabadulni a lánytól.
- Ugyan mit kezdjek én egy kék elffel? - akadékoskodott tovább, de már eldöntötte, hogy rááll az alkura.
- Kék-, zöld-, sötét-, erdei-, mocsári-… ugyan kit izgat? Biztosan jó hasznát veszed majd! A neve Araniké.
A Vadász már a pénzt számolta amikor Azomuthnak feltűnt, hogy az elf száját nem egyszerűen bekötötték hanem olyan alaposan kipeckelték, hogy véletlenül se tudjon megszólalni.
- Várj csak! Miért kellett így megkötöznötök? - kérdezte a varázsló.
A Vadász csak legyintett, hebegett valamit, majd olyan gyorsan távozott hogy öröm volt nézni. Azomuth pedig rögtön választ kapott kérdésére, amint kioldotta az elf száját borító kötést. A lány először alaposan kimozgatta állkapcsát, majd olyan szitok-áradatot zúdított a férfira, hogy abba még egy hétpróbás kalóz is belepirult volna. A varázsló azt hitte, egy idő után csak elfárad majd, de Araniké gyakorlatilag megállás nélkül ócsárolta fogvatartóját és a szabadságát követelte…
Végül visszakerült a szájpecek.

Azomuth rögtön megérezte amint az egyik mágikus riasztója jelzett. Távcsövével a messzeséget kezdte kémlelni és hamarosan meg is látta Raziq két emberét. Most a varázslón volt a káromkodás sora. A megkötözött elf lány elismerően bólintott.
A férfi valami fegyver után kutatott, miközben azon gondolkodott, hogy vajon ez alkalommal miért csak két embert küldött Raziq a szokásos három helyett.
- Azomuth! - a hangra a varázsló riadtan megpördült, elejtett mindent ami a kezében volt és egyenesen szembe találta magát Raziq harmadik emberével. A középkorú, kövérkés, jóravaló ábrázatú férfi kimondottan jámbornak tűnt.
Azomuthot kirázta a hideg.
- Trakil! Micsoda váratlan meglepetés. Minek köszönhetem a soron kívüli látogatást? - kérdezte a varázsló, remélve hogy jól emlékezett a másik férfi nevére. Ha a nevét el is felejtette, a férfit magát biztosan nem. Első találkozásukkor ugyanez a bárgyú, jámbor, veszélytelen ábrázat fogadta Azomuthot, aki később egy vita során úgy döntött mágiával szerez érvényt igazának. Arra sem volt lehetősége, hogy kezével fenyegető mozdulatot tegyen. A jámbor Trakil szinte követhetetlen gyorsasággal vágott bele egy pengét a varázsló vállába, amitől az egész jobb karja azonnal lebénult. Egy másik kést dobásra készen tartott jobbjában, miközben bal mutatóujját a szája elé téve jelezte, hogy jobb ha Azomuth nem kezd varázsszavakat mormolni. A varázsló ekkor gondolkodott el először azon, hogy mégis miféle cirkusz vezetője lehet El’Raziq, aki képzett orgyilkosokat használ kifutófiúként.
- A főnök szeretné ha végre rendeznéd a tartozásodat. - felelte Trakil mosolyogva.
- Természetesen. - helyeselt Azomuth. - Gyertek vissza három nap múlva. Addigra meg is lesz. - próbált egy kis időt nyerni.
- Itt megvárjuk. - jelentette ki a jámbor Trakil, épp amikor két társa is belépett az ajtón. Azomuth nyelt egyet.
- Bánom is én, csak hagyjatok dolgozni! - zsörtölődött beletörődően, magában átkozódva amiért nem a lurinxot vette meg. Azzal talán beérték volna Raziq emberei, a vízköpő viszont nem elég ritka ahhoz, hogy fedezze a tartozását. A mocsári elf pedig…
A varázsló szeme felcsillant és vadul kutatni kezdett valami után. Nemsokára meg is találta amit keresett. A tárgy egy egyszerű lazúrkő korongnak tűnt, Azomuth azonban jól tudta, hogy az nem más mint egy ritka mágikus relikvia, név szerint “Az Egység Ötödik Köve”. Arról viszont már fogalma sem volt, hogy ez miben különbözik az Egység első négy kövétől, vagy hogy pontosan meddig folytatódott a kövek számozása, de tisztában volt az ötödik kő erejével. A baj csak az volt, hogy eddig még egyetlen egyszer sem sikerült rendeltetésszerűen használnia. Az egység kövei különböző dolgok mágikus kombinálására voltak hivatottak, használati utasítást azonban nem mellékeltek ősi megalkotóik. Azomuth többször kísérletezett már az ötödik kővel, de az eredmény sosem volt tartós. Egyszer állatokon is kipróbálta, és hát a házimacska és a tarajos sül kombinálásából nem pont az lett amit elképzelt… ráadásul a szerencsétlen kis lény egy napon belül kimúlt. Most viszont csak időt akart nyerni és egy nap bőven elégnek tűnt. A gargoyle és az elf feláldozása pedig igen csekély ár lett volna Raziq orgyilkosainak lerázásáért.
Azomuth bezárkózott a dolgozószobájába az elkábított Onagissal és Aranikével együtt, hogy végrehajtsa az egyesítő rituálét. Ő lepődött meg a legjobban azon, hogy a rituálé tényleg sikerrel járt. A kő és a két lény egybeolvadtak, ami azt is jelentette, hogy ezúttal tényleg valami különlegeset alkotott, ami akár ki is egyenlítheti tartozását. Elvégzett még néhány utolsó simítást, aztán behívta Trakilt és a többieket.
- Ez a különleges teremtmény egy elf intelligenciájával és egy gargoyle erejével bír. - mutatott büszkén a szunnyadó lazúrkő szoborra. Természetesen blöffölt, fogalma sem volt róla milyen tulajdonságokkal rendelkezik a hibrid, vagy hogy egyáltalán magához tér-e valaha.
- Sajnos néma szegény, ezért a kommunikáció olykor nehézkes lehet vele. - újabb blöff, bár Azomuth szívből remélte, hogy a teremtmény a gargoyle kommunikációs készségét örökölte, nem pedig az elfét.
Trakil és társai elismerően méregették a lényt.
- Mi a neve? - kérdezte az orgyilkos.
- Ona-Ara. - felelte a varázsló.
- Onara?
- Igen, miért ne… de mindegy is, hiszen bármilyen névre hallgat. - legyintett Azomuth miközben felrémlett neki, hogy most ő is legalább annyi baromságot hord össze mint a Vadászok.
- Mikor tér magához?
- Nemsokára… de jobb ha ilyen állapotban szállítjátok…
Trakil mosolygott. Jól tudta mire játszik a varázsló és remélte, hogy a lény soha nem fog felébredni, vagy valami gond lesz vele, mint azzal a visszataszító “süncicával” ami egy nappal a megvásárlása után egyszerűen szétesett. Akkor Raziq végre engedélyezné Azomuth meggyilkolását.
- Khm. Most pedig a biztonság kedvéért ejtsünk néhány szót a “fegyelmező” nyakörvről. Ha esetleg… rosszul viselkedne… Khm. - folytatta a varázsló idegesen, majd felmutatott egy karpántot.
- Ez a karperec eredetileg viselője érzelmeit volt hivatott közvetíteni a nyakpánt tulajdonosának. - az Onara nyakán lévő fém pánt felé intett, majd visszatért a karperechez.
- Itt kell megérinteni, hogy működésbe hozzuk. Erre a pergamenre pedig leírtam a szavakat, amiket közben kimondva a saját érzelmeink helyett, bénító fájdalmat sugározhatunk a lénynek.
Trakil szélesen elmosolyodott.
- Nagyon ügyes. A főnök biztosan örülni fog… és lám, nem is kellett hozzá három nap.
Azomuth idegesen fészkelődött.
- Akkor a tartozásom ezzel ki van egyenlítve?
- Azt majd Raziq eldönti…

4. Ébredés

A lány egy sziklaoromról álmodott és arról, hogy repül, de ekkor eszébe jutott hogy tériszonya van. Aztán a gyönyörű, azúrkék tengerben úszot és jeges rettegés fogta el amiért a víz a bőréhez ért. Távoli mennydörgést hallott és összezavarodott, mert hirtelen nem tudta, hogy szereti vagy gyűlöli a vihart. Aztán egy idegen kéz érintését érezete. Ezt korábban egyértelműen nem szerette.
A lány kinyitotta a szemét.
Egy furcsa fél-orkot látott, aki egy pillanattal később összeesett. Lassan rájött, hogy ő maga volt az aki hihetetlen gyorsasággal és erővel állon vágta a férfit. Aztán egy ember jött be, aki valamit csinált, amitől szinte elviselhetetlen, bénító fájdalom öntötte el a lány egész testét. A fél-ork legalább annyira meglepettnek tűnt mint ő maga. Az ember azt mondta, a lány neve Onara és néma. Onara nem emlékezett rá, hogy korábban lett volna neve. Aztán szitkozódni akart és ordítani, hogy ő ugyan nem néma. De az volt. Milyen különös, hogy megérti a puhabőrűek nyelvét…
Onara próbált visszaemlékezni, hogy ki is ő valójában de múltja álomszerűnek és zavarosnak tűnt. A jelen sokkal tisztább volt, ezért a lány inkább arra koncentrált. Gondolatai szép lassan egyre egységesebbé és letisztultabbá váltak.
Múltja talán homályba burkolózott de azt teljes bizonyossággal érezte, hogy bárki vagy bármi is volt korábban, most valamiképp több annál…



Név: Onara
Nem: Nő
Faj: ?
Kor: ?
Mágia: –