Régóta tart a bánat a szomorúság szeretett erdőnkben, egy ideje semmi se a régi. Az élet ugyanúgy megy tovább, mégis ott van a levegőben a hiány és a féltéssel keveredett aggodalom. Királyunkért aggódunk. A kis csapat akiket küldtem megmentéséért csak Anyánk tudja mikor térnek vissza és sikerrel járnak e.

Egyik reggel, magamat is meglepve korán ébredtem. Még minden sötétségbe és mély álomba borult. Az erkélyre sétáltam és csak merengtem. Hűvös szellő fújt, jól esett a borzongás amit hozott. Leültem kedvenc helyemre és szeretett, most mélységesen féltett páromra gondoltam. Úgy hiányzott már. Nem érdekelt ha betegen, törékenyen tér vissza, csak éljen. Nem hagyhat el. Szükségem van rá...nem bírnám elképzelni nélküle az életem, ő a mindenem....Épp hogy az első könnycsepp végigcsordult még álmos arcomon, a látóhatáron megjelent a hajnal első sugara. Ott voltam, és hallottam, mikor felébredt világom. Még mindig nem értettem korai ébredésem okát, de hamarosan rájöttem és... megérte. Nem csak a szépség miatt ami elém tárult a felkelő nappal, hanem a fák első üzenete is mely... Nekem szólt.... Királyom hazakészül.
Azonnal felpattantam, és pongyolában rohantam végig szobámon. Nem érdekelt kit keltek fel ilyen korán. /Sejtettem, hogy sokakat, akik bosszúsak lesznek ugyan, de meg is enyhülnek amint megtudják miről van szó./ Gondolatban és hanggal is szinte egyszerre közöltem, /magam se tudtam hogy voltam képes rá/ - A KIRÁLY HAZAFELÉ INDUL...- miután meghallottam az első ujjongásokat, sejtettem elindítottam egy láncot, ami felrázza bánkódó otthonomat. Mire hazatér mindenen készen áll majd a fogadására. És Viridiel. Pont tegnap közölték kovácsaink, hogy elkészült az ajándék, amit szántunk neki és mellé egy apróság is amire azért rákérdezek. Ruhakészítőimet kértem meg nemrég, hogy gondoljunk valami jóra is... Miután ruhát ráncigáltam magamra a gyógyítókkal beszéltem meg egy rögtönzött találkát. Csak akkor vettem észre hogy mezítláb vagyok, mire már össze is futottunk. Közöltem velük a hírt, mire ők bólogattak, hogy tudják és sejtették, szükség lehet rájuk...

//Ettől a játéktól folytatódik, csak hogy aki olvas, az lássa az összefüggéseket: https://neminra.hungarianforum.com/t575-karnyujtasra-a-biztonsag //

//Mesélőiféle//


Amerith

Dreyndra megérkezése és a megmentőcsapat elküldése után talán két vagy három hetet kellett várnod. Persze volt bőségesen gondod így is, hiszen a hadvezérasszony elfogása után úgy másfél héttel értesülhettél arról, hogy megszökött. Hogy hogyan és miért, arról bizonyára nagyon elképzelésed sem lehet, az ügyet se sikerült teljes mértékben felgöngyölíteni, hiába kezdődtek kutatások. Mindenesetre a sötételfet azóta nem látta senki Awyris területén az elmondások szerint, szökése éjszakáján egyetlen fiatal katona veszítette életét, nyakában egy késsel, amit az éjelf vacsorájához adtak, illetve egy macskát ölt még meg kérdéses indokokkal. Az aranylánc holléte felől aggódhatsz, hiszen ráadtad a nőre a mágiát gátoló bilincseket, ám az visszakerült jogos tulajdonosához: hozzád.
A téged és férjed körül legyeskedő és titeket szolgáló nemesi körben érezhetted a feszültséget a sötételf kapcsán, amíg itt tartózkodott. Két nézet alakult ki a hadvezérasszony ittléte során: az egyik az volt, hogy jó, hogy itt van, mert így a király is biztonságban lehet és így legrosszabb esetben egy cserét felajánlva visszakaphatjátok az uralkodót, a másik meglátás kevésbé hangoztatott volt, de talán értesültél róla, hogy feleslegesnek találják a sötételf itt tartását, mert a fajtája még mindig hazug és nem lehet nekik hinni semmit. Szerencsére nem bontakozott ki ez a fajta nézeteltérés és nem történtek éles szóváltások, de a feszültség növekedése tagadhatatlannak bizonyult, Dreyndra eltűntével pedig el is tűnt. Természetesen voltak elégedetlenkedők, akik felháborodtak a veszteségek miatt, ám végül ők is belenyugodtak, az elhunyt katona családja pedig csendesen gyászolta az elveszített rokont, tisztes temetést adva neki az Emlékezés tisztásán. Az elhullott macskának is megadták a helyét, eltemetve őt egy fa törzsénél.
Talán ezek voltak azok az események, amik leköthették a figyelmed addig, amíg a csapat távol volt, persze a királyért való aggódásod így is felülírhatott mindent, mégiscsak ő szíved választottja és az, aki az egyik legfontosabb a számodra lányod mellett.
Mikor felkelsz, senki sem mászkál az épületben, minden csendes, ahogyan azt tapasztalod. Legfeljebb pár katona járkál, őrizve éjszaka az itt lakók álmát, ám velük nem találkozol, hiszen a saját helyeden tartózkodsz, oda pedig nem lépnek be az engedélyed vagy hívásod nélkül. Mikor aztán kirohansz lakosztályodból, az a néhány személy, aki az utadba kerül, először értetlenül fogadja megmozdulásodat, és az örömhírrel ébredést követően nem sokkal már az egész épületben mindenki éberen hallgatja, mik is a parancsaid a király üdvözlése és ellátása kapcsán. Rengeteg reménykedő és vidám tekintetet találsz magad körül, senki sem mond nemet semmire, nem kötekednek és nem kezdik el ecsetelni, hogy mit kéne még figyelembe venni - senkit nem érdekel semmi, csak hogy a te meglátásod szerint legjobb eseményeket panaszmentesen és tökéletesen kivitelezhessék, ugyanakkor eltart még egy-két napig, mire a határ széléről visszaér férjed az őt kimentő csapattal. A fák szava szerint két fő kíséri őt, ha jobban kérdezed a környezetet, akkor tudhatod, hogy Viridiel tért vissza kedvesével. Képeket is kaphatsz, ha túl kíváncsi vagy, és a természet közvetíti feléd, hogy bár mind a hárman viszonylag jó állapotban vannak - bizonyára pár fogadóban töltött napnak köszönhetően -, a ruhájukon nagyon is meglátszik, mennyi akadályon kellett keresztülmenniük. Több helyen szakadt öltözék lóg rajtuk, és soványabbnak tűnnek mind a hárman ahhoz képest, ahogy elindultak. A vörös hajú Lashraelen más változást nem találsz, Viridiel arcára azonban került egy heg, illetve egyik karját is nyakába kötve hordja; bizonyára eltörte a kaland során. A királyon a ruházat teljesen olyan, mintha egy hajótörött lenne, eddigi fenséges öltözéke most úgy néz ki, mintha megtépték volna őt számtalanszor. Valószínűleg nem állna messze az igazságtól, mégiscsak fél évet töltött távol Awyristól. Mozgásra még nincs teljes épségben, látható rajta a kimerültség és megviseltség, de amennyire tőle telik, büszke tartással rója hazafelé az utat, jócskán megnövesztett hajjal. Az egészségét nem látod rossznak, persze jobb vigyázni, így mikor szólsz a gyógyítóknak, akkor azok előkkészítik azt, amit te kérsz és amit még ők szakmában lévőkként jónak látnak.
Egészen délutánig teheted azt, amihez kedved van, addig nem zavar senki, csupán vissza-visszajönnek azok, akiknek parancsot adtál, hogy megbizonyosodjanak arról, valóban a te elképzeléseid nyomán haladnak. Ha esetleg a délutáni órákban a szobádon kívül jársz, akkor magad mögül hallhatod, amint megszólít egy férfi téged, ám ha a szobádban tartózkodsz, akkor csak egy kopogás és engedélyed után lép be hozzád.
- Királynőm! - szólít meg téged a nemes, és ha felé fordulsz, akkor első pillanatban nem láthatod vonásait, ugyanis tisztelettudón, mélyen meghajol feléd. Amint megemeli a fejét tisztelete kifejezését követően, megvizsgálhatod kissé sápadt, tiszta arcát, amit sötét haj keretez. Orra íve egyenes, a tekintete jégkék, és van benne valami furcsán ismerős azon kívül, hogy az egyik leghűbb és legkiválóbb katonáról van szó. Amikor a király kiszabadításáról volt szó, akkor nem volt jelen, ugyanis éppen egy másik feladatban vett részt, ami igényelte az utazást, távollétében pedig nem csatlakozhatott a felmentéshez. Úgy tűnik, a mai napon fejezte be küldetését. Mindenesetre talán emlékszel a toborzás napjára és az akkori összezörrenésre, Lashrael utolsó szavaira, amikor megemlített két személyt: Felaernt és Avát. Az előbbi áll előtted.
- Egész Awyris azt zengi, hogy visszatért a király, társaim is lelkesen értesítettek erről az örömhírről - mosolyodik el halványan, és az alapvetően metsző tekintet mintha meglágyulna. - Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam részt venni az uralkodó kimentésében, sajnálatos módon, amire még a király küldött, elhúzódott, és csupán most tudtam visszatérni hőn szeretett erdőnkbe - hajol meg ezúttal bocsánatkérőn. - Tudok valamit tenni, amivel ellensúlyozhatom hiányom megbocsáthatatlanságát? - érdeklődik alázatosan.

Felaern:

Viridiel és Lashrael

A sötételfek területéről nem kevés veszélyes helyzet után sikeresen kivergődtök és utatok egyre biztonságosabbá válik, fogadóról fogadóra, egyre csak távolodva Zevadar nyomasztó vidékétől. A biztonságérzetetek folyamatosan nőhet, megejthettek pár forró fürdőt egy-egy megállóval, jókat ehettek és ihattok, ismét érezve azt, hogy éltek és minden rendben lehet. Nem úgy tűnik, mintha követne titeket bárk is, a lápon ért veszélyek voltak az utolsók, legfeljebb pár útonálló az, aki próbál gátolni titeket mind a továbbhaladásban, mind az anyagi jólétetek megtartásában, persze őket hamar elkergetitek vagy a természet segítségével, vagy az alakváltás félelmet keltő előnyeivel.
Bizonyára a lehető leghamarabb akarjátok elérni Awyrist, így az erdő legészakibb részén lépitek át a határt, esélyt sem adva arra a nosztalgiára, ami a jócskán délebbre található Erdőszél fogadóban találna meg titeket. Talán jobb is, ha azonnal a természetben leggazdagabb földre igyekeztek, hiszen ott érezhetitek magatokat tényleges biztonságban, védve a növények és állatok által - na meg persze a határőrök által.
Megpillantva az első sűrűn álló fákat, buja növényzetet bizonyára kiszakad belőletek egy sóhajtás, ami a megkönnyebbülésé és a régen látott otthon utáni vágyakozásé. A király mindenképp könnybe lábadt szemekkel figyeli az egyre csak közeledő erdőt, nem rejtve véka alá a meghatottságát, és ekkor biztosra vehetitek, hogy már megbékélt azzal, hogy talán soha többé nem láthatja sem Amerithet, sem a lányát, sem Awyrist. Most, hogy mégis sikerrel és viszonylagos épségben juttattátok vissza őt, igazán hálás és elérzékenyült, a tudattól, hogy ismét otthon lehet, ismét láthatja azt, amit és akit szeret.
Amint beljebb merészkedtek, a határon valaki a lábaitok elé lő egy nyílvesszőt, bizonyára megállásra kényszerítve titeket. Egy darabig csend van, tapasztalatból sejthetitek, hogy az íjász már nem ott van, ahonnan ellőtte a vesszőjét. Ha keresitek, ki is ő, akkor Lashrael egész egyszerűen megtalálhatja őt, Viridielnek több kutakodásába és kérdezősködésébe kerül, mire a természet elárulja neki az íjász hollétét és megjelenését. A király ugyanakkor teljesen nyugodtnak tűnik, sőt, talán elégedettnek, mindenesetre békésen kémleli a lombokat, halvány mosollyal az arcán, még mindig nosztalgikusan figyelve meg minden egyes levelet, fűszálat, kéregmintát.
- Kik vagytok? - hallatszódik a kérdés, és egy igazán fiatal fiúcskának tűnik hallomásra a személy, aki megállított benneteket.

Sok veszélyes kalandban volt már részem és általában eddig több-kevesebb sikerrel mindig kivágtam magam belőle, ennek nyilvánvaló ténye, hogy még épségben megvagyok, de ez a királyszabadítós vállalkozás vett ki eddig belőlem a legtöbbet. Ha egyedül voltam csak magamért kellett aggódnom, de most ott volt szerelmem, akivel olyan szép jövőt terveztünk és ott volt uralkodónk, aki meg maga volt a jövőnk, az elfek jövője. A felelősség, a sebesülés, a veszélyes menekülés a mocsáron keresztül nagyon elcsigázott, így boldog voltam, amikor elértük az emberek földjét és végre egy fogadóban szállhattunk meg.
Első nap még nyugtalanul aludtam, de aztán, ahogy közeledtünk szülőföldemhez, úgy váltam bizakodóbbá és nyertem vissza az erőmet fokról-fokra.
Pár zsivány az úton már inkább szórakozás számba ment.
Bár Lash tudtam, hogy nem érzi ugyanazt, mint én Awarys-sal kapcsolatban, azért ő is megbékltebbnek tűnt és.......talán kíváncsinak, hogy mit fog hozzá szólni a családom........
A király egyértelműen elérzékenyült és kivirult, hiszen egy sötét elf börötn mélyén, ahol minden nap a halállal nézett szembe, nem számíthatott rá, hogy valaha viszontlátja népünk lakóhelyét, az elfek birodalmát, aminem már pár nap múlva a földjét tapostuk.
Elégedett voltam.
Egészen addig, amíg egy nyílvessző nem fúródott a lábunk elé és mivel kizárt dolog volt, hogy más is lehetne itt, mint népünk tagja, ez eléggé felnyomta a pumpát.
Királyom ugyan továbbra is békésen szemlélődött, én nem álltam meg haragos szó nélkül.
- Vak vagy talán, hogy nem ismered meg királyodat? Mutasd magad! Nem hiszem, hogy úrnőnk ilyen fogadtatást szervezett férjének.

Nagyon zsong a fejem. Nem tudok nyugodtan megülni fenekemen. Rengeteg dolgom van. Nem foglalkozok azzal a süket szöveggel, hogy én vagyok az Uralkodónő és üljek nyugodtan a fenekemen. Csak osztogassam a parancsokat. Hát nem... Már minden folyamatban és sokminden készen áll. A féltett és kissé félénk, de annál izgatottabb ajándék szeretett katonám számára elkészült és egy aprócska helyen várja gazdáját, pontosabban gazdáit. Épp indultam, hogy vethessek még egy pillantást ezekre a meglepetésekre, mikor megszólított valaki. Nem jókor, mert pont kellemetlenül érintett a megszólítás mely kissé kiráncigált ebből a rég áhított boldogságból és megkönnyebbülésből, de persze álltam az illető rendelkezésére. A hangja ismerős volt. Először nem láttam tisztán az arcát, mert pont akkor sétált elő a félhomályos folyosóról. A napfény egy sávja pont elvakított, de aztán rájöttem ki ő. Csak hallgattam szavait.
- Nem kell mentegetőznöd. Hosszú útról térhettél vissza és gondolom hiányoznak azok akiket itt hagytál. Pihenj egyet és ünnepelj velük. Ugyan úgy élvezzük hűségedet mint a többiekét. Kettőfelé pedig ugyebár még a legjobbak se szakadhatnak.- kacsintok rá nevetve, hogy oldjam feszültségét. Kicsit vártam szeretne e mondani még valamit aztán ha csak a kötelező köröket futotta le, futottam vele és már ott se voltam. Csak egy kukkantást és nem többet engedtem magamnak, aztán hirtelen rengeteg dolog jutott eszembe...

//Szia Amerith. Eme NJK-ként behozott karaktert, mivel volt rá hírdetés, így elhoztam. Remélem, hogy nem gond. Mivel valamelyest változott a karakter, így kérlek vedd ezt figyelembe. Megértésedet köszönöm.//

A feladat, amivel még a király bízta meg, igencsak elhúzódott. Nem várt nehézségek merültek fel, de majd a jelentésében kitér rá. Ezért sokáig nem is jutottak el hozzájuk a hírek a távolság miatt. De amikor megtudta egyből vissza akart térni a királyságba. Ám királya utasítása egyértelmű volt. A küldetést végre kell hajtani. Így végül meghozta a döntését és folytatták a feladatot.
Ennek már jó ideje lassan és most itt van. Megfeszített tempóban siettek vissza az erdőbe, hogy mielőbb megérkezzenek. Azonban meglepő és örömteli hír várta.
"A király visszafelé tart."
Újságolták el neki a hírt a társai, akik már meg is kezdték az ünneplést. Ő pedig mosollyal az arcán fogadta őket. Kérdezte is őket, hogy merre járnak, ám erre nem tudtak válaszolni neki. Azt viszont közölték, hogy egyenesen a királynőtől származik a jó hír, így igazságtartalmában nem lehet kételkedni.
Így fogta a hátasát és kantáron vezetve megindult a palota felé, ahol reményei szerint találkozhat a királynéval. De előtte még megállt egy hűs vízü forrásnál, hogy valamelyest felfrissítse magát és legalább az út porát lemossa az arcáról. Hisz még a hosszú hazaút mindig meglátszik rajta. Amint ezzel végzet, ismételten elindul. Hisz a köpenyét nem tudja egyik pillanatról a másikra kimosni, hogy teljesen illően jellenjen meg a királynő színe előtt. A páncéljáról és egyéb felszerelési tárgyairól már nem is beszélve. Talán megbocsát neki a királynő, hogy ilyen pórias és piszkos öltözetben lép színe elé.

Amint belép a palotába egyből feltűnik neki a nagy sürgés-forgás. Udvaroncok és udvarhölgyek futkosnak izgatottan. Mindegyikük arcán megfigyelhető az öröm és boldogság. Rá szinte fel sem figyelnek, csupán a mereven álló és mindig éber őrök szalutálnak neki. Mielőtt még belépnek a palotába hátasát kiköti, majd az egyik fiatal legénynek meghagyja, hogy lássa el takarmánnyal és vízzel. Látszik rajta, hogy nem igazán örül eme alantas feladatnak, de Felaern-nek is megvan a maga híre az udvarban, így teljesíti a kérését. Ezt követően végül beléphet a díszített kapun. Túl sokáig nem kell keresgélnie a királynőt az egyik felsőbb emeleten. rajta is látja az örömöt.
Így üdvözli őt. Majd sajnálatát fejezi ki, hogy nem lehetett jelen, amikor szükség lett volna rá. Ám a királynő szavai megnyugtatják. Az örömteli mosolyára meg ő is elmosolyodik és meghajtja előtte a fejét. Ám szerettei említésére kicsit bánat költözik a tekintetébe.

- Köszönöm a megértésedet királynőm. - mondja neki. - Ami meg a szeretteimet jelenti senki olyan nincs, akivel már nem találkoztam volna. Így rendelkezz velem. Van bármi, amiben segíthetek?
Ezt követően pedig várja a szavait. Hiszen egyenlőre nem kíván üres hajlékára megtérni.
- Mit lehet tudni a király állapotáról? - teszi fel még a kérdését.

Míg dolgomra igyekeztem amik sorra bukkantak fel fejemben, bevillant valami. Férjem hűséges katonája nem fejezte be mondandóját, sőt még kérdezett is, de én elvarázsolt állapotomban faképnél hagytam és siettem tovább. Ekkor megálltam, és nem futkostam tovább féleszű leány módjára, aki Kedvese közeledtéről hallott. Attól hogy fel lettem dobva még az Uralkodónő én vagyok, és szükség lehet rám. Szóval mérgesen toppantva pár percet elöltöttem Ö Felségem szidalmazásával aztán siettem vissza oda ahol elváltunk, vagyis inkább ott hagytam a pasit. Mind e rohangálás közepette amit szoknyám engedett is, örömmel konstatáltam, hogy nem vagyok még olyan öreg, hogy csak úgy kifulladjak. Pedig reggel óta csak pár pillanatra hagytam pihenőt lábaimnak. És ő ott várt. El se mozdult onnan csak várt türelmesen. Ha jól tippelek, egy tapodtat se mozdult.
- Ó kérlek bocsáss meg, amiért tiszteletlen voltam veled. Nem volt szándékos, de a király eltűnése okozta több hónapos bánat, a mai nappal megszűnt. Talán nem is tudsz róla, hogy mindez megtörtént...mármint ha jól figyeltem szavaidra. - mondom neki sűrű bocsánat kérések közepette. Aztán próbálok minden kérdésére válaszolni.
- A fák elmondása szerint Anyánknak hála nem tűnik nagyon sérültnek, de persze biztosan megviselte a távollét és a fogság. - mondom miután felrémlett csak egy megválaszolandó kérdést tett fel. A másikra tettel válaszoltam. Mégpedig azzal, hogy karon fogtam és magammal vittem utamon. - Ha nem tudsz hova menni és szomorkodnál? Hát gyere velem. Legalább lesz valaki, aki le tudja ellenőrizni a munkálatokat. Hogy minden tökéletes legyen az esti ünneplésre és ha már Őróla van szó, fogadjuk együtt elsőként....mármint ha tudjuk.

Amint kikeverednek Zevadar területéről, sokáig nem érzi magát biztonságban, még az első fogadóban töltött éjszakája is nyugtalan, hiába van ott párja és hiába vannak zárt falak között. Még mindig fél, még mindig tart a birodalom közelségétől, hogy kinyúlnak érte az ármánykodós karok és visszarántják őket a sötét földekre, fogságba taszítva őket, ahonnan már képtelenné válik a menekülés. Aggódik, és ez nagyon látszik rajta, a kimerültsége ellenére sem tud aludni egészen addig, amíg a második vagy harmadik fogadót meg nem találják, amelyek már népesebbek, mint az első, bár lehet, csak ő látja gazdagabbnak. Akkor viszont a fürdőzés közben is képes elaludni, akár evés közben a széken ülve, pótolva azt a mennyiségű energiát, amit ez az egész kaland kivett belőle. Nem egyszer fordult elő, hogy a beszélgetés közben nyomta el az álom, annyira nem maradt semmi a tartalékai közt sem, az evés is jóformán teljesen kimerítette őt.
Éber pillanataiban végig figyelt a sebesülésekre, a gyógyulás folyamatára, gondoskodott a királyról és Viridielről egyaránt, párját pedig külön megfigyelés alatt tartotta törött karja miatt, ami sajnos nem fog egyik napról a másikra meggyógyulni, legyen bármekkora hatalma. A királlyal és jelenlétével valamelyest megbékélt az idő alatt, de soha nem kezdeményezett vele beszélgetést, egyszerűen nem akart és nem is tudott volna vele miről társalogni. Távolinak érezte őt, olyannak, akit nem akar beengedni a saját világába, annyira más a kisugárzása, noha lehet, még akkor is az ellenszenv beszélt belőle. Nyíltan jelét azonban sohasem adta, a beszélgetésekbe bekapcsolódott, ha úgy alakult, azonban a biztonságosabb környékeken már inkább a gyógynövényekkel foglalkozott, azok kiszárításával, morzsolásával, így gyakran lehetett megtalálni őt az éppen kibérelt szoba székében vagy egy ágak fonta ülőhelyen, miközben a mozsarában tördelte és préselte a leveleket.
A szemei alatt ülő sötétlő karikák fokozatosan tűntek el, ahogy egyre közelebb értek Awyris felé és egyre nyugodtabban, mélyebben aludt. Néha a felébresztése nehéznek bizonyult, ilyen alkalmakkor egész nap álmosan bandukolt, és akkor a kevesebbnél is kevesebbet kommunikált nyűgössége miatt, nem akarva felszítani semmit, mert még mindig nem veszekedni vagy sértegetőzni akar. Inkább csak nyugalomban és csendben akart lenni, magában, többre nem vágyott, arra meg főleg nem, hogy ebből legyenek vitahelyzetek, így egyszer-egyszer magára erőltette a kedvességet.
Az erdőt meglátva tagadhatatlanul megkönnyebbül, és legszívesebben azt a távot lerohanná, annyira vágyik vissza a buja növényzet közé, a fák lombkoronájába, melyek olyan zöldellőn pompáznak, ahogyan emlékezett rájuk. Kis híján megindul, ám figyelembe veszi, hogy párja karja továbbra sincs olyan állapotban, hogy a rohangálást elviselje, a király sincs éppen a legjobb formában; talán ő az, aki a legkevesebb teherrel és következménnyel megúszta.
Nehéz türelmet erőltetnie magára az út végéig, amíg elérik a határt és át is lépik azt, mert gyerek módjára játszana a növényekkel, rohanna közöttük, érezné a közelségüket, az élénkségüket, azt, amik ők, és felbecsülhetetlen élmény lenne teljes erővel és szívvel belevetnie magát, kihasználni mágiájának minden erejét, minden zegzugát és lehetőségét. Felszabadultan szívja magába a  növények illatát, ujjaival végigsimítva a leveleken, a kérgen, behunyt szemmel lépkedve, mert minden beszél hozzá, mindenről tudja, hol van, és ez a pezsgő élet hiányzott neki, a természet folyamatos suttogása és árulkodása... Soha máshol nem kaphatja ezt meg, csak itt vagy gazdag növényzetű erdőkben, de ennél gazdagabb sehol máshol nincs Neminrán, és boldog attól, hogy ismét részese lehet ennek - na nem a tünde társadalomnak, mert oda még mindig nem hajlandó visszatérni úgy, mint értékes tag.
A nyílvesszőtől, ami előttük fúródik a földbe, felszalad a szemöldöke, mert nem fogadta soha így őt a határon senki, noha általában állatként szökött be, hogy ne adjon róla senki se hírt, állatként pedig nem bántja őt senki. Így ez egészen váratlanul éri őt, sőt, önkéntelen védekezésre sarkallja, és míg Viridiel dühösen fejezi ki elégedetlenségét, addig ő nemes egyszerűséggel kéri meg a természetet, hogy dobja le a rejtőzködőt eléjük, lökje le őt ágakkal, és amint földet ér, a gyökerek és liánok fonják őt körül, nehogy újabb lövöldözésbe kezdjen. Sokáig úgyse lesz esélye ellene, a növények beszélnek hozzá, és ha menekül is, akkor hamarosan már a saját vesztébe fog rohanni, ahogy annak a fának a segítségét kéri az elfogására, amire éppen érkezne a hallomásra még fiatal katona.
Ha mindez sikerül, akkor ezt követően elveszi a nagy eséllyel elejtett fegyvereit, morcosan és duzzogva nézve a tulajdonosára, látványosan nem értékelve a fogadtatást és nem érdekli őt, hogy ez milyen reakciót vált ki bárkiből. Most már szabadon akar mászkálni és nem azzal törődni, hogy mikor fogják lelőni!
- Inkább te válaszolj arra a kérdésre, hogy ki vagy. Egy hozzád hasonló gyakorlatlan kölyöknek nem itt lenne a helye, hogy lövöldözzön mindenkire, hanem otthon segítenie.

//Mesélői//

Amerithet és Felaernt békén hagynám, amíg megy a játékuk, addig megy.

Lash és Viridiel (meg a király) azonban kellemetlen problémába ütköznek egy nyilat lövöldöző kölyök képében. Először persze egyikőtök sem tudja, hogy ki is ő valójában, hiszen a lombok közt rejtőzik, Lashnek köszönhetően nem sokáig.
- Hozzám nem jutott el semmiféle hír ennek kapcsán! Még mindig van esélyete... Mi a...?! – kapcsolódik be Lash is ekkor az akcióba a növények segítségével, és hallhatjátok mindannyian a levelek zörgését, ahogyan az ágak megmozdulnak, illetve azt, ahogy a titeket feltartó személy próbálja kikerülni a gonoszul tekergőző gallyakat, újra és újra kicsúszva kezdődő szorításukból, ám valóban nem húzhatja ezt sokáig.
- Hagyjátok abba! – kiabál, még egyszer kirántva valamelyik tagját egy gyengébb ág fonákjából, aztán nem is kell sokat tennie végül a természetnek, lecsúszik ő maga is a fáról, a földre esve egy nyekkenéssel, mielőtt azonban feltápászkodhatna, a körülötte lévő növények azonnal lefogják őt.
- Hé, ez nem ér! – tapogatózik az elejtett fegyver után, amit Lash elvesz tőle, és ettől szikrákat szórnak zöld szemei. A fiút megnézve nem lehet több tizenhatnál, a ruházkodása teljesen átlagos textíliából készült, semmivel sem kirívóbb a színével sem, mint bármelyik másik közönséges nadrág vagy felső. Egyedül a bőrmellény, ami rajta van, lehetett drágább mulatság, és ami fegyver van nála, kézzel készített. Nem egy szép darab, az íj faragása nagyon kezdetleges és durva, valószínűleg ő gyakorolt rajta, de leaglább használható, mint ahogyan azt az előbb tapasztalhattátok. A haja sötéten keretezi világos, szeplős arcát, dühösen hallgatva, amint Lash lényegében kioktatja őt, észrevéve az ágakat egyik karja helyén pedig megdermed egy pillanatra.
- Mégis mi vagy te? Megszállt téged egy faszellem? Nem ártottam én semmit a növényeknek, szóval eressz el!
Nem úgy tűnik, mintha annyira válaszolni akarna a kérdéseitekre vagy követeléseitekre, a király viszont csendben meghúzódik a háttérben, jól szórakozva a jeleneten egészen addig, amíg baj nem lesz. Kiváltképp élvezi az otthon biztonságát, a kölyök elevenségének köszönhetően meg egyáltalán nem aggódik miatta, még ha az esése eléggé aggasztó is volt először. Azt meg tudja rólatok, hogy nem fogtok túlzásba esni, így hagyja, hogy ti vezessétek a beszélgetést.

Természetesen általában megbocsátható bűn lenne, ha egy - a hangja alapján biztosan állíthatom, - ifjú elf szó szerint, vagy a parancsa szerint, de ész nélkül végzi a dolgát, hiszen a gyakorlásnak, a kiképzésnek ez is a célja, de most nem voltam a hangulatomnál és királyunk sem tűnt el annyi időre, hogy valaki, aki már a határt őrzi, ne ismerje fel. Ráadásul én sem kellett volna, hogy ismeretlen legyek számára, hiszen futárként szinte állandóan úton voltam, minden határőr és felderítő ismert.
De tényleg nem a sértődöttség beszélt belőlem, csak a kimerültség meg a bosszúság, hogy pár lépésre szinte az otthonunkról egy kölyöknek kell magyarázkodnunk.
Hallom a szavaiból, hogy nem hatottam rá és még mindig makacskodik, de mielőtt még nyithatnám a szám, hogy ráébresszem a hibájára, az ifjú erdei máris indákon és vékony ágakon lógva jelenik meg, majd nyekken előttünk a földre és marad a növények fogságában.
Eléggé jól ismerem már kedvesemet, hogy sejtsem e jelenség okát és nem is kell sokat várnom, hogy a hangja is elárulja.
Azt hiszem ő is elveszítette híres türelmét ezekben a percekben, a fiú pedig nem mérkőzhet Lash mágia tudásával, hiába hadakozik.
Természetesen dacol azért, de hamarosan kiszolgáltatottan és fegyvertelenül fekszik előttünk egy átlagosnak mondható srác. Ami feltűnik rajta a drágább mellény és, hogy maga készített íj volt nála, ami a korát elnézve nem is rossz.
Kíváncsian várom, hogy mit fog mondani kedvesem szavaira, bár igazándiból a büntetését már megkapta és nincs okunk tovább időzni. Már alig vártam, hogy a saját ágyamban aludjak.
A kérdésre azonban kérdést kaptunk és makacs szavakat.
Bosszúsan felhorkantam, majd a királyhoz fordultam, hogy arra biztassam, menjünk tovább, ne vesztegessük itt az időt, mikor megpillantottam az arcán azt, hogy mennyire mulattatja ez az egész. Erre én is sóhajtottam egyet és visszafordultam a kölyök felé. Hiszen - el kellett legalább magamban ismerni - valamikor én is ilyen voltam.......
- Nem, ő nem egy faszellem, hanem egy nagy tudású gyógyító és úgy ért a természet nyelvén, ahogy senki más, akit ismerek. Viszont nem feleltél a kérdésünkre: ki vagy és mit keresel itt, hiszen nyilvánvaló, hogy nem vagy Őrző. - intek a felszerelésére. - Jobban teszed, ha a nyakdba szeded a lábad és hazamész, mielőtt még a szüleid megtudják, hogy mit csináltál, mert akkor - ha az emlékeim nem csalnak, - nagyon kreatív büntetéseket tudnak kitalálni az engedetlen kölyköknek, mint például....hmmm........az állatok almozása és trágyahordás a földekre? Van még ilyen, ugye felség? - nézek kaján tekintettel, de halálosan komoly képet vágva a királyhoz és Lashoz.

//Mesélői és Lash//

Nem kicsit bosszantja, hogy párszor kicsúszik a növények fogásából ez a pimasz kölyök, aki a semmiért állítja meg őket, és a természet is maga talán egy kicsit agresszívabbá válik. Amint persze a földre kerül a gyerek, lép is elé, elvéve a fegyverét, amit meg se néz igazán, egyszerűen csak tartja a kezében, mielőtt ez a kis piszok bántaná őket vele. A kérdéseikre nem igazán akar válaszolni, mire összeszűkíti a szemeit, látványosan mutatva, hogy nem fogja meghálálni, ha tovább makacskodik, és ez nem üres ígéret. Nincs benne semmiféle sötételfes gonoszság, de a vele hasonló korúakkal megteheti, hogy anyai bosszúsággal figyelje; ez általában szokott hatni. Legfeljebb nem sikerül, de akkor meg a növények segítségével messzire hajítja őt, nagyon türelme nincsen és nem is palástolja ezt sem.
- Ő? Gyógyító? - vonja össze a fiú a szemöldökét, miközben őt fürkészi inkább az undok nőszemély látva személyében, benne pedig egyre több cérna szakad, még ha látja is a kölyök tekintetében a hátul motoszkáló óvakodást. - Amúgy még mindig nem a ti dolgotok, nem vagyok őrző, de nem is leszek. Vadász akarok lenni - jelenti ki a végén enyhe büszkeséggel, ezzel megválaszolva valamelyest a kérdésüket, de közel sem olyan tisztán, ahogyan ők azt elvárják.
Hallja aztán a király halk nevetését, amit bizonyára Viridiel kérdése vált ki belőle, párja tekintetével azonban nem találkozik, mert végig a kölyköt fürkészi mogorván.
- Természetesen még van, igen - mosolyog szélesen az uralkodó, és jókedvét hallva neki elég is volt ebből az egészből. Pihenni akar lehetőség szerint Viridiellel, kettesben lenni vele - vagy egyedül -, többre most nincs igénye és nem is akar mást, csak kiheverni az elmúlt időszakot, mert roppantmód nem fűlik a foga mindenféle kitérőhöz.
- Én inkább befognám mosogatni egy nyolcfős család után egy hétig, aztán vakarhatja az odaszáradt ételmaradékokat a tányérokról – morogja, amikor néhány javaslat felhangzik, majd feldobja az íjat az egyik fa lombkoronájába, ahol néhány ág rátekeredve zárja el a könnyű megkaparintásától. A fiú erre felordít, és ha a növények engednék, akkor kapálózva rohanna utána.
- Ezt még...! - kezdene valamiféle fenyegetésbe, de csupán pár gondolatába kerül, hogy a fiú az egyik ágon lógjon a ruhájánál fogva, háttal a fatörzsnek, ami egy újabb kiáltást vált ki belőle. Önkéntelenül is tapossa a levegőt, rángatva a ruháját, hátha leszakad az ág - vagy a ruha szakad szét -, és ismét lekerülhet. - Undok nőszemély! Szedj le innét és add vissza az íjam! - követelőzik tovább.
- A határhoz közel vagy, ha nem vagy őrző és nincs, aki tanítson, akkor tűnj vissza az otthonodba és Awyris szíve felé vadássz. Ha nem mi lettünk volna, hanem sötételfek vagy más ellenséges faj, akkor már régen a fejed vették volna. Vésd az eszedbe, mert ez nem játék, és remélem, a konok fejeddel is felfogod mindezt ezzel a leckével - mutat az íjra, a fiú pedig duzzogva teszi karba a kezét, oldalra rántva a fejét, és talán már most a szabadulásán gondolkodik.
Kisvártatva megindul, folytatva az útjukat, és egyáltalán nem mutat érdeklődést az iránt, a fiú meg fogja-e oldani egymaga vagy sem. Csak pihenni akar már, nem ilyen taknyosokkal foglalkozni, aki indokolatlanul bosszantja őket, és most gondolhatna arra, hogy mi lesz akkor, ha a saját gyerekeik is ilyenek lesznek, de akkor meg befogná őket mosogatni és ruhákat mosni, ami nem szokott annyira kedvelt elfoglaltság lenni. Rosszabb esetben meg kihasználja mágiai előnyeit és úgy fenekeli el őket, ha a szép szó nem számít...

- Szemtelen és udvariatlan vagy és bár nem szorult beléd a nagy szád ellenére sem annyi tisztesség, hogy bemutatkozz három felnőtt elfnek, ezért számíthatsz rá, hogy esetleg nem könnyítem meg a Vadásszá válásodat. Már mint azon kívül, amit a szüleidtől kaphatsz, ha kiderül a kis kiruccanásod. - vontam meg a vállam és én ügyesebben lepleztem a kis közjáték okozta vidámságomat, mint királyunk, főleg, mivel Lash-on kiütközött, hogy nagyon nincs kedve ehhez az idővesztegetéshez.
Tény, fáradtak voltunk mindannyian, de éltünk és itthon voltunk, ez már mindent megért.
Lash pár pillanat után tényleg elveszti a türelmét és miután ő is megmutatja, hogy van tehetsége a gyermekek fegyelmezéséhez, azonnal a tettek mezejére is lép, hogy bemutatót is tartson belőle.
- Jól van kedves. - karolom át és nyomok egy puha csókot a homlokára, hogy megnyugtassam és elvonjam a figyelmét a duzzogó és kiabáló kölyökről. - Elég lesz, ha van egy csepp esze, tanul belőle, ha nincs, meg majd beleverik az értetlen kobakjába. Úgy vélem az Őrzők már értesültek erről és majd a gondjaikba veszik, mi meg menjünk. - intek a fák felé. - Várnak ránk és ránk fér a pihenés és a nyugodalom. - mosolygok rá, hogy oldjam a feszültséget.
Még vetek egy pillantást a levegőben lógó, ágak által tartott kissrácra, aztán a többiek után lépek, hogy végre tényleg hazatérjünk.

Roppantmód frusztrált, és éppen ezért még csak gondolni sem gondol arra, hogy még a nemesek elé kell járulnia a király megmentése miatt. Legszívesebben kihagyná az egészet, de mivel Viridiel egyébként is oda kell menjen, muszáj neki is vele tartania, mert nincs hol tartózkodjon. És egyébként is megígérte párjának, hogy találkozik a szüleivel, a családjával, hogy megpróbál onnantól beilleszkedni közéjük, ami újabb feszültségforrásnak bizonyul, amint egyre jobban rágódik rajta. Természetesen nem a fiún akarja levezetni mindezt, így ha kicsit keményen, de egészen visszafogottan fejezi ki, mennyire nincs türelme mindehhez, és mikor már indulna, Viridiel átöleli őt. Egy pillanatra megfeszülnek az izmai, ahogy azon gondolkodik, csak csörtet tovább inkább, végül, némi merev másodpercet követően ellazultan bújik hozzá, kiengedve közben a levegőt egy sóhajtás formájában. Különben sem tudná türelmetlenséggel kezelni párját ilyen törődő és békítő szavak és tettek után, menekülve álomszerű ölelésébe és gondoskodásába.
- Igen… Igazad van… - mondja, behunyt szemekkel nyomva fejét a férfi mellkasához, jólesőn és lassan dörgölőzve hozzá, mintha egy kényelmes pontot keresne, kapaszkodva öltözékébe. – Menjünk… - suttogja. – Már nagyon szeretnék biztonságban és kettesben lenni veled – teszi hozzá halkan, eltávolodva egy kissé, viszonozva a férfi mosolyát, miközben finoman végigsimít az arcán, gyönyörködéssel vegyes hálával fürkészve őt, örülve, hogy itt van neki. Még a királyra pillant, hogy miként dönt, figyelve, ahogy az uralkodó nagyon jól szórakozva, orra alatt szélesen vigyorogva vizsgálja a rosszalkodó, csibészes kölyköt, és mikor észreveszi a pillantását, egy köhintéssel felzárkózik hozzájuk.
- Mehetünk – mosolyog rájuk, Lash pedig Viridiel kezét megfogva halad tovább, azért a fiúnak még egy kis segítséget adva a csapdából való kijutáshoz. Azért nem szeretné, ha szerencsétlen órákig éhezne, bár nem hiszi, hogy az elf rendszerben sokáig bárki is észrevétlenül maradna, főleg egy ilyen gyerek, aki nem tudja befolyásolni olyan jól, mit mondjanak és mit ne a növények. Ő legalább titkolhatja a saját jelenlétét, köszönhetően mágikus hatalmának a fegyverforgatás hátrányára. Az út hazáig ezt követően zavartalannak bizonyul, néha a király felvet egy-egy hétköznapi témát, és a vadászat is sokkal könnyebbnek és sikeresebbnek bizonyul most, hogy ismerős, hazai terepre értek. Ő maga is sokkal lelkesebben fogja a nyulakat és őzeket, mert úgy tűnik, senki sem jön értük sem üdvözlőleg, sem segítőleg. Kissé furcsának is találja, és reméli, ez nem valami komoly gondot jelez a számukra… Mindenesetre amíg a király nyugodtnak bizonyul, addig ő is próbálja megőrizni békés természetét.

//Mesélői//

Viridiel és Lash

Awyrisba visszatérve lényegében minden gondotok megszűnik. Vadban gazdag vidékre tértetek az erdő egyre sűrűbb rengetegében, nem kevés zsákmányállatot foghattok, mikor megéheztek, és akár Viridiel is élvezheti állati alakjának előnyeit és az akkor felébredő vadászösztönöket, ha úgy kívánja, hiszen hazai terepen vagytok. Bizonyára ugyanakkor nem fogtok letérni az utatokról, elvégre a királyt még haza kell vinni, és bár vélhetően maga is odatalálna segítség nélkül, úgy illendő, ahogyan ti teszitek: visszakísérni. Katonák nem jönnek, őrök szintén nem, és bár találkoztok néhány vadásszal vagy gyógynövénygyűjtővel, ők tisztelettudón és visszafogottan üdvözlik az uralkodót, tekintetükben végtelen örömmel, hogy a király viszonylagos épségben visszatért. Amikor titeket néznek, akkor is hálát találtok a tekintetükben, és talán az elfi köszönet Lash számára idegen lehet és keresni fogja az átverést benne, nincs ebben a csillanásban semmi őszintétlenség. Sokáig ugyanakkor egyik erdőjáró sem zavar titeket, sőt, egy-egy kisebb vadat vagy gombákat, bogyókat is kaptok, amiket elfogyaszthattok akár az ajándékozó társaságában, akár később, valamelyik letáborozás során. Nagyjából a második nap kora délutánján érkeztek meg a palotához, ahol a katonák fogadnak titeket, és tisztelettudón hajlongva köszöntik régen hazavárt uralkodójukat.


Amerith - Felaernt eltűnése miatt kimesélem

Az uralkodópárhoz egyik leghűségesebb katonád végighallgatja a mondandódat, aprókat bólogatva, mikor a kérdésére válaszolsz. Még egy halvány mosoly is mintha játszana szája szegletében, de ebben nem lehetsz biztos. Igyekszik kényelmetlenségét nem kimutatni, mikor belekarolva vezeted őt, végig csüngve minden egyes szavadon és meglátásodon. Mikor aztán felajánlod neki, hogy miben segítene, látod rajta, hogy elfogadná az üdvözlést, azonban ekkor berobog egy másik katona lélekszakadva, olyanokról magyarázva, hogy sürgősen szükség van Felaern jelenlétére. A férfi egy darabig hezitál, majd feléd fordul, mélyen meghajolva előtted, ezzel is elnézésedet kérve.
- Mélységesen sajnálom, hogy így kell félbehagyni a beszélgetésünket, de azt hiszem, hív a kötelességem. Kérem, bocsásson meg érte, de megígérhetem, hogy uralkodónk üdvözlésére visszatérek. Ha valaki kell segítőnek, természetesen küldetek egy erre alkalmas személyt - emelkedik fel, még megvárva, mit szólsz ehhez a hirtelen fordulathoz. Halványan felfedezheted rajta az aggodalmas vonásokat, ám ha elengeded, akkor köszönetképpen még egyszer meghajol, ezúttal finomabban, és az imént befutott katonával elsiet. Hallhatod, amint maguk közt épp beszélik az ügyet, bár sokat nem érthetsz belőle, hiszen csak szófoszlányok jutnak el hozzád, majd már azok sem.
A tervezés további része rajtad áll, miként és milyen módon akarod fogadni a férjedet, min akarsz  még igazítani, de mindenki teljesíti azt, amire kéred őt, kihozva a helyzetből azt a maximumot, amivel biztosan elégedett lehetsz. Ha valamit el kell késkzíteni, akkor azt bemutatják neked, várva a véleményedet és meglátásaidat, illetve a nap folyamán azt is hírül kapod, hogy nagyjából két nap múlva ismét szemtől szemben láthatod a királyt.


Közös

A határ átlépését követő második nap kora délutánján érkezik meg a király és két kísérője, Viridiel és Lashrael. A természet végig beszélhetett Amerithnek róluk, de amint a palotához érkezik a kisebb csoport, mely megviselt küldöttségnek is elmenne, a lenti katonák, akik üdvözlik őket, telepatikusan szólnak Amerithnek, megérkeztek. Innentől pedig abban a fogadtatásban részesülnek az érkezők, amit a királynő elrendelt. Mindenki visszafojtott lélegzettel várakozik, hogy az elrendelt meglepetés tökéletes legyen, tűkön ülve várva Amerith engedélyt adó szavát vagy jelzését.

//Javaslatom az, hogy Amerith írjon előbb, pontosan hogyan képzelte el az üdvözlésként, így arra az érkező király, Lash és Viri könnyedén tud reagálni.//

Épp levegőt készülök venni a sok csacsogás után, amivel kísérőmet elárasztottam, mikor egy katona tűnik fel hirtelen. Kiderül hamarosan egyedül kell folytatnom körtúrámat. Nem akadékoskodok sokáig, azonnal útjára engedem katonáimat, hogy tegyék amit tenniük kell. Kicsit megállok egy kis zugban és elmerengek szeretett páromon. Mennyire hiányzott már. Mindig szükségem volt rá, és egyedül hagyott, de hamarosan visszatér. Vágyom a hangjára, ölésére illatára, még az se érdekel, ha most piszkosan és kimerülten érkezik. A lényeg, hogy haza tér. De egy biztos...Pár napig ki se dughatja orrát az ágyából. Mindent elkövetek, hogy meggyógyuljon és kiheverje a megrázó élményeket.
Ez csak pár perc volt, mégis szükséges. Direkt nem kerestem gondolataimmal. Látni akartam, de előtte azt, hogy minden rendben lesz e.

Mindent rendben találtam és mire hírül kaptam közeledésüket és szinte éreztem társamat, készen álltunk. Legjobb gyógyítóim körében vártam a bizonyára kimerült kis csapatot. Aztán már láthattam is őket... A férfit, akire mindig számíthattam. A nőt akit még nem volt szerencsém megismerni...és őt. Természet Anyánknak hála, nem volt olyan rosszul, mint képzeltem. Hát persze ő lett volna, a büszke király?
Nagyot dobbant a szívem mikor megláttam. Fülig érő mosollyal, elérzékenyülten siettem elé, és bármennyire is próbáltam óvatos lenni, majdnem a nyakába ugrottam páromnak. Azt se tudtam, hogy öleljem, csókoljam. Aztán eleresztettem. Szólni nem mertem, mert attól féltem azonnal elbőgöm magam, de bíztam benne szemem mindent elárult...Aztán a gyógyítókra bíztam akik amint kértem rögvest megindultak vele a szobája felé...Nem tűrtem ellentmondást, se makacskodást részéről. Bőven elég volt ennyit kimutatni intimitásunkból, a többi ránk tartozik.
A másik kettő felé fordulok, akiket nem hagytam hajbókolni. Mindkettőt megragadtam, és átöleltem őket. Összeborulva, szavak nélkül, gondolatban köszöntem meg nekik mindazt amit érte tettek, és hogy épségben visszatértek közénk. Búcsúzóul pedig megkértem őket, hogy holnap este jöjjenek el hozzám, mert lenne számukra egy apróság köszönetem jeleként. Aztán már ott se voltam. Éreztem a nő zavarát és feszültségét, de reméltem most nem zavartatja magát legalábbis túlélte. De neki is elég volt ennyi bőven, meg Viridielt se akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Ahogy elrohantam királyom után, még vissza-vissza néztem rájuk a többieknek pedig intettem. Nyugalom van, pihenhetnek, mindennel tökéletesen megvagyok elégedve. Holnap várok mindenkit a bálra...

Senki nem ellenkezik, mikor a továbbhaladást javasolom, mert már utunk végére mindenki elég elgyötört és a türelem is fogytán, bár királyunk egészen jól szórakozott ezen a kis közjátékon, de ő is csak biccent. Nem tartok tőle, hogy a kölyöknek baja esne, egyrészt Lash sem hagyná, akármilyen mérges is rá, másrészt az Őrzők úgy is felfigyelnek majd rá, így hamarosan már anyja kezében lángolhat a füle.
Innentől kezdve már könnyű az utunk és éhezni sem kell, a vadászat sosem volt még ilyne könnyű.
Az elénk küldött fogadóbizottság hiánya meg nem lep meg, sejtésem szerint királynőnk már rég tudja, hogy jövünk, mióta beléptünk az erdőbe és mivel tudja, hogy uralkodónk a saját lábán jön, inkább a palotánál tervez, a nép körében egy örömteli fogadást. Láthatóan a király sem aggódik e miatt, a kedve amúgy is egyre jobb, ahogy közeledünk.
Az a pár elf akikkel, olyan hálatelt pillantással illet minket, hogy a sejtés bizonyossá válik, tudják és várják a jövetelünket.
Egy éjszakát töltünk már csak hármasban, mert aztán késő délután megérkezünk a nagy tisztásra, ahol visszafogott, ünneplő sokaság vár minket, tisztelgő katonai sorfal mögött, majd a palotából, széles mosollyal siet elén maga a királynő, Amerith. Mögötte a legjobb elf gyógyítók lépkednek, máris az uralkodó arcát és járását vizslatva, alig várva, hogy gondjaikba vehessék.
A királynő ölelése, nem hideg udvariasság volt, hanem egy szerető szív megkönnyebbülése, hazatérő kedvese láttán. Biztos voltam benne, hogy kettesben még több lesz ebből, még így is elég nagy erőfeszítésébe került, hogy nem potyogjanak a könnyei. Most már a boldogságé.
Ahogy a gyógyítók körülvették királyunkat, én egy meghajlással búcsúztam el tőle.
Aztán Amerith felé fordultam, hogy megismételjem a mozdulatot, de hirtelen hevesen ölelő karok között találtam magam, fejemben pedig a királynő hálás köszönete zengett.
- Felség! - pirultam bele az érzelmi kitörésbe, na meg nem tudtam hirtelen mit szól majd ehhez Lash. - Örömmel elfogadjuk a meghívást. - hajoltam azért meg, jóformán a hátának, ahogy, amilyen hirtelen megölelt, olyan gyorsan futott is, lobogó ruhában férje után.
- Hát, most már végre mi is megpihenhetünk. - fordultam Lash felé. - Gyere, menjünk a családomhoz, azt hiszem láttam is őket arrafelé. És készülj fel, már biztosan alig várják, hogy megismerjenek és jól megszeretgessenek egy ilyen hírességet. - húztam magamhoz a derekánál fogva csibészesen mosolyogva.

Kissé változó a hangulata, ahogy haladnak, elsősorban a fáradtságnak köszönhetően, másrészt azért, mert némileg elégedetlen, hogy a királyért nem jönnek ki és nem engedik el őket a saját útjukra. Minden porcikája tiltakozik, hogy ismét nemesek közé menjen, kitéve magát egy újabb megalázásnak és az ellenséges tekinteteknek. Nem igazán beszél, de a természet szólítására nyitott, abban megtalálva azt a boldogságot, amit a sötételf területen nem kaphatott meg. A vadászatok könnyebbek és bőséges zsákmányt biztosít a környezet, így ennek kapcsán megnyugodhatnak. Előszeretettel vadászik a továbbiakban is, a kedveskedő lakosok esetében pedig visszafogottan beszélget velük annyit, amennyit szükséges, de végig párjára és a királyra bízza a kommunikációt.
Kicsit többet ehetnek, mint amihez bizonyára elkezdtek már hozzászokni, és ez egy újabb forrása a megkönnyebbülésnek, arról nem is beszélve, nemsokára odaérnek. Bár ez elsősorban Viridielnek és a királynak megkönnyebbülés, neki már kevésbé. Az odaérkezésnél kellemetlen görcsbe szorul a gyomra, az izmai feszesek, ahogyan végignéz a katonákon, és bár nem érzékel magán megvető tekintetet – hanem csak boldogságot -, keresi azon tekinteteket, amikben megtalálja a vádló csillanást. Ilyet ugyanakkor nem talál, bármilyen feszülten és kétkedőn kutakszik, majd Amerith megjelenésére figyel fel. Esze ágában sincs meghajlani sem a nő érkezésére, sem a király távozására, végig feszes daccal áll egyenesen, enyhén lehajtott fejjel és úgy nézve az uralkodónőre, mintha ezzel is elismerné, hogy ő valóban az a félvér, akinek mindig is mondták őt és nem tartozik ennek a birodalomnak a tagjai közé.
Kapkodja a tekintetét, mert tisztában van vele, hogy vérlázító lehet, de a saját önbecsülése nem hagyja, hogy csak úgy bárki előtt hajlongjon, ugyanakkor ezért nem akar kapni egy pengét a hátába. Hiába a hála, hiába a jótett, nem hisz abban, hogy egy ilyen volumenű dolog megváltoztatná azoknak a véleményét, akikben élnek az elítéletek az irányába. Talán túl mélyen kutakodik, azért sem veszi észre Amerith közeledését, és köpni-nyelni nem tud, mikor megöleli őt Viridiellel együtt. Az ellenségességtől vezérelve legszívesebben ellökné magától, nem kifejezetten kedvelve az ilyesfajta közvetlenséget, és már mereven mozdul a karja, hogy annak segítségével valahogy kibújjon, a mérhetetlen hálától és elérzékenyüléstől csengő gondolati szavak végül megállítják ebben. Hagyja, hogy ölelje őt a számára idegen nő, kényelmetlenül fordítva oldalra a tekintetét, de nem viszonoz, csak áll továbbra is mereven. Valahol azért megérti az érzéseit, és legalább ő visszakapott valamit, amiről talán hitte, hogy elveszett...
Csendben várja, amíg Amerith távolabb ér, mindvégig lehajtott fejjel, mint valami gyerek, aki rájött arra, hogy csínytevése egyáltalán nem lett olyan könnyed és vicces, ahogyan azt tervezte, valahol pedig magát érzi sértve, de ő se tudja, miért. Zavarodott és felkavart, és nem tudja, az egyedüllét segítene-e rajta, mert tagadhatatlanul sok volt mindez, túl sokáig kellett elviselnie mások közelségét és túl sok eseményen kellett keresztülmennie, amik kilendítették érzelmi nyugalmából. Egy darabig Viridielre se néz rá, csak hagyja neki is, hogy magához húzza, de ez alatt is elzárkózva, szinte bebábozódva meredve oldalra, próbálva dűlőre jutni, mit kéne most mondania. Nem akar jönni még meghívás ellenére sem, nem akar ilyen állapotban a családdal sem találkozni, ám tudja, hogy Viridielnek ez nagyon fontos, hogy a családdal való összeismerkedést megígérte neki, ő maga hozta fel, hogyha ezt túlélik, akkor eléjük áll, csak... Nem készült még fel rá.
Végül lazulni látszik, amint elernyedő izmokkal bújik párja mellkasába, ujjaival kapaszkodva koszos, viseltes ruháiba, rejtve benne egy darabig az arcát és fájdalmas ábrázatát, amit a belső vívódás és kimerülés hoz ki belőle. Vesz egy mély levegőt, kicsit benn tartja, majd még egyet, erősen behunyt szemekkel próbálva a belső feszültségeket még visszaszorítani.
- Csak egy kicsit ölelj még, kérlek... – szól halkan és fojtottan. – Fáradt vagyok... – teszi hozzá, és talán mondania sem kell, hogy nem bír ennyi mindent elviselni egymás után. Párszor talán szóba került, de talán idáig nem fordult elő hasonló – már ő sem emlékszik. Legszívesebben most csak elvonulna, legfeljebb Viridiellel maga mellett és pihenne, nem akarva semmivel és senkivel sem foglalkozni már. Tiszta ruhát szeretne, nyugalomban megfürdeni és aludni addig, ameddig csak lehet egészen addig, amíg el nem múlik a belső káosz.
Ha pár percnyi várakozás után is mennek, akkor megpróbálja a legjobb arcát magára erőltetni, mert nem akar rossz benyomást kelteni, és még ha szótlanul is van ott, igyekszik végig tartani a halvány, visszafogott mosolyt. Arcvonásairól nem tudja ugyanakkor letörölni a kimerültséget és megviseltséget, nem beszélve arról, hogy egyikük sincsen a legjobb állapotban, bár nem is azzal törődtek idáig, hogy jól nézzenek ki, hanem az volt az elsődleges cél, hogy épségben hazaérjenek. A nap további része talán már pihenéssel telik, úgy, ahogyan azt ő szeretné, és a természet biztonságot jelentő közelsége és nyugalmas hangjai hamar megnyugtatják és feledtetik el vele a közelmúlt eseményeit. Másnap azonban nincs sok kedve megjelenni, és bár arca olyan, akár egy nyitott könyv, nem tiltakozik a menetel kapcsán. Nem akar ebből vitahelyzetet alakítani, mert nem hiányzik neki az, hogy még párjával is veszekedjen, és bármennyire nem fűlik a foga ehhez az egész találkozóhoz, Viridiel kedvéért elviseli. Ruhája nem igazán van azon kívül, amiben Zevadarba ment és onnan jött, az alkalomhoz illő meg főleg nincsen, így ha nem kap erre az egy napra valami elegánsabbat, akkor a hétköznapi szettjét rántja magára, kissé kedvetlenül lépkedve Viridiel oldalán, a palotában végig keresve az ellenséges tekinteteket, amik tulajára úgy fúj gondolatban, mint egy kóbor macska. Nem is érzi magát másnak.

//Mesélői//

A király elégedett örömmel szemléli a jelen lévő katonákat, szolgálókat, nemeseket, és mikor megjelenik Amerith, akkor egy visszafogott, boldog mosoly jelenik meg az arcán. Ő is láthatóan meghatódik attól, hogy ismét láthatja párját, bár talán ő kevésbé fejezi ezt ki. Lép felé párat, és a találkozásuknál szorosan öleli magához, mély lélegzettel szívva magába a haja illatát, az elválásukkal meg rámosolyog. Nem kell mondaniuk egymásnak semmit, elég egy-egy tekintet, hogy a viszontlátás örömét teljes mértékben megosszák, és mivel a gyógyítók már készültek és bizonyára Amerith is kissé türelmetlen, elindul a gyógyítókkal. Még hátranéz válla felett, biccentve Viridielnek és Lashraelnek, utóbbinak köszönhetően pedig esélyesen nem lesz túl sok teendőjük az udvarban tartózkodó szolgálóknak. Ettől függetlenül azért hagyja majd, hogy tetőtől talpig megvizsgálják, illetve azt is nevetve veszi tudomásul valamivel, hogy lényegében szobafogságot kap.

//Ha valamelyikőtök szeretne egy-két kört velem külön, akkor lökhetjük, mindenesetre addig folytatás://

Amerithtől függ, hogy a másnapi bálon a király megjelenik-e, mert ő maga biztosan megtisztelné az összegyűlteket jelenlétével, és ha a kedves szó nem hat feleségén, akkor marad a takaró alatt, párnák közt. Másnap a nemesi körből nagyon sokan ott vannak, a palota szolgálói egyaránt egytől egyig, talán csak néhány nemes az, akik kénytelenek voltak kihagyni a bál alkalmát, persze ekkora összegyűlésen ez aligha tűnhet fel a legtöbb elfnek, legfeljebb a közelállóknak. Mindenki valamelyest ünnepélyesebb öltözéket húzott magára, ezzel is tiszteletüket fejezve ki a megmentőknek, és biztosan találni pár ellenséges szempárt a sokaságból, ez elenyésző és nem túl jelentős. Kekeckedni és kérkedni senki sem fog, nem a király és más elégedett nemes jelenlétében, de biztosan lenne pár kellemetlen szavuk, amellyel megkérdőjeleznék a félvérnek tartott nőszemély jóakaratát és segítségének valóságosságát. Probléma ugyanakkor nem fog adódni, akik ott vannak, azok mosolyogva és boldogan, megkönnyebbülten társalognak, üdvözölve Viridielt és Lashraelt, amint belépnek. Páran még oda is mennek külön hálát adni nekik, hogy kisegítették a birodalmat, nem győzve Viridiel kezét megrázni számtalanszor, Lashrael esetében pedig finom meghajlással, egyszer-egyszer baljára adott kézcsókkal, már ha engedi. Láthatóan nagy hírnévnek örvend a páros, és amint Amerith megérkezik és szót kér, akkor mindenki a falakhoz húzódik, hogy a két hősként ünnepelt személyt azonnal jól láthatóvá tegyék.

Még szinte el sem hiszem, hogy minden rendben. Türelmesen várakozok odakint, míg páromat a gyógyítók kérésemre megvizsgálják. Mikor végre bemehetek, leülök mellé az ágyra. Pár szóban mesél nekem, tudatja, sokat tett érte a számomra még ismeretlen nő. Az is szóba kerül, hogy szeretett és hűséges katonánk őt választotta társául. Ezt sejtettem. Akkor talán nem nyúltam mellé azzal, hogy a teljes páncélzat mellé csodaszép menyasszonyi ruha is várja őket azon a helyen. Erről említést is teszek. Ő biztatóan rám mosolyog. Egy szelíd csók után pedig álomba szenderül. Rá fér. Nem is zavarom sokáig. Egy kicsit gyönyörködök még benne aztán magára hagyom. Nyugodt álmot kívánok neki.

Izgatottan várom az időt, mikor a két személy megérkezik. Mikor eljön, szolgálóim körében fogadom őket a "titkos szoba" közelében, amit senkinek se mutattam meg.
- Örülök, hogy itt vagytok.- szólok, mikor belépnek a terembe. A férfi tisztelet tudón meghajol, a nő csak biccent. Az a bizonyos távolság tartás és bizalmatlanság még mindig ott játszik szép arcán. Bízom benne ezen lépésemmel nem haragítom magamra és nem bántom meg. Óvatosan kell bánnom vele, főleg mivel nem értem ezen érzéseit. De azt tudom, vagy talán inkább csak bízok abban, szelídséggel mindenki megtörhető. Különlegesnek érzem és nemcsak azért mert rengeteget tett értem. Más miatt is...
- Hosszú és életveszélyes útról érkeztetek. Az életeteket kockáztattátok azért, hogy Uralkodónkat haza hozzátok. Ő mesélte mit tettetek érte és ezért hálás vagyok neked is.- biccentek itt szeretetteljesen a zord szépségű nő felé. - Van számotokra valami, és bízok benne, hogy ezt nem veszitek sértésnek. Neked Viridiel már rég megígértünk valamit. Ha hamarabb el tudják készíteni nagy szolgálatot tett volna neked ezen veszedelmes úton. De... Látom amit látok, mármint hogy hogyan álltok itt előttem. Számodra is van valamim, bár még a nevedet sem tudom, de van. Ezt nem könyöradományként szántuk neked, nem is azért, hogy könnyekre fakadj hálád jeléül. Semmi ilyen szándékom nincs. Csak bízok benne, jól érzed majd magad és ami benned megsérült, az ha nem is most de idővel begyógyul. Nem lesz egyszerű, de én segítségül nyújtom a kezemet. Csak rajtad áll, elfogadod e...- Mondom és közben óvatosan, nem tolakodóan fürkészem a nőt. Bízok benne A férfi kihúz kellemetlen helyzetemből és bemutatja nekem. De nem várok erre, sokáig. Tudom, bőven elég volt ennyi párja számára a magasztosnak nem szánt szövegből.
Ígyhát megkérem őket kövessenek, és megindulok az izgatottságtól kipirult arcú szolgálók körében az ajándékot őrző aprócska szoba felé. Benyitunk. A szoba félhomályba burkolózik, csak egyetlen erőteljes sugár töri meg. Talán ezért is választottam. Paraván takarja még a pár szeme elől a meglepetést. Ezt hamarosan el is húzzák. Igy tárul fel a kristály páncélzat szépsége, mellette az egyszerű, ruhával. // A ruha a menyasszonyi ruha, a tavasz színeit tükrözi. Mell részén pillangó motívum díszeleg. A  karrésze hosszú Á vonalú, mivel láttam mit rejteget a leendő ara. A szoknyarész hosszú, visszafogott uszályban végződik, több rétegű az anyaga. Selyem és szatén kombinációja, mégis kényelmes...// Amint eléjük tárul a látvány, mint a kisgyerekek várjuk mi lesz. Egy biztos mindez csupán hálánk jele és semmi más..

Természetesen örömmel teszek eleget Lash óhajának és egy kicsit félrehúzódva a lassan elszivárgó tömegtől ölelem a feje tetején nyugtatva az állam, várva, hogy a feszültség kiengedjen belőle.
Nekem természetes, hogy a szüleimmel és a testvéreimmel akarok lenne, de emlékeztetnem kell magam, hogy Lash-nak ez gondot okozhat. Semmit nem akarok erőltetni, így egy rövid időre magára hagyom, hogy a várakozó család tagjaimhoz szaladjak és megölelve őket elmondjam, hogy majd egy-két óra múlva csatlakozunk hozzájuk otthon.
Ezt a kis időt nagy kerülővel andalogva és beszélgetve töltjük, amyg kedvesem készen nem áll egy rövid ismerkedésre, aztán gyorsan ágyba dugom, ahogy anyámtól elszabadulhatunk.

Átérzem a nyugtalanságát és a feszélyezettségét a másnapi bál miatt, de túl kell esnünk rajta, ezt nem kerülhetjük el. Vannak bizonyos kötelezettségeink........
Persze az is biztos, hogy nem kell a koszos, szakadt útiruháját felvennie, hiszen testvéreim boldogan keresnek neki a magukéból, mindegyikük a legszebbeket kiválasztva versengve egymással, míg lehetőségünk nem lesz a ruhatárát minél előbb beszerezni.
- Remélem, nem utasítod el őket. - suttogom a fülébe reggel, amikor izgatottan várják, hogy melyikük ruhái kerülnek ki a választásból győztesen. - Nagyon megbántanád őket vele.
Este a bálba menet igyekszem bátorítani mind a szavaimmal, mind azzal, hogy éreztetem vele szeretetemet. Remélem elég lesz, hogy kibírja a fogadást.
- Ne törődj senkivel csak velem és a királyi párral. - szorítom meg a kezét, ahogy belépve azonnal ránk terelődik a figyelem.
Ha van is olyan, aki csak képmutatásból vagy elvárásból van itt én most nem igazán foglalkozom vele, épp elég, hogy azokkal kezet rázzak és kimentsem a túlzott szeretetnyilvánulásokból kedvesem, akik a hálájukat akarják leróni.
Kimondottan megkönnyebbülök, amikor megjelenik a királynő és mindenki hátrébb húzódik, megadva nekünk a személyes teret.
- Felséged! Részünkről az öröm! - hajolok meg elegánsan, de Lash kezét nem engedem el.
Amerith szavai érezhetően kedvesen, de óvatosan is csengenek, valaki biztosan tájékoztatta, hogy szerelmem, nem híve az elf társasági életnek, ám bátran és kedvesen próbálja megtörni ezt az acélos elszántságot.
- Köszönjük királynőm és engedd meg, hogy orvosoljuk a hiányt. - emelem meg mindenki felé láthatóan Lash kezét mosolyogva és büszkén. - Remélem hamarosan leendő páromként mutathatom be őt, akinek a neve Lashrael Laralytha.
Én tudtam, hogy mivel ajándékoz meg a királyi pár, de kíváncsi lettem, hogy mivel akarják meglepni kedvesemet és nagyon reméltem, hogy jól fogja fogadni, akármi is lesz az.
Láthatóan mindenki izgatott ahol elhaladunk, főleg a most kiáruló szoba előtt ácsorgó szolgálók.
~ Nagy az izgalom! Mi lehet az? ~ suttogom vigyorogva Lash fejébe.
Mikor végre elkerül a paraván is, elakad a szavam a ruha láttán, mert a maga egyszerűségében maga volt a csoda és...........esküvői volt!
Lélegzetemet visszafojtva vártam, miként reagál erre Lash. Nem akartam befolyásolni vagy bármit ráerőltetni, ez az ő döntése és elfogadása kell, hogy legyen.
A kirstánypáncél pedig most is csodálatosan festett. Talán szebb volt még az előzőnél is.

Hálásan pillant párjára, mikor elindulnak, hogy egy kicsit néptelenebb zugban töltsenek némi időt, mert már nagyon szüksége van a magányos nyugalomra. Békét keresve bújik a férfihoz, mélyen szívva magába az illatát, vésve emlékezetébe érintését és ölelését, folyamatosan mantrázva magában, hogy már nem fenyegeti őket veszély, most már nem kell annyira ébernek lennie, mint idáig. Elképesztő teher esik le a vállairól, erőteljesen érzékeli a megkönnyebbülést, párszor elsuttogva, mennyire szereti Viridielt. Végül, illendőnek találva egyébként is, hogy párja találkozzon családjával, elengedi őt, biccentve köszönve meg, ahogy leveszi róla a kötelességet a társalgásra. Arra az időre el is rejtőzik a lombok magasában, hátát nekivetve egy vaskosabb ágnak, behunyt szemekkel élvezve, hogy már nem nézik őt, már nem keresik az alakját és senkivel sem kell társalognia, akivel szemben a távolság megtartására kényszert érez. Mikor aztán megjelenik a férfi, boldogan vonja a karjaiba ismét, ezúttal jóval rövidebb időre, engedve aztán, hogy lassan meginduljanak kéz a kézben, felkészülve a családi találkozóra lélekben is, most már tényleg erre koncentrálva. Az ellen meg már nem is tiltakozik, mikor végre lepihenhet, annyi viszont bizonyos, hogy Viridielt sem engedi el azonnal; pár óra erejéig marasztalja, kérve a férfi szeretetéből és adva a sajátjából.

A család elég melegen fogadja őt, ami őszintén meglepi. Mindenre számított és felkészült, csak erre nem, így megilletődve folyik az eseményekkel, és esze ágában sincs ellenállni annak az árnak, amibe belekerült egy pillanat alatt. A pozitív fogadtatás ettől függetlenül elbizonytalanítja őt egy kissé saját magában, mert ahogyan az idő telt társaság nélkül, úgy kezdte elfelejteni kezelni ezeket a helyzeteket. Még egy-egy személlyel megyeget a beszélgetés, de akkor is fenntartásokkal kezelt mindent és mindenkit, még ha nem is túl látványosan, itt viszont teljesen lefegyverezve érzi magát, arról nem is beszélve, hogy az ikerpár jóformán letámadja őt a ruhalehetőségek kész tárházával. Teljes zavarában azt se tudja, mégis mit mondjon, főleg a lelkesedésük az, ami kiváltja bizonytalanságát és a fejében lévő káoszt, végül elnapolja a döntést másnapra, hogy képes legyen átgondolni tisztán, mit akar, és mivel Viridiel édesanyja ragaszkodott a külön szobához, így párja sem zavarhatja meg tűnődését kedveskedésével.
~ Sejtettem, az arcukra van írva ~ üzeni vissza Viridielnek egy halvány mosollyal, aztán ismét végignéz azokon a ruhadarabokon, amik előző nap is bemutatásra kerültek. Úgy fél percig, egy percig húzza a döntést, alaposan megfigyelve minden egyes ruhát, amit a lányok felkínáltak, és mivel egyiküket sem akarja megbántani, így kiválaszt mindkettejük részéről; egyiküktől egy egyrészes darabot, másikuktól egy színben és megjelenésben hasonló kardigánt, ugyanezt téve az esetlegesen felkínált ékszerek közül, és bár nem ragaszkodott soha ilyen kiegészítőkhöz, valahol talán mégis igényelt az ezek által biztosított előkelő megjelenés.
- Remélem, büszkévé tettelek ezzel és méltán állhatok az oldaladon – szólal meg, mikor ismét kettesben maradnak egy rövid időre, utalva az általa igazságosnak látott döntésre, kissé pökhendi hangsúllyal beszélve, noha ez a fajta játékossága, amint a palota környékére érnek, fokozatosan tűnik el, egyre csak feszengőbbé válva. Viridiel folytonos bátorítására mindig megszorítja a kezét viszonzásul ésé válaszul, hálásan mosolyogva rá folyamatosan, hogy támogatja és segíti őt, elfogadva azt, hogy ez neki mennyire nehéz, őszintén feltételezve, hogy sokan képtelenek lennének hasonlóan fogadni ellenszenvét. A segítsége elmondhatatlanul jólesik neki, és igyekszik mindent megtenni, hogy a zsigerből jövő gesztusok és tettek ne valósuljanak meg, helyette úgy viselkedni, aki jogosan tartózkodhat Viridiel intim közelségében.
- Igyekszem – ígéri meg egy bólintással, próbálva nem magára venni azokat a csodálkozó pillantásokat, amiket hiányzó karja vált ki. El-elkapja ezeket, tekintetét azonban nyomban más irányba vezeti, kellemetlenül érezve magát, hogy még a kardigán ellenére is ennyire feltűnő. Bár lehet, még az indulásukkal elterjedt ennek a híre...
Mély levegőt vesz, csendesen meghúzódva a háttérben, amíg párja intézi a kommunikálást, nem különösebben érezve magában a vágyat, hogy ő elegyedjen bárkivel beszélgetésbe. Valahogy annyira... felszínesnek találja az ekkor felmerülő témákat, és azok inkább csak lefárasztják, mint felpezsdítenék őt, nem beszélve a társalgások okozta feszültségről. Érzi és látja Viridielen, hogy talán ő sem számított ekkora örömködésre és hálára, és talán most ő is inkább nyűgnek érzi a számára idegen nemesek udvariaskodását, ezen azonban csak pár kedveskedő pillantással tud segíteni és az emlékeztetéssel, hogy ezt követően majd egy kicsit kettesben is lehetnének.
A királynő megjelenésére csak óvatosan bólint egyet, nem kívánva még mindig akkora tiszteletet kifejezni, mint Viridiel, ezzel is állítva továbbra is, nem annak a társadalomnak a tagja már, mint hajdanán. Bár, ha elkötelezi magát a férfi mellett, akkor nagy eséllyel nem úszhatja meg az ezzel járó felelősséget, elvégre mégiscsak egy diplomatának a párja, és nem hozhat szégyent onnantól sem magára, sem Viridielre. Nem mintha az életük esetleges összekötésével ne viselkednének úgy, mint két külön személyiség, de sokan hajlandóak egy kalap alá venni a párokat és házastársakat, mintha ugyanazzal a személyiséggel bírnának.
Amerith udvariasan és gondosan megfogalmazva fejezi ki háláját, ami nem hordoz semmi olyat, amit ellenszenves elképzelései miatt várt volna. Nincs benne semmiféle nagyképűség vagy felsőbbrendűség, még a háttérben sem érzékeli azok rezdülését, csak a tiszta szelídséget, ami láthatóan elbizonytalanítja őt, főleg akkor, mikor kiemeli a felé irányuló hálát, részletezve mindent, nehogy félre találja érteni és ne tudja kiforgatni a szavait. Eleinte csak oldalra néz, mint egy bűntudatos gyerek, aki valami rosszat tett, dacból mégis inkább a duzzogást választja, dédelgetve a saját véleményét, végül meglepetten emeli pillantását a nőre, amint a segítségét ajánlja, aztán ismét leszegi pillantását. Zavarodott kívül-belül, hiszen eszébe sem jutott, hogy ilyen szavakat fog kapni, Viridiel általi bemutatásnál pedig még jobban megszeppen, vörösödő fejjel bámulva maga elé, egyre inkább megbizonyosodva arról, hogy tényleg csak egy hisztis gyerek, akit körbeugrálnak kedvességgel, hogy kiengeszteljék őt. Tagadhatatlanul kényelmetlenül érzi magát emiatt, elképzelése sincs, mégis miként szóljon, hogy az ne hangozzon se sértettnek, se olyannak, aki beadta volna a derekát, de úgy sem akar megnyilvánulni, hogy az maga legyen a teljes ellenállás és elutasítás.
Követve őt a titkos szoba irányába gyanakvón kémleli a folyosókat, megkönnyebbülve, hogy nem követik őt kéretlen személyek és tekintetek. Nem szereti, mikor sokan nézik őt, mert kifejezetten azokra a napokra emlékeztetik őt, mikor elkezdték feltételezett fattyúsága miatt kiutálni; akkor is mindig őt bámulták és összesúgtak a háta mögött meglehetősen látványosan. Persze gyerek volt még akkor, de ezek a képek nem sokat fakultak az idő teltével, és bár különösebben nem haragudott senkire, érzi, hogy belül valami hatalmas torzulást okozott, amit még nem akart kezelni és kijavítani. Elsősorban talán az önbecsülése bánta...
Feszülten áll meg a szoba előtt, és inkább kinn maradna, hiszen nem érzi azt, hogy a jelenléte annyira számítana, érdemben mégiscsak Viridiel tett bármit is a küldetés során, ő csak amolyan kísérő volt, végül mégis belép a terembe, mert a férfi nem hajlandó elengedni a kezét még a legkisebb jelzésre sem. Beletörődő vonásokkal lépked beljebb, mikor aztán becsukják mögöttük az ajtót, figyelmesen nézve körbe, és nehéz lenne eltéveszteni, hol is rejtőznek azok a bizonyos ajándékok, melyek közül az egyikről egyértelműen tudják mindannyian, micsoda. A kristály csillogását megpillantva némi elégedettséggel fordulna Viridiel felé, mosolyogva rá, hogy ami elveszett, végül visszakapásra kerül új, friss formájában, azonban amint a másik darabra terelődik pillantása, még a lélegzete is elakad. Jóformán leesett állal bámulja a gondosan elkészített ruhát, és azt se tudja, mit mondhatna. Viridiel és a királynő közt kapkodja a tekintetét, elvétve visszanézve a ruhára, majd kezdve elölről párja és Amerith közti váltogatást, egyértelműen a kérdéssel a tekintetében: ezt eltervezték-e. A házasságot nem különösebben pedzegették idáig, sőt, olyan komolyan elő se fordult az, hogy Viridiel felesége legyen, elsősorban talán azért, mert idáig még a férfi családját sem ismerte, de ez így...
- Én... – kezd bele, de nem találja a hangját, így muszáj megállnia egy kicsit. – Én nem... nem tudom, mit mondhatnék... – jut szóhoz, bár sok minden nem jut eszébe, miközben végignéz ismét a menyasszonyi ruhán, annak szabásán, formáján, az egész megjelenésén, és felfoghatatlan a számára, hogy mennyi mindent fed maga a ruha. Általában nyitottabbakat készítenek, már ahogyan ő tudja, ezért is feltételezi azt,  hogy céllal készült így, a karja és tetoválása elrejtése céljából, amit fél mutatni másoknak. Önkéntelenül fogná meg hiányzó karját, simítana végig a színezett bőrfelületek nyomán, majd Amerithre vezeti egyre nedvesedő tekintetét. Talán fogalma sincs az uralkodónak arról, hogy mennyiféle érzelmet kiváltott csupán ezzel az egyetlen ajándékkal, mert mindez magában hordozza a törődést és elfogadást, illetve a támogatást is, hiszen ez mégiscsak egy menyasszonyi ruha! Ilyeneket nem adnak csak úgy, főleg nem az udvarban idegenek számára...! És... és már régen lemondott arról, hogy valaha menyasszony lesz Neminra leggyönyörűbb ruháinak egyikében.
- Én... elfogadom ezt az ajándékot és... és az ezzel járó támogatást és... elismerést is – szedi össze magát nagy nehezen, igyekezve tartani az eddigi kimértségét, de az elérzékenyüléstől nem olyan egyszerű. – De csak akkor, ha tényleg szándékodban áll feleségül venni – fordítja fejét Viridiel felé komolyabban, sűrűn pislogva, nem akarva akkor kiábrándulni, mikor már nagyon belelovallta magát.

És megérte várni...Óriási sóhaj hagyta el ajkamat, mikor láttam a magát nagyon keménynek mutató nemrég bemutatott nő örömét és meghatottságát. Még ha csak reménykedtem is benne, hogy boldoggá teszem eme "aprósággal", akkor is kellemes meglepetésként ért ez a pillanatnyi felmelegedése kőkemény szívének. Legszívesebben átöleltem volna a boldogságtól de tudtam ezt ő nem venné jó néven. Az ott lévő szolgálók leplezetlenül felujjongtak és miután hagytuk a párt szóba elegyedni, ötletekkel és tanácsokkal rohamozták meg őket, az esküvővel kapcsolatosan. Egy ideig figyeltem a jelenetet, de aztán a pár zavarát észlelve gyorsan átvettem a szót.
- Szerintem, ezzel várjunk egy kicsit. Egy esküvő lehetne ennek a jó időszaknak a csúcspontja, ami reánk köszönt, de hagy döntsék el ők mit és hogyan és mikor akarnak. A nagy esemény lebonyolításában és megszervezésében természetesen a segítségükre leszünk mármint ha ti is akarjátok. - pillantok itt mosolyogva, könnytől csillogó szemekkel Viridielre és Kedvesére. - Most pedig magatokra hagyunk titeket. Remélem hamarosan ti is visszatértek a vendégek közé. - folytatom, azzal intek a nézőközönségünknek, hogy ideje távozni. És úgy is teszünk. Libasorba vonulunk ki a szobából, magára hagyva az ajándékokkal a párt.
Kint mindenki megy a dolgára. Nevetgélve mennek dolgukra a szolgálók, akiknek lelkére kötöttem erről ne szóljanak. Mennyire tartják be nem tudom. Én ezek után Kedvesemnek üzentem megyek és meglátogatom, és felé vettem az irányt.
Szerencséjére az ágyában találtam, épp olvasni próbált. Szinte kisgyerekként, a szobában, fel s alá sétálgatva meséltem el neki az előbbi élményemet, aztán megkérdeztem tőle szeretne e megjelenni mellettem a bálon, amit ha úgy vesszük az ő tiszteletére rendeztünk...

Széles mosolyom mutatja Lash-nak, hogy igen, rendkívül büszkévé tett és nem csak engem, hanem a boldogságtól repdeső húgaimat is, akik írtóra örültek, hogy elfogadott tőlük egy-egy ruhát és még kiegészítőket is.
- Én akkor is az lennék, ha csak a szakadt ingemben lennél. - hajoltam meg előtte és a karomat nyújtottam, hogy azon vezessem az ünnepségre.
Tudtam, hogy elég nagy megpróbáltatás lesz kedvesemnek ezt végigcsinálni, ezért igyekeztem mindenben bátorítani és miután megérkeztünk, a beszélgetéseket és a vállveregetéseket magamra vállalni. Reméltem, hogy ezzel át tudja vészelni ezt az estét.
Egészen jól megy, mikor is megjelenik Amerith királynő és bízom benne, hogy ez sem fog gondot okozni. Nem, nem attól félek, hogy megsértené, csak ismerem az udvari formulákat és inkább attól tartok, hogy szerelmem nem tudja majd mit tegyen, amihez hozzájárul, hogy annyira sokan összegyűltek és mindenki lélegzet visszafojtva minket figyelt.
Persze bármi történjen is én kiállok érte, de nem szeretném elvenni a kedvét, hogy itt telepedjünk le és ha nem is öleli keblére fajtársait, azért legalább elfogadja őket.
Viszont Amerith úgy látszik hallott már a párjától az én Lash-omról és mindent elkövetett, hogy olyan szavakat, olyan dicséreteket mondjon, amibe nem lehetett belekötni.
Láttam kedvesem arcán először a dacos vonalakat, amik fokozatosan enyhültek és átadták a helyüket némi zavarodottságnak. Igyekeztem nem mosolyogni, nagyon vágytam már ezt az enyhülést, legalább azok iránt, akik sosem bántották volna,
Sejtettem, hogy lesz valami jutalom, de arra nem, amit végül megpillantottam a kis szobában és ami szemmel láthatóan elakasztotta az amúgy sem bőbeszédű szerelmem szavait, amivel talán minden más csillogó-villógó ajándékot elutasított volna.
Látom a rám kapott pillantását, ami aztán a királynőre pattan és amit hitetlenkedve párszor még megismétel. Erre azért már szélesen elvigyorodom.
Nem tudom, hogy sikerült Amerith-nek, ilyen rövid idő alatt ezt megcsináltatni, de úgy vélem teljes a siker. Ez a ruha csodálatos és annyira, de annyira illik Lash-hoz.......
Már beszéltünk a jövőbeli terveinkről és már a gyerekek is szóba kerültek, de tudtam, hogy Lash még mindig kételkedik abban, hogy én ezt komolyan gondoltam, ezért nem is lepett meg, hogy ezt felhozza, de persze jobban örültem volna, ha érzi, ha biztos a szándékaimban.
Azt hiszem itt a remek alkalom, hogy ezt egyszer és mindenkorra tisztázzuk.
Le nem vettem a szemem szerelmemről, egészen addig, amíg a királynő le nem intette a boldogságtól izgatottan csivitelő szolgahadat. Ám ő maga sem tagadhatta, hogy könnyekig meghatódott és ezzel engem is örökre megnyert magának, hiszen nagy örömet okozott páromnak.
- Kérem felség, csak egy pillanatra maradjanak még, mert ahhoz, hogy végképp eloszlassam szerelmem kétségeit, nem árt pár tanú. - mosolyogtam, majd letérdeltem Lash elé és megfogtam a kezét. - Én Viridiel, Turion fia, reménykedő szívvel tekintek fel rád szerelmem és teszem fel a kérdést, ami szívem-lelkem leghőbb vágya. Lashrael Laralytha, hozzám jössz feleségül, leszel örökké a párom, lelkem másik fele és ha Természet Anya megáld minket, gyermekeink anyja?
Azt mondják a szem a lélek tükre és én kedvesem elé tártam most azt tekintetem az övébe fonva.

Rettentően zavarba jön a szolgálók hangoskodásától, hirtelen kirobbanó örömétől, amitől azonnal Viridiel mögé próbál menekülni, nem sok sikerrel, hiszen az udvarban szolgálók körülveszik őket. Fogalma sincs, kire nézzen, annyian hangoztatják az ötleteiket túlzott lelkesedésük miatt, amitől egyre kellemetlenebbül érzi magát, és lehet, hogy a jószándék vezeti őket, kezd nyomasztóvá válni a számára mindennek a hirtelensége. Még csak felfogni se volt ideje!
Alsó ajkát rágva kapkodja a pillantását, megkönnyebbülten sóhajtva fel, mikor Amerith leinti őket, és szerencsére hamar távolabb is lépnek, elcsendesedve. Már ennyi teljesen kimerítette, de bátorkodik Viridiel mellé lépni ismét, nem elbújni az alakja mögött, hallgatva közben a királynőt és a javaslatait, felajánlásait, amit vélhetően nem utasíthatnak el, ha meg akarják valósítani a terveiket. Ahhoz nem lennének elegendőek ketten, mindenképp segítségre lenne szükségük, azonban valóban most akarják elkezdeni? Neki nincs kifogása ellene, hiszen minden vágya az, hogy a hőn szeretett férfi oldalán tartózkodhasson, viszont Viridiel is kész a házasságkötésre? Az meg megint egy fontos nézőpont, hogy az út kimerítő volt és nem egy nagy alvás kell ahhoz, hogy ezt kiheverjék, főleg nem párjának, akinek még idő kell, hogy összeforrjon az eltört vállcsontja. Akármekkora megkönnyebbülés is itt lenni és belevágni olyan eseményekbe, amiket türelmetlenül várhatnak, addig halasztaniuk kell, amíg mindketten teljes mértékben egészségesek nem lesznek.
Amerith nem sok lehetőséget ad ennek megbeszélésére, inkább magukra hagyja őket, hívva a szolgálóit maga után, mely újabb megkönnyebbülést eredményez a számára, hiszen így nem kell titokban összesúgnia párjával, mégis mit és hogyan rendezzenek. Erre egyáltalán nem számított, de ez rá is van írva az arcára, és mindenképp szeretné tisztázni a továbbiakat. Nézi, ahogyan elindulnak kifelé a körülöttük sündörgő elfek, ám Viridiel még marasztalja őket, amitől elfehéredve bámul a férfira, értetlenül, mit akarhat. Egy pillanatra összevonja a szemöldökét további zavarodottsággal, és mikor letérdel elé, rászólna, álljon fel azonnal, mert erre semmi szükség, ám mielőtt szóhoz juthatna, a férfi belekezd mondandójába.
Először a szavai akadnak a torkán, majd lélegezni is elfelejt, miközben folyamatosan válik egyre vörösebbé csodálkozó ábrázata. A gyomrában megmagyarázhatatlan, kellemes melegséget érez, a szíve egyre gyorsabb ütemben dübörög a mellkasában, a meghatottságtól pedig a torka összeszorul és a szemei csípni, nedvesedni kezdenek, ami sűrű pislogást vált ki. Hát hogy lehet egy ilyen leánykérésre nemet mondani?! Olyan őszinte, tiszta szeretetet és szerelmet talál a férfi tekintetében, amitől teljesen elérzékenyül, annyira, hogy még mindig nem találja a saját hangját. Ha lenne másik karja, akkor most biztos a szája elé emelné, majd megpóbálná tenyerével eltakarni az egész arcát, egyelőre viselnie kell, hogy a helyiségben tartózkodók mindegyike fürkészheti kipirosodott arcát, amit egyre gyakrabban szánt végig egy-egy könnycsepp.
- Én... – szólal meg remegő hangon, egy pillanatra lehunyva szemeit, hogy a meghatottság okozta sírás ne most gyűrje maga alá. – Én, Lashrael Laralytha... – néz párjára elérzékenyült boldogsággal. - Örömmel kísérlek oda, ahova utad vezet, bármerre is legyen az, hogy életünk végéig és utána is szerelmes melegséggel töltsem ki a mindennapjaid és abban segíthesselek, amiben tudlak. Viridiel, Turion fia, soha nem lennék boldogabb, ha a feleséged lehetnék, aki örökké támogatni és szeretni fog, így igen... – halkul el a végén, szipogva párat. - Leszek az örök, hűséges párod és lelked másik fele, annyi gyereknek az anyja, amennyivel Természet Anya megajándékoz minket.
Soha ennél nagyobb boldogság és megtiszteltetés nem érhetné, örülve annak, hogy ilyen szinten kitartottak egymás mellett, annyira elmélyítve a kapcsolatukat az útjaik során, hogy pár hónapon belül már férj és feleségként járhasság a birodalmakat. Nem kívánhatna ennél is többet, nincs miért, és már attól szerencsésnek érezte magát, hogy Viridielt az ismeretségi körében tudhatta, ezen a pontnál pedig már maga az áldás és ajándék, hiszen olyan érzéseket és eseményeket ad neki, amiket senki más nem tudott vagy nem akart. Mérhetetlenül hálás Természet Anyának, hogy mégsem volt hiába annyi szenvedésen és veszteségen keresztülmennie, mert így megkaphatta azt, amiről mindig is álmodott, ám a sikertelenségek miatt majdnem végérvényesen lemondott: szerető, örök társat.



//Rövid mesélői Amerithnek, amíg a bál hivatalosan is el nem kezdődik//

Férjed végig mosolyogva hallgatja lelkes beszámoldóat, láthatóan örülve annak, hogy az események igencsak jól alakultak. Lashrael sajnos az egész út alatt tartózkodónak és ellenállónak bizonyult, bármilyen finoman is próbált közeledni felé, valahogy mindig elutasítást talált, így még inkább elégedetten veszi tudomásul, hogy láthatóan megtörted a jeget. Büszkeségét néhány szóban és kedveskedő érintésben ki is fejezi, és mikor a kijárási tilalomnak ideiglenesen szünetet adsz, örömmel bólint rá a felajánlásra, hiszen nem lenne jó kihagyni egy ilyen alkalmat most, hogy végre visszatérhetett az általa irányított birodalomba rengeteg ismerős közé.
Te jól tudhatod, hogy még nem érte el a teljesen egészséges és fitt állapotát - féléves fogság után igencsak nehéz pár nap alatt visszahízni -, de már sokkal jobban van, mint mondjuk tegnap. Alaposan kialudta magát, megmosdott, megnövekedett hajából is vágatott, na meg végre hozzá méltó ruhában lehetett, főleg most, hogy magára ölthette az ilyen jeles alkalmakkor használatos díszes, növénymintákkal televarrott öltözékét. Mikor aztán mindent magára vett, akkor karját nyújtja, hogy belekarolva együtt menjetek vissza a nemesek közé.

//Ha esetleg igényelsz többet, akkor jelezz bátran!//

Fantasztikus élmény volt. Mindent elmondani. Ezzel az élménnyel, ami plusz meglepetésként ért talán mindenért, ez a leánykérés azt juttatta eszembe, hogyan kezdődött a mi kapcsolatunk Királyommal. Ez volt a csúcspontja az egész boldog pillanatoknak, amiket most megélünk, nem számít meddig. Most béke van és öröm.
Kicsattanó boldogsággal és büszkén nézegettem magam férjem hálójának tükrében, miközben ő öltözködött. Aztán a felkínált kart elfogadva elindultunk.
Lopva figyeltem Királyom arcát, ahogy a tömegen keresztül, a helyünkre előkészített helyre vezettem, mert szinte így volt. Csak úszott, lebegett a tömegben, akik tisztelettel nyitottak utat előttünk. Amint megérkeztünk, gyorsan szét néztem minden tökéletes e és a párost kerestem. Hamarosan megtaláltam őket. Azt terveztem, csak köszönetet mondok nekik mégegyszer, az esküvőjükről mélyen hallgatok még, mármint ha a tanúként még jelen lévő szolgálók tartani tudják majd a szájukat. Nem kéne még ezzel is kellemetlen helyzetbe hozni a nőt, kinek jég szíve nemrég mintha egy pillanatra megolvadt volna. Nem is húzom sokáig az időt, nem szeretném üres vagy épp megbőgetős beszéddel feltartani az egybegyűlteket. Csak pár szó, aztán hagy kezdődjön a tánc a mulatság. Mindannyian megérdemeljük és ránk is fér.
- Tisztelt Egybegyűltek, Szeretett Erdőnk népe. Nem szeretném sokáig húzni az időt. Csak köszönöm hogy eljöttetek és együtt ünnepeljük azt, hogy újra mind megvagyunk. Természet Anyánknak és két személynek hála Uralkodónk újra itt van épségben. Nem tudom meddig tart ez a békés, boldog időszak, hisz világunk nem veszélytelen, de mindenki ragadja meg a mai napot perceket és jó napokat. Jó Szórakozást! - csapom össze két kezem és intek, kezdődjék hát a mulatság... Ha férjem szót kérne, vagy a nép úgy kívánná, annak még esélyt adok.

Olyan izgatott vagyok, hiszen soha nem csináltam még ilyet és ezt sem terveztem meg előre, csak annyira kapóra jött a ruha, na meg egyszer és mindenkorra véget akartam vetni Lash bizonytalankodásának, hiszen amúgy is ez volt a tervem, csak egy kicsit később, a szüleim előtt........., de majd megismétlem ott is! Ezt soha nem lehet megunni!
Nem lehet megunni kedvesem arcán megjelenő érzelmeket, amiket most nem tud elrejteni. Az értetlenséget, a döbbenetet, szavaim felfogtával a zavart és a meghatottságot........a hitet, hogy tényleg megtörténik és a legnagyobb kincset.....a boldogságot, ami nekem mindennél többet jelent, a bizonyosságot, hogy az érzelmeim viszonzást találnak.
Most nem takarja el lecsorgó könnycseppjeit, miközben próbál erőt venni magán, hogy kimondja a várva várt szavakat és nekem adja a kezét, sok-sok meghatott tanú jelenlétében.
Mikor elhalnak az utolsó elrebegett szavak, felpattanok és a karjaimba kapom, megpörgetve magam körül és közben rengeteg csókkal csókolom le azokat a sós könnycseppeket.
- ........és nagyon sokkal áld meg, nekem elhiheted... - suttogtam a fülébe közben vigyorogva.
Mire leteszem és felnézek, már csak magunkban vagyunk.
- Muszáj lesz visszamennünk és kicsit még részt venni a bálon, aztán az is muszáj lesz, hogy a szüleim és a testvéreim előtt megismételjem a lánykérést, különben anya letépi a fülem, és mit kezdesz egy csúf férjjel? - húztam magam után az ünnepség felé, remélve, hogy kibírja még egy kicsit.

Már legalább nem támadnak le minket, így már talán nem olyan megterhelő Lash-nak sem ez az egész. Örülök, amikor megjelenik a királyi pár és így minden tekintet már rájuk szegeződik.
Amerith tekintete még végig szalad rajtunk kedvesen, majd az egybegyűltek felé fordul.
Persze mikor megleszünk említve, megint el kell viselnünk a pásztázó, elégedett vagy épp elégedetlen tekinteteket, ám amikor a királynő felszólítja a népet az ünneplésre, már mindenki vígan veti bele magát a forgatagba és én is megkönnyebbülten felsóhajtok.
- A király úgy látom jól van és a kötelezettségünk is véget ért mára, innentől tőled függ, hogy maradjunk még egy kicsit vagy menjünk inkább haza. De szívesen megtáncoltatlak, ha van hozzá kedved. - húzom magamhoz és lehellek egy gyors csókot a füle mögé.