Faj: Erdei elf

Nem: Férfi

Kor: 75 éves

Becenév: Barbár

Rang: Katona (Nemes)

Mágia szint: Haladó

Magasságra nagyobb, mint egy átlagos erdei elfé, de nem igazán tűnik ki vele a tömegből. Ám termetre sokkal szélesebb és izmosabb, mint fajtársai, bár egy átlagos ork, vagy törp erejétől még így is elmarad. Így a harcban tudása és ügyessége mellett erejére is bizton támaszkodhat. Haja egészen rövidre vissza van vágva és egészen sötétbarna a színe. Szemei kékek, amikben már ritkán gyulladnak ki az öröm szikrái. Bőre színe a fű zöldjét idézi. Arca egészen markáns, bár szépnek épp nem nevezhető. Jó pár forradás tarkítja már. Kézfején is megkeményedett bőr, ékes bizonyítékaként annak, hogy kezei többször forgattak fegyvert, mint pennát. Meglátszanak rajta az elmúlt évek.
Hangja is eléggé karcos az erdő megnyugtató hangjai helyett inkább egy kőlavina nem épp kellemes hangja juthat róla az ember eszébe. Lelkét keserűség, bűntudat és harag mardossa. Ritkán talál nyugodalmat az egykor oly kedvelt erdőben és fajtársai között. Ezért vágyik arra, hogy minél többet a csatatéren lehessen. Fajtársaitól eltérően ott érzi magát elemében igazán. Talán ez lett a menedéke is, ahol elfeledkezhet a gondokról és kiadhatja magából keserűségét és haragját. Folyamatosan edzi magát, hiszen sose érzi elég jónak magát. Egyre könnyebb a sodrából is kihozni és akkor hajlamos arra, hogy ne szavakkal akarja megoldani a dolgokat, hanem erőszakkal. Régen talán jó fiú volt, akire a családja büszke lehetett. De már kezd ettől igencsak eltávolodni. Az elfek között is inkább az agresszívabb fellépést sürgeti. „Védekezve nem lehet háborúkat nyerni.” Szokta mondani. Bár az erdőhöz, királyához és annak családjához kötődő hűsége megkérdőjelezhetetlen, de egyre kevesebben nézik jó szemmel agresszív szemléletét.

Jó nagy családba született. És mint minden családnak ennek is megvan a maga tragédiája. Két halott gyerek, akik sajnos már nem élhették meg a felnőtté válást. De ő egyikükre sem emlékszik. Csak a történetekből tudja, ami a falucska utcáin terjedt, ahol éltek sokáig. Ettől eltekintve eléggé családias légkörben nőhetet fel. Szerették egymást a testvéreivel és a szüleivel. Habár az apja igencsak szigorú volt velük, főleg az idősebb testvéreivel, de ezt ő ebben a korban még nem fogta fel igazán. Ekkor született meg legfiatalabb testvére, aki a család legnagyobb döbbenetére a barna fürtök helyett vörös hajjal jött a világra. Szinte megfagyott a levegő a család otthonában.
Ő is érezte, de nem értette igazán. Igaz az emberek között lassan felnőttnek számított volna, de a saját fajtája szerint még gyerek volt csupán. A gyerek meg ilyenkor mit tesz? Utánozza a többieket. Ő pedig így tett. Fattyúnak és korcsnak nevezte testvérét. Tudta nagyon is jól, hogy ezzel fájdalmat okoz neki, de a többiek is csinálják. Akkor pedig szabad. Igaz? Így pedig lassan tizenöt év telt el. Nem tudja, hogy mennyire fájhatott neki eme időszak, de biztosan fájt. Utána pedig sose beszéltek róla. Igazság szerint félt szóba hozni, majd pedig elfeledkezett róla.
Ekkor kezdődtek meg a tanulás évei is. Először a mágiát tanulta meg használni. De ez neki sose ment igazán. A testvéreit, főleg Lashraelt az egekig magasztalták, hogy nyilván megáldotta őt Természet anya. Így rá már nyílván kevesebb figyelmet szentelt, vagy talán meg is feledkezett róla. Ennek ellenére igencsak szorgalmasan gyakorolt egy fa alatt. Azóta az a fa igencsak a szívéhez nőtt. Ha teheti, mind a mai napig meglátogatja. Ámbár sosem sikerült neki teljesen uralnia eme erőket így rendesen le is maradt. Azonban legnagyobb döbbenetére fiatalabb testévre próbált neki segíteni. De mindig elhárította a nyújtott kezet egy üres kifogással. Félt, hogy ez valamiféle bosszú akar lenni. No meg irigység is munkált benne. Ilyenkor még inkább elkezdett gyakorolni. De a sok éves gyakorlásnak meg is lett az eredménye, igaz nem a mágiájával fogja sosem megváltani a világot.
A következő leckék már sokkal inkább a kedvére voltak. Vívás és íjászat. Szinte egyből ráállt a keze. Falta a leckéket, habár mint minden ifjonc ő is követett el jócskán hibákat, amire apjuk egy erőteljes husángütéssel válaszolt. Általában a kezére kapta, vagy épp a valagára. Volt, hogy fél órán keresztül nem tudott felállni, vagy épp egy napon keresztül nem tudott vele rendesen fogni. A hegeket és a rosszul összeforrt csontok nyomát a kézfején mind a mai napig őrzi. Az, hogy senki nem vette észre a kesztyűnek tudható be, ami jótékonyan takarta a nyomokat. Hála anyja gyógyító mágiájának sosem sérült meg tartósan. Így nap-nap után tudott edzeni. Aminek meg is lett az eredménye. Félelmetes harcos vált belőle már fiatal korára.
A végeláthatlan edzések ellenére azonban másra is jutott idő. Ő maga is kezdett felnőni és egyre inkább kezdték érdekelni a másik nem jeles tagjai. Neki is megvoltak a maga kudarcai és sikerei. Volt akivel sikerült közelebbi kapcsolatot is kialakítani. De legnagyobb meglepetésére a fiatalabb testévérében igazi barátra lelt, akivel szinte mindent meg tudtak beszélni. Boldog békeévek voltak. De mint mindennek egyszer ennek is vége szakadt. Elkezdett előtte titkolózni. Nem értette miért. De gondolta, majd beavatja, így nem igazán nyaggatta miatta. Aztán egyik hosszas edzésről hazatérve azt látja, hogy apjuk felképeli a testvérét. Segíteni akart neki, de nem tette. Túlságosan is félt apja haragjától, ha kiáll mellette. Túlságosan is meg akart neki felelni. Túlságosan élvezte a szeretetét és megbecsülését. Nem mentség ez viselkedésére, mára már ő is megérti. Így engedelmes fiatal maradt és inkább némán nézte a jelenetet. Ezt követően kiderült áldott állapota is. A családi idill pedig darabjaira hullott. Véglegesen megromlott a család. Az otthon melege hírtelen fagyossá vált. Majd pedig megszületett a poronty és a szülők tették, amit tették. Elvették tőle könyörgése ellenére. Emlékszem rá, hisz én magam fogtam le testvéremet, aki rúgkapált. Bár talán erre nem is emlékszik. Ő viszont igenis emlékszik. Azóta is gyötrik azok a keserves pillanatok. Legjobb tudomása szerint a gyermeket egy arra járó utazónak adták. Ki tudja lehet, hogy ez is egy újabb hazugság csak, hogy őket megnyugtassák.
Ha pedig ez nem lett volna elég a család három tagját behívták, hogy megfékezzék a sötét rokonaikat. Apja ráhagyta, hogy vigyázzon a családra és tartsa egyben, amíg haza nem térnek. Ő pedig próbálta megtenni, ami tőle tellett. Sokkal inkább velük lett volna. Még az is egyszerűbb feladatnak tűnt, mint ezt a rozoga családot, ami minden eresztékében remeg, egyben tartsa. Hallgatta anyja panaszait testvéréről. De bemenni már nem volt hozzá, mondván nincs is ott senki. Így ama szomorú és keserű feladat is rá hárult, hogy összetört szerettét is ő ápolja. Ebben legnagyobb meglepetésére kis megnyugvást talált. Talán így akart vezekelni az ellene elkövetett bűnökért. Emellett a család kisebb dolgai is rá maradtak. Majd jött a rossz hír, hogy apja és két testvére elhullt a csatamezőn és hősi halált haltak. Ő maga is lelkileg megrokkant. Nem tudja, hogy most mi legyen és hova tovább. Rengeteg gond szakadt hírtelen a nyakába. Ekkor már könyörgött Lash-nak, hogy végre térjen magához, még meg is pofozta, hátha az kimozdítja az állapotából, de ez sem segített a helyzeten. Persze az anyja, Ava sem maradt kinn többet. Ordított vele, néha már neki kellett elmozdítania mellőle. Aztán a temetést követő pár napban eltűnt. Fogalma se volt, hogy hova tűnt, ám legnagyobb megdöbbenéséra anyját nem is érdekelte. Pedig próbálta meggyőzni, hogy keressék meg, de hajthatatlan volt. A végén már szinte rákérdezett, hogy „Kit?”. Ő pedig ennek ellenére is kereste, de nem találta meg sosem. Küldött neki üzeneteket is, de nem kapott rá választ. Könnyen lehet a gyűlölet miatt, amire meg is volt az oka. Ő pedig egyre többet járt ki az átkozott fához, hogy panaszkodjon és gyászoljon. A hallgatása segített neki. Legalább ő nem ítélkezett felette, mint annyi más mindenki a faluban. Gyakran találkozott ferde pillantásokkal eme hetek során.
Ekkor kezdett el minden eddiginél intenzívebben edzni. Szinte levetkőzte gondjait is gátlásait. Gyakran a végére már üres fejjel kaszabolta a tréningbábut. Beleüvöltve az éjszaka csendjébe, amire persze senki sem válaszolt. Ilyenkor jól esett neki, hogy kezei szinte holt teherként lógnak törzse mellett és feje is üresen konganak.  Célja persze az volt, hogy katonának álljon. Elkerüljön otthonról, abból az elátkozott házból. Anyja persze hallani sem akart a dologról. Ami valahol érthető, hiszen nem akarta utolsó gyermekét is elveszteni. Nem akarta őt is a földbe temetni, mint a férjét és a két idősebb gyermekét. Azzal fenyegetőzött a végén, hogy kitagadja a házból. Azonban a fiút már nem lehetett visszatartani. Még az azt megelőző napon jelentkezett az őrségbe. Lehetőleg minél messzebbre onnan. Megelégelte ugyanis azt a nőt, akit egykor annyira kedvelt. A saját útját akarta járni és mellette úgy érezte, hogy nem lesz rá sosem lehetősége. Ettől függetlenül néha napján meglátogatja őt, de ilyenkor mindig feszült a hangulat a házban. A kert azonban mind a mai napig rendben van.
Apja képzése után az őrség képzése már nem esett nehezére, hiszen jól ki lett tanítva. Szinte az elsők között válhatott a csapatából hivatásos katonává, ráadásul még a zászlót is rá merték bízni. Ekkor szinte ragyogott. Tehetségének és eltökéltségének hála viszonylag gyorsan lépdelt a ranglétrán, ami azért békeidőben kifejezetten nehéz. Néhány ostoba fosztogató csapattal gyűlt csak meg a bajuk, de harcra és vérrontásra csak ritkán került sor. Bár ezekben általában jelen volt. Néhány sérüléstől eltekintve komolyabb baja nem esett. De ekkor kellett rájönnie, hogy vonzza őt csatatér. Szinte hívogatja. Így egyre többet és többet akart. Előfordult, hogy támadást vezényelt olyankor is, amikor semmi szükség nem volt rá, csak hogy kielégítse mardosó és követelőző belső démonait. Ekkor kezdett benne kialakulni a nézet is, hogy túlságosan bezárkóztak, míg a többi nép terjeszkedik és gyarapodik. Ők pedig csak stagnálnak itt és szépen lassan elrohadnak saját egójuk és kényelmük miatt.
Majd következett 471 tele. A lobogók az égnek emelkedtek, a király serege pedig felfegyverkezett. Őt pedig valamiért szeretett királya magához hívatta.