A sötételf táborterület elhagyását követően érzékeli férje felől a megkönnyebbülést, és bár egy szava nincsen a történtek kapcsán, mégis halványan simít végig tudatán a benne lévő kétkedés. Mikor ezt tapasztalja, halványan elmosolyodik, és mikor éppen nem a gyógyítással van elfoglalva, akkor közelebb bújva hozzá belekarol, mintha csak biztonságot akarna neki adni és megnyugvást.
A reggeli gyógyítás az első néhány alaknál még egészen egyszerűen megy a komolyabb problémák és az éjszaka legyőzött ellenfél ellenére is, viszont hamar kezdi érezni ereje apadását, ahogy haladnak egyre több és több sérült felé. Nem akarja őket cserben hagyni, főleg akkor nem, mikor kifejezetten őt, őket keresik fel, és minduntalan hálásan pillant férjére, aki hol kicsit erélyesebben, hol nyugodtabban mindig tudomására adja másoknak, hogy már nem fogadnak senkit. Érezhetne bűntudatot, de ez csak addig marad meg, amíg meg nem pillantják az erdeiek szekereit, a gyógyítók megpillantásával pedig egyenesen megkönnyebbül. Még egy sóhajtás is felszakad belőle, hiszen ez jócskán megkönnyíti az ő dolgát és lelki nyugalmát egyaránt.
Férjére pillant, mikor beszélni kezd, és egyre inkább mosolyodik, mert ennél jobb ötlet nem is születhetett volna, így vigyorogva bólint rá, hiszen nincs ebben semmi kifogásolandó.
- A gyerek úgyis éhes – néz le a hasára, megsimogatva azt elégedett ábrázattal. – Mondjuk a legjobban anya vagy apa főztjének örülne – pillant Viridielre somolyogva. – De most beérjük ezzel is – teszi hozzá szórakozottan, majd párja kezét megragadva sétál mellette a szekerek irányába, igyekezve visszafogni az éhségét és azt, hogy mások tudomására hozza falánkságát. Növekvő pocakkal mondjuk elég nehéz titkolni az ilyet, főleg, hogy mindenki óvatosan kezeli őt, talán túlontúl óvatosan is. A szekereknél azonban különösebb reakciót szerencsére nem kapnak, és bár állapotosságának láttán észreveszi az enyhén kerekebb szemeket, nem emelnek szót az irányába.
A batyut hamar kézhez kapják, a teát is hálás köszönettel fogadja el az otthonról jött társaságtól, és amíg a teára várnak, addig az egyik szekéren üldögélve elégedetten nassolgatja a becsomagolt finomságokat, hogy pár percen belül már csak a csomagolásnak használt szövet maradjon. Ha az is ehető lenne, akkor biztos azt is eltűntetné, így viszont csak óvatosan nézelődik, mi az, ami nem kellhet senkinek, ő viszont elfogyaszthatja, a tea kézhez kapásával viszont el is felejti ezt. A forró italtól átmelegedett bögrét finoman fogja ujjai közt, megfújkálva egy kicsit a tetejét, hogy mihamarabb ihasson. Kíváncsian kémleli közben a közelében lévő Viridielt, érdeklődése hallatán a magányosan üldögélő erdei felé nézve. Egy darabig bambul, aztán megvonja a vállát – különösebben most nem vágyik társaságra, itt is inkább csendesen szemlélődik, eszik-iszik és próbál nem fáradt lenni.
- Ha szeretnél, akkor menj, én maradok. Még úgyis össze kell szednem pár dolgot, amiből kifogytam a sok gyógyítás során – enged meg egy halvány mosolyt, és elsőnek a fertőtlenítő alkohol jut az eszébe, mert ennyi sebesültre nem lesz sokáig elég a megmaradt. Tény, hogy ezt valamilyen szinten kiválthatja az aranyló könnyekkel, de ha lehet, akkor inkább a hagyományos fertőtlenítést választaná a saját végkimerülése elkerülése érdekében.
Amint párja elindul és a teája is elfogyott, a tündék engedélyét kérve elkezdi túrni a szekerek tartalmát, végignézve azokat a növényeket, szárítottat és frisset egyaránt, amikre szüksége lehet, és amikből talál is, azokból vesz valamennyit. Az olajos üvegcsék között is elbámészkodik egy darabig, némelyikbe óvatosan beleszagolva, a levendulásnál csak sunyin elvigyorodva, ugyanis ezt előszeretettel használja masszírozásnál. Bízik benne, hogy a nap végén majd tudja használni, hacsak nem fog összeesni a várható kimerüléstől.
A szekereknél tartózkodó erdeiek egyike az összeszedett anyagok hordásának megkönnyítéséhez ad neki egy zsákot is, amit hálás köszönettel fogad el, és bár még nézelődne a rakományból, Viridielt pillantja meg, ahogy Joavannal beszél. Kissé elhúzza a száját, hiszen várhatóan megint vele lesznek egy csapatban, de talán jobb úgy, hogy ismerik egymást, és nem valami idegenhez sorolják be őket, ahol nem feltétlen lesz meg az összhang… Nem mintha ő és Joavan közt annyira meglenne, főleg talán a saját állhatatossága és utálata miatt, de ilyen könnyen nem fog megbocsátani semmit.
Kissé felhúzott orral lép közelebb, és a beszélgetés elejéről ugyan lemarad, nem hinné, hogy annyira fontos események kerültek volna kitárgyalásra. A kapott táskát átveti a vállán, úgy fürkészve a néhai férjjelöltet, amíg magyaráz, a pillanatnyi csendet elhallgatva pedig hamar rájön, hogy előbb az ő döntése kell.
- Nagyon más választásunk nincsen, várható volt egyébként is, hogy amíg a mágusok a falakat szedik szét, addig én folyamatosan magyarázok neki, mit látok – teszi karba a kezeit enyhe éllel a hangjában, mint aki elégedetlen, pedig csak a korábbi sérelmeken nem tud túltenni. – Induljunk, a griffért nem kell kitérőt tenni, odahívom magamhoz, mikor elértük a király sátrát – teszi hozzá morcosan, végignézve, ahogyan egymást még üdvözlik amolyan katonás módon, és elindulnak. Ha akarna, akkor sem tudna változtatni a kelletlenkedésén, és bár alapvetően nagyon sok sérelmet és bántást képes lenyelni, a várandósság igencsak megnehezíti a dolgát ebben; nehéz türelmesnek lenni, nehéz eltekinteni a ballépésektől, nehéz szemet hunyni az őt ért bántások felett, de még egy egyszerű mozdulattól vagy szótól is képes elveszíteni a hidegvérét. Reméli, hogy ez a fajta indulatosság nem lesz hátrányára a városon belül és a szörnyek elgyepálása kellően levezeti a benne lévő feszültséget, amit hol az utálat szít fel benne, hol az indokolatlan ingerültség.

Amrekth


Bágyadtan és elmélázva fürkészi a közeledő Freia elmosódott alakját, lassan dörzsölgeteve meg a szemét, hátha a látása egy kicsit tisztul, viszont valószínűsíthetőleg ez a tompaságának köszönhető – meg a történteknek. Ha tippelnie kéne, akkor jó eséllyel el is fog tűnni pár óra múlva, nem érzi azt, hogy ez maradandó lenne, meg hát az elég gáz lenne, ha napokig, hetekig, hónapokig ilyen tunya lenne. Hát hogy udvarolna a lányoknak?! Önsajnáltatni nem kifejezetten szeret, és bár tény, van, mikor beválik, nem a szánalom mintaképe akar lenni. Áh, mindegy is, fáradt még ezeknek a kitalálásához...
Enyhén megemeli a fejét és a szemeit is résnyire nyitja, mikor takaró kerül rá, és még a tompasága ellenére is egészen leolvasható lehet az ábrázatáról a megilletődöttsége, amit a hadvezérasszony törődése vált ki belőle. Kissé mintha bizonytalan lenne, úgy fog rá a takaróra, húzva még jobban magára és még jobban összekuporodva az ágyon, véve egy mély levegőt és lassan kifújva azt, aminek végén magára erőltet egy vigyort.
- Miattad minden fajnak jönni fogok eggyel a végén – jegyzi meg enyhe fejrázással. – A városban is egy kis erdei liba segített gyógyulni... – vakarja meg a fejét. – Még jó, hogy akkor részeg voltam, most meg aludtam, nem érzem annyira sértettnek az önbecsülésemet – szuszakol ki magából egy gyenge nevetést, viszont mielőtt kialakulna a gondolatai közt a ’miért?’ kérdése, a betrappoló katona jelentése el is feledteti vele. Úgy tűnik, a hadvezérasszonynak dolga lesz, neki meg össze kell szednie magát és tipliznie, ha lehet egy sejtése, nehogy belekontárkodjon a tárgyalásába és miatta rosszul süljön el...
A kérdései hallatán maga elé néz elgondolkodón, próbálva ő maga is megfogalmazni, mit érez vagy hogyan is van.
- Háát... – kezdi időhúzólag, amíg a megfelelő szavak valamilyen csodánál fogva előkerülnek az elméje ködös rengetegéből. – Jól még nem, de jól leszek... Olyan, mintha egy lórúgással felérő nyugtatót nyelettek volna le velem, nagyon tompa vagyok és a fejemet is érzem, de többnyire ennyi... De legalább már nem olyan rossz, mint előtte volt, fuh... – borzong meg egy kissé, felhúzott vállai közé húzva a fejét. – Rémálmok egymásba folyva, vég nélkül, miközben egyre inkább meggyőződőm arról, hogyha nem olvad le a hús a csontjaimról, akkor darabokra szakadok... Voltam már lázas, de ennyire gyötrelmes állapotba sose kerültem – motyogja lesütött szemmel, hiszen egyáltalán nem kelt benne mindez túlságosan jó érzést. Fogalma sincsen, hogy mit álmodott vagy miért álmodta azt, de egyikben sem volt túl sok vidám érzés, csak valamiféle keserű reménytelen reménykedés, aminek tetejében a teste is mintha szét akart volna robbanni. Mintha a sötételfek egy élőholtja lett volna, aki bármelyik pillanatban darabjaira szakadhatott volna.
Érezhetően kizökken a mérgezés okozta komorságból, mikor a ruhák lekerülnek mellé, és beleegyezését jelezve már nyúl is a szett darabjainak egyikéért.
- Ha gondolod, akkor el is megyek, majd fetrengek a táskám mellett valahol a... öh... tábor közepén talán...? – gondolkodik el, ahogy próbálja felidézni a helyszínt, bár ahogy eszébe jut, hogy éjszaka miféle küzdelmek dúltak, lehet, már meg sincs. Pedig mennyi kaja volt abban! Áh, mindegy, majd valami lesz, lényeg, hogy a tőrei legyenek még meg, a többit meg megoldja, amint jobban lesz. Kajából nem lesz hiány, azt tud lopni, pénzt szintén, váltóruhát ugyanúgy, bár nem sok esély van arra, hogy a kigyúrtak vagy kövérek öltözéke annyira jó lesz rá, mivel ő csak egy nyeszlett fogpiszkáló hozzájuk képest.

Mesélői

Viridiel és Lashrael


Joavan legyint egyet az első mondatod hallatán.
- Biztosan, nem a semmiért van a király mellett szinte már tanácsadói pozícióban – mondja elégedetten, szinte már büszkén annak ellenére is, hogy az emberi társadalomban nem éppen megszokott az, hogy egy nő legyen magas pozíciókban, bár jó eséllyel a mágusokat egészen másként kezelik.
Még egy jóízűt harap hozott húsból, és a bekapcsolódó Lashre pillant. Gyorsan lenyeli a szájában lévő falatot néhány helyeslő bólintással, és már folytatja is a magyarázatot, értelemszerűen párodat fürkészve végig, hiszen a feladat hangsúlya az ő képességein van. Lash kicsit hisztis megnyilvánulását nem veszi magára egyáltalán, sőt, mintha valami frappáns megjegyzést forgatna a fejében, ami enyhe mosolyra húzná a száját, ráncokat húzva az arcán, ám mielőtt kimondhatná, inkább lenyeli. Valószínűleg nem kér az elsőhöz hasonló nyaklevesből, elég volt egyszer, hogy bemostatok neki mindketten a találkozásotok napján – más kérdés persze, hogy aztán a harctéren feltételezhetően mind a ketten bizonyítottatok annyira, hogy elengedje ezt.
- Jól van, remek-remek, akkor ne is késlekedjünk. A megbeszélés után a felszerelésetekért még majd visszamehettek, a sereg nagy részének még majd úgyis össze kell verődnie és felállnia valami csatarendbe... Meg aztán a mágusoknak is biztos kelleni fog idő – jelenik meg a végére némi aggodalom a hangjában, nem is a semmiért, hiszen ha a falak nem kerülnek lebontásra, akkor jó eséllyel le is mondhat mindenki a városról, hiszen, ha nem is áttörhetetlen az ott felállított saveső miatti védelem, nagyon nagy áldozatokkal járna, amit valószínűleg egyetlen birodalom sem akarna megkockáztatni.
Joavan a katonás, barátkozós megmozdulásodra egy kicsit megemeli a szemöldökét, feltételezhetően nem várva ilyen megnyilvánulásra, de aztán egy magabiztos, széles vigyorral szorít rá az alkarodra.
- Lehetőleg ezúttal ne ájuldozzál, mint tegnap a mezőn. Tudom, hogy gyomorforgató látvány volt, de azért... – jegyzi meg szórakozottan, kicsit odaszúrva, aztán elenged téged, hogy elvezessen titeket a királyi sátorig. A tábor nagy részén így kénytelenek vagytok átgyalogolni, miközben Joavan elfogyasztja a maga reggelijét, több helyen felbukkannak a most érkezett erdeiek, akik épp a gyógyítói feladataiknak tesznek eleget, végül néhány megrogyott sátor után egy másik, nagyobb és ugyancsak egy kissé megtépázott bejárata előtt megálltok. Két katona álldogál ott egy-egy lándzsával a kezükben, és szó nélkül beengednek titeket, értelemszerűen Joavannal az élen, aki hátranéz, hogy Lash is beleegyezik-e vagy megvárjátok-e a griffet. Megáll, mivel a vörös az eget kémleli egy darabig, kisvártatva pedig megjelenik a hátasállat, aki kényelmesen ereszkedik a földre, és már fekszik is le, hogy pihenjen, ráhozva a frászt az őrségnek beállított katonákra. Fegyvereiket megfeszülve emelik maguk elé, néha egymásra nézve, mintha azt próbálnák egymás közt megvitatni, mit kezdjenek a bestiával, de Joavan leinti őket, azzal belép a sátorba.
- Áh, Joavan – hallatszódik az ismerős hang odabentről, belépve pedig hamar megpillantjátok a trónörököst, akinek a páncélja már elővéve hever a sátorban. Néhány álldogáló tiszt társaságában ül az egyik széken levetett fölsővel, mögötte pedig egy felcsernek látszó emberlány törölgeti a hátát – az alkoholos fertőtlenítő jellegzetes szaga alapján könnyen ki lehet találni, mi miatt. Az asztalon még ott található néhány gyolcs, szakított ruhadarab, edények és különböző színű folyadékokkal teli üvegcsék, és ha vagytok annyira figyelmesek, akkor láthatjátok, ahogy a tisztításra használt textileken vér helyett kék foltokat találhatóak. Ha az uralkodót fürkészitek alaposabban, akkor a jobb karján is találtok egy csíkot, ahonnan kékes folyadék szivárog.
- És a két erdei, üdv – mosolyog rátok, és a felcser felé fordul. – Köszönöm, majd ha kell, akkor később még szólítom – mondja csendesebben a lánynak, aki sietősen bólintva egyet a felszereléséhez lépve gyorsan összeszedi azt, és rövid időn belül távozik is. Eközben az uralkodó magára rángat egy inget. – Elnézést a fogadtatásért, azt hittem, kicsit hosszabb lesz a keresési idő – folytatja, megtartva a mosolyt, még egy kicsit megigazítva az inget magán.
- Csak kezdem tudni, hol találhatom meg őket – vonja meg a vállát Joavan, tréfálkozva. – Magukra hagyom önöket és felkészítem a katonáimat. Ha jól értesültem, akkor hamarosan indulunk – teszi hozzá nagyobb tisztelettel és jóval komolyabban, mire a király bólint, Joavan pedig egy hajlással távozik, bár mielőtt kilépne, hezitálón megáll és hátrapillant, végül visszatér a katonáihoz.
- Olieth vagyok, bár valószínűleg nem kell bemutatkoznom – nyújtja Viridiel felé a kezét, akit alaposan megvizsgál, kissé mintha gyanakvóvá is válnak a vonásai, és ha a bemutatkozásodba beleszövöd, hogy királyi futár vagy, akkor felderülten jegyzi meg:
- Így már érthető, miért találtam ismerősnek. Nehéz elfelejteni az ezüst hajat, bár szerintem korábban is megfordult már az udvarban... – jegyzi meg eltűnődön, de aztán Lash felé fordul, akinek egy biccentéssel köszön. – Olvastam az erdei király levelében és a táborból is visszahallom, kivételesen jó gyógyító, ami az állapota ellenére is tisztán érződik, de ne vigye túlzásba – mondja a vörösnek finoman. – Ha a városba kíván jönni, akkor nagyon sok teendője lesz és nagyon nagy veszélynek teszi ki magát, de feltételezem, a társa Joavannal és csapatával együtt majd példátlanul jó védelmet fognak nyújtani – teszi még hozzá, vagy sejtve Lash reakcióját, hogy nem akarja megállítani, vagy egyszerűen csak bízik abban, hogy a nő tudja, mit csinál. Mindenesetre ez után visszafordul feléd, és ha lehagytad a bemutatkozásodból azt, hogy futár vagy, akkor visszakerülnek a király arcára a gyanakvó vonások.
- Nem fordult már meg párszor a királyi udvarban? – érdeklődik, elgondolkodva emelve meg állához a kezét, és bár vele nem volt szerencséd még személyesen találkozni mostanában, hiszen az ügyintézés miatt főként a tanácsosai és segítői továbbították a futárok többségének az átadandó üzeneteket és leveleket, viszont mikor még ő volt gyerek, jó eséllyel találkoztatok.

GALLION

Éles hallásomnak most is hasznát veszem. Nem állok túl közel a sátorhoz de így is elcsípem a kommunikációt. Rájövök azonnal és huncut mosolyra húzódik a szám széle. Szóval nem fog nekem örülni, ha meglát. Én nem vagyok gyógyító, nem ez lett az utam a szakmám. Ha megkapom az engedélyt bemegyek, vagyis közelebb sétálok a sátorhoz ahol a Hadvezér Asszonyt hallani véltem. Ha nem történik semmi várok még, végül is időm az van. Ha fogad nem vonom félre. Minél többen hallják annál jobb, de úgy gondolom ő itt a főnök. Az lesz amit ő akar. Ha beszélünk nem foglalkozom gesztusával, elmondom neki az információt és már ott se vagyok. Döntsön.
- Üdvözlöm Asszonyom! Bocsásson meg hogy én merészeltem megzavarni és nem egy gyógyító érkezett Önhöz. Bár ha szüksége van az érkezett gyógyítók közül valamelyikre, biztos kap segítséget rögvest.- kezdek bele mondandómba a szükséges tisztelet körökkel.
- Lenne egy információm az Ön számára, amiről úgy gondolom fontos lehet. Azt tudja, hogy én ott maradtam a városnál, mikor távozott a sereggel. És ahogy látja túl is éltem. Megkerültem, és láttam, hogy a tenger felőli oldalánál van egy csatorna járat. Valami nagyra nőtt veszélyes dög erősen megrongálhatta. Szó szerint szét volt szedve, meg volt szaggatva a környék és ha jól éreztem erős hulla szag terjengett a levegőben, de nem láttam tárgyi okot amiből jöhetett volna. Láttam és halottam, hogy képes holtakból sereget csinálni. Ez jó ötlet lehet arra, hogy a várat két oldalról tudjuk megtámadni. A mágusok közül senki se jönne velem, de Önnek ez talán tényleg hasznos lehet a közelgő csata alatt. - mondom neki és elgondolkozok azon, hogy lenne e még valami, de azonnal rájövök ezzel elmondtam mindent.
- Csak annyit kérek, gondolkozzon el az ötleten.- szólok végül és várok. Akar e valamit mondani.

Tudom, hogy Lash nem fog könnyen megbocsátani Joavan-nak, az is lehet, hogy ez sosem következik be, de én csak az utóbbi időben ismerem meg és bár a kezdet nem indult jól, azt el kell ismernem, hogy katonaként és kettősünk melletti testőrködésében nem kellett csalatkoznunk benne.
Bár bűne ugyan súlyos volt, de egyikünk sem mondhatta el magáról, hogy nem követett el olyat ifjú korában, amit szívesen elfelejtett volna.
Én csak megmosolyogtam a bajuszom alatt kedvesem kirohanását, de nekem ez nem volt szokatlan, az állapotossága néha nem könnyítette meg a vele való kommunikációt, de biztos voltam benne, hogy mindent el fog követni, amit csak tud, hogy a király megfelelő tájokoztatást kapjon.
- A holmink jó helyen van ahol van egyelőre, máshol sem lenne jobb helyen. – vontam meg a vállam, a griffről meg tudtam, hogy Lash megfelelően fog gondoskodni, ahogy mondta. – Majd igyekszem észben tartani, hogy ne hányjak a csizmádra. – vigyorodom el a beszólására és a kézszorítására.
A sátor, ahol végül a királlyal találkozunk alig különbözik állapotában a többitől, bár sokkal nagyobb. A két őrnek biccentek, ahogy követem Joavant és Lasht a sátorba, miután Lash landoló griffje kellően ráhozta a frászt mindenkire.
~ Felvágós! ~ nevetek bele párom gondolatai közé.
A fiatal uralkodót teljesen fesztelen környezetben találjuk, épp egy gyógyító foglalkozik vele, úgy látszik ő sem úszta meg sérülések nélkül, bár feltűnik, hogy bizony a gyolcsokon nem a vér jellegzetes vörösét, hanem inkább kékbe hajló színeket látok. Hallottam már pletykákat arról, hogy az emberek királyainak különleges a vére, de eddig ennek nem sok hitelességet adtam…….idáig.
- Felség! – hajoltam meg, ahogy az illem diktálta és ahogy a hosszú futáréveim alatt megtanultam a diplomácia pár játékszabályát, miután elküldte az ápolót és magára kanyarította az ingét. – Részünkről a megtiszteltetés. Joavan-nak mindig könnyű dolga van, hiszen egy akkora nagy állatot, mint egy griff, még neki sem sikerül eltévesztenie. – dobtam vissza az élcelődést, ha már ő megtehette.
Aztán Olieth királyfi elbocsátja a tisztet és meglepetésemre kezet nyújt. Emberi szokás, de tudom, hogy egy ilyen rangos személytől ez megtiszteltetés. Mivel láthatóan katonaember is, így határozottan szorítom meg.
- Viridiel, Turion fia vagyok, Eliarion király futára, jelenleg a küldötte, valamin testőre hitvesemnek, aki népünk híres gyógyítóinak nyomdokaiban járva jött segíteni felséged seregét.
Azt, hogy futárként már jártam apja udvarában, azért is említettem meg, mert láttam kutatóan rám függesztett tekintetét.
- Elképzelhető felség, bár nem mindig volt ilyen színű a hajam….- jegyeztem meg, de aztán kissé hátrább léptem, amikor a királyfi Lash-hoz fordult, helyet hagyva, hogy vele is szót váltson és remélve, hogy kedvesem most jobb kedvében van, mint az előbb Joavannal.
Nekem szimpatikus volt a fiatal uralkodó, aki saját magát sem kímélve vezette harcba az embereit.
Nagyon izgatott voltam már a csata miatt, főleg, hogy Lash is ott lesz, ha nem is a földön, de a magasban…..

Elhúzott szájjal veszi ki a részét a beszélgetésből, egyelőre csak annyira, amennyire kell, mert bár Joavan társaságát nem titkoltan nem kedvel, úgy tűnik, Viridiel és ő meglehetősen jól kijönnek. Tudja jól, hogy feleslegesen nem kéne generálni a feszültséget, szóval le is nyeli a békát, meg egyébként sem mondhatja meg párjának, kivel lehet jóban és kivel nem... Legfeljebb a lehető legtávolabb marad akkor, amikor lehet, és hasznosabban tölti az idejét nyugalomban, minthogy ennek az embernek a látványától idegeskedjen.
- Nekem viszont oda kell majd mennem – jelenti ki. – Nincs kedvem ennyi cuccal a városba menni – emeli meg a táskát, amit kapott az erdeiektől az összeválogatott eszközök cipeléséhez. – És akkor a városba is inkább mást viszek – teszi még hozzá, és amikor elindulnak, akkor csendesen, magában finnyáskodva és szájhúzva követi Joavant, gondolati úton már keltegetve a pihenő griffet. Mire összeszedi magát a jószág, addigra valószínűleg el is érik a királyi sátrat, a szokatlan hátasállatnak meg nem feltétlenül kerül majd sok idejébe, hogy megérkezzen, ezzel számolva pedig nem is sieti el a hívását.
A tábor leamortizálása még most sem jó látvány, de legalább úgy tűnik, hogy a sebesültek kezelésre kerültek. Az, hogy láthatóan képzett gyógyítók érkeztek Awyrisból, csak még megnyugtatóbb, noha fogalma sincs, a városba is a sereggel tartanak vagy inkább a háttérben meghúzódva várakoznak – már ahhoz is nagy bátorság kellhetett nekik, hogy elhagyják az erdőt, amin túl valószínűleg egyikük sem járt, hiszen erdeieknél ritkaszámba mennek a világjárók.
A sátrat megpillantva máris felveszi újra a kapcsolatot a griffel, és a telepatikus kommunikációnak hála hamar tudnak egyeztetni egymás hollétéről. Csendesen meg is áll a sátor előtt, leginkább az eget kémlelve, hogy mikor jelenik meg a tollas jószág, és amint megtalálja hatalmas testét az égen, rögtön egy halvány mosoly kúszik az arcára. Megölelgetni és megsimogatni most nem fogja, ugyanakkor megérkezésére biccent egyet, a társasághoz visszafordulva meg már indul is a bejárat felé, Viridiel előtt belépve a kissé megrogyott sátorba. Egy pillanatra párjára néz riadtan, hogy lehet, később kéne jönni, noha akkor Joavan nem jött volna értük azzal az indokkal, hogy magyarázzák el a képességük működését...
Kellemetlenkedve néz végig a sátorban tartózkodó tiszteken, az uralkodón és az őt ápoló nőn, ám az asztalon lévő gyolcsokon található kékes elszíneződéstől összevonja a szemöldökét, a szemeit összehúzza.Mégis mitől lett az anyagnak ilyen színe? Valami különleges folyadékokat használnak errefelé? Arról tudnia kéne, viszont a nő kezében lévő ruhadarabon is kékes foltok lelhetőek fel...
Tanácstalanul pillant Viridielre, mintegy választ várva erre a furcsaságra, bár a vonásait elnézve nem találja különlegesnek. Lehet, csak túlreagálja, vagy inkább csak szeretne megfeledkezni arról, hogy néhai párjára továbbra is haragszik, és nem is nagyon akar megbocsátani neki addig, amíg nem kárpótolta – bár az általa elkövetett bűnöket aligha lehet.
Az uralkodó üdvözlésére kissé zavartan biccent egyet – bár nem hajolt volna meg egyébként sem, még ha az illem ezt is követeli, a várandósság elég jó kifogás arra, hogy elkerülhesse ezeket a formalitásokat. Enyhe feszültséggel figyeli, ahogy a lány némán összepakolva lép ki a helyiségből, továbbra is kíváncsian, hogy mégis mitől voltak kékek a textíliák, ám férje nevetése a gondolatai között visszahozza szájhúzós kedvét.
~ ...az... ~ morog vissza a gondolatai közé, elég rövidre zárva a kezdeményezett beszélgetést, és az emberkatona pillantását mereven kerülve fürkészi inkább az uralkodót, valamelyest azért megkönnyebbülve, hogy Joavan már nincs a környéken.
- Lashrael vagyok – biccent egyet az uralkodó és Viridiel bemutatkozása után, tőle szokásosan ilyenkor szűkszavúan és háttérbe húzódósan, ám amikor a fiatal férfi arról kezd magyarázni, hogy majd a katonák védik meg őt, egy halvány félvigyor megjelenik az arcán, csibészesen, de sunyin pillantva Viridielre. – Hát nem tudom, félő, hogy nekem kell kirántani a csapatot a bajból, és nekem védeni őket, nem nekik engem – jegyzi meg incselkedve. – Természetesen jómagam is minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, bár nem hiszem, hogy a helyszínen annyi idő lesz a gyógyításra – fordítja vissza pillantását az uralkodóra, valamivel komolyabban beszélve már, és érzékelve Viridiel enyhe hátrálását, sejti, hogy most rajta lesz a sor. Kellemetlen szájízzel figyeli a koronázatlan királyt, és bár Joavan miatt tudja, hogy mit kell elmagyaráznia, mégis inkább előbb a férfi kérdését várja meg, ezzel jóformán engedélyt kapva a beszámolóra. Nem mintha annyit kéne beszélnie...

Mesélői


Viridiel és Lashrael

Joavan bólint egyet Viridiel mondandójára, és ugyanezt a mozdulatot megismétli, mikor Lash is hozzáfűzi a saját meglátását. Egy pillanatra mintha elgondolkodna azon, hogy átveszi tőle a táskát, bár láthatóan nem is nehéz és feltételezhetően a vörös egyébként se engedné.
- Az nem fog ártani, mert ha bekövetkezik, veled nyalatom le – emeli meg a mutatóujját, középső és hüvelykujjával fogva a kezében lévő kenyeret egy vigyor kíséretében, és mivel más megbeszélnivalótok itt nincs, hamar el is indultok. A griffet még bevárjátok a sátor előtt, ám az ő érkezését követően ti is bent találjátok magatokat a király és néhány tiszt társaságában – utóbbiak csendes bólintással üdvözölnek és hallgatva figyelnek. Valószínűleg a terveket már megbeszélték kellő alapossággal, és kérdésnek már nincs helye itt; a táborban egyébként sem ment híre annak, hogy megváltozott volna a haditerv.
A sátorban lévő csipkelődésetekre az uralkodónak a mosolya szélesedik valamelyest, viszont Joavan nem hagyhatja szó nélkül az odaszúrásodat.
- Nem mintha az állítólagos éles látásotokkal többet látnál, mint én a saját szemeimmel. Ha te keresnél fel engem, akkor estig nem mozdulnánk innen – teszi karba elégedetten a kezeit a katona, szemtelenül nézve rád, viszont mielőtt a szócsatát folytathatnátok, a király enyhén megemeli a kezét.
- Örülök, hogy a helyzet ellenére is megvan a jókedv, fontos a jó morál, viszont, ha kérhetlek titeket... – Nem fejezi be a mondatot, bizonyára nagyon jól tudjátok mind a ketten, mi a teendő.
- Még a csatatéren ezt lejátsszuk – mondja neked Joavan, mielőtt kilépne a sátorból, és amint a katona távozik, Lash részéről érezhető megkönnyebbülést tapasztalhatsz. A bemutatkozás is zökkenőmentesen zajlik így; a királyfi egy bólintással ismeri el a felsorolt rangokat és az általad ellátott feladatköröket, és egy elgondolkodó pillantással a hajad másságáról is tudomást vesz egy hümmögés társaságában. Különösebb megjegyzéssel nem illeti, hiszen az idő szorít a város visszafoglalásához, és nem is feltétlenül érezheti olyan eseménynek, amire faragatlanul rákérdezhetne.
- Szeretnék bízni abban, hogy a városban könnyebb dolgunk lesz, de sajnos nem tudok – sóhajt a leendő uralkodó. – Szóval fokozott figyelmüket kérem, ha már ilyen körülmények között is vállalták ezt a kockázatos és veszélyes csatát. A képességeik ismerete híján nem fogom parancsba adni, hogy maradjanak hátul. Viszont akkor térjünk is a tárgyra, ugyanis hamarosan a mágusaimmal és Freia hadvezérasszonnyal is kell még egy megbeszélést tartanom a várostrom első lépései kapcsán – tereli a beszélgetést abba az irányba, ami őt érdekli. – Ha jól sejtem, a korábbi hangokat a griff okozta – néz hol Viridielre, hol Lashraelre. – Esetleg vethetek rá egy közeli pillantást, miközben valamelyikőjük elmagyarázza, hogyan is működik a képesség? – érdeklődik.



//Lashrael//

Figyelembe véve az előttük álló férfi magas rangját, lenyeli a kelletlen szavakat, amiket az aggodalom hallatán kibökne, a kérdésre viszont párjára pillant, melyikük beszéljen. Feltételezhetően neki kell majd beszámolni arról, a képesség mégis miként működik, hiszen kettejük közül ő az aktívabb mágiahasználó, illetve a griff is az övének van tulajdonítva, így kisvártatva visszafordul az uralkodó felé.
- Természetesen, itt van a sátor előtt – int a kijárat felé. – Bár nem nagyon szereti, ha közel vannak hozzá, így egy tisztes távolságot érdemes tartani – teszi még hozzá elővigyázatosságból, noha a hátasállat meglehetősen jól viseli a sereg tagjainak jelenlétét és azt, ha megközelítik.
Amint az uralkodó beleegyezőleg rábólint, vélhetően elsőként lép ki a sátorból, és amíg a király csodálkozva megszemléli a vélhetően általa még soha nem látott jószágot, egy újabb bizonytalankodó pillantást vet Viridielre.
- A képesség maga amúgy elég egyszerű... – kezd végül bele, némi hezitálást követően, tekintetét a trónörökös felé vezetve. – Ha a közelben van egy madár, jelen esetben a griff, akkor a szemén keresztül látom a világot. Értelemszerűen a körülöttem zajló eseményeket csak hallhatom, látni nem látom, így én kérni szoktam, hogy valaki álljon mellettem, akibe belekapaszkodhatok, hiszen az egyensúlyom megtartása is elég nehéz így – kezdi el magyarázni, néhány pillanatra megállva, mit tehetne még hozzá. – Ha valaki segít, akkor nincs bajom azzal, ha sétálni kell, csak vezetni kell, de gondolom... felsége mellett fogunk tartózkodni, míg tart az ostrom első fele – szűri ki fogai közt nehezen a rangot, figyelve, ahogy a férfi óvatosan, de alaposan szemügyre vesz a griffet, ami ugyanúgy visszanéz rá kissé elutasítón és figyelmeztető jelleggel. Mozdulni ugyan nem mozdul, de nagyon szemmel tartja a trónörököst sasszerű pillantásával.
- És maga a beszéd sem gond? Fontos lenne, ha azonnal megtudnám, mi zajlik a városban – hallatszódik az uralkodójelölt hangja, tekintete találkozik érdeklődő szempárával.
- Igen, mármint... nem, nem gond egyáltalán, tudok beszélni közben – rázza meg nemlegesen a fejét. – És ez nem megterhelő egyáltalán – teszi még hozzá, mielőtt megkapna egy aggodó kérdést az állapota miatt, majd kissé feszengve várja, hogy mit is kéne még mondjon. Újabb pillantást vet párjára, hátha van ötlete, és akár mond vagy hozzáfűz valamit, akár nem, az uralkodó ismét magához veszi a szót.
- Szerintem világos – lép eléjük, félig hátat fordítva a földön fetrengő griffnek. – Ha jól sejtem, képes összhangban dolgozni az állattal, így ha a városban lévő szörnyek elkezdik lőni, akkor vissza is tudja hívni – burkolja feltételezésbe a kérdését. – A városi harcokban biztosan nagy hasznát venné a csapat az erejének, így ha nagy hátrányba kerülne az ostrom első hulláma során, nem kéne elveszíteni, és jó esetben még a visszahívása előtt kiderül, mi vár a falakon túl... – emeli állához a kezét, elgondolkodón nézve vissza a hátasállatra, egy kis szünetet hagyva, vélhetően a tűnődése miatt és azért, hogy hozzászóljanak.
- Hát, igen, tudok neki szólni, hogy visszajöjjön... – mondja kissé zavartan, figyelve, ahogy a trónörökös ezt hallva hümmögve bólogat néhány aprót.
- Rendben. Még nagyjából egy óra, és várni fogom önöket, majd Joavant értük küldetem. Köszönöm, hogy fáradtak ezzel – enged meg egy újabb mosolyt a férfi.

Jól esik kicsit barátian csipkelődni, ahogy férfiak között szokás, már rég volt benne részem, hiszen általában a futárként töltött időm nagy részét magányosan tettem meg, az utóbbi időben pedig kedvesem szegődött társamul, vele meg csak nem beszélhetek így!
Lehet, hogy nem pont Joavan az akit ehhez Lash könnyen el tud fogadni, de vele állunk most szoros kapcsolatban, tetszik vagy nem tetszik.
Már az egész történés, hogy volt féje mellett kell dolgoznunk és, hogy a király előtt kell megjelennünk, sejtem, hogy feszélyezi és ezért lep meg, hogy végül maga is belefolyik a csipkelődésbe, amiért is kap tőlem egy széles vigyort.
De a király fiatal kora ellenére, hamar érezteti, hogy ideje komolyra fordítani a szót és a beszélgetést.
Egyetértek vele, hogy nem lesz könnyű dolgunk, hiszen eddig sem volt és egy ismeretlen ellenséggel teletömött erőd, nem javít a dolgokon, így csak bólintok a meglátására.
Érthető, hogy a király ezek után kíváncsi, hogy miként fogja és hogyan Lash irányítani a griffet, melyre láthatóan nagyon kíváncsi, de bárki az lenne a helyében.
Büszkén melengeti a szívemet, hogy az én feleségem az, aki ilyen magas fokon képes irányítani a népünk mágiáját és természetesen eszem ágában sincs elvenni tőle a jogot, hogy maga mutassa be ezt az uralkodónak.
Hamarosan már a sátor előtt állva csodáljuk a madarat.
~ Ebben te vagy a főnök Lash! Kápráztasd el az emberek főnökét a képességeddel, biztos vagyok benne, hogy leesik az álla. ~ nézek kedvesem szemében, bátorítva őt mikor rám néz.
Persze nekem nem újdonság, hogy miként működik a dolog, így csak csendben hallgatom párom magyarázatát, miként fogja csinálni és mit fog tapasztalni, miközben a griff szemével nézi a tájat.
- Én mindenképpen a feleségem mellett maradnék, amíg a griffet irányítja, hiszen tudom, hogy mire van ilyenkor szüksége. – jegyeztem meg. – De, ahogy teljesen magához tér és felséged elrendeli a támadást, mennék a csapatomhoz.
Aztán eszembe jut, hogy mit mondott a kis gnóm nekem, milyen szörnyeket mutatott meg és bár nem tudom, hogy a mágus mire jutott vele és ebből mit mondott el a királynak, azért én is elmondom neki.
Úgy látszik a király elégedett azzal, amit megtudott és míg meg nem indul az ostrom elbocsát minket.
Egy újabb meghajlással elköszönök és addig is a szekerünkhöz tervezek visszajutni.

Szégyellősen süti le a szemeit Viridiel bátorító és dicsérő szavaira, már-már kislányosan húzogatva a ruháját zavarában.
~ Vannak neki is mágusai, nem hiszem, hogy annyira lenyűgözné... ~ néz oldalra, kissé elszontyolodva adva választ párjának, végül elkezdi magyarázni a trónörökösnek is a képessége lényegét és azt, hogy ilyenkor mire képes és mire nem, bár nem egyszer kell elgondolkodnia azon, mégis mit kéne hozzátegyen. Annyira ösztönösen jön számára a mágiahasználat és a képességek korlátai, hogy néha nehezére esik összeszedni szavak formájában a határokat.
Végül sikerül összeszednie magát, a gondolatait és a szavait, igyekezve olyan részletesen beszámolni erről az egyszerű képességről, amennyire lehet, ám mikor Viridiel is kijelenti a szándékát, kissé megfeszül. Abba bele se gondolt, hogy esetleg elszakíthatják őket egymástól, hiszen nem férjétől kellenek majd az információk, hanem tőle, így feszengve fürkészi a leendő uralkodót, aki egy bólintással jelzi egyetértését.
- Természetesen, most hangsúlyosan fontos, hogy meglegyen a biztonságérzete – néz Viridielre az ember. – A helyzethez mérten, értelemszerűen – fordítja vissza a pillantását, és már szándékában lenne elengedni őket, mikor Viridielnek eszébe jut néhány információ. Türelmesen hallgatja a hátborzongató szörnyek leírásait, és bár nem kéne túlságosan meglepődnie a bent várható horroron a tegnapi és éjszakai küzdelmek nyomán, mégis borsódzik a háta attól a groteszk lénytömegtől, ami őket bent várhatja. A királyra pillantva megtalálja rajta a komolyságot és az enyhe aggodalom sötét árnyait, de szikráját sem annak, hogy vissza akarna fordulni. Határozott, és ez az egész megjelenéséből sugárzik, ránézésre pedig biztos azt mondaná, képes lenne a csatatéren pusztulni.
- A mágusom, aki megkapta az apró... lényt – fogalmaz finoman. -,  nem kifejezetten örült neki, de néhány órával később hasonlókról számolt be. Köszönöm – biccent egyet, és mivel sem neki, sem nekik nincs mit mondani, a trónörökös elbocsátja őket és ő maga is a dolgára indul, először vissza a sátorba, vélhetően felkészülve egy másik tárgyalásra. Ő maga Viridielre pillant, óvatosan emelve felé a kezét, hogy ujjait férjéével összekulcsolja, bátorkodva egy halvány mosollyal.
- Használjuk ki az időt, amink még van – húzza megfogott kezénél fogva közelebb Viridielt, hogy puszit nyomjon az arcára. – A városban pedig kíméld magad a hősködéstől, most az egyszer – lép a griff mellé egy szélesebb vigyorral, és mivel az állat nem tanúsít ellenállást, magához képest egész gyorsan felül annak a hátára. Ha látja Viridielen, felszállna ő is, akkor azt még megvárja, más esetben szól a hátasállatnak, hogy indulás, a szekereknél pedig összeválogatja az eszközeit, amiket magával visz a város területére. Amint mindent előkészített, Viridiel mögé telepszik, akin ha esetleg páncélzat lenne, megkéri őt az eltávolítására, hogy a fennmaradó időben az ingje alá nyúlva masszírozza meg a vállait.

A helyzete valamilyen módon mindenkinek rendeződik – vagy félbeszakad -, mire eljön a gyülekező ideje. Viszonylag sok idő telik el az éjszakai támadástól, így sokan az alvást is megkockáztathatják, ami egyébként is erősen javallott, ha a városba kíván valaki menni. Őrök járkálnak, a tábor nagy része viszonylag aktív, ahogy igyekeznek a hullákat kitaszigálni a tábor területéről, és a gyógyítók is járkálnak a sátrak között.
Mielőtt az ostrom ideje eljönne, királyi katonák lepik el a tábort, megnézve ők is a sebesülteket, vélhetően, hogy jelentsék a károkat a gyógyítók jötte után, illetve az is érdeklődés tárgyává válik, hogy ki akar részt venni az ostromban és ki maradni a tábor területén. Akik a városba kívánnak jönni, azoknak továbbítják, hogy nagyjából egy óra múlva lesz gyülekező azon a területen, ahol a tegnapi ütközet zajlott. Minél később indultok meg, annál több csapatot találtok gyülekezni, akik várják a parancsot a támadásra, de a tegnapi tervekkel kapcsolatos hírek alapján még egy darabig csak felsorakozás lesz, amíg a mágusok véghez viszik a jelenleg legfontosabb lépést: a falak lebontását. Így is látni, de aki a korai érkezők között volt, az láthatja, amint az emberi mágiahasználók nagyobb része épp barátkozik a nekik adott lóval. Mindannyiuk közelében van egy-egy pajzs, amint karjukra húzva viszonylag könnyen el fognak bírni, egyébiránt még megy a várakozás – nem sokáig.
Hamarosan arra kijelölt személyek, más csoportok vezetői járják a maguk körüli területeket, hogy az összegyűlteket egy-egy csapatba fogják, és így lassan elkezd kialakulni az újabb csapatelosztás, a meglévő csoportok pedig egy kicsit elkülönülve álldogálnak a többiektől. Külső szemlélőként leginkább elsőre úgy tűnhet, hogy valamiféle furcsa káosz van, amin nem lehet kiigazodni, de nem kevés beszélgetéssel, megszólítással és javaslatok elhangzásával kialakul mindenhol a sereg részeinek összeállítása, miközben a táborban elhullott dögök néhányát a táborban maradó csoportok idehozzák nem kis undorral az arcukon.
A király maga is megjelenik, amint a támadás meghirdetett időpontja közeledik, és hogy jobban kiemelkedjen a többiek közül, hátasállaton érkezik egy kisebb kísérettel. A jószágról néz szét, de különösebb érzelmet a határozottságon és makacs tenniakaráson kívül nem látni – a sisakja jórészt egyébként is takarja a vonásait és akik látják, azok körül is a közelebbiek tudnának bárminemű következtetést levonni. A trónörökös végül a csapat élére kerül, előbb a saját mágusaihoz lépdel, néhány szót vált az ottaniakkal, aztán a sereg elején található sötételf mágusokkal is beszédbe elegyedik, de velük sem tart tovább a társalgása. Visszatérve nagyjából a sereg élén, középtájon áll meg, továbbra is a hátason maradva és a várost fürkészve, ám a griff és tulajdonosai percekkel később megzavarhatják ebben a figyelésben.
A csoportokon belül zajlik a feladatok kiosztása, javaslatok a felállásokra, adott esetben egymás megismerése sem jelent akadályt, ezzel részben a feszültséget próbálva levezetni, részben a másik képességeire rájönni és megpróbálni azokban bízni, hiszen az előző nap és az éjszaka nagyon jól bemutathatta mindenkinek, hogy csak magára nem számíthat itt senki – mindenképp csapatmunkára lesz szükség, ha sikerre akarjátok vinni a város felszabadítását.
Az időpont eljöttével az uralkodó oldalba böki sarkával a hátasát, ezzel lépésre bírva őt, majd a sereg felé fordul, így igyekezve magára vonni a figyelmet. Ha nem is sikerül mindenki tekintetét azonnal magára vonni, akkor a hangos, kiáltó szavai a többséghez biztos el fognak jutni, noha a kilépése és a megszólalása között eltelik néhány másodperc.
- Harcostársaim! Az előző nap és éjszaka megtapasztalhattuk, milyen fenevadakkal van dolgunk! DE EZ CSAK EGY RÉSZÜK! – emeli meg a hangját még jobban. – Ha ma összedolgozunk, kiűzhetjük a pokol szörnyeit a városból! Készüljetek, amint a mágusok lebontották a város falait, megrohamozzuk azt, hogy az ÖSSZES szörny fejét vegyük! – nyitja meg jóformán a csatát, és az emberek átszellemült ujjongása többekre is átragadhat. – MÁGUSOK! – lendíti kezét az irányukba, átüvöltve a sereg zajongásán, több szó azonban nem hagyja el a száját. Akik jelentkeztek erre a kockázatos feladatra, azok egy kisebb pajzzsal a karjukon ülnek fel a lovukra, és bár kezdetben szétszórtan találhatóak, hamar közelebb lépdelnek egymáshoz, élükön egy női mágussal, feltűnően díszesebb öltözékéből ítélve kiemelkedő ranggal bír valahol a király oldalán. A nő még visszafordul a társaihoz, a közeliek elég jól láthatják, ahogyan beszél hozzájuk, újra pontról pontra átrágva magát a teendőkön és azon, ha baj lenne, mi a következő lépés. Végül a nő feltartja a kezét, és csak egy kézjelzés az, ami elindítja a mágusok tucatnyi csapatát a város irányába, aminek falain most erősen maró hatású köpetekkel lövő szörnyetegek védenek.
Mielőtt bárki azt kezdené el ecsetelni a tények és események tudatában, hogy ez öngyilkosság, a sötételfek egységei is hasznosítják magukat és saját sötét mágiájukat is bevetik annak érdekében, hogy sikerre vezessék a csatát. A felhalmozott és előző nap elhullott szörnyek viszonylag épségben maradt hullái sorra támadnak fel és mozdulnak meg, mire néhányan a seregből megeszülnek és megremegnek a félelemtől, hogy esetleg az éjtündék most fordulnak ellenük, ám minden egyes feltámasztott, bűzös test sebesen indul meg a város irányába, beérve a lóháton vágtató, mostanra már jócskán szétszéledt mágusokat, akik több irányból próbálkoznak meg a falak lebontásával, tartva egymástól a távolságot.
Az égen a griff is szárnyra kap, amit párak már láthattak korábban, ám ellenfele egy darabig nem akad, noha éppen elég dolga lesz neki azzal, hogy a katapultszerűen kilőtt, ívesen hasító savas lövedékeket kerülgesse a levegőben, melyek hamarosan láthatóvá válnak még olyan távolról is, ahol a sereg nagy része tartózkodik. Amint a várostól egy bizonyos határon belülre érkeztek a mágusok és a feltámasztott szörnyetegek, a falak mögül fel-felbukkannak azok a kocsonyás pokolbéliek, melyek a tegnapi csata után továbbhaladni kívánókat megállították. Távolról egyelőre csak izgulni lehet, hogy kik fognak elbukni és kik maradnak életben...

//A csapatfelosztást, kikkel, milyen fajúakkal, fegyveresekkel vagytok együtt majd akkor megkapjátok, amikor eljutottatok eddig a pontig – ergo tudom, ki marad aktív és ki lustálkodik inkább a táborban //


Isabella – még reggel

Altevar magára erőltet egy fáradt mosolyt, fejét csóválva hallgatva téged, láthatóan egyáltalán nem tartva téged hibásnak. A sebesülése egyébként sem a mostani szörnytől van, hanem az még az előző nap reggeli csatájából, csak nem volt annyi tünde, akik el tudtak volna látni mindenkit – ő pedig megelégedett egy részleges kezeléssel, bár így is gyorsabban regenerálódik a sérülése, mint egyébként.
- Nem tudhattad, hogy támadni fognak éjjel – vonja meg a vállát. – Igazság szerint senki sem tudhatta, elég intelligensek-e ehhez. A városba mondjuk nem jöhettél volna részegen, lehet, idekötöztelek volna valahova... – néz körbe, mintha csak azt keresné, minek lenne megfelelő súlya, ami visszatartana és hol nem tudnád elvágni a köteleket semmilyen körülményke között sem.
Az újabb bocsánatkérésedre már hangosan felsóhajt.
- Sylla, miért haragudnék? Te is megsebesültél reggel és te is megsebesülhettél volna éjszaka, ezek olyan áldozatok, amiket el kell fogadnunk – tárja szét egy kicsit a karját. – Majd meggyógyítanak, hagyd, ha meg heges nyoma marad, legalább lesz mivel dicsekednem – kacsint egyet játékosan, felébresztve magában ezt egy kis időre, aztán egy biccentéssel mond neked köszönetet, és gyorsan el is alszik.
Jóformán az elsők között találkozol az érkező gyógyítókkal, és az egyik fiatal tündét sikeresen hívhatod magaddal. Teljesen megértően kezeli a helyzetet, és a tábor állapota nem kifejezetten ragadtatja el és nem is boldogítja, de még így is magára varázsol egy barátságos mosolyt, lelkesen követve téged a helyszínre, ahol Altevart hagytad.
- Nem, nem kell – tesz hessegető mozdulatot az egyik kezével. – Jobb, ha pihen. Gondolom, ismeritek egymást – térdel le Altevar mellé, felnézve rád. – Ha nincs más sérülése, amiről csak ő tud, akkor így is el tudom látni, ahogy elnézem, csak a válla problémás... – gondolkodik motyogva, és elkezdi a férfi vállán lévő kötését kioldani, a ruháját is óvatosan odébb húzva, hogy ne zavarja őt. – Hogy telt az elmúlt... néhány nap? – kezdeményez beszélgetést, hogy amíg ő csendben a dolgát végzi, addig te mesélj neki egy kicsit, de ha leinted, akkor nem fogja erőltetni a témát. Akárhogy is, az általad már ismerős aranyló könnycseppekkel indítja a gyógyítást, és amiint a seb jóformán magába szívja a mágikus könnyeket, az erdei megemeli a kezét a sebesülés felé, hogy a belőle áradó kékes-zöldes fény hatására a sérülés elkezdjen látványosan összehúzódni. Viszonylag hamar el is végzi a dolgát, pár perc múlva pedig már le is engedi a kezét, hogy azokra támaszkodva feltápászkodjon, rád nézve megint. – Hagyd még egy kicsit pihenni, nem tudom, mérgező volt-e a dögnek a harapása, de ha igen, akkor biztos rendesen lemerítette – bök hüvelykujjával Altevar felé. – Esetleg keríts valami reggelit mindkettőtöknek, biztos örülni fog – mosolyog rád, és ha nem tartod fel semmivel vagy nem akarsz vele beszélgetni, akkor továbbáll, hogy kezelésbe vegye a következő beteget, ha már ezért hozták őt magukkal. Reggeli után meg már lehet is indulni gyülekezni, ha még mindig harcolni akarsz a városban.



Viridiel és Lashrael

Ahogyan azt a király is mondta, Joavan felbukkan a szekeretek környékén, mikor a gyülekező ideje elérkezett. Ezúttal már teljes páncélzatban jelenik meg, megállva a kökzeletekben nézve rátok.
- Ha készen álltok, akkor mehetünk – mondja, bár némi aggodalom mintha kihallható lenne a sisak alól szólóból, de ez elkönyvelhető az elkövetkezendő események kétes végkimenetelének vagy annak, hányan halhatnak meg a harcok közben még úgy is, hogy figyelnek egymásra és követik a megbeszélt és eddig bevált taktikákat.
Amint összeszedtétek magatokat, Joavan elvezet titeket az uralkodóhoz – a tábor nagyobb része már összegyűlt itt, és már azon gondolkodhatnátok, hogy át kell magatokat verekedni a felsorakozottak között, mikor a mögöttetek lépegető griffet meglátva azonnal helyet szorítanak maguk között akár úgy, hogy fellökik egymást. Nem sokaknak van kedve összetűzésbe kerülni egy olyannal, akinek tulajdonában van egy ilyen veszedelmes jószág, ennek köszönhetően pedig hamar az uralkodó mellett találhatjátok magatokat.
- Uram! – vágja magát haptákba Joavan, ezzel jelezve feljebbvalója előtt jelenlétét és feladatának teljesítését, a király intésére pedig már távozna, de Viridiel előtt megáll. – Két csoporttal odébb megtaláltok, de a csapat élén biztos felismertek – mondja még, aztán továbbáll, visszaballagva a csapatához, akikkel feltételezhetően még van pár megbeszélnivalója.
Ha az uralkodóra néztek, akkor biccent egyet felétek üdvözlőleg, de nem áll meg társalogni veletek, már előrébb léptet és kezdi a a rövid, tömör beszédet, igyekezve erősíteni ezzel az elhatározást. Amint azzal végzett és a mágusok is elindulnak, visszalép mellétek, egy rövid ideig még figyelve, ahogyan a hátason vágtató mágiahasználókat beérik a feltámasztött szörnyűségek.
- Ha kérhetem, akkor küldjék a griffet, hamarosan beérhetnek arra a területre, amit már elkezdenek védeni. Talán így kevésbé fognak figyelni rá – pillant a griffre.

A fennálló időt igyekszik a tőle telhető legjobban kitölteni, kis evés-ivás, amit még talál a szekér körül, eszközeinek összeválogatása – bár sok nem változik ebben az alapvető összeállításához képest, legfeljebb az üres üvegek kerülnek kicserélésre. Ezen felül még pihen és szerencsére keresni sem keresik őket az összegyűlésig; egyébként is kénytelen lett volna elutasítani a gyógyítást, mert ennél több energiaveszteséget már nem kockáztathat meg. Figyelnie kell ennek a mértékére és gondolnia kell arra, hogy a városban is bőven jól jöhetnek még a képességei, ha okosan használja és meglesznek a megfelelő körülmények.
Joavan megpillantásával elkomorodik, de nem a férfi megjelenése miatt, hanem a tény miatt, hogy indulnak és egy újabb véres harc veszi nemsokára kezdetét. Kezével vakon keresi Viridielét, hogy ujjait összefűzze az övével, még vetve rá egy aggodalmas pillantást, figyelmét azonban utána visszavezeti Joavanra, akinek mondandójára bólint egyet.
- Nekem nincs már semmi, ami kellene – tekint újra férjére, megvárva, ha neki esetleg kéne még valami, az előkerítésre kerüljön, utána követik Joavant a gyülekező tömeg felé, hívva maga után a griffet is, ami kényelmesen, szinte már lomhán indul meg négy lábán. A tömegen való átverekedésben elég nagy szerepet játszik a hátas jelenléte, ugyanis amint megpillantják a griffet, rögtön félre is húzódnak, akár a másikat is fellökve, amitől muszáj elmosolyodnia, bármennyire is próbálja elfojtani. Az előttük elterülő vidék azonban gyorsan lehervasztja róla a mosolyt, és nem csupán a gondolat, hogy hova merészkednek, de a mezőn található és kupacban heverő dögök hulláinak látványa sem éppen szívmelengető, hiába van a tudtaában annak, hogy a sötételfeknek kell.
Az uralkodó mellé érve finoman biccent az irányába, félelemtől és izgatottságtól fűtve, melynek enyhítésében pocakjának simogatása mindig segít neki. Nagy beszélgetésre a fiatal királlyal nem kerül sor, ugyanis újabb lelkesítő és támogató szavakat intéz a sereghez, ami közben újra megkeresi férjének kezét.
- Nem lehet egyszerű neki... – mondja csendesen Viridielnek, miközben hallgatja a rövid buzdítást, egy darabig figyelve, ahogy a mágusokhoz lépdel, aztán a griffhez fordul, hogy megvakargassa annak a nyakát, büszkén fürkészve a hátast, akiért nem kicsit aggódik, de bízik a képességeiben – és abban, hogyha kell, akkor jó irányítója lesz. Mindeközben igyekszik Viridielt is szemmel tartani, és ha kell, akkor őt is megnyugtatni, mert jól tudja, hogy nem bízik sem a sötételfekben, sem a szándékaikban, amiért nem tudja hibáztatni. Ezen gondolkodva hamarosan belé is karol, bizakodó mosollyal nézve rá, majd egy puszit nyom az arcára.
- Minden rendben lesz – hajtja a vállára a fejét, véve egy mély levegőt, behunyva a szemeit még egy kicsit élvezi a feszültségben fellelhető nyugalmat Viridiel mellett. A király visszatérésére azonban felfigyel, így érdeklődőn kezdi el őt vizsgálgatni, ám figyelmét aztán jobban lekötik a támadó mágusok, akik lóháton közelítik meg a várost, illetve a sorra feltámasztásra kerülő szörnyhullák. Borsódzani kezd a háta, ahogy az élőholtságuk miatt még groteszkebb a mozgásuk és így az egész megjelenésük, de csak hálát adhat Természet Anyának azért, hogy ezúttal az éjtündék velük vannak és nem ellenük, noha még mindig bármikor ellenük fordulhatnának – bőven többen vannak és bőven nagy előnyben ezzel a temérdek holttesttel.
- Természetesen – bólint egyet a király szavaira, majd a griffre néz, gondolati úton üzenve neki a felszállás és indulás kapcsán, óvatosságra intve őt. Az állat előrébb lépdel, hogy biztonságosan emelkedhessen fel, senkit sem feldöntve azzal a néhány szárnycsapásával, majd ahogy elhagyja a talajt, maga alá húzva a lábait kerül egyre magasabbra, suhanva a város irányába, elég hamar beérve az ostromra indulókat.
- Viridiel... – fordul párja felé, de nem folytatja egy darabig, csak aggodalmasan fürkészi őt, finoman rászorítva közrefogott karjára. Kissé aggódik, hogy mit fog ott találni, a város területén, és riasztja őt ennek a gondolata, de egy újabb mély levegőt véve és arra gondolva, hogy ez mekkora segítség lehet az uralkodónak és az összegyűlt seregnek, megerősíti magát. Egy darabig a távoli griff hatalmas testét nézi, képessége aktiválásával pedig lassan hunyja be a szemeit, ahogy az előtte lévő táj helyett már egyre tisztábban látja maga előtt azt, amit a griff lát. Pár pillanatra jobban rászorít párjának karjára, ahogy hozzászokik mindehhez és a gyomrában kavargó kellemetlen érzéseket sikerül eltűntetnie, a feszültséget és hirtelen ijedtséget a magasságkülönbségektől. Az izmai kissé megfeszülnek, viszont néhány másodpercet követően ha lassan is, de végre elernyednek, nézve azt a tájat, amire a griff rálát. Hátborzongató, ahogyan a lovasok között a szörnyetegek egyre közelebb és közelebb kerülnek ahhoz a városhoz, amit a fajtájuk ural most, és a savas köpetek megindulásával a griff maga is kénytelen megválni a zökkenőmentes, sima repüléstől, és ekkor újra jobban rászorít Viridiel karjára.
Nem telik el sok idő, és már látja a váralon túli romokat, amelyeket több helyen is benőttek a növények, a várfalakon pedig ott vannak azok a kocsonyás szörnyetegek, amelyek ezeket a brutálisan erős, savas köpeteket lövik – és már találtak is maguknak áldozatot.
- Egyelőre csak a szörnyeket találják el, már amikor eltalálják... – mondja, igyekezve körbenézni és a griffet is egy gyors terepszemlére kérni, de nem talál lovas nélküli hátast és ló nélküli mágust sem. – Azokon a kocsonyás szörnyeken kívül, amik a falról lövöldöznek, még nem látok mást – teszi hozzá, ahogy tovább fürkészi hátasa szemein keresztül az eseményeket, ezúttal a falak állapotát és a rajtuk található lényeket nézve, de nem talál ott mást, viszont a városban...
Viszonylag hosszú ideig marad csendben, amíg a romos épületektől és növényektől képessé válik megkülönböztetni a mozgó lényeket, de nem úgy tűnik, mintha gyülekeznének a falaknál, sőt, meglepően kevésnek tűnik a jelenlétük. Szemöldökráncolva figyeli behunyt szemeivel a szemhéjaira vetülő, gondolati képeket, a város közepe felé nézve, ahol kicsit sűrűbbnek tűnik a lények jelenléte, melyektől egytől egyig kirázza őt a hideg, olyan groteszk létformák ezek. Mintha több élőlény kapcsolódott volna össze és vált volna egy lénnyé, de a lehető leggusztustalanabb módon, némelyik nyálkás, míg másnak többször annyi végtagja van, mint egy átlagos elfnek, és legalább olyan szintű változatosságot garantálnak, mint ők maguk, különböző fajokként.
- Nem... Nem úgy tűnik, mintha gyülekeznének – szólal meg aztán. – Van néhány lény a falak körül, de valószínűleg nem fogja őket össze semmi most, csak... vannak... Vagy a romok között rejtőznek... – próbál benézni egy-egy megmaradt házba, de olyan magasról, ahol a griff tartózkodik, nem sok esélye van arra, hogy a tető alatt meghúzódókat észrevegye. – A város közepénél több a mozgás, és... Vigyázz! – tör fel belőle önkéntelenül is a figyelmeztető szó, ahogyan megpillantja a sebesen közeledő savas köpetet, de a griff szerencsésen képes kikerülni azt. Az emiatt bekövetkező hirtelen irányváltása miatt összerándul és másik kezével odakap Viridiel felé, ruhájába kapaszkodva erősen, kissé meginogva. Amennyire hamar csak lehet, megpróbálja azonosítani, merre vannak és mit kell néznie, de egyelőre csak a savas köpetek irányát figyeli, nehogy egy ehhez hasonló eset megint előforduljon.
- N-ne haragudj... – lazít a szorításon, kérve bocsánatot csendesen, élénken fürkészve zárt szemhéjain át a vidéket, a veszélyforrást, aztán...
Teljesen elsápad, ahogy megpillantja az egyik tetőn lévő kísérteties alakot, akinek megnyúlt pofáján széles vigyor található, villogtatva hegyes fogait. Rémületében reszketésbe kezd és a lélegzete is zaklatottabbá válik, míg a megnyúlt végtagokkal rendelkező szörnyeteget nézi, viszont nem hátrálhat ki, hiszen kellenek az információk... Tudnia kell, hogyha a következő pillanatban elindulnak a városfalak felé, akkor tudja értesíteni arról az uralkodót, ő pedig feltételezhetően a mágusokat, és nem hagyhatja cserben, de magát és a griffet se teheti ki veszélynek!
- Itt van... – suttogja remegve, érezve mindeközben a szárnyasa frusztrációját és a kialakuló vérszomjat, és szólna még valamit férjének tanácstalanságában, de torkán akad a szó a szörny kinyíló vörös szeme láttán, azonnal érezve ennek a hatásait. Egy pillanat töredékéig csak kaparászónak hat az érzés, amit generál, ösztönösen építve ellene a mentális falat, amivel útját állhatja azoknak a képességeknek, melyek az elméjére hatnak, majd, mintha csak a griffen keresztül venné el a kapcsolatot, betör az elméjébe, mire felnyögve megfeszülnek az izmai, elindítva orra vérét is. Érzékeli a mérhetetlen agressziót a szörnyeteg felől, amivel igyekszik gondolatai közt maradni, befészkelve magát a mágikus fonalak közé, amit a természet lényeivel ápol, fokozatosan fertőzve elméjét a belőle áradó sötétséggel.
~ Látlak ~ hangzik a gondolatai közt a karcos, ezerhangú szó lassan, hirtelen találva magát egy sötét térben, ahol egy hatalmas, vörösen izzó szem figyeli őt, elültetve benne a terror és félelem magvait. A lábai reszketve kezdik megadni magukat, továbbra is Viridielbe kapaszkodva ereszkedik egyre lejjebb, és remegése fokozatosan terjed egész testére.

-Annyi bajod legyen, mert legalább életben vagy. Amúgy is van sokféle lány a világon, gondolom majd egyszer megesik a szíved rajtuk így.-mondtam neki egy kicsit kuncogva, lelkileg egy kicsit fáradtan mindazok után amin átmentem az este és az előző nap. De legalább megnyugodhatok olyan téren, hogy életben van, és nagyjából a régi önmaga. Bármennyire is legyen ez kiábrándító. Az Amrekt álltal leírt szituáció pedig nem könnyíti meg a vállaimon az érzéseket, sőt még sajnálom is őt egy kicsit, hiszen amiatt, hogy nem fürdött le azonnal lett ekkora baja, valószínüleg. Bár még mindig jobb annál, mint amit az a katona kapott, akit leköpött ennek a féleszűnek a lova. -De úgy néz ki nem is tétlenkedhetek sokáig, hiszen eljött az ostrom napja, és nekem meg teendőm van- kezdtem is el emiatt felvenni a páncélomat, a már szokásosnak mondható öltözékkel.
-Most ne ezen gondolkodj. Erősödj meg gyorsan, mert a végén még nem tudom kihasználni a kedvenc bohócom szórakoztató mivoltát.-mondtam neki felvonva a fejemre a csuklyámat, mosolyogván rá és bal szememmel figyelve rá, miközben arcom már a kijáratot vizsgálja. -Maradhatsz itt is, hozatok neked be egy tábori ágyat amire le tudsz dőlni, a másikat meg úgyis ki kell mosni. Szólok az őröknek majd, csak pihenj.-indultam el kifelé elhúzva magam előtt a sátor elejét, szemembe tűzve hirtelen a nap, ami miatt pedig visszapillantok a fiatal selfre. -Kezd egyre inkább úgy kinézni nekem, mint valami fogadott fiam?-De nem értem rá ezen a dolgon gondolkodni, kiléptem az új nap fényére, mire szembe is jött velem a reggeli észheztérítőm.
-Jó reggelt, pont hozzád indultam, szóval térj a lényegre kérlek.- tettem rögtöm a gyógyítós szavai után. Eléggé tenyérbe mászó a stílusa az előző bunkóhoz képest... Ez némi javulás.
A terve nem hangzott rosszul, sőt egészen érdekesnek is tűnt, de az a baj, hogy már elígérkeztem... Komolyan gondolkodóba esem, hogy mitévők legyünk, hosszú hümmögéssel jelzem a gyors gondolat végig futtát. Hátratűrve egyik tincsemet, ami indokolatlanul előre szaladt feleltem neki:
-Köszönöm az információt, hasznos is, azonban tudnod kell arról, hogy a királlyal tegnap este megegyeztünk abban, hogy minden erőmmel a seregét fogom támogatni. Ha nem tettem volna ezt, akkor biztosan úgy tennék, hogy egy alakulatot arra küldök, azonban azt hiszem abban egyetértünk mind a ketten, hogy az ígéretet jobb betartani, főleg egy ilyen fontos ügyben.-ha pedig nem volt más amit szeretett volna mondani, akkor szóltam az őrnek aki a sátor előtt állt, hogy szóljon a mai csapatnak, és a varázslóknak, hogy gyülekező. Ő salutálva azonnal elment én pedig szépen lassan körülöttem gyülekező tömeget figyeltem. Halk beszélgetésbe elegyedek azokkal akik elég bátrak, vagy épp magányosak annyira, hogy én kössem le őket egy kis ideig és amikor idejét látom annak, hogy a megjelölt helyre induljunk a lovamért intek. Nem is várok sokat, leginkább egy-két percet, mire a fekete lovamat előhozzák, én felpattanva rá intek, hogy a katonák kövessenek. Így egy szép rendezett sorban indulunk meg ki a múlt napi harctérre, ahol már nem kevés ember-törpe és miegymás várakozik. Felsorakozunk szépen és még a király ideérte előtt szólok a katonákhoz:
-Barátaim! Látjátok, hogy mennyi mindent hordtak csak nekünk ide a többiek? Mivel már sokan tudjátok, hogy mi a terv ezért rövidre fogom, de az ismétlés sosem árt! A mai nap a mi elsődleges dolgunk, hogy a felhalmozott hullákkal támogassuk őket. A mágusokat, aztán a városban harcolókat. Tulajdonképpen nem is kell aggódni amiatt, hogy mi vár minket a városban, mert hát a mi sorunk itt van! Itt fogunk várni és küldeni előre a tegnapi dicsőségünket, hogy a mát is megsegítse. Az ittlévő mágihasználókat kérem, hogy tartsanak ki minnél tovább, ha lehet minnél több bestiát irányítsatok és csak egyszerű parancsokkal! Úgy könnyebb nektek is. Az ittlévő katonák, akik nem annyira jártasak ebben pedig minket fognak védeni. Bízunk bennetek mindannyian!-pillantok rá szépen sorban mindegyik csoportra, mosolyogva végig rajtuk bizalmat keltvén, majd megfordítva a lovamat a vár felé megpillantom az ifjú vezetőnket. Elismerően bólintok neki amikor erre pillant, és hát kiszúrnia még nem nehéz, mert nem sok lovas van még a területen, pláne nem ennyi holt szörnnyel körülölelve.
Ahogyan elmondja a beszédét én pedig lehunyom szemeimet és kitartom a kezeimet, hogy elkezdjem a mágiámat a halottakba irányítani, koncentrálva, amire ahogyan hallom a mögöttem lévők is sorban kezdenek bele. Nem is oly sokára pedig kinyitom szememet, előre utasítva az általam irányított szörnyeket, hogy elvonják a figyelmet a mágusokról.

Örülök, hogy a király azonnal beleegyezett, hogy én maradjak Lash mellett, bár, ha nem így lett volna, az talán az együttműködésünk végét is jelenthette volna. Igaz értelmetlen elhatározás is lett volna részéről.
Mikor megemlítettem a gnómot és az általa elém tárt részleteket, majdnem elvigyorodtam a válaszára, az a kis fickó biztos elég nagy fejfájást okozhatott, de talán megéri a fáradtságot.
Ezek után már nem volt miért maradnunk, így Lash-sal együtt kéz a kézben elsétáltunk a táborhelyünkig, hogy felkészüljünk a támadásra és előtte még utoljára kiszakítsunk magunknak egy kis magánidőt, ahogy kedvesem is javasolta.
Nem volt rajtam páncél, hiszen a királyhoz mentünk csak, így pár perc múlva már ott ültem Lash előtt, aki mindig tudta, hogy mivel kell lenyugtatnia és levennie a lábamról.-
- Ha hazamegyünk, én foglak agyonkényeztetni és sok minden mást is bepótolunk majd – sóhajtottam ellazulva és megfordulva adtam egy huncutkozó csókot szerelmemnek.

Pár óra múlva már minden előkészületet megtéve és harcra készen álltam, amikor Joavan megérkezett. Láthatóan ő is és gondolom a csapata is készen állt, hogy lerohanjuk az elfoglalt várat és eleget tegyenek a feladatuknak, amiben benne volt a mi védelmünk is.
- Készen állunk. – bólintottam, ahogy Lash is jelezte, minden meg van, amit magával akart hozni.
Most is gyalog mentünk, de a griff ott lépkedett a nyomunkban és cseppet sem volt barátságos a képe, még ha lassan kezdett is hozzászokni a rengeteg emberhez. Így aztán persze nem kellett átverekednünk magunkat a seregen, szép széles folyosót nyitottak nekünk. Egyáltalán nem csodálkoztam némelyek rémült képén, ahogy minél nagyobb távolságot próbáltak tartani.
A királyhoz érve Joavan elköszön tőlünk, hogy a saját csapat élére állva várja a támadásra vonatkozó parancsokat.
- Mielőtt megindul a támadás, ott leszek. – biccentettem neki.
A fiatal uralkodó ránk pillantva egy biccentéssel vette tudomásul a jelenlétünket, ám nyilvánvaló volt, hogy most újra időt szán rá, hogy fellelkesítse a sereget, mely előtt nem mindennapi, veszélyes feladat áll, még ha a mágusok ki is tesznek magukért.
El kell ismerni, fiatal kora ellenére nagyon is tudja, hogy mivel nyerheti meg magának az embereket, akik lelkesen reagálnak a szavaira és a mutatott bátorságára.
- Eddig remekül helyt állt. – húztam magamhoz közel kedvesemet, hogy amíg lehet magam mellett tudhassam, ám sajnos hamar eljött az idő, hogy a királynak szüksége legyen a griff segítségére.
A mágusok már a falak felé fordultak és felkészültek a falak lerombolására és a sötét elfek is előre húzódtak, hogy a csapatok elé gyűjtött tetemeket feltámasszák és a királlyal kötött egyezség szerint az erőd ellen küldjék őket……legalábbis ez a terv, de én nem vagyok teljesen nyugodt és ez úgy látszik ki is sugárzik belőlem, amit Lash érzékel is.
Mikor megmozdulnak azok a dögök, szinte beleborzongok, de szerelmem érintése és jólesően beburkoló érzelme, lassan lenyugtatja felborzolt idegeimet és igyekszem türelmesen szemlélni a dolgokat.
A selfek egyelőre tartják magukat az egyezséghez és a zombidögök már a mágusok előtt imbolyognak felfogva a falakról most már folyamatosan érkező savas köpeteket.
A király kiadja a parancsot és Lash a griff felé lép, én meg szorosan követem, a kezét nem engedve el, hogy tudja, hogy ott vagyok vele és nem is megyek sehová, míg nem végez.
Kedvesem lehunyja a szemét és tudom, hogy most már a griffel van, annak szemével látja a világot és annyira, de annyira büszke vagyok rá…….
- Itt vagyok melletted, vigyázok rád. – szorítom meg a kezét, igyekezve megnyugtatni őt, mert nekem sem volt könnyű amikor láttam a gnóm által mutatott képeket és sejtettem, hogy Lash hasonlókat fog látni, vagy még rosszabbakat.
Egyelőre nincs más dolgom, mint támogatni szerelmemet, a szeme lenni a szeme helyett itt a táborban, hogy teljesen arra tudjon koncentrálni, amit a griff szemével lát.
A király és a tanácsadói velem együtt feszülten figyelik minden szavát.
A szívem néha feldübörög, ahogy óhatatlanul kitör belőle a reakció a griffet érő támadások miatt, de határozottan fogom, ha meginog időnként.
- Csak kapaszkodj édesem, megtartalak, semmi baj. – suttogom a fülébe.
Annak ellenére, hogy majdnem a karjaimban tartom, mégis ideges vagyok és nyugtalan, ha valami történik a griffel, az Lasht is borzasztóan megviselné…….
Aztán olyan hirtelen feszül meg és szinte megreszket a karomban, hogy biztos vagyok benne, bekövetkezett, amitől tartottam, valami történt az állattal, aztán meglátom, hogy elered az orra vére és azonnal ki akarom onnan ragadni.
- Valami nagy baj van! – kiáltom a királynak és megrázom a páromat, próbálva ezzel visszahozni a figyelmét és a tudatát.
Nem habozok bevetni a szoros kötődésünket sem, hogy a fejébe férkőzzek és ott próbáljam magához téríteni, ez a párok legmeghittebb elérése és bízom benne, hogy ezzel kiszakítom abból a transzszerű állapotból, amiben most van, megtámogatva az elméjét.
~ Gyere vissza hozzám Lash, GYERE VISSZA!!!!! ~ tartom meg a karomban, nem engedve, hogy a földre csússzon. ~ A karjaimban vagy, várok rád, itt vagyok! ~ csókolom meg ezzel is segítve őt.

Viridiel érezhető ellazulására elvigyorodik, és ha lenne elég idejük, akkor biztosan a hátát is végignyomkodná, így viszont most csak a vállainál dolgozik. A szavak hallatán halk kuncogásba kezd, párjának csókját örömmel viszonozva utána, át is ölelve egy rövid időre őt, szinte már bújva hozzá.
- Nincs mit kifogásoljak – nyom egy puszit az arcára mosolyogva. – De azért majd hagyd magad te is – csúsztatja vissza olajos kezeit a férfi vállaira, a készülődés eljöttével pedig hagyja őt, a szekéren üldögélve nézve Viridielt. Ha tud, akkor segít neki, de úgy tűnik, minden megtalálásra kerül, és Joavan megérkeztével meg már indulhatnak is a király színe elé a sereg élére. Láthatóan valahol az utolsók közt érkeztek meg, de nem annyira későn, hogy lemaradjanak az uralkodó beszédéről. Férjének húzására nem ellenkezik, jólesőn bújik ölelsébe, miközben a domborodó pocakot simogatja, elégedetten bólintva Viridiel megjegyzésére.
Megérzése párja kapcsán helyesnek bizonyul, ahogy érzékeli a feszültség enyhülését benne érintése nyomán, és nem áll szándékában elengedni őt addig, ameddig nem muszáj. Tudja nagyon jól a véleményét, az aggodalmait, ismeri őt kívül-belül, így nem is olyan meglepő a nyugtalansága, ugyanakkor örül annak, hogy segíthet ezen.
A griff felszálltával és a képesség használatával a saját maga körül zajló eseményekről már nem sok tudomása van, legfeljebb hangi alapú. Egyedül Viridielbe tud kapaszkodni és őrá támaszkodni, akinek megnyugtató hangja segít abban, hogy bátrabban és magabiztosabban tegyen eleget jelenlegi kötelességének.
- ...igen... – suttogja, viszonozva kezének szorítását mosolyogva. – De nemcsak rám, hanem mindkettőnkre... – teszi hozzá, finoman fordítva fejét Viridiel hangjának irányába, noha szemeivel még mindig a griff által látottakat fürkészi. Néha előforduló megingásainál vagy bizonytalan tartásánál férje biztos támaszt nyújt neki, ő pedig akarva-akaratlan is belekapaszkodik minduntalan, erősebben szorítva rá karjára pár pillanatra, majd párjának újabb csendes, simogató szavaira szégyellősen hajtja le a fejét, bólintva egyet és újabb erőt merítve belőle, visszanyerve magabiztosságát.
- Köszönöm – válaszol ugyanolyan halkan, ahogyan Viridiel is beszélt, ismét a feladatára fókuszálva, egészen addig ecsetelve az eseményeket – még ha tömören is -, amíg meg nem jelenik a hatlábú, rókafejű szörnyeteg, akivel korábban már találkoztak, és aki már várt rájuk. Tisztában van a képességeinek egy részével, hiszen tapasztalta őket magán, a csapdájába esett az általa okozott tudatlanságnak, és pontosan erre készül mentálisan attól a pillanattól kezdve, amióta meglátta őt az első alkalommal ezen az elátkozott helyen, de nem akar szembeszállni vele. Mivel tudja, mekkora hatalom birtokában van, azt sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy bőven túlszárnyalja a saját képességeit, és ehelyett a griffet inkább visszahívná, mintsem kockáztatná az életét, ám mielőtt ténylegesen kiforrhatna ez a gondolat az elméjében, már elkésett.
Fogalma sincs, milyen érzés az, mikor a homlokába belefúródik egy nyílvessző, de valami ahhoz hasonló lehet az érzés, ami a démonivadék erőszakos mentális belépőjét jellemezheti. Egy pillanatra majd’ széthasad a feje, melynek fájdalmától rögtön megfeszül, izmait a mentális fal áttörése megmerevíti, és ahogyan a mérgező sötétség egyre terjeszkedik az elméjében, úgy kezdődik a reszketése is. Tudja, hogy ki kell innen kerülnie, hogy most azonnal meg kell szakítania a kapcsolatot a griffel, és így azzal a döggel is, aki ekkora veszélyt jelent rájuk nézve, azonban a kiutat nem látja abban a világban, amibe került még így, közvetetten is.
Egész testében és szellemében remeg, miközben a pánik közepette próbál kihátrálni ebből, megszakítani a felépített kapcsolatot, ám a szörnyeteg vörös szeme látványára elborítja elméjét a határtalan, gyomorszorongató félelem és dermedtség, melyek legyűrik a pánik hisztériáját, hátrataszítva valahova, mintha a mozgását is csak gátolni akarnák. A külvilággal megszakad a kapcsolata, és érzi, ez a démonivadék műve, csak ezúttal nem veszi el a tudatát, nem altatja őt édes tudatlanságba, ahol magatehetetlen és nem ért meg semmit, a legegyszerűbb szót se, most viszont... Most viszont mintha röhögne rajta, a rettegésén, mintha csak azt akarná mindezzel megmutatni, mennyit is fejlődött, mennyit is erősödött az eltelt idő alatt, mely tagadhatatlanul hátborzongató, és fogalma sincs, miként kéne lépést tartani vele.
A szellemi síkon a lábaiból kifut az erő, összecsuklását követően csak nézve azt a hatalmas vörös szemet, mely az égből tekint le rá. Képtelenségnek bizonyul elszakadni tőle, ahogy gúzsba köti őt a félelem és rettegés, és hatalmas erőt kell magához vennie ahhoz, hogy megacélozva magát képes legyen levenni a pillantását a szemről, mely szinte követeli a figyelmet, próbálva őt minél jobban megbénítani. Végül, nagy erőfeszítések árán sikerül összekuporodva behunyni a szemeit, és bízik abban, hogyha nem lát, akkor talán más érzékeire támaszkodva megtalálhatja a kiutat, hiszen nem hagyhatja most cserben sem Viridielt, sem a sereget! Kell... Kell lennie kiútnak, gyengepontnak, nem lehet minden tökéletesen zárt és egységesen erős, kell...
Egy ismerős jelenlét tör be ebbe a világba, és ennek érzékelésére azonnal felkapja a fejét, ám a várt alak helyett megdöbbenésére sötét lepelként burkolja őt pillanatok alatt körbe, értetlenül és riadtan kapkodva a pillantását, nyúlva a lepel által még be nem terített lukak felé, mielőtt azonban elérhetné, megállítják az elméjébe kiáltott szavak. Vissza... Csak... Hogyan? Hogyan kéne visszajutnia? Mi van, ha
Következőnek már csak azt veszi észre, hogy egy rántással lefelé húzzák, ajkain ott ég valamiféle megmagyarázhatatlan, bizsergető érzés, a sötétséget pedig hirtelen felváltja a...
Hatalmas levegőt vesz, mintha a víz alól bukkant volna fel, kis híján megfulladva, és bár a szorító érzés azonnal távozik, az ezzel járó kellemetlenség nem. Ijedten fürkészi a környezetét, viszont megnyugodva veszi tudomásul Viridiel jelenlétét és fogadja be vonásainak látványát.
- Vih... – kapaszkodik ösztönösen a férfiba zihálva, tekintetével cikázva a környező személyeken, önkéntelenül is keresve a veszélyorrást, de... bármennyire keresi is, nem találja. – Mih... Hol... – nyugszik meg lassan és az izmai sem olyan feszesek már, az események pedig sorra kerülnek a helyükre, lassan vezetve pillantását vissza Viridielre, egyre biztosabbá válva abban, hogy neki köszönhető a visszatérése. Pár pillanatra nagyobbra tágulnak a szemei, ahogy elérzékenyülten és megkönnyebbülten őt fürkészi, az aggódó vonásait és tekintetét, majd a nyakánál vezetve kezeit öleli át férjét hirtelen, arcát a nyakához nyomva, érezve saját kezeinek reszketését.  
– ...köszönöm... – suttogja remegve, és összepréseli az ajkait, véve néhány mély levegőt. – Köszönöm... – szorít az ölelésen, és eltávolodva egy kissé néz Viridiel szemébe, lassan megtalálva a saját erejét, újra saját lábaira állva, morogva fogva meg fájdalomtól lüktető fejét, azt se tudva, mit kéne mondjon. – Én... – próbálja meg ettől függetlenül is összeszedni magát, viszont nem jut a mondandója végére.
- Minden rendben van? – hallja az uralkodó feszülten vibráló hangját, és zavarodottan fordul a lovon ülő alak felé, bizonytalan bólintást adva válaszul.
- Én csak... – kezd megint bele, de csak leheli ezt a két szót. Kis szünetet tartva igyekszik erőt venni magán és hangosabban beszélni. - Van egy... lény, és úgy tűnik, így is képes mások elméjébe férkőzni... Én... – kezdene újabb mondatba, de ehelyett Viridiel mellkasára hajtja a fejét, erősen behunyva a szemeit, továbbra is reszketve. – Ne haragudj... – markolna rá mellkasánál a ruhára, így viszont csak ökölbe szorítja a kezeit Viridiel páncélján. – ...nagyon erős... – teszi hozzá a létező leghalkabban.


//A király a kiáltásodra azonnal fordul a környezetében lévő maroknyi mágus felé, és a kicsi csoportból ketten oda is lépnek hozzátok, de sokban nem tudnak segíteni, hiszen mentális mágiájuk nincsen. Lash szemmel láthatólag nem reagál a rázásodra, az ábrázatáról leginkább a félelem olvasható le, a légzése egyre zaklatottabb, viszont ahogy a titeket összekötő mágikus fonalakon keresztül érezhetsz valami sötét, negatív erőt, ami a sötételfek és démonok sajátja, és bár blokkolná a belépésedet, olyan hirtelen és olyan lendülettel törsz be, hogy nincs ideje reagálni rád, noha Lash támogatása – vagy védelme – nyomán a mentális erőfeszítéstől biztos gyöngyöződni kezd homlokodon az izzadtság. Lash szinte közvetlenül a csók után tér magához.//

-Pfff... Játszod itt a kemény fiút... Tudom, hogy fájnak a sebek és ez bánt a legjobban... de ha nem akarod, hogy sajnáljalak, akkor csak szólj... aztán egyszer később majd megnézem és kezelésbe veszem a hegeidet is.-mosolyogtam rá erőltetve egyet, főleg amiatt, mert tudtam, hogy nem tetszene neki, ha tovább nyaggatnám. Hamar el is alszik és én pedig az utamra indulok, hogy enyhítsem a saját bűntudatomat és az ő fájdalmait is. Hamar találok is egy fiatal tündét, aki szerencsére készséggel segít nekem. Oda is vezetem késlekedés nélkül a férfihoz, hogy segítsen rajta, aztán amikor a kérdésemre választ is kapok hátradőlök és a kezemeimet a térdeim előtt kulcsolom össze, lehuppanva a fenekemre.
-Remélem nincs olyan baja amit letagad... Tudod pár napja ismerem, konkrétan a harcmezőn találkoztunk... És hát így hamar közel kerültünk egymáshoz.-nagyjából ennyi idő volt összesen, amíg a könnyei a sebbe kerültek, és valami fura dolgot is művelt, amit én nem nagyon értek... de nem is kell asszem. Szóval amikor feláll én csak aggódóan nézem, hogy mi történik és iszom a szavait.
-Köszönöm a segítséget... Nem is tudod mennyit jelent ez nekünk.-köszönetképpen pedig valamiért megragadtam a kezét és megráztam, amolyan bajtársaisan, aztán pedig rájőve a hirtelenségemre akkor hirtelen elengedtem és elpirultam, hátrébblépve a tarkómhoz kapva a jobb kezemet.- Öhm szóval köszönjük!-mondom neki, majd ha nem néz rám, mint egy fura különcre, akkor pedig hagyom elmenni, én pedig reggelit keresni magunknak.
Visszatérve Altevar mellé ülök eszegetve a kajámat, ha találtam, várva hogy felkeljen. Talán percek sőt órák is eltelnek addig, amíg a szemei kinyílnak én pedig nem is nagyon szólok neki semmit, amíg fel nem ül.
-Jó reggelt! Egyél kicsit, már nincs sok a csatáig.-mondom neki, és nem is firtatva, hogy jól sikerült-e a gyógyítás, mintha nem is történt volna semmi eszegetek tovább. Ha faggatózna mi történt, akkor kifejtem neki, hogy nem bírtam magammal, és bátorkodtam alvása közben összeheggeszteni a vállát, szöggel és vasdarabokkal. Szigorúan kuncogva. Persze ha sokáig faggat, akkor kijön belőlem az igazság is, de lehet, hogy az még sokáig hadititok marad. A harctéren pedig kissé összezavarodva követem Altevart, mint jó katonát, hogy nekünk merre is kéne mennünk. A tömegben pedig én hamar elveszek, sokan magasabbak nálam az emberek, selfek és orkok alkotta csapatokban, szóval csak várom, hogy mi lesz undorodva és ágaskadva nézve ahogyan a többiek már javában teszik amit kell.
-Vajon, készen állunk mi erre?-tettem fel a kérdést a mellettem állóknak, de főként Altevarnak.

Pfejj.
Úgy-ahogy letakarítom szablyámról a mocskot, aztán mikor elraktam, visszamegyek a másikért is. Most, hogy a biztonságérzetem visszatér, körbenézek, merre van még balhé, de nem látok ilyesmit: úgy tűnik, elég gyenge támadás volt, ha ilyen hamar le is vertük az összeset. Persze a tábor eléggé megsínylette, és halottból is akad jó pár, mégis úgy érzem, könnyen megúsztuk.
Bár lehet, csak a motiváció gyengítése volt a cél. Az, hogy ez a szedett-vedett sereg szétfusson az ijedtségtől. Ami azt illeti, egész jó terv: ha már a tábor se biztonságos, és ezek az istenverte lények fittyet hánynak az őrségre, az valóban nem tesz jót a morálnak, még ha nem is hullottak el annyian. Éreztetni akarják velünk, hogy nem vagyunk biztonságban.
Igaz, engem ez nem zavar. Eddig is így volt.
Na mindegy, ha nincs több felszabdalni való szörny, akkor itt az ideje visszamenni a holmimért, aztán hallgatni a többi harcosra, és elmenni helyrerakni magam. A vállam még mindig eléggé fáj, és bár éreztem már nagyobb kínt is, valami mégis azt súgja, hogy minél hamarabb meg kell nézetnem egy hozzáértővel. A bal kezemről is le kell mosni ezt a valamit - egyelőre jobb híján a nadrágomba törlöm, az csak elég lesz addig, amíg találok egy patakot, vagy valamit.
Az viszont jó hír, hogy körülöttem nem igazán akarnak összeomlani az emberek; elég dühösnek tűnik mindenki, és a harag jót tesz a harci szellemnek. Hát persze, ők a saját területüket védik, nem igaz? Érthető, hogy nem akarnak egy ilyen fertőt  a királyság területén látni. Én meg jöttem, hogy segítsek nekik, fene a jó szívemet.
Az otthagyott cuccom szerencsére érintetlen, így megkönnyebbülve fel tudom szedni, viszont tényleg keresnem kell egy gyógyítót. Nem nyúlok a sebhez, valószínűleg csak rontanék a helyzeten, hisz a ruhám nem a legtisztább. Mivel annak a valaminek a fogai nem trancsírozták szét (annyira) a vállaim, nem fogok túl sok vért veszteni addig, amíg nem tudja ellátni valaki. Mondjuk elég sokan sérültek meg... Áh, majd csak kitalálok valamit.
Mivel természetesen minden felcsernél szépen gyülekeznek az emberek, így nincs kedvem beállni mögéjük. Szívesen szétcsapnék köztük, csak úgy heccből, hátha úgy több szerencsém lesz - viszont most még rosszabb eséllyel indulnék, mint általában. Lesz még esélyem...
...megnyúzni azt a tigrist...
Mi van? Megrázom a fejem, és megyek tovább. Az addig rendben van, hogy szívesen behúznék neki egyet, de miért jutott az eszembe? Biztos kezdek megkattanni.
És mintha csak erre várt volna, az egyik szörnyhulla megmozdul. Előrántom az egyik szablyát a bal kezemmel (sajnos most csak azzal tudom), és feszülten a földön fekvő testre nézek.
Hát, ilyen csúnya másnaposságom nekem is ritkán volt. Egyáltalán az is csoda, hogy képes még mozogni, hisz szinte már nincs is végtagja, amivel ezt megtehetné. Mindegy, legfeljebb még jobban szétszabdalom, akkor biztos nem mozdul meg többet.
Ekkor a hulla még jobban felemelkedik, és meglátok egy alakot kikecmeregni alóla.
Mi van?
Értetlenül pislogva, és persze tisztes távolságból figyelek, ahogy az a mocskos... valami feláll, és felveszi egy öregasszony alakját. A ráncaival nem sokkal szebb annál, amelyikkel az előbb harcoltam, bár ezen legalább van ruha. De még milyen! A sok ékszerrel meg a drágának ható kelméivel vásári jósnőnek is elmehetne, olyannak, aki a szerencsétlen jónépből húzza ki a tallérokat valami szépen hangzó meséért cserébe. Szinte látom előtte az üveggömböt meg a pakli kártyát.
De mit keresett a démon alatt?
Még értetlenebbül nézem, ahogy feláll, és nagyot nyújtózik.
- Uh, jaj, itt a baj...! - baj az tényleg van, ahogy látom. Viszont azt is észreveszem, hogy az öve tele van olyan üvegcsékkel meg bőrtáskákkal, amiket a gyógyítók szoktak használni. Furcsa jövendőmondó. - Nahát, fiam, keresel valamit? - kérdezi mosolyogva, mikor meglát.
Csak nincs akkora szerencsém, hogy belebotlottam egy gyógyítóba. Igaz, nem tűnik profinak, de akkor is...
Egy próbát megér.
- Egy gyógyítót keresek, akihez nem várnak tucatnyian. - mondom enyhén bosszús hangon. - Az egyik szörnyeteg engem is meg akart kóstolni. - mutatok a vállamra bal kezemmel, amiben még mindig ott van a szablya. El is rakom, mielőtt ijedtemben lecsapnám vele ezt a banyát.
- Hah, gyógyítót? - igazítja meg a ruhát magán. Azt már minek? - Megtaláltad, fiacskám, és nem is akármilyet találtál! - kutat a köpenye alatt, aztán előhúz egy fiolát, furcsa sárgás folyadékkal. - Ez itt, ni, rögtön segít a bajodon!
Szóval mégis gyógyító, nagyszerű - kérdés, mennyire jó, mert a jobb vállamra azért még szükségem lesz. Kíváncsian figyelem, ahogy idesétál, és kinyitja az üvegcse tetejét.
A szer olyan büdös, hogy megfordul a fejemben a segítségért kiáltozva menekülés. Valószínűleg nem tudna olyan gyorsan követni, hogy kárt okozzon bennem, de ki tudja, talán vannak szövetségesei, akik elállnák az utam...
Eh, lehetne rosszabb is. Egyébként meg ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem egy felcser játékszereit?
- Az mi? - kérdezem bizonytalanul, de nem húzom el a vállam.
- Ó, hogy ez? - és beleszagol. Ez vagy zakkant, vagy tényleg megőrültem, és képzelem az egészet. - Trolltakonnyal kevert gyógynövények, meg van benne még pár hasznos apróság.
Némileg eltorzul az arcom. Ezt lehet, jobb lett volna, ha nem tudom, de már mindegy. Csak nem veszélyesebb, mint egy városnyi démon, akiknek épp tervezünk nekirontani. Rezzenéstelenül hagyom, hogy félrehúzza a szaggatott ruhát a vállamról, és ráöntse a sebre az egészet.
Az egészet...? Nem lesz az kicsit sok?  Erővel kell tartanom magam, hogy ne fogjam be az orrom, és bizony látszik rajtam a fintor, de kibírom, főleg, hogy tényleg érzem a hatását. Vagyis... valami olyasmit. Csíp, bizsereg, vagy franc tudja, mit csinál, de nem rossz érzés, ami bizalomra ad okot.
- Ennek elégnek kell lennie - vigyorog a vénasszony. - Fertőtlenít és regenerál! Gyakran használok hasonló kivonatot az arcomon.
Ekkor nem bírom tovább, kitör belőlem a röhögés. Ha ezt használja az arcán, akkor elveszett vagyok.
- Hát, ha fele olyan erős ez a szer, mint amilyen a szaga, akkor még a halottat is felkelti - vigyorgok. - Ha beköti, tudom használni a holnapi harcnál a karom? - kezd jobb kedvem lenni, hisz nem kellett sorban állnom a felcsereknél. Az más kérdés, hogy elég furcsát találtam magamnak.
- Áááá, a halottélesztést meghagyom a sötételfeknek! Még a végén irigykedni kezdenének rám, és tudod, ki akarja magára haragítani azt a népséget... Hát nem én! - na, azt sejtettem. Mindenki irigykedne rá. - Peeersze, persze, fiacskám, használhatod! De várjál, akkor keresni kell tiszta gyolcsot... Macska rúgja meg, hol lehet...
Na, erre nem is gondoltam. Mivel fogja bekötözni? Ha a gyolcsai is olyan tiszták, mint a ruhája, akkor inkább levágom előre a karom, sokat nem veszthetek. De meglepő módon a mocskos táskájából egész tiszta kötszert sikerül előhalásznia. Valamivel nyugodtabban figyelem hát, ahogy beköti a sebet, ami nem a legszorosabb, de a célnak bőven megfelel. A fájdalmam is kezd lassan alábbhagyni. Lehet, hogy ez a vénasszony mégis érti a dolgát?
Óvatosan megmozgatom a karom, persze nem próbálok körözni vele, meg ilyenek; annyira azért nem bízom a trolltakonyban.
Még kimondani is gusztustalan. De legalább már nem büdös, hiszen elfedi a kötés.
- Kösz a segítséget! Most már újra belerohanhatok a halálomba. - nyalizni azért nem fogok neki, de tény ami tény, hálás vagyok, amiért így ellátott. Igaz, hogy különc, de Ord'huk nem volt az? A falu sámánjához képest... na jó, ez a banya azért még ott is megállná a helyét. Ord'huk legalább nem használt ilyen szereket.
...remélem...
- Jól van, fiacskám, jól van, de azért térj is vissza onnét! - nevet ő is. Tényleg furcsa alkat. - Megyek, megnézem, van-e még valaki, akinek a segítségemre van szüksége, van még itt más is, amivel gyógyíthatok!
Az égiek óvják a tábort...
- Én megpróbálom - vigyorgok, aztán én is odébbmegyek. Mit csináljak? Segítsek a többieknek? Áh, inkább elmegyek tisztálkodni, az jót fog tenni. Egy gyors kérdezősködés után el is indulok a patak felé, és kisvártatva (kerülgetve a szörnyek hulláját) el is érek oda. Vannak néhányan, de pont nem érdekel, ki van itt: levetem a ruháimat, csak az alsónadrágomat hagyom magamon, és belegázolok a hideg vízbe. Végre lemoshatom magamról a sokféle mocskot...
Mikor megfürödtem (persze vigyázva a kötésemre), a ruhámról is leszedtem a retek (meg a trolltakony) nagy részét, és még a fegyvereim is letakarítottam, elégedetten öltözök fel újra, hogy visszainduljak nagyjából az eredeti pihenőhelyemre.
Persze aludni nem fogok. Most, hogy az őrség teljesen alkalmatlannak bizonyult, nem igazán van kedvem hozzá.

Nem tudom, hogy aludtam-e, de ha igen, akkor nem volt valami nyugodt álmom. Idegesítő harangszóra figyelek fel, ami elég kellemetlenül érint, de mikor rájövök, hogy valószínűleg a reggelit jelzi, egyből elkezdek érdeklődni. Nem igazán vették el az éjszaka történtek az étvágyam (bár a trolltakony közel járt), és egyébként is szükség lesz az energiámra. Gyorsan összeszedem a holmim, és megindulok az előbbi zaj felé.
Az étkezés különösebb gond nélkül zajlik: a paraszt már hozzászokhatott a mindenféle népséghez, szeme se rebben, én pedig szó nélkül veszem el az adagomat, hogy megreggelizzem. Igaz, közben megzavar egy katona - egy pillanatig azt hiszem, hogy pofán kell csapnom, amiért a reggelimre fáj a foga, de aztán csak a haditervet mondja el.
Nem is rossz. Először a fal a savköpőkkel együtt, aztán berohanunk, és megölünk mindenkit. A "sötételf támogatás" elég furcsán hangzik, meg az is furdalja az oldalam, hogy milyen nyomorékokkal raknak egy csapatba, de majd kiderül.
Ahogy visszaérek oda, ahol aludtam, kicsit elgondolkodom azon, hova rakjam a cuccaim, aztán egy sóhajtással ugyanoda pakolom le. Ha éjszaka nem tűnt el, talán most sem fog. Csak a kardövem marad, kétoldalt a két szablyával, hátul meg a vadásztőrrel, hátamon pedig az íjam és a tegezem a húsz nyílvesszővel. Még a pénzt sem viszem magammal, hisz akkor sincs baj, ha ellopják; ha életben maradok, akkor a föld alól is előkerítem, ha pedig meghalok, a tolvaj jobb hasznát veszi, mint én. Elindulok hát a mondott irányba, közben ellenőrzöm a jobb karom állapotát: elmúlt a fájdalom, nagyon helyes. Bőven szét tudok szedni vele pár szörnyivadékot.
Kezdődjék az újabb szórakozás.


// A többi majd akkor, ha megtudom, milyen csapatba is kerül a szentem //

Hála Természet Anyának Lash szemébe visszatér az élet, bár még mindig olyan meggyötörtnek látszik, mintha valaki megkínozta volna. Bár még nem tudom biztosan, hogy mi történhetett, kedvesem elméjébe hatolva, ahogy a visszatérésért könyörögtem, megéreztem egyfajta gátat és a sötétség jelenlétét és sajnos volt sejtésem, hogy mi lehetett az, ami majdnem elragadta tőlem, hiszen Lash már többször is jelezte, hogy az a szörny itt van a városban. Még így közvetett érintéssel is levert tőle a víz.
Nem kellett volna rátalálnia! Talán véletlen volt, a griff vonzotta magához a figyelmét, de majdnem végzetes véletlen…..
- Nyugodj meg édesem. – simogattam meg az egyik kezemmel egyre jobban magához térő szerelmem arcát. – Biztonságban vagy, vigyázok rád. –adtam egy finom csókot az ajkára megerősítésként.
A király kérdésére a karjaimban tartott páromra néztem, aki még mindig csak gyenge bólintással igyekezett úrrá lenni az átélteken, de végül csak megszólal, magyarázattal szolgálva a fiatal uralkodónak arról, hogy mivel is van vagy lesz dolga, de ezt olyannak, aki nem tapasztalta meg a lénynek ezt a démoni mágiáját nehéz elmondani.
- Ne gyötörd magad Lash! – öleltem határozottan. – Ha a múltkor te nem lettél volna, én már nem állhatnák itt. Lehet, hogy erős, de egyszer már legyőzted. Most segítségünk is van. – intettem a mágusok felé. – Vereséget fog szenvedni és elpusztítjuk.
A királyra néztem.
- A feleségem nem irányíthatja tovább az elméjével a griffet, túl veszélyes. Az a lény árthat neki, de több erős mágus, aki jártas a telepátiában legyűrheti.

GALLION

Megint elkéstem az információval. Csalódottan kullogtam el a nő közeléből, de most is megúsztam a vele való találkozást. Meghallgatott. Hirtelen úgy éreztem teljesen haszontalan vagyok itt. Épp az egyik fára másztam fel, hogy ott nyalogassam tovább sebeimet, mikor meghallottam a királyt. Szívvel lélekkel befogadtam amit mond. - Együtt.- Így bizony. Én is rájöttem végre. Aki itt magán úton jár, biztos a halál fia. Nem szakadhatunk el egymástól. Együtt kell mozognunk. A magán jellegű hősködést máskorra kell halasztanom. Ide az nem való. Így eldöntöttem együtt mozgok a többiekkel és úgy leszek hasznára a csapatomnak. A fán magasra mászva figyeltem tovább az eseményeket. Láttam, ahogy a mágusok megindultak a város felé és láttam a griffet is. Hát szorítok nekik. Mikor kellőképp kinézelődtem magam, már a szomorúság utolsó morzsáját is magam mögött hagyva kerestem, hol lehetek hasznára a csapatnak. Én nem foglalkoztam azzal hová osztanak. Az íj talán elég látványos volt a vállamon ahhoz, hogy megkérdezzék mihez értek és ami a legjobb volt, hogy már közelharchoz is volt komolyabb fegyverem mint a tőrök és a parittya...

A sereg felsorakozik, minden közelharcos megtalálja a helyét a maga csapatában, aki pedig lézeng, azt hamar be tudják sorozni valahova, így senki sem marad csapat nélkül, ami egyébként is öngyilkosság lenne. Még van idő ezeknek a katonáknak felkészülni a várhatóan végső küzdelmekre, amivel visszavételre kerülhet a város, és mivel ti magatok is ezek közé a bátor jelentkezők közé tartoztok, csak figyelni tudjátok, ahogyan a sötételfek mozgatta holtak serege a lovagló emberi mágusokat követve sötét hullámként söpör végig a mezőn, egészen a városig. A groteszk, félig elpusztított szörnyetegek talán megijesztik vagy nyugtalanítják a mágiahasználók hátasait, ám ahogy ti látjátok, különösebb gondot nem okoznak és mindannyian olyan ügyességgel kerülgetik a savas köpeteket, amennyire csak lehet, miközben a griff az égen szárnyalva figyeli a város területét. A tollas jószág egyelőre nem száll be a küzdelmekbe, talán csak a lehetőséget keresi a lecsapásra, de épp elég gondja adódik a savköpetek kerülgetésével a levegőben.
A falakon lévő hernyószerű lények folyamatosan lőnek úgy, mint kisebb katapultok, folyékony lövedékeik pedig nagy ívben szállnak végig a levegőben, hogy nagy cuppanással érjenek földet, egy darabig célt veszítve. Se élőholt hullát, se mágust vagy annak hátasát nem találják el, ám mivel az éjtündék által mozgatott lényekből jócskán több van, így elkerülhetetlen azon lényeknek a pusztulása. Ha ez megtörténik, akkor a mezőn összehordott rakásból egy újabb szörnyeteg kel fel, és az irányítója azonnal a harctérre parancsolja őt, semmiképpen sem adva lehetőséget a győzelem esélyének csökkenésének.
A mágusok amint lóháton a maguk hatótávján belülre értek, elindítják saját csapásaikat is. A földből folyamatosan emelkednek fel nagyobb darabok, melyek egy golyóvá formálódva csapódnak a falba, melynek eredményét eleinte nem nagyon lehet észrevenni, az ezzel járó robajlás hangja viszont elér a sereg hátsó soraihoz is. Többen, akik nem kaptak katonanevelést, igyekzenek kicsit előrébb kerülni, hogy lássák az eseményeket, de a csoportok parancsnokai vagy a fegyelmezettebbek vissza parancsolják őket a helyükre, hogy feszülten várjanak tovább a parancsra vagy a lehetőségre, hogy megindulhassanak. Az orkok és törpök bizonyulnak a legtürelmetlenebbeknek, és bár nem rohannak neki a veszélynek, nagyon jól látszik rajtuk, mennyire venének szét néhány démonfattyat. Pár helyről a bizonytalanság és enyhe félelem kering a levegőben, mely talán befolyásol titeket – vagy éppen a sarkatokra állít, hogy példát mutassatok csapat- és harcostársaitoknak.
Ahogy egyre több és több ilyen mágikus labda kezdi ostromolni a falat, több helyen is kiesnek és lebomlanak a kövek, de még közel sem annyira, hogy a falak maguk is összeroggyanak. A savas köpetek megállíthatatlanul zúdulnak a város környéki térre, és csodával határos módon hosszú percekig nem bukik fel egyik mágus sem a lóval, csupán az élőholtak fogyatkoznak. A saját oldalatokra állított szörnyetegek némelyike a falra is megpróbál rámászni, illetve a bedöntött kapukon keresztül is megkísérli a behatolást, de ez mind sikertelennek bizonyul: a savas köpetek kilövése azokon a pontokon megszűnik, de csak azért, hogy aztán savesőként hulljon alá a falak mentén, folyékonnyá olvasztva a korábban már lemészárolt démonfattyakat.
Ha valakik elöl tartózkodnak, jó a szemük és figyelnek, azok szemtanúi lehetnek az első eseteknek, amikor a mágusok néhányát kis híján eltalálják a lövedékek, szerencsére egy főre csak egy jut, és az is arra a pajzsra, amit pontosan ilyen esetek miatt húztak a karjukra. Maga a pajzs el is tűnik a kezükről és lovukat azonnal a sereg irányába veszik, a seregben maradt katonák pedig amint észreveszik ezt, már készítik is a következő könnyed pajzsot és egy másik lovat, hogy a kipihentebb hátassal ismét felvegye a küzdelmet és folytassa a falak rombolását. Néhány visszatérő mágusnak a ruhái is itt-ott bánták, ahogy a pajzsukon szétcsattanó sav a rajtuk lévő szövetre is hullott, de szemlátomást nincs komoly bajuk.
Újabb néhány perc elteltével a falak elkezdenek bomlani, itt-ott az így is megrepedt építmény egy rövidebb szakaszon teljesen összedől, viszont más részein még továbbra is stabilan áll, és egyelőre nem úgy tűnik, mintha kevesebb lenne a savas köpet. Szinte már egy véget nem érő és reménytelen küzdelemnek látszik, és aki esetleg a királyra nézne várakozón, csak azt láthatja rajta, hogy meredten, szinte már elmélyülten figyeli a küzdelmet. Ennél többet nem látni az arcán, ugyanis sisakja nagyrészt kitakarja a vonásait, ám a tartásából egyértelmű lehet, hogy nem áll szándékában kihátrálni mindebből; végig akarja vinni és bízik a mágusai erejében. Csak ezt követően jön a komolyabb probléma, amikor az egyik pajzsát vesztett, visszafelé igyekvő mágus felé repül az egyik lövedék, és már elkerülhetetlennek látszik a végzete, mikor hirtelen egy földgolyó válik a sav martalékává. A tulajdonosa a hátasán galoppban rohan el mögötte, és pont ellövi újabb földgolyóját ezúttal a fal irányába, mire válaszként savas köpet érkezik, telibe kapva a lovát, ami így felborul és a mágus maga is bukfencet hány a földön, pár pillanatra jóformán eltűnve a holtak hullámában. A király lova ekkor nyugtalanul dobbant egyet, esélyesen az uralkodó feszültségét fejezve ki, és némileg megnyugszik, mikor a lovát vesztett felemelkedik, pajzzsal a kezén, de ha nincs szerencséje, akkor nem sokáig lesz az sem rajta.
A ló nélkül maradt mágus pillanatok leforgása alatt felfogja a helyzetét, és rohanva indul a sereg felé, néha hátrafordulva, hogy egy-egy földgolyóval hárítsa a környezetében lévő savlöveteket. Bárki megmondhatja, hogy így sokáig nem lesz esélye, hacsak valamelyik sötételf bele nem avatkozik az egyik élőholtjával és hozza ki őt.


//Freia, ha kapsz az alkalmon és segítesz a mágusnak, akkor rendelkezésedre állnak az élőholtak, akiket odairányíthatsz hozzá. Az első alkalommal hárítanod kell a felé érkező savas köpetet, így két lehetőséged van, megpróbálod felkapni az általad irányított lénnyel és úgy elvinni vagy a savas köpetbe irányítod az élőholtat, húspajzsként használva fel azt, és egy másik szörnnyel kihozhatod onnan. Ha a felkapással próbálkozol, akkor a szörnyed hátsó fele semmisül meg a sav miatt, nem tudva időben kitérni előle. A második halott démonfatty, amit kénytelen leszel bevetni, ugyancsak hasonló sorsra jutna és a sav martalékává válna, ha a mágus nem indítana újabb földgolyót, ezzel hatástalanítva a szörnyed és a mágiahasználó felé tartó lövedéket. Ez után sikeresen kikerültök a lövedékektől veszélyes zónából, a sereghez visszatérve pedig már készítik is neki a lovat, hogy visszatérhessen. A mágusnő egyébként már ismerős lehet a számodra a király sátrából, aki láthatóan bosszankodva igazgatja meg a ruháját, de bajtársiasan int a sötételfeknek amolyan köszönetként. Ez után felpattan az új lovára és ismét visszatér a falak lebontásához.//


A ló nélkül maradt mágusnő új lovat kap a visszatérésekor, amire gyorsan felpattanva már vágtába vágja a lovát, hogy mihamarabb visszakerüljön a csatatérre, folytatva az eddig kis eredményekkel járó támadást. Nem egyszer fordul meg egy-egy mágus a seregnél, hogy a lovát kicserélje és új pajzsot kapjon, de az is megesik, hogy újabb lovak vesznek a csatatéren, ahogy valahol eltalálják a lovakat; van, mikor a farrészt találják el, így a hátsó lábak az erős marás nyomán jóformán leszakadnak a ló testéről, van, mikor lábat talál, de olyan is előfordul, hogy az állat nyakára csapódik a köpet, másodpercek leforgása alatt savasítva el olyan szinten, hogy a feje a fűbe hullik. Nem egyszer van így szükség sötételf segítségre az élőholtjaikkal, amiket egyébként is úgy tudnak talán a leginkább hasznosítani az eddig tapasztaltak alapján, hogy igyekeznek megelőzni egy-egy savköpet célbaérését egy-egy embermáguson és hátasán. Természetesen ez nem mindig jár sikerrel, mert nem veszik észre időben és így nem tudnak reagálni kellő gyorsasággal, illetve még mindig vannak olyanok, akik azzal igyekeznek terelni a szörnyek figyelmét, hogy feluszítják az általuk irányított élőholtat a falakon, ezzel egy rövid időre megszűntetve azon a részen a lövést.
Kínkeservesen hosszúnak tűnik az idő, főleg tétlenül, figyelve, ahogyan egyre több és több feltámasztott démonivadék hullik el és válik semmivé az elsavasodással, viszont a falak fokról fokra adják meg magukat, és ahol nagyobb darabok szakadnak le az egészből, ott porfelhő kerekedik a kövek nagy mennyiségű lehullásának jeleként. A vissza-visszatérő mágusok, akik cserélnek lovat és új pajzsot kapnak, egyre gyűröttebbnek látszódnak, egyre izzadtabbnak és fáradtabbnak, láthatoan kezdik elérni a határaikat, de újra és újra visszavonulnak, hogy újabb földgolyókkal záporozzák a falakat, látva az apró eredményeket, melyek apró, reményt adó sikerek, végül a türelmetlen várakozás is véget ér: addig koptak a falak és addig álltak ellen a külső hatásoknak a kövek, hogy a következő csapások nyomán, mint valami isteni csodaként, úgy kezdenek el látványosan lebomlani az építmény részei. Mivel szinte már oszloposra szabdalták ezeket a szakaszokat, a látványosan gyengébb pontokat megtámadva van, hogy a kőfalak a mező irányába dőlnek és hullanak darabjaira, ám vannak olyanok is, amik az így is romos állapotban lévő házakra zuhannak, bár ennél látványosabb kárt nem tudnak tenni bennük. Egyre több kocsonyás hernyó zuhan a földre, több helyen maguk alá temetik ezeket a szörnyeket a kövek. A csatatéren lévők ahol megtalálnak ilyen rezgő, izgő-mozgó hatalmasra nőtt hernyót, vagy lángokkal borítják őket mágiájuk által, vagy élőholtként szétkapják ezeket a kiszolgáltatott korcsfajzatokat.
A városfal és megtalált ellenfelek sikeres elpusztítását követően azonnal elindulnak visszafelé, és a sereg közelébe érve nem egy mágiahasználó jóformán eszméletlenül dől le a nyeregből, csapzottan a verejtéktől, végtelenül kimerülve ettől a mennyiségű mágiahasználattólés koncentrációtól. Többeket támogatva vagy egyenesen cipelve visznek hátrébb, hogy átadják őket azoknak a katonáknak, jelentkezőknek, akik visszakísérik őket a táborba, lehetőséget biztosítva nekik a pihenésre. A sötételfek is alaposan megizzadhattak ekkora mennyiségű élőholt használata során, egyszerű parancsok ide vagy oda, bár talán nem merültek ki annyira, mint maguk az emberi mágusok, akik szellemileg is nagy terhelésnek voltak kitéve a halálos veszély közvetlen közelében.
Amint a mágiától elgyengült és emiatt erőtől megcsappant mágiahasználók nagy része a háttérbe került, a király veszi magához a szót, kissé előrébb lépdelve hátasát, kardját kivonva hívva magára a figyelmet.
- SZABAD AZ ÚT! VÉGEZZÜK KI AZ ÖSSZES SZÖRNYETEGET ÉS SZABADÍTSUK FEL A VÁROST! ROHAM! – suhint kardjával a romokban lévő település irányába, melyből meglepő módon nem ömlenek ki a szörnyetegek, mint az előző napon. Csendes és titokzatosnak tűnik, elhagyatottnak, de ez nem állít meg senkit abban, hogy megrohamozza a helyet; az orkok üvöltve indulnak meg döngő rohamléptekkel, a katonák többnyire a lelkesedéstől és bosszúvágytól fűtve rohannak páncéllal vagy anélkül. Mindenkiből süt a harci láz, mindenki ki akarja végezni a bent tartózkodó démonivadékokat, és már nem csupán azért, mert a király ígéretet tett a kárpótlásért – már személyes indok és bosszúvágy is áll többek szándékai között.
Ideje belépni a titokzatos módon kísértetvárossá vált romok közé.

Viridiel és Lashrael

Az uralkodó a neki intézett szavaidra kicsit elkomorodik, de nem hezitál sokat a válasz megadásával, elvégre itt nincsenek most titkok a képességekkel kapcsolatban. Mégiscsak jelenleg a győzelem a legfontosabb.
- Sajnos az emberi mágusok között nincsenek olyanok, akik képesek lennének ilyen... képességekre. Nálunk az elemek használata nyer teret, nem a mágikus kommunikáció – vizsgál téged, nem folytatva tovább, hiszen így is elég nyilvánvaló, hogy a mágusai képében nem fog tudni segítséget adni a telepátia kapcsán. A harc mindeközben zajlik, és mivel az idő főként feszült várakozással telik, Lashnek van ideje lenyugodni és kicsit összeszednie magát a városba menetel előtt.
A falak teljes lebontásának pillanatában a király azonnal elenged titeket, hogy csatlakozzatok a nem sokkal odébb lévő Joavanhoz, elvégre nemsokára kezdődnek a harcok a város területén belül és szeretné, ha kényelmesen be tudnátok állni a helyetekre és maga a griff is biztosítaná Lashraelnek a kényelmes utazást a veszélyek felé.
- A tegnapihoz hasonlóan középen leszel, Lashrael pedig hátul – mondja Joavan, amint megérkeztek a fegyelmezetten várakozó, alakzatba állt csapatához. A kezében ott a pajzs, teljes páncélzatban áll az élen, egyelőre tokjában oldaláról függ a kard. A csapatotok sem tér el túlságosan a tegnapihoz mérten, így viszonylag már ismerősen mozoghattok a helyeteken. A csapat mögé leszáll a griff, így Lash is felszállhat rá, még egy darabon pihenve, amíg a képességei hasznosak nem lesznek, te pedig értelemszerűen az íjászok-mágusok sorába kerülsz így a csapat közepén. Természetesen lehet vitatkozni Joavannal, ha nem tetszik a felállás, mely a tegnapival egyezik - elöl a lándzsások, szélen néhány kardforgató, középen a mágusok-íjászok, hátul pedig újabb pár kardforgató fogja közre Lasht és a hátasát.
A falakat szétszedő mágusok visszatérével hamar kiadásra kerül a parancs az indulásra, a felharsanó csatakiáltásba maga  Joavan és néhány katonája is becsatlakozik, ahogy lendületesen indítja el a csapatát a város felé, de nem a kidöntött kapuk felé, hanem kicsit jobb irányba tartva.

//Várlak egyeztetésre! Majd tárgyalunk az időpontról, amikor mindkettőnknek alkalmas!//

Csapatlétszám:

Gallion

A várost hosszú, enyhén dombos mező veszi körül, fák csak elvétve vannak, de az uralkodót még így is tisztán hallod, távolabbról is. A csata hevesen zajlik egyelőre csak a mágusok, élőholtak és várfalakon található szörnyek között, míg te magad keresed a helyedet, és az egyik zsoldosnak látszó katona hamar leszólít téged.
- Hé, te, te ott, hegyesfülű! – beszél kicsit hangosabban, de nem kiabálva, és nem is emeli meg még jobban a hangját, hogy magára hívja a figyelmedet a középkorú katona, ha azonnal felé fordulsz. Ha nem teszed, értelemszerűen kicsit hangosabb lesz, és adott esetben meg is érint, hogy biztos értesülj arról, neked akar mondani valamit, így amint elnyeri talán érdeklődő, talán kutakodó pillantásodat, rögtön neked is szegez egy kérdést. – Te vagy az, aki a csatornát felhozta még tegnap? – érdeklődik, és amint meglátja rajtad az igenlő-helyeslő bólintást vagy reakciót, olytatja is, adott esetben akár a szót is beléd fojtva. – Na, jól van, szóval van egy térképünk és az éjszakai támadás után sikerült néhány sötételfet is kifaggatni az egyik csapatból, de gőzöm sincs, melyik csapatból, mindegy is... Szóval az uralkodó a veszteségek és a harcolni vágyók felmérése után úgy döntött, vagyunk annyian, hogy a csatornát is fel lehet térképezni, van térkép is meg minden, asszem, hullákat is raktak félre... – vakarja meg a füle mögött kissé tanácstalanul a fejét. – Szóval van egy összeverbuvált csoport, ha akarsz, akkor jöhetsz oda, kissé szedett-vetett, de szerintem nem lesz gond a lenti szörnyek elintézésével, egyébként is kell lennie valakiknek, akik megállítják és legyőzik a menekülő dögöket – tolja ki büszkén a mellkasát, rakja derékra a kezét egy magabiztos vigyorral a képén. Ha elfogadod ezt a javaslatot, akkor elvezet a csoporthoz, ha nem, akkor valószínűleg máshova fognak beosztani.
Feltételezhetően elfogadod a felajánlást a csatornába vonuló csapathoz, így némi sétát követően a sereg legszélén található csoportig kísér téged a zsoldos. Hamar feltűnhet a nagy sötételf létszám a csapatodon belül, hiszen legalább a fele éjtünde, mindegyiküknél van valamiféle fegyver; egy részük kardot hord magánál, egy másik részük pedig tőrpárti. Felszerelésben is vannak különbségek közöttük, így jó eséllyel a tőrösök a mágusok, a kardosok pedig a fegyverforgatók lesznek, és nem messze még néhány hullát is meghagytak nektek, ahogyan azt javasoltad még előző nap a királynak. Úgy tűnik, elég alaposan fontolóra vette az uralkodó ezen felajánlásodat, noha első körben finom elutasításra is került az ötleted.
A sötételfeken túl megpillanthatsz egy erdei gyógyítólányt is, akivel még nem találkozhattál, legalábbis nem a szekereknél. Feltételezhetően már az események eleje óta itt tartózkodik, csak elkerültétek egymást idáig, enyhén karikás szemei az éjszakai csata nehézségére engedhetnek következtetni. Két törpe morgolódik még egymás között aktívan pörölyeikre támaszkodva álldogállva, néha végigsimítva dús szakállukon. Az emberi, királytól független zsoldoskatonák, akikből létszámban a második legtöbb van, éppen a kapott térképen próbálnak eligazodni, ami hasznos lehet később, felszerelésből pedig nincs hiány - a sötét helyre hoztak magukkal fáklyákat és gyújtóeszközöket egyaránt.

Csapatlétszám:

Freia

Még a harcok megkezdése előtt a trónörökös óhatatlanul is észrevesz téged az általad említett indokok miatt. A biccentésedet viszonozza mérhetetlen komolysággal, és talán nem neked kell ecsetelni, hogy ez mitől is lehet – roppantnagy súly lehet most a vállain, hiszen ő maga szervezte mindezt és csak imádkozni lehet, hogy ne legyenek túl nagy akadályok, melyek megállítják az összegyűlt katonákat és mágusokat.
Mivel veled már kitárgyalta az események menetét, így a másik sötételf seregből összegyűlt csapat előtt halad el, velük újabbat beszélgetve és a mágusaival is átismétli a haditervet, jó eséllyel szigorúan a lelkükre kötve, hogyha szorul a hurok, jöjjenek vissza. Ezt követően a rövid buzdítás sem maradhat el, majd a feszült várakozás a többség részéről – felőletek, éjtündéktől pedig az élőholtak irányítása. Folyamatosan kelnek fel a sérülésektől, eltört csontoktól mostanra már még groteszkebb élőlények, amik parancsaitokra elindulnak a város irányába. Hol a mágusok védelmére kell kelnetek, hol talán megpróbáljátok a falakat ostromolni vagy egyenesen felküldeni a szörnyeket azok tetejére, hogy szétkaphassák a fenti hernyókat, ám a felfelé vonuló pokolfajzatok egytől egyig leesnek és olvadnak semmivé a savas köpetben, ami rájuk zúdult.
Aktív figyelemmel kísérheted végig, ahogyan a mágusok újabb és újabb földgolyóval záporozzák a falakat, igyekezve megtalálni a gyengébb pontokat és azokon keresztül siettetve a leomlasztásukat, és van lehetőséged egy kicsit komplexebb, nagyobb figyelmet igénylő eset megoldására is, mely egy mágus életét jelentheti. Ha nem figyelnél fel időben vagy nem akarnál segíteni neki, akkor feltételezhetően az egyik mágusod megcselekszi ugyanezt, noha a szörnyei irányítása egyértelműen ügyetlenebb a tiédnél, a mágus viszont így is kijut.
A percek hosszúra nyúlnak, többen cseréltek már lovat, pajzsot, és még mindig tart, ti pedig újabb és újabb élőholtakat vezettek a csatába és a második halálba a felhalmozott kupacból, mely az idő teltével csökken és csökken. Már azt hihetnétek, hogy nem lesztek képesek kitartani, és nem azért, mert az erőtök nem tart ki, hanem azért, mert kezdenek elfogyni a használható élőholt-alapanyagok. Szerencsére azonban az események erre rácáfolnak a történések végével, ti pedig a belefektetett energiától függően izzadva és hosszú, erős, illetve távolra ható mágiahasználattól egy darabig zihálva szusszanhattok addig, amíg az embermágusok visszatérnek. Ez beletelik némi időbe, mint ahogy az is, hogy elvigyék őket. A király csak ez után lép ki, hogy parancsot adjon az indulásra, ugyanakkor még mielőtt ez megtörténhetne, van időd rendezni a csapatodat valamelyest, a gyengébb, magukért nagyon kitett mágusokat pedig hátra vagy a táborba küldeni. Az ezzel kapcsolatos döntéseid rajtad állnak, mint ahogy az is, kívánod-e folytatni a küldetést az élőholtak irányítása után is, vagy csatlakoznál a legtöbb emberi mágushoz.
Ha haladnál tovább, akkor összeválogathatod magad köré a csapatodat, ezúttal csak sötételfekkel kell összedolgoznod – ami két dolgot jelenthet, az uralkodó vagy megbízik benned annyira, hogy ne akarjon királyi katonát a csoportodba rakatni, vagy félti a sajátjait tőled, bár ez utóbbinak nem sok értelme van, a jelenlegi felállás alapján főleg nem.

A csapatod létszáma veled és a hozzád kirendelt erdei gyógyítóval együtt 24 fő lehet, az összeállítását te döntöd el, hány mágus, íjász, fegyverforgatóból is mennyi és milyen, és amint ez megvan, másik néhány csapatoddal megindulhatsz a város baloldali területei felé a király rohamra kiadott parancsa után.

//Jöhetsz egyeztetni hozzám, ha megdumáltuk az időpontot!//



Nargash

Téged talán elsőnek a katonák egy irányba való áramlása értesíthet arról, hogy készülődés és sorakozó van. Sok felszerelésed nincsen és a jelek szerint nem is kifejezetten félted, méghozzá nem is alaptalan indokokra hivatkozva, végül megindulsz a magad fegyvereivel. Bölcsen íjat is viszel magaddal, aminek biztos hasznát fogod látni nem csupán te, de a leendő csapatod is, bár a csapattársaid kiléte egy darabig még homályos lesz a számodra. Kénytelen vagy egy kis ideig az összegyülekező seregnél járkálni, és amikor már nagyjából kezdenek összeállni a nagyobb egységek az ismerősökkel, katonatársakkal, akkor kezdik el összegyűjteni azokat is, akik egyedül kolbászolnak a környéken, keresve azt a csoportot, aminek részesei lehetnek.
Ha nem vizsgálgatod túl feltűnően a csoportokat és nem is időzől rajtuk túl sokáig, akkor jó eséllyel elsiklasz a meghívó intés felett, amit feléd intézve igyekeznének bevonni a saját kis körükbe a feltételezhető csoporttársak. Ebben az esetben meg is szólítanak téged, noha az első szavakat elviszi a környező zsibongás, a készülődés morajlása, ám a megemelt hangerővel eltéveszthetetlenül téged szólítanak el:
- Te ott, a két karddal, ork uram! – hallhatod egy fiatalabb királyi katona hangját, és ha a hang forrásának irányába nézel, akkor hamar meg is találod páncélba bugyolált tulajdonosát. Ismét int egyet, ami egyértelműsítheti a számodra, hogy ez lesz a csapatod, noha nézhetsz másik után is, ha szeretnél, még azt is hallottad a járkálás közben rebesgetni, hogy van egy alakulat, amelyik a csatornába megy...
Mindenesetre ha elindulsz, akkor a katona maga is tesz feléd néhány lépést, valószínűleg szándékában áll beszélgetni, legalább pár szó erejéig.
- Csapatot keresel? – érdeklődik, bár bugyuta kérdés, hiszen miért jöttél volna ilyen messzire, ha nem azért, hogy a városba vonulókhoz csatlakozz. Ettől függetlenül megvárja, miféle választ adsz neki, és valamiféle igenlő felelet után bajtársiasan megcsapkodja azt a válladat, amelyik épségben maradt, másik kezével intve a csapat felé, akikhez aktuálisan tartozik. – Akkor gyere, még néhány fő hiányzik, de nagyjából megvagyunk – invitál meg, végignézve a bagázson pedig találsz ott egy erdei gyógyítót mindenféle hasznos kivonatokkal teli üvegcsével, apró tatyókkal, és ott van mellette két nagyra nőtt ork fajtársad is, akik közül az egyik feltételezhetően az erdeitől kölcsön kért tőrrel piszkálja a fogait, azért várakozik mellette és nézi őt a hegyesfülű kissé türelmetlenül és undorodva. Na meg a tőr tokjának üressége is árulkodó lehet.
A csoportban található még négy törpe zúzófegyveres, ők még koccintanak egyet a kulacsukkal és lehajtják a benne lévő piájukat, három erdei-ember félvérnek látszó alak beszélget egymással, kettőnél csak kard van, a harmadiknál a kardja mellett íj is. Rajtuk kívül tartózkodik ott másik hét királyi katona van, akik közül egy mágus, négy lándzsás és két kardos, illetve másik öt zsoldost is látni. Ezen felül egy harciasabbnak kinéző sörényes oawa nézi feszengve a város területét, ingerülten rángatva a farkát. Ha elfogadod ezt, akkor adott esetben még beszélgetnek is veled, ha szeretnéd, igyekszik a többség könnyed társalgásba kezdeni, és már úgy érezhetitek, ez lesz a csapat összlétszáma, a csata megkezdése előtt közvetlenül csapódik hozzátok két sötételf, akiket feltételezhetően kiraktak a csapatukból, hogy más csoportokat erősítsenek. Kissé mogorvák és zárkózottak, és bár láthatóan többen húzzák a szájukat, nem szólal fel senki ellenük. Ezek után elkezdődik a feszült vagy épp kártyázós várakozás, amíg a mágusok elintézik a falakat, átadva a rivaldafényt nektek, harcosoknak.

Csapatfelosztás:

//Majd keress meg időpont miatt az egyeztetéshez!//



Isabella

Az erdei rövideket bólogat, mikor választ adsz a kérdésére.
- Hát akkor bízzunk benne, hogy nincs más, amit gyógyítanom kéne, de ha nem sántított vagy ilyesmi, csak nem lesz baja... – fejezi be motyogva, aktívan nekilátva társad gyógyításába, és hamar azt veszed észre, hogy az eddig vállán gyógyulgató sérülés nyomán csak egy halványan látszódó heg marad a fogak után. A helyéről aztán elégedetten és jókedvűen áll fel, szembefordulva veled téve meg a javaslatokat, és egy pillanatra megilletődik, mikor kifejezed a köszönetedet. Valószínűleg csak erdeiek jelenlétéhez van hozzászokva, így felugrik a szemöldöke, de nem sokáig; gyorsan szélesen mosolyodik el, mielőtt elvennéd a kezedet, ujjaival finoman rászorítva.
- Ugyan már, szóra se érdemes – rázza meg a fejét nemlegesen, ezzel téve némileg hangsúlyosabbá szavait. – Mondanám, hogy inkább a mesteremnek köszönd, hiszen ő hozott ide engem is és a többieket is, de jobb, ha csak a tábor sebesültjei kerülnek hozzá, tudod... – hajol egy kicsit közelebb, alaposan körbenézve, nehogy véletlen meghallja valaki, aki ismerheti. – Ahogy ti, emberek mondjátok, igazi hárpia és házisárkány, a szerencsétlen pácienseit is képes a földbe döngölni szavakkal – suttogja neked, még mindig éberen figyelve a környezetet, aztán felemelkedik. – De amúgy kifogástalan a tudása, valószínűleg csak a megbízhatósága miatt nem hagyták még ott, meg többen hozzászokhattak már a nyers modorához... – tűnődik el a végére, megdörzsölve az állát. – Nyáh, akárhogy is, megyek a dolgomra, mielőtt kiszagolja, hogy nem csinálok semmit – kuncog egy darabig, majd int neked búcsúzóul, kíváncsian indulva el a tábori körútjára.
Ezek után az ételszerzéssel vagy elfoglalva, és mire visszatérsz, már ott vár egy ébredező Altevar, aki a szemeit dörzsölgeti. A kardja némileg odébb fekszik a földön a pajzsával együtt, dörzsölgetve a halántékánál a fejét, és talán meg sem hall téged, úgy morgolódik magában, mintha fájna valamije. Mikor jócskán közel vagy már hozzá, csak akkor fogja fel a jelenlétedet, így először némi megilletődéssel néz fel, aztán elmosolyodik.
- Áh, Sylla, jó reggelt neked is... – engedi le a kezét az ölébe. – Ez kedves tőled, köszönöm – nyúl a tányérért, amiben a reggelit hoztad neki, pár falatot rögtön lenyelve, és csak utána kérdezve rá a következőre. – Mondd csak, éjszaka találtál egy mágiával gyógyítót? – figyel téged egy darabig, aztán a gyógyult vállára, megmozgatva azt egy kissé. – Bolond kérdés, de szeretnék biztosra menni... – vakarja meg a tarkóját zavartan egy esetlen kuncogással, majd mikor elkezded magyarázni neki a részleteket a magad humorával, ő is csatlakozik a nevetésbe.
Az étkezési idő gyorsan elmegy, és már az idő is eljött, hogy összegyűljetek a mondott helyszínen. A cuccaitokat magatokhoz véve egy darabig egymás mellett haladtok egészen addig, amíg meg nem pillantjátok a felsorakozókat; itt Altevar a bizonytalanságodat megérezve átveszi a vezetést és elkezd érdeklődni, kérdezősködni, próbálva helyet keresni vagy tanácsot kérni, hova forduljatok. Több helyen viszonylag sokáig alakulnak ki a csoportok, ez idő alatt egyajta kívülállókként kell lézengenetek. Altevaron is enyhén látszik a frusztráltság, így mikor egy nyitottnak látszó, felétek intő tagot megpillant, azonnal felragyog a tekintete.
- Nézd, Sylla, ott talán végre lesz helyünk – mutat abba az irányba, máris sietősen lépve abba az irányba, hogy az egyik királyi katonát egy biccentéssel üdvözölje. A csapatfelállás megállapításával sincsenek különös gondok, ugyanis úgy tűnik ti vagytok az utolsók, és ezzel a feltételezhető vezető már teljesnek is nyilvánítja a csoportot. Végignézve a tagokon feltűnhet három ork jelenléte, akiknek a múltadból adódóan nem biztos, hogy annyira örülsz, másik négy erdei, akik közül az egyik az a gyógyító, aki hajnalban segített neked.
- Nahááát – lép oda jókedvűen. – Igazi véletlen, hogy itt összefutunk, hogy van a vállad? – érdeklődik a szőke erdei Altevartól, aki a válaszadással egy pillanatig hezitál.
- Öhm... – néz rád enyhe segélykéréssel, aztán vissza a lányra. – Jól, köszönöm – hajt főt enyhén.
- Éljen, azért majd odabenn próbáljátok meg elkerülni az ilyet, nem fogok tudni mindenkit gyógyítani egyszerre – teszi karba aggodalmasan a kezeit, viszont a csapatvezető azonnal figyelemre int mindenkit, hogy a felállás kapcsán tájékoztasson titeket. Ekkor realizálhatod, hogy az erdeieken és az orkokon kívül mindenki más ember, vagy egy jött-ment zsoldos, vagy egy királyi katona. A fegyverforgatók egy része előre kerül, elsősorban az orkok, a másik részét hátulra állítják, az íjászok mögé. Te és Altevar szintén hátra kerültök, a gyógyító pedig előttetek álldogál, aggodalmasan fürkészve az események alakulását.
A csata első fázisának elkezdésével a többség feszülten fgyel, az orkokat meg úgy kell mindig figyelmeztetni, hogy maradjanak a helyükön és ne induljanak a csatába semmiképpen sem, különben nem lesz lehetőségük annyi koponyát szétpasszírozni, mint amiben reménykednek. Az indok többszöri felhozása láthatóan sikeres, ugyanis csöpp agyukig eljutnak az információk és viszonylag kezes bárányként viselkedve várják ki a sorukat.
- Nem hinném, hogy erre készen lehetne állni bármikor... – mondja melletted Altevar, aki ugyanúgy igyekszik nyomon követni az eseményeket, de nehéz a belelógó vállak és fejek miatt. A harcok közben újra és újra mintha hallani lehetne a gyógyító erdeinek a suttogó hangját, miszerint Természet Anyát kéri arra, hogy figyeljen és vigyázzon rájuk, kérdés persze, hogy mennyire lesz törődő a lomblakók istensége.
Az első forduló sikerrel záródik, a csoport pedig megkönnyebbülten és boldogan veszi tudomásul ezt, büszkén követve, ahogyan a mágusok visszatérnek, végül a király maga adja ki a rohamra a parancsot. Az orkok tőlük várható módon hangosan és barbárias harciassággal felüvöltenek, és már az élen járva törnek előre abba az irányba, amit megbeszélhettek még korábban. Nagyon úgy tűnik, hogy a főbejárattól nem lesztek túl messze, ugyanis csak enyhén indultok annak balrább lévő részei felé.

//Keress fel, mikor tudnánk egyeztetni!//

Csoportlétszám:

A szíve a torkában dobog a mentális gyötrelem következtében, attól a rettegéstől, ami a szívébe és elméjébe nyilallt annak a szörnyetegnek köszönhetően. Űzött vadként, riadtan pillant körbe, és észre sem veszi, mennyire erősen kapaszkodik párjának ruhájába félelmében, még az arcán való érintésre is összerezzenve. Tekintetét és figyelmét azonban így sikerül a leghamarabb magára terelnie, ismerős vonásainak láttán, gyengéd érintésének következtében pedig hamar megnyugvásra lel, főleg csendes, biztonságot adó szavai hallatán. A zihálása csillapodik valamelyest, és mielőtt még hozzábújhatna csak egy rövid időre, újabb megerősítést kap rövid csókjukkal. Talán ennél többet nem is kívánhatna; a rémület után érezve a biztonságot, annak a személynek az érintését, figyelmét és hallani a hangját, aki mellett védve érzi magát, akinek az illata már az orrát csiklandozza...
Meg tudja csinálni, még ha egyelőre csak zavarodott bólogatásra is futja tőle, csendes, hümmögéshez hasonlító hanggal értve egyet és jelezve Viridiel felé egyre fókuszáltabb tudatosodását. Esetlenül van még mindig férjének karjaiban, de igyekszik mihamarabb összeszedni magát, hogy képes legyen a feladatának eleget tenni és az uralkodót tájékoztatni a történtekről, szinte beleolvadva Viridiel ölelésébe, mikor valamelyest magához szorítja őt, csendesítve és tovább nyugtatgatva őt.
Az ellenségük korábbi legyőzése kapcsán kellemetlenné válik a szájíze, hiszen az igazából nem is ő volt, hanem az a kő, annak a hatalma, meg... Ő nem is emlékszik sokra arról a napról, csak magára a hatalomra, arra a mágikus kiteljesedésre, ami végül olyan sebesüléseket okozott, mely miatt kénytelen volt ágyban pihenni reggeltől estig. Azóta néha-néha megfogta a követ, nézte, mégis mi az, de komolyabb válaszokat nem mert keresni a belső kíváncsisága és annak az elzárt lénynek a néma szólítása ellenére sem. Félt tőle.
- Remélem… - suttogja, majd a királyhoz intézett szavaival enyhe megilletődéssel néz párjára. – De… - kezdene tiltakozni, aztán lenyeli a szavait, mert nem tudhatja, hogy az általuk már ismert szörnynek meddig terjed az ereje és hatalma, hogyha csak megszólítja a griffet, akkor is képes-e az így megnyitott mentális úton keresztül behatolni az elméjébe. Tehetetlen dühvel néz maga elé, Viridiel páncélfedte mellkasán újra ökölbe szorítva a kezét. Fogalma sincs, hogy meddig marad így, inkább behunyt szemekkel csak férjének jelenlétére koncentrálva, az ő illatát érezve, keresve mindebben a békét és a felkészülés lehetőségét az elkövetkezendőkre. Viridielnek kell kissé magához térítenie a pihenéséből és elméjének megnyugtatásából, majd a kezét megfogva mosolyodik el egy kissé, bátorítón, követve őt abba az irányba, ahol Joavanék már felkészülten várják az indulást.
A csapathoz érve nem éri váratlanul őt, hogy hátul lesz, hiszen gyógyító, és külön figyelmet szánnak a védelmére. Még Viridielre néz, mielőtt ő maga a visszatérő griff hátára mászna, szembeállva vele megfogva párjának másik kezét is, csak nézve ujjaikat. Egy pillanatra elmoslyodik a hajából készült karkötő láttán, melytől talán azóta sem vált meg, mióta odaadta… Milyen régen is volt már…
- Vigyázz magadra, ha beértünk, jó? – pillant fel Viridielre. – Én is így fogok tenni – fürkészi a férfi szemeit, és ha rábólint erre, akkor egy gyors búcsúcsók adása után hátrébb lép valamennyit, majd a griff felé fordulva, aki szerencsére megúszta sebek nélkül, felmászik a hátára, bátorítón és elismerőn simogatva meg a nyakát.

GALLION

Nem sokáig keresgéltem. Nem én bukkantam rá a férfira, ő szólított meg. Mikor kérdezett büszkén kihúztam magam és büszkén bólogattam. Aztán mondta amit mondott. A jó de elég kockázatos hírt. Egy új kihívás. Már teljesen lemondtam a csatornáról.
- TERMÉSZET ANYÁNK ÉS....ÉS ISTEN,....ISTENE ÓVJA A KIRÁLYT. ...Mármint a magukét, tudja Uram...Izé. Menjünk. Hol a csapat? - mondtam és üvöltöttem a fickónak. Ő ledöbbent de végül elvezetett a csapathoz. Nem voltak kevesen és amiért egy hála féleség villant át az agyamon, hogy nemcsak sötét elfek, nem is kis számban, de hullák is voltak a csapatban. Ezek szerint csak volt foganatja a kiruccanásomnak. Láttam az izgalmat a jelenlévőkön így bele is kezdtem abba ami hirtelen eszembe jutott. A térképet megragadtam és a magasba emeltem hogy rám figyeljen a csapat.
- Üdv! Na ide figyeljen mindenki. Nem leszek hosszú, több okból se. Ami fontos az az hogy nem emlékszem rá, hogy bárki is engem nevezett volna ki vezetőnek. A másik dolog a javaslatom az, hogy most azonnal indulnunk kell. Ezt pedig hozhatjátok de higgyétek el nekem. Vagy hasznát vesszük, vagy nem. Én tudom hol a bejárat. Egy a biztos, fáklya az kell. Én a sötétben nem látok, de talán nem vagyok ezzel egyedül. Szóval szedjük össze amit még kell és induljunk. Mutatom az utat.- mondom a csapatnak. És várom mi lesz. A beszédem után az első reakció amit észrevettem, hogy többen is vigyorogva emelik magasba az említett és hűen említett tárgyat. Semmiért se kellett visszamenni. Nem tudom ezt mikor szervezték össze és kicsoda, de olyan érzésem volt mintha Szülinapom lenne.
A tervem az, hogy eljuttatom magunkat biztonságosan amennyire lehet a csatornához. A fajtámbéli lánynak örültem.

Joavan vezetésével mi a sereggel szemben álló, bedöntött kapukhoz mérten jobbra indulunk el a meghatározott alakzat szerint, azaz elöl lándzsások néhány kardforgatóval, középen íjászok, hátul kardforgatók, és Lash zárja a sort a griffen, mellette kétoldalt egy-egy katonával.
Épp a ledöntött városfal kövein gázolnánk át, de ahogy a közelébe érünk, Joavan megemeli a kezét. A csapat először lelassít, aztán meg is áll.
Láthatóvá válnak számomra a falak kövein túl a korábbi harcok által megrongált, elpusztított épületek, amelyeket dúsan benőtt a növényzet, és bár nem nőttek ki fák, ez a fajta növényvilág emlékeztethet az awyrisi aljnövényzet sűrűségére, bár ilyen távból még nehéz megvizsgálni a leveleket, a formájukat és az alapján megállapítani, ismerős-e bárhonnan.
Nehéz megítélni, hogy mi vár ránk a falakon túl, de egy csepp megnyugvással sem tölt el a természetellenes csend. Amikor ilyen környezetben vagyunk odahaza, akkor tele van a természet élettel, de ez itt teljesen hiányzik. Joavan kérdésére riadok fel a gondolataimból, érzékelve, hogy már ácsorgunk egy kis ideje.
- Mit mondanak a növények?
- Ebben Lash sokkal jobb, ezért inkább az ő véleményére adnék, de én is próbálkozom. - fülelek bele a növények susogásába és pillantok páromra, aki eleinte összeszűkített szemekkel fürkészi a növényeket, mintha keresne valamit, majd pár mély lélegzet után feltételezhetően megtalálja a kapcsolatot, hiszen vonásai többnyire kisimulnak, az arcán maradt aggodalom meg jó eséllyel csak a helyzet okozta feszültség miatt van.
- Hmmmh... - hallatszódik először ez felőle, miközben alatta a griff kissé nyugtalanul fürkészi a környéket. - Nem... Nem mondanak konkrétat... - emeli meg az egyik kezét a fejéhez, mintha fejfájása lenne. - Azt mondják, hogy... ott vannak mindenhol... hogy figyelnek... De hogy pontosan hogy néznek ki, azt nem mondják, valószínűleg túlságosan félnek ahhoz, hogy képesek legyenek továbbítani... - mondja Lash, mire látszik néhány katona arcán valamiféle méltatlankodó ábrázat, főleg a 'növények félnek' megjegyzésnél. Egyik-másik katona még talán fel is nevetne, ha nem egy ilyen helyzet közepén lennétek.
Én is igyekszem megtudni valamit, bár biztos vagyok benne, hogy a felét sem fogom megérteni, mint kedvesem. Nagyon nehéz megfogni, pontosan mit mondanak, mert a növények egymásba beszélnek és egyébként sem a legtisztább a hangzásuk; elmémben visszhangként ismétlődnek a szótagok, emellett van valamiféle mélyebb tónus is a növények hangja alatt, hogy még nehezebb legyen kitalálni, mégis miről magyaráznak. Egyébként is van valami negatívan furcsa benne, valami kellemetlen és rossz, amitől a gerincemen végigfut a hideg.
- Olyan......nem olyan, mintha valami ....hmm......irányítaná őket? - pillantok Lash-ra megerősítésért, de nem állhatunk itt csak mert rossz érzésünk van.....- Mindenki nagyon figyeljen a lába elé is. - biccentek Joavan felé.
- Rendben van, köszönöm - bólint a férfi. - Mindenki figyeljen, hova lép! A csend az előnyünkre lehet, legyetek ti is csendben és talán hamar meghalljuk, ha valaki közeledik felénk.
Lash tanácstalanul néz még kicsit rám.
- Nem tudom, ez az egész hely olyan... Rossz - pillant az előttünk lévő romokra és azon túl. - Valami rossz kering a levegőben, valami mágikus... - teszi még hozzá, ahogy lassan elindulunk, lépkedve a néhol darabokra tört kövek között, más esetekben egyben maradt faldarabokon araszolva közelebb és közelebb a város területén belülre.
Igen.......olyan, mint egy kesernyés utóíz az ember nyelvén. Valami, ha egyelőre halványan is, de mérgezően hat a növényekre, talán befolyásolja is őket.
- Ne mélyedj bele Lash, csak felületesen kommunikálj, nehogy beférközzenek az elmédbe. - szólok csendesen a páromhoz, hiszen majd megöl az aggodalom, hogy ha legközelebb elkapja az a rohadék, nem leszek a közelében.
- Igyekszem. – jön a megnyugtató válasz.
Most, hogy Lash megemlítette ezt a negatív mágikus légkört,halványan én is érzem, sőt, mintha meg is akarna környékezni engem, de nehéz lenne megmondani, hogy most ez jó-e vagy rossz, mert a helyszín gonosz aurájától eltérően ez még sem tűnik annak.
Mindenki csendben és feszülten követi a megadott parancsokat és feszülten lépünk be a városba. Több utca nyílik innen, oldalra nézve a szomszédos csapatokat is látni, mivel nagyjából mindenki egyszerre érte el ezt a pontot. Innentől viszont a házak el fognak minket választani, és ki tudja, ez a fajta némaság mégis mit tartogat magában.
Joavan nem vár sokáig, csak kardjával legyint egyet az általa szimpatikusnak vélt irányba, és már meg is indulunk arrafelé.
Az épületek egy része, amik körülvesznek minket még egészen jó állapotban vannak a többiekhez képest. Ahol nincsen burjánzó növényzet, ott még látni koromtól sötét területeket - valószínűleg felgyújtották az épületeket és csak az maradt meg, amin nem fogott a tűz. Egy-egy kiszakított ajtó mögött látni a beomlott, szénné égett gerendákat, máshol az elszenesedett ajtó és ablak fogad, és tudva, hogy nagyjából másfél-két éve van üresen ez a hely, meglehetősen, szinte már gyanúsan sok a növényzet.
Mivel szinte erőlködve próbálok bármit is megérezni körülöttünk, így feltűnik, hogy a kellemetlen érzés erősödik. Talán ha nem figyelnék ennyire észre sem vettem volna.....valami, mintha próbálna ......kapcsolatba lépni velem. Természetes, hogy elsőre az az ocsmány szörnyszülött jut eszembe. Velem nem fog szórakozni!
Hirtelen messziről idáig visszhangzik egy üvöltés, mire mindenki megmerevedik és az irányába néz.
Én a kiáltásoktól nem hagyom zavartatni magam, csak magunkköré figyelek.
- Az egyik csoporton már rajtaütöttek... - suttogják egymás között a katonák.
- Csendet! - szól közbe azonnal Joavan, és hátra sem kell néznem, hogy érezzem magam mögött a griffből áradó feszültséget és éber figyelmét a környezetére.
Tovább araszoltok, és a következő házaknál feltűnhet a növényeken valami csillogó, nedves dolog, de nem tűnik víznek - a harmattól is messze vagyunk már.
- Valami van itt... - suttogja Joavan. - Még friss... - teszi hozzá.
Joavan-nak mondania sem kell, hiszen nyilvánvaló, hogy az a csillámló dolog......nyálka.
- Igen, itt vannak. - emelem meg az íjjam, talán a növények elárulják a helyüket is.
Hozzám hasonlóan a többi íjász is az idegre illeszt egy-egy vesszőt, de még nem húzzák fel azt - éberen figyelik a környezetet, miközben lassan haladunk tovább.
A fegyverforgatók is szorosan markolják a fegyvereiket, kardosok maguk előtt tartják a pengét, és mindenki olyan csendben sétál, amennyire csak tud, noha a páncélok összekoccanása még így is belezavar a tökéletes csendbe, nem beszélve a távolról hozzánk eljutó harcok, üvöltések és csatakiáltások zajairól.
A már eddig sem semmi feszültség még nagyobbra nő bennem, ahogy próbálunk csendben haladni és mindenre figyelni. Úgy érzem, hogy jórészt az én és Lash felelőssége most, hogy időben tudjuk figyelmeztetni a csapatot, ha valami veszély csapna le ránk, de itt semmi nm normális.....
És ez be is bizonyosodik, amikor minden előzmény nélkül először egyik, majd másik oldalt csapnak le ránk, hiszen már-már el is hagynánk az épületet, hogy a következő fedezékébe kerüljünk, amikor az első sorok felől egy pillanatra mintha valami nyögésszerű hang hallatszódna a növények benőtte talajról. A katona, aki feltételezhetően rálépett valamire, megilletődötten bámul le és rántja a fegyverét az irányába, megpiszkálva lándzsájának hegyével a leveleket, de mire felfoghatná bárki, hogy a levelek alatt ragacsos, zöldes színű nyálka található, a mellettetek lévő házról leugrik valami, ami leteríti az első katonák egyikét, a következő pillanatban a másik oldalról egy ugyanilyen dög egy másik katonát szegez a földre.
//négylábú lény, nagyrészt csupasz, enyhén nyálkás, ami a város feletti felhők akadályozta fényben is valamennyire csillog; felépítésben egy ragadozóállathoz hasonlít, talán egy farkashoz, bár kicsit megnyúltabb a teste annál, a farka inkább hasonlít egy nagyra nőtt egéréhez bónuszban néhány tüskével rajta, a karmai hosszabbak, és a mancs és emberi kéz közöttinek tűnik, a nyakánál mintha levelek nőttek volna és megtépázott virágszirmok, amik körbefogják a fejét. //
Csak épp annyi időre fogom fel a lények alakját és méretét, amennyi ahhoz kell, hogy lássam hová kell céloznom, de nem könnyítik meg a dolgom, hiszen egyelőre csak a hátukat látom.
Nem messze mellettem is felüvölt az egyik íjász, nekiütközve a társának, a társa pedig enyhén nekem. Nincs akkora erő már ebben, hogy fellökjenek, de így csak vaktában eleresztem el a nyílvesszőt, mert egyrészt kilendülök az egyensúlyomból egy kicsit, ahogy meglöknek, utána pedig szinte alig követhető gyorsasággal először olyan lények potyognak ránk, amik belemarnak abba, akit érnek és le sem lehet rázni őket, kisebb labda formájú vizes valamik, amikből több helyről apró lábak nőnek ki, makacsul ragaszkodva a célpontjukba.
Másrészt az egyik közeli ház darabjaira robban és ebből egy a kulcscsontomat találja el, de sebesülést nem okoz, csak az egyensúlyom veszítem el.
Ekkor pattan el a nyílvessző a kezemből és csak remélni tudom, hogy valamelyik szörnybe áll bele, nem az egyik bajtársunkba. Ezek után megint eltalál valami mielőtt még újra átláthatnám a környezetüket, mire pár tántorgó lépést teszek az ellenkező irányba.
- Joavan, előre, fussunk előre...át kell....vágnunk magunkat..... - ordítom, mert ha itt leragadunk, akkor végünk van.
És érzem, hogy valami jön…..
A nyilam – nagy megkönnyebbülésemre, - szerencsére nem talál el katonát, az egyik már leterített ember mellett szegeződik a földbe, viszont az egyik szörny figyelmét sikerült magma felé terelni. Mikor felém fordul, nem látok mást, csak fogakat körkörösen, amikről undorító, sárgás nyál csorog.
- Hova? Hogy még több szörny ugorjon ránk előrébb? - kérdezi Joavan, a meglepetés elültével azonnal lesújtva az egyik lényre, amelyik elugrik, így a föntről irányzott csapás majdnem az egyik katonában végződik, ám az szerencsére elgurul a penge elől. A "kösz, főnök" csak éppen hallatszódik, ahogy Joavan túlkiabálja a saját bosszúságával.
- Az istenit! Mocskos dög... - morran a végére, a lényre nézve, amelyik erre a lény olyan hangot ad ki, mely egyszerre hasonlít a visításhoz és a macskák fújásához. A másik leterített eközben felüvölt, ahogy a karjára ráharap a dög, valószínűleg ezzel próbálva megelőzni, hogy ne a nyakából falatozzon. Rögtön ennek a katonának az üvöltését követően hátrébb is hallani pár katona vagy fájdalmas, vagy vérszomjas kiáltását, és az onnét érkező visító macskafújás is árulkodó lehet, hogy ott is van pár dög.
Az ijjamat fellódítom a vállamra és villámgyorsan előhúzom a kardom és az egyik katonáról, aki mellettem került a földre levágom a csupa karom gombócot. Ezek az izék úgy visonganak, mint valami macskába oltott nyúl, de ez nem akadályoz meg senkit, hogy üsse-vágja őket. Úgy látszik Joavan csapata még a váratlan és igen csak kicsavart lények ellenére nem futamodik meg és felveszi a harcot.
- Akkor meg fedezékbe kell húzódni, így ellepnek minket. - erősködök tovább, de közben nem áll meg a karom, annyi gömböcöt csapok le, amennyit csak tudok, a farkasszerű kreálmányt egyelőre csak szemmel tartom.
Megpróbálkozok még egy segítségkéréssel a növények felé, hátha addig lefogják, amíg felhasítom az oldalát, ha odaérek.
Eddig nem volt időm arra, hogy kedvesemért aggódjak, de a griff hangját hallva, már belém áll a félsz.
~ Jól vagy? ~ kérdezem egy elmeüzenettel tőle zaklatottan.
- És milyen fedezékre gondolsz egy olyan helyen, ahol ilyen kifacsart lények léteznek?! – kérdezi Joavan, suhintva egyet a másik dög irányába is, hogy békén hagyja a katonáját, ezúttal már vízszintesen, viszont a szörny rántja magával a megharapott katonát, nem eresztve, úgy visítva rá a katona fájdalmas üvöltésével. Az emlegetett katona viszont megfogja a fegyverét, és mivel lándzsája van, így elég hamar megszúrja a támadóját, ami így újabb visítással elengedi és hátrébb ugrik.
A gömböcöket szerencsére nem nehéz elpusztítani, de elég gusztustalanok. Zöld és lila szín kavarog bennük, és az enyhe átlátszósága miatt látszódnak a szerveik, illetve az, ahogy a vér beáramlik a szájukon keresztül a feltételezhető gyomrukba. A kettévágásukkal a belső részek vízként folynak le, hol a ruhába szívódva, hol a földre csattanva.
- Mondjuk egy házat, aminek még van teteje, így csak az ajtót és ablakot kéne védeni. - ordítottam vissza frusztráltan, mert eddig nem sok sikert könyvelhettem el, pár vérszívó gömböcön kívül, egyet magamról is leszakítok. Undorító egy állatok vagy mik, inkább nem is akarok belegondolni. Szerencsére a páncélokkal nem boldogulnak.
Lashtől közben megjön válasz.
~ Neh... Nem mondanám ~ válaszol nehézkesen, mire még ebben a szorult helyzetben is muszáj hátranéznem.
Lasht nem látom meg azonnal, hiszen tiszta káosz van, ám a szörnyekkel küzdőkön túlnézve először egy nagyra nőtt dögöt látok meg. Mindenféle állati mutációra fel voltam készülve, de erre nem.
Kéreggel borított végtagjai hosszúak, és talán egy pókhoz hasonlít a leginkább elsőre, a test, amibe belefutnak a végtagok, ugyancsak valamiféle növénynek tűnik, egy hatalmasra nőtt bimbónak, kopott, kifakult, csúnyának mondható színekkel. Az egész lény nagyjából három méter magas lehet vagy négy, és szemek vagy arc híján csak a vele feltételezhetően szemben lévő falba nyomja egyik faszerű tagját, ahol még sűrűbben van jelen a növényzet, mint máshol - mintha ott koncentrálódna valami. A griffet is hamar meglátom, mert a földön fetreng hangosan vijjogva, karmolva és csípve, szárnyait próbálva csapkodni, igyekezve kikerülni kérges börtönéből, melynek formája leginkább egy tenyérhez hasonlít. Viszont Lasht még mindig nem látom!
- Természet Anya! Mi a frászkarika ez? - hördülök fel.
A lábam már vinne is a rémlény felé, de ekkor fogak marnak belém.
A farkasszerű lény nem adja könnyen magát és elég jól fel van "fegyverkezve".
Bár a növények készségesen segítenek, sajnos nem nagyon tudják visszafogni és a kardtávolság, ami a megsebesítéséhez kell engem is sebezhetővé tesz, a karomat ugyan időben elrántom a fogai elől, de a combomon csattan a farka és vérző sebet hagy maga után, alig bírok visszakozni.
Gyorsan lehajolok, hogy maroknyi füvet szakítsak és azokat a szeme felé szórva igézetet szórok rá, remélve, hogy a megmerevedett szálak megvakítják legalább. A dög vakon is a karom felé kap.
A düh és a félelem megsokszorozza az erőmet és bár bal kezem harapja meg, nem tud komoly kárt okozni mivel a kardom nyomom a torkába. Ha kell a a lábammal is besegítek, de lerázom magamról a dögöt. Vérének színe leginkább a moha zöldjére emlékeztethet, ami előbb a kardod pengéjén folyik végig, majd lecsepeg a földre, és amint kirántod belőle a pengét, rángatózva dől el.
- Akkor keress egy olyat, hegyesfülű! - kiált vissza Joavan ismételten, újabbat suhintva, ám mivel a virágfarkasok igen mozgékonyak, nem leli sok sikerét a támadásokban. Az íjászok alkalmanként be tudnak segíteni és képesek lőni egy-egy nyílvesszőt, de feltételezhetően nem ez az elsőszámú céljuk most.
Nekem azonban a figyelmem már kedvesemé.
- Ahogy lesz egy kis időm! - csattanok fel ingerülten Joavan kifogásaitól.
~ Lash! Lash! van érzékeny pontja? ~ kiabálok még gondolatban is.
~ Most nem tudok arra figyelni, Viridiel! ~ kiált vissza a gondolataim közé Lash.
Nyilvánvalóan körülöttünk egyszerűen megelevenedett a természet és megtámadott minket. Ez nagyon nem volt normális. De most Lasht kell mentenem, így azonnal ismét az íjjamhoz nyúlok és valami hatodik érzéktől hajtva egymás után jó pár nyilat abba a csomópontba lövök, ahol a kéreglény a falhoz és a növényzethez kapcsolódik, mintha onnan szívná az erejét. Bevetném a tüzes nyilamat is, de félek, hogy lángra kap a kéreg és megégetem Lasht és a griffet is. Remélem, hogy elég lesz a sima nyíl is. Ha van szabad íjász, akkor őket is erre biztatom.
Ahogy a nyilak célba találnak a növények lejjebb kúsznak a kéregről, mire a kérges tag még jobban ránehezedik arra a területre. Hallani, ahogy a falak enyhén megroppannak a súly és erő alatt. Én már a harmadik nyilam engedem el, amikor Lash hangja szinte belerobban a fejembe.
~ Azonnal állítsd le azt, aki a növényeket lövi! Még a végén eltalál! ~ esik le az első vessző, ahogy kilöki magából a növényzet.
Meghűl bennem a vér, ahogy meghallom Lash hangját és felfogom mit mond. Teljesen és totálisan összezavarodom.
- Ki talál el mit? - bukik ki belőlem, de aztán észbe kapva gondolatban is megismétlem, hiszen Lash ebben a káoszban nem hall engem másként.
~ ENGEM TALÁLNAK EL! ~ kiált vissza párom kissé indulatosan, amivel párhuzamosan mintha a kéregtagot is mintha elnyomnák a növényektől. ~ A növények védenek engem, azok nélkül összenyom a szörny! ~ magyarázza erőlködve.
Aztán újabb roppanás hallatszódik a falak rongálása nyomán, amibe mintha egy ismerős kiáltás is elveszne, de a dulakodók okozta hangzavar miatt nehéz lenne megállapítani.
Beleborzongok, ahogy hallom a recsegő ropogó hangot és mintha ebbe kedvesem kiáltása is vegyülne.
Nem tudom mit csináljak....
~ Lash, hogy segítsek? ~ nyögök fel, miközben átverekszem magam a hatalmas növényóriáshoz.
Ha nem egy véres csata közepén lennénk, még mondanám, hogy nem tudhatom, hogy mit csinál, ha nem mondja, de ezt majd ha már a karjaimban tartom, akkor közlöm vele, így inkább arra összpontosítok, hogy elérjem azt a kérges valamit. Ehhez azonban először le kell vágnom a fejét egy virágfejű farkasnak többek között, amelyet valaki elém tastított és Joavan is szeretne megszabadulni tőle.
- ÖLD MEG A BESTIÁT! - üvölti, viszont azonnal egy másik ellen kell védekeznie, így visszafordul a saját ellenfeléhez.
~ Rohanok! ~ lihegem Lash fejébe erőlködve, aztán Joavannak ordítok vissza. - Azon vagyok és ne bántsátok a növényeket, őket Lash irányítja!
Választ a figyelmeztetésemre Joavantól is csak valami hörgésbe fulladt 'jó' hangzik, de sejthetően felfogták a szavaimat, egyébként is láthatóan mindenki el van foglalva azzal, hogy ketten-hárman leterítsék a virágfejűeket, hiszen egyelőre a nagydarab lény senkit nem támadott meg, csak álldogál. Egyedül az íjászok lőnek a bimbós részbe, de abba is egyre kevesebben, mert nem úgy tűnik, mintha sok eredményre jutnának.
Végre meg jön Lash válasza is:
~ Távolítsd el azt a kérges valamit, ami a falat nyomja!
Ahogy rohanok a csatatéren, az egyik katona hátrálásában és hátraesésében engem is meglök.
Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy egy csapat tagja vagyok, még annak ellenére sem, hogy a szívem majd kiesik a mellkasomból a Lash miatti aggodalom miatt. Így bár megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a Lasht fenyegető monstrum közelébe jussak mielőbb, nem hagyhatom, hogy mást emiatt hagyjak cserben. Megbotlok, amikor az a katona nekem csapódik, de csak akkor terülök el, amikor a lendületesen érkező virágfarkas is követi, meglökve a vállam és a túloldalon hány egy bukfencet a prédája sikertelen becserkészése után.
Átkok özönével árasztom el, mikor felpattanok és lecsapok rá, esélyt sem hagyva neki, hogy ő is feltápászkodjon. A testét szinte a földhöz szegezi a kardom.
A növények és a kéregláb találkozásához érve már kétségbeesetten erőlködöm, hogy átlássak a növények levelein, és amelyek körbefogják Lasht, szinte már puha burokként ölelve őt körül, ám a növények több irányból fonják körbe sűrűn a kérges végtagot, hosszú ujjaira egyenként csavarodva rá és próbálva megállítani, és ebbe a munkába maga Lash is beszáll fakarjával, izzadva és erősen zihálva próbálva Természet Anya áldásával ellenállni a nyomásnak.
Egy mázsás kő esik le a szívemről, amikor a növények védelmében meglátom szerelmemet.
- Viridiel! - szólít meg kicsit lelkesebben és megkönnyebbültebben, mikor meglát a leveleken túl. - Nem esett bajod? - kérdezi két levegő közt, melyet hevesen kapkod, aggódva nézve rád, reszketve az erőfeszítésektől.
Kérdésére megkönnyebbülten intek nemet.
Ezek után, hogy kiszabadítsam minden dühömet a kéreg darabolásába fektetem. Eleinte problémásnak és elkeserítőnek tűnik a művelet, mert bár esnek ki darabok, nem látszik valami nagy eredménynek, ám ahogy egyre több vágást ejtek rajta, egyre könnyebbé válik a dolgom, mintha befelé egyre puhább lenne a szörny ezen tagja.
Már már sikerben reménykedek, amíg Lash fel nem sikít.
- MÖGÖTTED!
Nem tudom, vagyis sejtem mit csinál, de az eddig szorongatott egyik “ujjat” elengedi és az a mögötte lévő növényekbe süllyed, éppen csak félre tudja rántani előle a fejét felszisszenve.
A mögöttem lévő virágfejű szörnynek, melyre kiáltása figyelmeztetett, megragadja az egyik lábát. Az heves visításba kezd, próbálva megharapni engem, ám az első sikertelenség elfogásával visszafordul, hogy a lábát tartó növényzetet harapja el.
A vérem szinte kiszalad belőlem, ahogy felfogom, majdnem feláldozta magát Lash miattam.
- Ilyet ne csinálj többet! - ordítok fel rekedten, villogó szemekkel, amitől kedvesem az also ajkába harap, láthatóan kissé megszeppenve.
Félfordulatot teszek és míg a farkaslény az indákkal foglalatoskodik, hogy megszabaduljon tőle, én megszabadítom a fejétől és a frusztrációtól szinte felrobbanva, akkorát csapok a kéregre, hogy még a karom is belesajdul.
Pár csapás után elképesztően mély hang érkezik a kéreglábak tetején lévő bimbó irányából. A végtag az eddig látott lényekhez képest már-már lomhán húzza vissza a lábát, Lash körül a növények pedig lassan leengedik őt a földre, ő meg reszketve kapaszkodik belém és ölel át, időt sem adva nekem, hogy alaposabban végigméjem nem sérüélt-e meg
- ...ne haragudj...! - suttogja, egész testében remegve.
- Meg is ölhettelek volna! - szorítom a karjaimba egy pillanatra. - Nem tudtam, hogy eljöttél a grifftől. - suttogom, mert még a hangom is elment az aggodalomtól.
- Dehogy - bújik hozzám, viszonozva az ölelés szorosságát. - Legalább nem harapott meg, nekem meg csak a hajam húzta meg – nevet, bár erőtlenül erőtlenül, lassan elengedve és aggodalmasan néz a vergődő griffre, fakarját maga mögé húzva. - És nem éppen szándékosan jöttem el tőle...
- Kicsin múlt. - szögeztem le, de most meg kellett védeni a csapatot és ehhez elsőnek ezt a nagyra nőtt "virágot" kell eltűntetni az útból.
- Van ötleted, hogy állítsuk meg ezt a monstrumot? Mondtak valamit a növények?
Egy rövid ideig elnézi a szörnyet, de nemlegesen megrázza a fejét, keserűen mosolyodva el.
- Nem, ilyenekről nem tudnak, viszont a griff hátán feljuthatsz, más nem tűnik sebezhetőnek a tetején kívül... - néz megint a kifakult színű bimbóra, amibe már több nyílvessző is került.
Még mindig úgy vert a szívem, mint egy megvadult fújtató, de már kezdtem a csatára koncentrálni.
- És, hogy szedjük ki onnan a griffet? Ha nekiesem a kardommal, talán sikerülhet vele is. - indultam meg a növényszörny "ujjai" felé, hogy azt is szétvagdossam, ha másként nem megy.
- Szerintem az lesz a legjobb – ért egyet egy bólintással Lash. – Amíg intézed, fedezlek – teszi még hozzá, odalépve velem a vívódó griffhez, akinek egy darabig a szemeibe néz, az állat kapálózása és szárnycsapkodása pedig fokozatosan alábbhagy, várva mit teszünk.
Tisztában vagyok vele, hogy ez egy csata és ha a saját aggódásomra figyelek, azzal csak veszélybe sodrok másokat és magunkat is. Cselekedni kell méghozzá gyorsan. Mivel kedvesem sem ellenkezik a javaslatommal, így kap egy gyors kitartásra buzdító csókot és már rohanok is és az első sikeremen felbuzdulva, lendületesen csapkodom a kérget, bár már alig érzem a karom.
Eleinte a kéreg megint nehezen adja meg magát, de ahogy kezdem magam átvágni, úgy kezd könnyebbé válni. A dög megint mély hangon felüvölt, egyértelműen a fönti központi részéből jön a hangja, és mivel a lábát elemeli, a griff sikeresen szökik ki onnan Lash mellé, szembefordulva a hatalmas szörnnyel. Tollai felborzolódtak az idegességtől, de a szimpla dühön kívül tanácstalanság van a szemeiben.
Hogy akadály nélkül tegyem a dolgom, Lash láthatóan igen csak megdolgozik. Egy egész növényhálóval védi a hátamat, ami megakasztja a különös farkasféléket.
Több virágfarkasnak a mozgástere csökken és a reakcióideje hiába gyors, páran elbuknak és úgy szúrják keresztül a bordáikat vagy hozzád hasonlóan vágják le a fejüket egy vagy több csapással. A fájdalommal teli kiáltások egyre inkább valamiféle dühös bosszúvá válnak, és egyre többen lesznek elégedettek a növekvő sikerükkel. De azt is észreveszem, hogy Lash fakarjának egy részén zöld, növényi nedv szivárog.
- Megvagy? – fordítja hátra a fejét felém.
- Megvagyok, a griff szabad, csak beszéld rá, hogy felengedjen a hátára. - lihegem, de aztán összeráncolom a homlokom. - Megsebesültél? Segítse........- lépek felé, de ekkor látom meg a “növényhálón” átugró farkast és gondolkodás nélkül lököm félre Lasht, miközben előredöfök a pengével, hogy a lendülete felnyársalja. A penge ár is szalad rajta, azonban a testsúlya rám nehezedik, és bár nem egy nehéz szörnyeteg, azért kibillent az egyensúlyomból és a földre kerülök.
Lash látható riadalommal lép mellém, - tudom, hogy később ezért leszedi a fejem, - viszont érzékeli a lény élettelenségét, így a fakarjával néhány tagjára csak rácsavarodik, egy nagyobb lendülettel lehúzza a fegyveremről.
Egy kölyköt is megszégyenítő mosollyal köszönöm meg, hogy megszabadít a tetemtől. A háta mögött újabb lény tűnik fel, de most Lash kedvesen csak olyan nem törődöm mozdulattal csapja a földhöz.
- Neked a hátadon is van szemed? - heccelem, bár biztos, hogy nincs itt az ideje.
- Előbb-utóbb muszáj lesz, ha figyelni akarom a lurkónkat - enged meg egy mosoly, és egy hessegető mozdulattal küld a griff irányába
- Menj a griffel fel – mondja, majd a griff felé fordul. – Viselkedsz! – emeli meg mutatóujját felé, mintha egy háziállatot próbálna megnevelni.
Hát igen egy griffen lovaglás még nekem is elég húzós, valahogy ki kell ereszteni a gőzt.
A griff kelletlenül megrázza magát, mikor nem túl tele bizalommal, a hátára ülök, de tudja, hogy mit kell tennie, így szárnyait kitárva emelkedik fel, és érzetre sejtheted, hogy Lash-sel jócskán kíméletesebb, nálad nem fél rángatózni és nagyobb erőfeszítéseket tenni, hogy magasabbra kerüljön.
Bízom Lash-ban, hogy képes szót érteni a jószággal, bár ahogy felszállunk, kezdem kétségbevonni, hogy nem csak szórakozni akar egyet a madara.
- Hé te hő! - próbálok megmaradni rajta, de aztán már nem is foglalkozom vele, ahogy meglátom a hatalmas ellenséges növény "bimbóját" vagy virágát vagy akármilyét (két méter magas, és elég furcsán, természetellenesen széles, fekve még el is férnél benne. Körülötte vékony részen kéreg, mely kissé emlékeztethet hegyi ösvényekre) és azon agyalok, hogy kerüljek olyan közel, hogy belevághassak. Láthatóan a közepén van valami, ami talán a legérzékenyebb része lehet, hiszen a nyilakat sem szerette, ha oda , a közelébe csapódtak . Nem láttam sikeres lehetőséget, de........az ötlet elég ........veszélyes.....még nekem is, de véget akarok vetni a dolognak.
~ Repülj oda. ~ intek a virág közepe felé. ~ Oda a közepéhez, leugrom rá. ~ magyarázom a griffnek.
Aztán ha elég közel van, a kardomat lefelé szegezve ugrom, remélve, hogy a lendület is segít minél mélyebbre döfni a pengét és egyhelyben tartani engem, nehogy leessek.
Ha gondolkoznék, biztos nem csinálnék ilyet, de dühös vagyok és meg akarom szabadítani a csapatot ettől a dögtől. Elsőnek nem tűnik rossz ötletnek, nem csúszom le, a kardom simán beleszalad a "növénybe", nem érzek semmiféle ellenállást, a dög sem üvöltözik......de hirtelen megnyílik a lábam alatta a "talaj" és belezuhanok.........a.....bimbóba?
Egy pillanatra megdermedek és mintha a lény elégedettségét hallanám, de semmi mást, aztán......de....mintha nem lennék egyedül. Amin állok az valami lágy anyag, talán az is növényi rész, kevésnek érzem a levegőt, de nem leszek rosszul tőle, csak izzadok tőle és kezd kapkodóvá válni a lélegzetem, barnás-zöldes árnyalatban úszik minden.
Érdekes módon nem esek pánikba, hiszen egyben vagyok, így aztán nekiállhatok kivágni magam, ha már volt olyan ostoba, hogy lenyeljen.
Csapok lefelé, oldalt és felfelé, hátha kitapintom a gyenge pontját.
Azt hiszem megtaláltam! Igaz, hogy ennek egy pár beszakadt dobhártya és nyilalló fejfájás volt az ára, de a kezemben van!
- Ne bántsd a virágomat! - hallod egy gyerek kérlelő, szipogó hangját a sötétből. - Nagyon fáj neki, ha ezt csinálod... - teszi hozzá szomorúan.
A gyerek hang, talán kislány......????....elhalasztja a következő csapásomat és döbbenten nézek körbe.
- Hol vagy? Ki vagy? És a virágod bánt minket én csak meg akarom állítani: Te meg tudod állítani? - kérdezgetem, bár kissé gyanús ez az egész.
- Én itt vagyok, melletted - válaszol, melyet újabb szipogások követnek és a hang forrása valóban mellőlem érkezik, de még mindig nem látom. - A virágom meg nem bánt csak úgy, ha békén hagyják, de ti bántjátok, zavartok minket és megöltök mindenkit... - hallom a szomorú hangját még mindig ugyanonnan.
Nem tesz egy mozdulatot sem, ha lépne, az valószínűleg hallanád a sikamlós felületen, legalább egy annyira halk cuppogást, ami emberi fül számára nem, de erdeieknek érzékelhető.
- Akkor mutasd magad, nem látlak. - támasztom neki a 'talajnak' a kardom hegyét, készen rá, hogy ha ez csapda, beledöfjem a markolatig. - És ha nem akarsz senkit bántani, akkor miért nem mész el? Ez az emberek erődje, ők csak vissza akarják kapni, ami az övék, de az itteniek megölik őket. Húzódj vissza és nem fog bántani senki.
- De... de... Ha megmutatom magam... - válik elkeseredetté a hangja, és hallhatóan sírásba kezd. - Te is csak bántani akarsz! – sikít fel.
- Nem foglak bántani. - mondom neki gyorsan és bármennyire is szeretném, ha nem tenném, de mégis sajnálat sarjad a szívemben, de mielőtt még ez el is uralkodna rajtam, a hangok elhatalmasodnak, a kislány úkból felsikít, amitől az egész növény megremeg, aztán mintha valami széttépné a körülöttem lévő részt, a fény beömlik. Nem tudom, hogy Lash vagy a többiek csináltak-e valamit, de nincs időm ezen elmélkedni, hiszen indák sokasága indul meg felém, hogy lefogjon vagy megfojtson, így a törékeny béke képe, azonnal szét is foszlik. Ha nem akarok áldozatuk esni, védekeznem kell. Elugrom, elkaszálom az indákat.
- Állítsd le! Még elmehetsz épségben, csak állítsd le! - kiabálom, de nem habozok, hogy megvédjem magma, miközben arra is figyelek, hátha meglátom valahol a lányt is.
Aztán megláttam………Nem tudom mire számítottam a hang alapján, de talán valami hasonlóra. Azonban akkor is dermesztő volt látni.
Valóban egy kislány az, aki ott áll, bár közel sem emberi formájában, mint ahogy hajdanán kinézhetett. Teste inkább hasonlít már a növényekéhez, valami olyannak, ami tartozhatna az erdő mélyebb részeihez, ahogy indákból és ágakból tevődik össze a teste, de még így is jól láthatóak a vonásai. Arca kérgesnek tűnik, itt-ott moha tarkítja, érdekes módon mégis képes a pislogásra és az érzelmei kifejezésére - és jelenleg dühös és megbántott. Könnyei zöldes növényi nedvként csorognak végig az arcán, a haja fűnek tűnik néhány indával közöttük, ruhája hervadt virágokból áll.
Ám én erdei elf vagyok, aki a természetet sok formájában láttam már és ha minden igaz ez a "lányka" is ebbe a kategóriába tartozik, még ha valaki félrevezette is.
Tovább ugrálok, mert amíg van rá lehetőség nem akarok fájdalmat okozni neki, talán meggyőzhető és akár mást is meggyőzhet.
- És miért kéne hinnem neked?! - szegezi nekem a kérdést, végig figyelve a reakcióimat. - Ha elhagyom a várost... - akad meg. - Ha elhagyom... Anya azt mondta, megölnek! - vágódik az egyik inda a lábamhoz, szorosan tekeredve rá, de hamar elvágom. Eközben azt is hallom, ahogy a csapat felől néhányan felüvöltenek, felhívva egymás figyelmét, mi történik velem. Amennyire kihallom, lőni szeretnének és jó eséllyel lőni is fognak a lányra.
- Mert erdei elf vagyok, Természet Anyát tisztelem és mert.......a párom is kisgyermeket vár. Hidd el, ha nem harcolsz, ha nem harcoltok velünk hagyunk elmenni. Awyris, a hazám, befogad benneteket, ha békében akartok élni. Hol az anyukád? - kérdezem, majd Lash-hoz fordulok telepatikusan, hogy leállítsam a lentieket.
~ Állítsd le őket, nincs semmi bajom, talán megtudom győzni ezt a lényt, hogy elmenjen. ~
A lány összeráncolja mohából álló szemöldökét, a szája is mintha megremegne, majd megemeli a kezeit, nézve a tenyereit, és az indák sem jönnek már. Ami már a lábamra tekeredett, az is lazít a szorításán.
- ...de én itt békében vagyok vele... - néz le a növényre, amin álltok. - ...velük... - fordítja pillantását a szörnyek felé, amikkel még mindig több vagy kevesebb sikerrel harcolnak a katonák. - Anya meg... Anya meg... - kezd el reszketni, mintha nehezére esne kimondani a szavakat.
~ Rendben ~ jön a megnyugtató válasz, ami ezt is jelenti, hogy Lash-sal minden rendben van.
- Otthon van, de az nem igazán anya... - motyogja aztán tovább a lány. - Anya nem mozdult ki azóta, csendben van, nagyon, nagyon csendben... Nem is játszik velem már... - magyarázza. - A-azt mondta, bújjak el és ne jöjjek elő, de... Nem maradhattam annál tovább... - kezd el megint erősebben könnyezni, és ami eddig volt inda a levegőben, az most lehull a kéreglábakon lévő növény mellé. Úgy tűnik, nem akar már engem fenyegetni.
Ez a félig vagy jórészt növényekből álló gyerek pedig olyan szomorúan mondja el, hogy mi vitte ellenünk a harcba, hogy képtelen lennék bántani. Azt veszem ki a mondanivalójából, hogy valami történhetett az anyukájával, bár, ha ő ekkora, akkor nem tudom szívesen találkoznék e vele. Viszont egy csomó kérdés vetődik fel bennem.
- Szóval ő - mutatok le, - nem te vagy és tudsz a többiekkel is beszélni? Akkor leállíthatnád őket és mi sem bántjuk őket. - javasolom gyorsan. - Szót kellett volna fogadnod és elbújni, de hol van az .... akitől félsz, és az anyukád .........talán segíthetünk neki. Érzünk itt valami gonoszt, de az nem te vagy, tudod mi lehet ez.
Persze nekem volt egy sanda gyanúm, de meg akartam róla bizonyosodni.
Az első kérdésem hallatán nemlegesen megrázza a fejét.
- Ő a barátom - guggol le, hogy megsimogassa, de aztán fel is áll, a következőre pedig teljesen úgy reagál, mint ahogyan egy gyerek is tenné, ha kellemetlenül érzi magát. Lehajtja a fejét, a hervadt virágok fonta ruháját szorongatja, újra megrázva a fejét. - Nem... Csak... Néhánnyal... Velük nem lehet beszélgetni meg játszani sem - int a virágfarkasok irányába kicsit duzzogva. - Volt kutyám, de az is okosabb volt, mint ezek... - teszi karba a kezeit hisztisen. - Ők azok - mutat le a katonákra aztán. - Tőlük félek. Nem helyi katonák és... mmhm... Most nem látok itt olyat... Tudod, azok a nagyok és zöldek, és így nő ki foguk, ilyen rondán - nyúl a szájához, imitálva az agyarak helyét ujjaival. - Azoktól félek, anyával meg itt lakok a környéken - néz körbe megint. - Ott - mutat az egyik romos ház felé három utcával odébb, mosolyogva. - De nem tudom, kire gondolsz gonosz alatt, itt nincs olyan - tárja szét a karját tanácstalanul.
Szóval ez a nagy "virág" a barátja és nem ő maga a virág, ez megnyugtató és valahol az is, hogy azok a farkasfélék sem tartoznak hozzá, mert belőlük már jó sokat megöltünk.
- Igen, ők elég buták és barátságtalanok. - morgok.
- UGYE?! - lelkesedik fel. - Mondtam Zeyphirnek, hogy nem tetszenek, de azt mondta, ez a legjobb... - vonja meg a vállát.
~ Zeyphir..... Szóval valószínűleg így hívják ezt az izét itt alattunk. ~
Amikor a katonákra mutat, meghökkenek, de aztán tovább hallgatva arra gondolok, hogy talán az orkokra gondol, akik valamikor lerombolták ezt a helyet.
- Ők, - intek le az embereinkre, - nem bántanak téged, ha szólok nekik, látod, most sem bánt senki.
~ Lash, minden rendben, egy kislány van itt, ő irányítja ezt a behemótot, valahol itt az anyukája is. A farkasokat kinyirhatjátok, nem tartoznak hozzá. ~ adom tovább a híreket.
- Hmmh, hát... most már te se akarsz bántani... ugye? - néz rám kicsit bizonytalanul kis gondolkodás után.
Talán ő nem érzi a gonoszt, akivel már egyszer megküzdöttünk, de meg kell győznöm, hogy menjen innen.
~ Rendben, igyekszünk! ~ hallom Lash válaszát.
- Nem, nem akarlak bántani. Sosem bántanék egy kislányt, akit megtévesztettek és aki szintén nem akarja nagy barátját ránk uszítani, ugye? - kérdeztem vissza, miközben megnyugodva hallottam, hogy Lash kézben tartja lenn a dolgokat.
- Ha megnézzük anyukádat, hogy jól van-e, akkor elmentek innen békével? - nézek rá egy mosollyal.
- Hmmh, anyukám... – habozik egy kicsit a lányka. - Tudod, nem szereti, ha zavarják - csavargatja az egyik indahaját az ujján. - Viszont tudok mutatni róla képeket, ha az elég, hogy megnézd, hogy van - viszonozza a vigyoromat, úgy emelve meg a kezét, mintha meg akarná fogni az arcom vagy át akarna ölelni a nyakamnál; esetleg mintha azt akarná, hogy felvegyem?
- Hát..... - gondolkoztam el. - Tudod ......egyébként neked mi a neved? Én Viridiel vagyok. - jutott eszembe, hogy még ezt sem tudjuk egymásról. - Szóval, tudod ez egy emberi város és ők nem hiszem, hogy megértenek titeket, de ahogy már felajánlottam, eljöhettek Aryrisba és ott békében élhettek. Ha mi nem zavarhatjuk, akkor beszéld rá te őt és szívesen megnézem, amit mutatsz róla.
Ahogy felém nyújtja a kezét, azért habozok egy kicsit, hiszen mégis csak egy csatatér közepén vagyunk és mi van. ha ez valami csapda.......
Aztán leguggolok hozzá, hogy megérinthessen. Nem fogok egy gyerekre támadni....
A kislány meghökkenve néz rám, aztán felnevet.
- Neeem, nem, ő itt Alder, Zeyphir más, ő kicsit beszédesebb meg kisebb... meg hosszabb... Inkább rájuk hasonlít - mutat a virágfarkasokra. - Csak több a lába, meg van normális feje - kezd el magyarázni, majd nagyra nyitja a szemét.
Na jó, majd később tisztázzuk, ki kicsoda, most az a lényeg, hogy eltávolítsam innen ezt a gyereket. De aztán tudatosult bennem, hogy milyen alakról beszél: Édes természet Anya! Akkor ez a Zeyphir nem más, mint a szörny!
Döbbenten meredtem magam elé.
- Megtévesztettek? - dönti oldalra a fejét, megtörölgetve az arcát, ezzel elmosva rajta a zöldes könnyeket. - Nem tudom, mire gondolsz - rázza meg megint a fejét, viszont a bemutatkozásom után megint lelkesebbé válik. - Linarie vagyok - vigyorog rám.
- Örülök Linarie. - motyogom kötelességtudóan, miközben jár az agyam, hogy most mit kéne tennem.
Az biztos, hogy ez a lány itt élt, ezeket a szörnyeket tartja a barátjának, még ha ő nem is gonosz, vagy nem ismer mást.
- Mhhmh, nem tudom, engem nem bántottak, pedig én is ember vagyok... - néz tanácstalanul a szörnyekre reagálva. - Meg van más ember is itt, mégis jól elvannak, néha játszunk is bújócskát... Bár azt nem szeretem, mikor a csatornába mászik az egyikük, mindig megijeszt - húzza el a száját, de visszatér arcára a lelkesedés, mikor megengedem, hogy megmutassa amit akar.
Hagyom végül, hogy megérintsen és ismerős, bár mégis idegen érzéssel jelennek meg azok, amiket meg akar mutatni, a lehunyt szemhéjam mögött.
Mindkét oldalon a halántékomra rakja az ujjait óvatosan. A kezei hidegek, és érzem, hogy az erdeiekhez hasonlatos telepatikus kommunikáció jön létre köztünk, ahhoz hasonlatos ennek az érzése, mégis valamivel másabb, idegenebb. Behunyom a szemem és a sötétséget szinte azonnal felváltja egy gyéren megvilágított helyszín; az épület romjai mindenfelé, a szobában kődarabok, összetört, szenessé égett gerenda, bútorok, és a lány által ágynak nevezett dolog is hasonlóan rossz állapotban van - a lábak már nem is tartják a lapokat, így a rajta lévő test is jóformán a földön alszik. A test viszont nem tűnik valami élettel telinek, sőt, ahogy elkezdem nézni, fürkészni, megvizsgálni az arcát...
...a ráncain túl feltűnik annak aszottsága, hogy nagyrészt formáját vesztette és a bőre elkezdett rásimulni a koponyára és kiszáradni. Az orra is inkább már a koponyán lévő két lukhoz közelít, haja alig van, és a szemhéjai sem domborodnak rá a szemeire - mintha üresek lennének a szemei. Egyértelműen halott, már az első ránézéssel megállapítható.
De hogyan lehet ezt elmondani egy kisgyereknek, nagyon nem vagyok ebben jó, talán Lash kéne ide.
- Már látom Linarie. Látom, hogy nem lehet őt zavarni, messze jár.......
Ha nem tesz mást akkor ránézek.
- Nem akarsz lejönni oda? - intek a földre. - És beszélni a párommal. Egyébként a barátod, ez a ......Zeyphir ő mondta, hogy támadjatok meg minket? Ő hol van?
Már kezdene változni a helyszín, valószínűleg a lány akar valami mást megmutatni még nekem, amikor a fejembe hasít Lash kiáltása:
~ VIRIDIEL, EGY NYÍLVESSZŐ, VIGYÁZZ! ~ kiáltja.
Talán a hangja ide is felhangzik, mert ahogy felpattan a szemem magam előtt rögtön megpillantom a riadt lányt, aki a hang irányába néz.
És én már látom is felbukkanni a nyilat. Önkéntelen mozdulok előre, félrelökve a lányt, megpróbálva elütni a vesszőt.
Szerencsére a nyílvesszőt bár nem tudom teljesen kivédeni, részben el tudom ütni, a lányt meg tudom menteni tőle. Azt a kis vágást a nagy megkönnyebbülésemben fel sem veszem. Miközben lefelé nézek, szemem sarkából meglátok valamit egy távolabbi romnos épületnél: a szörny az! Tisztán látoma vicsorgó pofáját és szinte hallom a fejemben a gúnyos nevetését.Mire tudatosul bennem, hogy ő az és újra odanézek már nem látom, de a hangja eltéveszthetetlenül visszhangzik a fejemben. Ő az semmi kétség!
~ Jól vagy? ~ hallom Lash aggodalmas hangját, miközben mellettem a lány újra sírni kezd.
~ Jól vagyunk! Le akarom vinni. ~ informálom Lasht a terveimről, visszatérve a problémához. ~ Az anyja halott, de ő még nem tudja, én meg nem tudom, hogy mondjam el. ~
- Gonoszak azok az emberek ott... - motyogja a lány, és a karodba kapaszkodik. - Abban az Awyrisban is ilyenek? Vagy ott olyanok vannak, mint te? - kérdezi szipogva.
- Nem gonoszak, csak félnek, még az előbb is ölték őket azok a farkasfélék, de Awyrisban olyanok élnek, mint én és az erdő hatalmas, jól el lehet bújni is. - fogom meg a kezét és törlöm le az arcáról a könnyeket. - Megkeressük a feleségemet?
~ Szegénykém... Majd valahogy elmondom neki, egyelőre más miatt kell aggódnunk ~ válaszol Lash, a mellettem lévő lány pedig összehúzódik, mikor az arcához érek, mely tapintásra is egy simább felületű kéreggel egyezik meg.
Esetlen bólogatásba kezd aztán, hagyva, hogy letöröljem a könnyeit.
- Ott van lenn, ugye? - kérdezi, és én igenlően bólintok.
A lényt, amin állink megpaskolja kétszer, mire az elkezd leereszkedni.
- Mondjuk lehet, jobb, ha maradok... Nem tudom, mit csináltok... - öleli át elhúzott lábait. - ..., de talán maradhatnék itt... ha... ha visszajössz és utána elviszel engem és anyát oda, amit mondtál... - néz rám bizonytalanul. - Alder majd megvéd addig.
Örülök, hogy Lash magára vállalja a feladatot a lány anyjával kapcsolatban, viszont máris aggaszt, hogy mi a baj odalenn. Így aztán elég nagy vívódásban vagyok, amikor Linarie azt veti fel, hogy itt maradna. Tény, hogy nem tudom mit csinálnék vele a csaták alatt, csak veszélybe sodornám, az előbb is majdnem lelőtték, ez máskor is előfordulhat......
- Na....jó! De ígérd meg, hogy tényleg elbújtok valahol és nem avatkozol bele a katonák dolgába. - bólintok végül nagy nehezen.
~ Megyek Lash, már megyek! ~
Megszeppenve emeli meg a fejét, és nagyot bólint.
- Jó, ott... Nem... - mutat előbb a szemközti házra, aztán a hátunk mögött lévőre. - Ott leszek! Ott megtalálsz, jó? - kérdezi és miután jól megnéztem a helyet és rábólintottam megvárja, hogy lecsússzak a növényéről. Látom, hogy tekintetével megkeresi és egy darabig nézi a tisztes távolban lévő, és már a sebesült katonákkal foglalkozó Lasht, majd a növény szétszakadt részei megemelkednek és elképesztően gyors regenerálódással összeforrnak a szétfeszített részei. Kisvártatva már a falak mögött van, bár nem tűnnek el teljesen, aki nem tudja, itt rejtőzött el, nem fogja észrevenni.
Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, aztán kedvesemhez sétálok.
- Látom, még egy barátot szereztél, és ezúttal nem olyan kis csúnyácskát, mint korábban... – ölel meg kuncogva és végignéz rajtam elégedetlenkedve. - Rád fér a gyógyítás, de ahogy elnézem, nem olyan súlyos... Kicsit később visszatérek rád, jó?
Hálása és boldogan, hogy épségben van ölelem vissza.
- Ne pazarold rám az erődet, nincs semi olyan, amivel magam ne bánnék el.

-Tartsatok ki már nem kell sok!-mondtam az embereimnek, miközben tömegével irányítottuk a lényeket a fal felé elvonva a figyelmet a mágusokról. Úgy vélem hamar véget fog érni ez a szint, hiszen jól tudom, hogy sokan éppenhogy egy élőholtat képesek irányítani, sőt páran most megpróbálnak kettőt is, csak azért, hogy nekem imponáljanak. Nem is kívánhatnék magamnak jobb selfeket. Eközben pedig én a lovamról figyeltem a harcmezőt. Ekkor vettem észre egy kellénél szerencsétlenebb mágust, aki sajnos lebukott a lováról egy savköpet miatt. Észrevéve a helyzet súlyosságát egyik élőholtamat azonnal elé irányítom, hogy elkapjam a felé tartó savköpetet, kivédve azt, így megmentve, majd egy másikat irányítok érte, hogy kivigye a sereghez biztonságban. Persze az ilyen manőverek eléggé fárasztóak, amellett, hogy több holtat is kell irányítani még ráadásnak komplikáltak a parancsok is... Minden esetre amikor megérkezik a sereghez... a nő bólint egyet, kissé meg is könnyebbülök ettől, így mosolyogva rá aprón bólintok egyet.
Így aztán amikor az első lépése a csatának sikerrel zárul én magam eléggé fáradtan szállok le a lóról. Jól látható rajtam a fáradtság, hiszen verejtékes az arcom, sőt maga a testtartásom is fáradt abban a pillanatban amikor leszállok a lóról. Persze ez nem marad meg sokáig, hiszen kihúzom magamat és pár korty víz megivása után olyan mintha a régi lennék.
-Mágusok! Gratulálok! Sikerült a nap legnehezebb részét teljesíteni, és most nektek hála a harcosokkal bemehetünk városba harcolni annak felszabadításáért.-néztem rá a mágusokra még egy pillanatra:-Aki elég jól érzi magát, az jöhet segíteni nekünk, a katonáknak pedig köszönöm a türelmet!-ezzel pedig intettem, miszerint utánam indulhatnak a városba a katonák, én pedig felülve a lovamra, kezembe ragadva az íjamat indultam meg a csapat élén előre. Út közben pedig csatlakozik hozzánk egy erdei gyógyító is, akinek biccentek nyugodtan, köszöntve őt, majd ha odajön hozzám bejelentkezni, akkor szólok is neki: -Örülök, hogy csatlakozol hozzánk és ne aggódj igyekszünk majd vigyázni mindenkire.

A csapatom pedig így épül fel: 1 erdei gyógyító. Egy supa' badass vezető én. 4 mágus, 6 kard+pajsz, 6 dárdás+pajzsos és 6 ijász.

Egil csendesen menetelt előre. Csizmája nyomán halkan ropogott a hó, miközben megállás nélkül lépdelt a éjfekete fák végtelen erdejében. A tagjait lassan átitatta a időtlen idők óta tartó, végtelenül kimerítő út fáradtsága. A távolból hangok szűrődtek át a fák ágai közül, alig hallható suttogás hallatszott felé az őt tisztes távolból körülölelő sötét ködfellegből. Néha egy-egy felfoghatatlan küllemű alak tűnt elő, majd el benne, mintha csak érzékeltetni akarta volna a folyamatos jelenlétének iszonytató nyomását. Az elf megborzongott és keze megreszketett ahogyan az újfent, egy szempillantásnyi időre megjelent a látómezeje szélén, de mire odakapta a tekintetét már újfent csak a lassan gomolygó fekete felleggel nézett farkasszemet. Félt. Nem mintha ez az érzés ismeretlen, vagy szégyelnivaló lett volna a számára. Mindenki féli a halált. Még egy magafajta sokat látott veterán is. Talán ha a lelke a Természet kezében maradt volna...esetleg ha még annakidején együtt esett volna el a többiekkel...az átkozott ‘talán’, és az ‘esetleg’. Már nem volt kölyök, hogy bizonytalanságba burkolózva hitegesse magát egy szebb végkimenetel reményében. Pontosan tudta hogy mi fog történni, és bármennyire is félt vagy harcolt ellene, a sorsát nem változtathatta meg.
- Elég volt. – jelentette ki szelíden, majd körbekémlelt. – Gyere elő, mutasd magad !
A szavaira azonban csak a visszhang felelt. Még a suttogások is alábbhagytak, csak a hó kezdett el lassan szitálni. Egil kinyújtotta a tenyerét, amelyre lassan gyűlni kezdett a fehér eső...a hamu.
- Elég a kisded játékokból. – szólalt meg újra, jóval határozottabban. – Mit akarsz tőlem már megint ?
Ahogyan a kérdés elhagyta a száját, a föld megremegett. Alig néhány lépésre előtte egy hatalmas alak kezdett kiemelkedni a földből, amely lassan, ráérősen nőtt a magasba, bőven egy Raydani óriás méreteit öltve magára. Folyamatosan hullott róla a hamu, és lassan letisztulva egy homokóra kezdett kilátszani alóla...azt leszámítva, hogy ebben nem homok volt. A homokóra tetejéből halkan csepegett alá az élettel teli, élénkvörös vér az alul tengerként elterülő sötét, éjfekete méregbe. Vér. Az ő vére. Az ő, maradék, cseppnyi életereje.
- Még van időm. – jelentette ki. – Még van időm ! – kiáltotta bele az egyre láthatóbban örvénylő, sötét ködbe. Válasz helyett azonban egy alak kezdett el formálódni az alaktalan anyagból, egy lény amelyet Egil akkor sem tudott volna leírni, ha száz nyelvet beszélt volna. Formája oly iszonytató volt, hogy puszta látványától is földbe gyökeredzett a lába, és reszketegen lépett hátra tőle. Az alak a homokórához lépett, és finoman megérintette.
- Még van időm... – motyogta Egil. - ...még kell hogy legyen.
Az alak egy szót sem szólt, csupán elnézett a távolba, ahol furcsa módon egy város látképe kezdett el kibontakozni. A falai romokban hevertek, a mezőit holttestek borították. Egil tudatába lassan elkezdett beszivárogni a hely neve...Bivaly. Észak-Bivaly. A város felett sötét fellegek növekedtek, lassan pedig esni kezdett. Véreső hullott a városra, az ő vére, amely földet érve sötét méregként marta fel annak talpalatnyi földjét.
- Meg... – hajtotta le a fejét, ahogyan a homokórában lehullott egy újabb pár csepp vére - ...megértettem.



Egil ösztönösen felébredt ahogyan megérezte a két közeledő alak jelenlétét. A feje zúgott és a gyomra keserűen szorult össze az éber álmától. Csendesen feküdve a karján próbálta összeszedni a gondolatait, és figyelmen kívül hagyni a két fiatal érkeztét amíg azok át nem lépték a férfi két és fél méteres körzetét. Keze ösztönösen lendült, kirántva az avarban ravaszul elsüllyesztett lándzsát, és azt a legvégénél megragadva a legközelebb álló fickó nyakához szegezte. Még csak fel sem nézett, de még így is képes lett volna elválasztani a fickó fejét a nyakától ha az bármivel próbálkozott volna.
- Tartsd a távolságot, és akkor megtarthatod a fejed is. - morogta félhangosan, de nem eresztette le a fegyvert.
- Mondtam, hogy csak alszik – bökte oda az ijedt fickónak a társa.
- El... Elnézést... – hebegte, de láthatóan felfogta a tényt hogy az elfnek egyátalán nem volt türelme a társasághoz. Halkan összesúgtak, majd szinte nyomtalanul leléceltek a tábor irányába menet, amely kis megkönnyebbüléssel töltötte el a férfit. Talán jobban örült volna ha egy csapat self ébreztette volna kivont kardokkal. A harchoz legalább értett...a társas viselkedéshez nem igazán. Ekkor érezte meg legelőször azt a bizonyos kémlelő tekintetet, amely a látóhatár széléről bámulták bosszúra szomjazó, kiéhezett szemekkel. Vadászok ! Villant át a gondolat az elméjén. Tehát Vermillion rájött hogy elhagyta Nysiyt. Őszintén jobban örült volna ha ez a kis macska-egér játék csak a városi csata után kezdődött volna, de nem lehetett ennyire naiv. Most már csak idő kérdése volt hogy mikor fog elkezdődni a rajtaütés. Egy csapat selffel még elbír, de egy vadásszal ?! Nyílt terepen ?
Esélytelen.
Mégis, jobban örült volna annak ha már megkezdődött volna a harc. Küzdeni még mindig kevéssbé fárasztó dolog volt, mint várni a pillanatot amikor lecsapnak rá. Azonban nem úgy tűnt hogy az elkövetkezendő órákban bármi fontos is történne, ha pedig mégis...hát, a lándzsája még mindig kéznél volt. Újra lehunyta a szemeit, és lassan visszatért az álmatlan álmába, a végtelen sötét erdőbe. Pihennie kellett hogy spóroljon az erejével. Kemény küzdelem elé nézett.

Mikor újfent felébredt, morcosan érzett meg egy újabb jelenlétet. Nem volt vadász...de félálmosan nem is igazán vette ki hogy ki volt az. Megszokásához híven újra felrántotta a lándzsáját és az alak mellkasának szegezte, majd rosszkedvűen figyelmeztette az érkezőt hogy nem kíván társalogni semmiről, senkivel.
- Ha meg akarod tartani a fejed... – dörmögte - ...akkor békén hagysz.
Ava mereven állt a lándzsa másik végénél, és látszott rajta, hogy abszolút nem volt lenyűgözve; a szája lefelé görbült, a tekintetével pedig jóformán villámokat szórt.
- Javasolnám az áldozatoddal felvenni a szemkontaktust, úgy hatásosabb - tolta odébb a lándzsát a tányérral finoman. - Ráadásul úgy tudnád azt is, kihez beszélsz. A csirkefogó bolond csirkéje nem lesz hálás egy újabb ilyenért. Nesze - nyújtotta felé a tányért, benne a kanállal és a levessel. - Biztos éhes vagy.



- Kösz. - vette el a tányért, de ahelyett hogy evett volna, csak letette a hátát támasztó farönk tetejére. Nem volt étvágya, még nem. Ekkor emelte fel először a fejét, és a látóhatár felé vetette a tekintetét. - Jó étvágyat. – bökte oda miközben az erejét a szemeibe koncentrálta. A távolba nézett, messze túl mindenen amit ember vagy elf szeme látni tudott...és számált. Ava letelepedett mellé, de nem kezdett el enni, csak nézett a jókívánsága után pár pillanatig.
- A farönkkel eszek vagy a városnak szántad ezt a jókívánságot? - vonja fel a szemöldökét, az ölébe rakva a tányérját, finoman fogva körbe azt az ujjaival. - Szerintem a városiaknak kissé nagy falatok leszünk, nem beszélve a rágósságról.
- Hat. - fürkészte a látóhatárt még mindig. - És még három. - biccentett Nysiy irányába. Figyelték már egy ideje, apránként, lépésről lépésre közelítve, akár csak az éhes farkasok a prédát. A fűszálak suttogtak, a fák beszéltek...de még ha ők nem is árulták volna el, az entitás dübörgése a vénáiban éreztette vele. Jönnek érte.
Ava összeráncolta a szemöldökét és követte a férfi tekintetének útját, valószínűleg a természet segítségét kérve...és meglátta azt amit ő. A vadászokat. A tartása megfeszült, a vonásai megmerevedtek, a tarkóján pedig felállt a szőr.
- Szeretném azt mondani, hogy induljunk haza, de akkor még kiszolgáltatottabbak lennénk, mint most vagy a harcok alatt... - morogta. - Csak ismerjék meg Awyris erdejének erejét... - tette hozzá fagyosan, és bár nem látszott, az, hogy a környezetetekben a fűszálak hegyes tüskékként meredeztek, nem engedve a szél óhajának, bőven elég jelzés volt Egil számára is, hogy a szavai ellenére sem fogja alábecsülni az érkezőket. - Mit gondolsz, mikor jönnek?
- Fogalmam sincs. - válaszolta őszintén. Megborzongott már a tudattól, hogy újra szembe kellett néznie a Vadászokkal. - Egy perc, egy óra, egy nap... - válaszolta komor tekintettel. - ...ha tippelnem kellene, akkor valószínűleg a városban fognak rajtam ütni, amikor nagy a káosz és a zűrzavar. - szedte össze magát, és tápászkodott fel a földről. A lándzsáját a földbe szúrta, majd felült a farönkre és csendesen az ölébe vette a tányért. - Ebből jobb lesz ha kimaradsz. - jegyezte meg halkan, majd megkavargatta a zöldséggel teli, némi hússal teli finomnak tűnő levest. Annak ellenére hogy jól nézett ki, nem várt sokat a katonai koszttól. Vagy bármilyen ételtől. Miközben a kanalát belemerítette a levesbe, akaratlanul is a felesége főztjére gondolt, az egyetlen dologra amelynek az ízére ‘szívesen’ emlékezett vissza.
- Tudod, hogy úgyse fogok - nézett rá mereven és komoran. - És ebből nem nyitok vitát. Lehet, hogy képzett harcos vagy, de ha hatan-kilencen törnek rád egyszerre a képzettekből, nem fog jelenteni sokat a tudásod - pillantott le a tányérjára, lassan, idegesen kavargatva a levest. - Te se engednél el, ha húsz év után kiderülne, idáig túléltem Nysiyt.
- Én meg arról nem nyitok vitát, hogy beleavatkozz. - válaszolta, miközben kissé idegesen kanalazta a levesét. A Nysiyben könnyű volt koncentrálni az ellenfélre. A hely maga egy halálcsapda volt, amelyet éveken át tartó kitartó munkával fordított az előnyére. Csapdákat ásott ki, mérgeket vont ki a növényekből, az ott élő szörnyek területei közé húzódott és menedékek százait ásta mélyre a kesze-kusza fák gyökerei között. De ott az egyetlen személy akire gondolnia kellett, az ő maga volt. Ava jelenléte megváltoztatta a dolgokat, sebezhetővé tette, gyengévé és mi több...kiszámíthatóvá. Ha a Vadászok megtudják mit jelent ő neki...még belegondolni is szörnyű volt.
- Emlékezz, mit ígértél. - nézett a nőre. - Különben is, ha valami bajod esik ki fog összekaparni ? - morogta. Nem tudta azt mondani hogy nem aggódott. Sokkal jobban aggódott az elkövetkező összecsapás miatt, mint valaha. Az idős kora keményen megadóztatta a képességeit, és közel sem volt olyan jó harcos mint egykoron, de még mindig több szufla maradt benne mint akármelyik kölyökben....vagy gyógyítóban. De hogy ez elég lenne-e a vadászok ellen ? Nem igazán volt biztos benne.  
- Kristálytisztán emlékszem, mit ígértem: magamra gondolok először, és így is teszek. Segítelek téged, különben mi lesz velem otthon? A kertemet ki fogja gondozni, mikor én inkább olvasnék? A macskáimmal is foglalkozni kell, azok se átallnak széttúrni a növényeimet, ha nem kapnak elég figyelmet. Csak előregondolkodom, nekem mi lesz jövedelmezőbb, és ha te csinálod a kerti munkát, akkor még a derekamat is megkímélhetem - közölte morcosan, kissé felhúzva az orrát. - Ha darabokra szednek téged, abból már én se hozlak vissza - emelte meg a kanalat figyelmeztetőn. - Nem isten vagyok, csak erős gyógyító, te is tudod, hogy korábban se választott el sok téged a haláltól. Akkor is alig volt pulzusod, és csodálom is, hogy még mindig két lábadon állsz. Vagy most ülsz... – rakta vissza a kanalat.
- Ugyanolyan fafejű vagy mint mindig ! - fortyant fel Egil mérgesen. Meglehetősen rosszkedve támadt attól, hogy Ava belekeveredne egy olyan háborúba ami messze túlnő a fején. A meggondolatlansága pedig még zavaróbb volt. Vermilliont mindenki könnyedén kezelte, már sok-sok évtizeddel ezelőtt is. Egy démon, mondták. Senki sem hitt sem neki, sem pedig a légiónak és ennek több száz bajtársa látta a kárát. Ez a szörnyeteg messze a legveszélyesebb démon volt akivel valaha is esélye volt megküzdeni. A saját két szemével látta a csatatéren és még az emlékétől is megborzongott. Erős és ravasz, őt szolgáló alacsonyabb rangú démonok kisebb seregletével nem olyan ellenfél volt akit csak úgy le lehetett győzni. Egil abban sem volt biztos hogy képes lenne megállni a helyét ellene, még az entitás segítségével sem. A szíve mélyén érezte, hogy egy napon majd újra megküzdenek, és kétség sem fért hozzá, hogy az lesz majd a hosszú életének utolsó csatája.
- Mond csak, mégis mit tudsz ‘róluk’ hogy ennyire bátran fejest ugornál az egészbe ?! - nézett a nőre mérgesen. Ava még csak elképzelni sem tudta volna hogy mennyi és milyen szörnyetegekkel akadt dolga eddig. És örült neki hogy nem tudta. Voltak olyan dolgok az életében, amelyekre nem szívesen emlékezett vissza, nem hogy beszélni beszélt volna róla. - Van egyáltalán elképzelésed hogy mik ezek ? Vagy hogy hogyan harcolj ellenük ? - folytatta.
- Miért, te talán tudtál róluk bármit is, amikor ebbe az egészbe belekeveredtél? – emelte fel a hangját Ava. - Tudtad, mire vállalkozol mindezzel, tudtad, hogy ez lesz a következménye, hogy ilyen szörnyetegek fognak üldözni téged? Mert erősen kétlem, hogy a jövőbe láttál volna! A nysiy-i szörnyeket ismerted, mielőtt meglátogattad volna azt az istenverte területet? - intett az emlegetett hely irányába. - Attól még, hogy semmit nem tudok, nem jelenti azt, hogy nem tanulhatom meg, és én nem fogok ölbe tett kezekkel hátul várni, mikor aprítanak föl téged.
- Fogalmad sincs mivel akarsz szembeszálni, csak eszetlenül rohannál bele a veszélybe... - tette le az üres tányért, és nézett egyenesen a nő szemébe - ...és ha te veszélyben vagy, hogyan várhatod el hogy én képes legyek a harcra koncentrálni ? – vágta a fejéhez.
- És te hogy várhatod el tőlem, hogy várjak, mikor én a várakozás miatt vesztettem el Filverelt? - kérdezte csendesen, kis szünetet hagyva. - Nem voltam ott a csatában, Egil, pontosan azért, mert azt mondta, várjak, majd visszatér, mint mindig. Nincs kedvem még egy ilyet átélni és nincs kedvem azt nézni, ahogy magadra vállalod ezt az egészet, mint valami idióta mártír, belerokkanva ennek a súlyába.
Egil lesütötte a szemét ahogyan Filverelről esett szó. Keserűség és bűntudat öntötte el a szívét, ahogyan drága barátja utolsó perceire emlékezett vissza. Ott volt...és mégsem tudott mit tenni. A szeme előtt vágták le, és ő nem tudott mást tenni, csak tehetetlenül végignézni a halálát. Gyenge volt hozzá hogy megakadályozza, nem volt eléggé erős hogy megmentse...ahogyan a Légiót sem tudta.
- Én... - nyitotta szólásra a száját, de nem tudott mit mondani. Szégyelte magát. Miatta történt a dolog. Filverel azért halt meg, mert nem volt mellette hogy megmentse. Komor tekintettel bámulta a mezőt maga előtt, ahogyan némaságba burkolódzva a butykosáért nyúlt. Nem tudott Avára nézni, és egy pillanatig azt kívánta bár sosem találkoztak volna újra. Egyetlen óvatlan szó is több sebet tudott feltépni, mint amennyit az idő be tudott gyógyítani. Főként az olyanoknál mint ők ketten, akik sosem békéltek meg a múltjukkal...csak magukkal cipelték.
Tekintete elkalandozott a tábor felé, ahogyan hátat fordítva a nőnek, előkotorta a pipáját a mellzsebéből. Miközben rágyújtott, érezte a belsőjében ébredező entitás egyre növekvő jelenlétét, mintha csak jelezni akart volna számára valamit. De mit ? Amennyire a táborra rálátott, csendesen reggelijüket fogyasztó katonákat látott szerteszét. A szemének megszokott látvány volt, azonban valami szúrta a szemét még így is. Valami ami senki másnak nem tűnt fel. Egy hosszú botba kapaszkodó köpenyes, acélsisakot viselő katona, aki szemlátomást erősen keresgélt valamit. Itt-ott beszélgetett a katonákkal, érdeklődve hajolva előre, hallgatva azok mondandóját, miközben élénken bólogatott.
- Nem kell semmit mondanod – sóhajtott fel mellette Ava. - Megyek, megnézem inkább, mit művelnek a tanítványaim - emelkedett fel óvatosan, mert a tányérjából egy kanálnyi sem fogyott. - A segítségemet meg akármennyire nem kéred, akkor sem fogod tudni elutasítani. Mehetsz felőlem a Nyisy-be vissza, de onnét is kirúglak és hazarángatlak, ha kell, akkor acélkötélen - igazította meg egyik kezével a szoknyáját. - Barátnak lenni számomra nem azt jelenti, hogy gyáva féregként hátrakotródjak.
Egilnek nehezére esett visszanyelnie amit mondani akart. Tudta hogy nem sok hatása lenne. Ava annyira keményfejű volt, hogy akár faltörő kosként is hasznát vehette volna. Azonban egy dolgot tudott. Ava nem volt felkészülve erre. És a fejében már lassan kezdett összeállni egy terv, hogy hogyan kerülje el azt hogy eszetlen módon a halálába rohanjon. Még az a gondolat is megfordult a fejében, hogy eltűnik mire a nő visszaér.
- Szólj ha kezdődik. - mondta, még mindig nem nézve felé. Lemászott a farönkről, és tovább eregette a füstjét. - Én itt leszek. – mondta.. Csak némán bámult maga elé, ahogyan a kardja markolatát simogatta, de valami nem hagyta nyugodni. Valami nem stimmelt, valami nagyon nem volt rendben. Ahogyan megfordult, Ava alakját látta elveszni a tábor forgatagában, de egyben egy furcsa alak látképe bontakozott ki tőle alig néhány méterre. Első ránézésre embernek tűnt, széles vállú magas férfinek, noha valójában szinte semmi sem látszódott a fémsisak és a köpönyeg alatt. Azonban ahogyan nézte, érezte. Nem is érezte, tudta. Egyszerre volt üdítő és hátborzongató érzés ahogyan rájött miről van szó. Nem tudtak várni, előreküldtek valakit.
- Elnészészt, nem látta a barátomat ? - szólította meg a felé imbolygó alak, furcsán sejpítve. - Elvessszítettük egymászt... - lépett közelebb - ...a csata köszben.
- Attól tartok nem. - morogta Egil, ahogyan elengedte a kardot és óvatosan megmarkolta a lándzsáját. - Hogy nézett ki ?
- Őssssz...öreg...ÉSSSSZZZ HALOOOOTT ! - üvöltötte szinte fülsüketítő hangerővel az alak. Egyetlen másodpercig sem késlekedett, azonnal Egilnek rontott. A köpenyét foszlányokba tépte a hátából előbukkanó nyolc pókszerű ízelt láb, felvillantva a mellkasa közepét teljesen kitöltő vaskos fogakból álló állkapcsot. A lénynek négy rücskös, kitines karjában egy-egy sarló lógott amelyekkel egyenesen Egil torka felé kapott. Az elfnek a legutolsó pillanatban sikerült elhajolnia, és hátravetnie magát. A lény szinte azonnal ráugrott.
- A MESZTER ASZT AKARJA HOGY PUSSSZTULJ ! - nyüszítette még mindig teljes hangerőn a lény, ahogyan megpróbálta a mellkasába ágyazott fogazatával átharapni a férfit. Egil oldalra gurult, majd ellentámadásba ment át. A térdére lökte magát, majd a lándzsát a feje felett megpördítve lesújtott a lény egyik lábára, tőből lemetszve azt. Innen talpra rúgta magát, majd a lendületét kihasználva a tompábbik felével egy hangos koppanás közepette teljes erőből fejbe vágta. A dög egy pillanatra kábultan dőlt oldalra, de a mellkasa azonnal szétnyílt és valami furcsa ragacsos anyagot okádott ki. Egilnek épp hogy sikerült oldalra lépnie, és mélyen beleszúrt az ellenfele lábába, egy erőteljes csavarás segítségével egy újabb lábtól fosztva meg azt. Amaz fájdalmasan üvöltött fel, az egyik ízelt lábával letépve a fejét fedő sisakját, feltárva az ocsmány, rovarszerű fejét. A szemgödrei üresen tátongtak, azonban a homlokán nyolc apró szem mozgott fel-alá, a teljes alsó állkapcsa helyén csáprágók hevertek, a fejét pedig haj helyett apró, izgő-mozgó csápok borították. Ocsmány vagy, szögezte le magában Egil, ahogyan átfordulva magán felkészült hogy újra lesújtson, azonban ekkor pillantotta meg a látványtól dühhel és undorral vegyes megrökönyödését. A mögötte fekvő táborból kiabálás hallatszott, és amennyire ki tudta venni, hirtelen megnőtt a nyüzsgés is.
- Gyere ! - ordította Egil, ahogyan visszafordulva lándzsáját előreszegezve rohamra indult. A lény nyaka felé szúrt, de a penge ártalmatlanul csúszott el annak kemény, kitines vázán. Amaz rekedtesen rikoltva rugaszkodott neki, feldöntve a férfit és éles karmaival felhasította annak vállát alig egy centivel vétve el annak nyaki ütőerét. Vad dulakodás vette kezdetét a földön, ahogyan a dög az ízelt lábainak tüskéivel veszettül próbálta felnyársalni a férfit, miközben az a talpával próbálta megakadályozni hogy a mellkasában helyet foglaló vadul kattogó fogak elérjék. Egil az egyik tőrét a lény csáprágói közé szúrta, majd a másikkal a felhasította annak szemét amitől az rikoltva dőlt az oldalára. Négykézláb mászott a lándzsájáért, és még pont időben ragadta meg hogy egyenesen az újra ráugró lény vállába szúrja. A dög veszett ordítása közben a fájdalommal nem törődve kapart előre, csak hogy elérje a férfit, miközben a csáprágói vadul kapálództak annak lába után. Egil arcon rúgta a lényt, majd oldalra gurulva a kardja után nyúlt, de elkésett vele. A lény kirántva magából a lándzsát egyenesen nekirontott, az ízelt lábain pihenő tüskéket tövig szúrva annak vállába és lábába. Először a bal lapockája fölé ment a döfés, majd egy a combján találta el, és érezte ahogyan egy a nyakára szorul rá. Keservesen kapott a kardja után, de nem tudta kihúzni ahogyan a lény egyszerűen a levegőbe emelte, és megpróbálta a fogai közé húzni. A férfi ádázul ütni kezdte a lény fejét, miközben fél lábával próbált támaszt találni annak deréktáján.
- MEGDÖGLESSSZ ! - fröcsögte a lény, de Egil nem töketlenkedett tovább. Az öklét összeszorítva egy másodpercig erősen koncentrált, majd egy pokoli erejű ütést mért a dög fejére. A találattól a lény valósággal elrepült tőle, beletörve a tüskéit az elf testébe. Egil fájó sebekkel, vicsorogva zuhant hanyatt. Ahogyan erőltetve ült fel, egy árnyat látott átsuhanni a feje felett. Szeme előtt egy hatalmas, szinte gigászi méreteket öltő hófehérbe öltözött lény jelent meg, amely kecsesen lebbent át a közte és a támadója közötti távolságon. Maga is elámult egy pillanatra ahogyan annyi év után újra megcsodálhatta Ava fenséges alakját. Egy pillanatig sem habozva a karmos lábai közé kaparintotta a szörnyeteget, szinte erőlködés nélkül préselve azt a földhöz, majd a csőrével egy lendületes, vadállatias mozdulattal tépte le annak fejét amely úgy szakadt le a nyakáról mint egy fűszál egy ork markában. A lény teste veszettül vonaglot, gurgulázó hangon rázkódott miközben a testéből sötétlila folyadék gőzölgött. Egil hamar felocsúdva a meglepődöttségéből azonnal kapcsolt. Túlságosan jól ismerte ezeket a dögöket, és noha mind más volt, egy dologban megegyeztek. Sosem adták könnyen a bőrüket.
- TŰNJ ONNAN ! - üvöltötte Avának, ahogyan talpra rugaszkodva a fájdalmaitól kissé meginogva, de lendületesen futni kezdett a lény felé. A dög egy pillanatra megmerevedett, majd őrülten rázkódni kezdett ahogyan a testéből erőteljesen dőlni kezdett a gőzhöz hasonló lila méreg. A hátán eddig erőtlenül lógó csápok erőteljesen csapódtak bele a fogvatartója markába, miközben a lentebb szorult karok hihetetlen erővel kezdék felemelni a földről. A mellkasán található állkapocs hatalmas erővel csattant össze a Ava mancsán aki fájdalmas vijjogással csapott néhányat a szárnyával, próbálva a levegőbe emelkedni, miközben a mancsát marni kezdte a méreg.
A lény gurgulázva és rázkódva verekedte ki magát Ava mancsai közül és figyelmet sem tulajdonítva neki egyenesen Egil felé  mászott. Az erőlködéstől megfeszítve a gerince egy hangos reccsenéssel tört el, lassan megnyúlni látszott és ahol a bordái ültek ott most fogak és ízelt lábak kezdtek kinőni. A még emberi lábai felhasadtak, hogy két, farokszerű hosszú csápnak adjanak helyet, miközben a lény nyaka szétnyílt felmutatva annak tüskékkel teli torkát. A dög közel négy méteresre nőve szinte őrjöngve vetette magát az elf után, eleinte tétován majd egyre magabiztosabban gyorsulva felé miközben a mérge szertefröcsögve marta fel a a földet alatta.  
Egil még futtában felkapta a lándzsát a földről és egyenesen a torkába hajította, de még ennek sem sikerült megállítania a szörnyeteget, amely csak méregtől gurgulázva rongyolt felé a tőle telhető legnagyobb sebességgel. Mielőtt azonban elérhette volna, Ava előzte meg, a vérző lábai között elragadva őt alig egy fél méterrel magasabbra mint amit a lény vad kapálódzásával elérhetett volna. Mindössze néhány métert repültek arrébb, de ez is elegendő volt hogy Egil képes legyen újfent erőre kapni. Szótlanul hagyta hogy az időközben tompa lüktetés lassan átfonja a tagjait, és mélyen merített az entitás erejéből. Szeme sarkából még látta ahogyan katonák sereglenek elő a tábor irányából, akik közül az négy íjász szinte azonnal lőni is kezdett.
A szörnyet viszont néhány nyílvessző nem állíthatta meg. Gügyöve, fortyogva rontott Ava után, majd hirtelen a hátsó csápjaira egyenesedve feltárta a gyomrát, amelyből valamiféle szürke, ragacsos pókháló-szerű undormány lövelt ki egyenesen annak szárnyára és lábaira. Amint a lötty eltalálta áldozatát, esetlenül dőlt előre a földre, majd a hátsó csápjaival tolni kezdte magát előre, majd a szőrös, ízelt lábaival kezdte segíteni magát.
- Tüzet ! - kiáltott Egil hirtelen ötlettől vezérelve a katonáknak. Amennyire ő látta, dög bogárféle volt és a száraz, kitines váza meglehetősen éghetőnek tűnt. - Gyújtsátok fel ! - kiáltotta, miközben a rohamozó szörny felé fordult. Nem rontott előre, csak két kézre fogva a feje fölé emelte a kardját és védelmezően Ava elé állt. A belső, sötét erőre kezdett koncentrálni, és hagyta hogy az lassan a felszínre törjön benne. Ahogyan az entitás ereje elkezdte finoman átitatni a tagjait, szinte kézzel foghatóan érezte a felé dübörgő lény vérszomját. Nem telt bele pár másodperc, mire a lény elérte őt.
- Zuhanj, akár a tölgyfa. - suttogta magának, ahogyan a teljes erejét egyetlen, pokoli erejű vágásba koncentrálta. Ahogyan a dög tátott pofával előrelendült, ő könnyedén lépett oldalra. A dög esetlenül eltaknyolt, elsodorva egy sátrat maga előtt, de mire csak felfoghatta volna mi történt, Egil előrelendült. Kétkezes pallosát erősen megmarkolva lesújtott, de mielőtt eltalálhatta volna a lényt, minden elsötétült előtte...

Mikor kinyitotta a szemét, újfent a halott erdőben találta magát. A jeges hamuban feküdt, rezzenéstelenül, erőtlen. Minden erejét összeszedte hogy képes legyen felülni, de pokoli fájdalom hasított bele a testébe. Haloványan érezte ahogyan valami meleg folyik végig a testén, amely égető fájdalommal marta a teljesen elfagyott tagjait. Nehézkesen oldalra fordította a fejét, és látta ahogyan a vére lassan vörösre festi a hamuréteget amiben feküdt.
- Még...nem... – köhögte elfúló hangon. Erőlködve próbált felállni, minden tagját megfeszítve igyekezett megmozdítani a testét, de ennek ellenére sem tudott felállni. A távolban valaki lassan lépkedett felé, de képtelen volt elfordítani a fejét hogy lássa ki az. Eluralkodott rajta a félelem. Még nem hallhatott meg. Még nem itt volt a vég. A célja még nem teljesült be, ez nem lehetett a vég. Némán figyelte ahogyan az alaktalan alak elsétált mellette, és dermedten figyelte ahogyan annak lábnyoma még csak nem is látszott a puha, vértől átázott hamu borította a földön. Óvatosan lehajolt hozzá, majd megérintette a mellkasát, átnyúlva rajta megragadva a szívét. A marka dermesztőbb volt mint a legzordabb tél, és forróbb mint a legnagyobb máglya. Érezte ahogyan ahogyan a vére felizzik, a bőre pedig jéggé fagy majd...az erő távozni kezdett a testéből. Kellemes, bágyasztó melegség árasztotta el, álmosító és kellemes érzés kezdett erőt venni rajta, amely egyre erőteljesebben húzta a szemhéját egészen addig, amíg már nem bírt ébren maradni. Újra elsötétült minden...

Hangos reccsenés ébresztette fel. Ahogyan kinyitotta a szemét, az arca előtt vagy kétszáz foggal ellátott pofa állt. A kardja egyenesen annak közepébe csapódott, szétzúzva és roncsolva a dögöt, de szinte erőtlenül állt meg félúton.
- Bassza meg. - nyögte ahogyan a hatalmas állkapocs rázárult. A legnagyobb szerencséjére a lény képtelen volt rázárni a fogazatát a csontozatába ragadt kard miatt, de ettől függetlenül remege próbálta összenyomni. A folyamatos rázkódásból ítélve odakint többen is mozgásba lendültek, így  a helyzet jobbára már az idővel való harccá alakult át. Csak addig kellett kitartania amíg a lényt leterítik a katonák. Noha már nem sokat bírhatott, a dög mindenáron megpróbálta megölni őt. Egil kínkeservesen felordított ahogyan a dög méretes foga az oldalába mélyedt, és az egyik, még mozgó ízelt lába felhasította a karját. A lény mérge szanaszét fröcsögött odabent, először a ruháját, majd a bőrét marva a húsáig hatolva próbált végezni vele. Már azt hitte vége, amikor is a lény rázkódva, remegve dőlt az oldalára, egy pillanatnyi esélyt kínálva az elfnek. Egil megragadta a tövénél az egyik mozgó fogat, majd kitörve azt egyenesen a lény leghúsosabb részébe döfte. A dög gurgulázó hangon remegett meg, a hátára fordulva egy pillanatra széttárta a pofáját. Azonnal ugrott. Esetlenül, fájdalomtól remegve zuhant a földre, levegőért kapkodva. Rettegő tekintettel kereste Avát, ahogyan erőlködve próbált négykézlábra küzdeni magát.
- Ava ! - kiáltotta kétségbeesetten. - Ava ! - ordított teli torokból, ahogyan a látása még mindig nem tisztult ki. - Ava... - mászott előre összeszorított fogakkal, majd egy pillanatra megadta magát a gyengeségének, és az oldalára dőlt. Ahogyan a szörny felé vetette a tekintetét, már csak a lángoló, mozdulatlan hulláját vélte felfedezni. Nem igazán értette mi történt. De nem is érdekelte. Egyetlen dolog járt az eszében : Ava.
- Jóságos Természet Anya, mint egy kisgyerek, aki elveszett a vadonban - szólalt meg pár méterrel arrébb az ismerős hang. Egil nehezen felé fordította a tekintetét de a lény mérgétől a látása még mindig ködös volt. A bújtatott kézfejét azonban még így is kiszúrta. - Borzasztó, hogy már megint mit műveltél magaddal - rázta meg rosszallón a fejét.
- Jól vagy ? - küzdötte magát térdre. - A kezed... - próbált felállni, de majdnem visszaesett volna ha Ava nem nyúlt volna utána.  - ...a kezed. - nyúlt felé, ezúttal sikeresen talpra állva, imbolyogva, de legalább két lábon lépve oda hozzá. - Keresnünk kell egy... - nyúlt oda a kezéhez - ...gyógyítót. - motyogta, láthatóan még mindig kába fejjel. - Egy gyógyítót, azonnal. - motyogta félhangosan, majd ha a nő engedi, óvatosan megfogja a kezét és tétova, de lépésről lépésre magabiztosabb léptekkel kezdi vezetni a tábor felé. Szinte fel sem fogta hogy mennyire ramaty állapotban volt, az adrenalin és az entitás ütős keveréke szinte teljesen elnyomta minden érzékét. Bár a bőrét lemarta több helyen a méreg, a hátából és combjából még mindig lógtak a lény tüskéi, mégis egy dolog volt ami az eszében járt. Ava megsérült mivel őt védte.
- Nincs semmi bajom, Egil - szólt csendesen és annyira lágyan, amit ki sem lehetett volna nézni belőle. Óvatosan a hóna alá bújt, a férfi karját átvetve a nyaka mögött támogatva és segítve indult a tábor felé. Néhány katona megilletődötten rohant feléjük segíteni, de a nő kemény vonásai egy pillanat alatt lecövekelte őket. Egil lassan elkezte érezni az adrenalin múló hatását...és az ezzel járó kellemesen ismerős érzést. Fájdalmat. Kissé megrogyott, de nem engedi magát elesni, bármennyire fáj is.
- Néhány tanítványom szedjétek össze, van egy sejtésem, hogy a csinos erdei lányokat felismeritek - sóhajtott egyet, miközben tekintetét végigfutatta a néhány vöröslő katona arcán. - Te is mehetsz - szólt oda egy mágustanoncnak. - Pihenj, míg el nem kezdődik, ha jól hallottam, ti kezdetek.
Egil némán biccentett a tanoncnak, valamiféle elismerés jeléül, bár őszintén nem tudta mit köszönjön neki. Gyanította hogy részt vett a dög legyőzésében, így legalább valami köszönetszerűt megérdemelt. Még ha a lány nem is értette, tőle ez volt a legnagyobb tisztelet amelyet egy mágus kaphatott. Egy mágus, aki nem Ava.
- Megyünk a gyógyítókhoz, Egil, helyrehozunk. – mondta a nő, ahogyan lassan de biztosan haladtak - Ez nem nagy dolog, Egil, az egyik tehetséges kölyök pillanatok alatt begyógyítja - nézett a tenyerére komoran. A férfi próbált nem támaszkodni túlságosan a nőre, bár kétség sem fért hozzá hogy miatta tudott megállni a saját talpán...és persze a büszkesége miatt. Annyi még mindig maradt benne hogy ne rogyjon össze holmi jött-mentek előtt.
- De, igenis nagy dolog. - mondta csendesen - Mert miattam sérültél meg. Mindez nem történt volna meg, ha... - komorodott el a tekintete. Ha Nysiyben marad. Ava különös módon, megjegyzés nélkül hagyta az önhibáztatását, és helyette finom ökölbe zárt kézzel ölelte meg, odahúzva a fejét a vállára.
- Az én döntésem volt beleavatkozni - mondta halkan, hiszen az arca jóformán ott van a tiéd mellett. - Ne vedd azt is magadra, ami az én hibámból történt, magad miatt meg egyébként is jobban aggódhatnál. Pocsékul nézel ki - nevetett keserűen, kis szünetet hagyva. - Én csak örülök, hogy életben maradtál, és ez igazán nem nagy ár azért, hogy a kertemet gondozhasd - engedett meg egy félmosolyt. - De gyere szépen és szedd össze magad - távolodott el, figyelmeztetőn kinyújtva a mutatóujját.
Alig telt bele néhány percbe mire helyet találtak egy közeli szekéren és a hamarosan megérkező tanítvány szinte azonnal nekikezdett a nő kezének begyógyításához. Egil síri csendben tűrt a mellette lévő ládán, miközben a méreg maradványait törölgette le a mocskos köntösével, és szomorúan szemlélte a szétmart laposüvegének maradványait. Természetesen volt még egy rakat ruhája és felszerelése a táskájában, egy tartalék butykossal de...szívesen letolt volna egy vagy inkább két palackkal abból a átkozottul erős trollpárlatból. Ehelyett inkább érdektelenül nézte ahogyan a tanítványai a sebéről faggatták Avát.
- Lehorzsoltam - vonta meg a vállát a nő látható frusztráltsággal, elégedetlenül húzva fel egyre magasabbra az orrát, minél többször szegezték neki a kérdést. Újra és újra elismételte az átlátszó indokot, majd mikor végeznek a gyógyításával, akkor felállt a szekérről, ahol helyet foglalt.
- A technikátokon van még mit finomítani és van még mit gyakoroljatok, de többnyire elégedett vagyok. Most pedig hess-hess! - hessegette el őket, és amint elhúzott szájjal távoznak, Ava a férfi felé fordult, végignézve rajta. - Semmi vészes, ahogy elnézem - emelte állához az egyik kezét, korábbról megjegyezve, hogy előbb a testbe tört szörnydarabokat kell kiszednie.
- Ha lehet, ne csináljuk ezt újra. - szólalt meg csendesen Egil, némán tűrve Ava odaadó munkálkodását. - De legalább tudod hogy mik vadásztak... - sóhajtott egyet, ahogyan a földre dobta a laposüveget - ...vadásznak rám.
- Csak az állapotodról tettem megjegyzést kezelés szempontjából, nem kell máris duzzogni - mondta, nekiveselkedve a munkának, megfelelő fertőtlenítés és méregtelenítő könnycseppek használata után a mágikus gyógyításnak nekilátva, többször ülve odébb, hogy olyan sérülésekre is rálásson, amit az adott szögből nem látna, jóformán körbejárva az elfet.
Ezzel szemben az elf egy ideig csendben ült, komoran és némán, kósza gondolatokkal merengve azon hogy milyen is lehetne Awrysban élni. Rendes ágyban aludni. Minden nap egy apró kis kertecskében dolgozni. Megpihenni a hosszú évek fáradalmai után. Csodálatosnak tűnt....és távolinak. Előbb még egy városnyi ilyen lény volt hátra nekik, és Egilben mélyen kételyek kezdtek felmerülni. Vajon képes lenne megvédeni Avát ? Csak üres csend és a szívét egy pillanatra összeszorító jeges marok volt rá a válasz.
- Megvan még... - tűnődött el - ...megvan még a Myra-rózsafád ? Az emlékében már megkopott, de sosem eltűnő jelenség volt az a bizonyos, nagyon ritka Myra-rózsafa, amelyet még sok-sok esztendővel ezelőtt ajándékozott a nőnek. Már nem is emlékezett rá teljesen hogy milyen okból tette, túlságosan régen történt az már. Csak annak illatára és csodálatos mély kékes-lila színére. Fenséges rózsafa volt, és őszintén még ő maga is megtartotta volna...ha valaha lett volna ideje kertet gondozni.
- Miért ne lenne? - érdeklődött, ahogyan megfogott egy tiszta rongyot, vízzel benedvesítve érve a hátához óvatosan, nem tudva, hogy piszkos csak vagy undok sérülés is lapul mögötte. - Szegénykém már nagyon megöregedett, tavaly pusztult el, viszont a csemetéjét gondozgatom odahaza. Ha hazaértünk adhatnál az unokáidnak belőle, már szépen virágzik, és biztos jó pontot szereznél náluk egy ilyen belépővel. - húzódott odébb, hogy kényelmesebben elérje a háta túlfelét.
- Unokák... – motyogta a férfi. - Még a kölykök sem tudják hogy életben maradtam. Nem tudom... - szisszent fel, ahogyan a nő egy fájdalmas ponthoz ért - ...mit is mondhatnék nekik. Abban a hitben búcsúztunk el, hogy soha többé nem térek vissza. - hajtotta le a fejét. Keserű emlékek voltak ezek, mindannyiuk számára. Még élénken emlékezett Trystis vöröslő szemeire, ahogyan napokon át sírt az indulása előtt. Vagy arra hogy Mearát erőnek erejével kellett lefejtenie magáról az erdő határában, és Ava gondjaira bíznia. Vagy az életben maradt Légiós társaira, akiket szívességek árán kellett elfogadtatnia, mert még a pokol legaljára is követték volna. Sok nehézséget cipelt magával az úton amíg Nysiybe nem ért, de mind közül a lányai fájdalma volt a legsúlyosabb. Ötlete sem volt rá, mégis mit mondhatott volna nekik. Ennyi év elteltével már senki sem gondolta volna hogy még életben volt. Nemhogy visszatér egy napon. - Először... - fogta meg a fejkendőjét, amely valamely csodával határos módon teljesen épen maradt - ...először Elynt szeretném meglátogatni.