Amikor éppen nem macskaként járja a vidéket, hanem biztonságos helyen tündeként szemlélődik, igyekszik Viridielt megnyugtatni, ám nem úgy tűnik, mintha akkora sikere lenne benne. Újra és újra megismétli, hogy vigyázzon magára, vigyázzon erre, vigyázzon arra, ideje meg nincs arra, hogy a korábbiakhoz hasonlóan felcsattanjon vagy keményen odaszóljon. Kedve sincs hozzá, maga a helyzet és a férfi kiszabadítása jobban leköti ennél.
Már benn jár, hogy ellophassa a kulcsot, ami talán a futár kalitkájának nyitja lehet, újra elérnek hozzá a gondolatai. Nem reagál semmit, noha megforgatná a szemeit, jelenleg azonban erősen kell koncentrálnia, nehogy elrontsa a karika elcsenését, de ha el is kapnák közben, majd bilincsbe vernék, nem sokat érnének vele. Feltételezhetően mágikus tárgyat itt nem tartanak, az múltkor is az inkvizítoré volt, így a szökése ilyen szempontból garantált. Nem fél a láncoktól ennek köszönhetően, elvégre állatként a mancsa valamicskét vékonyabb és rugalmasabb, így könnyedén kicsúszik a békylók közül.
A hirtelen vita a két kártyázó fél közt egy pillanatra megijeszti őt, de látja a lehetőséget, így nyomban leakasztja a katoná övéről a karikát, hogy aztán sajátjára akassza, ujjait a kulcsokra szorítva, hogy véletlenül se koccanjanak össze hangosan, és már iszkol is a járat felé karakálként, mielőtt észrevennék a hiányt. Keresi az utat, a járatokat, igyekszik megjegyezni, merről jött, ugyanis menekülés közben nem akar elveszni, persze közel sem hiszi, hogy ennyire egyszerű lesz. Miért is lenne az? Ahányszor Viridiellel bajba kerül, a szokásosnál jóval nehezebb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie, bár lehet, azért, mert másra is figyelnie kell, nem csak saját magára. Hozzá kell szoknia ehhez, hogy már nem magányosan teszi meg egy-egy útjának újabb és újabb lépését, hanem magával a szerelmével.
Némi kószálás után sikerül megtalálnia Viridiel legújabb lakhelyét. A kijáratnál óvatosan kidugja a fejét, szimatolva néz körbe, ám a börtön szokásos bűzén és csábító egérszagon kívül nem érzékel semmit, illetve őrt sem talál. Kimászik, és már változik is vissza, hogy könnyed lépésekkel álljon Viridiel elé, elkezdve kirpóbálni sorban, egytől egyig a kulcsokat, hátha valamelyik megoldás lehet a problémájukra, de nem üdvözli őt semmivel, csupán közönyösen lát neki a szabadítás megkísérlésének.
- Szerintem ezt már Délosban is elmondtam, hogy nem kell értem annyira aggódni - mondja, átbillentve egy fémdarabot a karika másik oldalára, hogy egy újabbat illesszen a zárba. - Abban a bűnös városban meg a koboldok okozták a legkisebb gondot. Ők csak éltek és szaporodtak, még ha számunkra nem is éppen a leg...jobb módon - fintorog, ahogy visszaemlékszik a torz, gyerekek szülte csecsemőkre. - Az emberek voltak ott is a fő rosszakarók - sóhajt lemondón. - Lehet, hogy elveszítettem a karomat, de az az idő miatt volt. Lehet, hogy a sötételfeknél lebuktam, de az meg a vak árulónak köszönhetően történt meg, Délosban pedig azért, mert be akartam szivárogni - próbálja elfordítani a kulcsot, de a béklyó nem adja meg magát. - Sose akartam feltűnést kelteni, sőt, ameddig lehet, nem is akarok és nem is fogok, de biztosan lesznek a mostanihoz hasonló esetek, amikor a józan ész teljesen megszűnik - próbálkozik egy újabbal, ami ugyancsak sikertelennek tűnik, mire elégedetlenül rápillant, elvégre ez volt az utolsó próbalehetőség, aztán leguggol Viridiel elé. - Hős típusnak tűnök, de közel sem akarok annyira rácsok mögé kerülni, mint te - néz a szemeibe komolyan, aztán halványan elmosolyodik, közben kezét emelve, hogy finoman megcirógassa a férfi arcát. - Csak békére és nyugalomra vágyom, gondtalan életre egy kedves, elszigetelt helyen, de amíg eleged nem lesz a kalandozásból, illetve meg nem váltottuk a világot, addig várok ezzel a kívánságommal - nyom egy puszit a homlokára, aztán a rácsokhoz sétál, hátha ott több sikere lesz, persze hamar kiderül, hogy a kulcscsomó, amit ellopott, teljesen használhatatlan. Eléggé úgy tűnik, hogy újabb kört kell tennie.

Halvány mosoly tűnik fel az arcomon, amikor kibukkan egy óvatos macskabajusz, aztán maga a kecses állat a sarokban lévő lyukból és hamarosan már megkönnyebbült sóhajom is a levegőbe száll, amikor látom, hogy Lash ott áll előttem épen és sértetlenül.
Ráadásul egy tekintélyes kulcskarikát is lóbál a kezében, amire azért már kap egy elismerő pillantás, még ha utána még a keresztvizet is leszedi rólam az állandó aggódásom miatt, amire zavartan a földet kezdem pásztázni, mivel tudom, hogy igaza van.
Hallom, hogy egyik kulcsot próbálja a másik után és egy idő után már érdeklődve nézem, de sajnos elég hamar kiderül, hogy bizony egyik sem a megfelelő a bilincsekhez.
- Ne haragudj kedvesem. – mondom olyan bűnbánó arccal, hogy a legkegyetlenebb lénynek is megesne rajtam a szíve. – Tudom, hogy okos, ügyes és tapasztalt vagy, de nem tehetek róla, állandóan meg akarlak védeni. Ígérem, hogy igyekszem visszafogni ez után magam, mert tudom, hogy …..fordítva is megy a dolog és az mennyire rossz lehet.
Tényleg megfogadom magamban, hogy nem fogom ezzel zaklatni, csak kivételes esetekben, de abban is biztos vagyok, hogy magamban szét fogom idegelni magam.
Ahogy aztán előttem guggolva a tekintetembe fúrja az övét, el veszek azonnal és szinte belesimulok az érintésébe, ha lehet egy csókot lehelve az ujjaira.
- Meg fogom adni neked kedvesem, meg fogod kapni a gyönyörű, csak a miénk helyet és ott fogunk élni, lesz egy szakajtónyi lurkónk és örökké boldogok leszünk. – mosolygok rá én is. – Szeretlek, ezt sose felejtsd el, történjék bármi is. – vonom meg a vállam, ahogy kiderül nem megfelelők a kulcsok. – Ki fogok jutni innen, de ne………- gyorsan ráharapok a nyelvemre, mert most fogadtam meg, nem nyaggatom ezzel újra. – Mi lenne, ha kiabálni kezdenék és, ha bejön az őr, akkor leütnéd, azzal a jó nehéz kulccsal? – javaslok, egy olyan tervet, ami ugyan nem veszélytelen, de biztos jobban megfelel, mint ha csak azt mondogatom, ne kockáztasson.

Nem tartja magát egy kegyetlen lénynek, és bár tagadhatatlanul tud szigorú lenni, szinte menten megbánja, hogy ennyit papolt Viridielnek, még ha tudja is, teljesen jogosan hozott fel mindent. Minél többet van vele, annál inkább megbizonyosodik arról, hogy tényleg egy borzasztó gyerek volt, máskülönben hogyan sajátíthatta volna el ezt a szívet elkeserítő ábrázatot? Próbálja azért megtartani a főnökasszony szerepének látszatát, de tekintetéből a futár biztosan ki tudja olvasni, hogy igenis nagy hatással vannak rá vonásai és szavai, tettessen bármit.
- Én nem haragszom - vonja meg a vállát. - Csak szerintem túl sokat flörtöltél és romantikáztál olyan lányokkal, akiknek szükségük volt a teljes körű védelmedre - paskolja meg szórakozottan a férfi fejét, szélesen vigyorogva, ami aztán visszafogottabbá válik. - Értékelem az aggodalmadat, mert soha senki nem akart rám ennyire vigyázni, de nem szeretném, ha ennél is őszebb lennél, még ha jól is áll neked - túr bele a hajába, ujjai közt csavargatva néhány tincset.
A simulásba és a kezére adott puha csókra válaszként ő a férfi ajkaira ad egyet, rövidet és gyengédet, mielőtt a homlokára nyomná a puszit. Nem tehet róla, túlságosan ellenállhatatlan mind Viridiel, mind a cselekedetei! Egy ilyen lehetőséget képtelenség visszautasítani, nem beszélve arról, hogy az utazással járó veszélyek alatt is megbizonyosodhat arról, mennyire, de mennyire szereti a futárt. Mintha folyamatosan érkeznének a visszajelzések, hogy ennek és ennek a tulajdonságának köszönhetően habarodott bele menthetetlenül, és csak még jobban elsüllyed ebben a cukormázas, könnyed, szinte már habszerű masszában, aminek elhagyására gondolni sem akar, csak még inkább a mélyére kerülni.
Számára a szituáció furcsa meghittséget teremt az őszinte szavaknak köszönhetően, de ez hamar szertefoszlik, amint Viridiel ígéretet tesz, mit is ad meg. Eleinte csak mosolyog, egyre szélesebben, egyre inkább arra gondolva, mennyire jó lenne hozzábújni, persze előtte ahhoz ki is kell szabadítani, aztán hirtelen fagy le.
- Szak... lur... - Még annak a két szónak a kimondására sem képes, az arca fokozatosan válik egyre vörösebbé, képtelennek bizonyulva elszakadni Viridiel őszintén és mély szeretettel csillogó tekintetétől, ahogyan az elhangzottak alapján elképzeli a jövőt, és szinte beleszédül. Jól hallotta? Nagy család rengeteg-rengeteg gyerekkel, nyugalmas vidék, egy igazi paradicsom? Ráadásul Viridiellel? A szíve itt fog leállni, a gyomrából pedig most azonnal kiszabadulnak azok az átkozott pillangók, ahogyan tudata egyre élénkebben teríti elé ezt a csodálatos képet. Hagyja magát beleringatni a képzetébe, számtalan jelenetet fűz össze pillanatok töredékének leforgása alatt, és szinte hallani véli még a boldog nevetéssel teli vidéket is. Egy mániákus zaklatóként nevetne legszívesebben, és bár egy rövid kuncogásféle elhangzik tőle, elkezdi kapkodni a tekintetét, csuklyáját mélyebbre húzva közben az arcán, hogy mélységes zavarát valamilyen szinten eltakarja. Lekenyerezve érzi magát, még ha nem is kell őt rávenni semmire sem, valamiért mégis úgy gondolja, mintha megvették volna őt a világ legjobb ajándékával - vagy legalábbis az ígéretével, és némi daccal vegyes elégedettséggel lép a börtön ajtajához.
- Én is szeretlek... - motyogja gyerekes vonakodással, még mindig kigyulladt orcákkal. - De megint a legjobb helyet választottad ki, hogy egy újabb, egészen más életszakasz ígéretét add nekem - emeli meg az állát egy kissé, enyhe, de átlátszó gőgöt és rosszallást mutatva. - A pokolban egy nagyon hatásos módon elintézted, hogy egy pár legyünk, most pedig a saját fogságodban egy büdös börtönben határozod el, hogy családot is szeretnél velem. Nem panaszkodtak még, hogy kicsit fejleszd a helyválasztásra való képességedet, mert botrányosan rossz? Vagy csak ennyire eredeti akarsz lenni és minél maradandóbb élményt szeretnél adni? - néz rá kérdőn, aztán muszáj nevetnie, kezét pedig szemei elé emeli. - Elképesztő vagy, és magamon is lassan már elképedek, mennyi mindent meg nem teszek egy ilyen tökfilkóért, mint te - rázza meg a fejét egy széles vigyorral. - Csináljuk az ötleted, veszteni nem veszíthetünk semmit, de nem a kulcsokkal, inkább a tőröm markolatával tenném - veszi elő a fegyvert, a kulcsot meg lerakja egy látványos helyre a cellába, ha esetleg a betoppanó őr nem akarna nagyon belépni. Ez biztosan becsábítja őt.
Ha van elég hely, hogy takarásban legyen, akkor marad tündeként, ha nem, akkor macskaként bújik be a járatba, a tőrt is a földre téve, hogy visszaváltozásával azonnal kézbe tudja venni, majd kiütni a katonát egy gyors, váratlannak tervezett mozzanattal.

Szép tervek, szép remények!
Ám Lazy közelharcban még akkor sem volt jó, mikor mind a két karja megvolt. És egy katona férfi leütéséhez pedig fizikuma minden morzsáját össze kell szedni. A meglepetés az egyetlen titkos fegyvere. Vagy talán mégsem? Az új családfő megmentése talán ad annyi elszántságot és lendületet, hogy ne csak meglepje a belépő őrt, de az ne röhögje ki, amiért ilyennel próbálkozott.

/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Lazy iszonyú jól teljesít és leüti a bakát.
4-6-ig -A gyors mozdulatra félig hátra fordul az áldozat és megáll. Ez a pici változás elég, hogy ne pont az ideális ívben üsse meg és finom kezed lecsúszik a tarkójáról. Mit mondjak? Könnyedén megragadja a csuklódat és Viridiellel szemben lévő falhoz láncol.
/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

Türelmesen várakozik a megfelelő pillanatra annak ellenére is, hogy tudja, minden másodperc bukással fenyegethet. Nyugodt, keresi a legalkalmasabb lehetőséget behúzódva abba a sarokba, ahol a legkevésbé észrevehető. Hallja, ahogyan megcsörrennek a kulcsok, majd a zár fémesen kattan egyet, ahogy aztán halk nyikorgással az ajtó feltárul. Mindjárt itt az alkalom, nemsokára, még egy kicsit vár, még egy kicsit, még egy nagyon-nagyon kicsit...
Tekintetét nem veszi le áldozatáról, és amint érzi a lehetőséget, hirtelen robban ki a helyéről, minden elszántságát is bevetve, ha már a koncentrációja így is az egekbe hágott a várakozással. Már maga előtt látja, ahogyan a katona összecsuklik alattomos tettének következményeként, ám úgy tűnik, a férfi felfigyel a mozzanatra, és egy minimális fordulattal ki is tér előle. Magabiztosból egy pillanat alatt váltanak arcvonásai meglepetté, és keze továbblendültével a katona könnyedén ragadja meg a csuklójánál, következő pillanatban pedig már hátracsavarva, fegyvere pedig fémesen koppan a földön. Az önkéntelen kiáltást nyelvébe harapással küzdi le, de még így is dacosan nyög fel, valamint a hirtelen fájdalomra minden izma megfeszül, próbálva szabadulni a kellemetlen kíntól.
- Eressz el! - üvölti nem egyszer, néha egy-egy kelletlen jellemzéssel és megszólítással fűszerezve, közben rángatózik, még ha tudja is, hogy semmit sem ér vele. A remény hal meg utoljára, legalábbis az ösztönei szerint, tudatos felénél már a hibázás első pillanatában elveszett.
Egy durvább taszítással lendületesen kerül a földre, kezét azonban még mindig nem engedik el, így kellemetlenül feszül és húzódik, ami pillanatokkal később lazulni látszik, de csak annyira, amennyire új, hideg dísze engedi. A színjáték kedvéért átkozódik és elégedetlenkedik, rángatja láncát, hátha enged vagy vékony csuklója kicsúszhat belőle, persze erre esély sincsen, így a dacos feladás sóhajával dől hátra, kivárva, míg az őr hallótávolságon kívülre nem esik. Ekkor egy széles vigyor jelenik meg az arcán, mi több, még nevetni is elkezd halkan.
- Na, most már börtöntársak is lettünk! Így nehéz lesz bármit is kezdeni az életünkkel - mosolyog vidáman, folytatva a kuncogást, és még vár egy kicsit, mielőtt felvenné macskaalakját, hogy egyszerűen kibújjon a bilincsből, ismét szabadon garázdálkodva. Dorombolva indul el Viridiel irányába, aztán visszaváltozva kényelmesen letelepedik elé.
- Kicsit azért örülök, hogy nem egy büszke farkasként élek, hanem sunyi macskaként - figyeli a barna tekintetet. - Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnám ellopni a többi kulcsot? Úgyis játszi könnyedséggel szökök meg bármelyik bilincsből, leszámítva a mágikusakat. Olyan meg, feltételezhetően, nincs itt. Meg aztán majd elmegyek a fegyvereidért is. A koboldok szeirntem mással vannak elfoglalva, vagy nem érzik, hogy veszélyt jelentenék.

Nem gondoltam, hogy sikerül meglepnem a mondanivalómmal, mert nem is meglepetésnek szántam, mégis mosoly vonult át az arcomon, amikor meglátom, hogy majd, hogy nem a torkán akadnak a szavak. Mert nem gondolom, hogy azért mert el akarná utasítani ezt a szép jövőt, hanem mert inkább elképzelni sem merte, ahogy ismerem.
A vöröslő orca nem teszi hitelessé a durcás és feddő hangot, így a vigyorom csak tovább erősödik, pillanatnyilag teljesen elfeledve, hogy bilincsben ücsörgök jelenleg és nem kéne ennyire vidámnak lennem a szavait hallva.
- Bevallom tényleg nem a legjobb az időzítés, de be kell vallanom, hogy eszembe sem jutott, hogy ezzel megleplek. – vonom meg ártatlan szemeket meresztve rá a vállam. – Nekem ez annyira természetes volt. De, ha már így megemlítetted, tényleg nem mindennapi a hely és a helyzet sem, majd eldicsekszünk vele.
A nevetése ragadós és én sem állom meg, hogy fel ne kuncogjak, még jó, hogy nem igazán foglalkoznak vele az őrök, különben rajta is veszthetnénk, hogy itt romantikázunk, igaz, azért hamar visszatérünk a megoldandó problémánkhoz.
- Nem vitatkozom a minősítésemmel, mert igazad van. – sóhajtok keserűen. – De hidd el, nem örülök, hogy mindig zűrbe keveredem és neked kell megmenteni.
Bár nem mondom ki, mert megígértem, de azért az aggódás szapora szívveréssel lát el, míg eltűnik a lyukban és én megpróbálom kiabálással magamhoz csalogatni az őrt.

Dühösen szitkozódva igyekszem valahogy elérni a lábammal a katonát, hogy megrúgjam, vagy elgáncsoljam, de minden esetre elvonjam Lash-tól a figyelmét, mert mintha csak valami hetedik érzése lenne, úgy sikerül elkerülnie a tarkójára mért ütést és nyilvánvaló fizikai előnnyel ugrik aztán kedvesemnek és durván kicsavarja a karját.
- Ereszd el mocsok! – kiabálom szinte vele egyszerre, de a csuklóm fájdalmas rángatása ellenére nem érem el, így tehetetlenül vergődve kell végig néznem, ahogy végül gúnyos vigyorral az arcán a földre teperi, majd a másik falnál lévő láncokhoz húzza és odabilincseli.
Folyamatosan fenyegetem meg, mindenféle gonosz és kegyetlen halálnemmel, ha bántani meri, de ez a végkimenetel tekintetére nincs hatással sajnos, talán fel sem veszi.
Csak arra tudok gondolni, hogy mennyi fájdalmat kell Lash-nak elviselnie, csak azért mert én bajba kevertem magam és most ő is rab…..megint.
Bocsánatkérő tekintettel meredek rá, ha magunkra maradunk, de meglepődve látom az arcára kiülő mosolyt és hallom meg halk nevetését, ám pillanatokkal később leesik, hogy mi ennek az oka.
- Jól……jól vagy? – nyelek egyet és lassan kezdek lehiggadni.
Ha kiszabadul a bilincsekből még akkor is nehezen tér csak vissza a lélegzetem, hiszen végződhetett volna rosszabbul is és ráadásul fájdalmas birkózás volt.
Az előbbi vergődéstől kipirultan és izzadt, szemembe lógó hajjal lesek rá, ahogy elém telepszik, mintha semmi sem történt volna. Hát még van mit tanulnom az önuralomról az biztos.
- Nagyon nem viselem jól, ha ilyen történik veled még, ha ki is tudsz jutni azokból a béklyókból. – nyögöm ki. – Nem lehetünk biztosak, hogy nincsenek mágikus tárgyaik, hiszen ennyi katonának sem kéne itt lenni. Tudom, hogy nem tudlak visszatartani – sóhajtottam ismét, - de kérlek kedvesem légy nagyon óvatos, mind az őrökkel, mind a koboldokkal. Ha most csak nagy kockázattal tudnál kiszabadítani, akkor inkább várjunk egy jobb alkalomra. – nézek rá reménykedve, hogy belátja szavaim igazát.

Fel fog robbanni. Határozottan fel fog robbanni, de lehet, inkább a mélybe zuhan vagy elájul, maga se tudná eldönteni, ugyanakkor valami kétségtelenül fog történni. A zavar olyan mértékben önti el, hogy gondolkodni is elfelejt, csak és kizárólag Viridiel szavai csengenek újra és újra, a szíve pedig lehet, tényleg le fog állni végkimerülésben, ha tartja azt az észveszejtő tempót, amit most diktál a természetes elhangzásának és a hozzá kapcsolt gondolatoknak köszönhetően. Felfoghatatlanul nagy jelentése van ennek a számára, azt pedig le se tudná tagadni, hogy egyrészt megtisztelve, másrészt végtelenül boldognak érezné magát, ha ez bekövetkezne egy olyan jövőben, ahol a háború problémáját sikeresen megoldották. Jó lenne, ha a gyökerénél ragadhatnák meg a problémát, ugyanakkor mostanra az sem érdekelné, ha csak időleges lenne az a béke és nyugalom. Csak legyen meg, kapják meg.
A mondandó, amit még az egészhez hozzáfűzne, ténylegesen feledésbe merül, képtelennek bizonyulva elszakadni azoktól a roppantmód vidám képektől, melyekre mindig is vágyott, csak sose kapott meg. Elképesztően nagy szerencséje és áldása van a futárral, hála Természet Anyának, aki, úgy tűnik, végre megkönyörül rajta, ugyanis eddig sose hitte igazán, hogy bárkivel is megvalósulhat. Csak ne érezné magát ennyire méltatlannak rá! Képtelen legyűrni a gondolatot, miszerint Viridiel túl jó hozzá, ugyanakkor a mérhetetlen zavarodottság miatt most ez is háttérbe szorul ideiglenesen.

Nem tartaná kizártnak, ha a beszélgetés az eseményekre igencsak negatív hatással lenne, ami ehhez a csúfos vereséghez vezet. Hiába koncentrál, hiába figyel oda, hiába igyekszik a tőle telhető legjobban teljesíteni, mégis elbukik, persze nem véglegesen.
Hirtelenjében nem tudná eldönteni, hogy Viridiel reakciója az elfogására őszinte vagy a színjáték kiegészítője, viszont hamar túl hitelesnek találja ahhoz, hogy egy egyszerű előadás részének tekintse. Egy pillanatra ennek tudatosításakor el is hallgat, alsó ajkába harapva tekintve oldalra, a helyzet ellenére is borzasztóan örülve, melegedve a védelem és szeretet egészen más fonákjában. Elmondhatatlanul más, mint mikor nyugodt körülmények közt figyelik a másik fél minden egyes mozzanatát, még a legapróbb dologtól is védve inkább csak játékosan mint komolyan, most pedig...
Egy másodperc töredékének erejéig eszébe jut a bányában történtek közül az, mikor Viridiel ugyanolyan védelmezőn állt ki érte, próbálva magára vállalni az ő halálát is - vajon mikor kezdett el így érezni iránta? Mikor került elő ez a vonzalom? Sose kérdezett rá, mert sosem érezte annyira fontosnak, és bár Lukoilba való érkezésük elején felmerült egy ehhez kapcsolódó kérdés, a tisztázását inkább elnapolta. Jobban is tette, hiszen ez egy személyesebb beszélgetés, ami veszélytelen közeget igényel.
Az általános emberi gyarlóságra emlékezve nem sok választja el attól, hogy köpjön is, de még időben eszébe jut, hogy egészen más a szituáció, mint mondjuk Délosban. Itt nem a megalázott szerepébe kell bújnia, hanem a kivégzendő fogolyéba, a kelleténél jobban pedig nem akarja magára haragítani a katonát, épp elég ez is. Nem beszélve arról, hogy a férfi csak a munkáját végzi, semmi illetlenséget vagy mocskosat nem művel, amivel kiérdemelné ezt a gesztust, így az összegyűjtött nyálat sietősen nyeli le, mielőtt reflexből mégis cselekedne.
- Mondanám, hogy soha jobban, de ez csak az ölelésedben nem lenne hazugság - tarjta meg a széles vigyort. - Talán őrültnek tűnhetek, hogy ilyen helyzetben nevetek... - változik át macskává, kicsússzanva a bilincs fogságából. ~..., de azt hiszem, a bányában tapasztalt halálközelség kinevetését semmi sem körözi le. Még a lebukásom előtt egy kicsivel, persze meglehet, akkor csak a bennem rejlő sötételf tört ki lelkem mocskából ~ tesz meg néhány lépést, aztán visszaváltozik, úgy téve meg a maradék, néhány lépésnyi távot, hogy aztán letelepedhessen a futár elé.
- Akkor jobb, hogy nem láttál soha apámmal edzeni. Ha ennyi kikészít, annak látványába belehaltál volna - enged meg egy kissé borús mosolyt, közben néhány ezüstös tincset a férfi füle mögé tűr, egy-egy újjbegyével megcirógatva az arcát kezének visszaengedésekor, aztán tekintetét kedvese meleg szeretettől sugárzó pillantásáról oldalra vezeti, fontolóra véve következő megjegyzésének kimondását. Nem mintha lenne bármi hátulütője annak, ha múltjával kapcsolatban még néhány dolgot feltár, hiszen Viridiel úgyse ítélné el érte, csupán jobb belátása lenne arra, néha mit miért tesz vagy mond, miért érez néha egészen másként, mint kéne. Feltéve, ha erdőkerülőként nem látta még, hiszen volt pár szemkontaktus, és ha a mendemonda igaz, miszerint képesek az adott személy múltját és jövőjét csupán ennyivel megtudni, a férfi előtt már semmi sincs, amiről ne értesült volna.
- Nem egyszerű egy hadászatba beleszerelmesedett nemeself kívánságait és magas elvárásait teljesíteni a gyerekeként. Érzések? Minek azok? Sara a megedzett léleknek. Gyenge test és gyenge akarat? Nem tartozol az elveszített életek miatt síró bagázsba. Katona vagy, védelmező, akiből a legelvetemültebb és legképzettebb harcosnál is jobbat faragok, kerüljön bármibe - rázza meg a fejét, közben kissé hátrébb dőlve, aztán a rácsok közt kinézve a semmire. - A katonák számával szerintem nincsen baj, mégiscsak egy város. Délosban is az inkvizítornál volt az a mágikus tárgy, és talán ide nem zárnak olyat, akiről azt hiszik vagy tudják, ártalmas mágiára képes - tartja magát a véleményéhez. - Csak aztán Természet Anya nehogy megcáfolja ezt a kijelentésem, mert akkor bizony a hercegnő a hősére fog szorulni - jelenik meg egy félszeg félmosoly arcán.
A figyelmeztetésre, az óvatosságra intésre vesz egy mély levegőt, amit lassan fúj ki, gondolkodva, mit is kéne bevessen, hogy Viridiel aggodalmát valamivel csökkenthesse. Látja már, hogy a szavakkal semmit sem ér, hiába ígéret az ígéret, mi több, a cselekedetek és események végkimenetele is eredménytelennek bizonyul. Jobb ötlet híján közel hajol a férfihoz, hogy puhán, lassan, végtelenül nyugodtan és elnyújtva csókolja meg őt, nem követelve, nem akaratoskodva, csak adva türelmesen, mintha hétpecsétes ígéretet tenne.
- Megígértem, hogy vigyázok mind magamra, mind rád - mondja halkan, alig eltávolodva, békésen nézve Viridiel szemeibe, igyekezve így súlyt adni szavainak. - Tudom, milyen érzés félteni valakit, aggódni érte, mindig a védelmezésére gondolni. Már nem azért vagyok itt, hogy meghaljak vagy megsérüljek, hanem azért, hogy az életemet - téged - támogassalak és kihúzzalak a bajból, ha kell, de nem felelőtlen módszerekkel. Semmiképpen sem akarlak kitenni a gyász fojtogató érzésének és bármi másnak, ami szenvedést okoz, így mind a saját, mind a te érdekedben figyelni és vigyázni fogok, hogy ne kelljen aggódnod. Te vagy az én horgonyom, akibe kapaszkodhatok esetlenségemben és gyenge perceimben, én pedig cserébe a sérthetetlen pajzsod leszek, csak bízz bennem, ahogyan én is bízom benned - simít végig az arcán finoman. - Nem lesz bajom, erre a csókra esküszöm - enged meg egy halvány mosolyt, és ha nincs továbbiakban mit megbeszélniük, valamint nem is zavarják meg közben őket a katonák, akkor ismételten magára ölti állati alakját, hogy a járatok közt mászkáljon, reményei szerint hamar megtalálva egy olyan kijáratot, ami használható kulcskarikák reményével kecsegtet.

Viridiel érzi a veszélyt, mint macska az esőt.
A katonák nem zavarják meg a beszélgetéseteket, nincs is akadálya, hogy a koboldok járataiba bújjon vissza macska alakban. Ahol pediglen kattan újra a vas a kezén. Egész pontosan a mellső mancsán.
Ahogy lenéz, egy egérfogó szerkezete, ami nem fából készült aljzatba van faragva, hanem az alagút kövébe. És a háta mögött ijesztően közelről... és ijesztően vért kívánó hangon hallja ismét a visszhangot.
-Idegen a járatokban! Idegen az otthonunkban!

Halvány, biztató mosollyal hagyja hátra Viridielt, nem aggódva amiatt, ha esetleg távollétében kivezetik őt cellájából. Meg fogja tudni oldani a saját menekülését, ha úgy alakul, biztosan azonnal meglátja az alkalomban a lehetőséget, efelől semmi kétsége, üzenni meg jóformán bármikor tud, hogy értesítse őt sikeres vagy éppen sikertelen szökési kísérletéről.
Macskaként járja a csábító egérszagtól bűzlő járatokat, de nem hagyja, hogy a vadászösztönök eluralkodjanak rajta, jelen körülmények közt ez lenne a legkedvezőtlenebb. Tagadhatatlanul szívesen egerészne egy jót, hiszen a környezete pontosan erre csábítja és erre hangolja, nem engedheti meg magának ezt a kitérőt - majd később, mikor már szerelmét is teljes biztonságban tudhatja a környéken, nem pedig a rácsok mögött. Megérzéseit követi mindvégig jobb útmutató híján, figyelve arra, honnan áramolhat be levegő, ami segítheti őt a tájékozódásban, egy közeli kijárat megtalálásában. Hallja a hangokat, melyek visszhangzanak körülötte, teljesen lehetetlenné téve forrásuk megállapítását - annyi bizonyos csupán, hogy ebben a labirintusban tartózkodnak valahol az apró szörnyecskék, és talán nem fogják őt megtámadni.
Jóformán semennyi fény sincs, és figyelembe véve, hogy sem éjlátása, sem hőlátása nincsen, csak a bajszaira és tappancsaira támaszkodhat, egyébiránt vakon közlekedik. Ennek köszönhetően nem is figyel fel a csapdára, amit mintha csak neki készítettek volna elő - magabiztosan lép, ám mancsán hamar csattan a fém, tompa, erős fájdalmat okozva, hirtelen érkező ijedtséggel társulva, melytől felborzolt bundával nyávog fel élesen. Próbálja elrántani tagját sietős mozdulatokkal, egész testsúlyát hátrafelé viszi, hátha ki tudja húzni a csapdából, azonban ennek semmi haszna nincs; biztosan tartja fogságában, ami megakadályozza a mozgásban, mi több, teljesen kiszolgáltatottá is teszi. Morogva szimatolja meg a szerkezetet, és bár szaga nincsen, nedves orrát hozzáérintve a hideg eszközhöz könnyedén kitalálja, hogy fém, ráadásul az épület részét képezi. Nem örül ennek a fejleménynek, hiszen azonnali megoldásnak csak a visszaváltozást látja, ám hely aligha van itt elegendő hozzá első elképzelésre. Tisztában van vele, hogy azonnal cselekednie kell, mert ez a kattanás és a feljajdulás biztosan felkeltette a járatokban tartózkodó koboldok figyelmét is, ám kétségbeesett rángatáson kívül másra nem telik tőle.
Ennyit az ígéretről.
Keserűen hangzik fel benne a gondolat, de megtartja higgadtságát, úgy gondolva át, mit is lehetne tenni. Még nincs itt senki, még van lehetősége megszökni, csupán ki kell találnia, mégis miként. Nem lehet annyira...
A vér is megfagy az ereiben, amint meghallja a mögötte lévő szavakat. A szíve azonnal gyorsabb tempót kezd el diktálni, légzése ugyancsak zaklatottabbá válik, ahogy érzékeli a vérszomjat a mondandóban, ami határozottan nem jó. Nagyon nem.
Alig meri hátrafordítani a fejét, és bár ösztöntől vezérelve lassan megteszi, a sötétség miatt nem lát semmit, noha a szagok és hang alapján jól tudja: közvetlenül mögötte van. Ezzel alapvetően nem lenne baj egészen addig, míg szabadon mozoghatna, ám ettől a fémszerkezet most megfosztotta. Rúgni nem tud úgy, mint egy ló annak ellenére sem, izomzata igencsak fejlett és erős, továbbra is magas ugráshoz alkalmazkodott testfelépítése, nem hátba támadások ilyen formájú kivédéséhez. Hegyes fogai jöhetnének még szóba, de az is igencsak rövid hatótávú így, fogságban, ráadásul a nyaka sem elég hosszú ahhoz, hogy megnyújtott testének végét elérje.
Egyre jobban tudatosodik benne, milyen pokolian rossz helyzetbe került egy pillanat alatt egy véletlennek köszönhetően. Védtelen, kiszolgáltatott, és ha Természet Anya nem kegyelmez rajta, akkor bizony itt és most le is szúrhatja a kobold, esetleg kivéreztetheti. Bármit művelhet vele, amihez kedve szottyan, és ellenállást tanúsíthat ugyan, de semmit sem érne vele mozgásának korlátozása következtében. Tündeként most harapdálná kellemetlenül az ajkait, jelenleg csak nézi a sötétséget, igyekezve összébb gömbölyödni, hátha valamit segít, nyöszörgéshez hasonló hangot kiadva, gyámoltalanul nyávogva, füleit hátracsapva, egyelőre a védtelen állatot mutatva, hátha nem tesz vele semmit. Ha továbbra is érzi felőle a vérszomjat, illetve egyértelműen támadó szándék vezérli, haragos morgásba kezd, ingerült fújással igyekezve valamennyire megrémiszteni, de ha őszinte akar lenni, nem reménykedik a sikerben. Ahhoz túl nagy hátrányban van ellenfeléhez képest, de mindent meg fog tenni azért, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel ússza meg ezt a találkozást, legyen bármilyen kétségbeejtő is a helyzet.

A helyzet nem túl rózsás.
És ez közeljövőben nem is várható, hogy javulna. A két lábon járó tolvaj szörnyeteg egyre inkább közelebb szinte suttogni kezdi a mantrát. Már nem igazán a társait riadóztatni és a riadóláncot átadni. Sokkal inkább magát meggyőzni, hogy amit tesz az helyes és elkerülhetetlen.
Ha nem találja ki a macskanő, hogyan szökhetne meg a helyzetből, akkor sem a fújás, sem a jó macskának tettetés nem segít. A háta mögött settenkedik és egyetlen vágással megtalálja jobb hátsó lábán az Achilles-ínt . Ha ez bekövetkezik, akkor azon az oldalon nem lesz végtagod állati alakban, hogy megtartson és akár az oldaladra is fordulhatsz.

Elszomorít, amikor újabb betekintést kapok Lash gyerekkorából. Annak örülök, hogy egyre jobban beavat az életébe és megosztja velem a legtitkosabb dolgait is, de annak nem, hogy miként próbálták kiölni belőle a lelkét, azt az érzékeny, segítőkész lelket, ami lassan kibújt a csigaházából, amikor együtt voltunk.
Halk csörgéssel emeltem fel e kezem és érintettem meg ujjaimmal finoman az arcát, hogy magamra vonjam a figyelmét.
- A szüleid nem értettek meg téged, megsebeztek, de ez már a múlt kedvesem, soha többé nem kell ezt érezned már, soha. – suttogom neki.
Aztán átgondolom amit a katonákkal kapcsolatban mond és amiben persze van logika, de ahogy a mondás tartja, jobb félni, mint megijedni.
- Amíg nem tudjuk biztosan, addig inkább készüljünk a rosszabbik lehetőségre. – javasoltam, de értékeltem, hogy mostanában milyen optimistán fogja fel a dolgokat. – Egyelőre a hős szorul a hercegnő segítségére és ezen nagyon szeretnék változtatni. – mosolygok rá én is.
Tudom, hogy már unalmas lehet számára vagy egyenesen idegesítő, hogy mindig óvni akarom, de nem tudom megállni, hogy legalább ne hívjam fel rá a figyelmét, ha már nem mehetek vele.
- Hidd el bízom benned szerelmem, jobban bízok benned, mint bárkiben életemben és tudom, hogy most már szeretsz annyira, hogy élni akarj és ez boldoggá tesz engem. Viszont soha nem tudok majd lemondani róla, hogy féltselek, ahogy te sem. – nézek a szemébe komolyan. – Szóval mindig úgy foglak az utadra engedni, hogy vigyázz magadra, de nem foglak visszatartani, hogy tedd, amit tenni akarsz. – szorítom meg a kezét.
A csókja még ott ég az ajkaimon, így csak bólintok, hogy megértettem.
- És én őrzöm, amíg vissza nem jössz. – engedem el, hogy útnak induljon.
Rossz érzéseim vannak, de ezt a féltésének tudom be és igyekszem elhessegetni, mert tényleg be akarom tartani az ígéretemet.
Csak a fülemre hagyatkozhatok és nem sokára, mintha valaki halkan megnyikkant volna és talán hangok is jöttek a járatból, ahol Lash eltűnt. De nem tehettem semmit!
Egyre jobban gyötört a dolog, hogy lehet, mégis át kéne változnom, hátha kicsúszhatok a bilincsekből, de a járat itt most még kisebb volt, mint legutóbb és ott is majdnem beszorultam, nem férnék be.
Ám ha a legkisebb gyanú is felmerül bennem, hogy kedvesem bajban van, akkor elkezdek kiabálni az őröknek, hogy vigyenek ki kihallgatásra, mert út közben talán több lehetőségem lenne mind kiszabadulni, mind Lash után nézni.

Ahogyan azt várta: semmi hatása az egyszerű reakcióknak. Valami mást kell kitalálnia sürgősen, különben tényleg itt fogja végezni, de mancsát továbbra sem tudja kihúzni fémcsapdájából, mivel az szorosan tartja. Kétségbeesetten rángatja meg még néhányszor, a halk, szinte már mániákusnak tűnő suttogásra pedig még elkeseredettebbé válnak ezen kísérletei, de továbbra sem vezetik őt eredményre. Pofája nem hosszúkás és nem is elég vékony, de talán tud valamit csinálni, így összébb húzódik valamicskét, orrát megpróbálva a fémrúd alá dugni, hátha úgy fel tudja nyomni annyira, hogy égő tappancsát kihúzza alóla. Ha ez nem sikerül, akkor megpróbálja szájába venni ugyanezt a részt, úgy téve újabb kísérletet a megemelésére, mert ez az egyetlen esélye a szabadulásra. Ha valamilyen csoda folytán ez sikerül, akkor azonnal rohan a tőle telhető leggyorsabban tovább, mielőtt bármilyen kárt szenvedne, ám ha az első próbálkozások nem sikerülnek, a kobold pedig kellő közelségbe ért kellő elszántsággal, az elvágott ín fájdalmára újabb önkéntelen nyávogást hallat, kénytelennek bizonyulva az oldalára feküdni, ugyanis két lábbal már csak csúszni lehet legfeljebb, de állni nem. Az utóbbi esetben őrülten morog, nem veszítve semmit lélekjelenlétéből, csak még harciasabbá válva, hiszen megígérte, hogy visszamegy Viridielhez, és semmiképpen sem adná fel a vele együtt eltölthető életet. Nem engedi meg, hogy bárki elvegye tőle ezt a boldogságot, önzőn védi és követeli annak ellenére is, ha jogtalannak érzi magát ennek élvezetére, adott esetben pedig ölni is képes lenne érte.
Hegyes szemfogait mutogatja, miközben igyekszik úgy helyezkedni, hogy hátsó fele minél közelebb kerüljön fejéhez, de már nem eltántorítás céljából, hanem azért, hogyha hatótávon belülre ér, azonnal haragosan kap bele ellenfele bármelyik részébe, és nem ereszti, csak szorítja erős állkapcsával addig, míg csont esetén el nem töri, egyszerű hús esetén ki nem szakítja a testből. Határozottan veszélyben érzi magát, de a sarokba szorított vadakat nem egyszerű leteríteni, és ennek hűen bármire képes rászánni magát, hogy túléljen. Izzik benne a düh és az élni akarás vágya, és ezek kellő löketet adnak neki, hogy ne adja fel a következő pillanatban, engedve az annak idején még igencsak csábító halálnak, mely most már csak elrettentené őt. Élni akar Viridielért, magáért, az ígért jövőért, és éppen ezért az utolsó pillanatig sem fogja feladni.

Bármilyen hihetetlen, Lazy egérfogó kísérlete sikerrel jár. Ezt a szerkezetet az egér nyakának elroppantására találták ki, nem pedig egy nagyobb házimacska fogságban tartására. Így fájó és enyhén vérző kézzel tovább sántikál. A kobold pedig még mindig nem kezd el futni, csak a lépést tartja vele.
Végre elérsz egy kijárathoz, ahol tovább haladhatsz a falban vagy kilesve úgy tűnik a konyhába érsz ki ahol már messziről érezhetőek voltak a készülő ételek illatai.

Viridiel hegyes fülével meghallja társnője elkeseredett hangját, ezért az őröknek kiabál, akiből egy darab jön be és a bilincset eloldva szívesen elkíséri az egyik tiszthez.

Megkönnyebbülten tapasztalja, hogy a zár enged, és így hamarosan el is iramodhat ennek az átkozott koboldnak a közeléből. Még jó, hogy pont megúszta a várt sebesülést... Fogalma sincs, mit csinált volna egyébként, vagy hogyan végződött volna abban az esetben ez a kis utazás, de tagadhatatlanul örül az életének. Fáj a lába, de ez legyen a legnagyobb gondja, inkább igyekszik tovább, keresve egy kijáratot, ami jónak tűnik, a konyha azonban nem kecsegtet túl sok lehetőséggel. Azt viszont nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy mögötte ott lohol az átokfajzat, így semmiképpen sem maradhat a járatban, különben csapdába is kerülhet, kettő az egy ellen pedig végképp hatástalan ilyen körülmények közt.
Gondolatban fogcsikorgatva és elégedetlenül ugyan, de kimerészkedik a járatból, és reményei szerint oda már nem követi a mocsok, aki képes lett volna levágni őt. Ha tehetné, illetve megengedhetné magának még több élet elvételét, biztosan cafatokra szaggatná, azonban nem érezné helyesnek ezt a lépést. Inkább kibújik a járatból, azonnal keresve valamilyen menedéket, ami alá vagy mögé elrejtőzhet, elsősorban arra figyelve, a kobold követi-e őt, másodsorban azt nézve, van-e bármilyen személy ezen a helyen. Ha nincs, akkor előmerészkedik, persze minden zajra felfigyelve, körbeszimatol, és akaratlanul is összecsordul a nyál a szájában a finomabbnál finomabb étkek szagára. Nehéz nem beledézsmálni egyik-másik készülő fogásba, de megállja, elvégre kedvesének szabadsága forog kockán, enni pedig utána is tud, mi több, az ő társaságában sokkal hangulatosabb és jobb körülmények közt.
Ha lehetősége van rá, igyekszik kikerülni ebből a teremből, feltérképezve az épületet macskaként, megpróbálva minden mozgásra ügyelni, jövő-menő emberek elől elbújni, mielőtt kidobnák őt az épületből, esélytelenné téve, hogy Viridiel közelébe férkőzhessen.

Na, hát eddig tartott az önuralmam!
Mikor meghallottam Lash, vagyis a macska alakjának fájdalmas hangját, azt hittem kiugrik a szívem félelmemben.
~ Azok a rohad, mocskos koboldok! Csak nyúljanak hozzá, kitépem a szívüket, letépem a fejüket és azzal fogok tekézni! – jutottak eszembe gyilkosabbnál gyilkosabb gondolatok és hiába tudtam, hogy nem szabadulhatok a bilincsekből, mégis rángatni kezdtem őket és közben az őrökért ordibáltam.
Egy örökkévalóságnak éreztem mire megjelent egy és alig bírtam kivárni, míg odasétált és leszedte rólam a karpereceket.
- Gyorsan, gyorsan, menjünk már. – igyekeztem az ajtó felé, miközben ide-oda forgattam a fejem, hátha meghallok még valamit, amivel sikerülhet megtalálnom a hang forrását.
Természetesen egyáltalán nem akarok a tiszttel beszélni, így ahogy alkalmam nyílik rá és nincs a közelben senki, megpróbálom kirántani az őr kardját és sarokba szorítani vele.

Lazy kibújik a falból és már menne is bújni, leginkább Viridiel karjában, ám helyette egy másik férfi veszi az ölébe. Jó, nem férfi ez még! Csak egy tizenéves kamasz gyerek, aki nyakánál fogva felemeli, majd másik kezét a lábaid alá téve ölében simogat.
-Nézd anya, Miáú! -ennyit arról, hogy elérnéd a már kiszemelt sötét zugot, ahonnan feltérképezheted a helyet- Hát nem aranyos?
-Egerészel mi? -a szakácsnő is mosolyogva megsimogatja a buksidat- Helyes! Az utóbbi években elszaporodtak a rágcsálók. Egyre gyorsabban fogy az éléskamra. Ha csípitek nyakon Misuékat, akkor hamarosan meghalunk.
* Oly könnyen mondja ezt neked, mintha csak arról beszélne, hamarosan kész az ebéd. Ám érezhetően komoly dolgok vannak mögötte. És ha ezek a koboldok ilyen gyorsan szaporodnak, valóban el lehet képzelni, hogy pár éven belül nem csak az ékszerek fognak állandóan eltűnni, de az étel sem lesz elég mind a két faj számára.
Ám most még akad, neked is kiöntenek egy tálba tejet, hogy ha a gyerek kisimogatta magát, jóllakhass.

Viridiel kardforgató tudását veszi elő, noha nem pont az ellenfél kardjának hüvelyéből való kirántását gyakorolták oktatónőjével. Ám hamar el fog dőlni, hogy melyikük kerül ki belőle győztesként.


/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Viridiel kezét az őr megragadja és hamar a földre löki. Sietős tanúvallomásod nem tévesztette őt meg, szeme a pályán volt. Kisvártatva újra a falhoz láncol és zárt ajtót maga mögött hagyva rohan a tiszthez.
4-6-ig -Egy ilyen vézna alaktól, amilyenek a tündék, nem számított ilyen hirtelen és főleg határozott húzásra. Hamar nyakán a pengével a falhoz szorítod.
/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

Arra számítottam, hogy az őr nem vár tőlem, a fegyvertelen rabtól támadást és, ha váratlanul ugrom neki, akkor a meglepetés ereje egy pár pillanatra ledermeszti, ami elég lesz ahhoz, hogy lefegyverezzem.
Ám vagy én nem voltam elég gyorsa, vagy éberebb volt a szokottnál és jobbak a reflexei egy átlag börtönőrnél, mert szinte abban a pillanatban, hogy a kezem a kardmarkolata felé mozdult, már meg is ragadta a csuklómat és nagyot tekerve rajta, kihasználva nagyobb termetét a lendületnél, durván a földre lökött, aztán már el sem eresztette a fájdalomig feszített karomat, visszarángatott a cellámba és pár gyomorba öklözéssel elérte, hogy ne nagyon akarjak kapálózni, amíg ismét a falhoz láncolt.
Nem számítottam semmi jóra, amilyen dühösen elrohant, jó hangosan bezárva maga mögött az ajtót és, ahogy a szavaiból kivettem, egyenesen a tiszthez tartott, hogy beárulja kísérletemet.
Én meg szitkozódva a tehetetlenségembe és a szerencsetlenkedésem miatt párszor keményen a falhoz csaptam a fejem, hiszen nem tudtam mi lett Lash-sal, ezért némi lehiggadás után szólongatni kezdtem.
~ Kedvesem, mi van veled? Remélem nincs semmi baj, jól vagy? ~

Összerándul ijedtében, mikor néhány ujj rászorul tarkóján a bőrre és a bundára, pont a legérzéketlenebb résznél ragadva meg és emelve fel őt, ahogyan azt egy anyamacska tenné a kölykeivel. Meglepett nyögésszerű hangot hallat, mozdulni egyelőre azonban értelmetlennek látja már csak azért is, mert pár másodpercig még azt sem tudja, ki csípte őt a szó legszorosabb értelmében is nyakon. Hamarosan hátsó lábai alatt is tartani kezdik, majd meleg ölbe kerül, mire felpillant, és egy fiatal fiút talál, aki remélhetőleg nem hiszi azt magáról, hogy ennyivel a gazdájává válhatott.
Tekintve, hogy más is van a környezetében, illetve a helyszín maga sem engedi meg azt neki, hogy agresszív megnyilvánulásokkal szabaduljon, csak fészkelődik és fickándozik a kezek közt, nem viselve valami jól, hogy az ő engedélye nélkül simogatják. Még ezeket a gesztusokat is féltékenyen őrzi Viridielnek, és ha csupán az egyre erőteljesebb mocorgás nem elég, akkor mélyről feltörő, de még halk morgásba kezd ingerült farokcsóválás kíséretében figyelmeztetés szándékával. Nem igazán foglalkoztatja őt a párbeszéd, és bár feldolgozza az elhangzottakat, Délos után tisztában van vele, hogy kutyákkal könnyedén ki tudnák űzni a kártevő koboldokat, így nem kifejezetten hatja meg a nő mondandója. Ötlete sincs, miért és miként kerültek ide ezek a torzszülöttek, de nem ő akarja eltakarítani másnak az ilyen mértékeket öltött sarát. Vezérelje őt bármilyen jószándék, nem fogja az életét kockára tenni azért, hogy egy csapat koboldot kiugrasszon a helyéről, ennél már jóval értékesebbnek tartja saját eleven létét.
...vagy inkább Viridielt nem akarja az ellenkezője miatt lehangoltnak látni... Őszintén, még maga sem tudja, hogy valóban megváltozott saját magával kapcsolatban a szemlélete, vagy csupán a férfi hozzáállása és kérései miatt szorítja háttérbe teljesen ezeket a gondolatokat. És ha már a futáron jár az esze ismételten, igazán jó lenne visszakerülni hozzá most, hogy a járatokban nem járt sikerrel, így ha a morgásra sem hallgat, akkor megvillantja karmait és fogait, majd ahogyan csak tud, három lábán rohan is ki a teremből, keresve egy másik helyiséget, ahol kicsit megpihenhet, a kutakodásban azonban pár pillanatra megakasztják őt kedvese aggodalmas szavai. Eszébe sem jutott, hogy esetleg felhallatszik a cellájába annak az apró zűrnek a zajai, amiken keresztül kellett vágnia magát, és máris erőteljesen gondolkodik, mégis mit mondjon, amivel nem fogja őt még nagyobb őrületbe és féltésbe kergetni.
~ Jól, persze, nincs semmi bajom ~ dorombol halkan. ~ Egy egércsapda volt csak ott, ami megijesztett, de ahogy megjelent egy kobold is, rögtön iszkoltam kifelé a járatból. Figyelek, ne aggódj, és ahogy tudok, igyekszem vissza hozzád ~ ígéri meg, reményei szerint ezt már egy üres szobában, aminek ajtaját magára zárva megnézheti tündeként is, miféle sebesülése lett. Reménykedik abban, hogy nem túl látványos, de valahol azért számít rá a vér szagára emlékezve, hogy ez bizony mélyebb egy apró karcolásnál, amit elsimliskedhet társa elől.
Ha az üres szobának fellelése összejön, akkor körbenéz, hátha talál olyan felszerelést, amivel az itteni munkások közt elvegyülhet. Azt a tárgyat is képes elvenni, amit későbbiekre nézve hasznosnak ítél, és bár lehet, mi több, biztos, hogy lopásnak minősül, különösebben nem foglalkoztatja őt addig, amíg Viridiel szabadulása függ tőle.
Akár talál üres szobát, akár nem, macsakaként járja tovább az épületet, igyekezve a megérzései után menni, illetve a futár itt-ott, nyomokban még fellelhető, halovány illatát követni. A felszerelések esetleges begyűjtésével inkább csak biztosra akar menni, ha állatként már képtelen továbbjutni egy akadályon, akkor ne legyen feltűnő a vándoroknak szabott, börtönből bizonyára igencsak kilógó öltözéke.

Viridiel továbbra is ott maradt megláncolva és így a Mesélő nem tud neki túl sok mindent mondani.

Ám eközben a konyhában a macskázásban járatos gyerek elengedi a ficánkoló hősnőnket, mielőtt még karait kellene használnia. És gyanakvásának ad hangot anyukája felé, hogy valami rém furán viselkedik ez a példány. Ám a szakácsnő letudja azzal, hogy biztos csak tüzel. És egy másik macska szagát érzi a kölyök kezén.
Túlzás lenne azt mondani, hogy üres szoba az, amit talált. Körülnézve inkább lehetne mondani szerszámos sufni és egy üres szoba keverékének. Először is nem sufni, mert nem a szabadban áll kint. De nem is szoba, mert... a szerszámraktárt valamiért nem mondjuk szobának.
Itt üzeni tünde alakjában Lazy vissza a már említett választ és magához vesz egy henger reszelőt és egy feszítővasat. Lehet valami mást is.
Az épület folyosóján zavartalanul sétál a katonák lába alatt és csak az utolsó rövid szakaszon kell ismét a kobold járatokban kerülve bejutnia Viridiel cellájába.

/Kockadobás: Hatos
1-4-ig -Nem veszed észre, hogy más hasznos is van ott.
5 és 6 -Már kifelé mennél, mikor egy erővágót pillantasz meg a szerszámok között.
/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 4

Alapvetően biztosan felhúzná őt annak a két embernek a tudatlansága és járatlansága az állatok terén az indokok és panaszok hallatán, egyelőre ez inkább csak ösztönzi, hogy tényleg mihamarabb kimeneküljön a teremből. Nem is érti, hogy miért kéne minden macskának behódolnia egy kis simogatásra és tejre úgy, hogy soha nem látta még őket korábban... Valahol bosszantja, ám a problémára koncentrál inkább, később majd fújtathat miatta, most nem engedheti meg magának a felesleges időhúzást, hogy neki könnyebb és jobb legyen ideiglenesen.
Gyorsan megjárja a helyet, figyelemmel kíséri az őt környező zajokat, nagyjából megjegyzi, merre is érdemes menni, merre kéne kerülni, de legfőképp a személyektől  mentes szobának megtalálásán van a hangsúly. Vagy nagy szerencséje van, vagy Természet Anya rámosolyog, ugyanis hamarosan egy raktárszerűségben találja magát, ahol a kacatok és használhatóbb eszközök közt turkálhat szabadjára, közben Viridielt értesítve biztonságáról. Reményei szerint nem kezdett hősködésbe, bár ha saját magából indul ki, bármit elkövetett volna azért, hogy mihamarabb a bajbajutott szerelme segítségére siessen még a legkomolyabb fogságból is, ennek köszönhetően egy lemondó sóhajjal ad lehetőséget egy általa tervezett és megkísérelt szökésnek, mely valószínűleg sikertelenül záródott. Ha nem, akkor hamarosan úgyis meg fogja cáfolni ezen elképzelését.
Őszintén fogalma sincs, melyik felszerelés mire való, ugyanakkor a formájukból és feltételezett céljukból adódóan jobbnak látja azt a két fémeszközt eltenni. Leveszi hátáról táskáját, melyet elfogásakor bizonyára nem láttak köpenyének köszönhetően, és ezért nem kobozták el tőle, abba belerakja a tárgyakat, és már veszi is vissza hátára bugyorát. Még egyszer körbenéz, ám más hasznosra nem figyel fel, így kinyitva az ajtót visszaváltozik, és máris gyors léptekkel indul meg vissza Viridielhez, követve az illatot, amit bárhol, bármikor felismerne már, legyen akármilyen halványan érzékelhető is. Ennek hála igen egyszerű az út, néha meghúzódik, mikor egy-egy katona elmasírozik előtte, de a magasságkülönbség és félig való rejtettsége miatt kiesik látóköréből, így nem bukik le. Mikor aztán bonyolódik a helyzet, és már a cellák közé kerül, az őröket biztosan nem tudná ott kicselezni semmiképpen sem a helyszín zártságának, mégis könnyű beláthatóságának hála, így kelletlenül ugyan, de ismét használatba veszi a koboldjáratokat. Ennek a rövid távnak a megtétele enyhén feszültté teszi, hiszen nem akar újra olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, ám szerencsésen érkezik vissza a megmentendő férfihoz. Mielőtt azonban bátran kimászna a járatból, óvatos terepszemlét tart, és mikor meggyőződik arról, hogy senki sincsen a közelben a foglyon kívül, bátran teszi meg előrefelé a lépéseket, hamarosan visszaváltozva, ismét a futár elé lépve és térdelve le hozzá, hátáról levéve a táskáját, már kutatva benne a hozott felszereléseket.
- Fogalmam sincs, mennyire lesz használ... - pillant fel, most realizálva kedvese zilált állapotát. Emlékei szerint néhány fokkal jobb színben hagyta itt, most meg úgy tűnik a számára, mintha egy kissé helyben hagyták volna. Hirtelen nem tudja, miként is kéne reagálnia, hiszen a korábbiakhoz mérten elég erősen gyanakszik arra, hogy megpróbált meglépni, de sikertelenül záródott ez a kísérlete, amit legszívesebben megmosolyogna, vagy pedig szándékosan jöttek ide hozzá, hogy kifaggassák, ám hamisnak vélték állításait, így megbüntették.
- Mi történt? - kérdezi inkább, és nehéz lehet kihallani belőle az aggodalmat, amit érez, próbálva valamilyen közönyös, hideg maszk mögé rejteni ezt, hogy a feladaton maradjon figyelme, ám nem tudja megállni, hogy egyelőre félrelökve a táskát el ne kezdje a férfit vizsgálgatni. Először felső ruházatához nyúl, vagy kifűzve azt, vagy egyszerűen felrántva a hasáról a nyakához, mindkettőt elég gyakorlottan és gyorsan csinálva egy kéz ellenére is, keresve a sebeket és sérüléseket, teljesen elfelejtve, hogy el akarta rejteni az enyhén szivárgó, kézfején lévő egyenes csíkot, mely az egércsapda nyoma. Ha nem talál rajta gyógyítandó sérülést, akkor visszatér az eredeti céljához.
- Mihamarabb el akarok tűnni innen, bár... - a járatra pillant. - El fogsz te ott egyáltalán férni? - érdeklődik. Nem tudná megmondani, hogy Déloshoz képest ez kisebb vagy nagyobb, neki ugyanolyan járat, mint a többi. - Mert ha nem, akkor másik megoldást kell találnunk. Hiába szabadítalak most ki, ha nem tudjuk elhagyni ezt a cellát mindketten.

Eszem ágában sincs közölni Lash-sal, hogy visszakerültem a bilincsekbe, hiszen, amit nem tud az nem fáj, az persze eszembe sem jut, hogy ha megjön akkor úgy is észre fogja venni rajtam.
Ami kis idő múlva be is következik és, ahogy kecses alakját megpillantom a járat szájánál, hallható megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkamat.
Elégedett kutatásából a zsákjában arra a következtetésre jutok, hogy talált valamit, amivel kisegíthetjük magunkat ebből az igen csak kellemetlen helyzetből, de ahogy megáll a keze és a tekintete végigszalad rajtam és szemében megjelenik az aggodalom, már tudom, hogy rájött, nem egészen stimmel valami.
Elkeseredett képet vágok hát, mert ez egy újabb rosszpont nekem, hogy ennyire szerencsétlen vagyok, hogy még egy őrrel sem tudok elbánni, sőt ő bánt el velem, de viszont erősen elképzelhető, hogy a kis közjátékom megsürgeti a szálakat és hamarosan többen is jönnek, talán maga a tiszt.
Addigra vagy el kell tűnni vagy kitalálni valamit, amivel kibeszélhetem innen magam.
Aztán a is eszembe jutott, hogy az őr olyan sebbel lobbal távozott, hogy nem tudom észrevette-e a rabtársam hiányát, ha igen, akkor még gyorsabban lesznek itt.
- Mikor a kiáltásodat hallottam, megijedtem és az őrökért kiabáltam, hogy vigyenek a tiszthez, útközben megpróbáltam lefegyverezni, aztán dulakodtunk, aztán………hát itt vagyok. – ráztam meg a bilincset rosszkedvűen.
Nem akartam letagadni előtte semmit, jó, ha tudja, nem vagyok olyan hős, mint ahogy gondolja.
A helyzet ellenére is jól esik, ahogy az ingemet húzkodva a bőrömhöz ér, de tudom, hogy milyen szándék vezeti és közben a szemem a vérző kezére téved.
- És veled mi történt, mi ez a vér? – meredtem a sebre. – Szóval ez volt a kiáltás oka? Ez a „nem történt semmi” ?
Remélem ő is olyan őszinte lesz velem, mint én vele, bár hosszas beszélgetésre nem hiszem, hogy időnk lesz.
- Biztos, hogy nem férek el a járatban, a múltkor is majdnem beszorultam és ez kisebb. – Mit találtál? Talán az is elég. – intek a táskájára, ahol az előbb kutatott.

Hirtelen nem igazán tudja, mit mondjon. Szidni és kioktatni nincs értelme, elvégre ő is hasonlóképp cselekedett volna, dicsérni az elszántságát és védeni akarását meg ugyanúgy nem akarja, mivel olyan veszélybe is kerülhetett volna, aminek megérkezésére talán későnek is bizonyulhatott volna. Nem tudja, az emberi börtönökben mennyire szigorúak vagy gyilkos szándékúak az őrök, ha a foglyok engedetlenek, az eddig tapasztaltak alapján meg sajnálatos módon kinézi, hogy a sötételfeknél is képesek rosszabbak lenni.
Csak vesz egy mély levegőt, és nem tűnődik tovább azon, mondjon-e bármit is, inkább a megoldáson töri a fejét, mégis hogyan juthatnának ki innen. Túl sok ellenállást és engedetlenséget mutattak az itteniek irányába, így nem hinné, hogy könnyedén megúsznák, ha egyszerűen csak várakoznának, mi több, a gondolatára veszélyben is érzi magát. Legyen maga a helyszín bármilyen romantikus és nosztalgikus is a múltra visszagondolva, egy darabig biztosan feketíteni fogják az élményt a frissen szerzett emlékek.
Bármennyire szeretne a helyzethez illőn keménykezűen és komolyan viselkedni, az érintéséből a gyengédséget képtelen eltűntetni, és valahol talán átkozza is magát miatta. Nem áll szándékában elpuhulni, bár ha az eddig átéltekre gondol, sosem volt igazán annyira szilárd, mint amilyen szeretett volna lenni. Nagy valószínűséggel nem is lesz, főleg nem a futár társaságában.
- Azt nem mondtam, hogy nem történt semmi - javítja ki, visszarántva a fölsőt, a táskája felé fordulva, amit maga elé ránt. - Azt mondtam, hogy semmi bajom, és ez így is van. Csak egy karcolás ez, amit az egérfogó okozott, a kobold csak megpróbált a szabadulásom közben megvágni, ugyanis sikerült belelépnem. Mentségemre legyen az ottani sötétség, és hiába jó a látásom, semmi fény mellett csak a bajszomra támaszkodhattam, amivel csak fejmagasságban érzékelek dolgokat.
Csak mélyet sóhajt, mikor a táskájának tartalmára kerül a sor, kivéve azt a két eszközt, amivel jött. Nem hinné a hallottak után, hogy bármi hasznát vehetnék ezeknek, hiszen a hangtalan és észrevétlen szökésüket biztosította volna ez a kettő, a férfi farkasalakja viszont gátolja a későbbi szakaszban ezt.
- Ez a kettő az, amit elsőre hasznosnak láttam, de ha nem férsz el a járatban, akkor nem tudom, mennyi értelme van használatba venni őket - rázza meg a fejét. - Továbbra is az az opció áll fenn, hogy vagy megszerzem a kulcsokat, vagy kivárjuk, amíg jönnek. Figyelembe véve, hogy veszélyesebbek a járatok, mint amire számítottam, képes vagyok várni, ha azt ítéled jónak - néz várakozón Viridielre, de egyértelműen elég elszánt is ahhoz, hogyha a kulcskeresés nagyobb esélyekkel kecsegtet, akkor tétovázás nélkül meginduljon. Pár másodpercnyi szemkontaktust követően visszakapkodja táskájába az eszközöket, hátára veti azt, felkészülve az őrök esetleges érkezésére. Akármelyik lehetőséget is választják, mielőtt átváltozna, hogy elbújhasson a járatban, a férfi homlokán félresöpri az ezüstös fürtöket, hogy egy puszit adjon oda, majd a járat elé sietve macskaként elbújik benne. Az őrök lépteinek hangjára ez a gesztus elmarad, és csupán visszasurran rejtekhelyére, hogyha Viridielt elvinnék, akkor azonnal tudja őt követni.