Kinézetre nem tűnök ki túlságosan a többi erdő elf közül. Magasságom átlagos. Ugyanolyan ruhákban járok mint a többiek. Egyedül a vörösesszőke haj ami nem annyira jellemző a társaimra. Ezt anyámtól örököltem.  Azonban talán még az erdei elfek közül is ritkaságszámba megy az a természetszeretet, ami bennem van. Mivel szüleimet korán elvesztettem, a természet lett az igazi családom. Szeretek özzé változni, kihasználva a mágiatudásomat, és az erdőt járni. Biztonságban érzem magam a fák ágain a lombok árnyékában, és a tavak aljára merülve. Ha valaki megkérdezné tőlem mi is az igazi szabadság csak karon ragadnám és végigszaladnék vele egy hatalmas réten. Persze az élet nem ilyen szép és egyszerű . Ezt is meg kellett tanulnom. A sötét elfek egyre harciasabbak lesznek és nem elég nekik, hogy lecsapolják az Élet Fáját. Pedig talán nem is tudják milyen következményeket von ez maga után. Vagy ha tudják csak még jobban hajtja őket a pusztítás vágya. Úgy gondolom ezért a helyért, ahol felnőttem akár az életemet is adnám. Akárcsak a szüleim.  Igazság szerint ha nem muszáj nem is használom az íjam. Bármilyen lény megsebzése helyett inkább gyógyításuk mellett döntök. Egész nap az erdőt járom és sebesült vagy beteg  állatokat és elfeket gyógyítok. Mikor nem ezt teszem akkor gyakorlom az íjászatot. A harcokat nem szeretem, de az íjászkodást imádom, bár még fejlődnöm kell benne. Ezek mellet szívesen segítek a fiatal elfek tanításában. A fiatalabbakat énekelni tanítom, aki pedig elég idős a gyógyításban segítek neki.





Awyrisban születtem egy olyan éjszakán mikor ezernyi hullócsillag cikázott az égen. Ezért neveztek el Sitarának ami csillagot jelent. Anyámat Rouxnak, apámat Nakoának hívták.  Mindketten az erdőt védelmezték. Ez lett a vesztük is. Mikor még csak három éves volt a szüleim életüket vesztették egy sötét elf támadásban én pedig egyedül maradtam. Egy tanító házaspár fogadott be magukhoz, mivel nekik nem volt nem volt gyerekük és jóban voltak anyámmal. Nevelőanyám gyógyítást tanított, nevelőapám pedig íjászatot. A gyógyítás iránt nagy érdeklődést mutattam ezért nevelőanyám külön is foglalkozott velem. A kölünórák hatására sokkal hamarabb elértem a gyógyítói szintet mint más erdő elfek. Az íjászat már kevésbé kötött le, az elején legalábbis. Mikor elég idős lettem, hogy a többiekkel együtt tanuljak, már szinte teljesen felfogtam, hogy mi is történt a szüleimmel ezért kifejezetten rettegtem mindenféle harcformától. Túl nagy dolgot vesztettem el a hadakozás miatt. Ez az érzés később enyhülni kezdett, mert megértettem, hogy az anyám és az apám nemes cél érdekében áldozta fel az életét. Mindketten azért küzdöttek, hogy én élhessek. Ezért hát az íjászatot is elkezdtem komolyan venni, hogyha szükség lenne rá ne hagyatkozzak teljesen a természetre, hanem  fegyveres harcban is lehessen rám számítani. Bár az érdeklődés egyre nagyobb e szép fegyver iránt, a használatát még gyakorolnom kell. Mikor elég idős lettem, hogy saját életet kezdjek, és elköltözzek nevelő szüleimtől már nem is volt kérdés, hogy mit választok szakmámnak. Gyógyító lettem. Egy fára épült kis kuckóba költöztem a fővárosba, nem messze a volt iskolámtól, hogy bármikor be tudjak segíteni nevelőanyámnak tanítani, de azért külön életet éljek. Már két éve külön éltem mikor először láttam élőben sötét elfet. Egyszer túl messze mentem a várostól és az Északi határ közelébe értem. Még nem jártam addig soha az erdő határain kívül, ezért úgy döntöttem, megnézem a hegyeket. Kint bolyongtam már a határ legszélén, mikor csörtetést halottam  a hegyek felől ezért felmásztam a legközelebbi jól mászható fára. Mikor közelebb értek azonnal felismertem őket, és olyat éreztem amit még soha addig. Bosszút. Elöntötte az egész testemet a bosszúvágy amit a szüleim meggyilkolása miatt éreztem. Már majdnem lemásztam a fáról mikor egy hang azt súgta az anyám hangján a medálomból, hogy ne tegyem. A medál volt az egyetlen ajándékom tőle a hangja pedig az egyetlen emlékem így hát hallgattam rá. Azóta többször is láttam portyázó sötét elfeket, mikor közel mentem a határhoz vagy valami miatt átléptem azt, de a bosszúvágy lassan átfordult szomorúságba ami minden alkalommal rám nehezedik mikor meglátom  ezeket a sötét teremtményeket. Mindig az jut eszembe, hogy egy ugyanilyen lény pusztította el a családom. Még 71 év alatt se sikerült teljesen elfogadnom az elvesztésüket, de próbálok előre nézni inkább, mint hogy a múltba tekintgessek. Most a célom, hogy a királyi családnál is megismerjen és a felsőbb körökben is elismert gyógyító lehessek. Még előttem az egész élet, hogy elérjem a céljaimat !