Faj: Sötét elf

Nem: Nő

Kor: 58

Becenév: Kyri, Laimé (jelentése: árny)

Rang: Kém

Mágia szint: Tanonc

Bár fiatal vagyok még, az életem során vad és más fajok számára talán elképzelhetetlen dolgok történtek velem. Eddigi éveim nem éppen tündérmesékre hajaznak és ez volt az, ami ilyen személyiségűvé formált. Hogy ki vagyok, ne kérdezd, mert én sem tudom. De hogy milyen vagyok? Arra talán van válaszom.
Konok és makacs. Ezek azok a tulajdonságok, amik azt hiszem a sötét elfek nagyon nagy százalékánál jelen vannak, így nálam is. Nem engedek abból, amit elhatároztam, ha kell, megtalálom a célomhoz vezető kiskapukat.
Viszont nem vagyok kegyetlen gyilkos, ahogyan a sötét elfek hadseregének többi tagja. Segítek a hercegnek ott, ahol tudok, de ne várja, hogy megöljek egy ártatlan nőt vagy gyereket, de még fiút vagy férfit se. Ezt az élvezetet általában meghagyom más gyilkos hajlamú társamnak. Az már nem érdekel, csak ne én csináljam.
Nem vagyok egy hirtelen haragú, túlzottan vad nőszemély, de bennem van a tűz, amivel azt hiszem jobb vigyázni.
Nem szeretem a fölösleges konfliktusokat, általában ki is hátrálok ezekből, de ha túl sok olajat locsolnak a bennem lévő parázsra, akkor az nem csak meggyullad, hanem robban is. Tudok magamra vigyázni, elég ügyes vagyok hozzá, hogy a földre kényszerítsek nálam erősebbnek tűnő embereket, de nem szívesen csinálom ezt.
Akik lenéznek, azokat szeretem megalázni. Akik bántanak, azokon bosszút állok. Nem vagyok a becsületesség és a finomkodás márványoszlopa, de lehet velem beszélni. A kölcsönös tisztelet ismeretét hasznos dolognak találom.

Külsőm nem igazán tér el a többi velem egykorú nőétől. Fiatal, nőies alkatom után megfordulnak a hímek, de csak keveseknek adom meg azt a lehetőséget, hogy közelebb is kerüljenek hozzá.
Bőröm hamuszürke, hajam sötétszürke. Szemeim feketék, mint az éj, ám ajkaim szintén sötétszürkék. Fülemben nem egy ékszer díszeleg, ahogyan karomon több karlánc ékeskedik. Ruháim sokszor kihívóak, de alapvetően a kényelmes darabokat szeretem, melyben jól tudom a munkámat végezni.

Azt mondják a gyermek lelke tiszta, amikor megszületik. Később az élet és a körülmények sodorják ármányos utakra ezeket az akkor még érintetlen lelkeket. S minél többen érintik őket, annál alábbvaló utakra jutnak el.
Ezt én mai napig így gondolom. Bár amit csinálok, nem akadályozza meg, hogy a gyermekeket ne érje megrázkódtatás, de azért igyekszem legalább a várontásból kimaradni. Az én utam is születésemtől kezdve egyre lejjebb és lejjebb vezetett, s ezt sem akadályozta meg senki…
Amikor megszülettem egy boldog családba csöppentem. Már amennyire lehet boldog egy háborúra és cselszövésekre készülő néphez tartozó házaspár. Apám a katonák egyik megbecsült tagja volt, anyám pedig az egyik öreg hadvezér lánya, egyébként meg a mágusok közé akart bekerülni. Egymásra találtak, összekötötték életüket, talán még szerelmesek is voltak, majd megszülettem én. Jól megvoltunk, szinte békésnek volt mondható az első pár évem. Ám minden szép dolognak vége kell, hogy szakadjon ebben az életben, így az én életemnek is gyökerestül meg kellett változnia. Méghozzá nem épp pozitív irányba.
Anyámat kiszemelte magának egy újonnan a seregbe csatlakozó harcos. Iszonyatosan elszánt volt, bármit megtett volna azért, hogy anyám az övé legyen. Nagyapa nem tett semmit ez ügyben, csak annyit mondott, hogyha sikerül megölnie apámat, viheti a lányát. Gyönyörű család mondhatom…
Az új harcos, kit Draghulnak hívtak, másnap ki is hívta egy párbajra apámat. Nem voltam jelen, de mivel az ismeretlen és számomra igencsak unszimpatikus sötét elf férfi lépett be a házunk ajtaján, hamar rájöttem mi történt. Apám meghalt, s most már Draghul kezében a sorsunk. Anyám ugyan próbált küzdeni ellene, de harmatgyenge volt hozzá képest, mind fizikailag, mind a mágia szintjén. Bár alapvetően nem a békességre, nyugodtságra lettem nevelve, hanem a törekvésre, a céljaim elérésére és a harcos életmódra, de azért ez akármelyik gyermek életében szörnyű töréspont lenne.
Draghul nap, mint nap megerőszakolta anyámat. Ha nem ment magától, megverte. Ha olyat csináltam, ami nem tetszett neki, engem is jól megvert, majd napokig nem adott enni.
Ilyen esetekben az ember vagy elhagyja magát, vagy megpróbál küzdeni. Hát én megpróbáltam küzdeni. Rendszerint veréssel végződött, ha anyámat akartam védeni. Rájöttem, hogy előbb nekem kell megerősödnöm, ha ki akarok törni ebből az állapotból. Talán itt kezdtem el kémmé válni. Sokat kellett észrevétlen lennem, ha ki akartam hallgatni, hogy Draghul mit tervez az elkövetkezendő napjaira. Lopakodnom kellett, ha kaját akartam szerezni. Ja és nem utolsó sorban ügyesen kitanultam az egyes zárak feltörését. Hónapokba teltek ezek, de egyre ügyesebb voltam mindebben.
Amikor azonban megvolt a terv a szökésünkre, Draghul bejelentette, hogy anyám meghalt. Nagyapának azt mondta, hogy betegség vitte el, de én tudtam, hogy ő ölte meg. Az alávaló féreg…
Ez napokra, hetekre a mélybe sodort, s nem tudtam kimászni a gyászból. Összetörtem, s újra legyengültem, majdnem a halál markából kellett kimásznom. De mielőtt megadtam volna ezt az örömöt Draghulnak, a bosszú gondolata villant fel előttem.
Ekkor lehettem olyan 25 éves. Fiatal és törékeny ahhoz, hogy egyedül bosszút tudjak állni. Egy évbe telt, mire összeszedtem magam annyira, hogy már ne nézzek ki kórosan betegesnek, s anyám halálán is túl tudjak lépni annyira, hogy az ne akadályozzon a tervemben. Ekkor már nekiláttam megtanulni a sötét mágia alapjait, melyet újabb 1 év volt elsajátítani annyira, hogy csettintésre menjen.
Innen jött a neheze. Ismerkednem kellett. Olyan elfekkel kellett barátságot vagy valamiféle szövetséget kötnöm, akik segíteni tudtak nekem, hogy feljebb lépjek a ranglétrán, s végül eljuthassak a herceghez. A 30-at ütöttem, mire ez sikerült. Sok év telt el a szüleim meggyilkolása óta, ráadásul azóta Draghul már nem is foglalkozott velem, de a bosszú tüze ugyanolyan erősen égett bennem. Holtan akartam látni. Ó! Nem csak holtan! Mindenki előtt megszégyenülve ÉS holtan!
-Hercegem! – mélyen meghajolva, tiszteletet sugározva, de egyáltalán nem tartva a következményektől álltam Demertor herceg előtt.
-Tudom, még fiatal vagyok, ám minden vágyam, hogy a herceg csapatában szolgáljak.
Ezekkel a szavakkal kezdődött minden. Demertor herceg elfogadta a kérésem, hiszen szüksége volt minden támogatásra. A kémekhez osztott be, miután kikérdezett abban, hogy mit tudok. Azt hiszem tetszett neki, hogy nincs családom és nincs veszteni valóm és bár nem szóltam neki bosszúszomjas tervemről, biztos vagyok benne, hogy látta a tüzet a szememben. Különben melyik uralkodó vesz be a hadseregébe egy alig harmincon túli nőt?
Innentől már tiszta volt az út. Jó felderítő és kém lett belőlem, talán már kicsi korom óta megvolt a tehetségem hozzá.
Egyik éjszaka elcsentem egy-két ereklyét a herceg palotájából. Nem volt egyszerű, nem azért mesélem ily röviden. Épp ellenkezőleg! Ha minden részletét leírnám annak, amennyit dolgoztam ezen a terven és amennyit szenvedtem, hogy sikerüljön, talán sosem lenne vége a történetnek. Reggelre minden Draghul házában volt. Addigra jól kiismertem a herceget. Draghulnak egy percet sem hagyott magyarázkodásra. A nép előtt végezte ki, de persze előtte perceken át tartó kínzó mágiával gyötörte.
Sosem a gyilkolásra neveltek a szüleim, de esküszöm… öröm volt nézni, ahogyan szenved az az undorító rohadék.
Sosem derült ki, hogy mi is történt valójában, s ezt csakis én tudom.
Azóta hűen szolgálom a herceget, hálám örökké üldözni fogja. Megölte azt az elfet, aki tönkre tette az életem, s mivel családom nincs, sőt, senkim sincs, nincsen vesztenivalóm se. Így mindenem a hercegé, s bármilyen feladatot szab ki rám, azt maradéktalanul elvégzem. Talán nem a legjobb kémje vagyok, de megbízhat bennem annyira, hogy bizalmasabb feladatokat is rám bízzon.