Név: Eléndra
Faj: Erdei elf
Nem: Nő
Kor: 54 év
Rang: Királylány
Mágiaszint: Haladók szintjét magabiztosan használja, mester szintből szelídítés, sasszem és védőszellem képességekre képes (ha esetleg más lett kijátszva, akkor az alapján módosítok / hozzáadok)


Megjelenés, jellem:
Kifinomult és könnyed járású, mozdulataiból sugárzik egyfajta előkelőség és modorosság, bár ez betudható a királyi vérnek és az ehhez társuló neveltetésnek, mely alól nincs kimenő, csak akkor, ha eltűnik, nyakába véve Awyrist és az azon kívüli világot. Gyakorta kóborolt is el, részben azért, hogy meneküljön a királylányi felelősségei elől, részben pedig a saját kíváncsisága által vezérelte. Soha nem érdekelte semmi, ami a királynővé válásához kell, bizonyára azért sem, mert túlságosan messze van még, és különben is, odáig ott volt Lorelei, kettejük közül ő a rangidős, és a megházasodásával, ha szüleik átadják a helyüket, övé és a társáé lesz a trón, noha kemény hierarchia kialakulása nélkül annyit ez nem jelent, mint mondjuk az embereknél. Ettől függetlenül érezhető az a másfajta kezelés a neveltetésben; sokkal másabb oldalról közelítették meg a taníttatását, olyanokat erőltettek rá és próbáltak a fejébe verni, amikre egyáltalán nem mutatott semmi fogékonyságot, ám az érdeklődés maximális hiányában ez nem is meglepő. Kalandozni akart! Világot járni és látni! Ő nem holmi kis királykisasszony, akiért majd eljön a lovagja, ő akarja a lovagját megmenteni! Éppen ezért titokban felkért pár katonát, akik az íjászat mesterségére tanították őt, ha már a szülei nagyon húzták erre a szájukat, mert hát miért is engedték volna?
Mindenesetre nem tartott sokáig rávenni azokat, akik végül tanáraivá váltak, noha királylányi jogosultságait enyhén éreztetnie kellett. Nem nagyon, csak egy picit, de ez kellő löket volt nekik ahhoz, hogy készségesen bemutassanak neki mindent a szintjéhez megfelelően, kezdve az alapoktól.
A csavargás nagyon sokáig tartott, viszont Lorelei halála sok mindent megváltoztatott családjukban. Talán azért is volt mindig ő a virgoncabb és neveletlenebb, vadabb, mert nem nehezedett rá akkora súly, mint nővérére, ám az ő eltűnésével nagyon kell vigyáznia magára, mert ha őt is elviszi valami, akkor nem marad jogörökös utód. Habár konkrét kimondásra nem került miindez, nem kellett sok ész, hogy ezt kitalálja, persze ez Lorelei halálakor cseppet sem érdekelte. Előbb a gyászon kellett túljutnia, ami a családjából mindenkit nagyon megrázott, és erre az időre teljesen elhagyta őt a kalandok kergetésének vágya. Nem volt már kíváncsi arra, mi történik a fákon túl, mert rájött, mennyire veszélyes is a külvilág és hogy miért is zárkóznak el ilyen mélyre az erdeiek. Hát ezért. Az elkerülhető fájdalom tényleges elkerülésére.
Dacos pimaszsága egy visszafogott, beletörődő fáradtsággá vált hosszú időre, aki tette azt, amit tennie kellett mindenféle különösebb lelkesedés nélkül. Nem volt semmihez kedve sokáig, teljesen elveszettnek érezte magát, ám mostanában már kezdi ismét egészen megtalálni önmagát. A hosszú évek elteltével ismét meglelte bátorságát, és kezdetben csak Awyrisban tett-vett, járt-kelt, folytatva teljes lelkesedéssel az íjászat tanulását, mostanra már képes összeszedni vakmerőségét, hogy hátrahagyja otthonát rövidebb időre, újra kimerészkedve a nagyvilágba. A felesleges szájalások is egyre többször jelennek meg, mikor valami miatt megdorgálják, bár már jóval okosabban és elmésebben vág vissza, mint annak idején, egyértelműen jelezve, hogy valamennyit fejlődött, de korántsem nőtt be a feje lágya. Továbbra is egy lelkes gyerek, aki mindenre és mindenkire kíváncsi, bár a gyász, a veszteség adta félelmek jócskán visszafogottabbá tették őt, de nem annyira, hogy ne hátráljon ki a könnyedebb, legfeljebb apró sérülésekkel járó kalandokból. Fejetlenül már nem ugrik bele semmibe, egyre többször próbál előre gondolni, hiszen nem akarja, hogy ugyanaz legyen vele, mint nővérével néhány évvel ezelőtt, ami mintha egy örökkévalóságnyira történt volna, mégis úgy éget, mintha tegnap jött volna halálhíre. Persze ezen események nem csupán az óvatosságát és másokkal szembeni bizonytalankodását növelte, hanem az empatikusságát egyaránt, noha az állatok irányába így is különös törődéssel fordult; sérülteket soha nem tudott otthagyni, mostanra pedig már az is sokkal jobban megérinti, ha valaki egy rokonát féltve esedezik segítségért.