Nem erre a válaszra számítottam, főleg egy hírszerzőtől. Nem probléma később is rá érek elevenen felzabáltatni valamelyik jött ment démonnal, de egyelőre nem hagyom szó nélkül távozni.
-Ne feledje hogy kivel is beszél, ha az elismerésemet akarja akkor meg foghatja az egyik kardot és ott az ellenség, ha meg csak a patkány szája jár akkor inkább intézkedjen afelől hogy mielőbb a királynéval beszélhessek.
Kevesen múlott hogy nem döföm keresztül az első pillanatban az elfet, sőt még vissza is kell húznom kezemet hogy biztosra menjek és véletlenül se fejezem le. Amikor végre eltűnik a patkány újra a csatára szegezem a figyelmem innentől azt is figyelembe véve hogy a helyi patkány könnyen válhat egyszerű fejfájásból valós problémává. Majd ahogy újra végig nézek a lassan végre a vár javára forduló csatamezőn Malthael egy korábbi katonája áll elém, csonkítva, megsebezve. Talán megfutamodott az ellensége elől? Ha igen akkor mennyire is kell szenvedjen hogy méltó legyek az egykori paracsnokhoz? Gondolataimból a szavai ébresztenek, egy igen ismerős és nehezen elmúló érzéssel együtt, dühvel. Düh lep el hogy a még ép csak elesett kolosszus helyére már pályázó áll előttem.
-Már semmi sem megy úgy nélküle ahogy kéne, még a végén azt feltételezhetném hogy szánt szándékkal vetett véget életének.
Hangzanak el a szavak nem is igazán figyelek a sebesült kígyó szerű valamire, aminek tekintetén látszik hogy alig várja igenlő válaszom. Csak rá fordítom a fejem hogy végig mérjem. Míg így sebesült állapotban is erős ellenfél tudna lenni bármely olyan faj tagjának akik nem ismerik a démonokat.
-Méltó utód kell a helyére, talán te képes lennél arra hogy félelemmel tölts meg akár egy újszülött szívét? -Én ezt erősen kétlem, most pedig takarodj mielőtt én magam küldelek utána.
Ahogy a démon meg fordul, azonnal átszúrom a lényt véget vetve életének. Ha bármilyen másik démon van körülöttünk és remélem hogy igen a következő mondatomra lesznek figyelmesek.
-Méltó utódnak tartja itt még valaki magát Malthael helyére?! -Nem, én is így gondoltam, egyelőre alattam az ÉN parancsaimnak ENGEDELMESKEDVE, teljesítettek SZOLGÁLATOT. Szóval ÉN veszem át a PARANCSNOKI szerepet a megmaradt alvilági csapatok felett! -Majd ha erre a posztra méltó UTÓDOT nevez ki az Egyetlen VEZÉR Akkor próbáljatok bizonyítani!
Nem vagyok már magam, türelmem elfogyott, a démonok lassan meg egymást fogják irtani a kibaszott parancsnoki rangért? Ezt nem engedhettem, így igyekezve Malthael stílusával fent tartani a törékeny rendet ragadom meg a parancsnoki rangot és majd a következő parancsokra lesznek figyelmesek.
-Egyelőre minden démont az élő sorok elején akarok látni, ha az élő holtak elbuknak felszámoljátok a kifáradtakat és meg mutatjátok hogy Malthael nem egy bagázs hasznavehetetlen cirkuszi jelmezt vezetett!
Ha még pedig még is csak ellenem fordulna azon kevés meg maradt démon is akik még előttem állnak a közelben álló elfek körbe veszik őket és ha kell életük árán is de vissza rugdalják őket oda ahonnét jöttek némi felesleges súlytól meg szabadítva. Ha pedig minden úgy alakul ahogy kell egyenesen a vár parancsnokához megyek és tőle kérek helyzet jelentést.
-Innentől kezdve már szinte miénk a győzelem nem gondolja? -Ha már nincs szüksége az embereimre és a saját szolgálataimra a védelem meg erősítésében, engedelmével meg kérném hogy vezessen a királynő elé.
Nem tudom mi lesz ezután, nem tudom hogyan végződik ez az esemény számomra de remélhetőleg mielőbb vége szakad és meg nyugodhatok, újra tervezhetem a dolgaimat, majd amilyen gyorsan tudok újra a saját birtokomon lehetek.

/Yuban/


A hős ork derekasan küzdött és bár ellenfele ismét csak a védekezés mellett dönt, hárítva pajzsával az újabb támadást, a torkon ragadás ellen nem sokat tud tenni. És már túl közel rántottad magadhoz, hogy hosszú fegyverével meg tudjon szúrni.
Nem is sokáig lesz erő benne mert társa szúrása közben igyekszik kezedből kifordulva szabadulni és így oldalról, a kevés nem páncélozott részen kapja a lándzsát. A másik fickó eldobja hirtelen fegyverét, ahogy bajtársa halálát látta és megpróbálja előhúzni a kardját, ám eközben továbbra is elfelejt védekezni. Ha megölöd egy fejszecsapással, akkor a nő után szaladhatsz, akit hamar utolérsz.
Majdnem egy tucat fegyveres ember veszi immáron körül, kik épp feléd indultak. Élükön a csaj mellett egy másik bőrpáncélos, aki pajzsot tart a bal kezén és nem húzta elő még a kardját. Ahogy téged meglát egy értelmetlen szót kiált és jobb kezét lángok veszik körül, hogy tűzgolyót hajítson rád.
Tíz társa megindul feléd. Köztük az is, aki az imént elfutott.

/Dreyndra/


A csatában nem kevés katonát vesztettél, ám a győzelmet megszerezted. És már csak a könnyebb része van hátra. Megindokolni hadvezértársaid előtt, hogy milyen célok mentén döntöttél a csatába való beavatkozás mellett. Ez nem túl nehéz, hiszen bármilyen okot elfogadnak... a győztestől.
A démonok hideg szemmel tekintenek rád a kígyó halála után is. Ebben semmi nem változott a velejéig romlott társaságban. És self csapataid hűsége is megkérdőjelezhetetlen. ahogy eddig. Egy ismerős hang szólal meg a fejedben. A démonúr üzent neked a Pokolból.
~Ne feledd, mit ígértél nekem a város megtámadása előtt. A hozzád küldött csapataim erősen megfogyatkoztak. Ideje megfizetni a rég óta esedékes adósságot. Mielőtt még abba ringatnád magad, hogy további haszon nélkül eltekinthetsz a megállapodásunktól...~
* Bármennyire is nagyképű volt Draw, kétely merülhet fel a szívedben, hogy az itt élő összes civilt beáldozná a Kegyelmes Isten főpapnője a szövetség megmaradása érdekében. És abban, hogy ez Uráldur terveiben szerepelt volna...

Vége volna? Kételkedtem benne erősen majd később amikor már nyugodtabb voltam valamennyivel egy kellemetlen, ismerős hang csengett a fejemben. Picsába, nincs igazán tárgyalni való az egészen de hát nem vagyok annyira felkészületlen mint azt a Vezér gondolná.
~Hatalmas vezér, én nem feledtem azt amivel tartozom, de ez a te részedről már kétséges számomra. A legjobbakat ígérted számomra, azt állítottad hogy ők maguk fogják nekem elhozni az elf királyt, megnyerni a csatát. Ezen résztől eltekintve sem mondhatnád hogy nem fizettem meg az árát egy rakás mihaszna démonnak.~
Pillanatnyi szünetet tartok a felesleges kommunikációban, végig tekintve azon ami itt történhet. Nem engedhetem meg ezt, ezen rész már bőségesen a szerződésünkön kívülre esik akár tetszik neki akár nem. Majd folytatom miközben szemem a démonok tartom.
~Vezér, akárhogy is próbálok emlékezni, sehogy sem rémlik a szabad halandók feláldozása, sőt hogy pontosítsak, én csak is a foglyokat ajánlottam fel, az elesettek, és azok lelkeit akik elárulnának. Azon tényről se megfeledkezve hogy védelmemet ellátó alkotásod sem tartja magát többet a megállapodásunkhoz, ahogy arra sem emlékszem hogy olyan démonokat ígértél nekem akik egy mezei parasztot alig képesek felszabdalni.~
Bár nem igazán tudtam végig gondolni hol is támadhatnám a szerződést, de saját szavaimra emlékszem és tudom jól hogy nem ígértem annál többet mint amennyiért meg dolgoznak, ez viszont ebben azon esetet tekintve hogy személyem védelméről gondoskodó démon halott, a démonok nagy része inkább volt egy cirkuszi díszletbe öltöztet céltábla, így a szerződés rám eső része is semmisé válik. Főleg azon elgondolkozva hogy semmilyen foglyot nem ejtettünk első sorban a démonoknak köszönhetően. Viszont ha Vezér még is csak amellett dönt hogy behajtja rajtam a tartozásom erővel, nos akkor egy újabb küzdelem fogja kezdetét venni, de vajon meg-e engedheti ezt magának a démonok vezére? Kételkedtem benne, majd újra üzenni próbálok neki.
~Erővel akkor? Meg érné elveszteni az egyetlen olyan elfet aki egy világot szolgáltathat neked ezüst tálcán?~
Ha eléri őt ha nem, tudom hogy új szerződésre lesz szükségem mielőbb és minél gyorsabban. Csak érjek vissza, tökéletes tervem akadt de meglátjuk egyelőre a démonokon tartom tekintetem ahogy kezemet pallosomon készen állva egy esetleges támadásra, amíg lojális embereim a segítségemre sietnek a démonok ellen ha kell.

Hideg vicsorgással veszem tudomásul, hogy a tervem bevált és a pajzs megtette a dolgát. Míg egy pillanatra megtartja a társa által belészúrt dárda, gyorsan elengedem és azzal a lendülettel csapom ketté a kardját sietősen előhúzni próbáló másik páncélost, akinek sisakja hangos csattanással lapul szét a fején, agyával együtt.
Nagyot fújtatok, nagyobb részt elégedetten, ami nem tart sokáig, mert ahogy a sietősen távozó nőstény után fordulok, igen csak népes rajongó tábortól körülvéve találom.
Nem nagyon érzem megfélemlítve magam, főleg nem vérgőzös fejjel, de amikor feltűnik a balkeze felől az a bőrbe öltözött fickó és fellobban a kezén a kékes láng, mintha csak nyakon öntöttek volna egy dézsa vízzel, hirtelen tisztul ki a fejem.
Vetek egy pillantást magam köré és rájövök, hogy elég nagy sza…szózsban vagyok. Egyedül állok, vérrel borítva (szerencsére nem a sajátommal), a várudvar közepén és a falakon sem a társaim állnak……
Mivel szépen rendet vágtam a réstől idáig, így egyetlen logikus dolog ötlik fel bennem, ami ugyan nem túl dicsőséges, de talán az életben maradáshoz elég.
Előre dobbantva ordítok egy hatalmasat, aztán megfordulok és ……..rohanok a rés felé, ahogy a lábam bírja.
- Tarts meg, úgy is túl durva nekem! – kiáltom még hátra a mágusnak.

Próbálsz választ küldeni a démonok vezérének, ám hosszas eszmefuttatásodra baljós csend a válasz. Legjobb esetben egyoldalú kapcsolatot létesített köztetek és talán csak nem értek célba üzeneteid. Rosszabbik esetben hallotta, de nem győzte meg.
A démonok mögött baljós világoszöld kapuk nyílnak, mely mögött vörös lávakő piros fénye világit ki. És a pokoli légió megmaradt tagjai egy szó vagy vita nélkül eltűnnek. Nyugtalanság söpör végig katonáid között, akik már kezdtek hozzájuk szokni.
A feszült helyzetet tovább rontja, hogy az ember védők nem igyekeznek ki a várkapun, hanem ott csoportosulnak a katonáid mögött és ha némelyik szét is akar nézni kicsit a városban, akkor hamar két kísérőt kap a nyakába. Minden mozdulatotokat figyelik.
Semmi hír arról, hogy a királynő találkozni akarna veled. Sem Drawról. A három nép ostromló serege pedig elkezdi szedni a sátorfáját.
Valahogy az a rossz sejtelem gyötör, hogy a halott démonparancsnok beszélt a főnökével a haditerveidről, ahol az ostromlók és ostromlottak legyőzése is taktikai célként volt megjelölve. És amiből az adósságodat kívántad rendezni.

/Yuban/


Orkunk úgy dönt, hogy emberekkel osztozkodik a nőn. Méghozzá a legkisebb szeletet téve el magának. Hamar eléred a rést és kinézve lábad alatt a várárok húzódik. A túloldalon élőholtak egész nagy serege van, kik a megfutamodó tieidet üldözik... vagy csak bóklásznak utánuk. És selfek szétszórva, már nem csataalakzatban.
Rajtad áll, hogy mihez kezdesz. A vízben az ötleted nyomán megfulladt démonok hullái is ott vannak néhány orkéval együtt. Üldözők hangjai mögötted.

~ Na szép! Egy ekkora, összevont sereg és megfutamodik pár nyeszlett démontól és selftől? Szégyen!
Teljesen feldúlom magam ezen, eszembe sem jutva egy pár pillanatig, hogy magam is a visszavonulás nem túl nemes cselekedetét választottam, de hát úgy véltem van egy kis különbség.
A résnél azonban mégis megtorpantam, hiszen már az előbb sem sok választott el a fulladástól. Ha meg a nem épp táncos testemmel nekiállok átcsápolni a túloldalra, az nem kis zajjal fog járni és kizárt, hogy ezt valaki ne hallja meg. Belegondolva, hogy ott fogok bóját játszani miközben mindkét partról értem csorgatják a nyálukat……….hát ……..nem ez volt a kedvenc elképzelésem a halálomról.
Akkor már inkább harcban halok meg.
Hallom a közeledő súlyos lépteket, ezért aztán hátra arcot csinálok és kivillantva agyaraimat, legszebb mosolyommal fogadom az elsőket, ja meg a mosolyfakasztó fejszémmel.

/Csak Yubannak/


A nő és új követői közelednek. Helyzeted reménytelenségét látva szembe fordulsz velük, mikor megremeg a föld, ijesztően mozgatva az egész bástyát fölötted és te elesel. A bérgyilkosnő pedig ismét megsuhintja ostorát, hogy az siker esetén köréd tekeredjen és megrántva még tehetetlenebbül zuhanj a földre. Ha ez így történik, akkor könnyedén kötöz meg vele, mint valami húsvéti sonkát. Ám ha most is balkézzel indított támadást, akkor kiszolgáltatott helyzetbe kerül, akár egy suhintással is a halálba küldheted, gyorsan felszökkenve térdelésedből.
A többiek lemaradva tőle közelednek.


/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Sikeresen elkap téged.
4-6-ig -A Végtelennel közös támadása nem sok eredménnyel, annál több hátránnyal zárul.
/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

Magamban már megbékéltem, hogy csatlakozom elődeim szellemeinek hosszú sorához és talán egyszer nekem is megadatik, hogy jó tanácsokkal szolgáljak leszármazottaimnak, de persze ezt nem óhajtottam karba tett kézzel megtenni. Annyi ellenséget viszek magammal, hogy szőnyeget teríthessek a dicsőséges utamhoz.
És megint az a némber! Mit vétettem, hogy kísért engem. Suhogtat egy kicsit, aztán elrohan, hogy a férfiak mögé bújjon? Milyen dicsőség egy ilyen gyenge nőstény megölni?
Természetesen megismétli az előbbi mozdulatot és az ostor vége villámgyorsan közeledik a nyakam felé, amit azonnal megakasztok azzal, hogy felállok, majd a fejszémet kapom magam elé és annak nyelére hagyom rátekeredni.
Aztán jó nagyot rántok rajta, hogy a nő, úgy repül a lábaim elé, mintha zsinórón húzták volna.
Bal kezemmel a hajába markolok és úgy ahogy van, négykézláb, szembe fordítom a közeledőkkel és a nyakához illesztem a fejszém éles szélét.
- Állj! Ha tovább közeledtek, akkor a szuka meghal! Ki akarok jutni innen, ha sértetlenül kisétálok innen, visszakapjátok!
Nem mintha számítanék rá, hogy egy ilyen gyáva és gyenge embernőstény kellene nekik, mikor itt vagyok én, akivel bármelyik nyomorult dicsőséget szerezhetne magának, ha legyőzne.
Na, de a szellemek útjai kifürkészhetetlenek…………

/Csak Yubannak/



Könnyedén foglyul ejted a nőt, aki érti a helyzetet. Meg sem mozdul, ha nem akarod. Fegyvere meg kiesik a kezéből erőtlenül. Ám társai nem adják fel ilyen könnyen. Érezted ezt, mint kutya az esőt.
Lassan közelednek és vesznek körbe. A Végtelen keze ismét lángba borul és egészen közel jön hozzátok, hogy megkerüljön. Alig 1-1,5 méter van a csaj és közte, amikor megpróbál békésen elhaladni mellettetek.
Az ostromtorony még mindig lángol. Védők vannak fent a falakon. Hallod a beszélgetésüket, hogy egy másik kaput is megnyitottak, hogy a kinti selfek be tudjanak jönni a hullákkal. Látod, hogy egy páncélba bújt self nővel az élen merre felé tart egy nagyobb csoportjuk.
Egyelőre a paplovag-féle hatékonyan dirigál az egyszerű katonáknak, és félköralak sorfalba zárnak a résnél.

Nem is okozott nehézséget a nő, szinte elernyedt a kezemben – bár lehet nem a szavaim, hanem én magam voltam a nőstény gyengeségének oka?
Na, de mint már említettem, én az erős, kemény nőket kedvelem…..mondjuk a kezdet egész jó volt, na de a folytatás…….
Ééééés…..természetesen a helyzet egészen kezdett úgy alakulni, ahogy az előbb elgondoltam, hiszen egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha érdekelné őket a némber sorsa. Szépen lépkedtek tovább a mágus irányítása alatt, akinek keze ismét veszélyesen lobogni kezdett, azzal a fura kék lánggal.
Az egyetlen ostromtorony, ami eljutott a falakig, nagy lobogó lánggal égett, így magamra maradtam az egész várvédő sereggel.
Lassan mindenki tette a dolgát és velem a mágus csapata foglalkozott csak. Még azt a self parancsnoknőt is megpillantottam egy nagyobb csapat élén, aki a támadásunkkor bemenekült a várba.
~ Hát nekem itt a vég! ~ könyveltem el, de valahogy nem jött vele a szomorúság. Egy ork nem is nagyon számíthatott rá, hogy ágyban, párnák közt hal meg. Csak azt sajnáltam, hogy a fiamtól nem búcsúzhattam el, ahogy egy apának illik.
- Egy utolsó csók, te nő! – rántottam hirtelen a nőstény száját a sajátomhoz, aztán ugyanolyan hirtelen a mágus felé hajítottam, miközben hamarjában utána lódulok, hogy mire a mágus észbe kap már a nyakában is legyek és lecsapjam a fejét.

/Yuban/



A megmozdulásod meglepi a Végtelent, aki már-már elhitte, hogy büntetlenül a hátad mögé tud sétálni. Lángoló kezeivel kap a csaj után, aki síkit a gyilkos lángok láttára, de hamar kihunyt a fejszéd hatására, mielőtt még elérné a foglyod testét. Megmerevedve állt meg az összecsukló férfi előtt és te hátulról a lendülettel neki szaladtál.
Ha a gyilkolás után visszafogtad a lendületedet, akkor épp meg tudtál állni és ismét fogságba ejtheted. Ám ha tovább akarsz rohamozni a pajzsfalnak, akkor elsodrod őt és a földre esik.

El. Sem. Hiszem. Hogy. Sikerült!
Ezt olyan most-már-minden-mindegy rohamnak szántam és lehet én lepődtem meg jobban, ahogy a fejszém szinte kettészelte a mágus fejét, ezzel véget vetve nem csak az életének, hanem az ostoros némber sikolyainak is, akit a lángok kicsit megcsiklandoztak.
Na jó, itt-ott talán megpörkölődött, de hát rosszabb is lehetett volna, nem?
Meg aztán valószínűleg az sem dobta fel a hangulatát, hogy ismét a karjaimban kötött ki, amikor nekirohantam, de még időben elkaptam és meg is tartottam, elvégre igen jó pajzsnak bizonyulhat még a továbbiakban is.
- Naaaa? Akarja még folytatni valaki? Én most kimegyek, azon a kapun. – intek a legközelebbi kijárat felé, amit nem rég megnyitottak.
Mégis jobb, mint az a rés és még úsznom sem kell.

/Yuban és a self hadúrnő/


Nem igazán tudják, hogy mit kellene tegyenek. Vagyis tudják, csak a hogyant nem találták ki az élőpajzsod miatt. Az eddigi merev hadrend fellazul és két-három páncélos katona megpróbál elölről megállítani vagy mögéd kerülni. Már gyakorlott mozdulatokkal forgatod a fejszédet, hogy még ezeket a kisebb túlerőket is szétszórd, kik próbálják megóvni a nőt, ezért nem támadnak vehemensen, inkább kivárnak és... hopp, már megint túl késő.
Így jutsz el a kapu közelébe, ahol hősnőnk már a csata utáni dolgokat próbálja rendezni, intézni. A bejárat mögötti kis téren van, mögötte érkeznek még a hozzá hű katonái. Ám rajtuk múlik, hogy átengednek-e a hídon vagy az utadba állnak.

Nem kapok választ, nem is reméltem igazából. Majd a démonokra tekintek akik visszatérnek a saját birodalmukba.
-Ez is egy meg oldás végül.
Jelentem ki félhangosan, bár talán kisebb problémám is nagyobb ahogy körbe vesznek minket a vár védői. Ahogy minden elfemtől elvárható nem igazán indulnak meg a városba amíg arra engedélyt nem kapnak így viszont jóval szarabb is a helyzetünk ahogy minden irányból közelítenek felénk. A mai nap minden kibaszott perce egyre jobban megnehezíti a dolgomat, nos ennyit arról hogy békések fogunk tudni maradni amíg valahogy nem szerzek előnyt magamnak. Várakozásra adom ki a parancsot, nem szívesen.
-Piheny! -Parancsnok, remélem nem tekint minket fenyegetésnek azok után ahogy a saját embereimből többet vesztetem a maga várának a védésében mint amennyit maga.
Közöltem finoman egy tényt, remélve hogy nem az a válasz érkezik hogy a Patkányunk ötlete volt ez, ha igen akkor már csak a kérdés hogy Első lordunknak ehhez mi köze lehet.

Nem tudok választ kapni akár hogy is, egy felénk rohanó orkra leszek figyelmes. Pont felénk tart. Ez kellemetlen, ha idáig jutott akkor biztosan meg ölt jó pár védőt s talán az enyéim közül is elestek páran miatta.
-Fegyverbe, feltartóztatjuk. -Lehetőleg maradjon életbe!
Adtam ki a gyors utasítást, s embereim elején állok az ork útjába s ha halló távolságba ér kiáltok neki.
-Állj meg, addig amíg nem késő, ha meg adott magad mint hadifoglyom akkor az én általam szabott feltételek lesznek rád érvényesek, amikről hajlandó vagyok tárgyalni. -Ha nem akkor az emberek fognak el, és az egyelő a fájdalmas, vérbe fulladó haláloddal.
Reméltem hogy meg hallja és elég intelligenciával rendelkezik ahhoz hogy jelenleg ez lehet az egyetlen esélye. Nem is gondolkoztam egy rajta csak hirtelen jött az ötlet számomra, hogy egy Bénítás átokkal könnyedén megállíthatom. Már csak az a kérdés hogy elég gyorsan képes vagyok-e végre hajtani ahhoz hogy senki más ne sérüljön rajta kívül. Ha igen akkor kardommal a torkának szegezve nézzek rá kérdően és ismétlem el az előbb elhangzottakat. Biztos ami biztos alapon.

A mágus halálával láthatóan elbizonytalanodott az engem körülvevő nyeszlett társaság, így egy darabig gond nélkül közeledem az egyre hivogatóbbá váló kapu felé, leszámítva pár életunt katonát, akik kipróbálták fejszém élességét és rosszul jártak. A többiek ezek után kellő távolságban tartva magukat csak káromkodva és mindenféle „jókívánságokat” a fejemhez vágva követtek.
Ám, amikor már feltámadt bennem a remény, akkor ette a fene az utamba azt a sötét elf némbert, aki annyi páncélt aggatott magára, hogy elmehetett volna a várárok alján pihenő gólemdémon párjának.
Ha nem tudtam volna, hogy valami nagykutya, akkor most kitalálhattam, hiszen egyből parancsolgatni kezdett és máris úgy beszélt, mintha a tulajdona lennék, de én már megtapasztaltam a self vendégszeretetet és köszönöm elég volt.
A kezemben tartott nőt még jobban magamhoz szorítom, hogy szinte már eggyé olvad velem és válaszként csak egy baljós vicsorral rámordulok az elém cövekelőkre.
- NEM!
Azzal tovább vonszolom magam előtt a nőstényt és igyekszem eloldalazni a kapu felé. Ha a bénítás átka megfogan, akkor a kezem rászorul a nő torkára és csak a szellemek a megmondhatói, hogy elég lesz e a levegője, amíg az elmúlik, viszont dühös és kétségbeesett morgáson kívül nem valószínű, hogy bármit is tehetek a saját védelmemre.

/Várkapunál/


Megnyugodtál a Pokol urával való vitád lezárulta miatt. Úgy tűnik, mind két fél számára elfogadható megoldás született. És most az evilági problémák kötnek le. A Túlvilág gondjai ráérnek majd halálod után. Vagy leghamarabb hazaérkezésedkor, békességben és biztonságban.
Jelenleg egy ork lefegyverzése -élve vagy holtan- jelenti az első számú problémát, de ne becsüljük le! Hiszen Yubanról van szó. És emögött talán eltörpül még az is, hogy a vár védői a jelek szerint készülnek arra, nehogy megtámad őket vagy a védtelen civileket meglepetésszerűen.
Ráfókuszálva a két főszereplőre, ha az igézet megfogan, akkor már nem lesz ideje kedvenc tímárunknak a szorítást erősebbre fogni. Egy pillanat alatt megfagy, mielőtt észrevenné, hogy mi történt. Ám ha már eleve fojtogatta a bérgyilkosnőt, akkor valóban csak az ujjai levágásával vagy az átok megszüntetésével tudnák megmenteni.
Ha viszont a hadvezér szellemileg kimerült és visszaveri az elméd, akkor tovább araszolhatsz a kapu felé, ahol self katonákat élettelen, üveges tekintettel láthatsz saját -vagy mások- sírját ásni a kijárat túloldalán.
Csak a Harci Szerencse a megmondhatója, hogy miként fog folytatódni...

/Kockadobás: Hatos
1-4-ig -Dreyndra varázslata sikeres.
5 -A hadvezér varázslata működik, de csak pár pillanatig. Ennyi ideje maradt, hogy a tímárhoz ugorjon és valamit csináljon, mielőtt kienged és védekezni tud.
6 -Yuban akarata sikeresen ellenáll.
/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5

Talán elbízhattam magam ahogy az ork tovább jön, de nem sokáig amint a varázslatom hatni kezd az ork a földre kerül. Legközelebbi katonáim szinte velem együtt indulnak meg felé. Legkorábban oda érő katonám igyekszik az orkot lefegyverezni, míg jó magam egyenesen a mellkasára lépve hideg, tüskével díszített lemezcsizmámmal, s fegyveremet egyenesen a torkának szegezem. Majd igyekszem jobb belátásra bírni őt saját nyelvén amit attól a néhány orktól tanultam akik engem szolgálnak. Sosem tudható még is mikor lesz szüksége ilyen tudásra egy magam fajta elfnek, majd igyekszem a legjobban elmagyarázni mit is akarok tőle.
-Gondolom a csatamezőn szívesebben halnál meg. -Itt a lehetőséged, add meg magad és elintézem hogy vissza juss a sajátjaidhoz, ehhez mindössze csak annyit várok hogy egy üzenetet kézbesíts az ork csapatok vezetőinek.
Nem tudom készül-e valamire az ork, de bízom abban hogy legrosszabb esetben is ha nem a saját kardom akkor a közelünkbe érő katonáim fegyveri állítják őt meg. Ha viszont végig hallgat és beleegyezik akkor leszállok róla és az emberi parancsnok felé szegezem a figyelmem aki ekkora csak elő kerülhetett valahonnan remélhetőleg a patkányunkkal.

A nagy harci hévben egy dolgot teljesen elfelejtettem. Méghozzá azt, hogy a sötét elf mocskok sosem harcolnak tisztességesen és sötét mágiájukat nem haboznak bevetni, ha szorul a nyakukon a hurok.
Igaz, nem is velük készültünk megütközni, hanem egy emberek lakta várat bevenni, de helyette démonok és selfek seregébe botlottunk. Nem csoda, hogy a seregeink visszavonultak, bár gondolom csak átszervezik a támadást, hogy alkalmazkodjanak a kialakult helyzethez.
Viszont rajtam ez már nem fog segíteni. Az elszállt vérgőzzel együtt már tisztán látom, hogy milyen kevés esélyem van.
Még az emberek talán hagyták volna, hogy elmenjek, de egy nyomorult self? Mit számít neki egy gyenge nőstény élete?
És akkor még nem is gondoltam a varázslatukra. Ez hiba volt!
A kezem bénultan hullott le a testem mellé, én meg térdre zuhantam, majd eldőltem, mint egy kivágott fa. Ismertem ezt a mágiát. Pont ezért lepett meg, hogy egy pillanattal később már ismét erőt éreztem a tagjaimban. Ám ez elég idő volt ahhoz, hogy addigra karderdő vegyen körül és a páncélos némber taposson a mellkasomon, fegyverét a torkomnak szegezve.
Lerázhattam volna magamról, mint egy rongyot, hiszen az erőm visszatért, de talán egy pillanattal éltem volna túl. Még meg is kockáztattam volna, mert harcban elesni dicsőség és én nem leszek többé rab, de érdekes dolgot ajánl, még ha nehezen is értem fura nyelvjárását.
Ezért biccentek felé és én is saját nyelvemen szólok.
- Ha állod a szavad, akkor én sem mészárolom le az embereidet. Mond mit akarsz és megfontolom!
Úgy vélem a megadás feltételeiről akar tárgyalni. De ha nem, akkor is lehetőségem lesz visszatérni a csatába és helyreállítani a becsületemet.

A kijutás meglepő fordulatot vett.
No, nem azon csodálkozik a Mesélő, hogy itt a vége. Már rég látta távolabb szemlélve az eseményeket, mint te, aki benne voltál, ahogy gyülekeztek a védők és te egyre inkább magadra maradtál mostanra egyetlen küzdőként. (És egyedüliként, aki a várba egyáltalán bejutott.)
Egy varázslásban igen tapasztalt éjtündéve hozott össze a sors és mégis csak egy röpke pillanatig... vagyis kettőig sikerült lebénítania. Nem véletlenül gondoltál és próbáltad meg törzsed vezetői szerepét átvenni Hraman halála után. Valóban úgy tűnik, hogy testi adottságod mellett ügyes fegyverforgatásod és a mágiának is ellenálló, szilárd akaratod van. Igen nagy kár, hogy reménytelen a helyzeted a győzelemre.
De pont ezen lepődtem meg csendes krónikásként. Dreyndra tárgyalni akar az orkok vezetőjével és a diplomáciát minden oughwari tiszteli. Úgy, mintha az életük múlna azon, hogy egy-egy vesztes csata után (vagy a ravasz portyavezetők esetén előtte, mikor már látják a túlerőt) az elvonulás feltételeiről tárgyalni tudjanak még azokkal az emberi végvári vitézekkel is, kik szívükben mély gyűlöletet éreznek a be-betörő hordák ellen. (Ám kímélik ők is saját bajtársaikat, ha két szövetséges között a SenkiFöldjén elkerülhető a vérontás.)
Rajtatok áll, hogyan lesz a folytatás.

Ahogy bólint az ork én magam is úgy intek a sok kardosnak hogy engedjék felállni, s magam is hátrébb lépek. Majd ahogy végignézek a környezetünkön lassan realizálom hogy se a patkány se a vár kapitány nem volt képes ide vonszoltatni a seggét. Ez van amikor olyanokra kell számítson az elf akinek legtöbb jelentése a helyi hölgyekről szól, csodálkozásom azon hogy az első lord miért tart egy ennyire mihasznát nem tart sokáig az orkra tekintésem után. Még mindig az ő nyelvén igyekszem meg értetni magam vele.
-Nem sok, csak egyetlen üzenet, kérés, vedd ahogy akarod.
Közöltem röviden majd gyorsan térek a tárgyra.
-Nem szeretek feleslegesen vért ontani, és ez a vár már így is több emberembe került mint a védőkébe, ha körbe nézel láthatod még is hogyan hálálkodnak.
Foglaltam össze tényleges mondadóm lényegét majd rátértem arra részre amiért szükségem lehet az orkra.
-Ha vissza engedlek, elintézel nekem egy privát találkozót a jelenlegi csapataitok vezetőjével, azon feltétel mellet hogy csak éjszaka, távol mint a vártól és a emberek, zöldikék táborától?
Hangzott el a kérdés, ahogy az orkra tekintek gondolom a helyi emberekben is jobban küzd a bosszú vágy az ork iránt. Így hát néhány emberemnek csak kezemmel jelzem hogy ne engedjek át senkit egyelőre. Remélem az ork belemegy és sikerülhet azon tervem hogy félre állítsam a támadók legjobbjait, elvégre ez az ork még mindig életbe van és kétlem hogy bárki vele együtt érkezett volna.

Lassan felállok a fejszém lazán az oldalam mellett tartva, hiszen nem engedtem el és a némberen kívül nem jött testközelbe senki, hogy elvegye, ami nagy előrelátásra vall tőlük. Nehezen viselem, ha más akar hozzányúlni.
A self nő hátrál egy kicsit és azt gondolja megtéveszt és figyelmetlenné tesz a látszólagos nyugalma, de én éber maradok. Láthatja, hogy figyelmesen nézek rá, várva, hogy mivel rukkol elő, mit ajánl a törzsfőknek, amit az én számmal akar eljuttatni hozzájuk.
Mikor folytatja és magyarázza, hogy ez inkább kérdés……kissé értetlenül nézek rá.
Akkor most üzenni akar vagy kérni? Igaz a megadásnak is vannak fokozatai, de bár eddig sem voltam nagy véleménnyel a selfekről, azért könyörögni nem gondoltam őket. Ennyire jól állnánk?
Igaz, én nem láttam sokat a falakon kívüli helyzetből, így persze ez is lehet.
~ Hahh! Úgy látszik nem kedvelik túlságosan egymást az emberi védőkkel…….~ vonom le a következtetést a továbbiakban.
Ha ember lennék most biztos felvonnám a szemöldökömet az ajánlatára, de orkként egy arcizmom sem rezzen, mert nyilvánvaló, hogy külön alkut akar velünk, amibe nem akarja bevonni az alkalmi szövetségeseinket, ahogy a saját szövetségesét sem.
- Alku? – mordulok rá mély hangon.
Most már magabiztos vagyok, tudom, hogy egy ujjal sem fog hozzám nyúlni, mert ki akarja húzni innen a belét. Valami nagyon nem alakult jól a sötét seregének és most szép csendben el akar tűnni.
De, hát ha csak ennyit kell tennem, hogy sértetlenül kisétáljak innen, akkor ezt a szívességet miért ne tegyem meg. Ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a főnökök belemennek. Sok a környéken a fa, legfeljebb rájuk gyújtjuk az egész kócerájt vagy kiéheztetjük őket……
- Yuban.. – ütök a mellkasomra. – elviszi szavaidat a knuutoknak. Válaszukat majd egy nyíllal eljuttatjuk neked. – villantom ki az agyaram.
A többieket odakinn megüti a laposguta, ha dicsőségesen kisétálok a várból, ahova én tettem be a lábam egyedül!

Történetünk lassan véget ér.
Yuban válasza azt jelenti, hogy megkapja, amit kért a self. Hamarosan Tech sátrában tesz jelentést. De előtte még találkozik törzsfőnökével. Hawrok megpaskolja a válladat, amikor egyben lát viszont. És ő is magán beszélgetésre hív.
-Már Braslov után oda akartam ezt adni neked.
* A ládájához lép és egy teljes harci vértezetet vesz ki belőle. Soha nem láttál ilyen vasat... csak náluk.
-A törpök aranyából a jussod. Fegyver nem viszi át, csak amit ők kovácsolnak. A legkeményebb fém, amit valaha láttam. Rozsda nem támadja meg. Azt mondják azok a picikék... ők savval öntik le és ha lecsorog, akkor jó.
De ez csak a mélység sötét alagútjainak és rossz levegőjének idióta legendája. Vigyázz arra, hogy maró anyag ne érje!
* Ezüst színű darabok igen csak matt fényűek. Súlyra ugyan olyannak tűnnek, mint a közönséges acél. És ideje Tech-kel találkoznod ebben a felszerelésben. A knuutod pedig... nem lepődik meg semmin. Az egész Kőzabáló törzs ilyen mérhetetlenül drága cuccokban masíroz a csatatéren és mindig lemaradnak a bunyóról.


/Később/

Késő este van és Minden Orkok Ura egy három méteres tünde íjjal a kezében várja aznapi beszélgetőtársát. Ahogy Yuban is gondolta, sok erre felé az erdő. Ez pont az, ahol a lovasságod a lovagok elől menekült. Nem egy kiváló katonád holtteste van karóba húzva. Hasuknál karmok tépték fel és óriási farkas agyarak marcangolták több helyen a húsukat.

Ahogy az ork bele egyezik úgy állok ki az útjából minden egyes katonámmal. Ki engedjük, ha az emberek elég hülyék hogy meg támadják akkor ránk már nem számíthatnak mint segítség. Végül ki ér a várkapun, ekkor fellélegzek és neki állok szervezgetni, estére elkel tűnöm feltűnés nélkül, ez a legnehezebb feladatom jelenleg.

Ahogy eljön az este, néhány katonám társaságában hagyom el a várat, annak parancsnokának szinte teljes örömére. Nem igazán érdekelte miért megyek, vagy hova csak menjek szerencsémre. Lassan haladunk, nem voltam benne biztos hogy mennyire is bízhatok meg az orkokban. Majd a találka helytől bőségesen látó távolon kívül elválok a katonáimtól és egyedül megyek tovább. Ahogy bejeb haladok rá jövök mi lett a lovagságommal, ezért nem érkeztek meg amikor kellet volna. Picsába is, ezzel most nem tudok mit tenni akár mennyire is akarnék. Majd meg látom a rám várakozó orkot, méretes személy, az íj a kezében hasonlít a zöldekére de ez csak valami amit nem is igazán veszek észre.
-Szép estét, ezek szerint megkapta üzenetem és hajlandó is megfontolni ajánlatomat?
Tettem fel a kérdést amire a válasz egyértelmű volt a jelenlétéből így ahogy jelzi hogy igen folytatom.
-Magának is biztosan meg vannak a tervei a várral, ahogy nekünk is meg volt a csatával. -Remélem egyességre jutunk, a legkiválóbb támadókkal lehetőleg nem méretném össze a már igen meg fogyatkozott harcosaimat.
Folytatok egy olyan beszélgetést ami lehetőleg az orknak kedvező helyzetet alakít ki így csak jobban bele megy abba amit akarok tőle.
-Ebből kifolyólag én felajánlom önnek a várat, két aprócska dologért cserébe, az egyik hogy a sebesültjeimet ma este engedik vissza térni a saját földjeinkre, a második pedig hogy segítenek nekem elérni azt amiért ide jöttem, és az nem más mind az erdei király élve való elfogása.
Ahogy befejeztem a monológomat kérdően nézek az orkra, remélve hogy igen csak sikerül valami legalább félig hasznos egyességet kötni vele.