Faj: Sötét elf

Nem: Férfi

Kor: 170 körül (komolyan, had ne számoljam már!)

Becenév: Utolsó (nagyon kevesen ismerik, néhány nagyon idős elf)

Rang: Hadvezér

Mágia szint: Mester

A legidősebb hadvezér és egyben a legkegyetlenebb is. Csapatát sem kíméli és senki mást sem, csak a számára megadott feladat elvégzése a fontos. A király jó barátja és hű hadvezére, persze ez nem nyilvánul meg pacsizásban, sőt még csak nem is viselkednek barátként. egyszerűen tudják, hogy mindenben számíthatnak egymásra. Persze ettől még nem lehet biztos abban Uráldur, hogyha hibázik egy csata során, hogy nem szegik fejét, de mindenképp előnyben van a többiekkel szemben.
A tünde egy titkot őriz a múltból, amit senkinek nem mondott el eddig. Gyerek korában Utolsó volt a beceneve és ezt meglepő módon maga kérte, hogy így legyen. A társai furcsállották ezt a különös hóbortot, mert úgy tűnt számukra, hogy ezzel akaratán kívül alá ássa saját tekintélyét és önsorsrontón terjeszti a vesztes imázsát. Bármennyire is nagy energiákat fektetett bele, hogy ez a neve meghonosodjon az őt ismerők körében és elhomályosítsa eredeti nevét, a hadsereg korai előléptetéseinél teljesen elfelejtődött annál a pár barátjánál is, akit addig rá tudott venni, hogy így szólítsák.
Ritkán keresi az alkalmat, hogy más fajtársával önfeledten beszélgessen. Ez meglepő, hiszen amikor fontos ügyeket kell gyorsan átbeszélni beosztottjaival, akkor mindig talál elég türelmet magában, hogy teljesen felesleges tisztelet köröket tegyen. Jól tűri, ha tettre készebb katonái akár jelzik is neki -a tiszteletlenség nélkül-, hogy nem igényelik eme „púdert”, ám magában úgy érzi, hogy a hadsereg ereje rohamosan gyengül a fiatal tisztekkel, akik kellő türelem nélkül igyekeznek az ország javát szolgálni.

Mára csak népem érettebb része ismeri azt a kort, amikor az Útra léptem, melyet mások az életemnek neveznek. Régen volt, egész más idők. Kultúránk ragyogott és seregünket nem állította meg semmi. Büszkén léptem a hadsereg kötelékébe, férfivá éretten.
Akkoriban még fele ilyen jól sem birtokoltam a misztériumot, de azok a fiatalok, akikkel kikerültem a gyermeki tanulás éveiből összehasonlíthatatlanul erősebbek voltak a ma felnövő generációknál.
Mi tudtuk jól, mi az a fegyelem, ravaszság, kitartás. Nem omlottunk össze az első nehézség láttán, hanem hidat kerestünk a szakadék felett. Nem lemásztunk meg toporogtunk a peremén, hanem felderítettük az utat, mely elvezett a kapott cél felé.
Én emlékszem. Én emlékszem ezekre az évekre, ahogyan a velem egyidősek. Enathiel legenda volt a szemünkben, valaki, akire felnézhettünk. Idősebb volt nálam és bölcsebb, de sosem zavart, ha el kellett ismernem, hogy valaki jobb nálam. És ebben egyek voltunk a nemzedékemmel.
Akkoriban még csak egy árnyékból kitörni akaró tiszt voltam, mikor már tudtuk, hogy ő uralkodó lesz egykor. De nem irigykedtünk és tettünk alá egymásnak, mint a mai fiatalok! Én már akkor is jó kiállású, erős katona voltam, ám varázslatok és bölcsesség terén sokat kellett még fejlődnöm.
És kihasználtam minden lehetőséget, hogy magasabb szintet érjek el. Igen gyorsan haladtam ezzel és sikerült beérnem őt... valamilyen szinten. No, mégis mit vár e világ szülötte? Az uralkodó képességeit soha el nem éri, de azért beállítok -azt hiszem- egy mércét.
Fáj látni az utóbbi években, hogy az a nemesség, ami bennünk megvolt, nem öröklődött. Jól bánnak a fegyverekkel az utódok és cseperedik a természetfeletti is lelkükben. Ám valami fontos érték csoport -nem tudom jobban megfogalmazni- hiányzik belőlük. Nyugalom, előre látás, kitartás, pontosság... néhány szó, mely leírja azt a megfoghatatlan masszát, mely külön-külön ráfogható a kölykökre, hogy majd megtanulják. Ám félek, nem fogják vagy nem időben. Olyanok, mintha lenéznék egy kialudt vulkán kürtőjébe és azt látnám, hogy két sereg összecsap egymással. Nincsenek kijáratok, nincs hely hova hátrálni, csupán egymás felé rohanó pajzsfalak.
Mi a gond? Hát az, hogy nem élünk örökké! Köztünk is voltak forró fejűek, de ők ki is hullottak. Hogy akarja a népem túlélni nem hogy az évezredeket, de az elkövetkezendő pár évszázadot, ha ily agresszívan fut a halál után? A bizalmat megrendíti lassan a másik erényeit el nem ismerő verseny. A hosszú távú terveinket kikezdi a türelmetlenség.
Nyolc fiamból hatot már elvesztettem. Unokáim révén halhatatlan vagyok. Ám a Birodalom sokkal halandóbbnak tűnik szokatlan módon, mint halandó életem. Igyekszem helyt állni a feladatok sűrűjében. Sokszor úgy gondolom, több időt kellene kapnom a tervek kicsiszolására. Máskor pedig (cööö!) legyintek egyet és úgy sem láthatok mindent előre. A szolgálat az, mely hiányzik az utánunk jövőkből. Nem azért végezni a dolgunkat, hogy a szamár létrán előre lépjünk meg henceghessünk egy pohár fröccs felett róla. Az is szolgálat, ha a Világ dolgait fordítottad más irányba, és nem beszélhetsz róla soha.

Uráldur mosolyogva fogadta a belépő tiszteket. A szolga, aki bekísérte őket az ajtón kihátrált, miután intett neki, hogy távozzon. De már nagy léptekkel közeledett az embereihez, hogy maga nyújtsa a kezét, üdvözölve őket. Nem okozott meglepetést, mindegyikük többször kapott már meghívást, hogy különböző akciókat átbeszéljenek előző este. Ismerték jól őt és különös szokásait.
Széles karmozdulattal mutatta az utat a hadvezér asztalához az egyik centuriónak, ahol már fölállított táblán várta őket a játék. Magyarázni sem kellett ennek a jelentését, a kipirosodott arcú férfi egyenes tartással sétált oda. Tudta jól, hogy ezek szerint ő lesz az első, akinek személyesen mondja el a holnapi hadgyakorlaton a parancsokat. Jól tudta, hogy a játék igazi lényege, hogy kellő képen felkészüljön a feladatára, miközben hátrányba kerül a többiekkel szemben, akik megbeszélését majd nem hallgatja végig.
-A Shell-erdőnél önre a védelem megszervezését bíznám, ha megfelel úgy.
*Jó vicc! Ha megfelel. És ha nem érzi testhez állónak? Vajon hogyan reagálna a birodalom második embere, ha egy középvonalbeli ranggal rendelkező barátságos mosollyal közölné vele, hogy szíve szerint valami dinamikusabb és kiszámíthatóbb feladatot látna szívesen?
-Nekem tökéletesen jó. Amit mond, azt csinálom, uram!
-Helyes! -miközben úgy beszélgettek egymással, mintha csak a londoni felsőházban tárgyalna két karót nyelt aktakukac arról, hogy elmennek-e ebédelni, aközben egymás után kopogtak a bábuk a táblán- Az ön emberei reggel 5 és 6 között szerelik fel magukat. Egyedül önök ellátmányozzák magukat ebben az időszakban. -felpillantott a másik három, háttérben figyelő alakra- Mindenki más hajnal 6 és 8 között választják ki, milyen fegyverrel kell neki a küldetése végzéséhez.
-Mik a sarok pontok, parancsnok? -tért a tárgyra a részletekről.
-Teljes körűen szabad kezet kap a tábor körüli teendők megszervezésében.
-Milyen eszközöket rendel a tervben mellém?
-Bármit igényelhet a raktárból, aminek szükségét látja. -tárta szét a kezét- Önnek kell az a bástya? -vetette közbe. Al-Nuszra keze megrándult, hogy reflexből a tábla felé lendüljön, ha utolsó pillanatban még módosítani akarna valamit. De egyszerűen esélye nem volt soha, hogy észre vegye, milyen hibára utal felettese, mielőtt megfogna egy bábút a játéktér szélén. A nála idősebb sötét elf felvonta a szemöldökét és úgy bámult a képébe kérdőn, miközben egyesével ugráltatta a futót a csatatér szemközti végébe, hogy jelezze, mely szabályos útvonalon akarja egy lépésből kilőni a másik bábuját.
-Kellett volna, de most már mindegy. -mentegetőzött a másik fejét ingatva.
-Ha gondolod, visszavonhatom a lépést és majd leveszem később. Nekem mindegy! -kínálta fel nagylelkűen a főnök.
*Al-Nuszra a kar azon többségéhez tartozott, akik nem kicsit utálják Uráldurnak az ehhez hasonló felesleges gesztusait. Nem fog visszalépést kérni, hiszen azzal oda adná a becsületét. Megkérdőjelezhetővé válna, hogy vállalja-e tettei után a felelősséget. Ám még úgy is igen valóságos lenne az esély, hogy szégyen szemre veszít. Az ujjain meg tudja számolni, hányat léptek eddig és máris megtámadták egy közepes fontosságú bábuval a védelme legfontosabb támaszát. Ez a húzás akkor is megérné, ha egyszerű csere lenne. Ám a balszerencse okán olyan hibát vétett a kezdeti felállásban, aminek köszönhetően még csak esélye sincs visszaütni azonnal. A holnapi megbeszélést kicsit háttérbe szorítva azon gondolkodik, hogyan zárhatná el az utat a szemtelen befurakodótól és készíthetne elő valahogy egy revansot.
-Nem, nem lépek vissza. Vegye csak, jobban kellett volna koncentrálnom. Az én hibám. -ostorozta önmagát nyilvánosan, a hátul mindent figyelő versenytársai szeme láttára- Szóval korlátlan kezet kapok a csapatok felkészítésében és felszerelésében?
-A legteljesebb mértékben. Nézze! Őszinte leszek magával. Gondolkodtam azon, mivel segítsem a nem túl könnyű feladatát, ám utána úgy döntöttem, hogy inkább a többiek küldetésének kidolgozásán fáradozok és nem korlátozom be a lehetőségeit túlságosan.
*Miközben folytatódott a parti még jó néhány technikai kérdésre rákérdezett a védelem főparancsnoka, ám utána néma hallgatásba merülve rakosgatták lépésről lépésre a szeánszot, melyet nem is sejtette, hogy mind a kettejük érdektelennek tart. Bármennyire is erőlteti Uráldur, hogy eme harci játék közben igazítsa el embereit, ő maga is túl egyszerű szabályrendszerűnek tartotta, mely nem képes visszaadni egy valós háború körülményeit és bonyolult hátsó szálait. Ám mégis kielégítő információt lehet szerezni vele az őt körülvevő emberekről, ha rá bírja őket, hogy játsszanak.
A következő két jelölttel is hasonló módon vezette fel a kívánalmait, ám ők a támadásban fognak szerepet játszani. Ahogy gyanította is az első páciens, igen csak megkönnyíthette volna a dolgát, ha ő hallgathatta volna ki az árnyékban meglapulva a paramétereket, ami alapján meg kell roppantani az ellenállást és riválisai nem értesültek volna a védelem -szerény- eligazításáról.
Amikor Hussuni negyedikként az asztalhoz ült, már előre eldöntöttnek látta a támadók fölényét, bármi is történik a négy stratéga részéről. Csak remélni tudta, hogy őt és osztagát szintén ennek erősítésére szánja és nem akarja eljátszani a király bizalmasa, hogy az erő kiegyenlítése végett jelentkeznie kell egy vele egyenrangú szobájában és meg kell kérdeznie, hogy miben tudna neki segíteni... A védelem egyértelműen egy kézből lesz irányítva és a posztot már kiosztották valakinek. Nincs itt a szobába, hogy megkérdezzék, mi a véleménye, ha a langaléta tünde csatlakozna a jóval kisebb állományával.
-Nos, elég hosszú esténk volt ma, nem de bár? Melyikkel szeretne lenni, a feketével vagy a fehérrel?
-Nekem mindegy, bármelyik jó. -dobta vissza a labdát a melák.
-Akkor lesz a fehérrel. Szeretek a feketével lenni. Inkább kontrázom az ellenfél megmozdulásait, mint sem irányítom az eseményeket.
-Ahogy ön dönt, uram!
-A gyakorlaton egy speciális feladatot bíznék önre, ha úgy megfelel. A Hegedűk rétjére vezető úton kell tíz ellátó szekeret őriznie és biztosítani, hogy napnyugtakor kellő mennyiségű élelmiszer utánpótlás induljon innen Al-Nuszra táborába. Így jó lesz?
-De uram! Ők nem fognak kellő ételt vinni magukkal? -őszinte meglepődés, nem is inkább megdöbbenés ült ki az arcára.
-Nem tudom. Az igazság az, hogy erről nem konzultáltam még vele. -a hadvezér összeráncolódó szemöldöke enyhén felfelé ívelt, mintha csak azt kérdezné, hogy „Ügye nem azt mondta az előbb, amit hallani engedett a fülem?”
-De... akkor... -hirtelen elnémult és ostobán merengve lépegetett a játék közben.
*Nem volt olyan egyszerű gondolkodású, mint kívülről tűnt. Bár előmenetelében kétség kívül szerepet játszott, hogy fajában igen ritka az ilyen nagy izmokkal megáldott egyén, ám nem jutott volna el a tisztté válás első lépcsőfokára sem, ha nem lenne benne a stratégiai helyzetfelismerés legapróbb szikrája.
-De akkor, tisztelettel megengedi, pont szembe kapom Cromwall irányának szárnyát... ha nem erre jönnek, hanem kerülnek egyet.
-Van esélye, ez bizony tényleg így van. -bólintott a vele szemben ülő.
-Akkor? Kitartani amíg lehet?
-A parancs... Kell magának ez...
-Nem. -vágta rá a feleletet. Ismerte jól elöljárója szokását a szakaszvezető és nem kívánta eljátszani a színházat, amely során leveszik a bábúját. Már jó előre készen állt, hogy szokásos taktikájával megnyitja a vonalakat és egy gyors játékban adok-kapok küzdelmet alakít ki, ahol az idős tündének is nagyok lesznek a veszteségei, ám az övé is. Egy bábuért sem fog drámát játszani.
-Hát, maga tudja. Nekem kell, szóval leveszem. Szóval a parancs egyértelmű, szerintem. Az út mentén fel kell halmoznia reggel nyolcig elegendő élelmiszert, hogy bármi is történjék a nap folyamán, este elindulhasson innen egy szállítmány a védők táborába, ami elég lesz nekik bármeddig, amíg szükséges a hadgyakorlat végéig.

Fáklyák lobogó tüzében rángatta két suhanc az idős ellátmányozó tisztet, hogy kinyissa a kulcsával az ajtót. A raktárnál Al-Nuszra már ott várta őket, gyilkos pillantásokat lövellve a fogolyra.
-Mi a fenét akartok kivenni, hogy ennyire sürgős? Nem érne rá normális időben? Nem kell izgulni, amihez papírotok van, azt kiadom. -morgolódott hangosan. Matatás és egy nagy kattanás után már nyitotta is volna a bejárat négy méter magas szárnyát, ám a közlegények szinte kitépték, úgy siettek befelé menni.
-Nos, akkor mit óhajt az Uralkodó? Mit adjak ki nektek?
-Mindent. -felelte hűvös követeléssel a centúrió és egy papír lapot nyomott a kezeibe- Mi lesz már, fiúk? Azonnal hozzátok ki a katapultokat és a nehéz fegyvereket! Gyerünk, egy-kettő, ide mellém szépen!
-Mindent. -ismételte dünnyögve a vén felügyelő, majd az okiratot böngészte, hátha megtudja, mire is célzott- Jól van, úgy látom, hogy maga most az ász. Akkor, mire van szüksége? Bármit kérhet. -fülég ért a vigyora és tudta, hogy korai kelését leszámítva jó napja lesz. Ez egy olyan lekönyvelhetetlen biankó csekk, aminél nem kell lopástól tartania vagy visszaéléstől. A leltározás álma, hogy egy ilyen legyen mellékelve a könyvedbe.
-Mindent. -mondta megint hűvös nyugalommal a katonák vezetője- Katapult, balliszta, pajzs, lándzsa, kard, varázsbot, üveggyöngy... Mindent viszünk. -majd pipiskedve átnézett a válla felett- Mi lesz már? Ki kell pakolni az egész raktárat, egy órátok van rá. Az után átmentek a másik csapathoz segíteni kitakarítani az élelmiszert. Hús, lisztet, mindent viszünk onnan is. De mondom, végzünk egy óra alatt. Kicsit pattogósabban, kifutunk az időből!
*A kikerekedett szemek és saját emberei hangjára a háta mögött, mely szerint őrültség több pajzsot vinni, mint ahányan vannak, csak belülről vigyorgott, de nagyon. Egy óriás alvás a majd lehunyódó szemiben, miután rossz alvásának végett vetve egész éjszaka azon törte a fejét, hogy lehetne valahogy kivédeni három alakulat különböző parancsokat követő támadását eggyel. Végül rájött, hogy az instrukciók ismerete nélkül abszolút nem tudja külön csapatokként kezelni a védelem megszervezésében őket. Ez után jutott ez az ördögi ötlet az eszébe.
~Kíváncsi vagyok, hogy támadtok meg engem, ha puszta kézzel kell felvennetek a harcot velünk?
*Az est további részét azzal töltötte, hogy számolta, mit csináljanak és milyen ütemben kéne végezni vele, hogy minden vételezhető felszerelést elszállítsanak a gyakorlat helyszínére. Végül rájött, hogy bármit tesz is, nem fog sikerülni, ám megadja magának azt az esélyt, hogy a lehetőségekhez mérten mégis lemeríti a készleteket, mielőtt az ellenség elkezdhetné beadni az igényeit. A többit meg majd megoldja.
Egy össze verődő bakancs csattanására fordult háta mögé. Még a vér is megfagyott az ereiben, mikor meglátta, hogy maga Uráldur szemléli a készülődő csapatot.
~Hogy ez hogy nem tudott még egy kicsit aludni?
*Jól tudta, hogy elméletének gyenge pontja, hogy marhára -de tényleg kimondhatatlanul nagyon- pofátlan. A hőn vágyott erőforrásokat messzemenőkig pazarló és katonailag teljesen lényegtelen, hiszen soha nem mi határozzuk meg, milyen felszereléssel rendelkezik az ellenség. Igen valószínű volt, hogy közbe fog valaki avatkozni. De jobb szerette volna, ha ez csak valamelyik szemfüles ellenfele lenne és nem magától a főnökétől kapja meg elsőnek a letolást.
A király legbefolyásosabb embere mérgesen nézett a szemébe, és a továbbiakban oly módon szemlélte a reménytelen futamot, hogy a kezdetekre mindezzel a felszereléssel el tudják foglalni a pozíciójukat, mintha néma hallgatásával akarná megroppantani a lelkét a túlkapóknak és elvárná tőlük, hogy azonnal mindent visszahordjanak.
Ám szája rezzenéstelen maradt, Uráldur nem tett semmit, hogy leállítsa a támadó fél kirablását. Tudta jól, hogy kellemetlen hangnemben fogják őt beosztottai számon kérni, hogyan engedhette, hogy a királyság javait így kiforgassák és a játékszabályokat így semmibe vegyék. Ám tudta jól, hogy azokra a számon kérésekre már nem fog néma maradni, megadja a válaszait. A hadgyakorlatba nem avatkozik bele.