/Viridiel, Uráldur hadvezér nincs a helyszínen/

A menekülő nyomában.

Jól kitaposott földutakon jár Turion fia, mikor egy tanyától nem messze földhalomra lehet figyelmes. Bár ez nem rendkívüli, hiszen ki tudná felsorolni a sok erőt, mely kis buckát emel Ceralla sík vidékein? Ráadásul... még csak nem is olyan nagy, hogy ezt bárkit zavarhatna, ha nem akarja éppen átlépni és kellene megemelnie a lábát az itt botorkáló járókelőnek? De miért tegyen ilyet, ha ott az út, ahol nem kell vakondtúrásokon keresztül lépni?
Ám ami néhány erre tévedt vándor szemét megragadja, az a kis bucka tetejébe szúrt kard és egy ásó. Jobb is tovább menni mielőbb, hiszen a farm felől egy sovány kutya ugatása hallatszik és láthatja is nem csak az éles elf szem, de akár egy emberé is, hogy ugrál eme hang gazdája a kerítés mögött, kétségtelen, hogy ha kiszabadul, akkor nem fogja a farkát csóválni és mézbe mártott csontért könyörögni szemeivel.
Ha mégis figyelmet szán ama bokatörő akadálynak, hol józan ember nem tér le a kijárt szekérnyomról, hát felfigyelhet az awyrisi rá, hogy eme pár tízcentis emelkedőn nincs fű. Frissen megbolygatott föld nyomai, aminek ha a mélyére ásna, egy holttest bukkanna elő. Öltözete a földtúrók hagyományos itteni ruhája, kitátott szájából a föld omlik ki, melyből vétetett... pár perce, mikor a sírrabló megtörte a nyugalmát.
S, ez a föld nem szűnik meg ömleni szájából, bár nem látszik túl sok minden a halál okáról, csak a fulladásra jellemző hyperaemia. Viszont ha volt már dolga az ifjúnak hullák kiásásával, mégis csak furcsa lehet számára, hogy ilyen mélyre jutott a talaj. A szájüreg kitisztítása után a torkában is akad bőven. Vajon ha a fák mesélni tudnának! Hiszen valaki elásta a földművest. És ez csak egy újabb nyom, mely félre viheti a gyilkos sötét elf nyomainak kutatását. Uráldur azon fajtársai, akik jól ismerik őt, sosem mernék azt állítani, hogy az Első Lord képes lenne a földtúrót élve eltemetni. Vagy... ha valamelyik mégis ilyet mondana, hát teljes bizonyossággal állítaná és dicsőítené tettét, nehogy a hadvezérben felmerüljön a gyanú, hogy ellenérzései vannak az ilyen tettekkel szemben, ha mégis ő követte volna el!
Ám Viridiel úrfi jobban teszi, ha mindent úgy hagy, ahogyan elsétált mellettük. Túl sok időt vesztene és akkor olyan dolog történne vele, ami nem hiányzik számára. Egy nő szaladna ki a hatalmas tölgyek közül, melyek árnyékot biztosítanak az örök létre szenderültnek. Nemes kisasszonyra jellemző ruhájának viselkedése némileg ellent mondana. Sőt! Kimondottan nem lassú, nemes mozdulatokkal közeledne, hanem úgy viselkedne, mint akit hajt a tatár. Rémült szemekkel nézhetne, mikor meglátja, mi mellett térdepel az életerős férfi és esdeklő hangon mondaná:
-Kérlek, ne bánts! Én... üldöznek, meg akarnak erőszakolni.

A menekülő nyomában.


Nem volt sok jó tapasztalatom azokkal, akikkel útközben találkoztam, így, ha lehet inkább kerültem a lakott településeket, főleg, amíg ki nem jutottam az ork területekről. Most már egy ideje az emberek földjén jártam és nem kellett volna félnem a velük való találkozástól, de mivel egyelőre nem szenvedtem hiányt sem ételben – hiszen tudtam vadászni, - sem vízben, így egyelőre nem tartottam szükségesnek felfedni merre járok. Kezdtem megtapasztalni, hogy a sötét elfek mágiája sok mindenre képes, így ez volt a biztonságos. Nem akartam senkit esetleg bajba sodorni később.
Először a kutyaugatást hallottam meg, aztán, ahogy arrafelé nézelődtem a tanyát is megláttam, de még előtte valamit, ami bár nem szemet szúróan emelkedett ki a tájból, de a kikandikáló ásó és mi még meglepőbb, egy kard, azért már csak felkeltette a kíváncsiságom.
~ Mókus legyek, ha ez nem egy frissen ásott sír! ~ állapítottam meg magamban, miközben enyhén letértem a kitaposott ösvényről, hogy közelebbről is szemügyre vegyem.
Aztán megtorpantam. Egyrészt a vadul csaholó kutya is idegesített, mert idevonzhatott másokat is, másrészt, ha valaki itt hagyta az ásóját, akkor valószínűleg még vissza akar térni érte, vagyis nem mehetett messzire. Hiányzik nekem, hogy megint bajba keveredjem?
Ha magamba néztem akkor nem kellet mélyre ásni a válaszért, ahogy a sírban sem. Nem, nem hiányzott, de a kard nem hagyott nyugodni. Így erősen fülelve, de csak kihantoltam gyors mozdulatokkal a sírt, mert természetesen az volt, de nem egy harcos feküdt benne, ahogy a kard miatt gondoltam, hanem egy paraszt, talán pont, ama tanya gazdája és azért an megveszve az eb is.
Homlokom azonban ráncba szaladt, ahogy felismertem, hogy mi történhetett szerencsétlennel.
~ Ki lehet ilyen kegyetlen, hogy élve temette el azt a szerencsétlent? ~ döbbentett meg a látvány.
Persze az első, aki gondolataimban felmerült pont az volt, akinek a nyomában jártam, mert belőle aztán simán kinéztem, de a kard még mindig zavaró volt.
Mielőtt még visszatemethettem volna a jobb sorsra volt érdemes férfit és testét a természetre, lelkét az istene kegyére bízhattam volna, erős csörtetésre kaptam oldalra a fejem és kaptam íjam után, mely máris felajzva meredt a fák közül kilépőre, de aztán csak kikerekedett szemekkel bámultam a finom ruhákba öltözött nőre, aki szélvészként rohant felém, de meglátva azonnal esdekelni kezdett.
Ha nem mondja, hogy valaki kergeti, akkor is kitaláltam volna, de az erőszak…..
- Ne félj nem bántalak. – igyekeztem megnyugtatni, de aztán rájöttem, hogy elég félelmetes látványt nyújthatok, földesen, egy nyitott sír felett térdelve, amiben egy friss hulla van. – Öööö……ezt most találtam. – vontam meg a vállam sután, bár valószínűleg ez volt most a kisebb problémánk. – Ki üldöz és hol vannak? – próbáltam érzékelni kik vannak még a közelünkben, ha még nem késtem el vele., miközben felállva a zilált és rettegő nő mellé léptem, készenlétben tartva az íjamat. - Indulj el az ösvényen, én pedig feltartom őket. – ajánlottam fel, ahogy férfibecsületem megkívánta.

/A menekülő nyomában./

-Ki üldöz és hol vannak? -kérdezte az ifjú. Nem kellett sokáig várnia, pukedlizés közben a lány azonnal felelt.
-Én Esmeralda kisasszony vagyok apám, Frans Banning, York birtokáról. Ő a környék kránja. -mondta mosolyogva, láthatóan nagyon szeretett bemutatkozni.
*Ám mikor ráparancsoltak, hogy fusson, ő valóban engedelmesen távolodott. A lombtünde pedig harcra készen az élővilágot szólítja meg, hogy meséljenek neki. És a fák mesélnek is. Közel egy tucat férfiról suttog ágaik között a szél. Még távol járnak, ám a nő nyomait keresik. Vezetőjük széles kalapja könnyen felismerhető. Mindannyiuk kezében alabárd van, ám ennél jóval több fegyverük is.
Talán be kellene csalni őket abba a házba, mely kutyája ugat. Azt suttogja róla az erdő, hogy már üres. Pár napja vált ilyenné, amikor is a gazda kijött a kutya ugatásra. Egy kardot tartott a kezébe, hogy elkergesse a tolvajokat. Ám megenyhülő arccal lépett a kapuhoz és az ebet kezével bent tartva, nehogy kiszökjön, kibújt a kerítés túloldalára, hogy beszélgessen a pappal, kinek szerzetes ruhája összetéveszthetetlen volt. Pár percig úgy tűnt, jól alakulnak a dolgok, ám az álarcos mágussal szemben egyre bizonytalanabbá vált és végül tettlegességig fajult a vita.
Beszélnek még arról is, hogy bénultság lett az izmain úrrá, mikor oly könnyen ütötte le az ősz varázsló, mintha csak egy gyerekkel bánt volna el. Ez után az eszméletlen gazdát élve ásta el és mikor az fuldokolva feleszmélt, saját maga feküdt a sírra, hogy testével lenyomva a földet ne eressze ki onnan. Ember nem hallotta a tompa ordítást, mely olyan volt, mintha valakinek a szájára tennénk a kezünket és az próbálna ordítva mondani valamit. De az innen nem messze élő egér fülei hallották, ahogy rettegve próbálta ő is összébb húzni magát a kis üregében. Nem merte kidugni a fejét és félt segíteni.
A füvek is emlékeznek, akiket az idegen felnyergeletlen lova legelt közben, igyekezvén ő is távolodni a helyszíntől. De tulajdonosa utána eredt, mikor megszűnt a föld dübörgése, és a szántón átvágtatva más irányba távozott, mint az asszony, aki gyermekeivel kirohant az egyoldalú küzdelem alatt a házból és pont arra felé rohant, mint amerre most Esmeralda. A közeli falu van arra felé.

/A menekülő nyomában./


Legnagyobb ámulatomra a lány úgy mutatkozik be, mintha apja birtokán és épp egy estélyen lennénk, nem egy erőszakoskodó haramiák által üldözve, egy erdő közepén. De, hát az embereket is legalább annyira nehéz kiismerni egy tündének, mint az orkokat, vagy az oawakat.
- Ööööö…….Örvendek Esmeralda kisasszony, az én nevem Viridiel. – hajoltam meg előtte udvariasan önkéntelenül, ha már ő megtisztelt vele.
Miközben tovább haladásra ösztönöztem, mert véleményem szerint, ahol tanya van, ott nem lehet túl mesze valamiféle település sem. Talán apja birtoka sem lehet messze, ha a lány itt bukkant fel.
Aztán meg tapogatozzó mágiám nem észlelt közvetlen életveszélyt, mert a lányt tényleg üldözték, de vagy nemes kisasszony létére, olyan gyors lába van, mint egy szarvasnak, vagy valami miatt elvesztették a nyomát, legalábbis ideiglenesen, mert erősen lemaradva közeledett vagy tizenkét-tizenhárom férfi és nem bálba készültek, ahogy a fegyvereiket elnéztem.
Azt is láttam, hogy nem kell sok idő és felfedezik a lány nyomait és akkor hamarosan itt lesznek és bár gyors vagyok a nyilazásban, ennyivel nem bírnák el.
Minél tovább fürkészem azonban az erdőt és hallgatom a természet, az állatok suttogását, annál többet tudok meg az itt történtekről.
Nem tudom, hogy a „szerzetesnek” mi oka lehetett a tanya gazdájának ilyen elborzasztó módon véghez vitt megölésére, de egyre jobban meg vagyok róla győződve, hogy a sötét elf volt az, Boko, akinek nyomában járok. A képességei minden esetre igen csak ismerősek.
A tanya most üresen állt, a gazdasszony mentette a saját és gyermeke életét, valószínűleg a legközelebbi falu felé. Talán a lány is elérhet odáig, ha a haramiákat sikerülne elcsalnom a nyomáról.
Gyorsan kellett cselekednem! A lány nyomait egy ággal elsimítottam és így eltüntettem, majd jó pár nehéz ággal megpakolva magam, elindultam a tanyaépület felé.
Ha van közöttük jó nyomolvasó, akkor ezt úgy értelmezheti, hogy egy férfi a karjában vitte tovább a nőt, így az én nyomaimat fogják követni.
A kerítés mentén megkerültem a házat, majd ledobva a fákat, elővettem egy darab húst, hogy megpróbáljam leszerelni a kutyát.
Ha sikerült, elbújtam a ház távolabbi sarka mögött, várva, hogy előbukkanjanak az üldözők. Ha meggyőződtem róla, hogy bevették a csal, igyekeztem eltűnni a fák között és követni a nők nyomait, melyeket a természet közölt velem. Ha nem volt muszáj, nem akartam megölni senkit.

/A menekülő nyomában/

Az erdei elf cselhez folyamodott és sietett hamis nyomokat gyártani, hogy rossz irányba terelje a gonosztevőket.
A kutya barátságát igen könnyen megszerezheti, hiszen bár kevés ilyen házi állat van oda haza, jobb szereti a népe a szabad és vadállatokat, de több ismerőse, barátja is lehet, aki mégis ilyet tart. És nem is egy olyan állat fajta, aki vonakodna bizalmába fogadni egy kétlábút. Pláne, ha az természet mágiában is jártas és már rutinja van abban, hogyan nyerje meg más élőlények jóindulatát. Nem is sok kellett a finom hússal megvesztegetett házőrzőnek!
Ám hamarosan annak szem és fültanúja lehet, hogy a félre vezetés sikeres volt. A fegyveresek hamarosan kiérnek a fák közül és jó néhányan elborzadt arcot vágnak a kiásott hulla láttán. Vezetőjük igen világos ruhában és egy széles, nagy kalapban hívja fel magára a figyelmet, míg emberei többsége inkább sötétebb öltözetet visel. De igen kifinomult ízlésre vall még így is mindannyiuké.


A kép csak illusztráció. Kb. ilyesmi fazonokat képzeljetek el!

Páran oda ugranak a gödörhöz, hogy alaposabban megvizsgálják, mi történhetett. Ám az egyik inkább a lány... inkább mondjuk, hogy Viridiel nyomait követi. A kalapos is oda lép a kapuhoz és a kutyát gyanakodva figyelve kiállt kicsit pipiskedve a bakancsában és a ház felé nyújtogatva nyakát.
-Hahó! Van itthon valaki?

/A menekülő nyomában/


Nem örültem volna, ha a tervem nem válik be és valami oknál fogva átlátnak rajta, mert akkor az ösvényen hamar utolérték volna a lányt és mivel én elkerültem a ház felé, nem tudtam volna a megígért segítséget megadni neki. Az nagy szégyen lett volna, hiszen megszegtem volna adott szavam és talán miatta vesztette volna el ártatlanságát.
Persze mindent megtettem, hogy a nyomok ide a tanyára vezessenek. A kutyát hamar sikerült megnyernem magamnak, hiszen az állatokkal való barátságban, mi lombtündék elég jártasak vagyunk, de gondolom a hús is sokat lendített a dolgon, hogy ez a barátkozás gyorsan megtörténjen.
Ugye a tervem az volt, hogy, ha meggyőződtem róla, hogy követték jól láthatóan a földön hagyott nyomaimat, akkor észrevétlenül tovább állok, de mikor megpillantottam a közeledő csapatot, teljesen kiment a fejemből a terv, csak álltam ott, a ház mögött, egyelőre rejtve a kutakodó tekintetektől és bámultam az igen csak szokatlan öltözékű férfiakat.
Azt egyből láttam, hogy nem holmi erdei zsiványokról, útonállókról van szó, mert a ruhájuk legalább annyira finom anyagból készült, mint az előlük menekülő kisasszonynak. A fejfedő, amit pedig a vezetőjük viselt……..hát ilyet még sosem láttam, már, ha egyáltalán fejfedőről van szó és nem valami más célt szolgált, amilyen nagy volt. Az biztos, hogy sem a viseletüket, sem ezt a valamit nem erdőjárásra találták ki.
Azt a sejtésemet, hogy nem rablókról van szó, az is megerősítette, hogy mikor meglátták a sírban lévő hullát, nem egy-kettő eléggé zöld arcszínt kezdett felvenni.
Többen azonban már el is érték a tanyát mire rájöttem, hogy sikerült annyi időt elvesztegetnem a bámulásukkal, hogy már nem tudok észrevétlen eltűnni, mert akkor meglátnak.
Mindenképpen fel akartam tartani őket és mivel nem táplálunk ellenséges viszonyt egymással, ráadásul nem is tűntek zsiványnak, úgy döntöttem felfedem magam, mint aki ugyan úgy érkezett, mint ők és csak épp körülnézett.
Végül is ez az igazság, még csak nagyon hazudnom sem kell, legfeljebb elhallgatok ezt-azt.
- Nincs itt senki……uram! - léptem elő, az íjam leengedve, de felkészülve, hogy ha kell egy pillanat alatt használjam. – Valaki végezhetett a gazdával, a család meg elmenekült. – álltam meg jó pár lépésre tőlük.
Láthatták ki vagyok, hiszen nem titkoltam, a csuklyám a hátamon pihent.
- Legalábbis a nyomok ezt mutatják. – tettem még hozzá. – Nem is tudtam, hogy nemes urak laknak a környéken, hiszen gondolom gyalogosan nem jöttek messziről? – néztem rájuk kérdően, próbálva átvenni az irányítást.

/A menekülő nyomában/

A kalapos arcán előbb mosoly jelent meg, ahogy megpillantotta az elő lépő szövetséges nép tagját, ám igen csak keserédessé váltak vonásai, ahogy a tragédiát hallgatta.
-Ó! -hangzott fel a torkából az a hang, melyet a legtöbben állítják, hogy nem emberi. Leginkább a szerelmünk ölelésének nyögéseire hasonlít, még ha a fővárosban nincs is olyan bordélyház, ahol valamelyik éjszakai lepke képes lenne akarva ilyen érzelem mentesen utánozni a vágyak üresen tátongó hiányát. Mások inkább az őszinte meglepettség hangjait vélik felfedezni benne, még ha a legkevésbé sem érzik ily mély érzelemnek a száj produktumát.
Nyelvünk túl szegényes, hogy leírja a nemeseknek eme gyakran használt verbalitását, melyről azt gyanítja a szegény, hogy valamiképpen azt akarja kifejezni, hogy érzik a história drámaiságát, csak testükből hiányzik egy szerv (a szív), hogy ez helyesen működjön.
Ne gondoljunk rosszra, hiszen udvarias valakivel állunk, szembe, aki kalapját lekapva mélyen meghajolt az íját még mindig a kezében szorongató előtt.
-Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Én Purmerlandt báró vagyok, a vidék védelmezője. Az én mulasztásom, hogy ilyen megtörténhetett és szavamat adom, hogy a felelősöket felkutatom. És nyilvános kivégzésen vetek véget bűnös életüknek, hogy elrettentsem az őket követni szándékozókat.
*A körülötte állók hol baljukba kapták alabárdjukat és kardjukat magasba kikapva... vagy épp csak fegyverüket megemelve, hangosan üdvözölték a döntést és harcias kiáltásokkal dicsőítették Purmerlandot és a rend fenntartását.
-Szívesen látnám önt, ha velünk tartana. Még ha nem is tudok azonnal neki fogni a hajtóvadászatnak. Jó barátom leánya elkóborolt és már fél napja nem akadtunk a nyomára. Folyton hamis útra tévedünk és egyre jobban aggódok az épségéért. Azt remélem titkon, hogy Banning krán, amolyan őrgróf, nekem adja majd egyszer szépséges kezét. De ezt igyekszem leplezni előtte, nehogy túl vadnak és durvának találjon.

/A menekülő nyomában/


Nem tudhattam mennyire jó ötlet az, ami hirtelen elhatározásból született, hiszen nem volt sok időm átgondolni, csak remélhettem, hogy jól sül el a dolog és nem arra következtetnek, hogy közöm lehet valamilyen módon a gazda halálához vagy az idáig kergetett lány eltűntetéséhez.
Azonban úgy látszott kár volt ezen aggódnom, mert a világos ruhás, nagykalapos férfi, aki láthatóan a csapat vezetője volt, láthatóan semmilyen ellenérzést nem támasztott felém, sőt úgy nézett ki a szavamban sem kételkedik egy percig sem. Igaz, a halotton nem is lehetett olyan nyomokat felfedezni, ami rám irányította volna a gyanújúkat. Mivel jól bánunk az íjal, valószínűleg nyilak nyomát keresnének rajta, de minden kicsit is nyomhoz értő ember láthatta a fulladás jeleit rajta.
Az ember, aki, mint kiderült Purmerland báró volt, láthatóan lehangolódott a híreimtől, aminek hangot adott .
Bár továbbra sem igen tudtam hová tenni, mit keres egy csapat nemesember lovak nélkül az erdőben, hiszen volt már annyi tapasztalatom ebben a világban, hogy tudjam, minden valamit magra adnak van itt lova, nem erőltettem tovább a kérdést, amit vagy szándékosan, vagy csak a rossz hírek miatt, de figyelmen kívül hagyott.
Elég volt nekem az, hogy míg itt békésen beszélgettünk, Esmeralda kisasszony talán már el is ért a faluba, ahol minden bizonnyal talál valakit, aki elkíséri és elviszi atyja urához.
- Purmerland báró úr. – hajoltam meg udvariasan én is felé, ahogy illik. – A nevem Viridiel, Turion fia. Nem hiszem, hogy sokat tehettél volna azért a szegény emberért, mert, ha az végzett vele, akire gyanakszom, akkor egy elég mágikus hatalma lett volna, hogy másokkal is végezzen. És biztos vagyok benne, hogy már messze jár. – lohasztottam le a nagy lelkesedést.
Hogy tényleg ő e a vidék védelmezője vagy csak magát nevezte ki magát erre a címre, nem nagyon érdekelt, nem szándékoztam több időt itt tölteni, mint amennyit muszáj.
Benning krán lányának említésére remélhetőleg a szemem sem rebbent, bár nem vagyok gyakorlott a hazugságokban, de ezen az utamon már egészen kezdek belejönni.
- Miért kóborolt el a krán lánya az otthonából? Talán ellenszegül az atyjának? – kérdeztem ártatlan szemekkel rájuk nézve. – Vagy más ijesztette meg, hogy az erdőben kell keresgélni?
Lehet, hogy teljesen félreértek valamit, de elhatároztam, hogy ennél jobban nem akarok beleavatkozni a dolgukba, van nekem elég bajom és feladatom. A lány megy az apjához, már ezek, ha bántani akarták, ha Purmerland báró akarta megkérni ilyen fura mód a kezét, ez nem az én dolgom.
- Sajnálom bár úr, de nekem sietős az utam és már így is sok időt vesztegettem itt. Jó vadászatot és sikeres leánykérést, ha megengedi én megyek is. – hajoltam meg felé még egyszer, azzal elindultam az ösvény felé.

/A menekülő nyomában/

A főnemes -vagy aminek mondja magát- aggódó és csodálkozó arccal fogadta, mikor képességeit kétségbe vonva vágták a szemei közzé, hogy nem lett volna képes megvédeni egy egyszerű tanyát sem. Bár nem bosszantotta fel magát, hiszen úgy érezte, hogy az elf jóval többet tud, amit biztosan nem mond el neki, ha nagyon keményen kioktatja, hogyan beszéljen egy előkelő úrral, számos katona parancsolójával.
-Ó, úgy véli? -kérdezte kétellyel a hangjában.
*Ám a beszélgetés ismét a szívének fontosabb témára terelődött, ahol megvárta, hogy a fiú elmondja, ami tudásából el akar, majd nyájasan válaszolt.
-Nos, bevallom, felettébb kínos a történet. Magam ajánlkoztam, mikor a kastélyban megtudtam, hogy jó atyja engedélyével kilovagol piknikezni eme fenséges tájra, hogy megvédjem őt a szörnyű ork fosztogatóktól. Igen komolyan próbára teszik nemesi türelmemet az állandó betöréseikkel és aggódtam a biztonságáért.
Ám amikor elment a bokrok közzé olyan dolgát elintézni... ahová mi férfiak nem kísérhettük el, nos elképzelésem sincs mi történhetett, de eltűnt. Felszívódott. Már attól féltem, hogy a névtelenek démont idéztek meg és valami pokoli szövetségesükkel raboltatták el az én drágámat, de embereim hamarosan furcsa nyomokat találtak. Követtük őket, de egyre zavarosabb. Azt hittük, erre jött egy férfival, aki a vállán cipelte -nézett az egyik emberével, akivel a kapuhoz lépése előtt szót váltott-, de úgy tűnik, ismét tévedtünk! Csak remélni tudom, hogy nem lett baja.
Viszont engedje meg, meg nem sértem, de biztos, hogy egy varázsló volt az, ki megölte ezt az embert? Nem tudom, mi oka lehetett volna Gwardowyr főpap embereinek ilyet tenni. Bár nem kételkedem rendje őszinte szándékaiban.
*Láthatóan nem akart bele gondolni, hogy egy sötét elf járt erre. Nem is csoda, ezen a környéken az oughwari fosztogatók is túl nagy problémát okoznak, mint amit meg tudnának oldani. Bár a nevesincsekként utalt rá, hogy talán távoli rontásokkal megkeseríthetik az életüket, ám nem biztos, hogy ezen a félre eső vidéken valaha is láttak éj tündét.
-Nem is tartom fel. Jó utat kívánok!

/Ha jól értem, itt a mese vége. Köszönöm a játékot! Gondolom még kimosod Rembrandt kedvenc nemese előtt a király jobb kezét./

/A menekülő nyomában/


Eszembe sem jutott, hogy szavaim esetleg meg is sérthetik a terület hős védelmezőjét, aki egy nemestől szokatlanul, még egy parasztot is megbosszult volna.
Nem akartam megbántani, sőt inkább figyelmeztetésnek szántam a szavaimat, nehogy óvatlanul is belefussanak Boko-ba vagy egy emberébe és aztán ők is egy névtelen sírban végezzék.
Aztán a kérdéseimre is megkaptam a választ és egyre jobban az volt az érzésem, ahogy magyarázott, hogy egy jókora félreértés közepébe csöppentem és a lány valamit nagyon félreérthetett.
Ez a férfi itt előttem, olyan becsületes képpel adta elő a történetet és a többiek sem tűntek annak az erőszakoskodó fajtának, hogy nem kételkedtem szavai igazságában.
Erősen gondolkoztam, hogy miként tudnék segíteni rajta, végül mielőtt eltávoztam volna úgy döntöttem, hogy igyekszem útba irányítani, anélkül, hogy leleplezném magam.
- Úgy gondolom ehhez a „varázslóhoz” a főpapnak semmi köze. Viszont biztos vagyok benne, hogy az az ember nagyon-nagyon veszélyes. – figyelmeztetem azért még egyszer. – És…… uram, amikor körülnéztem arrafelé – intettem a falu felé, amerre Esmeralda futott, - egy nő nyomait láttam az ösvényen, talán pont őt keresi. – mosolyodtam el, majd újból meghajolva, tényleg nekiindultam az erdőnek, hogy tovább folytassam az utamat, kicsit azon morfondírozva, vajon miféle szerzetekbe botlom még a self követése közben.

//Nagyon köszönöm az újabb remek kis történetet. //