A követ minden bizonnyal hazudott. Elaile, Diramel leghűbb társa, semmit nem tudott az egész ügyről, holott épp elf földről tért vissza, atyjának temetéséről. Ha valamikor, hát akkor minden bizonnyal kérték volna segítségüket, méghozzá személyesen, hogy biztos ami biztos, eljusson hozzájuk a hír. Erre azonban nem került sor.
- Itt megállunk. Hamarosan leszáll az éj, jobb, ha tábort verünk! - szólal meg Diramel, megállítva lovát és másik két emberből álló kis csapatát.
Nem érezte szükségét több ember elhozására. Így is elegen lesznek ahhoz, hogy feltegyenek néhány kérdést. Leugrik sötétsárga hátasáról. Felszerelését megigazítja, majd a többiek felé fordulva vár, hogy ők maguk is leszálljanak.



Ezt a ruhát cseppet sem találja annyira kényelmesnek, mint a többit, csakhogy társnője ragaszkodott ehhez, a nagyobb védelem miatt. Az az elf nő, ki még csak át sem öltözött teljes harci díszéből, olyannyira igyekezett sietni visszafelé. A követet minden bizonnyal hiába keresnék, ezért is mennek inkább az elfek erdejébe, hogy megtudakolják, kik is lesznek ott. Jóformán közvetlen az erdő előtt állnak meg. Nagyjából két órányi lovaglásra lehetnek az első fák, csakhogy Diramel inkább óvatos marad, ahelyett, hogy az éj alatt hatoljon be az erdőbe, kockáztatva azt, hogy lelövik, amiért nem látják tisztán, ki is közeleg.
Elaile és Mattin is leszállnak lovaikról. Egyik a másik után, hogy segítsenek felállítani a tábort, mi egy egyszerű tűzből ered, nem többől. Lovaikról leveszik poggyászaikat. Mattin gondoskodik a nehezéről, elvégre ez a dolga, addig pedig a két nő megbeszélheti, hogy hogyan tovább.

A tábor egész gyorsan összeáll. Hamarost a magukkal cipelt fa lángra kap, megvilágítva fényével a körülötte ülőket. Mattin még ténykedik egy kicsit a lovak körül. Leszerszámozza őket, hogy könnyedebben mozoghassanak, a holmikat pedig a tűzhöz viszi, hogy kéznél legyen minden. Közben olykor feszülten figyel egy-egy neszre. Talán túlontúl feszülten is, mi mosolyt csal Diramel arcára. A nő egy vékonyabb gallyal a megpiszkálja a tüzet, gyönyörködve a felpattanó szikrák látványában. Aranyszín tekintetén visszatükröződik a látott kép, s a lelkében megnyugvásra találó érzelmek. Vele szemben Elaile foglal helyet, teljes kényelembe helyezve saját magát, miközben figyeli úrnőjét.
- Mit gondolsz, mi ez az egész? - kérdi értetlenkedve, kissé komoran.
- Egy ostoba tréfa. Fogalmam sincs - jelenti ki Diramel, majd már csak arra lesz figyelmes, hogy elf társa felkapja fejét.
Az általa nézett irányba emeli tekintetét. Fémes maszkján megcsillan a fény, miként Elaile álarcán is. Nem éppen kis termetű jövevénnyel találják szemben magukat. Az elf nő ujjai rá is fonódnak mellette pihenő íjára, ezt észrevéve azonban úrnője leinti. Kezét nyugodtan emeli fentebb, ezzel jelezve, miközben hallgatja a közeledő nagymacska első szavait. Még az ifjú segéd is megállt cselekvésében, hogy ujjait kardjára fűzze.
- Mint láthatod, épp megpihenünk, Oawa. Ha gondolod, ülj le közénk! - szólal fel, imént felemelt kezével a tűz felé intve.
- Escalie! - szólal fel újra az elf nő, ezúttal azonban egy teljesen másik irányba figyel.
Az erdő irányába, honnan újabb jövevény érkezik. Bár nem lehet épp megszokott, Diramelnek nincs ellenére a társaság. Csak nyugtatóan bólint társnőének, további nyugalomra intve, majd legyint egyet a másik előkerülő alaknak is, hogy ő is csatlakozhat.
- Mattin, hagyd a lovakat és ülj le te is!
- Igenis! - szól a fiú készségesen, majd megindul, láthatóan nem kis feszültséggel járásában.
- Kik vagytok, idegenek?

A jövevények közelebb merészkednek, a jelen lévők pedig úgy helyezkednek, hogy bőséggel jusson nekik hely a tűz körül. Mattin láthatóan nagyot nyel. A jó fülűeknek hallható is az egész, miközben igyekszik türelmet eszközölni magán. A bemutatkozás azért egész viccesre sikeredik. Bár láthatóan nem ismerik egymást, mégis könnyedén egymásba köt a két idegen. Diramel ajkai mosolyra húzódnak maszkja alatt, miközben aranyszín tekintete a lassacskán egyre jobban megvilágított alakokat fürkészi. Nem csak ő, de társnője is hasonlóképp tesz. Ő közel sem annyira nyugodt, mint úrnője, de hát nem is az a dolga. Jó néhány évet eltöltöttek már egymás oldalán, kisebb bajból a nagyobba rohanva, mintha mi sem történt volna. Legalábbis Diramel részéről így történt, a többiek pedig csak követték és féltették azt, ki könnyedén ugrott akár saját katonája és egy felé tartó nyílvessző közé is, ha azzal megmenthette emberét egy újabb sérüléstől. Ez aligha látszik rajta, vagy azon, hogyan viselkedik leggyakrabban. Szívének lágysága nemigen mutatkozik ki, még lágy mosolyán keresztül sem. Csakis azon, hogy harc közben miként gondolkodik és tekint az ő címerét viselőkre.
Egyik kérdés követi a másikat, miközben Viridiel már helyet is foglal Elaile mellett, ki újabb sandításokkal méregeti az alakot. Fajtársa, az igaz, de nem úgy tűnik, hogy túl nagy gyengédséggel viseltetne irányába. Sőt, úgy kezeli, mint bármely más idegent, holott igencsak könnyedén be tudna illeszkedni népe más tagjai közé. A mágiájukat is kiemelkedően képes használni, hála annak, hogy az ő kiképzése javarészt annak elsajátításáról szólt, hogy így tudja segíteni csapatukat. A bemutatkozást azonban illik viszonozni, mielőtt azonban megtehetnék, újabb kérdések érkeznek feléjük. A feltételezés egész képtelennek tűnhetne, ha nem lenne benne valami. A zsoldos elvégre miféle? Bandita? Ha kell, az is, még Diramel és csapata is, amennyiben a vezető szerint azzá kell válni. Az más kérdés, hogy többnyire pénzt is kapnak a dologért. Most azonban nem ilyen szerepben tetszelegnek. Mattin fel is háborodik, kardját megragadva, miközben öklét rázza maga előtt, igencsak agresszív állásba vágva magát a nagymacska felé.
- Mégis mit képzelsz magadról, mit beszélsz?!
- Mattin!
- Tudd meg te nagyra nőtt bakmacska, hogy a nagyra becsült Diramel Escalie Wymor van előtted! - folytatja a fiú, hiába szólnak rá oly célból, hogy leállítsa magát.
Úrnőjének sem kell több. Felkel, majd a fiú mellé lépve öklével annak feje búbjára csap, hogy észhez térítse.
- Nyugodj le! Erre semmi szükség! - teszi másik kezét az ifjú kardját szorongató karjára, miközben tekintete nem tűr engedetlenséget.
A nő tartása határozott. A fiúnál magasabb ugyan, de nem sokkal, ráadásul jól látható, hogy a kölyök még növésben van.
- Stylet az oawa és Viridiel az elf. Mégis minek tűnünk? Minek tűnik ez a gyerek? Talán banditának? Aligha. Egy zöldfülű tanonc csupán, ki azért van velünk, hogy tanuljon. A nő a tűznél Elaile és népéhez... Népedhez igyekszünk - fordul ténylegesen Viridiel felé.
- Volna valami, mit kérdeznék tőlük, de tartottam attól, hogy a jelenlegi helyzetben nyilat eresztenének belénk az éj miatt, mielőtt még megtudnánk, kik is vagyunk. Engem pedig a fiú már bemutatott, úgyhogy úgy vélem, ezt meg is beszéltük - zárja le végül, majd újra helyet foglal korábbi helyén és vesz egy nagyobb levegőt, hogy kifújja azt nem sokkal később. Elaile láthatóan kicsit felengedett. A korábbi jelenetet látva még el is nevette magát kissé, mikor Diramel nevelni próbálta csapatuk legifjabb tagját.
- Ami a maszkot illeti. Sokkal kevesebb férfi köt belénk, ha maszkot viselünk, minthogy ha nem - jegyzi meg még Diramel, majd le is veszi maszkját jobbjával, közben pedig baljával lehúzza fejéről a vörös csuklyát.
Elaile szintén leveszi fejéről maszkját. Talán meglepő lehet, hogy hajának java így a földre kerül, ahelyett, hogy helyén maradna. A hosszú hajból nem marad más, csak sok rövidebb szál, na meg elől két hosszabb tincs.


- Volna még kérdésetek? Ha nem, akkor feltenném sajátjaim. Mégis mi járatban erre egy oawa és mi az az ügy, ami miatt az elfek hírnököket eresztenek szélnek? Nagy gond van népednél? Ha nem, úgy miért kérnék egy magamfajta zsoldos segítségét? Bár barátság van köztünk, őseim óta, mégis, nem túl sűrűn fogadok magamnál elf látogatókat úgy, hogy az valami munka hírével érkezik.

- Én nem a gazdája vagyok, Oawa! - mordul fel a Wymor lány, mit sem törődve azzal, hogy megfeledkezett önmaga türtőztetéséről, s megemelte hangját.
Arcizmai megmerevednek még a maszk alatt, miközben összeszorítja fogait. Érzi magán Elaile pillantását. A nőét, ki bármikor kész lenne kardot rántani, vagy akár íjat, mire jelen pillanatban talán semmi szükség nem lenne. Diramel szíves örömest megütné most a macskát. Nem azért, mert annyira ellenszenves, hanem azért, mert nem szereti, ha bármelyik emberét is egyfajta szolgának nézik.
- A fiú önszántából van velem és segíti utam, nem holmi szolgaként és ez igaz bármelyik emberemre - jelenti ki.
Mikor ezt úgy véli, megbeszélték, folytathatják a társalgást. Valóban, a fiú a maga tizenöt évével nem tűnik többnek, mint egy taknyosnak, azonban legalább idejében elkezd tanulni. Arról nem is beszélve, hogy így még mindig jobb sora van, minthogy az utcán kelljen neki koldulni, teljesen kiszolgáltatottan. Kap fizetést, ételt, szállást, szabadnapot. Tanításáért nem kell fizetnie, csak saját felszereléséért. Bár szolgálja úrnőjét, nem mondható rá, hogy szolgaként bánnának vele. Vagy igen? Lehet, hogy Diramel gondolja rosszul? A fiú bármikor elmehet, ha úgy hozza vágya. Talán még útravalót is kapna, némi pénz, élelem és egy ló képében. Ki tudja? Erre azonban még nem került sor, így a nőnek is van jobb dolga, mivel foglalkozhat.
- Mi csupán rövid létű emberek vagyunk. Életünk során sokkal nagyobb figyelmet szentelünk éveinkre - felel Stylet megjegyzésére, mikor már alaposan megfigyelhetik arcaikat.
Kissé furcsa, hogy az elf nem hallott semmit. A sötét bőrűekkel folytatott viaskodás szinte már mindennapi és valóban, nem sokszor szokták kérni segítségüket, vagy ha mégis, akkor is inkább kisebb ügyekben, melyekkel nem óhajtják fárasztani kimerült harcosaikat. Nem kicsit lepődik meg, ez meg is látszik rajta. El is gondolkozik rajta, hogy miként mondhatná el a történteket.
- Egy elf látogatta meg az erődöt a minap. Én nem voltam ott, így csak annyit tudok, amit Escalie elmondott nekem - kezd bele Elaile, mikor látja úrnője pillanatnyi zavarát.
- Így van. Azt mondta, fontos ügyről van szó, melynek során nem lenne jó királyotok nevét belevonni. Nem vállaltam el, mert túlontúl gyanús volt ahhoz a fickó, de gondoltam jobb utána járni a dolgoknak. Azért vagyunk most itt, hogy ezt megtegyük.
Többet nem mond az ügyről. Hagyja hát, hogy a többiek beszéljenek, na meg kíváncsi a nagyra nőtt macska történetére is. Elég érdekes dolgokat mond, mikor azonban a verésre kerül a sor, még Diramel maga is kuncogni kezd. Az iménti viselkedés alapján nem is csodálná, ha meg akarnák verni a macsekot, még akkor sem, ha neki személy szerint tetszik az oawa jelleme. Érdekesnek és cseppet sem unalmasnak találja, bár minden bizonnyal vannak hibái. Erről leginkább jelenleg Mattin tudna beszámolni, ki morcosan figyeli a mellette letelepedett alakot. Karjait keresztbe fonja maga előtt, miközben lábait is keresztezi, hogy minél kisebb helyet foglaljon és minél morcosabbnak tűnjön. A nő inkább a nagyobbat szemléli. Alaposan végigméri, kíváncsian figyelve minden egyes rezdülését. A meghúzás reményével kecsegtető fülek szinte megigézik, de nem tesz semmit. Egy pillanatra talán tényleg olyan, mint egy kislány. Egy olyan kislány, ki most kapott egy új kedvencet. Meg akarja szerezni csapatába ezt a teremtményt. Már csak az a kérdés, hogy hogyan.
- Jó végre ilyen közelről is látni egy oawát. Valahogy néped egyik tagjával sem hozott még így össze a sors.

- A szem túl könnyen becsapható. Lehet, hogy az volt, lehet, hogy nem. Kinézetre az, jellemre valami egészen más és a szava járása sem volt teljesen rendjén. Fontosnak vélte ügyét, mégis, amint nemet mondtam, nem győzködött tovább. Szavaival a háború kitörésétől tartott, mégis olyat kért, mivel kikövetelte volna azt. Arról nem is beszélve, hogy bár ügyét sietősnek tartotta, elfogadta az estre szóló vendégséget. Csak hajnalban állt tovább. És hát egy egyszerű ember miről ismeri az elfet, ha nem hosszú füleiről? Ha Elaile nem lett volna épp távol, könnyedén kideríthettük volna, így azonban inkább utána járunk. Tovább azonban nem fárasztanálak ezzel, Viridiel - mosolyodik el halványan.
- Kérlek bocsásd meg, amiért nem értem vissza hamarabb!
- Őseink jóvoltából gyermekkorom óta mellettem vagy, Elaile. Több kell ahhoz, hogy bocsánatomat kelljen kérned. Sokkal több - mosolyog ezúttal társnőjére, kiről elröppen a pillanatnyi bánat és aggodalom.
Elvégre bármi megoldható, csak idő kérdése, na meg kitartásé. Ez utóbbiból pedig van elég, még ha időből nincs is, bár azt sem húzták túl soká indulásukkal. Ez a kis pihenő pedig belefér. Az oawa mintha kezdené megkedvelni a mellette lévő kölyköt. A fiúnak igencsak ellenére van a dögönyözés. Ujjai görcsösen ragadják meg az őt tartó mancsot, próbálva ellökni magától, szemernyi sikert is mellőzve. A magyarázat nevettető, hát még a teljes összkép, ennek ellenére Diramel lassan kezdi megsajnálni a fiút, ki idővel már kapálódzni kezd az egyre gyülemlő fájdalomtól és jajveszékelni. Láthatóan nincs hozzászokva az ilyesmihez, mi nem is meglepő. A jelenetnek azonban idővel vége szakad, Mattin pedig fellélegezhet. Azonnal haját kezdi igazgatni, miközben feje búbját simogatja, mit sem törődve azzal, hogy hirtelen mifélévé alakul az itteni helyzet.
Diramel nem mutatja meglepődés jeleit, mikor a nála jóval nagyobb teremtmény képe csak úgy felé kezd közeledni. Határozottan tekint a jókora szemekbe, teljes nyugalommal, egészen addig, míg Stylet meg nem szólal. Ekkor hallatszik Elaile és Mattin felhördülése is, na meg az, hogy mindketten fegyverükért nyúlnak. Valószínűleg fel is pattannának, ha úrnőjük mutatna bármiféle agresszív reakciót, helyette azonban a nő is csak szaglászik egy keveset. Tekintete ide-oda vándorol a nagydarab pofán, végigmérve minden egyes szegletét, minden egyes színváltozást, csíkot meg hasonlót. Még azt a képet is, mit a bestia szemei tükröznek rá vissza.
- Még te beszélsz? - kérdi egyszer csak semleges hangon, mikor mindkét kezével megragadja az oawa két fülét és elkezdi húzni azokat lefelé.
Még ő maga is meglepődik azon, hogy milyen puha a bundája, holott igencsak annak tűnt távolról is. Persze más nézni és megfogni. Nem mindegy, hogy egyes dolgokat mivel érzékel az ember. Ha egy tájképet néz az ember, melyen havas hegycsúcsok vannak megfestve, elképzeli, milyen szép is lehet ott a környezet, vagy milyen hideg, de a valóságot csak akkor tudja meg, ha ott van és körülnéz saját szemével, vagy érzi bőrén a szél és a levegő ottani hidegét. Pont így volt most a bundával is. Társai eközben egyre feszültebbé válnak. Nem tudják, hogy hogyan fog erre reagálni a macskaszerű lény, éppen ezért kezük ügyében tartják fegyvereiket, készen arra, hogy védelmezzék úrnőjüket.

Figyelmesen hallgatja végig Viridiel mondandóját. Nyugtázza a dolgot, majd annyiban is hagyja, tekintve, hogy még nemigen akadt dolga sötét elfekkel. Javarészt emberek fordulnak hozzá segítségül, mit többnyire meg is kapnak. Abban az esetben, ha nem holmi játszadozásról van szó, mint az említett versengés. Komoly esetekben inkább össze kellene fogni a különféle csapatokat, nem versengést szítani közöttük. Elég balga felfogásra vall az utóbbi, bár bizonyára így is akad majd elég segítségük, amennyiben tényleg felkeresnek másokat is.
A légkör kezd egyre feszültebbé válni. A nagymacska játszadozik, eléggé viszketőssé varázsolva néhány tenyeret, az a tenyér azonban nem Diramelé. Ő valamennyire még élvezi is a helyzetet. A játékot a nagydarab jelenséggel, kinek jelenlétét cseppet sem érzi fenyegetőnek. Igaz, elég sok veszélyes dolgot gondol veszélytelennek, olyannyira bízik társaiban és saját képességeiben, na meg a temérdek veszély miatt kialakult megérzésének. Arra bátran hagyatkozik, most pedig azt súgja neki, hogy nincs mitől tartania. A füleket tehát megragadja, kíváncsian várva a nagyra nőtt macska reakcióját, mi kedvére van. A meglepődött tekintet sokról árulkodik, arra azonban nem számított, hogy ezek után a jókora praclik köré fonódnak. Oly magasra emelkedik, hogy lábai még kinyúlva sem érik el a földet, akármennyire szeretnék. Most ő az, ki meglepetten kezd pislogni, mint valami kislány, aki egyáltalán nem érti, hogy miről van szó, csak akkor, mikor meghallja a dörmögő hangot.
- Jól van, ennek örülök, de most már letehetsz - mondja kissé zavartan.
Utoljára apja volt az, ki így karjaiban tartotta. Nem meglepő hát, hogy zavarban van, főleg azok után, hogy mindig is igyekezett erősnek mutatkozni, mi most egy csapásra semmivé foszlott. A jókora tenyerek között csupán egy törékeny ember. Úgy tűnik, Elaile is így látja a dolgokat, mert egy nyílvesszőt tűz íjára és félig meg is feszíti fegyverét, figyelve az eseményeket. Diramel közben csak Stylet vállait paskolja, biztatva letételére, ezt követően azonban hirtelen magasabbra kerül, egy dobás kíséretében, hogy nem sokkal később a macska nyakában kössön ki. Meglepettségében még egy aprócska nyikkanást is hallat, mit egy nagyobb sóhaj követ, amint biztos vállakon foglal helyet. Az elf hölgyemény és Mattin is teljesen kővé válik egy pillanatra. Szinte már hallani fogaik csikordulását, mielőtt még leengednék fegyverük, észrevéve, hogy nem áll fenn veszély.
- Legközelebb azért figyelmeztess! Már csak azért is, mert nem szeretném, ha megsérülnél. Mégis mi lett volna, ha megvágod azokat az erős mancsokat? - húzgálja meg ismét a nagymacska füleit, megfedve őt, majd szoknyáját egy mozdulattal kioldja, hogy két oldalt hátrébb libbentse azt, hagyva, hogy tartsa az a néhány öltés, mivel fel van rögzítve.
Elaile azonnal zavarba jön, nem mellesleg Mattin is. Az elf nő nem kicsit vörösödik el, majd feddő pillantást küld úrnője felé.
- Escalie! Lehetnél kicsit nőiesebb! Egy nőnek nem szabadna csak így levenni a szoknyát, főleg nem férfiak előtt. Még akkor sem, ha nadrág van alatta.
És valóban, elől így szabadon maradnak nadrágba bújtatott lábai. Combján bőr szíjjal vannak kések rögzítve, melyeket egyesével vesz elő, majd hajít a tűz előtt a földbe.
- K-kisasszony, jól van? Még sosem láttam így viselkedni. Ráadásul a Macska... Nem fél tőle? - kérdi aggodalmasan a fiatal segéd, teljesen elpirulva, amiért mer ilyesmit kérdezni.
- Hidd el Mattin, Escalie pont olyan, mint máskor. Ha meg kell komolyodni, hát megfog. Ami pedig a félelemérzetét illeti... Azt hiszem, bíznunk kell a megérzéseiben - tájékoztatja Elaile, úrnője pedig erre csak elmosolyodik, miközben megtámaszkodik a nagymacska fején.
- Nem hiszem, hogy most tartanunk kellene Tigristől. Sőt, szerintem egész barátságos, feltéve, ha valaki megérti. Néha a nagymacskáknak is kell pihenni egy keveset, most pedig itt van rá az alkalom - piszkálja kicsit szőrét, elbujtatva ujjait a dús bundában.
- Viridiel... Korábban említetted a hercegnőt. Minden rendben velük? Hogy szolgál a királyi család egészsége? Kérlek bocsásd meg, hogy téged faggatlak ez ügyben, de rég jártam erre, Elaile pedig utóbbi látogatásakor nem találkozott velük!

Jelenleg igencsak jól érzi magát. Sőt, mondhatni jobban, mint mostanság bármikor, mi tény és való, hogy a nagyméretű macska megjelenésének köszönhető. Annak ellenére, hogy nem szokott a híresztelésekre és egyéb történetekre hagyatkozni, másként képzelte volna el első találkozását egy oawával. A hiedelmek alapján egész unalmas népnek tartotta volna őket, talán csak egy-két érdekesebb alakkal, ez a macsek azonban elnyerte tetszését, már első megmozdulásaival is, mi bár nem oly ritka esetében, mégiscsak meglepő. Az, hogy az első macskaember, akivel találkozik, ilyen benyomást tesz rá. Mikor a másik felfelé néz, ő lefelé, hogy szemeibe nézhessen és bólinthasson egyet.
- Igen, határozottan nőnek számítok. Sajnos már abból sem a legfiatalabbnak - teszi hozzá, mint egy megjegyzésként.
- De tudod... Nem illik egy nőt a korával piszkálni. Ahogy a szagával sem - húzza el száját, majd figyelmét immár az elfnek szenteli.
Végighallgatva mondandóját, kérdőn felvonja szemöldökét, de annyiban hagyja a dolgot. Láthatóan a hercegnő jelenlegi ténykedéséről nem kaphat pontos beszámolót, holott nagyon is érdekelné. Mindenféle hír érdekli, mi a világ történéseiről szól és annak jelentős alakjairól. Egy elf hercegnő pedig határozottan jelentős alak, főleg a mostani időkben, mikor a küszöböt tapossák a háború riogatásai.
- Jó hallani, hogy nem terjed híre bajuknak. Ez esetben várhatóan rövid lesz a látogatás.
Mattin közben furcsa galacsinhoz jut. Azonnal méregetni kezdi a dolgot, miközben határozottan megrázza fejét, jelezve, hogy még nem találkozott ilyesmivel. Diramel az alatta lévő macskát figyeli, valamint azt, hogy miként viselkedik. Hallhatóan igyekszik provokálni tanoncát, mi cseppet sem bizalomgerjesztő. Eddig tűrte, miként bánnak a kölyökkel. Még viccesnek is tartotta saját dorgálása után fejének dörzsölgetését, csakhogy úgy véli, ennyi éppen elég volt neki mára. Az, hogy azt mondják, nem lesz baja, cseppet sem biztos. Sokféle bajt okozhatnak egy embernek, főleg egy gyereknek. Még oly sérülékeny szegény.
- Mattin! - szólítja a fiút, majd nemet int fejével.
Az ifjú nyel egyet, majd újra a galacsinra pillant, végül megint úrnőjére, s rajta is állapodik meg tekintete. Aprót biccent, ezt követően pedig vissza dobja a papírgombócot és a benne lévő akármiket tulajdonosának.
- Sajnálom, de úgy vélem, akármi is van abban a kis csomagban, csak tovább hergelné a fiút. Különben nem adtad volna pont neki - veregeti meg a cicus vállát.
Amennyiben Stylet hagyja, még marad egy kicsit nyakában. Kényelmes neki, nem is beszélve arról, hogy így a többiek is teljes kényelemben elférnek a tűz körül. Bár hárman nem foglalnak sok helyet, az oawa annál inkább, és hát nem túl nagy tüzet raktak, pont azért, hogy a lehető legkisebb körben lássák azt. Na meg nem árt a fával sem spórolni. Elaile közben egy almát vesz elő és enni kezd. Mattin szintén hozzá lát vacsorájához, amint visszaadja a gyanús csomagot. Ők ketten tehát egy darabig hallgatni fognak. Csak a fiú nyammogását hallani olykor.
- Egyébként ha nagyon akarod, én eldobom azt a vacakot - szólal meg egyszer csak, az iménti galacsinra utalva.
Ha az oawa bele egyezik, előre nyújtja érte kezét, várva, hogy ujjai közé foghassa a papírba göngyölt valamit, majd egyszerűen háta mögé hajítja, jó messzire, és még csak oda sem néz, hogy mi lesz belőle.
- Azt nem mondtam, hogy hova - jegyzi is meg, mielőtt még bárki felháborodna.

A szíves fogadtatás hallatán elmosolyodik. Mindig örül, ha ilyesmit hall. Az, hogy valaki szívesen látja, melengeti lelkét, főleg, ha az a valaki egy egész népet képvisel.
- Örülök, hogy ezt mondod! Bár nem sokszor fordulok meg felétek, olyankor mindig hálát adok őseimnek, hogy megteremtették számomra ezt a lehetőséget. Ha ők nem lettek volna oly jóban népeddel, talán most számomra sem lenne lehetséges vendégszeretetetek elfogadása. Arról már nem is beszélve, hogy valószínűleg Elailet sem tudhatnám magam mellett - húzza el száját, de csak egy pillanatra.
Nyilvánosan ugyan nem, de magának bevallja, hogy bizony hiányozna neki a nő. Legalábbis akkor, ha most elmenne. Ha a múltban atyja nem ápolt volna jó kapcsolatot az erdőlakókkal, Elailet sem ismerte volna meg, így akkor nem is hiányozhatna, hiszen hogy hiányozna az, kinek létezéséről nem is tudunk? Sehogyan. A macska ellenérveire inkább nem szól semmit. Így is látható Mattin felháborodása, majd néhány másodperc múlva kiül rá némi kétségbeesés, mikor a sok hallgatásnak köszönhetően kezdi elhinni azt, amit Stylet mond.
- Én? Nem, én nem vagyok az! Én nem...
- Tudjuk, Mattin! Tudom! És legyen ennyi elég, rendben?
A fiú nagyot nyel, majd bólint és újra elhallgat, hogy tovább majszolhasson. Eközben Diramel elkéri azt a labdacsot, hogy a háta mögé hajíthassa. Mintha Elaile megérezte volna, hogy mi fog történni, még a gombóc levegőben létekor arcára húzta maszkját, hogy az árnyékot adjon szemei elé, tompítva a fényt. Az ifjú segéd már közel sem ilyen szerencsés. A fény felvillanásakor azonnal arcához kapja kezét, elejtve a nem túl finom, de laktató falatokat, majd csak dörzsölgetni képes pilláit, két pislogás között. Diramel csak a környezet hirtelen kivilágosodására lesz figyelmes. Addig nemigen érdekelte, hogy mi lehet az a kis csomag, mit kezébe kapott, most azonban nagyon is kezdi bolygatni fantáziáját. Agya máris azon jár, hogyan tudná felhasználni ezt akár csatatéren, vagy máshol, mert minden bizonnyal adódna olyan alkalom, mikor jól jönne. Ha pedig ez nem lenne elég, az oawa állítása szerint más is van még, nem csak az, amit mutatott. Egyetlen szó sem kerüli el a nő figyelmét. Kíváncsian kezdi méregetni a macsek batyuját néhány pillanatig, majd észbe kap és újra kiegyenesedik, elhagyva az új játék gondolatát.
- Ha tényleg kereskedsz vele, én vennék néhányat. De van egy jobb ötletem. Nekem legalábbis jobban tetszik. Mi lenne, ha velünk tartanál? Ha visszaérünk a kastélyba, kapsz szállást, ételt, és ha az embereimmel harcolsz, még aranyat is. Megmutathatnád, mi mindened van még. Az efféle kis meglepetéseknek minden bizonnyal hasznát vehetnénk - fejti ki hangosan gondolatait, két karját Stylet fején pihentetve.
- Egy ember, aki fényt hoz az éjszakába. Kicsit másképp, de mégiscsak ez a célod, nemde? - tesz fel egy költői kérdést Elaile, miközben ő maga is elgondolkozik úrnője ötletén.
Bár nyilvánvaló, hogy választ nem vár, azért egy apró biccentést kap, meglepő mód egy csendre intő pillantás mellett. Diramel arcizmai egy pillanatra megkeményednek, figyelmeztetve a nőt, majd újra ellágyulnak, amint úgy véli, társnője észrevette jelzését.

A sötét hajú nő, egy lassabb biccentéssel viszonozza a meghajlást, értékelve a felé tett gesztust. Egyre szimpatikusabb neki az elf férfi, bár ez nem meglepő. Elfekben még nem sikerült csalódnia. Nagyon reméli, hogy nem is kell és az a nem is oly rég várában történt incidens, csupán egy egyszerű véletlen és ostoba tréfa, semmi több. Elvégre miért is akarnának az erdő békefenntartói háborúzni? Bizonyára ők is tisztában vannak azzal, miféle tettek vezethetnének csatározáshoz, így nagy valószínűséggel elkerülnék azokat. Vagy nem? Lehet, hogy királyuk tébolyodás útjára lépett? Ez esetben, bár fájó szívvel, de kénytelen lesz lépéseket tenni. Ha nem most, hát egy másik alkalommal, szakértőbb kezek által, kiknek neve még csak létezni sem fog ezen a világon.
Bár némiképp utólagosan, azért átgondolja a hallottakat. Nem keveset morfondírozik egy-egy szón, miközben igyekszik ügyelni a külvilágra is. Az előkerülő labdacs igencsak nagy segítség ebben, elvégre mi más rángathatná vissza teljességgel az elmét a gondolat síkjáról, ha nem egy gyanús tárgy, mit épp gyámoltalan segítőjének kezébe dobnak?
A golyócska sorsa ugyan hamar más kezeibe kerül, ténylegesen az övébe, s el is dől, mi lesz vele, már nem merül el újra az elmélkedésben. Túlontúl érdekli ahhoz a kis csomagok mibenléte. Kíváncsian hallgatózik, majd teszi meg saját ajánlatát is, várva a választ, mi nem érkezik soká. Az oawa szavait hallva, érzelmeit vissza nem fogva tör ki belőle a nevetés. Még meg is paskolja a nagydarab vállak, lábaitól fedetlenül maradt részét. Mindenre számított, csak épp erre nem. Azt tudta eddig is, hogy ez a macskaember nem épp a népéről terjengő hírek mintapéldánya, annyira azonban nem ismeri őt, hogy tudja, mire miként reagálna. Talán szerencsére, hisz rég szórakozott ily jól.
- Akkor ezt megbeszéltük, Tigris! Elvégre étel az akad bőven.
Ennyire gyors tárgyalása még sosem volt. Bár mindig ilyen egyszerű lenne társakat találnia! Erősnek tűnő és vicces társakat, kik nem megvetendő tudás birtokában vannak. Az újabb labdacsokra felfigyel. Pillantása mindig az éppen legmagasabban lévő valamire villan, magában számolva a váltás közti időt. Mint egy macska, ki az időzítést figyeli, várva, mikor kaphatja el az előtte dobált gombolyagot. Mielőtt azonban valamelyikért is nyúlhatna, kettő a földre hull, nem kis keserűséget okozva szájíze táján. A füstöt az első adandó alkalommal belélegzi. Szörnyű íze elárasztja száját, torkát kaparva, köhögésre késztetve őt, hogy aztán egész váratlan érje a süketítő durranás, sípolásra kárhoztatva füleit. Kezei oda is vándorolnak, rászorulva hallószerveire, remélve, hogy nem lesz már semmi váratlan, csakhogy ülőalkalmatossága, mi egyben magát az oawát jelenti, hirtelen megemelkedik. Apró sikolyt hallat, mit valószínűleg senki nem hall, hála az iménti kis labdacsoknak. Szemeit egy pillanatra erősen összeszorítja, miközben a macska bundájába markol, kapaszkodót keresve. Csak ez után nyitja fel pilláit, várva, hátha lát majd valamit a füst eloszlásával. Mikor újra megállnak, csupán akkor veszi észre, hogy a macskaember pofáján találta meg a kapaszkodásra alkalmasnak talált szőrkupacot. Felsőteste Stylet fejéhez simul, tartva a leeséstől, álla pedig jóformán feje tetején pihen.
- Ezt ne csináld még egyszer - suttogja, bár úgy véli, az alatta lévő igencsak jól hallja, már ha hall egyáltalán valamit a sípoláson kívül, merthogy ő nem.
Ha pedig ez nem lenne elég, mikor megemeli fejét, hogy ne a másik feje búbját figyelje, még egy adag hamut is kap arcába. Ugyan nem az egészet, mi feléjük indul, de jó adagot kap belőle ő is. Ahhoz eleget, hogy ösztönösen akarjon kitérni előle, még a találat előtt, eleresztve a csíkos bunda tulajdonosát. Teste azonnal hátrálna, mit sem törődve azzal, hogy hol is van. Kezei arca elé igyekeznek, némiképp megkésve. Annyival, hogy pont a találat után érkezzenek a kívánt helyre, hagyva, hogy a nő támaszok nélkül essen hátra. A kérdés már csak az, hogy miként. Ha Stylet észreveszi, hogy utasa épp hanyatt vágódik és elengedi, akkor talán megússza, hogy fejére essen, s csupán hátára pottyan, megzörgetve ezzel az azt védő lemezeket.
Közben Elaile már fel is pattant. Kardját kirántva helyéről szegezi azt Viridielre, Mattin pedig ugyanígy tesz, csak épp a számára cseppet sem kedvelt nagymacska felé.
- Mégis hogy merészeled?! - sziszegi az elf nő, maszkja mögül, így nem is igen látni, hogy tekintete merre kalandozik közben.
Mattiné azonban nagyon is jól kivehető. Bár kardját az oawa felé irányítja, tekintete inkább mögé látna szívesen, türelmetlen kutatva, hogy mi lett Diramellel.