/Viridiel karakter nincs a helyszínen/



Reeno Graham, aki már annyira régen nem használta a nevét, hogy lassan már nem is emlékezett rá, elégedetten simogatta a vállán bóbiskoló füles baglyot és a mellette fekvő farkas puha szőrű bundáját. Már nem volt fiatal ember és már sokkal jobban hallgatott a Zöld apó megszólításra, ami valahol tetszett is neki.
Nagyon régóta élt szinte remeteként ezen a vidéken, sokkal jobban megértette a természetet és az állatokat, mint a saját, emberi fajtáját, akik sokszor ok nélkül pusztították azt. Nem hiányzott az életéből semmi, és bár soha nem adatott meg neki a mágia tudománya, azért sokat értett már az élővilág természetéről, szeretett így élni.
Gyógynövényeket, italokat készített, amikkel segített a rászorulóknak, legyenek akár emberek, akár állatok vagy növények. Ha nagy ritkán betévedt nagyobb lakott helyre a segítségéért cserébe kapott dolgokból megpróbált könyveket szerezni. Ugyanis másik hóbortja az olvasás volt. Bár mostanában kissé megromlott a látása, de azért még nem kellett nagyító lencse, ha kedvenc tevékenységének hódolt.
Most azonban idegenek érkezését várta, azért ücsörgött itt békésen várakozva, hogy megpróbálja kideríteni, hogy mit keres erre egy lombtünde, hat törpével kísérve.
Zöld apó nem félt, hiszen ártalmatlan volt és már fiatalnak sem mondhatta magát, ezt bárki láthatta arcára és hosszú, ősz szakállára nézve. Fegyvernek is talán csak egy vándorbot volt mondható, ha valaki nagyon kötözködni akart volna, de nem hitte, hogy bárki fenyegetést lásson benne.
Elhelyezkedett hát a vándorok útvonalában egy fának vetve a hátát ültében és könyvét az ölébe véve olvasott, szinte belefeledkezve a történetbe.
Csak akkor pillantott fel a könyvből, amikor elé értek, akkor is szinte összerezzenve, ami őszintévé tette meglepetését.
- Üdvözlet utazók! - szólalt meg kissé rekedten, de barátságos mosollyal.

Néha komoly áldozatokat kell hozni a siker érdekében. Számomra ez most azt jelentette, hogy a nyálas kis cuki-muki lombtündék közül egynek kellett kiadnom magam. Kényelmes ruháimat növényekkel átszőtt öltözékre cseréltem, hajamat befestettem s bőrömet is kivilágosítottam mindenféle kencékkel. Sokat olvastam a lombtündék viselkedéséről. Ezek a homokosok a legbékésebbek mindenki közül, így a hirtelenséget kerülnöm kell, akárcsak az agresszív viselkedést. Szerencsére a megszállt törpök is törpökként viselkedtek.
Napokon át vándoroltunk s én közben megállás nélkül a gesztusaimon a hanghordozásomon finomítottam. Értesüléseim szerint a Melessae-szurdokban kellett találkoznom egy csak Zöld apóként ismeretes Reeno Graham nevű öregemberrel. Jobb találkahelyet is el tudtam volna képzelni az Érintetlen vadonnál. Túl sok fura mese terjeng erről a helyről. Nemrég még sárkányt is láttak ólálkodni a környéken. Na már csak az hiányozna.
Az egyik fákkal övezett kanyar után észrevettem egy nagy beleéléssel könyvet olvasgató aggot, bagollyal a vállán s egy farkassal az oldalán. A külleme alapján biztosra vettem, hogy jó helyen járok, így a törpökkel odasétáltam hozzá.
Kedves mosollyal köszönt rám, így én is visszamosolyogtam. - Minden bizonnyal te vagy az akit Zöld apónak neveznek a környékbeli népek - annyi lombtünde akcentust erőltettem nyelvemre, amennyi csak eszembe jutott. - Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Hedron Urdalien vagyok - azzal diszkréten biccentettem. - A bölcs tünde király megbízásából e derék törp urak tanácsára épp követségbe tartok a királyukhoz. Ha értesüléseim nem hibásak, akkor neked kell minket átvezetned ezen a területen, hogy időt takarítsunk meg.

Zöld apó a természetben töltött idő miatt lehet, hogy kissé naiv volt, de nem ostoba és nem bolond, bár lehet, hogy sokan életmódja miatt annak tartották. Az útjába akadó idegenekkel mindig barátságos és jóindulatú volt, de nem kereste ezeket a találkozásokat, ha nem volt muszáj. Most sem tette volna, ha nem akart volna segíteni valakinek.
Bár a vándorok kinézetre semmiben nem tértek el attól, amit fajukról tudott, állatai feszültebb viselkedése és más erdőlakók bizalmatlansága arra ösztönözte, hogy a ritka alkalmak egyikeként találkozzon a szurdokba behatolókkal.
De Zöld apó mindig megadta a lehetőséget mindenkinek, hogy bizonyítsa mi lakozik lelke mélyén, nem volt türelmetlen, sőt, ha könyv volt a kezében, még a veszélyről is hajlandó volt megfeledkezni, igaz nem sok minden miatt kellett aggódnia ezen a környéken. Azért a látszat ellenére, nem volt védtelen.
- A szemed nem csalt meg tünde, akit Hedron Urdalien-nek hívnak. – tette el tarisznyájába óvatosan a könyvet, hogy botjára támaszkodva felálljon. – És biztosan nemes cél vezeti királyodat, hogy békés követségbe indulj a törpék uralkodójához, de tévedésben vagy azon feltételezésedben, hogy én lennék, aki vezetőd leszek itt átvezető utadon. Nem vagyok valamiféle erdei vezető, aki az erre tévedt idegeneket kísérgeti, valaki nagyon félre tájékoztatott, bár minden bizonnyal csak tudatlanságában. – tette hozzá továbbra is mosollyal az arcán, barátságosan.
Nem nagyon érdekelte Reeno-t, hogy a csapatnak sietős az útja, ő csak nem szerette volna, ha olyanok tapossák ezen utakat, akik bármiféle veszélyt jelentenek féltett birodalmára és a barátaira.
- De szívesen elkísérlek benneteket egy darabon, ahol van egy kis tisztás, ami megfelelő a pihenésre és ahol egy barátságos kis tábortűz mellett megoszthatom veletek ételemet. – nézett a vezetőnek tűnő magas hosszúfülűre. – Már, ha elfogadjátok. – intett az erdő belseje felé. – Talán beszélgethetnénk egy kicsit, biztos sok mindent láttatok, amit megoszthattok egy öreg remetével.

Zöld apó úgy kémlelt, mintha a vesémbe próbálna belelátni. Bár ennyi idősen mindenki bizalmatlan lenne az idegenekkel.
- Örömmel elfogadjuk a meghívást - bólintottam kedves mosollyal. - Azt azonban nem értem miért tájékoztattak félre. Bizonyára csak valami félreértésről van szó. Ha viszont nem is vezetsz minket végig, tudnál ajánlani valakit aki megtenné ezt helyetted? Mint mondtam nagyon fontos küldetésben járunk.
Egyfolytában pörgött az agyam, hogy azonnal ki tudjam vágni magam. A megszálltak szerencsére törpként viselkedtek, még az egymás közti szócsatáikat is a törpök szava járásával tették. Ám rég levetettem magamról az elbizakodottságból adódó könnyelműséget s inkább kivártam, hogyan viszonyul hozzánk az öreg.

Egyelőre Zöld apó nem lát semmi olyat, ami gyanakvásra adna okot. Az erdei elf udvarias, megadja a kellő tiszteletet, így ő is nyugtatóan teszi kezét feszült farkasa hátára, akinek szinte azonnal lelapulnak felálló szőrszálai, baglyát azonban útjára bocsátja, hogy messzebbről kísérje kis csapatukat figyelmesen és időben észlelje, ha nincs valami rendben.
Aztán meg teljesen őszinte volt, mikor arról beszélt szeretne hallani a vándorok történeteiből, friss híreket hallani. Még ha maga nem is járt az emberek között gyakran azért nem akart tudatlan lenni a világ eseményeit illetően. Hiába járt már élete derekán jócskán túl, elméje friss volt és még mindig tudásra szomjazott.
- Akkor induljunk, mutatom az utat Hedron. – bólintott az öreg és megindult a társaság előtt, maga mellé engedve az elfet, mint aki teljesen megbízik bennük.
És ez tulajdonképpen igaz is volt. Nem táplált semmiféle bizalmatlanságot addig, míg nem szolgáltak rá okot.
- Igen, én is úgy gondolom, valaki félreértett valamit. – helyeselt Reeno, majd kissé összeráncolta a homlokát, mint aki azon töri a fejét, hogy miként is segítsen a társaságon. – Hát nem hiszem, hogy bárki nálam jobban ismerné a vidéket, már persze az állatokon kívül, - vakarta meg a mellette sétáló farkas fejét kedveskedve, - de nem hiszem, hogy az én öreg lábaim léptei egyébként is megfelelne nektek, még ha rá is szánnám magam az útra. – ingatta meg a fejét. – Viszont, ha meséltek magatokról, legalább mindenki egy-egy kis történetet, mely megmutatja miért őt választották e fontos útra, akkor talán közben eszembe jut valaki, aki megtenné nektek ezt a szívességet. – villan meg a szemében egy huncut fény.
A hely, ahol pár napja megpihent Zöld apó tényleg nincs messze, így még az ő öreges tempójában – amire persze még rá is játszik, - hamarosan oda érnek.
- Na, itt is vagyunk! – int körbe egy kis lobogó, kövekkel körberakott tábortűz körül.
A tisztáson még egy kis lombsátor van összehúzva, hogy megvédje az alatt lévőt a rosszabb időjárástól, meg egy kis kopott tarisznya, melyet most előhalászik és ha a csapat letelepedett, mindenféle bogyókat, leveleket, erdei zöldségeket- gyümölcsöket helyez egy fatányérra, amit középre helyez.
- Van még vadkukoricám, ha valamelyikőtök hoz pár nyársnak való gallyat, van itt a földön elég, nem kell a fákról vágni hozzá, akkor még azt is süthetünk. – huppan le az elf mellé a földre. – Na, hogy döntöttetek? Meséltek nekem? – néz kérdőn a férfire.
A naivság látszata ellenére Zöld apó nagyon is figyel minden részletre, még arra is, mit beszélnek egymás közt törp utitársai.

Zöld apó elég barátságosan viselkedett, bár szerintem csak színház volt az egész. Látszott a szemében a gyanakvás, így nem ringattam magam abba az ábrándba, hogy bármit tehetek.
Egy helyes kis tisztásra vezetett minket, ahol lobogó tűz és némi élelem várt. Legalább szívélyesen fogadta a vendégeit. Két törp kapott az alkalmon s elment némi faágat begyűjteni a sült vadkukoricára vágyva. A többiek, velem együtt a tűzhöz ültek. Én az apó mellé s mikor újra jött a meséléssel, gondoltam megadom neki amit kér.
- Nagyon fontos küldetésem van. Azt a feladatot kaptam, hogy győzzem meg a törpök királyáját egy szövetség megkötéséről a sötét elfekkel szemben. Baljós fellegek lepik be a Zevadari pusztaság egét. A királyuk egy ideje nincs magánál és az a hír járja, hogy hatalomátvétel készülődik. Királyom fél, hogy háború lesz s szeretné bebiztosítani magát, így a törpök segítségét kéri, kik maguk sem kedvelik a sötét elfeket.
- De nem bizony - köpött ki az egyik torzonborz törp. - Mikó a mi jó urunk tudomást szörzett a lombtündék szándékárul, bizalma jeléül küldött el bennünket őérte, aki valami tárgyalóféle, ha jól értettem.
- Diplomata vagyok - vágtam rá némileg pironkodva. - A családom régóta ezzel foglalkozik, így én is ezt a mesterséget választottam. Mikor a törpök megérkeztek tudtam, hogy indulnom kell. Ám nem véletlenül próbálunk rövidebb utat keresni. A sötét elfek megneszeltek valamit és bérgyilkosokat küldtek ki az egész vidékre. Minket keresnek. Mondj bármit amire szükséged lehet apó - néztem könyörgő szemekkel - csak segíts nekünk valahogy eljutni egy rejtekúton a Raydani-hegységhez!  

Eddig úgy nézett ki, hogy minden a legnagyobb rendben van, az idegenek nem mutattak semmilyen ellenséges szándékot, csak kissé türelmetlennek látszottak, amit viszont meg is indokolt a vezetőjük.
A társaságból két kis ember elment megfelelő gallyakat gyűjteni, mert láthatóan felkeltette étvágyukat a kukorica emlegetése.
Mondjuk az apó nem akar semmi jónak elrontója lenni, ő is szívesen rágcsálna egy-egy csövet el, de így fáradnia sem kell, neki is jut egy bot, amin megsütheti a maga adagját, miután szétosztotta a hat még megmaradt növényt.
- Van egy kis mézem is, ha kér valaki. – húzott elő még egy kis flaskát, amivel a saját ennivalóját megédesítette.
Nem rossz dolog jóban lenni a természettel, mosolygott a bajusza alatt, ha felkeltette az érdeklődést az édesség iránt.
Miközben eszik, figyelmesen hallgatja az elf beszédét, hiszen tényleg érdekli mi történik a nagyvilágban, de mint már említettem, attól, hogy nem nagyon jár emberek közé, igyekszik mindig értesülni a legújabb hírekről. És vannak akik szállítják is neki.
A szeme sem rebben, mikor felfedezi az első „hibát” az elf meséjében, amikor azt taglalja, miért bízták meg ezzel az úttal és miért őt. És mivel az egyik törp is beleszólva megerősíti ezen érdekes eltérést Zöld apó tudásával ellentétben, gyanakvása felébred, de ezt semmivel nem árulja el.
Nem harcos ő egyébként sem, legfeljebb azon igyekszik m ajd ezen túl, hogy a társaság mielőbb kikerüljön a vidékről és ne okozzon gondot. Hogy miért akarják megtéveszteni? Amíg nem a akarnak a környezetében kárt tenni nem érdekli.
- Hát látod ez most új nekem, azt hittem a lombtündék és a törpök már egy ideje szövetségre léptek, mikor az első nagy támadás volt a sötétek részéről. – kérdezett rá ártatlan szemekkel, hogy biztosan jól értett-e.
Bizalma azonban már megrendült és azon törte a fejét, miként szabaduljon meg mielőbb a társaságtól.
- Dicséretes törekvés fiam, hogy apád nyomdokait követed. – bólogatott azért serényen, aztán a lerágott csutkát a tűzbe dobta. – És azt mondod gyilkosok ólálkodnak a vidéken? Az nem jó, nagyon nem jó! – sápítozik egy keveset gondterhelt tekintettel. – Én már öreg ember vagyok, nem tudok elbújni előlük. De talán mégis csak elvezethetlek benneteket egy darabig, ha megígéritek, hogy megvédtek, bár nem fogunk gyorsan haladni. – nézett a mellette ülő elfre. – Ha meg tényleg igaz, hogy van valaki aki átvezet benneteket a szurdokon és nem csak hamis szavakat kaptál, akkor lehet rátalálunk utunk során. – biztatta Hedron-t.
Azon agyalt közben, hogy merre vezesse őket, hogy minél előbb megszabaduljon a társságtól, előbb kellett volna hinnie állatai ösztöneiben. De nem akart ítélkezni, amíg nem történik baj, ez egyébként sem az ő dolga. Csak menjenek erről a vidékről!
- Ha pihentetek, akár indulhatunk is.
Ha mindenki befejezte az evést és szusszant egyet, akkor felállt.
- Atala, menj előttünk, kérlek. – szólt a farkasra, ha már mindenki más is készen állt.
Az állat jelezni fog neki, ha talál valamit, vagy valakit, így utuk egyelőre biztonságos lehet.

- Sajnálom, hogy ki kell javítanom téged - néztem az öregre -, de az ami eddig a törpök és köztünk volt az csak amolyan barátkozás féle volt, nem szövetség.
Kezdettől fogva sejtettem, hogy az öreg gyanakszik, de mostantól biztos voltam benne. Innentől alaposabban figyeltem rá, meg a farkasára.
- A hangodból ítélve - folytattam az öreget kémlelve - nem nagyon szeretnél nekünk segíteni. Ha a terhedre vagyunk, akkor odébbállunk. Mond ki nyíltan! Ne raboljuk egymás idejét!

Most már nem szeretné csak úgy szélnek ereszteni a furcsa kis csapatot, jobb szeretne maga megbizonyosodni, hogy elhagyják a területet és nem okoznak galibát, ezért csak finoman próbál tapogatózni, hogy mi az oka, annak, hogy olyan dolgot mond neki az erdei elf, ami tudtával nem igaz. Viszont nem is zárja ki a magyarázat lehetőségét. Eszében sincs sarokba szorítani őket, hiszen sokszoros túlerőben lennének még akkor is, ha éppen valami nagy harcos lenne, nem holmi természetszerető öregember.
- Értem! – bólogatott Zöld apó, mint aki elfogadja a magyarázatot, ami végül is még igaz is lehet.
Nem naprakészek a hírei és azok sem biztos, hogy mind igazak, meg aztán már tényleg régen volt az a „szövetség”, lehet most újat, politikailag aktuálisabbat kell kötni.
Nem vádolja semmivel az elfet vagy a társait, csak van egy rossz érzése velük kapcsolatban, amit nem csak ő maga érez feléjük, de semmi konkrétum. Nem fenyegették őt sem és az élőhelyét sem, még az után sem, hogy nemet mondott a kíséretre.
Érthet volt hát Hedron visszakozása és számonkérése, mikor hirtelen fordított álláspontján és most maga ajánlotta fel, hogy kivezeti őket innen. Szinte érezte a felé forduló fokozottabb figyelmet, bár nem voltak ilyen jellegű képességei, csak a sok-sok éves tapasztalat, főleg állatai viselkedésében. A farkas feszült volt továbbra is.
- Nem, nem! – rázta meg a fejét Zöld apó. – Kivezetlek innen benneteket. Ha követnek titeket, akkor jobb, ha minél előbb távoztok és ebben csak én segíthetek. Tudod számomra ez a hely a minden és nem hiszem, hogy követőitek is ilyen tisztelettel viseltetnének iránta. A sötét elfek barbár népség.
Aztán amennyire tőle telik gyorsan feláll és magához véve tarisznyáját, amiben a gyógynövényei, könyvei és egy vízzel teli kis tömlő vannak, megindul egy alig látható kis vadcsapáson. Meglepő módon elég fürgén szedeget a lábait, miközben egy régi gyermekdalocskát dúdolgat magában fesztelenül. Ha valami baj lenne, úgy is időben értesül róla és nem csak a farkasától. Látszólag nem is figyel semmire.
Egy fél nap tartós gyaloglás után, ami még csak meg sem izzasztja az öreget, a farkasa visszaüget hozzá és szemben megállva vele, ötöt kaffant, majd most már megmarad mellette.
- Egy keskeny csapás vezet át egy mélyedésen és csak itt lehet átmenni rajta. Viszont öt ember van előttünk, akik Atala szerint várakoznak. Nem tudjuk megkerülni őket, de nem szeretném azt sem, hogy itt harcra kerüljön a sor elf uram. Kérlek ne tégy semmi meggondolatlanságot. – fordul a férfi felé, aztán, sietség és félelem nélkül tovább indul.
- Üdvözlet jó uraim, mi járatban e madarak által is került helyen? – lép a meredély szélén táborozók közé.

Szerencsére valamennyit segített a hirtelen fordított álláspont. Láthatóan némileg elbizonytalanítottam az öreget, ennek ellenére szemernyit sem mutatott több bizalmat irántunk, de erre nem is igazán volt szükségem. Az étel elfogyasztása után nem sokkal már útnak is indultunk. Tipikusan egy olyan ösvényen vezetett bennünket amit csakis azok ismernek, kik régóta járják ezen fákkal teli rengeteget.
A törpök egyike halkan valami dalt kezdett dúdolni s társai hamarosan követték a példáját. Kezdenek belejönni a szerepükbe. Néha még én is azt hiszem, hogy valóban törpöknek képzelik magukat.
Hosszú órákon át meneteltünk, egyik facsoportot hagyva a másik után s hirtelen a farkas előre szaladt, mintha csak felderítené a terepet. Némi idő után visszatért s jelzésképpen ötöt kaffantott gazdájának.
Az öreg elmagyarázta mit jelentenek az állat hangjelzései s ösztönösen végigfutottak agyamon a lehetőségek. ~ Lehet, hogy egy csapat haramia, kik az erre tévedt utazókat fosztogatják? - Elmélkedtem magamban. ~ Hát aztán . Nagyon nem tehetnek ellenem semmit, bár az álcámat sem szívesen dobnám el. De lehet, hogy csak távolról tűnnek embereknek és valójában erdei elfek? Na ez már aggasztóbb, mert egy erdőben vagyunk. De az erőm nagy és, ha szerencsém van, sikerül őket meglepnem mielőtt még ők tennék ugyanezt.
Minden idegszálammal az öt ismeretlenre koncentráltam, arcomon semmit se mutatva a bennem forgolódó gondolatokról. Diszkréten bólintottam az öregnek s a törpökkel együtt követtem őt egészen az idegenekhez, várva mit tartogat számunkra a sors.

Atala jelzése nyilvánvalóvá tette, hogy egy ötfős társaság van előttük, akik mindenképpen az utukba kerülnek, hiszen nem tudnak elmenni mellettük úgy, hogy ne lássanak meg.
Mivel azonban az is elképzelhető volt, hogy ők azok, akikkel Hedron összetévesztette Zöld apót, így ez még kedvező is lett volna rá nézve, ha nem jut közben eszébe, hogy ha már eddig eljött, akkor akár meg is nézhetne magának egy különleges növényt, ami a szurdok másik oldalán nyílik ebben az évszakban.
Barátságosan, mosolyogva lép ki a fák közül és üdvözli a várakozókat, akik először a fegyverükhöz kapnak, aztán mikor meglátják az elfet és a kisorjázó hat törpöt, akkor elengedik azokat és viszonozzák a barátságos köszönést.
Az öt főből három ember, egy ork , meg egy oawa egészíti ki őket. Az emberek kardot, tőrt viselnek és kettőn bőrpáncél van, a harmadikon csak vastag zeke. Az ork kétkezes bárdot tart maga mellett, ami inkább törp kezébe illene, a csizmaszárba nála is lapul egy tőr. Az oawa mellén keresztben bőrövek feszülnek, vagy húsz dobókéssel megrakva. Íjászt nem látni köztük, ami tapasztalt erdőjárókat jelez, hiszen a sűrűben nem vennék hasznát.
- Egy küldöttet várunk apó és talán meg is érkezett.– int a lombtünde felé. – Megbíztak minket, hogy kísérjük át épségben a szurdokon, de már azt hittük nem jön, előbbre vártuk. – áll fel az egyik nagydarab, izmos ember, akinek arcát szakáll keretez, de még az sem tudja elrejteni nyúlszáját.
Nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek, főleg mikor mosolygott, de hát nem tehet róla szerencsétlen, hogy így jött a világra.
- Uram. – fordul az erdei elfhez. - Ha nem akarnak pihenni, akkor mehetnénk is, akkor már odaát verhetnénk tábort éjszakára. – int a túloldal felé. – De téged öreg, nem említettek. – néz Zöld apóra kíváncsian a „vezetők” vezetője.
- Nem, én nem tartozom hozzájuk, csak kisegítettem őket, mikor helyettetek belém botlottak. – rázza a fejét Reeno. – És tulajdonképpen már át is adhatom a kíséretet nektek, de ........ - néz kérdőn az elfre, hogy mit szeretne, menjen velük vagy ne,- ha már eddig elhoztak öreg lábaim, akár át is mehetnék én is, van odaát kis dolgom.
Amennyire sürgős volt a dolga a diplomatának, Zöld apó nem kétli, hogy tovább indulnak azonnal.
Ő már hozzászokott a hosszú gyalogtúrákhoz, meg amúgy is, ha megtalálja ami kell neki, akkor pihenhet majd eleget. Nem kergeti semmi. Akkor is megy azoban, ha az elf nem kívánja már a jelenlétét, csak akkor kicsit később.
Ha vele indulnak el, akkor egy hozzáértőnek azért feltűnhet, hogy mennyire sima, akadálytalan útjuk van, nem kell sziklákat, kidőlt fákat, vízmosásokat kerülgetni, ami itt sűrűn előfordul.
De Zöld apó – bár ő nem csodálkozik ezen - nem hall semmi ilyen beszédet az őt kísérőtől, elöl mennek és csak maguk közt beszélgetnek halkan.
Ha nem megy velük, akkor természetesen nem könnyebbül meg az útja a diplomata csapatának.
A nap egyre lejjebb csúszik az égen és a fák között amúgy is félhomály uralkodik. Reeno ismeri erre az utat, tudja, hogy egyre nehezebb terep jön majd, magas sziklák között kanyarogva és ha ott már nem kíséri a csapatot az akadálytalan út „szerencséje” sem áll mellettük. De, hát vannak itt elegen, hogy megoldják ezt. Lassan a búcsún gondolkodik.

Nyugodt arckifejezéssel kémleltem végig a kis csapat tagjait. Emberek, egy ork és egy oawa. Fel voltak fegyverkezve ugyan, de veszélyt nemigen jelentettek. És ránézésre okosnak se nagyon tűntek. Zöld apó arcán viszont ott derengett a gyanakvás irányomba, így némi gondolkodás után komoly elhatározásra jutottam.
- Örülök, hogy megvártak - néztem a csapat vezérére, bevetve némi barátságos az erdei elfekre jellemzű bárgyú mosolyt. - Nincs értelme késlekedni, mert az ügy nem tűr halasztást.
Ekkor az apó felé fordultam. - Köszönöm amiért idáig elvezettél. Agg korod okán nem tennélek ki további fáradalmaknak. Menj békével és további hosszú életet neked.
Aztán ismét a csapat vezetőjére néztem. - Nagyon remélem értik a dolgukat! Nem szeretnék hetekig bolyongani!
A törpök sima biccentéssel köszöntek el az öregtől s rögvest utána a kis csapat mellé álltak. Egyikük méltatta az ork fegyverét, büszkén mutatva neki saját csatabárdját.

Természetesen az elf a tovább haladást választotta ezen Zöld apó nem is lepődik meg, sőt inkább örül neki, annál is hamarabb kerülnek el innen. Nem tudja miért, valószínűleg állatai viselkedése és a sok éves tapasztalat sugallta neki, de nem bízott ebben a férfiban, pedig ilyet sohasem érzett egy lombtündével kapcsolatban sem. Megmagyarázni meg végképp nem tudta volna, ezért még magát sem győzte meg erről. Talán csak a láthatatlan kísérője bizalmatlanságát vette át. De nem vehette félvállról.
Nem volt csalódott, hogy a férfi nem kért a további társaságából, talán ő is érezte Zöld apó ódzkodását, hiszen eleinte nem rejtette véka alá.
Így hát bólintott, amikor megköszönték neki az eddigi segítséget és lepihent egy fa tövébe, onnan nézte, ahogy a kis karaván elindul a szurdok keskeny átjárója felé.
- Járj szerencsével utadon! – válaszolja az udvarias szavakra.
Kis idő múlva aztán fürgébben, mint ahogy várnák tőle, elindul a csapat nyomában – másfele nem is tudna menni – hogy beszerezze a gyógynövényt, amit már régen akart magának.
Sejtése szerint van, aki azért szemmel tartja a társaságot a madarán kívül is.

A magát erdei elfnek álcázó Dala’Tuk tehát követi az öt férfit, akik vezetőiknek mondták magukat, talán még örült is, hogy megszabadult végre az apótól, akin látta a bizalmatlanság jeleit és már úgy gondolta innen egyenes az út a törpék királynőjéhez.
Eddig a démon irányította kis emberek példásan viselkedtek és hihetően játszották szerepüket, de nem biztos, hogy ez így is lesz, hiszen a démonok egyre türelmetlenebbek lettek és némelyik törp éhes pillantással méregette a másik csapat tagjait.
A szurdok egyre sötétebb és keskenyebb lett, a vezetők pedig szaporázták a lépteiket, mintha igyekeztek volna némi távolságot tartani.
- Igyekeznünk kell és a biztonság kedvéért hárman előre mennek. – sietett mellé az ember. – Egyébként Holdred vagyok, uram. – vigyorgott idegesítően a nyúlszáj. – Én meg Huck hátra megyünk, sosem lehet tudni, nekem nem tetszett az a vénember. – ad magyarázatot kissé fura viselkedésükre. – Legyenek nyugodtak, uram, lassan túl leszünk a nehezén. – int, de mintha valami megvillant volna a tekintetében, vagy csak az árnyékok játszottak a self szemével? – Haladjanak csak, majd mi figyelünk.
Azzal Holdred és az oawa a csapat utóvédjeként eltűnik a szemük elől. Magukra maradnak, de mitől is kéne tartaniuk, hiszen vigyáznak rájuk?
A szurdok magas falai, lassan, baljóslatúan fonódnak köréjük, és ha Dala'Tuk-nak véletlenül felfelé vándorolna a tekintete, mintha mozgást látna odafenn.

Az apótól való távozás gond nélkül lezajlott. Ezt követően a nyúlszájú ember vezetésével az ő és az én csapatom, elindultunk a szurdok mélyére. Ahogy egyre beljebb meneteltünk a falai szép lassan emelkedni kezdtek s a napfény is mind gyérebben hatolt csak le az aljára. A magát Holdrednek nevező ember, állítása szerint előreküldi csapata néhány tagját a biztonság kedvéért. Őmaga meg az oawa pedig utócsapatként lemaradnak mögöttünk.
Nézek balra, nézek jobbra s hirtelen gúnyos mosoly ült ki arcomra mikor végigfutott agyamon, hogy drága kísérőink elég gyorsan eltűntek mellőlünk. Aztán mozgásra lettem figyelmes a szurdok tetejénél. Azt nem láttam mennyien vannak és kik azok, de teljesen biztos voltam benne, hogy ott vannak.
~ Az apó gyanakodott rám és én sem bíztam benne ~ futottak végig az agyamon egymás után a gondolatok. ~ De ez a Holdred is elég kétesen nézett rám. Ha egyvalamit nagyon jól megtanultam az az, hogy a leginkább önmagadban bízz és a képességeidben.
- Remélem tényleg olyan remek harcosok vagytok, mint ahogy uratok állítja - vettem oda az előttem haladó törpöknek - mert szerintem hamarosan szükség lesz minden tudományotokra.
- Mán miért? - kérdezte az egyik megszállt.
- A minket kísérő csapat felszívódott és mozgást látni a szurdok tetejénél. Szerintem hamarosan ránk támadnak. Ne tegyetek semmi hirtelen mozdulatot, de készüljetek!
Én eközben azon agyaltam, varázstudományom melyik részét készítsem elő az esetleges harchoz. Még az is megfordult a fejemben, hogy a démonokat felhasználva ide idézem Juszuf démonurat, hogy segítsen elpusztítani a lehetséges támadókat, végül is az ő érdeke is, hogy sikerüljön ez a küldetés.

A sötét elf nem tudja, hogy míg ő egy gondosan előkészített csapdába sétál, amit a szurdok hiénái állítottak a hiszékeny utazóknak, addig távolabbról egy figyelő tekintet követi minden mozdulatát, arcrezzenését, a törpök viselkedését. Nem, nem Zöld apó barátságos, barna írisze az, mi kutatja őket, hanem az erdő egy másik védelmezőjéé, akinek az apó is segíteni próbált azzal, hogy igyekezett kiismerni az utazók szándékát. Azonban míg az öreg megelégedett azzal, hogy eltávoztak a környékről, az erdő szépséges lakója nem, ő tovább követte észrevétlen őket és szemlélte cselekedeteiket.
Nem szándékozott közbelépni, csak figyelni és, ha kell megakadályozni, hogy ártalmára legyenek az állatoknak és a növényeknek vagy más ártatlanoknak.
természetesen Holdred és embere igyekeztek gyorsan felszívódni, hogy ne legyenek útban a szurdok tetején felsorakozó, mint egy két tucatnyi íjásznak, akiknek az odalenn haladók kiváló célpontot nyújtottak. Mellettük még vagy ugyanennyi állig felfegyverzett haramia várta, hogy nagyobb sziklákat görgethessenek alá, majd aztán kötélen leereszkedve végezzenek azokkal, akik még ezek után is életben maradtak.
Éles füttyszó jelezte, hogy indulhat a támadás. Az útonállók azonban egy erdei tündére és egy fél tucatnyi törpre számítottak csak, aki jó harcosok, de nem több, így abban a hitben voltak, hogy bőven elég erőt vonultattak fel e kis csapat életének kioltásához és a zsákmány könnyű szerrel való megszerzéséhez.
Tehát első körben nyíl- és kőzápor zúdult Dala’Tuk-ra és a kis emberekre, majd a nyakukba zúdult a támadó had.
Közben árgus szemek lesték, hogy a gyanús elf, mit lép erre. Ha tényleg az akinek mondja magát, a rejtőzködő nimfa, segít találni egy utat a meneküléshez, hiszen nem nézheti végig ártatlanok halálát.

Egyfolytában azon járt az agyam, mifélék lehetnek a falakon mozgó alakok. Sajnos idelentről alig lehetett kivenni őket. A pontos számuk is rejtély maradt, de annyi bizonyos volt, hogy tíznél többen voltak. A törpök szorosan markolászták fegyvereiket s példámat követve ide-oda kapkodták a fejüket, merről is érkezhet a támadás.
Sok évvel ezelőtt kerültem már csapdába. Az emberek királyságának területén vándoroltam, mikor az erdő mélyén néhány útonálló bekerített. A pénzemet akarták, bár nem sok volt nálam. Igyekeztem békésen eltéríteni őket, ám nem hallgattak rám, így maradt az agresszió. Meghalt mind, de az egyikük megvágta az oldalam, ami után hetekig jártam a sebemet kuruzsoltatni.
Ez a helyzet viszont merőben más. Itt jelentős hátrányban vagyunk ami nekem elég rossz hír.
Ösztönösen a varázslást választottam volna, ám hirtelen valami megfékezett.
~ Bárkik is ezek, ennyi démonnal és az erőmmel gond nélkül elintézem őket. Na és azután? Én elvileg inkognítóban vagyok. Ha valaki figyelmezteti rám a törpöket, a küldetés elbukott. Mégsem állhatok itt tétlenül, hogy elintézzenek!
Hirtelen nyilak és kövek záporoztak felénk. Fedezék nem igen volt, így pusztán a szerencsében bízhattunk. Végül vagy kéttucat fegyveres zúdult le hozzánk s rohamra készültek.
- Várjatok! - Kiáltottam feléjük teli torokkal. - Ha szabad utat engedtek olyan gazdagok lesztek, hogy királyként élhettek! A törpökhöz igyekszem követségbe. Ha épségben eljutok hozzájuk, annyi aranyat kaptok, amennyi a súlyotok.
Vártam mit reagálnak erre. Ha mégsem érdekelné őket az ajánlat, már csak a varázserő marad.

Sajnáltam amiért nem sikerült őket meggyőznöm. De az életben annyi minden rosszul sülhet el. A nyúlszájú parancsára a kompániája ránk rontott. Engem durván félrelöktek és inkább a törpökre utaztak. Baljós gondolat futott végig az agyamon. Tisztában voltam vele, hogyha nekik bajuk esik, akkor vége a küldetésnek és nekem is. Ezt nem hagyhattam, de ha nehezen is, de akartam adni az álcámnak még egy utolsó lehetőséget.
- Ostobák! - Kiáltottam Holdred felé. - Ha ők meghalnak, nem kaptok semmit. Ők nem egyszerű törpök agyalágyultak! Hanem elismert harcosok, akiket tisztel a népük. Vagy mind életben maradunk, vagy hoppon maradtok.
Közben a törpök elég idegesen fogadták a rájuk rontó tömeget s egymásnak háttal állva védelmi kört alakítottak ki. Megállás nélkül forogtak ide-oda és nem voltak restek használni éles fegyvereiket. Csapkodtak az ellenség lábára, törzsére, fejére, amit csak értek s kezdtek kibújni a szerepükből, mert elég komoly vehemenciával harcoltak.

A törpök derekasan küzdöttek, ám a túlerő igen tetemesnek bizonyult. Hirtelen a semmiből sűrű növénytakaró vonta be a szurdok tetejét akár egy lepel, így legalább megszabadultunk az íjászoktól. Ám ekkor valami szöget ütött a fejembe. Ilyesmit csakis olyasvalaki tehetett aki ért a varázsláshoz, és mivel az efféle mágiát az erdei elfek és a nimfák űzik, így bizonyossá vált számomra, hogy valamelyikük figyel bennünket. Akár le is lepleződhetünk. Így viszont meghalhatunk.
Most már muszáj volt tennem valamit. A sűrű növényzet alatt talán nem lát meg minket senki olyan, akinek nem kéne.
Gondolataimat összeszedve, erősen koncentráltam s minden erőm s tudásom latba vetve, erős bénító varázslatot küldtem a támadókra.
Ezt kihasználva a törpök felbátorodva estek neki a magatehetetlen ellenségnek, hogy lekaszabolják valamennyit.

Nem szerettem volna leleplezni magunkat, ám a haramiák egy pillanatig sem tágítottak. A bénító varázslat hatott és a törpök elég gyorsan legyilkolták az összes zsiványt. A növénytakarót irányító valaki előtt azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyunk békés utazók. Az általa uralt bokrok ágai, baljós csápokként törtek felénk. Tudtam jól, ha most nem teszek valamit sürgősen, foglyok leszünk és oda mindaz amiért jöttünk. Ám az út a szurdokon át szabadnak tűnt, csak némi időre volt szükségem.
Amire készültem az nagyon erős koncentrációt igényel. Minden idegszálamat megfeszítve, tudásomat előbányászva agytekervényeimből sötétséget generáltam magam és a csapatom köré, kihasználva a szurdok amúgy is gyenge fényviszonyait. Ahogy ez sikerült, rögtön futásnak eredtünk a szurdok kijárata felé, meg sem állva míg ki nem értünk a sziklák közül.

Bárki is volt az, nagyon szerette volna utunkat állni. Bizonyára ő küldte ránk ezeket a haramiákat is. Vagyis él itt valaki, aki tud vagy legalábbis sejti a tervünket. Mindent bevetett amit csak tudott. Az erdő ellenünk fordult. Jöttek gyallak, ágak, gyökerek, bokrok, de még az állatok is. Aztán egyszercsak egy dromedár medve ugrott elénk, veszélyes fogait vicsorgatva és felénk kapott. Tudtam, ha itt megtorpanunk akkor vége. Ösztönösen ráküldtem egy erős bénító varázslatot s mivel biztos voltam a hatásában, úgy helyezkedtem a törpökkel, hogy gond nélkül elrohanhassunk a magatehetetlen teste mellett.