Hira a Nagy Füves Síkságon vág át, az emberek területéről indulva, ám már régen a királyság és az elfek erdői közötti hatalmas, száraz vidéken vág át. Amerre a szem ellát, lapos minden. A nyár perzselő forróságot hozott a kontinens közepére. Ivóvízből már csak két apró kortynyi maradt a kulacs legalján.
Nem ártana feltölteni a készleteit, de ugyan hol? Furcsa szag terjeng a levegőben és egy homokbucka mögül károgást hall meg. Ha oda megy kíváncsiságból, akkor két döglött juhot talál egy kiszáradt tó partján. Ám a szomj ölte meg őket! A nyomok zavarosak, a kietlen homokban több juh is elszaladt és tőle nem messze egy keréknyom-pár lovak patkolatlan nyomaival.
Míg a tetemektől eddig soha nem látott talpak nyomai. Három ujjas, hosszú karmokba végződő kézlenyomatok keverednek valami kétujju patás lábnyomaival. Ez utóbbiak teljesen más irányba haladnak tovább. A birkák koponyája felnyitva és valakit csak az agyvelejüket ette meg. Ott hagyva a többit a dögevőknek.
Vajon merre visz tovább az útja? Ilyen kegyetlenségek láttán talán jobb, ha nem is követi egyik innen távozó lényt sem, csak megy tovább, amerre apja otthonát sejti.

Nem foglalkozok a nyomokkal. Nem nézelődök sokáig a látvány megrémít. Elkerülöm a helyszínt indulok tovább. Minél hamarabb érem el az erdőt annál jobb. Bizakodva indulok tovább talán megtalálom, talán hamarosan ott leszek ahol a népem vár. Homályosan még rémlenek a fák. A források.

Ahogy a tó medrét elhagyja a lány, távolban lovasok vágtáját látja meg. Elég alacsony a lombtünde ahhoz, hogy valószínűleg még nem pillantották meg. Ráadásul az ő szeme és érzékei sokkal élesebbek. Még van ideje eldönteni, hogy megpróbál elbújni valahová vagy felhívja magára tudatosan a figyelmet.
Ha az előbbit választja, egy kiszáradó félben lévő rekettye van tőle nem messze. Míg az utóbbira elég, ha ordítozva próbál az idegenek fülére hatni.

Nem ismerem a világot. Nem akarok ostoba és felelőtlen lenni. Elrejtőzök a lovasok elől és várok. Talán haza vezethetnek.

Ahogy a fedezékében helyet igyekszik keresni magának, hogy minél jobban védje őt, a bokor szinte megelevenedik. Először csak arra gyanakodhat, hogy az enyhe szellő mozgatja, de belül érzi, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott. Még sosem volt egyedül. Bár hagyták magára a szobájában és biztosan sok órát töltött magában máskor is, ám soha nem volt olyan, hogy ne tudott volna segítséget kérni, ha baj van.
Ha megfigyeli, hogy mi változik, a növény szép lassan magától körbe öleli és még néhány új levelet is hajt, bár azok is kókadozóak, nem ütnek el semmiben az eddigiektől. És végül teljesen köré tekeredik, teljes védelmet biztosítva a vizslató szemekkel szemben.
A két lovas, övükre íj, tegez és kard csatolva megérkezik a juhokhoz és leszállnak.
-Átkozott vadállat! Jól össze lett csócsálva.
-Szedjük össze hamar, mielőtt visszatér! És vigyük anyánknak, ahogy kérte!
*Ezzel egy kötéllel a nyereg háta mögé rögzítik és elindulnak immáron lassan, léptetve paripáikat. Úgy tűnik, nem veszélyesek. Csupán a pórul járt pásztorok, akik egy fenevad által elhullott állataikat akarták begyűjteni, mentve a menthetőt.


/Gratulálok! Megkaptad a Rejtőzés varázslatát./

Először megijedtem a növénytől, de aztán éreztem nincs mitől tartanom. Csendben figyelem az eseményeket. Tudom hogy az idegenek jöttek valahonnan, de nem úgy tűnik mintha segítségemre lehetnének. Egyedül kell majd tovább indulnom. Hallottam miről beszélnek én sem akarom a gyilkosokat megvárni. Ráadásul a szomjúság és az éhség nem csak engem, lovamat is gyötri már. Amint az idegenek távoznak várok még... aztán megpróbálok kilépni a növény védelmet nyújtó öleléséből. Miután sikerült hálásan érintem meg, pár levelet leszedegetek róla lovamnak, és gondosan körülkémlelve újra útnak indulok. Menet közben büszkeség tölt el, hogy tanultam valamit, amit eddig senki se tanított. Kíváncsi vagyok mi lakozik, mi bujkál még a tarsolyomban.

Az emberek elmentek és talán csak az út végén mondja meg a lánynak, hogy valószínűleg a puszta békés vándorairól, a nomádokról volt szó. És talán a ragadozóra is lesz egy igen komoly tippje.
Ám most szabad az út és ismét lóra szállva vágtat tovább a vidéken. Szerencse, hogy a férfiak nem vették észre a hátasát és nem vitték magukkal. Ám ahogy így halad, egy erdős liget az, amihez egyre közelebb ér. Ha úgy gondolja, hogy talán már ez Awyris, akkor téved. Valahonnan felvonyít egy farkas.
Vajon megáll-e éjszakára vagy tovább lovagol?

Megállok. Nem akarom kimeríteni a lovat. Ami a síkságon működött talán itt is fog. És találok talán vizet is. Leszállok a lóról, mikor a fák közé érek. Bízom benne elég nagy ez a liget a farkasnak és nekünk. Pihenő után úgyis megyek tovább. Nem ismerem ezeket a fákat. Nem olyanok mint amikről álmodtam annyi éjszakán át. Nem érzem hogy vártak volna nem csinálnak semmit. A lovat kikötöm az egyik fához had egyen. Én óvatosan neztelenül lépkedek. Vizet ehető bogyókat keresve a szélre figyelve nézelődök. A hűvösség jól jön. Néha megállok lekuporodok és hegyezem a fülem. A tanultakra próbálok emlékezni. Olyan bokrot, bozótot keresek, ami lovammal együtt védeni tud éjszakára.

Ahogy Hira felderíti a ligetet, egy növényre lesz figyelmes, aminek eltört a hosszú, egyenes levele. A végéből tejszínű folyadék gyűlt fel, már kissé száradva, de még mindig ragacsos kicsit. Ha megkóstolja, akkor édes ízű. Bár magát a növényt nem ismeri.
Minden esetre megvan az, ami elég sok nedvességet tartalmaz, hogy oltsa a szomját és elég sok terem itt ahhoz, hogy a lónak is jusson elég. Bár a hatásait nem tudja, így kockáztatnia kell avagy tovább szomjazik biztonságosan.
Az idő telik és akár utolsó vacsora adagját is elfogyaszthatja, amit magával hozott és már lefekvéshez készülődne, mikor halk suttogás hangjait hallja a sűrűből. Valaki van itt!

Iszok a folyadékból, adok a lónak is a vacsorámat még meghagyom. Épp ehető bogyókat keresnék mikor neszt hallok. A lovat bevezetem a sűrűbb bokrok közé. Onnan kukucskálok és fülelek. Talán elcsíphetek egy két hasznos információt. A hőség és a szomjúság legalább már nem gyötör. A bokrok között azon gondolkodom sose fogom megismerni a világot ha mindig mindenki elől elrejtőzök. De most Atyám a fontos. Biztos boldog lesz ha viszont láthat és elmesélem neki óvatos voltam az utamon. Hisz nem tudhatom ki barát, ki gyilkos ellenség. Ezen tépelődve gubbasztok a bozótban. Lovam néha meg meg mozdul mellettem.

Ahogy ott bujkál, elülnek a zajok. Úgy tűnik, akik rá lestek, azok is észre vették, hogy a jelenlétüket megérezte. Várakozással teljes, hosszú órák jönnek, ami alatt még a levelek zörgése is gyanús, lesve mind a két fél, hogy mi lesz majd a következő lépése a másiknak.
-Hé, te leány! Nem láttunk még a falunkban. Ki vagy te? -teszi fel egy férfi hang a kérdést.

-Szép estét! - válaszolok óvatosan vissza. - Bocsásson meg a tiszteletlenségemért. Óvatosan előjövök. Felemelt kezekkel. - Nem tudom hol vagyok. Most indultam először útnak. Csak haza akarok menni. Nem maradok itt sokáig. A nevem Hirannis.
Próbálom észrevenni az illetőt és felmérni hányan vannak. Olyan udvariasan szólítottam meg ahogy csak tudtam. Nem akartam bajba keveredni. Hallottam a népem és az ember szövetségéről. Ha az/azok talán biztonságban vagyok. Talán... Csuklyán jól rejti azért arcomat fülemet. Így léptem elő.

A kérdező is felállt és ahogy elő lépett egy területre, ahol a lombok között utat tör magának a Hold fénye, egy elf arca néz Hira szemébe.
-Üdvözöllek! A nevem Hakatel. Sokáig figyeltünk téged, mert új vagy ezen a vidéken. És a falunk ostrom alatt áll. Nem ismerjük azt, hogy minek hívják azokat, akik támadnak. De embereknek tűnnek, mégis érezni a jelenlétükből, hogy valami természetellenes lények.
*Kedvesen mosolyog és íját lazán tartja a maga mellé leengedett kezében.

Amint meglátom hátradobom a csuklyámat és sugárzó mosolyt küldök felé. Egy olyan mint én. Gondolom, és már szaladok is. A nyakába ugrok nem érdekel mit szól hozzá.
- Annyira örülök hogy látlak. Ez akkor azt jelenti hogy itthon vagyok.- mondom neki a boldogságtól szinte sikítva.- Itthon az enyéim között. Hosszú a történetem. Kicsi voltam mikor Anyámat és testvéreimet megölték. Én az emberekhez kerültem, jól éreztem magam köztük de aztán a befogadóm eladott mint egy tárgyat. Akkor elindultam. Utam során mindig próbáltam óvatos lenni. Egyszer egy bokor körbe ölelt nem tudom hogy történt védett engem.Láttam szörnyen legyilkolt állatokat és ijesztő nyomokat. Aztán idegeneket akik a tetemeket elvitték. Aztán eljutottam ide- hadarom szinte egy szuszra miközben az idegen/ ismerőst szorongatom. Aztán elengedem és szégyellősen hátralépek egyet eldünnyögve egy "bocsi"-t. De a szívem így is majd ki ugrik a helyéről.

A férfi szemében zavarodottság volt, ahogy egyenesen felé rohant az idegen nő, de amikor átölelte a nyakát, akkor hirtelen elmosolyodott.
-Üdv nálunk, Nagy Lány! Másfél napra van innen Awyris. Szinte már otthon vagy. Ám valakik a sötétben lapulnak és megölik a liget és az erdő között vándorlókat. Veszélyes teremtmények. Nagy mázlid, hogy megálltál itt és nem folytattad az utad.
*Sajnos ezzel a hírrel legalább olyan távolra került az apjával való találkozás, mint amilyen közel fizikailag van.

- Nézd nekem haza kell mennem! Atyám Nimadar az Uralkodó egyik vezére. Nem tudom mi van vele ő talán azt hiszi minden rokona meghalt. Muszáj segítened! Léééccci... El kell jutnom hozzá.
Mondom neki. - Mindent megteszek, betartom a szabályokat, eddig is óvatos voltam. Egyébként tudsz róla valamit? Ugye jól van ugye él?- Kérdezgetem, aztán elhallgatok. Lehet sok volt neki, az is lehet hamarosan lelép, elmenekül. Csendben figyelem Hakatelt és lopva jobbra balra sandítok.

A férfi elszomorodik és szemét a földre süti.
-Sajnos rossz hírt kell mondanom. Ha tovább mész, meghalsz. Még másfél nap van hátra lóval is, de a harcosok éjszakánként csapnak le. Itt védve vagy. Ám akik elindultak, azok eltűntek.
Nappal nem támadnak, talán a látásuk a sötéthez alkalmazkodott. Talán maguk a sötét elfek vagy valamilyen általuk megidézett lény az alsóbb létsíkokról. Nem tudjuk mivel állunk szemben, de nem kockáztathatunk.
Amikor megközelítik a mi területünket, a fák szólnak nekünk. Halott sápadt emberekről beszélnek, akinek valami nagyon gonosz kisugárzásuk van.
*Ennyit tudott csak segíteni a tovább jutásban. Ha továbbra is tartani akarja a céljához magát Hira, akkor is csak kora reggel indulhat. És reménykednek benne, hogy elég időt nyer ahhoz, hogy hátasával átvágtasson népe ősi földjére, ahol ismét biztonságban lesz.
-Atyád jól van. Legendás harcos és valószínűleg már ők is érzékelték a problémát. És azon dolgoznak, hogy közösségünk felszabaduljon az elzáró ostrom alól.

Kicsit el szontyolodok. De úgy érzem egyenlőre ennyi elég. Tudok Apámról. Itt vagyok az enyéim között. Azon gondolkodom hogyan lehetnék a segítségükre. Már picit értek a gyógyításhoz és akár tanulhatok is dolgokat. Legyen mit mesélni, ha újra látom.
- Értelek. Nekem akkor elég ez is. Megtaláltalak. Ott vagyok ahová tartozom. Talán segíthetnék. 60 éves vagyok és emberek között nőttem fel, de tudok már ezt azt. Valamicskét értek már a gyógyításhoz is. Ha itt maradhatnék veled, köztetek, talán hasznomat vehetnétek. Unom a magányt. Ilyen egyedül még sose voltam. Nem okozok gondot. Kerülöm a konfliktusokat. És tanulni szeretnék.
Mindent tudni rólunk. Méltó akarok lenni Atyámhoz. Egyébként szeretném megkérdezni hogy ismered e ezt a növényt. Szomjas voltam és ittam a levéből a lovamnak is adtam remélem nem lesz bajom tőle. Megmutatom neki melyikről beszélek. Aztán előszedem a maradék ennivalómat és megkínálom. Ha elfogadja megosztom vele és lefekvéshez készülődök.

A férfi örült annak, hogy végül a leány mégsem teszi kockára az életét. És örömmel vezette a falujukba, mely az erdő lombkoronájában volt. Húsz fő sem volt összesen a település, ám mindenki kedvesen, örömmel fogadta.
Nőkkel és gyerekekkel beszélgethet, ám egyszer csak rossz hírek érkeznek megint.
-Jönnek! Most már nem osonnak. Úgy tűnik, tudják, hogy tudunk róluk.
*A harcosok -férfiak és nők- elrohannak a liget szélén álló fákhoz. Míg a küzdelemben járatlanabbak otthon maradnak és aggódó pillantást vetnek a távozókra. Hira is dönthet, hogy megy vagy marad.
A végtelen fűtenger felől a sötétben árnyak cammognak. Valóban embernek tűnnek elsőre, de valahogy a csontba maró érzés fogja el Természet Anya összes gyermekét, hogy ezek valami másak. Tejfehér bőrük és szemeikből gyilkolás vágya. Nem közelítik meg túlságosan a rejtekhelyet, csak háromszáz méterről oda kiáltanak.
-Hé! Ha itt vagytok és van merszetek leskelődni, akkor legyen bátorságotok kijönni és kiállni velünk párbajra! Vagy ehhez már nincs elég vér a pucátokba?
*Még innen is jól látszik egy apróság, amit eddig elfelejtettek az itteniek említeni. A szemfogaik sokkal hosszabbak, mint egy közönséges emberé.

Az alakok megijesztenek. Főleg azért mert veszélyesnek érzem őket és hogy nem tudnék harcolni velük. De azért csak próbálom törni a fejem. Segítségül hívni az éjjeli állatokat. Denevéreket, baglyokat, patkányokat, hogy segítsenek, vagy akár tűzzel.
Ott maradok hát a többiekkel. És próbálkozom. Egy idősebb nőhöz fordulok.
- Nem tudnánk segíteni máshogy? Talán létezik olyan aki tud állatokat hívni segítségül a harchoz. Éjjeli állatokat. Lehet nekünk vagyis nekik akik harcolnának esélyük se lenne. De tudtok beszélni a fákkal. Természet Anya talán máshogy is segíthet, ha kéritek. Vagy ha tüzet gyújtanánk a lángoló nyíllal talán lehetne esélyük. Vagy nincs föld alatti járat ahová elbújhatnánk/eljuthatnánk mindannyian az erdőbe?- Faggatom miközben félve bámulom a két csapatot. Bízok benne nem beszéltem hülyeségeket. Azzal csak rontanék a helyzeten. Ha a nő nemmel válaszol, megpróbálom hát magam. A bokorral már történt valami. Ha nem próbálkozom talán sose tudom meg mi lakozik lelkem mélyén. Kilépek hát a házból. Térdre borulok, aztán lehasalok a földre. Természet Anyához fohászkodok.
- Természet Anya. Te hatalmas, te fenséges, te ősi. Te aki olykor életet adsz, olykor pusztítasz. Ha tudsz, ha akarsz segíts mert lehet csak kérni kell. Ne old meg helyettünk a problémát, csak erősítsd a harcra indulókat az idegenek ellen. Küldj apró láthatatlan sereget, levegőből csendben támadókat...
Pókok seregére, denevérekre, patkányokra, bogarakra gondolok. Farkasok tépő fogaira. Lehet nem történik semmi, hogy aki lát mind ostobának gondol majd és kinevet, de mi van ha mégis...

A lány bízik az emberek körében legendás tudásában népének, ám amikor elkezdett kántálni, senki nem csatlakozott hozzá, csak halkan, igyekezve visszafogni, kuncogtak.
-A mi népünknek nem kellenek szavak a mágiához. Természet Anya nem ilyesmit vár el, csupán a természettel összhangban kell élnünk és megad cserébe mindent, amit kívánunk. -mosolygott egy nő, kinek karján egy pár hónapos csecsemő volt.
*Szavaiból következett az is, hogy nincs mester mágus közöttük, aki segítséget tudna kérni az állatoktól, csupán Hirához hasonló kezdő vagy haladó. És hangzatos szónoklatának semmi nyoma nincs, hogy a kis állatok megfogadták volna őket. Ám a harcosoknak jó ötlet volt a tüzes nyílvessző. Fáklyákat vittek magukkal és lángoló lövedékeket engedtek útjára. Ám az idegenek jóval gyorsabban mozogtak és szinte játszottak a feléjük száguldó veszedelem elkerülésével. Három talált összesen és az ő mellük is úgy dagadt, mintha csak kitüntetés ezüstkeresztjét kapták volna meg. Ketten kihúzták magukból a még mindig izzó vesszőt és összenéztek. Mintha csak papírrepülőt röptettek volna, úgy dobták vissza és találták a tüzek fényében megvilágított elfek mellkasában. Két halottjukat hátra hagyva rohantak vissza ijedten a falusiak.

Felállok. Leporolom a ruhámat. - csak megpróbáltam segíteni - motyogom. Kicsit rosszul esett hogy nem sikerült de akkor mi lesz? Hogy vehetnénk fel a harcot ezekkel az idegen szörnyekkel. - Biztos nincs valami föld alatti átjáró, barlang? Vagy nem tudnánk valahogy nappali világosságot csinálni? Azt hallottam nappal nem mozognak. Akkor ezek szerint érzékeny a szemük a fényre. Vagy ha tűz fal mögé rejtenénk a falut...- mondom tovább butábbnál butább ötleteimet. Úgy érzem mindjárt sírva fakadok. Ezek mind megölnek minket.
- És akkor fog segíteni Természet Anya? - kérdezem még aztán bemegyek az egyik házba.

A lány kétségbe esik és kiborul. Úgy tűnik egyszerre zúdult rá népe szokásainak kevés ismeretéből adódó gondja és az elkerülhetetlennek látszó vég. Ám a többiek sokkal nyugodtabbak voltak. Miután berohant a házba, a harcosok visszatértek búskomoran. Pár szót váltottak oda kint azzal a nővel, aki felokította Hirát arról, hogy a mágia a vérében van, majd az asszony bement az új vendég után.
-Szia! Megértem az érzéseidet. Leülhetek?
Tudod mi is félünk. Már nyolc társunkat ragadták el. Ám itt biztonságban vagyunk egy ideig. Ha bejönnének a ligetbe, az erdő a védelmünkre sietne. Sokkal szorosabb a kapcsolatunk a növényekkel, mint az állatokkal. Mármint nekünk, a népünknek. Ha réted, mire gondolok.
Ám nem tudjuk, miféle lényekkel állunk szembe. És ezért nem tudunk ellenük védekezni. Eddig nem tűntek túl erősnek, ám az élőknél gyorsabb a mozgásuk. És úgy tűnik, vadásznak ránk.
*Nincs alagút és egyéb menedék, de nincs is rá szükség. A támadók újfent visszavonultak. Amikor reggel megvizsgálja Hira a holttesteket, észreveheti, hogy elmozdították őket. A fák között rövidebb harc nyomai látszódnak, ahogy a természet igyekezett ágakkal és liánokkal körbe ölelni őket és ahogy szaggatták a behatolók. A két tetemet közel száz méterrel kintebb vitték a fűtengerbe. A szerencsétleneken sok helyen égés nyomai látszódtak, ahogy meggyulladt a ruhájuk és leégett róluk. És a nyakukon két apró seb. Alvadt vérnek csak a nyílvesszők becsapódásánál volt nyoma, a nyaki két pontnál nem.
-Temessük el szerencsétleneket!
*Még mindig jól látszódnak a nyomok, ahol a lények távoztak.

Lesz egy nagyon ostoba ötletem. Nagyon nem vagyok biztos benne de inkább megkérdezem. Mindenképp szeretnék haza térni és segíteni a kis csapatnak.
Miután a halottakat segítettem eltemetni, felvetem ötletemet az egyik férfinak.
- Nézd mindenképp segíteni szeretnék nektek. Megpróbáltam már dolgokat, de sajnos semmi se sikerült. Van még egy ötletem de ne nézz ostobának érte. Azt mondtátok ezek a lények nappal nem mozognak. Csak éjszaka jönnek. A nyomaik tisztán látszanak. Lehet nappal alszanak és védtelenek. Mit szólnál hozzá ha követnénk a nyomokat és megnéznénk honnan jönnek. Lehet el tudnánk őket pusztítani. Nem játszhatjuk ezt örökké. Akkor lassan fognak megölni minket. Vagy nem próbáltatok meg beszélni velük mit akarnak pontosan? Meg különben is. Azt mondtátok egy páran eltűntek közületek. Lehet élnek még. Ahogy láttam halottakból táplálkozhatnak. Ki szabadíthatnánk őket talán.
Mikor befejeztem megragadom a karját és magammal húzom a nyomok felé. Mindenképp meg akarom várni válaszát, mit gondol. Egyedül különben se indulnék útnak, még ha igazam is van. Nem megyek sokáig csak egy rövid ideig, aztán vissza is fordulok.

A lány észrevétele nagyon is jók. És a férfi ezt tudja.
-Rendben! Elkísérlek téged. Megnézzük, hogy hol rejtőzködnek. Rossz sejtésem van ezzel kapcsolatban, ha a nyíl terepen elkapnak, akkor nem fordulhatunk segítségül a fákhoz.
*A többiek visszamentek, hogy még legyen remény a védekezésre, ha ők elbuknának. Ám ha nem fordul túl gyorsan vissza Hira, akkor egy faluba juthat, ahol földbe süllyesztett házak tucatja áll. Mindegyikbe egy-egy nyom vezet.