Mélyen a törpék birodalmába járva terül el ezer méter magasságban egy nagy kopár fennsík. Ide nem járnak túl sokan. A nép, aki birtokolja a területet inkább a lábunk alatt, a mélyben szeret dolgozni és élni. Csak néhány pásztoruk jár erre birkákat vagy kecskéket legeltetni. És legalább ugyan ilyen számban haramiák, közönséges útonállók, ki a nehéz terep védelmében megbújik, hogy azután a hegyoldalon leereszkedve a karavánokon rajta csapjanak.



A tájat a száraz, szúrós bokrok uralják. A hosszan elterülő, lapos hegytetőn jó fedezéket találni a sziklák mögött. Ám fa is akad, ha erős a napfény és valaki hűsölni vágyik. Márpedig az olyan megesik, hiszen a Raydani hegyek a kontinens déli részén helyezkedik el. Eső csak ritkán esik, de akkor egyfolytában és hamar megáradnak a kis patakok.

Az erre felé tévedő az este sötétjében tűz fényét pillanthatja meg. Nagy, három méter magas kövek vannak kör alakba rakva, azon belül lehet a tábor. Nincsenek jól megmunkálva, inkább tűnik úgy, hogy valaki... vagy valakik ide hordták a nekik legjobban tetsző sziklákat és falhoz hasonlóan egymás mellé pakolták.
Ha valaki megközelíti, nem támadja meg senki. Körbe járva egyetlen bejáratra lehet lelni, ahová nem raktak semmit, csupán nyílást hagytak a kövek között. Egy férfi ül a lángoknál melegedve és nyugodt hangon szólal meg.
-Mi járatban, utazó?

Ahogy levette az ismeretlen az arcát takaró kendőt, láthatóvá vált, hogy egy emberrel van dolga a kentaurnak. No, persze az feltűnhetett egyből, hogy nem egy fajtársa az, de ahogy a csukját is hátra tolta, látszott, hogy nem egy hegyesfülű. Leginkább azokra hasonlított, mert szép szál termete elütött a törpökétől.
-Az én nevem Dhrok. Én is csak így találtam, elhagyottan. Jobban védhetőnek tűnt, mintha csak egyszerűen leheveredem a földre. Gondoltam, megállok éjszakára és holnap reggel tovább indulok.
*Mondta jó kedvűen. Egy kard volt mellette lefektetve a földön, de nem tett egy mozdulatot sem felé. Csak valami botot faricskált a bicskájával.
-És te? Merre felé?

Az elf nézte, ahogy az újonnan érkezett kentaur barátnője kényelembe helyezi magát és őszintének tűnt, amit mond. Amiből arra következtetett, hogy valahová még el kell mennie, mert megbízást teljesít most is, ám utána szabad. És már nem tart sokáig.
-Van, igyál csak, amennyi jól esik! -nyújtja oda a flaskáját- Én egyelőre sehová sem sietek. -mondta csendesen- Ha gondolod, mehetünk közösen is és ha végzel, szerintem jó ötletnek tűnik meglátogatni az Oughwari-hegyeket. Egy ideje körül akarok nézni ott.
*Nem nyugtalankodott, mikor jó fajta itallal kínálta reménybeli utazótársát. Hallott ezt-azt, hogy a lapiták akkor balhéznak, ha isznak, de úgy vélte, hogy ha ilyesmi van valakiben, az jó bor nélkül is eljönne. És minden népnél ismeretes, hogy egy kis melegítő fűtőanyag hatására a szíve is gyorsabban dobog az embernek. Az agya kerekei meg lassabban.
Ugyan, mi baj lehet? Egy két korty még egyetlen elfnek vagy orknak sem ártott meg. Miért egy ilyen barátságos idegen jelleme változna meg hirtelen?

A hegyesfülű vándor átvette a húst és egy ideig bíbelődött azzal, hogy egy rögtönzött állványra rakva a tűz fölött megmelegítse a félkész ételt. Nem tartotta fontosnak, hogy addig is beszéljen, hiszen nem kell egész éjszaka megállás nélkül járnia a szájuknak, idejük pedig bőven van, hogy válaszoljon. Majd amikor kész volt felnézett.
-Az egyik törpe kereskedő megkért, hogy közvetítsek neki egy szerződéssel kapcsolatban. Úgy tűnik, üzletelni akar az agyarasokkal. De arra felé elég sokakat támadnak meg. Így tapasztalt természetjáróként inkább rám bízta, mint sem maga induljon el kevés harci tudással.
*Dhrok valóban nem volt az a félős fajta. Szívesen venné valaki társaságát, ám újfent beálló némasága jelzi, hogy nem tervez túl sokat fecsegni a megbízásáról. Az orkok hegyei mindig kalandban és különlegességekben bővelkedik. Tapasztalt vadászként maga is úgy tervezi, hogy néhány különlegesebb állatot elejt, ha úgy adódik. De a pénzről nem szívesen beszélne.

Úgy tűnik Dhroknak, hogy a nő szívesen csatlakozna hozzá, ám mivel nem útitársat említett, hanem fegyvert, így kénytelen elfogadni, hogy valami fajta megegyezésre lesz szükség, nem csak mennek egymás mellett, míg élvezik egymás társaságát. Noha azt is tehetik, ám kétségtelen, hogy megkönnyítené a küldetését, amiért valamit adnia is kell.
-Ha gondolod, tíz ezüstöt tudok adni a jutalmamból. Az egyik törzshöz el kell majd jutni és a főnökkel beszélni. A dumát rám bízhatod. És persze megállunk majd vadászni is, hiszen ritkaságnak számít ennyire délen az ott élők irhája.
*Tamina szemébe nézett fel az utolsó mondatnál, miközben tovább forgatta a húst a lángok felett. A készülő étel illata terjedt mindenhol. És az erdei elf egyre éhesebbnek érezte magát.

A férfi felhúzta a szemöldökét egyik oldalt és mosolygott.
-Három ezüst? Nekem rendben van. Én nem fogok panaszkodni.
*Majd ezzel leemelte a húst a tűzről és megszaglászta. Az orra azt mondta, hogy ideje a következő fázisba lépni. Elővett egy kis sót és borsot, hogy megszórja velük a félig elkészült sültet. Valami különös okból kifolyólag nem az elején szereti ezt megtenni, hanem abban hisz, hogy félúton jobb ízt adnak neki.
-A barátod mivel foglalkozik. -mélyen a szemébe nézett és fürkészett benne minden rezdülést.