Egy kígyó kúszik csendben az ágak között. Három hajótöröttet szemlél, kiket elcsigázva vett a homokra a víz. Csónakjuk a parthoz érve megfeneklik és nekik ki kell kászálódniuk. Ám ami körbe veszi őket az Nysiy, az érintetlen vadon.
Egy kis patak torkolatánál érik el a szárazföldet, ahogy belefut a nála mérhetetlenül nagyobb óceánba. A parton homok fodrozódik, de nem sokáig. A fák már arról suttognak, hogy jönni fog hamarosan a dagály, mely a mangrove fák kiálló légző gyökereit hamarosan elborítja és benyomul az erdőbe is vagy száz méter mélyen.
Madarak rikoltozása hangzik és aki lombtünde, az most megkönnyebbülhet. Hiszen szinte teste részeként lüktet az a szabad vidék, ahol minden a természeté. Ám ki kell találnia a kis csapatnak, hogy hogyan tovább!

Egyszerűen túl fáradt és elgyötört voltam ahhoz, hogy kérdéseket tegyek fel. Már az sem érdekelt különösebben, hogy Den mi a csudáért pillantgat az alig pihegő lányra, a gondolkodás is fárasztó volt. Megijedtem, mikor ismét mozdulatlanná vált, de aztán mintha csak valami ihletet kapott volna, míg ájultan feküd, vagy akkor jutott volna egy lényeges dolog az eszébe, magához térve elmondta, mit hallott a kalózoktól.
Jó, hogy volt valamennyi tapasztalatom már a hajózásról és Den is végre segített, így hamar elindítottuk a csónakot arra, amerre a partot sejtettük, remélve, hogy tényleg ott lesz, különben minden erőnket egy rossz irányra pazaroltuk volna.
Aggódva néztem az egyre gyengülő fiúra, mert mintha az evezés kiszívta volna az erejét és mire megláttam a szárazföldet, már nem is húzta a lapátot és csak üveges szemmel nézett, bár kétlem, hogyn látott volna valamit is.
- Hé, tarts ki haver, már mindjárt ott vagyunk! – suttogtam, nem túl frissen én sem.
Mikor kidöccentünk a partra, alig bírtam kimászni a csónakból és békaként terültem el a vízzel borított homokban. Fák! Élet! Szabadság!
Aztán a lány hangjára feleszméltem. Ki kell őket hozni a csónakból és inni adni.
Négykézláb kúsztam vissza, majd izzadva, káromkodva kisegítettem először a lányt, aztán kihúztam Den-t is.
A csónakban volt egy merítő kanál a víz kimeréséhez, tántorogva hoztam benne vizet, miután én is ittam, majd lerogytam a lány mellé.
- Den rossz bőrben van. – mondtam elkeseredve, hiszen a fiú alig pihegett és lázrózsák égtek az arcán. – Ki vagy te? És hová tartottál?
Volt egy megbízásom és egyre erősebb volt az érzésem, hogy ő az, akire ez vonatkozott és nem szeghettem meg az ígéretemet.

Nem tudta Aglarnis, hogy lesz-e ereje még kimenni a partra, de végül az erdei erősebbnek bizonyult mint gondolta és kisegítette. Félig a vízben ülve várta meg, kissé bosszúsan, hogy a kölyköt is kiszedje, majd hozzon egy kis vizet, amit mohón döntött le a torkán.
Most nézett csak körül és látta a sok fát, de nem igazán tudta merre lehetnek, csak azt, hogy most már haza kell jutnia és a fiú csak kolonc lett volna a nyakán, de szerencsére úgy sem volt neki sok hátra, ahogy elnézte.
- A nevem Tamina. –ötlött ki gyorsan egy nevet - és egy Capital nevű helyre kell eljutnom. Tudod merre vagyunk? Láttam már ilyet. – int a fiú felé. – Ha nem jut estig gyógyítóhoz, nem éli túl és itt nincs senki. – rázza meg a fejét, szomorúságot tettetve.
Közben egyre több emlék ugrott be a lánynak az apjával kapcsolatban és nehéz volt eközben tettetnie, hogy ne öntse el a szégyen pírja. Meg kell mutatnia, hogy képes büszkeséget okoznia a szüleinek.

A kis csapat kipihente magát egy kicsit, ám még mindig igen nagy út áll előttük, bárhova is akarnak eljutni. Viszont az északi nőnek lassan minden részlet az eszébe jut, már Sziszire is emlékszik és a Patkányokra.
Nem tudni, mennyit segít ez abban, hogy átvágjanak a dzsungelen majd egy kis részt egy orkok által ritkán lakott területen. Ám Viridiel megérezheti, ahogy a testén átsöpör a természet megremegésének a hangja. A harmóniát egy áldozat hirtelen zuhanása borítja fel, aki kitöri a lábát. Az erdei gazella esete nagyon váratlanul jött és csak arra eszméltek a fák is, hogy hirtelen egy gyors zuhanás élmény közvetítése után már a talajon is volt sérülten.
Tőlük úgy százötven méterre van. De ilyen állapotban nehéz lesz azt az utat is megtenni. Lehet, belekerül fél órába is, hogy megnézzék, mi történt. De behúzódhatnak inkább valami fedezék alá is, hiszen elszórva már érzik a cseppeket, ahogy az arcukhoz csapódnak. Lehet, hogy a harminc perc már zuhogó esőben köszönti majd őket.

Most, hogy már nem érzem állandóan a billegést a talpam alatt, kezdem kicsit összeszedni magam, amiben sokat segít, hogy újra olyan közegbe kerülök, amiben otthon érzem magam.
Persze még messze vagyok attól, hogy teljesen egészségesnek érezzem magam, a többiekről nem is beszélve, de talán én vagyok most a legjobb bőrben, így nem is berzenkedek ellen, hogy én hozzak vizet a többieknek. Mikor közlöm a lánnyal, akit, mint kiderül Tamina-nak hívnak, hogy a társam nincs túl jól, kicsit azért meglepődök a nyersnek tűnő válaszon, amiben nem vigasztalás vagy biíztatás volt, hanem csak a hideg tények. Kutatóan emelem rá a szemem és talán belém is villan, hogy valami nem stimmel és talán jobban meg kéne vizsgálnom ki is a lány, de ekkor ismét megérzem a már ismerős borzongást, ahogy a természet, a fák suttogása, aztán egy állat fájdalmas kiáltása végigsöpör rajtam és ez eltereli a figyelmemet.
És bár az első a szánalom, de tisztában vagyok vele, hogy ezt most talán Természet Anya vezérelte az utunkba. Ennünk kell! És vadászni ebben az állapotban, egy szál tőrrel, nem igazán menne.
- Talán, ha enne valamit, akkor az segítene rajta. – vetem reménykedve a szemem a homokban fekvő Den-re. – De segítened kell. Ott arra van egy sérült állat. – intek az erdő széle felé. – Meg kell szabadítanunk a szenvedésétől és húshoz jutni. Minél gyorsabban, lóg az eső lába.
Aztán, ha beleegyezik, már nehezen, de elvánszorgunk a gazellához, ahol, ha Tamina lefogja, elvágom a vergődő, szenvedő állat torkát, miközben fohászt küldök Természet Anyához a lelkéért. Majd lassan, körülményesen bontom ki az irhájából, hogy ne az egészet kelljen visszacipelni és mivel valószínűleg nyersen tudjuk megenni, így csak a legpuhább részeit vágom ki.
- Ide hozom Den-t is, itt nem ér minket annyira az eső. – intek fel a sűrű levelű fák koronájára.
Visszamászva Den-hez és nyögve, sokszor meg-megállva vonszolom a fák közé, majd hosszas lihegés után pár falatot az ő szájába is megpróbálok beleerőltetni. Nincs magánál.
Aztán az eső egész éjjel zuhog, reggelre a kölyök meghalt.
Kicsit erőre kaptam az evéstől és a víztől, így az evezővel sekély sírt ástam és abba temettem, lelkét az isteneinek ajánlva. Szomorú voltam és letört, hiszen nagyon megkedveltem.
- Nem maradhatunk itt. Indulnunk kell, hogy neked is találjunk valami segítséget. – nézek aggódva a lányra, mert az nem hiányzott, hogy őt is leveszítsem.
Levelekbe pakoltam némi húst és a folyót követve elindultunk.

Úgy néz ki, hogy az erdei egészen felélénkül, ahogy partot érünk és szó nélkül hozza is a vizet, amit Aglarnis mohón iszik meg és bár minden porcikája fáj, a sebeit csípi a sós levegő, jót tesz a szomja oltása.
Ahogy pihegve elterül a földön, szinte megrohanják az emlékek, mintha valami gát szakadt volna át az elméjében és most már tisztán emlékszik mindenre, ami azóta történt vele, hogy áthelyezték a hírszerzőkhöz. Önkéntelenül összerázkódik, ahogy a fájdalmas dolgok is visszatérnek. Annak azért örül, hogy végre tudja mi a helyzet magával, de ettől még nem tudja, hogy hol lehetnek, csak azt, hogy vissza akar jutni…..mindenáron! Valószínűleg a nagyapja sem véletlenül jelent meg neki, nem hozhat szégyent a nevére, hogy azt higyjék dezertált, vagy elbukott. Az apját valószínűleg lesújtaná a becsületén esett folt, anyjának meg megszakadna a szíve, hiszen tudja, hogy a sokszor viselt álarc alatt, mennyire szereti őt.
Meglepődve néz a lombtündére, mikor elmondja, hogy mi történt egy gazellával nem messze tőlünk. Mindig sejtette, hogy különleges a kapcsolatuk a természettel és az állatokkal, de most bizonyítéka is lett rá.
Tette, amit mondott a lombtünde és amit bírt. Jó volt végre ételt tenni a szájába, még ha először öklendezik is tőle, de megerősíte. Aztán a fiú gondja is megoldódott, ami elégedettséggel tölti el, de persze ő is szomorúságot mutat. A temetést az erdeire bízza, mondván nincs még elég ereje és ez valahol igaz is volt, de csak részben.
- Jól van, induljunk, de nem leszek valami gyors. – támaszkodik egy kézzel egy méretesebb botra, amit a földön talál, másik karjával pedig az elfre. – Tudni fogod, ha emberek vannak a közelben? Tényleg jó lenne valami gyógyító.
Erőt kell gyűjtenie és, ha az meg van, akkor azt gondolja felcserélődnek a szerepek. Valami ajándékra is szükség lesz, ha hazaér!

A három megmenekült igen rossz állapotban van. És bár a kábult, sokkos vad nem tudott sokkal több érzelmet közvetíteni, mint azt a néhány töredéket, amit átélt.
Ám közeledve hozzá egyre jobban körvonalazódik a lombtündében a környék, ahol a baleset történt. Egy gödör van a csapás közepén ásva, ahol az állatok le szoktak menni a patakhoz inni. A gödör aljában meg pár eltört gally és sok fáról lehullott levél avarral keveredve.
Bátor dolog itt tölteni az éjszakát, de reggel ha nem indulnak korán, akkor hamarosan vendégekbe botlanak.



Illetve házigazdákba botlanak. Viszont ha nem várták meg őket és korán indultak, akkor az elfelejtett köszönést átadni utánuk indulnak a nyomokat olvasva.
A környék életben igen gazdag, tipikus trópusi őserdő. A hatalmas fákról kúszó liánok lógnak le, orchideák tapadnak a magasba az ágaikhoz és majmok ugrálnak.

Bár nem okoz lelkiismereti gondot, hogy elvegyem az állat életét, hiszen szükségünk van a húsára, azért még észlelem az utolsó gondolatait, érzéseit, amivel átadja nekem a vele történtek utolsó pillanatait, ami annak a gödörnek az alján végződött, ahova törött lábbal érkezett és ami lehetővé tette számunkra, hogy talán megmentsük a saját életünket az övé által.
Ha jó erőben, egészséges lennék, eszembe sem jutna itt tölteni az éjszakát, mert ez a gödör nem magától termett az állatok ivóhelyéhez vezető ösvény közepén és soha nem lehetett biztosan tudni, hogy akik ezt csinálták mikor bukkannak fel.
De nem mehettünk tovább, nem bírtuk volna, már ez a kis távolság is alaposan megviselt minket és nekem még Den-t is cipelnek kellett.
Az evés után azonnal mély álomba merültem és hajnalban, mikor felébredtem, a kölyök eltemetéséről kellett gondoskodnom.
- Egyél egy kicsit. – toltam a maradék hús egy részét Tamina elé és én is elrágcsáltam egy darab húst és ittam egy adag vizet. – Aztán induljunk.
Már éppen felkászálódtam és segítettem a lánynak is, mikor feltűntek az ágyékkötős, tollakkal díszített, lándzsákkal, bozótvágókkal felfegyverkezett harcosok, akik olyan halkan érkeztek, hogy a dzsungel nyüzsgő hangjától semmit nem hallottam, az érzékeim meg valószínűleg még igen csak aludtak vagy eltompultak.
Tamina karjával a nyakamban, dermedtem meg, ahogy előbukkantak a fák közül.
- Azt hiszem ezek a gazelláért jöttek. – suttogtam a lánynak, aki éreztem, hogy szintén megfeszíti az izmait. – Hagyd rám a dolgot Tamina, reméljük, hogy nem ellenségesek.
Nem tudom miért, de valamiért jobban szerettem volna, ha a lány visszafogja magát.

Az első vadász azonnal visszább lépett egyet, amint meglátta őket a megbolygatott csapda körül, így kis híján neki ütközött a mögötte jövőnek. Ám hamar ék alakzatot vettek fel és harciasságukat igazolóan lándzsájukat előre szegezve lépkedtek tyúklépésben előre.
Lelkesen mondtak valamit felháborodott arckifejezéssel a maguk hadováló nyelvükön, ám a közös nyelvet valószínűleg nem értették, mert se nem használták, se nem válaszoltak az ezen mondott bármilyen kísérletre.
Ha a két elf nem mozdul és nem tesz ellenséges magatartást, akkor az eddigi óvatos előremozgással elérik őket és megragadják a karjaikat, hogy aztán elől össze kössék a kezeiket. Ez után egy bambusz rudat tolnak át a karijaik között, mely leér egészen a talpukig. Hamarosan a lábukat is összecsomózzák és a botot két ember a vállá véve ők róla lecsöngve mennek a falujuk felé.
Ha fegyvert rántanak, akkor két dárdát elhajítanak feléjük és gyorsan visszahúzódnak a fák közzé, hogy fedezéket keressenek és rendezzék a soraikat. Ám túl messzire nem mennek.
De ki tudja azt, hogyan reagálnának a mágiára?

Tényleg nem voltam benne biztos, hogy kik ezek a harcosok, de valahogy a nézésükből ítélve, amit a csapdára, a feldarabolt gazellára és ránk vetettek, miután valamiféle alakzatba rendeződtek, valahogy nem voltak jó előérzeteim.
Ezt az előreszegezett dárdák és az érthetetlen zagyvának tűnő ordibálás, ami eléggé egyértelműen nem barátságos üdvözlésnek tűnt, csak megerősítette.
Próbáltam megmagyarázni nekik, hogy mi történt és elég, ha csak ránk néznek, de nagyon úgy nézett ki, hogy egy szót sem értenek belőle.
Ez nem volt jó jel. Most már muszáj volt elengednem Tamina-t, remélve, hogy megáll már a saját lábán, mert a felénk mozduló csapat, nagyon nem úgy nézett ki, hogy békével akarna közeledni. Én nem akartam harcolni, nem is igen lettem volna rá képes, hogy ennyi emberrel kiálljak, de meg kellett védenem magamat és a lányt is, aki sebesült és védtelen volt.
Az íjammal, amúgy sem mentem volna semmire, de a mágiám talán már működik.
Megkértem a fákat, hogy segítsenek és fogják le a bennszülötteket, elzárva felénk az útjukat, amíg elég messzire nem jutunk tőlük. Olyan sok mindent láttam már, így cseppet sem lepődtem volna meg, ha nem működik valami. A fogság azonban már igen ismerős lett volna.

Jól esett a sötét elf lánynak megpihenni a férfi vállán, legalább addig is pihent…..volna, ha nem bukkannak elő az erdőből ezek……ezek a majdnem meztelen, láthatóan dühös férfiak, akiknek szavát nem értette, de még a lombtünde sem, ahogy elnézte.
- Kik ezek? – suttogta Viridiel-nek, aki azonban a dárdásokkal próbált szót érteni, nem sok sikerrel.
Nem, nem esik el, mikor az elf elengedi, eléggé biztosan áll meg a lábán, de tisztában van vele, hiszen van tapasztalata benne, hogy nem tudnak ketten ennyi embert legyőzni, nincsenek jó erőben. De meg akarja próbálni, hogy mennyire tért vissza az ereje és talán okozhat némi meglepetést a vadembereknek. Nem tetszik, ahogy rájuk néznek és a kötelek sem a hátsók kezében. Mivel nem tudja az erdei mire képes, nem sokat számít felőle. A dezorientáció igézetét használja a legelső férfin, aki talán a csapta vezetője és amitől talán megzavarodhatnak. Na, nem mintha ettől sokat változna a helyzet, nem tudnak elfutni, vagy harcolni, neki fegyvere sincs.
Ha sikerül Viridiel varázslata, akkor azonban ledermedten nézi az eredményt és hagyja magát tovább vonszolni, ha nem hát akkor nincs sok választása, van elég sérülése, hogy ne legyen ellenfél még ezeknek sem.

A bennszülöttek szép lassan araszolnak, amikor a fák ágai és gyökrei hirtelen elkezdenek rájuk tekeredni. Az erdő annak a segítségére siet, aki minden más gondolkodó faj -a nimfák kivételével- jobban megérti őket és megvédené maga is a kérges növényeket, ha fejszések tarra akarnák vágni.
Nem tudják honnan jön az akarat, így a négerek elkezdenek menekülni, mikor rájöttek, hogy nem pusztán mozognak a fák, de ők ellenük tesznek valamit. Ketten viszont nem tudnak kiszabadulni és vergődve a fogságába esnek.
Az északi és az erdei elfnek van ideje bőven eltűnni, hiszen a feketék nagyon megrémültek. Hallottak már erdő szellemekről és nimfákról is, de egyik haragját sem akarják magukra vonni. Kis törzs az övéké és nem elég erős, hogy szembe szálljon ilyesmikkel.
Ám ahogy haladnak előre az őserdőben, Viridielnek talán feltűnik, hogy társa nem tud kapcsolatot létesíteni a növényekkel. Mindent ő csinál.

Megkönnyebbülten látom, hogy a mágiám itt is és újból működik, a fák és bokrok engedelmeskednek és meghallgatják a kérésemet. A dárdás harcosok először csak döbbenten néznek, aztán láthatóan megrémülnek és menekülni kezdenek, bár kettőjüknek nincs szerencséje, őket elkapják az ágak és hiába tekeregnek, nem tudnak szabadulni. Ez még jól is jön nekem, hiszen a kiabálásuk még jobban megijeszti a többieket, akik éppen csak a fegyverüket el nem dobálva rohannak el és kis idő múlva már egyet sem látok közülük.
De nem akarom kísérteni a sorsomat, hogy akár visszatérjenek, így megragadom Tamina-t és amilyen gyorsan csak tudom, segítek neki, hogy eltűnjünk innen, lehetőleg min él messzebb, amíg csak az erőnkből tartja.
Mikor már jó messzire elkeveredtünk, akkor kezd el gyötörni a kérdés, hogy vajon a lány miért nem tett semmit. Végül is nem tudok róla semmit, bár lehet csak jobban le van gyengülve, mint én.
De az életösztönnek akkor is meg kéne mutatkoznia.
- Mond Tamina, miért nem segítettél? Ezt a legalapvetőbb mágiával is meg tudtad volna tenni.
Most, hogy többször is hozzáérek, feltűnik, hogy a haja színe is változik, ahogy a bőrén is egyre több a sötét folt.
- Ki vagy te? – állok meg és veszem jobban szemügyre.

Aglarnis nem tudja, hogy mi lepte meg jobban a bennszülötteket, a rájuk támadó növények, fák, vagy talán az ő mágiája is besegített, de alig kezdtek feléjük lendülni, máris menekülőre fogták és nemsokára már csak annak a kettőnek a sikoltozását hallotta, akik még mindig az ágak között vergődtek. Egy pillanatra hideg mosoly villant fel az arcán, de aztán ezt rögtön le is törölte, ahogy a lombtünde felé fordult, aki sietve vetette át a karom a vállán és szinte vonszolt magával.
Mikor már kezd megnyugodni, akkor éri váratlanul a férfi kérdése és érzi, ahogy várakozva megfeszül a teste, várva a választ.
- Nem vagyok nagy harcos és megijedtem. Csak egy egyszerű lány vagyok, aki világot akart látni, de a társaimat megölték a kalózok és én, mint látod nem vagyok valami jól. – alapozott a sajnálatra és remélte, hogy ezzel egy darabig megelégszik az erdei.
A lány látja, hogy nagyon néz és nem kell nagy ész, hogy tudja mi a baj.
- Meg kellett védenem magam. Nem tudhattam kik vagytok. Bocsáss meg. – suttogta nagy ártatlan szemeket meresztve az elfre.
Legalább addig megpróbálja megtéveszteni a férfit, amíg nem gyógyul meg, aztán már nem kell a színjáték.

A két tünde között szóváltás alakult ki, hogy ki miért nem tett semmit és ki kicsoda, de csak rajtuk áll az, hogy ez meddig tart és együtt folytatják-e az utat. Ez utóbbit persze támogatja egy fura megérzés Viridielnél, hogy ez az a lány, akiről a megbízó beszélt, de továbbra sem fogja tudni hova tenni ezt a vak hitet.
Ahogy beköszönt az este egy aranypapagáj száll oda a lombtündéhez és újfent -mint az utóbbi időben már egyre gyakrabban- beszélni kezd hozzá.
-Képzeld! Ezek az ostoba kétlábúak már megint gyújtogatnak. A házaik között van egy nagy tűz, de valami elefánt méretű vas darabbal a tetején képzeld el! És egy zavaros lötty a közepén. Ott ugrabugrálnak körülötte és rikácsolnak. Hahahaaa!
A mai áldozat pont úgy néz ki, mintha kettőtöket összeraktak volna, két dudor elől meg barna haj, de rád valahogy jobban hasonlít az arca...
*Ha beszáll a fecsegésbe Turion fia, akkor hamar kiderülhet, hogy fentebb a patak partján van a falu. És egy alig 16 éves tündéről van szó, aki meg van kötözve.

Nem tudom, hogy miért nem gyanakszom jobban erre a lányra, vagy miért akarom elhinni, hogy tényleg csak ennyi az, amiért hazudott nekünk, de addig semmilyen rossz szándékot nem láttam felőle és még sem hagyhatom csak úgy magára, sebesülten ebben az ismeretlen erdőben, amiben ezek szerint még megvédeni sem tudja magát, ha nem erdei tünde, mint én.
- Talán így van, talán nem. – ráztam meg a fejem. – De nem igazán találkoztam a te fajtád közül senkivel, aki védtelen lett volna és jóindulattal az én fajom iránt. – mondtam, de elbizonytalanodtam, hiszen a Megbízó sem csinált velem semmi rosszat és abban a városban, mindenki megfért egymással békességben, ahogy én láttam.
Ráadásul továbbra is volt egy olyan késztetésem, hogy meg kell védenem Tamina-t és hazajuttatni, ahogy ígértem annak a férfinak.
- Jól van, tovább megyünk, talán találunk gyógyítót valahol. – sóhajtottam egy nehezet. – De legalább Tamina-nak hívnak, valóban? – kérdezek rá, ahogy tovább botorkálok vele.
Azért az evés és ivás sokat segített és mikor egy újabb étkezés és pihenő után tovább megyünk, kezdek bizakodni. A közeli fára leszálló papagáj „beszéde” már lassan meg sem lep, ha megőrültem, legalább hasznosan tettem, mert a madártól érdekes és fontos dolgokat, na meg igen meglepőt tudok meg.
- Muszáj oda mennünk. – mondom a lánynak, miután elmeséltem neki a képzelgésemet. – Legalábbis egy próbálkozást megér, hátha ott meg is tudnak gyógyítani, ha tényleg igaz.
Azzal máris arra indulok, ahol a madár szerint látta a falut.
Azért ha meg találják tényleg, amit a madár mondott, óvatosan leskelődök, hogy tájékozódjak.

Aglarnis nem akar most vitatkozni a tündével, ezért mindenben megerősíti és szerényen viselkedikm, semmi hirtelen felindulás. Erőt kell gyűjtenie, amíg csak lehet.
- Csak köszönettel és hálával tartozom neked Viridiel. – mondja álságosan. – Hidd el semmit nem tervezek, csak haza akarok jutni. És a nevem valóban Tamina, csak a származásom miatt hazudtam, mert tudom, mennyire nem szeretnek minket az emberek.
Úgy látszik meg tudta győzni a lombtündét, legalábbis, amíg nem kényszerül másra, így aztán tovább mentek. A hús és a pihenés neki is jót tett. Aztán, amikor egy színes madár kezdett
rikoltozni a fán és Viridiel azt mondta, hogy beszélt hozzá, hát igen csak furán nézett rá.
De nem akarta elveszíteni egyelőre támaszát, így bár meg volt győződve, hogy semmit nem találnak, nem akadékoskodott. Nélküle is ment volna és ezt nem akarta.
- Nem is tudtam, hogy az erdeiek az állatokkal is beszélnek. – mormogta azért a fogai között.
Erre majd alkalom adtán rákérdez, jó lesz mindent megtudni a férfiról, amit csak lehet.
Igen meglepődik, ha tényleg meglelik a falut és erősen feszült is lesz, mert akkor lehet fel kell majd fednie magát, ha bajba kerülne.

A két viharvert elf elindul a falu vél helye felé és bizony nem csak kettesben. Ugyanis a papagáj ágról ágra röpdösve követi őt és igyekszik izgalmas társaság maradni. Már unja a sok ostoba fecsegést és végre úgy érzi, olyasmiben vehet részt, ami tényleg fontos dolog. Mármint valakinek fontos és ők irányítják a világ eseményeit. Tisztában van vele, hogy ezek nem az állatok, akik csak elfutnak, ha náluk erősebbel találkoznak.
-Ha akarjátok, felderítem nektek a terepet. Csak jövök és megyek, a sok hülye pupák észre sem vesz majd. Mindig is látni akartam, hogyan esnek egymásnak a kétlábúak... persze csak csendes szemlélőként. Mindig csak arra kapom fel a fejemet, hogy már megint az egyik épp megeszi a másikat.
*Az ostoba jószág nem is sejti, hogy Aglarnis egy profi kém, aki nála nyilván jobban tudná felderíteni a falut. De vajon elérte már ő azt a szintet, amit egy egyszerű jószág elért?

A papagáj iránymutatása alapján indulunk el a falu irányába, és egészen meglepődtem, mikor nem kellett nagyon győzködnöm Tamina-t, hogy tartson velem, hiszen meg voltam győződve, hogy bolondnak néz.
Az azonban elgondolkoztatott, amit mondott és bár nem mondom, hogy minden szavát elhittem, nem is tett semmit, amiért kétségbe kellett volna vonnom.
A madár folyamatos csevegése, azonban kezdett az agyamra menni. Komolyan, mintha valami kimondottan arra várt volna ez a szárnyas, hogy részt vegyen egy akcióban, de aztán kellően megdöbbentett, amit a végén hallottam tőle és meg is torpantam azonnal.
- Mi? Megeszik egymást? Biztos csak rosszul láttad. – ráztam meg a fejem, betudva, hogy a papagáj megbolondult, ahogy én is, hogy egy papagájjal veszekszem.
- Azt mondja ez a tollgombolyag, hogy ezek itt a faluban……egymást eszik meg. Tudom ostobaság, de nem ártana megnézni és nem bízom benne, hogy jó az, ha a barátunk megy oda. – fordulok a lány felé és intek az állatra. – Meg kell néznem mi a helyzet. Várj meg itt. – indulok, hiszen meg van hozzá a képességem, hogy eljussak a közelükbe.
Azonban hitetlenül meredek Tamira-ra mikor bejelenti ez……ezt a dolgot. De hiába akarom lebeszélni arról, hogy megtegye, már a földön hever és úgy néz ki, mint aki meghalt. Csak bámulok ki a fejemből! Vajon mit tud még, amiről én nem tudok?

Már majdnem ott lehetünk és ezt Aglarnis onnan tudja, hogy füstszagot érez, ami bizonyítja, hogy lehet, hogy tényleg igaza van az elfnek, mikor ismét megáll a férfi láthatóan a papagájjal társalog, legalábbis őt nézi mereven.
Aztán megtudja, hogy mi a helyzet és ettől leesik az álla. Még soha nem hallott róla, hogy valakik is a másik embert ennének és elég undorítónak is találja.
Azt ő sem tartja jó ötletnek, hogy a madár legyen a hírhozójuk, nekik kell meglesniük mi folyik ténylegesen ott, de azt sem tartja jónak, ha a férfi megy, hiszen tudja jól, saját maga sokkal jobban és észrevétlenebbül is meg tudja csinálni.
Csak az a kérdés, érdemes e lelepleznie magát.
- Viridiel……nekem van egy…..képességem. – vág bele, végül is ha rosszul sül el, még mindig végezhet az elffel. – Transzba tudok esni és……..és akkor …..szóval meg tudom nézni mi van ott. – bök a falu felé.
Tudja, hogy ezzel nehéz helyzetbe hozza magát, de majd csak megoldja valahogy, most fontos, hogy megtudják mi folyik ott.
Lefekszik a földre és most már nem tart sokáig, hogy asztrál testében lebegjen, majd suhanjon a falu felé.

Ahogy közeledtek a faluhoz egyre több minden derült ki és végül úgy döntöttek... egészen pontosan a self nő úgy döntött, hogy maga jár utána a dolgoknak.
Ahogy kilép a testéből egyenest a falu felé veszi az irányt. Jobb lesz követni szélirányt, mert már nem érzi a füstöt az orrával. Ám hamarosan kibukkan a fák közül és egy palánkkal megerősített kis falu tárul a szeme elé. Már hallhatja a hangokat, ahogy dobolnak és ha átmegy a falon, akkor észrevétlen sétálhat a poros utcákon, hogy hamarosan megpillantson egy barna hajú erdei elfet, ahogy ki van kötözve az oszlophoz.
A körülbelül tucatnyi kunyhó alkotta település főterén más is van. Egy hatalmas, három méter magas üst és egy emelvény, amiről bele lehet dobálni az ételt. És bizony igen jó kedve van a törzsnek. A reggeli ismerősök is ott ropják közöttük, néha-néha egy ember oda megy a fogolyhoz és közel hajolva hozzá megszaglássza, majd visszamegy múlatni.
Bármit megnézhet ISIS kislánya anélkül, hogy bárki is észrevenné. Ahogyan azt is, hogy amikor a dobok elhallgatnak, csak egy nagy üst dob veri hangosan, komótosan a zajt, akkor mintha egy ünnepség ceremónikus lépései lennének, eloldozzák a cölöptől a rabot és két férfi a feje felé emelve viszik. Már az emelvényen van az egyikük lába, mikor a barna hajú hangosan elordítja magát.
-Földrengés!
*Erre valóban megremeg a föld azon a kis területen, ahol az őt tartók állnak, még a kondér is beleremeg. Így hamar lehuppan, ám nem kell neki sok. Azonnal fut, annak ellenére hogy kezét háta mögött tartva nem lehet túl kényelmes. Sikerül egy szellőt meglovagolva lehagyni az őt üldözőket, noha egyenesen a zárt kapu felé rohan.
Vajon mi fog ez után történni?

Simábban ment a dolog, mint Aglarnis gondolta volna és ez elégedettséggel töltötte el. A füstöt ugyan hirtelen nem érzi, de suhan egy kört és már meg is leli, aztán mintha csak zsinóron húznák, száguld is a palánkkal körül vett faluhoz, ahol simán átsurran a falon és máris a kihalt kunyhók között találja magát.
A dobokat már egy ideje egyre hangosabban hallja és ennek nyomában ér el a falu főterére, ahol megtalálja az erdei elfet egy oszlophoz kötve, ahogy az a rikácsoló jószág mondta Viridiel-nek.
Azonban, ha a saját testében lenne, most ráncolná a homlokát, ahogy azt a hatalmas üstöt észre veszi, amiben igen csak rotyog már a víz és mindenféle zöldséget dobál bele, valami emelvényről, az itt nyüzsgő falusiak apraja-nagyja. Ezért nem látott senkit a kunyhók között, mert mindenki itt van és láthatóan valami ünnepségre készülnek.
Ha nem hallotta volna a lombtünde szájából, hogy ezek embert esznek, akkor is gyanús lenne, ahogy azt a barna erdeit szaglásszák, mint a kutya a finom velős csontot.
Nem fél a lány tőle, hogy meglátják, hiszen tudja már, hogy ebben a formában nem történhet ez meg, így bátran járkál körbe, hogy mindent megnézzen.
Nem igazán aggasztja a rab sorsa, de talán, ha most segít, akkor továbbra is eljátszhatja társa előtt az ártatlan lányka szerepét. Most már kimondottan készül rá, hogy ilyen élő ajándékot szállítson le az apjának.
Ezért kíváncsian nézi az újabb elf trükkel szabaduló foglyot, aki viszont nem igazán gondolta át a szökését, hiszen összekötözött kézzel, nehéz lesz átmásznia a zárt kapun.
Aglarnis biztos benne, hogy a dárdás harcosok mindjárt magukhoz térnek és észbe kapnak, így nincs vesztegetni való ideje, visszatér sebesen a testébe és kapkodva elmondja Viridiel-nek, mi a helyzet.
Abban nem hisz, hogy időben odaérnének, ha netán nem megfőzni, hanem megölni akarják a rabot, de nem vádolhatja meg társa, hogy ő nem tett meg semmit.
Tőlük telhetően rohannak a falu felé és a lány hagyja, hogy a lomtünde megelőzze, ő gyorsabb a mágiájával és hamarosan már nem is látja, így lassabbra veszi a tempót. Neki nem sürgős annyira.

Viridiel meg, míg odaér, megpróbálja megszólítani a környék állatait, főleg a madarakat, hogy segítsenek és zavarják meg a falusiakat. Aztán bemászik és igyekszik megtalálni fajtársát, hogy kiszabadítsa.

Ahogy rohannak … ahogy Viridiel rohan, úgy nem tud rohanni egyetlen sötét elf sem, hiszen a természet elemei segítik. Az ágak úgy hajlanak előtte, még tán a föld is kisimul előtte, hogy akadályt ne jelentsen. Ám még így is elkésik.
Próbálja rábírni a vadon állatait, hogy segítsék őt fajtársa kiszabadításában, de azok nem igazán tűrik meg még a parancsolgatást. Nem haszonért tartott jószágok, hogy egy mordulásra már ugorjanak is és mindent az ő kénye-kedve szerint tegyenek. Egyedül a színes tollú papagáj az, kivel eddig sikerült jó kapcsolatot kialakítania és lelkesen beleveti magát a légi harcba.
No, nem szabad elereszteni a fantáziát! Leginkább csak lelkesen rikácsolva szálldos egyik háztetőről a másikra, hogy elvonja a figyelmet és zavarja az üldözőket. A természet, melyért annyira lelkesedik a hírnök, most magára hagyta. Egyedül egy ezer éves mahagóni fa az, mely talán hajlandó segíteni neki, ki a kaputól nem messze árválkodik. Talán van elég ereje, hogy megragadva a fa ajtót kiszakítsa azt és utat nyisson a hegyesfülűnek.
De lehet, hogy nem ilyen drasztikus Turion fia és inkább csak megkéri, hogy az ágakkal emelje fel a reteszt és nyissa ki a bejáratot...
Ki tud már gondolkodni az ő fejével, mikor ismét egy lány után szalad, faképnél hagyva egy nemes származású, alig élő hölgyet? Még szerencse, hogy az Első Lord leánya idejében felfedte magát, mert most alaposan gondban lenne, hogy a tapasztalatlanok által is ismert mágiát miért nem ismeri. De így alkalma van kicsit pihegni.
Ha nem kér segítséget időben a növényvilágtól a lombtünde, akkor viszont könnyen a hódolata új tárgya halálát okozza ezzel, hiszen nem is maradtak le tőle olyan messze az üldöző kannibálok. Akiket egyenesen rához az erdei elfre a szökevény, ha kijut a faluból.

Már sokszor használtam ezt a mágiát, de még soha olyan lélekszakadva, mint most, bár lehet csak azért éreztem így, mert még nem voltam teljesen erőm teljében. Ettől függetlenül szélvészként száguldok, ahogy a természet szabad utat és légies lépteket ajándékoz nekem, így gyorsan haladok.
Viszont közben segítséget s akarok kérni az erdő madaraitól, de nem érzem, hogy ez sikerülne, csak a már eddig is velünk tartott papagáj röpdös a fejem felett, majd szárnyal előre lelkesen, mint valami őrült kamikaze.
Kétségbeesve fordulok a kapu mellett álló hatalmas mahagóni fához, hogy nyissa meg számomra az utat, nyissa ki a kaput, hogy ennyivel is több időt nyerje, mert félek, ha ezzel sem járok sikerrel, akkor kénytelen leszek mászni és akkor megint csak időt vesztek.
Nem jut eszembe most, hogy vajon Tamina miért marad le, sőt már nagyon azt sem hiszem el, hogy erdei lenne, de most előrébb való a fajtárs megmentése.
Minden erőmet bevetem, hogy ismét szólítsam a fákat, bokrokat és erős akadályokat állítsak a bennszülöttek elé.
Ha meglátom és a közelébe tudok kerülni a barna erdeihez, akkor a tőrrel elvágom a kötelét és magammal rángatom az erdőbe, ahol már együtt futhatunk mágiánk segítségével, lehetőleg nagy ívben vissza a lány felé.

A lány már feladni készült lélekben, mikor egyre jobban közeledik a hatalmas útzár felé, melyet arra terveztek, hogy rossz fiúk ne tudjanak -olyan könnyen- bejutni. Ám úgy tűnik, nem a természet erejével számoltak az építtetők. És így közel akkor ér a nyitott kijárathoz, amikor feltűnik a megmentője is, aki hamar elvágja a kényelmetlen csuklóékszerét, melyet nem ő választott magának.
A növények között visszarohanva bizony könnyen visszajuthatnak a másik lányhoz, hiszen szó szerint súg a Természet Anya nekik. Ám ettől még nem szabadultak meg a nyomolvasónak sem rossz feketéktől.