Faj: Ember
Nem: Férfi
Kor: 30 év
Becenév: Ina
Rang: Kovács és harcos
Mágia szint: Nincs.
Ez vagyok én:
Teljesen átlagos gondolkodású fiatal férfi vagyok, de átlag feletti fizikai erővel és rendkívüli jó reflexekkel rendelkezem. Általában jó helyzetfelismerő vagyok, különös képességgel érzem meg a veszélyt. Leginkább csak önmagamban, a fegyvereimben és az ösztöneimben bízok.
Gyűlölöm az orkokat. Gusztustalan szószegő népségnek tartom őket. Apámtól tudom, hogy a béke ellenére, be-betörnek a határ menti falvainkba. Fosztogatnak, riogatják a parasztokat és nem egyszer még erőszakoskodnak is az asszonyokkal. Nem tudom, vajon Astelath miért nem indít már háborút a büdös korcsok ellen. Magas nekem ez a politika…
A mágusoktól tartok, bár vannak közöttük jó arcok is. Van egy mágus barátom is, aki azt mondja, van képességem a mágiára, de képtelen megtanítani nekem akár csak a legalapvetőbb mágiát is, mert a fizikai erőmbe és a fegyvereimbe vetett hitem túlságosan nagy. Ki tudja, talán egyszer, ha majd szükségét érzem…
A múltamról:
Astelath uralkodása alatt születtem, éppen 30 esztendeje. Apámnak, aki a palota legkiválóbb kovácsa és fegyverforgatója, egyetlen gyermeke vagyok. Természetesen apám műhelyében inaskodtam. Mint általában az apák fiai, én is az apám mesterségét vittem tovább. Nem is volt ellenemre, hiszen már tizenévesen nagy érdeklődést mutattam a fegyverek iránt. Eleinte csak ámulattal néztem apámat, ahogy a tűz és az Ő kitartó kőkemény munkája gyümölcseként, a vasból acél és az acélból kiváló kard, pajzs, bárd vagy lándzsa lesz. Astelath fegyverzetén, több mint egy évig dolgozott. Soha nem láttam még annál szebb harci felszerelést.
Amikor már magam is mestere voltam a fegyverkészítésnek, elkészítettem saját fegyvereimet. Apám elérkezettnek látta az időt, hogy átadja tudását a fegyverforgatásban is. Még apám is meglepődött, hogy milyen gyorsan tanultam, és hogy milyen rendkívüli jó reflexeim vannak. Azt hiszem soha nem jött rá, hogy a felkészülésem alatt végig átvertem. Amikor egymás ellen harcoltunk, mindig mondogatta, hogy adjak bele mindent, hogy lássa, mire vagyok képes. Ám éppen csak annyira küzdöttem, hogy kiegyenlített legyen a harc. Egyrészt azt akartam, hogy minél tovább tanítson, mert bár az erővel nem volt problémám, de a technikám még nem volt elég fejlett, másrészt pedig nem akartam megszégyeníteni. Minden nap edzettünk apámmal, kivéve akkor, amikor Astelath magához hívatta őt. Ilyenkor napokra eltűnt az apám, és amikor végre előkerült, hiába faggattam soha nem tudtam belőle kiszedni, vajon mi dolga a királlyal. Egy alkalommal azonban kíváncsiságom által vezérelve, titokban apám után mentem. Belopakodtam a palotába és különös beszélgetésnek lettem fültanúja. Astelath felőlem érdeklődött. Döbbenetem miatt alig hallottam az ezt követő szavakat. Valami olyasmiről beszélgettek, hogy az apám nem is az apám. Úgy talált rám egy határ menti faluban. Az igazi családomat megölték a fosztogató orkok. Az apám azonban nem hagyott sorsomra, magához vett és sajátjaként nevelt fel. Azt magam is észrevettem, hogy bár kétség kívül ember vagyok, de mégis furcsán más vagyok, mint a többiek. A hajam fekete volt. A sötétebb, barnás haj is, elég ritka volt az embereknél, de a fekete az teljesen egyedi volt. Ha idegenekkel találkoztam, mind megbámulták a hajamat. Nem nagyon érdekelt, csak furcsának tartottam. Csak támasztottam belülről a kémény falát és azon tűnődtem, hogy ki is vagyok valójában. Tulajdonképpen Astelath a király is ezt kérdezte az apámtól, és hogy tapasztalt-e valami furcsát rajtam, azon kívül, hogy fekete a hajam. Azután, még hallottam pár szót arról, hogy apám szerint teljesen veszélytelen vagyok, és hogy tűzbe tenné értem a kezét, bla-bla-bla, de nekem ennyi éppen elég volt, hogy olyan észrevétlenül távozzam a palotából, ahogy besurrantam oda. Mikor a palotán kívül voltam, furcsa régi emlékképek villantak az agyamba. Egy földműves család rozoga háza belülről, egy kedves arcú asszony, egy goromba hangú férfi és nálam nagyobbacska gyermekek nevetése. Talán ők voltak az igazi családom?
Végre haza értem. Úgy döntöttem, hogy magamban tartom a titkot, mely szerint kihallgattam apám és a király beszélgetését. Persze nagyon kíváncsi voltam és tudni vágytam az igazságot. Meg kellett azonban várnom, míg az apám hazaér. Amikor apám végül megjött, nem úgy köszöntött, mint általában. Éreztem, hogy történni fog valami. Leültünk, apám töltött egy-egy pohár bort a legjobb évjáratból, és beszélni kezdett. Elmondott mindent, hogy valójában nem az ő gyermeke vagyok. Elmondta hogyan talált rám az egyik határvidéki faluban, amikor Astelath kiküldte őt néhány emberével, hogy védjék meg a falvakat a betörő orkoktól. Elmondta azt is, hogy Astelath és tanácsadói, úgy vélik, hogy nem vagyok teljesen ember. Félig ember és félig valami más, de nem kételkednek a felől, hogy apám jó nevelésben részesített és teljesen beilleszkedtem az emberek világába. Végül azt mondta, hogy bár nem a vérszerinti gyermeke vagyok, és talán nem is vagyok teljesen ember, de büszke arra, hogy én vagyok a fia. Ez megnyugtatott, de el kellett telnie néhány hétnek, hogy megemésszem az új ismereteimet. Elmentem abba a faluba, ahol apám rám talált, és bár megmondta, hogy nem találtak más túlélőt rajtam kívül, azért én a saját szememmel is látni akartam. Az apámnak igaza volt. Az egykori falu romjait már teljesen benőtte a gaz. Életnek nyoma sem volt. Bele kellett törődnöm, hogy soha nem fogom megtudni az igazságot a származásomat illetően.
Visszamentem apámhoz és készültem a háborúra. Esténként sokat beszélgettünk az öreggel, hogy valami nagy veszély fenyegeti a világot. A valódi ellenség nem az orkok vagy a mágusok között keresendő. Van egy faj, akiket sötét elfekként ismernek, rendkívül veszélyesek, fenyegetőek és nem tisztelnek senkit a világon. Apámtól tudom, hogy az irányukba küldött követnek csak a feje tért vissza egy üzenettel, mely szerint: „Így jár az aki túl sokat akar tudni.” Nem érdekelt tovább a múltam. Féktelen dühöt éreztem a sötét elfek irányába. Készen állok az ellenük való háború megvívására.
Kezdőlap
Csüt. Jún. 17, 2021 6:15 pm by 
Tárgy: Inayashi 
