Kedves Naplóm!

Csak pár nap telt el, amióta ide írtam utoljára az Aranyló Tenshi fogadóból. Remélem nem veszed zokon, hogy nem írtam neked előbb, de két barátommal, Sebastiannal a lapitával és az emberrel, akit legtöbbször csak Dokiként emlegetünk nagyon kellett sietnünk.
Csak neked mondom el, de a kentaurt nézve nem is vagyok benne biztos, hogy ő siet egyáltalán. Úgy látom az erőltetett menet egyáltalán nem viseli meg, pedig napi tizenhat-tizennyolc órát gyalogolunk megállás nélkül. Nagyon izgulnak, hogy a barátunk kezelése alól kikerült ember esetleg az őrültség jeleit mutatja. Nem sokat mesélnek róla, de nincs is sok időnk beszélgetni. Mire nagy nehezen elérjük a következő táborhelyet már annyira fáradtak vagyunk, hogy szinte csak a kocsmáros tevékenykedik a tábor felállításánál. Én gyakran úgy érzem, hogy már élőhalott vagyok.
Bár lehet csak azért, mert rövidek a lábaim. Az ember majdnem kétszer akkora, mint én. És ő azért jobban bírja, bár panaszkodik ő is a nagy rohanásra. Elég szépen beforrt a helye annak a kis karcolásnak, amit a verekedésben szereztem múltkor, de valahogy nem akar eltűnni. Amíg nincs vele nagyobb baj nem mutatom meg a többieknek, mert nyafogósnak tartanának érte. De kicsit izgulok, hogy esetleg valami kór ette be oda magát, hiszen ilyen felszíni vágás, ami alig egy percig vérzett csak kis mennyiségben ilyenkor már el szokott múlni.
Most ha nem haragszol leteszlek és alszom egyet, mert ma is nagyon fáradt vagyok. De elhatároztam, hogy most már rendszeresen írok beléd újra. A társaim azt mondják, hogy holnap elérünk egy kis várost, ahol az úton egyik szembe jövő vásárolt a komától. Remélem nem őrült meg tényleg.

Már napok óta gyalogoltunk, és még mindig nem találtuk nyomát se annak a törpének, aki nemrég pár karcolás árán megúszta az őrült társával való ütközetet, de "segítségként" útközben felvettünk egy kis potyautast is, aki állítólag ismeri és jó barátja annak a törpnek, akit keresünk.
Új utasunknak eleinte be nem állt a szája, és valamilyen oknál fogva abba a hiszembe ringatta magát, hogy a nem létező baráti körünkbe tartozik, én pedig meghagytam ebben a hitében. Egyébként sem volt túl sok erőm vitába szállni vele, meg kedvem se igazán volt hozzá. Az út ugyanis nagyon kimerítő volt, főleg abban az elképesztő iramban, amit a kentaur diktált. Így hamarosan potyautasunknak is elment a kedve a trécseléstől, nagy örömömre.
Sevastián pedig azt mondta, hogy holnap végre beérünk egy kisebb városba, ahol remélhetőleg végre valamiféle nyomra bukkanunk.
Jó lett volna mihamarabb magam mögött tudni ezt a kellemetlen ügyet, de tudtam, hogy ez nem fog megoldódni egyik napról a másikra. A törp valószínűleg már árkon-bokron túl van, de előbb-utóbb csak fülön csípjük majd kisnövésű barátunkat. Remélhetőleg inkább előbb, mint utóbb.

Miután elindultunk, kissé sietős iramot diktáltam a Dokinak, majd pár napi kimerítő gyalogolás után találkoztunk egy törpével, aki azt állítja ismeri azt, akit mi keresünk. Megengedtem hát neki, hogy velünk tartson utunkon és segítsen, ha tud.
Eleinte nagyon beszédes volt, valamint engem és a Dokit barátoknak tartott, nem lehetett az ellenkezőjét elmagyarázni neki. Saját magát pedig a baráti kör 3. tagjának tekintette. A dokin láttszott, hogy nincs ínyére, de nem zúzta össze a kis teremtés elképzeléseit, ahogyan én sem tettem.

Pár napja haladtunk már így, gyorsított tempóban. Azt reméltem előbb vagy utóbb sikerül behoznunk azt a lemaradást, amit ejtettünk és utolérjük a törpöt. Viszont fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálunk, ha megtaláltuk.

Ha minden igaz, hamarosan beérünk egy kis faluba, ahol megpihenhetünk, de az még egy napi járásra van tőlünk, így a mai éjszakát is kénytelenek vagyunk a szabadban táborozva tölteni.

Megálltunk hát, mikor már a csillagok is jól látszottak az éjbe nyúló égbolton, de a lemenő nap fénye még halovány fénnyel vérvörösre festette a felhőket, felállítottam a sártat és nekifogtam a vacsorakészítésnek.
Ahogy minden éjjel, ma is én fogok őrködni, hiszen a kétlábú utasoknak alvásra is szüksége van. Nagyon hosszadalmasnak látszott így az utazás, hogy eész éjjel meredten figyelek és semmi mást nem csinálok, mivel unalmas volt, így lassabbnak tűnt az idő folyása is.

Kedves naplóm!

Hol is kezdjem a mai napot? Rengeteg minden történt, pedig még véget sem ért. Csak olyan izgatott vagyok, hogy el kell újságolnom neked!
Reggel ez is ugyan olyannak ígérkezett, mint a többi. A táborbontás után jól lakottan indultunk a tegnap már említett városba. Azt reméltük, hogy találunk nyomot, amin tovább indulhatunk és közelebb juthatunk ahhoz, akiről már tegnap is beszéltem neked.
Amikor a falon belülre kerültünk, kérdezősködni kezdtünk. És az egyik asszony mondta, hogy épp a piactéren árusít most is. Bár ez nem igaz, mert épp szedelőzködött már, mikor rábukkantunk. És az első szóváltások után ki is fejtette, hogy neki nincs ideje ránk, azonnal tovább akar menni a következő vásárra, ami három napi útra van.
Én most félre húzódtam, mert nem akarok bele keveredni, ha durvább szóváltásra kerülne sor. Nem tudom, hogy a többiek mit akarnak, de én egyelőre egy asztal alá bemásztam és neked írok...