Faj: Erdei elf

Nem: Nő

Kor: 63

Becenév: Lory

Rang: A király lánya

Mágia szint: Mesterek szintje

A többiek szerint egy szófogadó, kedves, türelmes és segítőkész lány vagyok, ami alapjában véve igaz is, de azért nem csak ennyiből áll az én személyiségem.
A többieknek szeretem a kedvesebbik felem mutatni, főleg mert mindig mindenkinek meg szeretnék felelni. Sajnos ezt nem tudom irányítani magamban.
Mindemellett, ha a közeli barátaimmal vagyok, vagy akár egyedül is, a kíváncsiság hajt és a kalandvágy. Sokszor messzire elkóborolok, van hogy napokra eltűnök amiért persze apa nagyon leszúr, de ezek alatt a kis utazások alatt mindig tanulok valami újat.
Általában kerülöm a konfliktusokat, már csak azért is, mert nagyon nehezen kezelem őket. Hirtelen leszek ideges és csak egy kis idő után, ami persze sokszor már későn van, tudom átgondolni rendesen, hogy mit kellett volna tennem.
Jellemző még rám az álmodozás. Többször előfordult már, hogy a hatalmas fák tetejére mászva bámultam a csillagokat és gondolkodtam. Amíg a szökéseim nagy részét csapatban követem el, az éjszakai csillagnézésen általában egyedül szeretek lenni.
Törékeny, vékony alkatom van ugyan, de szeretek erősebbnek tűnni, mint amilyen vagyok. Ezért is gyakorlom 99%-os erőbedobással a természeti mágiát és azt hiszem a koromhoz képest jól is haladok vele. Emellett naponta íjászatot is gyakorlok, bár az koránt sem megy olyan jól, mint a mágia irányítása.
Hajam ezüstös fehér, amely alul sötétbarnás. Ez nálunk ritkaság, így sajnos messziről megismer mindenki.
Ritkán hordom kiengedve, inkább befonva és feltekerve látni, amit általában harmattal gyöngyözött pókháló szálak díszítenek.
Szemeim égszínkékek, pillantásom titokzatos.

Egy szép tavaszi nap, enyhén szellős délelőttjén sírtam fel a védelmező fák között Awyris erdejében. Érkezésem nem csak a szüleimet, hanem magát az elfek királyát is boldoggá tette, hiszen ő a nagyapám és a leendő uralkodó pedig maga az apám. Boldogan töltöttem kisgyermekkorom, bár abból ugyan már nem sokra emlékszem. Az a nap viszont, amikor édesapám elhagyott minket mély nyomot hagyott bennem. Elment, mert hívta a kötelesség, be kellett járnia a világot, hogy később elfoglalhassa apja helyét a trónon. Persze akkor még ebből semmit nem fogtam fel, csak annyit, hogy akit apámnak mondhattam szőrén-szálán eltűnt és évekig nem szándékozott hazajönni. Eleinte minden egyes nap megkérdeztem anyámat, hogy vacsorára hazaér-e apa, de sosem kaptam rendes választ. Később már meg sem kérdeztem, csak beletörődtem abba, hogy ketten maradtunk.
Békésen, nyugodtan teltek a napjaim, mondhatni átlagosan. Anyámtól mindent megkaptam, amit csak szerettem volna, legfőképp a szeretetet és a törődést, ám apa hiánya mindig jelen volt és ez a viselkedésemben is meglátszott.
Eleinte bezárkóztam és amíg mások csak annyit mondtak: "Milyen jó gyerek!", addig anyám pontosan tudta, hogy ennél sokkal aktívabbnak és mosolygósabbnak kellene lennem. Miután nagyobb lettem már inkább kóborlással töltöttem az időmet, persze nem az iskolaidőben, hanem utána vagy éppen éjszaka. Azonban már igen pici korom óta kiemelkedő érdeklődést mutattam a mágia kezelése iránt, így amikor elvonultam, hogy magam lehessek, akkor is ezzel foglalkoztam. Tehát nem hagytam veszni a drága időt sem. Amikor épp nem ezt gyakoroltam, akkor apán gondolkodtam vagy az élet nagy kérdésein, néhanapján pedig csak álmodoztam.
13 éves voltam, amikor azt hiszem apa hazajött. Nem találkoztam vele, de másnap láttam anyán, hogy megváltozott. Akkor láttam először sírni. Mérges voltam apára, hogy tőlem nem búcsúzott el, de visszagondolva már tudom, hogy jobb volt így, mert csak jobban fájt volna az újra elvesztése. Pedig 3 évesen még nem is kellett volna felfognom, de valahogy a hiánya az idővel egyre csak nőtt, hiába voltam nagyon fiatal, amikor elment.
Aztán újabb átlagos vagy inkább üres év telt el, de aztán megszületett húgom. Az én drága kishúgom, aki a mindenem, még ha nem is ez látszik kívülről. Eleinte örültem, hogy többen lettünk, majd ahogy egyre nőtt, egyre több baj volt vele és szinte állandóan martuk egymást. Nem irigylem anyámat, azt hiszem kemény időszak volt az. Egy ideje azonban megváltozott a kapcsolatunk. Nagyon összenőttünk a sok év alatt, olykor együtt csavargunk el, néha én tanítgatom a mágia irányítására... egyszóval egészen jó testvéri kapcsolatot ápolunk. Persze ő sokkal vadócabb, mint én, így sokszor az erdőn kívülre is elmászkál, ahová én már nem megyek, de nagyon féltem őt emiatt.
De azért az erdőn belül is ugyanannyi veszély érhet, ha messzire kóborlunk. Egyszer ugyanis meggyűlt a bajom az óriáspókokkal. Eltévedtem, mert túl messzire mentem, ám szürkület táján egy kis ösvényre találtam. Követni kezdtem, pedig amint az első pókhálószálakat megpillantottam, vissza kellett volna fordulnom. Nem tettem, mert hajtott a kíváncsiság. Közel a pókfészekhez már olyan sűrű pókháló díszítette az utat, hogy szinte egy alagutat formált már. Csak haladtam befele, azonban egy ponton elakadtam. A lábam a földön szőnyegként elterülő hálóhoz ragadt. Ahogy próbáltam szabadulni egyre több apró pókocska jelent meg körülöttem, pár perc múlva pedig egy hatalmas nyolclábú is előbújt rejtekhelyéről.
Delerion mentett meg. Büszke vadászunkat, ki családunk jó barátja, anyám kérte meg, hogy keressen meg, mert már rég otthon kell lennem. Még bőven időben megtalált, de azért nem szívesen közelíteném meg még egyszer egyedül a pókok fészkét. Egyiket sem.
Ez már régebben volt, azóta sokat fejlődtem. Sokkal ügyesebben mozgok az erdőben és természeti mágiával is tökéletesen összehangolódtam. A minden napos gyakorlás meghozta gyümölcsét, immár a mesterek szintjén járok.
Ezóta nem sok említésre méltó történt, hacsak nem az, hogy apám fél éve hazatért. Próbál apaként viselkedni, de ez se engem, se Eléndrát nem hatja meg különösebben. 50 éves lemaradását már nem fogja tudni behozni, hiába igyekszik. Én még csak csak megpróbálok jó lánya lenni, de húgomra ne számítson. Már csak azért se, mert Eléndra rajtam is látja, hogy csak vonakodva fogadom el őt.
Zűrös a családi életem. Ezért is próbálok minél többször kilépni belőle, s ha nem az erdőben kószálok, Delerion társaságát keresem. Vele jól megértjük egymást, azt hiszem, s mindig elűzi a rossz kedvem, s olykor-olykor velem tart a fák tetejére a csillagokat vizslatni.