Anyám kérésére hazatértem néhány napra, bár nem szívesen hagytam magára a csapatot. Az egyetlen ok ami miatt mégis eleget tettem anyám kérésének az Yni személye volt, mert őrá nyugodt szível bíztam rá a társaink irányítását.
Részt vettem az anyám szívének fontos családi ünnepen, amit apám születése napjából kifolyólag tartottunk, majd némi anyám által a csapatnak küldött elf, páfrány cipóval felrakodva indultam vissza a határhoz.
Azonban úgy éreztem szükségem van némi magányra is mielőtt visszatérek, ezért az erdő mélyén megpihentem kissé, és lehunyt szemmel azonosultam a természet éterien lüktető világával.
A roppant fák lombkoronája felől ősi történeteket fújt felém a szél, ahogy a percnyi életű földi darázs igyekezett párra lelni, hogy halála előtt még beteljesíthesse küldetését.
Anyám szavain gondolkodtam, miután egy fára felmászva elkényelmesedtem a biztonságot adó roppant ágain. Yni felől érdeklődött, és nem kellett kimondania miért, mert a hangsúlyából tökéletesen értettem miért kíváncsiskodik.
Talán tényleg lépne kéne a kecses, és valóban szép elf nő felé, de félek túl sokat veszítenék ha félresiklanának a dolgok.
Azt hiszem túl jó barátommá lett ahhoz, hogy párom ként is gondolni tudjak rá. Azt hiszem...
Sokáig elmélkedtem, és csak néha szakított félbe egy egy furán surranó faág, vagy hangosan rikkantó madár, ami mind üzeneteket jelentett, melyeket népem tagjai váltottak egymással.
Végül arra jutottam, hogy a nőre bízom ezt a döntést, ami talán terelés is lehetett, vagy a felelősség átruházása, de eltökéltem, hogy én nem lépek irányába, de nem utasítom vissza ha ő igen.
Lassan könnyedén ereszkedtem le a fáról, és megigazítva szőttes tarisznyámat elindultam végül, vissza a csapatomhoz.

Szép napunk van ma. Bár már kezd egyre hűvösebb lenni, azért még kellemes az idő, meg a fák egyébként is védenek a széltől és hidegtől.
Ma nem volt semmi dolgom, így szokás szerint útnak indultam felfedezni az erdőnek eddig még ismeretlen részeit. Mindeközben gyakoroltam nem oly rég tanult varázslatomat, az átváltozást. Egyébként is szerettem átváltozni és így járni az erdőt, szóval a gyakorlás egy jó indok volt rá, hogy újra megtehessem.
Az állat, amivé át tudtam alakulni, egy szalakóta volt. Imádtam madárként szelni a szelet, de még egyik ágról a másikra átröppenni is nagyon élveztem. Így múlattam az időmet, amikor is megpillantottam az egyik kijárt ösvényünkön haladni Athanart. Bár ritkán láttam, mert az egyik határon őrködött napjai nagy részében, mégis amennyit beszéltem vele eddig, nagyon megkedveltem. Tudatos, határozott, mégis barátságos és kedves személyiség. Legalábbis eddig ezt szűrtem le, de tény és való, nem sokat beszéltem vele eddig.
A fentebbi ágakról egy éppen elé benyúlóra ereszkedtem. Rápillantottam, majd a földre szálltam. Pillanatok alatt átalakultam előtte és felvettem elf formám, ahogyan már megismerhetett, bár szerintem már akkor is tudta, hogy én közeledek, amikor még nem is látta, hogy hol vagyok.
Meghajtottam a fejem üdvözlésképp, majd mosolyogva tekintettem fel rá.
-Üdvözöllek, Athanar.  Szabad lenne utadon elkísérni egy darabon? - kérdeztem tőle udvariasan, majd szemét és arcát fürkészve vártam a választ.
Reméltem nem zavar haza, mondván, ne kóboroljak el megint. Persze megértettem volna azt is, ha inkább egyedül ment volna tovább, de azért reméltem, hogy egy kis ideig vele tarthatok.

Kósza gondolataimat rendszerezve raktároztam el, mialatt haladtam az ösvényen.
Az erdőt csodáltam közben. Csodáltam a változását, a lüktetését, mely ott volt minden fa odvában, a korhadt gyökerek közt, és az avar barnás leveleinek rejtekén.
Hiába jártam már ezerszer is, vagy talán többször, ezeken az ösvényeken, az erdő folyamatos változása elűzte az egyhangúság mélabúját.
Érzékeimet élesítve követtem nyomon a fára kapaszkodó szarvasbogár kaparászó lépteit, és az apró pocsolyában vadászó tarajos gőte, támadását, egy csibor ellen.
Ekkor pillantottam meg tekintetem perifériáján egy kékes villanást. Fejem alig mozdult, inkább pillantásom ugrott gyorsan az irányába, és követtem még nem földre szállt előttem.
Apró mosoly kúszott vonásaim közé, ahogy szemeim is mosolyt sugároztak, miközben az erdei madár, körvonalai elnyúltak. Éppen mikor kezdett volna groteszk formát felölteni, felsejlett előttem, amit már előtte is gyanítottam. Egy röpke pillanatig éteri, súlytalan, és anyagtalan jelenésből Lorelei körvonali vibráltak elő, majd még egy szívdobbanás múlva teljes alakban állt előttem. Átmenet egy lelki lény könnyedsége, és egy holdfényben szikrázó tó tükrének szépsége között. Minden ami megfogalmazódhat egy elmében a szépség, és báj szavak hallatán, az ő volt maga. Lorelei.
Távol létem miatt ritkán találkoztam vele és a húgával, ezért felettébb örültem a hirtelen megjelenésének. Emlékszem még, hogy apja milyen büszkén adta hírül, a születése napján, hogy megszületett a gyönyörű kislánya. A király boldogságát nem lehetett semmihez sem mérni. Aztán sajnos el szólította a kötelesség, és kicsit minden elf számára fájó ahogy a királyi család magánélete alakult.
Arcom továbbra is derűt sugárzott felé, és nem adtam jelét a röpke gondolataim hullámainak.
- Nagy öröm, hogy láthatlak Lorelei. - Hajoltam meg, jobbomat mellkasomra szorítva. Néhány kósza pillanatig elgondolkodtam, hogy megkérdem, hol a kísérete, de végül nem tettem. Veszekszik eleget  e miatt a királlyal. Nekem nem tisztem számon kérni őt, valamint a személyes véleményem az hogy tud vigyázni magára. A pókkal történt találkozója óta pedig bizonyára óvatosabbá vált.
- Természetesen. Örülnék a társaságodnak. - Mondtam, és egy félmosollyal intettem kezemmel, hogy indulhatunk is.
- Eléndra nem tartott ma veled? - Kérdeztem első lépéseink közben.
- Úgy hallottuk a határnál, hogy gyakran mutatkoztok együtt mostanság. - Toldottam meg a kérdésemet egy kis magyarázattal.

A kölcsönös üdvözlés, meghajlás után kicsit jobban szemügyre vettem a férfit. Már régen láttam, de szinte semmit nem változott azóta. Még mindig ugyanolyan jóképű és erős, mint amilyennek megismertem. Na meg ugyanolyan tisztelettudó, nem mintha elvárnám, hogy bárki is kivételezzen velem.
-Köszönöm, hogy veled tarthatok. - zártam le a témát ezekkel a szavakkal, aztán már indultunk is tovább, hiszen hosszú út áll Athanar előtt, nem hiszem, hogy szívesen vesztegetné értékes perceit egy helyben ácsorogva.
Arcomon végig kedves mosoly terült el, ahogyan általában ez lenni szokott. Napjaim nagy százalékában jókedvem van, amit nem is titkolok mások elől.
A pár másodperces csendet Athan szakította meg kérdésével. Rápillantottam, elmémben pedig húgocskám képe jelent meg.
-Nem, ma nem. Eléndra ma egészen más utakon jár. - egy ifjú vadász társaságában van épp, aki iránt azt hiszem elég heves érzelmeket táplál, de megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek, így hát most is hallgattam erről.
-Jól hallottad. Sokat vagyunk együtt, de ma épp másfelé vezetett utunk.
Tovább haladtunk, s bár folyamatosan váltottunk pár szót, minden érzékemmel figyeltem a természetet is. A körülöttünk lévő fák, az itt élő állatok, mind-mind beszéltek hozzám, ahogyan Athanarhoz is. Imádtam a környezetemben lévő élőlények hangjait, mozzanatait figyelni, mert minden apró rezzenésük egy tánc volt számomra.
-És mi hír a határról? Ugye nincs semmi fenyegető arrafelé? - kérdeztem egy kis aggódalommal a hangomban. Tartottam a sötét elfektől és az orkoktól egyaránt. Féltem a népem.

Az Eléndrát érintő szavait követően, egy apró mosoly teli biccentéssel nyugtáztam, hogy nem kíván többet mondani a témában. Az apró szünet a mondatai közt elég jel volt ugyanis, számomra, hogy tudjam, nyilván nem tartozik rám. Azonban örültem Lorelei társaságának, és nem is kívántam tudni a részleteket. Sosem szerettem mások magán jellegű dolgaiba ütni az orrom, hát még a királyi család dolgaiba.
Kissé komorrá válnak vonásaim mikor a határ felől kérdez, és válaszom is ezt tükrözi, hisz miért is titkolnám a nemrég történteket.
- Fenyegető egyenlőre nincs Lorelei. Azonban fogtunk egy kémet, aki az erdő határnál ólálkodott. Sötét elf volt, de elég konok és makacs ahhoz hogy inkább meghaljon mintsem válaszoljon. - Tartottam némi szünetet, hogy legyen ideje feldolgozni a hallottakat, majd folytattam.
- Ha jól tudom atyád mágusai vették kezelésbe, miután tőlünk elvitték. De ne aggódj nem jelent veszélyt. Eléggé teleaggattuk nyílvesszőkkel. - Néztem a szemébe mosoly uralta arccal.
- Mind tudjuk mi készül, de abban biztos lehetsz, hogy amíg mi védjük a határt és lélegzünk, addig minden elf biztonságban érezheti magát. Erre szavamat adom neked Lorelei. - Fejeztem be, enyhe szem lesütött biccentéssel. Kezeimet hátrakulcsolva lépdeltem tovább az elfek legszebbike mellett, és szólaltam meg végül.
- Várom még atyád válaszát, mert kértem tőle hogy adjon engedélyt kisebb portyázásokra a határ mentén, de ezeddig nem érkezett parancs. -

Kissé aggódva pillantottam rá, miután válaszolt kérdésemre. Számomra már ez is eléggé fenyegető. Ha a sötét elfek kémjei erre ólálkodnak, nem hiszem, hogy csak tévedésből jöttek erre. Valamire megint készülnek, méghozzá olyasvalamire, ami kapcsolódik szeretett erdőnkhöz.
Athanarra pillantottam, de aztán újra csak a fákat kezdtem figyelni. Hűvös, mégis kellemes szellő lengette meg hosszú hajunk. Simogató érzés kerített hatalmába amíg a szél áthaladt rajtunk. Magával hozta a fák leveleit, mintha megköszönték volna Athanar hű szolgálatait, védelmező tetteit, engem pedig mintha nyugtatni próbált volna.
De hogyan is nyugodhattam volna meg? Ezek a lények a testvéreink lehetnének, mégis ellenségként viselkednek és szomorú, hogy emiatt nekünk is erőszakosan kell viselkednünk. Pedig mi nem ilyenek vagyunk.
-Köszönöm, Athanar. És a népünk nevében is mondhatom, hogy nagyon hálásak vagyunk neked és a többi őrnek, akik a határnál vannak. - a szemébe nézve mondtam el ezeket a szavakat és tekintetemben tényleg hála tükröződött.
Én ugyan annak a kémnek az életét is egyenrangúként kezelném, de hát ezért is nem lettem határőr. Meg persze már rég elvesztünk volna, ha az őrök is így gondolkodnának, mint én.
-Mostanában keveset láttam apámat, nem hallottam erről, de biztosan engedélyt fog adni rá. - válaszoltam.
Apám nagyon jó király. Viszont ez nehezen összeegyeztethető az apasággal. Vajon nekem is döntenem kell majd egyszer a családom és a kötelességeim között? Nem szívesen kerülnék ilyen helyzetbe. Megértem apámat, de azért azt hiszem minket is meg lehet érteni. Főleg Eléndrát.
-Gyönyörűek a fák, nemde? - kérdeztem elmosolyodva, majd végigsimítottam kezemmel egy belógó ágon. Athanarra pillantottam ismét és épp kérdezni akartam tőle valamit, amikor hirtelen az ijedtség és a félelem érzése suhant át lelkemen egy pillanat alatt, még a gyomrom is görcsbe rándult egy másodpercre.
-Te is érezted? - kérdeztem a férfitől, a mosolyom pedig hamar eltűnt az arcomról. Nem kellett sokáig várni, hogy megtudjuk kitől származnak ezek az érzések. Egy fiatal gímszarvasbika suhant át előttünk. Bár gyors volt, még láttam, hogy egy nyílvessző megsebezte.
-Várj! - kiáltottam fel és utána is eredtem. A szarvas olyan ijedt volt, hogy még ránk se figyelt, csak vadul csörtetett előre.

Egy apró biccentéssel, reagáltam a királyt érintő szavait, majd mosolyogva fordultam felé, mikor a faágat érintve tolmácsolta a természetet érintő észrevételét.
- Valóban gyönyörűek Lorelei, akár csak te magad. – Válaszoltam szelíden, de hirtelen lelkembe mart a fájdalom. Nem volt elviselhetetlen, és néhány szívdobbanásig tartott mindössze, de elég volt hozzá, hogy átérezzem a kínt.
A fák közt csörtető gímre suhant a tekintetem, és ujjaim már kardom markolatára szorultak, mikor átsuhant előttünk a vad.
Lorelei utána eredt, én pedig az érkezése irányába kaptam a fejem.
Meglőtték, ez kétséget nem tűrően látszott.
A seb frissnek sejlett, ahogy felidéztem miközben néhány pillanatra megakadt rajta a tekintetem, mikor átszökellt előttünk.
Elf nem lehetett! Tudatosítottam.
Elnéztem a vad felé, és ahogy Lorelei a nyomába eredt.
- Használj mágiát! – Szóltam utána, de pillantásom a riadt vad vágta csapáson pihent. A vadásznak is itt kell lennie! Gondoltam. Bár tudtam, hogy Lorelei nálam jóval mélyebben merült a mágia tanaiba, és tudásom nem vetekszik az övével, gondoltam egy javaslatot azért teszek.
- Fogd meg a természettel, hogy nehogy kárt tegyen magában. – Szóltam még az elfnő felé, és tudván hogy a vadász nyilván követi a prédát, bevetettem magam a fák közé, ahonnan a gím érkezett. Tudtam, hogy először velem kell találkoznia a vadásznak, ha követi a zsákmányt, így Loreleit biztonságban tudhattam.
Takartak már a fák Lorelei szemei elől amennyiben utánam nézett, mikor szembe találkoztam a vadásszal.
Megtermett, jó két méter magas ember volt, szőkés árnyalatú hosszú haját varkocsba kötve hordta. Nem tűnt harcosnak, inkább egyszerű embernek, és az íja is kopott, régi darab volt amit szorongatott.
Yni ezért meglakolsz! Suhant át a gondolat az elmémben, és mérhetetlen csalódottság kúszott a lelkembe. Testvéremként bíztam az elf nőben, akire a határ ellenőrzését bíztam távoléltem idejére. Akkor hogy került ide egy ember? Kérdeztem magamtól.
- Há! Né mán! Hisz én szarvast lőttem. – Röhögött a képembe a férfi, és gúnyosan mért végig.
Arcom kőmaszk volt csupán. Kezeim testem mellett pihentek de nem nyúltam a fegyvereimért. Pillantásom edzett acél ként vágott a tekintetébe.
- Távozz az erdőből. Ez a mi területünk ember! – Ejtettem ki lassan, rekedtesen a szavaim.
Tudtam, hogy fejletlen érzékeivel még nem fedezhette fel Loreleit, és meglepett a kissé gyomorfacsaró érzés, amit a nő iránti aggodalmam okozott. Talán még több is volt az érzés némi aggodalomnál, de hátérbe kényszerítettem. Vártam, és tudtam, hogyha akár egyetlen fenyegető mozdulatot tesz, nem lesz alkalma többre. Soha többé. A terep nekem kedvezett, és már ki is néztem a fatörzset, amin dobbantva átperdülhetek felette, hogy keresztvágással egy mozdulatból bevégezzem.
Az ember láthatta elszántságom, mert eltűnt a vigyor a képéről, és egyik kezét csitítólag emelte felém.
- Hé! Higgadj le komám. Nem akarok bajt. – Dörmögte mély hangján, amit talán Lorelei is meghallhatott. Kissé eltűnődött, majd legyintve magára erőltetett egy vigyort. Azonban átláttam az érzelmei elé húzott maszkján, és tudtam, hogy fél.
- Nem is ér ennyit az a dög.  – Próbált tréfálkozni, de testtartásom mit sem változott, és harcra készen álltam, bár kissé enyhítettem az arcomra kiült vadságon.

Egy kissé elpirultam Athar szavaira, de szerencsére ezt ő nem láthatta, már csak azért sem, mert a következő pillanatban mindkettőnk lelkébe mart egy áldozat ijedtsége, így se nekem, se neki nem volt ideje ilyesmire.
Ahogy elsuhant előttem az állat, nem is gondolkodtam, azonnal utánaeredtem. Rossz érzés volt így látni, nagyon megijedhetett, ha még a mi jelenlétünkre se lassított. Féltem, hogy talán egy sötét elf miatt riadt meg ennyire.
Gyors voltam ugyan, de nem elég gyors. Hallottam még Athar szavait, így le is lassítottam lépteimet, majd megálltam a gímszarvas csapásán. Lehunytam szemeimet és koncentráltam.
~Lassíts kérlek! Segíteni akarunk! ~ üzentem fejben a vadnak, majd vártam, de nem válaszolt. Mi történhetett?
Igaza volt a férfinek, mágiát kell használni, ha nem akarom, hogy nagyobb baja essen. Nem telt bele egy fél perc sem, a vad útját sűrű, gallyakból font kerítés állta el. Így már utol tudtam érni, hogy megnyugtassam.
Ez mind olyan gyorsan történt, hogy nem kerültünk túl messze a két férfitól. Hallottam hangjukat, bár a szavakat nem nagyon értettem.
Végigsimítottam a gyönyörű gímszarvas nyakán, aki fújtatva, hatalmasra tágult szemekkel nézett rám, de már éreztem, hogy kezd megnyugodni.
A nyílvessző a vállán találta el. Mély seb volt, de nem halálos. Meg fogja úszni, szerencsére.
-Maradj itt! Hozunk egy gyógyítót!
Vissza akartam menni Atharhoz, de a szarvas elém lépett. Ekkor pillantottam meg és vettem jobban szemügyre a sebbe fúródott, félbetört, nyílvesszőt. Fekete volt. Ez eddig fel sem tűnt. Ez nem emberé…
Elhűltem teljesen, de nem várakozhattam tovább, azonnal futni kezdtem vissza Atharhoz.
-Nincs egyedül, Athar! A vessző nem emberé! – kiabáltam. Itt valami nagyobb turpisság van. Ezért ijedt meg annyira a szarvas. De vajon miért nem vettük észre az idegeneket? És vajon sötét elfek ezek? Az a rossz érzésem van, hogy igen…

Lorelei kiáltását hallva, azonnal az ember mögé kúszott a pillantásom, és a valódi célpontot kerestem.
Majd a semmiből mart belém a fájdalom kínja, és rogyasztotta meg lábaimat. Csak egy gondolat járt a fejemben, hogy Lorelei biztonságba tudjam. Az ember férfi döbbenten nézte, ahogy egy tölgyfa tőrzsének támaszkodva, kín húz mély barázdákat az arcomra.
- Hé! Mi lelt téged? – Kérdezte értetlenül, és tett egy bizonytalan lépést felém, de egyben az utolsót is. A nyílvessző a tarkóján üthette, át, mert a nyílhegy az ádámcsutkája alatt bújt elő, vérbe borítva a férfi mellkasát. Vérhabok bugyogtak elő szájából, ahogy eldőlt az avarban, és nagyot huppanva, nem mozdult többé. Azonban a lövés idejére, a támadómnak el kellett engednie a mágia szálait, mellyel kínba borította testem.
A fájdalom alábbhagyott, és bár remegtek még tagjaim, de összeszedve erőmet, kiáltottam.
- Itt van! Menekülj Lorelei!
A fatörzs mögé húzottam, és próbáltam a támadómat felkutatni, de túlságosan is féltettem a hercegnőt mintsem fedezékben maradjak.
Eggyé váltam a körülöttem lüktető természettel, és azonosulva a fák, bokrok rezgéseivel, neki iramodtam a vélt iránynak, amit a vessző röptéből következtettem.
Tudtam, hogy a mágia jótékony energiája immár a pártomon áll és eltüntet támadóm szeme elől.
Az ágak takartak, az avar meg sem rezzent a lábam alatt, ahogy az akaratomnak lehajló fatörzseken szökelltem feljebb az öreg tölgy felé.
Ekkor láttam meg! Láttam az arcán a bosszankodás ráncait, ahogy képtelen célba venni, és vad mosolyra húztam a szám szegletét. Hibáztál!


Ynareth

Az embert lelőttem, mert nem hagyhattam, hogy segítsen az erdeinek. Túl ügyes..Túl gyorsan közeledik, de ott a másik is. El kell fognom. A herceg lábai elé akarom lökni a kis hercegnőcskét, hogy jutalmam az egekig emeljen. Elégedettséget akarok látni Demertor arcán, és büszkeséget. Megteszem neked herceg! Eléd viszem ha addig élek is..Gondoltam, és a felém zúduló erdei felé vetettem magam az eddig menedékűl szolgáló tölgy ágáról. Csak ne viszolyognék ennyire az erdő szagától, és az ezernyi lény puszta lététől..
- Megöllek erdei, a nődet pedig megtöröm! - Ordítottam felé, szikrákat szórva tekintettemmel, kardjaimat már támadólag emelve.

Csak rohantam vissza Athanarhoz és reméltem, hogy hallja szavaim. Féltettem őt, s nem akartam, hogy baja essen. Főleg nem miattam. Éppen ezért, mivel tudtam, hogy engem védene, s rám figyelne, ha odamennék hozzá, megtorpantam. Megálltam, s egy pillanatra elgondolkodtam.
Féltem, de nem akartam felszívódni, mert segíteni akartam hű harcosomnak. Nem értettem mit keresnek itt ilyenkor a sötét elfek és miben bízhatnak, ha a mi terepünkön támadnak. Ez a mi terepünk, így nekünk van előnyünk... de még milyen!
Hátamat nekivetettem egy fatörzsnek, majd behunytam a szemem és egy percre nem törődtem semmivel sem, ami körülöttem történt. Az ágak, melyek körbevettek, mind úgy fordultak, hogy minél jobban elrejtsenek amíg koncentrálok.
Elmém, mintha egy hatalmas és bonyolult hálózatra kapcsolódott volna, majd kutatni kezdtem egy nagyobb és erősebb lélek után. És akkor megtaláltam.
Másodpercekbe telt megtalálni azokat a nagyszerű lényeket, kik majd segíteni fognak nekünk. Egy kis időbe telt, mire kiléptem abból a végeláthatatlan hálózatból, de mire kinyitottam a szemem, már ott lihegett előttem 6 hatalmas szürke farkas. Mind rám szegezte tekintetét, s várták az utasításokat.
Velük együtt már elég erősnek éreztem magam, úgyhogy fogtam magam és határozott léptekkel, sietve elindultam Athanar és a ránk támadó felé. Tisztes távolságban megálltam, ám a farkasok, mint akik megvadultak, úgy rontottak rá a sötét elf hadvezérre.
Athanarhoz rohantam, megragadtam a kezét és húzni kezdtem.
-Menjünk, amíg a farkasok lefoglalják! Nem ismerjük a mágiáját, nem biztos, hogy meg tudjuk ketten állítani! - bíztam Athar képességeiben, de mivel nem akartam, hogy megsérüljön, inkább menekülésre biztattam. Ha el tudunk távolodni tőle, az erdő úgy is tévútra viszi, talán a pókokhoz és ott úgy is vége.

// Bocsi, ez rövid lett és nem túl jó. Legközelebb majd törekszem rá, hogy jobb legyen. //

// Nem a hossz, a tartalom a lényeg Igazán jó lett. //

Egyre közelebb értem hozzá, és tekintetünk egybeforrva szikrázott a másik felé. Rendkívüli mozgás kultúrája nem hagyott kétséget afelől, hogy remek harcossal hozott össze a természet akarata.
Még egy ág, és még egy kis összpontosítás...Még egy szökkenés, kardom markolatán fogást váltottam, és hastájékra akartam vágást indítani, miközben felkészültem az ő támadása elöli elhajlásra, azonban Lorelei, oldalról érkezve megragadta a karom.
Kis híján végzetes helyzetbe sodort ezzel, hisz elveszítettem a mágia a fonalait, és lendületem is megtört, de a sötét elf figyelmét immár a farkasok kötötték le.
Nem volt számomra kérdés, hogy kinek az akaratára siettek a segítségünkre.
A sötét elf megállt a fák közt, és úgy tűnt mérlegel, de a farkasok acsarogva rontottak rá.
Megfeszült az arca, és hátat fordítva nekünk eliszkolt az erdő mélye felé.
A hercegnőre néztem, és arcomról némi dühöt tudott leolvasni mielőtt a nyugalom rendezte át vonásaimat.
- Szokásoddá válhatna hallgatni másokra kedves Lorelei. - Kúszott apró mosoly a szám szegletébe.
Hamar úrrá lettem harci láz okozta vehemenciámon, ez számomra mindennapos volt.
Egy röpke pillanatra eggyé váltam az erdő lüktetésével, és üzenetet küldtem a csapatomnak, hogy azonnal keressék meg a támadó nyomait. Tudtam, hogy az erdő elviszi az üzenetem, hamarabb mintsem a sötét elf menedékre lelhetne valahol.
Úgy látszott Lorelei, talán még a történtek hatása alatt volt, ezért kissé oldalt léptem, hogy takarjam testemmel a szeme elől a halott férfi látványát.
Kézfejem külső élével simítottam végig arcát, majd enyhén mosolyogva néztem a szemébe.
- Nincs már veszély. A csapatom hamarosan a nyomába ered. Biztonságban vagy hercegnőm. - Suttogtam mélyen, kimérten.
- Azt hiszem az lesz a legjobb ha visszakísérlek biztonságban, és jelentek a Királynak. - Szóltam ismét, ezúttal komolyan.

Én esküszöm nem kértem a farkasokat, hogy ily módon rontsanak neki támadónknak. Igen, a segítségüket kértem, de éppen így gondoltam. Amikor elrohantak mellettem, nem volt időm gondolkodni, de egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy a nő esetleg megölheti őket. Nagyon fájt volna, ha egy falkának miattam kellett volna elpusztulnia. Csak azért, mert engem védtek. Ez szörnyű veszteség lett volna és nem érdekelt volna az a magyarázat sem, hogy "De te vagy a hercegnő".
Viszont volt akkora szerencsénk, hogy a nő egyszerűen csak elmenekült. Legalábbis reméltem. A bundások utána eredtek, de percekkel később épségben visszatértek. A nő szőrén-szálán eltűnt a szemük elől, így már nem tudták tovább üldözni.
Elengedtem a férfi kezét és egy lépést hátráltam. Tudtam, hogy ő nem tekinti megoldásnak a menekülést, a becsülete a harcot kívánta.
-Sajnálom. - válaszoltam, s először lehajtottam fejem, de aztán visszaemeltem rá a tekintetem. - De nem hagyhattalak itt. - el akartam neki mondani, hogy fogalmunk sincs miért volt itt ez a nő és milyen ereje van. Nem egy egyszerű kémnek tűnt, bár ezt lehet, hogy csak én gondolom így.
Ugyan nem kértem a farkasokat, hogy tovább maradjanak, ők mégis hűen álltak mellettünk és kémlelték a terepet.
Athanar közelebb lépett és végigsimította az arcomat. Nagyon jól esett, biztonságot adott ez az egyetlen, apró érintése is. A szemébe néztem és pár pillanatra ott is felejtettem a tekintetem. Olyan hálás vagyok neki. "Hercegnőm..." A lelkemig hatoltak szavai, de nem tudtam hová tenni az érzéseimet. Talán egyszerűen csak hálás lennék? Vagy ez valami több? Nem értettem, viszont az egyik négylábú társunknak sikerült kizökkentenie az elrévedésből, amikor megbökte a kezem nedves orrával. Megsimítottam a fejét, majd biccentettem Athanarnak.
Nem akartam visszamenni a palotába, de egyértelmű volt, hogy muszáj.
Elindultunk egymás mellett, a bundások pedig követtek minket. Tudtam, hogy a városunkig végig el fognak kísérni minket.
Még egy pillantást vetettem hátra a halott testre, melyet az elf nő tett élettelenné. A természet máris elkezdte örök nyugalomba helyezni, s lassan indák, gyökerek kezdték benőni egész testét. Visszafordítottam a fejem, majd Athanarra pillantottam, aztán újra az útra. Eszembe jutott a fiatal szarvas, kihez majd gyógyítót kell küldenem.
-Köszönöm. - néztem fel újra a férfira pár perc csend után. Hangom halk volt, őszinte. Az életét is kockáztatná értem, amit nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg...

Loreleire néztem a köszönet után, és egy lágy mosollyal bólintottam felé.
- Ne köszönd! Ez lenne a dolgom, - mondtam, de vonásaim komorrá váltak, - és az előbbiekből kiindulva rettenetesen végzem. Nem lett volna szabad elhagynom a helyem.  – Vallottam be kicsit talán magamnak is hogy csakis én vagyok a felelős azért, hogy egy sötét elf idáig jutott. Akár meg is ölhette volna Loreleit, miután elbúcsúzunk, és ő visszaindul. A gyomrom görcsbe rándult, és keserű íz tódult a számba még a gondolattól is hogy Loreleinek valami baja eshetett volna. A mellettem sétáló hercegnő legfeljebb arcizmom néhány rándulásából fedezhette fel belső, lelki háborúmat, mert más jelét nem adtam vívódásomnak.
Yni, fákkal küldött válasza tisztította ki, gondolataimat.
Megtaláltuk a nyomait Athar! A könnyek tava felé ment! Az üzenetet Lorelei is könnyen kiolvashatta az elhajló ágak, surranó levelek, és a semmiből érkező szél kavarta avar mintázatából. Egy apró szünet után érkezett még egy lágy sugallat. Bocsáss meg nekem!
Mélyet sóhajtottam, és eltekintettem az erdő fái közt. Még soha nem merészkedett ellenség ilyen mélyen a területünkre! Vajon miért jött? Mit keresett? Tettem fel a kérdéseket magamnak, majd végül válaszoltam.
Nem kellett mélyebb koncentráció, hozzá, hogy egyesüljek a élő erdő láncolatával, és szabadjára engedve gondolataimat, hagyjam, hogy a létező természet tolmácsolja Yni felé a parancsaimat.
Kövessétek, de ne bocsátkozzatok harcba vele! Csak ha elfekre támadna!
A bocsánat kérésére nem reagáltam. Valóban dühös voltam, de nem ez volt a legfőbb érzésem, és nem is a legmélyebb. Csalódtam benne, és ez keserűen telepedett lelkemre.
- Elkísérlek a belső városig, ott egy belső őr, majd tovább kísér. Kérlek hercegnő, tolmácsold atyád felé a történteket, én, pedig ha megengeded, csatlakoznék a csapatomhoz. -Fordultam, enyhe derűt sugalló maszkkal arcomon Lorelei felé, miközben közeledtünk a belső területek felé.

// Köszönöm a játékot //

Ynareth



Egy vaskosabb bükkfa nyújtott menedéket a farkasok elől, és mikor a tövéhez értek, csak néhány pillanat kellett, hogy rájöjjek melyikük a vezér hím!
Gondolataim csápok ként nyúltak ki felé, és acélkarmok módjára vágódtak primitív elméjébe.
Rettegj, te dög! Therraf ahrteht remdargath!
Minden bokor, és minden fa a támadójaként lépett fel látomásában, és ezt követően marta meg társát is.
Elkotródtak!
Hosszú percekig menekültem, még ez után. A farkasok és a két erdei túl sok lett volna egyszerre. Az erdő nyomasztóan nyomott el egyre jobban. Minden fa mögött erdeit véltem felfedezni, minden szellőben támadó mágia sugallatát éreztem magamon.
Ki kell jutnom innét! Ki ebből a fullasztó erdőből. Nem okozhatok csalódást. Nem veszíthetem el a Hercegem kegyét! Soha!
Rendellenesen mozogtak néha a fák, és mintha az erdő kelt volna életre némely pillanatra. Megfulladok itt!
Bátorság Ynareth, nem veszhetsz itt el…Ezek nem ismerik a harc igazi ízét, úgy min te!