Faj: Sötét elf

Nem: Férfi

Kor: 140 éves

Becenév: Kóborló, Áruló

Rang: Régen harcos, jelenleg csavargó

Mágia szint: Beavatott

Nem tudok túl sokat mesélni magamról. Gyerekkoromban arra neveltek, hogy harcos legyek és a népem érdekeit képviseljem. Szóval belém nevelték a fegyelmet, a szűkszavúságot és a tárgyilagosságot. Nehéz felidegesíteni, a legtöbb helyzetben igyekszek teljesen higgadtan viselkedni. A dorbézolás egyáltalán nem jellemző rám. Ha a helyzet úgy hozza, akkor nem vetem meg az alkoholt, de spiccesen sem kezdek el dalolni és az asztalon táncolni. Az árulásom előtt nem igazán tartottam a kapcsolatot a fajtársaimmal. Egy ideig próbálkoztak beszédbe elegyedni velem, de rövid időn belül rá untak a szótlanságomra. Amióta kóborló vagyok nem igazán volt alkalmam beszélni másokkal. Nincsenek faji előítéleteim, csak úgy, a szórakozás kedvéért nem ölök meg senkit. Ha az életemet kell védenem, akkor viszont esélyes, hogy végzek az ellenem szegülőkkel

A múltam...Nem is tudom hol kezdhetném. Tisztes családból származom. Az apám a legjobb harcosok közé tartozott, az anyám pedig Dziewona papnője volt. Leginkább ennek köszönhető, hogy az átlagosnál komolyabb mágikus képességekkel rendelkezem. Amint felcseperedtem, az apám vett a szárnyai alá és kezdte meg a kiképzésem. Tőle tanultam meg a tőrdobást, két szablya forgatását és a harci tudásom jelentős részét. Majd beléptem a hadsereg kötelékeibe, ahol újabb szintre emelték az addigi tudásomat. A harci tudásomat teljesen fényesre csiszolták, ráadásul bevezettek a sötét misztériumok használatába is. Majd egy váratlan dolog történt velem. Kiemeltek a seregtől és egy másik rendhez kerültem. Nem igazán értek a politikához, de azt tudom, hogy valamelyik fejesnek összetűzése volt apámmal. Ennek köszönhetően engem átraktak a testőrök közé. Nem volt rossz dolgom, de nem igazán tanultam új dolgokat. Pár csatában én is részt vettem ugyan akkoriban, de mivel nekem és a csapatomnak csak egy kisebb vezért kellett védenünk, igazi harcban nem volt részem. Unalmasan teltek az évek, harcban leginkább csak akkor volt részünk, ha gyakorlatoztunk, ráadásul ütközeteket is csak úgy láttunk, ha valaki mesélt róluk és elképzeltük. Nem volt hálás egy időszak... Majd jött az áttörés. Az Urat elküldték egy portyára az orkok földjére. A feladat egyszerű volt, egy kis létszámú csapatnak meg kellett szereznie valamit az orkoktól a lehető legcsendesebben. Mivel az Urunk a népünk egyik legszégyenletesebb tagja volt, természetesen magával vitte a testőreit is. Mi nem vehettünk részt a küldetésben, egyedül az ő védelmével kellett foglalkoznunk. Azonban az orkok leleményességével nem számított... Az Úr csapatait lemészárolták és őt is majdnem megölték. Ádáz küzdelem volt, de nagy szerencséjére kimenekítettük onnan. A testőrparancsnok ott maradt a csatatéren, ráadásul rajtam kívül csak két másik testőr maradt életben. Így hát valakinek újra kellett szerveznie a testőrséget. Én lettem az a szerencsés, aki az újoncok közül kiválogatta a legjobbakat. Ezt követően évekig én voltam a testőrparancsnok. És ettől fogva nem volt nyugtom. A politika újra közbe szólt és az Urunkat többször is megpróbálták eltenni láb alól. Azonban annyira jó munkát végeztem, hogy soha senki nem jutott a közelébe. Egy év múltán az Uramat újabb portyára küldték, engem és a testőrségét viszont máshova osztottak be. A régi csapatommal azóta sem találkoztam... Egy másik nemest, egy sokkal befolyásosabbat kellett ezt követően védelmeznem. Na ő már nem bánt velem túlzottan jól. Gyakran kiabált velünk és fennen hangoztatta, hogy nincs ránk szüksége. Majd lassacskán kiderült, hogy ő volt az, aki miatt engem kivettek a seregből. Ezekben az években kaptam hírt a szüleimről: az apám harc közben vesztette életét, míg anyám eltűnt. Nem tudom már hány évet húztam le ennél a nemesnél, de azzal, ahogy bánt velem, egyre jobban megutáltam. Gyakran bepillantást nyertem a politikai csatározásokba és lassan arra a következtetésre jutottam, hogy a népünk nagyon romlott. Valami nagy dobásra készültek akkoriban, ami több nemzetre is kiterjedt. Voltak akik mellette voltak és voltak akik ellenezték a dolgot. Ha valakiről kitudódott, hogy ellenzi a dolgot, az hamarosan eltűnt és sohasem került elő. Ez okozta az én árulásomat is. Az Uram, Tarlym Myzzrim megvádolt, hogy ellenzem a népünk magasztos céljait. Ráadásul még azzal is meggyanúsított, hogy megrontottam, megerőszakoltam a lányát. Na jó, ez részben igaz, de a lánya nem ellenkezett, ő is nagyon szerette volna az együttlétet. Az azonnali kivégzésemet akarta és már majdnem meg is kapta, de én párbajra hívtam. Tényleg nagyon jó harcos volt, de a mágiához kevésbé értett. Ezt pedig én kihasználtam... Miután lefejeztem, azonnal elfogtak. Bitóra kerültem volna, ha apám egy jó barátja nem húz ki a bajból. A büntetést persze nem úsztam meg, hisz lázadónak könyveltek el. Azonban volt még esélyem a túlélésre. Elvittek a hegyekbe, egy hírhedt katakomba bejáratához. Megkaptam az egykori felszerelésemet, majd beküldtek a mélybe. A hegy mélyében egy új világ tárult elém. Számos szörnyeteget le kellett vágnom. Azok húsán és vérén éltem hónapokig. Azt hittem, hogy a mélység lesz a sírom, de egyszer csak találtam egy járatot, ahol egy nő várt rám. Az arcot még évek után is felismertem. Az anyám volt az. Dziewona tanácsára tűnt el és várt rám a mélyben. Nagyon le volt gyengülve, számos olyan dolgot mondott, amit nem értettem. A lényege az egésznek az volt, hogy a Sorsúrnő szerint nagy dolgokra vagyok hivatott. Éppen ezért megkaptam az áldását és egy szobrocskát, ami egy pókot mintáz. Ezután szörnyek törtek a járatba. Az anyám megmutatta nekem a helyes utat, majd feláldozta magát. Azt mondta, Dziewona élve szeretne és ha eljön az idő, akkor megmutatja számomra a helyes utat. Így hát a járaton keresztül elhagytam a hegy mélyét és a felszínen kötöttem ki. Tudtam hogy nem mehetek vissza a népemhez, éppen ezért elindultam, hogy új életet kezdjek vándorként. Nincs helyem a világban, hisz sehol sem látnak szívesen. Egyedüli társam a szobrocskában rejtező pók: Nallak. Hogy mit hoz a jövő? Azt nem tudom, de hiszem, Dziewona hamarosan megmutatja nekem!