Faj: Ember

Nem: Nő

Kor: 21

Becenév: Myra; a tanoncok között csak Maszkos Szőke

Rang: Papnő tanonc

Mágia szint: Anteeo szint (haladó)

A legtöbben csak úgy ismernek, hogy a csendes, visszahúzódó, szürke kisegér, aki nem sok vizet zavar és talán a tanoncok nagy része nem is tudja a nevemet. Persze azt hiszem a külsőm elég vonzó, mert az évek során nem egy kamaszodó papnövendék és még a mentorok közül is páran megkörnyékeztek. Hosszú, szőke hajam, égszínkék szemeim és sima, fehér bőröm melyet a szabadidőben nőies ruhák takarnak, mint a mágnes, úgy vonzza  a férfi szempárokat. Ám amint kiderül, hogy egy árva hang nem jöhet ki a torkomon, máris lekopnak. Nem tudom miért van ez, de azt hiszem ez előre megalapozta a férfiakba vetett bizalmatlanságom.
Nem vagyok egy feltűnő jelenség, de belül forró tűz hajtja a vérem, ami miatt kalandvágyam hatalmas lett. Persze ritkán szegek meg szabályokat, félek a következményektől, de előfordult már, hogy engedély nélkül elhagytam a palotát és a közeli falvakba szöktem körülnézni kicsit.
Hűségem megkérdőjelezhetetlen. Ha egyszer valakit megszerettem, barátot, barátnőt, mentort vagy szerelmet, őt már sosem hagyom cserben, akkor sem ha az illető elárul. Kevés közeli barátom van, de értük az életemet adnám és ez akkor is így lesz, ha a Sors olyan utakra viszi őket, ami nekem nem annyira tetszik.
Nem utolsó sorban meg kell említenem az arcomon díszelgő maszkot. Egy párbaj eredményeként az arcom csúnyán megégett. A mentorom készítette nekem ezt a maszkot, hogy eltakarhassam vele a hegeket és inkább a maszk miatt nézzenek meg az emberek, ne a sérülésem miatt.

21 év. Még emberi léptékkel sem túl sok idő, mégis mennyi minden történhet alatta. A kastélytól egy távolabbi faluban születtem, némán. Nem sok híja volt, hogy már pár napos koromban visszaküldjenek a túlvilágra. Apám szerint selejtes gyermek nem lehet az ő utódja. Anyámnak köszönhetem, hogy még élek, bár így nem igazán kaptam meg azt az egészséges szeretetet, amit egy gyermeknek meg kell kapnia. Anyám törődött velem, szeretett, mindent megadott, amit csak tudott, mellettem volt még 5 gyermeke (4 nálam nagyobb, 1 kisebb), akiket ugyanúgy szeretett és akikkel ugyanúgy törődni kellett. Apám látszólag csak a fiait szerette és arra próbálta nevelni őket, hogy egyszer hű katonái legyenek a királynak. Hát nem egy ideális család volt, de azt hiszem nem csak mi a szüleink viselkednek így ezekben az időkben.
11 évig tartott ez, s igazából én akkor nem is figyeltem oda ezekre. Csak így visszagondolva jövök rá, hogy talán ez is hozzájárulhatott, hogy ennyire visszahúzódó, háttérbe olvadó személy lettem.
Mindegy is. A 11. életévemet betöltve minden megváltozott. Mint minden évben, most is papok érkeztek a faluba, hogy magukkal vigyenek 1-2 gyermeket, de nem többet a kastélyba, hogy kiképezzék őket. Nem igazán tudom mi alapján válogatnak. Még most sem.
A húgommal és az egyik bátyámmal fogócskáztunk, mire én berohantam a tömegbe és véletlenül az egyik fekete köpenyes, csuklyás, szakállas úrnak rohantam. Ő mogorva arccal rám pillantott, én pedig csaj ijedten pislogtam rá. El akartam furni, de ő megfogta a kezem és leguggolt elém. Percekig nézte a szemem, majd megkérdezte hogy hívnak. Felállt és csak annyit mondott a többi idős papnak, hogy "Myraliel velünk jön."
Anyám sírt, apám pedig érzelemmentes arccal búcsúzott. Bár azért láttam a tekintetében egy cseppnyi büszkeséget.
A palota falai között hűvös van ugyan, de a temérdek szeretet, tisztelet egymás felé felmelegíti az épületet. Úgy érzem, mintha egy nagy család lakna itt, csak ezt senki nem mondja ki, mert a kölcsönös tisztelet miatt megtartják a távolságot még a legjobb pajtások is. Persze az érett papokról és papnőkről beszélek, nem az újoncokról.
Ijedt voltam és megszeppent, mint az összes többi gyermek a megérkezésünkkor. Viszont hamar megszoktuk az új környezetet, meg hát nem nagyon volt időnk keseregni. Már az első héten megkezdtük a tanulást és mondhatom ahhoz képest, hogy 10-12 éves gyerekekről volt szó, nagyon intenzíven tanítottak minket. Az első hónapokban nagyon fáradtak voltunk, sokan sírtakak a honvágy miatt, de senki nem mehetett sehova. Aztán a mélyponton túlesve, miután jobban megismertük egymást és az itteni rendszert már kezdett jobb hangulat uralkodni az újoncok között is.
Mentorommal, Jaro-val hamar nagyon jóban lettünk. Kicsit nehezen a némaságom miatt, de azért megtaláltuk a közös hangot és bár ő az én legfőbb támaszom, sokszor én is segítségére vagyok, ha épp letört vagy a családja hiánya gyötri.
Jól teltek az évek és bár nem voltam kiemelkedően jó a gyakorlások alatt, azért azt hiszem elég jól mentek a varázslatok, ráéreztem az ízére. Sajnos egy nap elragadott a hév és a délutáni edzés folyamán játékból párbajozni kezdtünk az egyik társammal. Ez még nem is lett volna baj, de felügyelet nélkül tettük mindezt. Egy óvatlan pillanatban eltalált egy tűzvarázslat és az arcom egy része és a jobb karom, ahogy próbáltam védeni magam nagyon összeégett. Ez mind a szintlépésünk előtti héten volt, így nem vehettem részt az ünnepségen se, mert a gyengélkedőn kuksoltam. Szerencsére nem lett nagyobb bajom annál, minthogy kicsit csúnyább lett a bőröm, de azért szenvedtem pár hetet, mire újra kimehetettem edzeni, gyakorolni.
Jaro, amikor kiengedtek a gyengélkedőről, egy gyönyörű maszkkal lepett meg, amiért nagyon-nagyon hálás vagyok azóta is. Valamelyes kiemel a tömegből, sokan csak a maszkos szőkeként emlegetnek, ami szerintem egészen vicces.
A további évek viszonylag nyugodtan teltek. Már az Anteeo szinten vagyok, ami azt jelenti, hogy hamarosan átléphetek a mentori szintre, amit már nagyon várok. Onnan már csak egy lépés, hogy teljes jogú papnő legyek. Remélem semmilyen megugorhatatlan akadály nem kereszti majd az utam, mert jelenleg ez a legnagyobb vágyam, hogy bekerülhessek a király papnői közé és ezzel megmutathassam apámnak is, hogy nem vagyok selejt.