Holdtölte volt. Úgy világított be a kúton át a terembe világa, mintha mindent ezüstbe akarna vonni. Ragyogtak a húrok a kobozon, ahogy kezembe vettem. Rengetegen jöttek el ma is, férfiak, nők, suhancok. Bárki beléphetett, aki rendelt is utána, és bírt magával. Én pedig rájuk mosolyogtam és megénekeltettem őket. Először skáláztam csak, szépen s lassan, majd egyre fokoztam a tempót. Néhány láb dobolni kezdett az asztalok alatt, a korsókból kilöttyent a sör, ahogy az asztalhoz verték egyesek. Két törp a sarokban felpattant és ropni kezdte faji táncukat. Ekkor már valósággal rohantak a hangok egymás után versengve, és már nem is skálázás volt, holmi egyszerű dallam, hanem egy valóságos csűrdöngölő. Gyors, pattogó… vért lázító, ami mindenkit táncra perdít, ha nem túl finnyás és úrias az ilyesfajta szórakozáshoz. De néha még őket is. A törpöket számosan követték példájukban, és egész sokadalom táncolt már. Aztán a dal véget ért, ők fáradtan lerogytak és újabb adag sörért kiáltottak. Gondoltam kicsit kímélem őket és az új dalt énekkel kísértem. Elénekeltem a Szegény fiú bemegy a kocsmába címűt, mintegy felvezetőnek, majd a végére érve egybefontam A kocsmáros panaszkodik-kal. Mindenki nevetett vagy velem együtt énekelte a disznó sorokat, még Pereth is.
Aztán megláttam az első papnövendéket belépni. Izgatottan néztem arra, szemem Őt kereste, szőke haját, maszkkal díszes arcát, karcsú alakját. És Myraliel is köztük volt. Agyam azonnal olyan dal után kutatott, amit ha éneklek, az csak neki szól. Végül azt választottam, amiben a fiú a Holdat csodálja minden éjjel, szerelmet vall neki, sír, mikor eltűnik és nevet, mikor újra sarjad. Végül mikor meghal, s eltemetik egy domboldalba, a Hold minden este alászáll, hogy betakarja, simogassa és vele legyen, az ember szeretőjével. Szomorú dal, ami könnyeket csalhat az arcokra, de legalább ennyire gyönyörű is.
Végeztével letettem a kobozt és italért indultam, miközben szemem kereste őket, hogy hová ültek a zsúfolt teremben, de nem leltem őket. Kértem egy pohár vörösbort, ami nedvesen tartja a torkot, és Ewe, a pultos mosolyogva a kezembe csúsztatta. Már emeltem a poharat, hogy igyak, amikor hátulról meglöktek. Az egyik részeg paptanonc tolakodott oda. Láthatóan részeg volt, de legalábbis nagyon jól érezte magát.
- Hi hi – nevetett, ahogy a bor kilöttyent. – Nédd má’, itt a danosunk. Ippen tégöd kerestelek cimbora, szeretnék kérni valami szerelmetes nótát. De vidámabbat, mint az előbb vót ám! Neki lesz e – azzal reszketeg kézzel a tömegbe mutatott, de én megláttam kire gondol. Myraliel volt az.
- Sajnálom, de mára kifogytam az ilyen dalokból. Miért nem énekelsz inkább te magad? – nyeltem le a keserű epét és csalódottságot, és már indultam is vissza a hangszerhez. Fejem mellett elrepült egy korsó, darabokra tört a falon, éppen csak nem talált el. A részeg dobta felém, tudtam, de nem volt időm megfordulni se, hátba lökött és előretántorodtam. Elfutott a méreg, hogy ez a barom van azzal a gyönyörű lánnyal, és ráadásul a rendet is felrúgja. A végén még én leszek a hibás! És mindezt Ő is végignézi. Szembefordultam a fiúval, és vártam, hogy mit akar csinálni, de ekkor már egy másik társa is ott állt mellette, homályos tekintetével engem bámulva. Izgatott csend uralkodott el mellettünk, ami terjedt az egész teremben. Várták, hogy mi történik majd, és vártam én is.

Szerencsére nem történt semmi. A részeg Gulathra társai rászóltak, majd ki is kísérték a friss levegőre. A tömeg szétszéledt, mindenki visszatért italához. Páran a papok társaságából még szintén visszaültek az asztalukhoz, de a lányok menni készültek. Most végre jól láthattam a gyönyörű Myralielt is. Fekete ruha volt rajta, szoknya, mely a földig ért. Hófehér karja azonban szabadon maradt, és csak úgy szikrázott bőre, ahogy a Hold magasról megvilágította. És a kulcscsontja, mely árnyékot vetett, kísérteties volt, de még annál is igézőbb! Megborzongtam. Önkéntelenül a fiú és a Hold jutott eszembe a dalból.
Arra eszméltem, hogy a lányok felvették talárjukat és megindultak a lépcső felé. Ahogy elhaladt mellettem, rám nézett s én megint megborzongtam. Közelről még szebbnek tűnt. De már ment is tovább, nem törődött velem. Talán észre sem vett? Nem számított. Szemem sarkából még érzékeltem, hogy Pereth hív, felém int, de nem törődtem vele. Myraliel fekete alakja után léptem. Azt hiszem megfogtam a kezét, de nem vagyok benne biztos. A jelentéktelen részletek értelmüket vesztették.
- Várj egy kicsit! – mondtam neki, s csak reméltem, hogy a hangom nem olyan fásult, ahogy érzem. Ő megfordult, és bizonytalanul rám nézett.
- Te vagy a Hold az éjszaka tiszta egén – mondtam ki a szavakat, mielőtt észbe kaptam volna. Önkéntelenül törtek fel belőlem, ahogy mélyen a szemébe néztem. Éreztem, hogy arcomba szökik a vér, még a fülem is zúgott. Röstelltem magam, ezt se így képzeltem el. Vagy mégis? – Bocsáss meg! – dadogtam tekintetem elkapva. Ő azonban nem fordult el, úgy nézett rám, mintha belém látna teljesen. Talán így is volt. Ezer vers, frázis és dal jutott eszembe, hogy mit mondhatnék, de egyik se tetszett, s végül nem tudtam mit kéne mondanom. Azt vettem észre, hogy csendben vagyunk, és ott állunk még mindig. De nem volt a tömeg, és az emberek. Vagyis voltak, de nem számítottak semmit sem. Sosem gondoltam, hogy ilyen történhet velem, hogy így megsemmisüljek valamitől. Valakitől. Mégis furamód melegséget éreztem, az járta át egész testemet.

Lassan újra hallottam a kocsma zaját, újra éreztem az illatokat és az izzadtsággal vegyes sör szagát is. Ő még ott állt velem szemben, de szép lassan kivonta kezét kezemből. Észre se vettem, hogy még mindig szorítom. Arcán egy tündéri mosoly suhant át, legalábbis számomra úgy tűnt, de nem tudnám megmondani, hogy tetszését fejezte ki, vagy a gúny rajzolódott ki azokra a szép ajkakra. Nem szólt semmit, ahogy eddig se hallottam még soha a hangját. Kettőt lépett hátra, aztán megfordult. Nem sietett, de megindult felfelé a lépcsőn.
Ezelőtt soha nem volt dolgom nővel. Minden, amit róluk tudtam, azt a történetekből és mások meséiből ismertem. Hirtelen elbizonytalanodtam. Utána menjek? Ne menjek? Mi járhat a fejében s mit vár tőlem? Vagy még inkább mit gondolhat rólam? Még láttam talárját eltűnni a lépcsőfordulóban, mielőtt körbenéztem a teremben. Csak páran álltak már ott, de távolról többen is engem néztek. Úgy éreztem hülyét csináltam magamból. Voltak, akik kuncogva összesúgtak, mikor arra fordultam, volt, aki a korsóját rám emelte, s olyan is, aki kajánul kacsintott. Nem számít, hogy ők mit gondolnak, jöttem rá végül. Csak az Ő véleménye! Nem telhetett el egy perc sem, nekem mégis úgy tűnt, hogy órák szálltak el. Gondolkodás nélkül a hangszerhez rohantam, ahol köpenyem is feküdt. Felkaptam azt, és indultam kifelé. Nem tudom miért tettem ezt, mikor minden másodperc drága, de soha nem mentem sehova nélküle. Talán most se mertem, holmi babonaság miatt. Menet közben kanyarítottam magamra a posztót, majdnem fellökve szegény Ewe-t, aki egy tálca sört vitt az asztalokhoz. Még láttam Pereth pocakos alakját, ahogy kérdőn széttárja karjait, aztán csak legyint, majd elhalt mögöttem a kocsma minden zaja.
Ezer remény költözött akkor a szívembe. Reméltem, hogy nem vesztegettem el túl sok időt. Reméltem, hogy még utolérhetem. Reméltem, hogy a palota felé menet a biztonságos főutakat választja, ahol nem támadnának rá haramiák… Így én is a megvilágított utcán törtem előre a palota irányába. Késő volt már, annyira legalábbis biztos, hogy ne sokan legyen a szabadban. Könnyű szél fújdogált, meg-meglibbentve köpenyem szélét, de nem törődtem vele. Csak a remények lebegtek szemeim előtt. A remény, hogy még láthatom, miközben attól féltem, hogy mostantól kerülni fogja a fogadót.
És akkor megláttam a papi talárt hátulról, ahogy fodrozódik karcsú testén. Beértem őt, dübörgött a hang és a vér bennem a sietség után.

Ahogy beértem, lépteimet hallva megfordult az alak. Egy pillanatra azt hittem más rejtőzik a csuklya sötétjében, de ahogy lehúzta azt, Myraliel állt előttem. Nem tűnt ijedtnek, nem lepte meg, hogy ott vagyok. Biztosan tucat szám állnak udvarlók az ajtaja előtt, futott át az agyamon a gondolat. Nem szólt semmit, csak szemembe és azon át lelkem mélyébe nézett. Kirázott a hideg egy pillanatra, de szerencsére nem látszott rajtam. Nem tudom mit láthatott, csak remélem, hogy kedvére valót, de legalábbis semmi rosszat. Oh, egy újabb remény! Nem akartam kínos helyzetbe hozni, és magamat se akartam lejáratni, így ráköszöntem, mielőtt teljesen megbabonázott volna égszínkék szemeinek varázsa.
- Szerbusz! – mondtam egy mosoly kíséretében. Kicsit vártam, hátha ő is köszön, mond valamit, de csak hallgatott. Óvatosan folytattam hát: - Remélem nem kellemetlenkedek! A világ összes daláért se akarnálak zavarni.
Néztem őt és vártam tovább. Egy pillanatig azt hittem semmibe vesz, ahogy nem felel. Szorongás futott végig rajtam, de aztán el is múlt. Még mindig ott állt előttem. Nem ment el, nem fordult meg, nem hagyott ott ismét. Szemének ege elnyelte az én zöld szemeit, talán egész valómat. Megint úgy éreztem, hogy nincs más, csak mi ketten, ahogy a szél fújja ruháinkat. Ő egy istennőnek tűn, de legalább egy hercegnőnek, én pedig mellette… egy vörös démonnak?
Agyam kattogott. Miért nem szól hát? Először az jutott eszembe, hogy némasági fogadalmat tett, de ezt szinte azonnal el is vetettem. Sosem hallottam róla, hogy a papok között élne ilyen hagyomány, pedig én igazán sok mindent ismerek s tudok. Akkor miért?
- Nem… akarsz beszélni? – próbálkoztam. – Ha nem is mondasz semmit, kérlek bólints!
Félelem mart a szívembe. Fájt, hogy nem válaszol, de még jobban féltem, hogy így itt fog hagyni. Éreztem, ahogy a szellő simogatja arcomat, összeborzolja hajamat, de ez nem vigasztalt. Az ő szőke haja is zászlóként lebegett, ezüstös lobogóként úszott, ahogy a holdfény megtört rajta. Egy tincs arcába hullott, én pedig önkéntelenül, engedve a varázsnak oda nyúltam, hogy kiigazítsam. Utolsó pillanatban kaptam csak észbe. Kezem megállt a levegőben, de haja így is hozzáért. Selymesen végigsimított rajta, ahogy a szél újból rálehelt.

Egyszer csak megváltozott. Mosolyra húzódtak rózsálló ajkai, de milyen mosolyra? Áradt belőle a magabiztosság, kacérság, szinte már incselkedve nézett rám. Mégis, kedves volt számomra, szívemről leolvadt a jég, ami az elmúlt percek alatt kristályosodott. Játékosság csillant a szemében, és én örültem, remélve, hogy szólni fog, hogy beszélhetünk. De nem szólt, s mikor én akartam megtörni a csendet hirtelen szája elé kapta vékony ujját, s csendre intett vele. Nem értettem. Mi ez? Valami játék? Úgy hát játszunk, gondoltam magamban, és az én arcomra is kiült a mosoly.
Ő erre magára bökött majd elkezdte ujját a levegőben mozgatni, mintha csak varázsolna. Aztán leesett: ír. Még idejében kaptam észbe, és ki tudtam betűzni, amit nekem írt. M Y R A. Így mutatkozott be. Jelezte, hogy most én jövök. Felemeltem a kezem, amin még éreztem hajának érintését, és megpróbálkoztam én is a bemutatkozással. Nagy nehezen sikerül, de csak reméltem, hogy megérti: L A I H A N. Visszagondolva úgy rémlik, ő jáci könnyedséggel írt, bátran és határozottan, nekem viszont furcsa érzés volt a semmiben alkotni. Nem először csinálja? Így kommunikálna beszéd helyett? Mutogatva, erőteljesen gesztikulálva, a levegőbe írva. Vagy csak játszadozik? Rossz kérdések. Számítana? Végre sikerült „szóra” bírnom, elérnem őt!
Csodálkozásom mindenesetre biztos mulattatta, ahogy próbálkozásom is, de nem nevetett ki, csak mosolygott tovább. Én ismét visszamosolyogtam, kicsit meghajtva magam köszönetet mondva, és kifejezve tiszteletem. Ahogy meghajoltam, tekintetem óhatatlanul végigsiklott íves nyakának ragyogó bőrén… Elszégyelltem magam, gyorsan lekaptam tekintetem. A földön millió apró bogyó hevert és nézett vissza rám, roszogtak a talpunk alatt, ahogy jártunk rajtuk. Mellettünk ezüsthársak alkotta kis liget susogott, annak termései hulltak alá, hogy szőnyeggé legyenek gazdagnak, s szegénynek egyaránt. Arra néztem, és ott állt egy pad is, üresen, magányosan.
Támadt egy ötletem!
Megfogtam Myra vállát, remélve, hogy nem veszi tolakodó gesztusnak. Másik kezemmel előbb a földre mutattam, ahol egy vonalat húztam lábammal a bogyók tengerébe, majd mikor visszanézett rám, a pad felé böktem. Csak reméltem, hogy megérti mit akarok. Ott leülhetnénk, és talán jobban ki tudnánk fejezni magunkat ebben a játékban, ha a földre írnánk. Legalábbis nekem biztos nagy könnyedséget jelentene, de ha nem, hát nem. Ilyen miatt nem hátrálok meg, határoztam el magam. Még egyszer, biztatóan ránéztem mosolyogva, és vártam, hogy mit reagál, tetszik-e neki az ötlet. Vajon belefér a játékába vagy ellenkezik az általa írt szabályokkal?

Úgy tűnt tetszett neki az ötlet, mert a pad felé indult. Leült és megigazította szoknyáját, majd keresztbe tette lábait. Egy pillanatig igézve bámultam, miközben ő egy botot vett kezébe íróeszköz gyanánt. Gyorsan odamentem én is és leültem mellé. Nem gondoltam volna reggel, hogy valaha is így találkozhatunk, és lehetőségem lesz beszélni vele, megismerni. Még mindig nem tudtam, hogy mit is gondol rólam. És nem is ismertem. De szépsége teljesen magával ragadott, így testem minden csepp vére azt kívánta, hogy megismerjem őt, és majd eldől, hogy ismeretségünk hová vezethet. Próbáltam csitítani lelkemet, de agyamban a legmerészebb és legvadabb ötletek váltották egymást. Szerencsére ez nem látszott rajtam, és reméltem, hogy gondolataimat se hallja. Szerettem volna átölelni, végigsimítani hajzuhatagán. Legjobban szerettem volna megcsókolni… de miért? Hova vezetett volna? Türelemre intettem magam, a sors és az este kezébe helyezve magam, és figyeltem mit rajzol.
Lerajzolta a palotát, majd magára bökött. Ezzel nem mondott még új dolgot, tudtam, hogy a papok a palotában élnek, és talárja miatt azt is tudtam, hogy ő papnövendék. Nem szóltam, csak mosolyogtam, tudatva vele, hogy értem. Bár nem biztos, hogy látta, mert tovább rajzolt a földre. Egy pálcika ember öltött cingár alakot, melynek a keze… igen, jól láthatóan lángolt az ábrán. Ezzel utalt a mágiára, majd rajzol egy könyvet, amivel a tudásra és a sok tanulásra célozhatott. Megint bólintottam. Megértettem. Tudom. Szépsége mellett ez volt az, ami megfogott benne. Papként biztosan nagyon okos, intelligens. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valaha párt keresek, akkor nem fognak vonzani az egyszerű, hétköznapi elmék. Vágytam a szellem tüzére, ami a szívben és az elmében is égett, és a papokat mindig ilyennek képzeltem el a számtalan mese és történet nyomán, és az alapján, amit láttam belőlük nap mint nap. Bárdként, habár nem tartoztam egyik iskolához vagy céhhez sem, én is hasonló voltam. Balga az, aki egy mester bárd tudását és szellemét alábecsüli.
Úgy tűnt befejezte a rajzot, én pedig megint bólintottam, hogy értem. Nem tudom, meglepte-e, hogy tudom ezeket. Talán nem. Legszívesebben beszéltem volna, majdnem meg is szólaltam, de nem rontottam el a játékot végül. A hangszerem ott volt nálam, így rámutattam, majd magamra. Habár biztosan tudja, hogy mi vagyok. Majd a földön megpróbáltam vázolni egy jelenetet, ahol egy lovag küzd egy sárkánnyal. Lényegesen könnyebben ment már, mint a levegőbe írás. Körbekerítettem az ábrát, az volt a történet, a monda, a legenda, a mese, majd fél karomat kitártam a semmi felé, ezzel jelezve, hogy beszélek, előadok. Majd a rajzra böktem, megismételtem a mozdulatot: történetet mesélek. Kíváncsian néztem rá, hogy érti-e. Nem csak azért, hogy ismerjen, hiszen gyanítottam, hogy tudja ki vagyok, hanem azért is, hogy érhetően magyarázok-e. Közben megint átfutottam az agyamon, hogy miért e játék, miért nem beszél? Úgy döntöttem, hogy megpróbálom majd megkérdezni valahogy, hátha nem sértem meg vele.

Mindkétszer biccentett, majd hosszasan rám nézett. Más volt a nézése, mint eddig, amikor a szememet és lelkemet vizslatta. Úgy tűnt, egy pillanatra bele is feledkezett, hogy mi történik éppen. Már pár másodperce tartottam az ágacskát, mire elvette.
Nem feledkeztem meg a kérdésemről, de nem akartam még kíváncsiságomnak engedni, azt kockáztatva, hogy megbántom. Így ismét az ő kezében volt az íróeszközünk. Előrehajolt, én pedig vártam, hogy mit ír vagy rajzol majd. Közben egyre csak az járt az eszemben, hogyha nem lenne most ez a játék, vagy ha egyszer véget ér, akkor dalolni akarok neki. Úgy, mint a Kútban, ahol nem számított, hogy hányan hallanak még, az a dal csak neki szólt. Most minden adva volt, ami csak kellhet egy szerenádhoz. Gyönyörű volt az éjszaka itt a fák alatt. Kellemesen fújt a szél, megborzolva a leveleket és hajunkat. A telt hold fénye átszűrődött a hullámzó ágak levelei közt, aranyosan játszva mindenen, amit csak értek, és meg s megcsillanva a fémeken. Talán egy kis ital hiányzott volna, de végtére is nem számított. Zenélni később is zenélhetek neki, ha most minden jól alakul. Most inkább ismerjük meg egymást amennyire csak lehet a rövid idő alatt.
A távolban részeg emberek mulatoztak az egyik korcsmában és előtte. Én jól hallottam, ahogy vígan énekelnek:

Sört ide, de ne vizeset,
Hogy hiába ne fizessek…

Majd elhalt érdes hangjuk, ahogy beljebb mentek az épületbe. Biztos meghallotta őket Myra is, mert felfigyelt és hátrafelé fordult. Legalábbis azt gondoltam egy pillanatig, aztán meghallottam én is, ahogy valami motoszkál a sötétben. Arra fordultam, és hirtelen nagyon bántam, hogy hangszerem van itt a kardom helyett. Igaz, kaptam észbe, Myra biztos képes megvédeni magát, így őt nem kell féltenem. De szégyenben érezném magam, ha én csak tétlenül nézném… Különben is, mi jelenthetne itt veszélyt, a város szívében?
Mintegy válaszul gondolataim kérdésére egy alak botladozott ki a fák közül. Úgy mozgott, mintha teljesen részeg lenne. Mennyit ihatott, te csillagos ég! Hiszen alig állt a lábán. Ugyanakkor nagyon csendes volt, nem beszélt, nem énekelt, nem dúdolt és nem is motyogott. Csak lépdelt felénk bizonytalanul. Nagyon kísérteties volt.
Myrára néztem, vajon ő tudja-e mi ez? Részeg, tolvaj vagy feltámasztott halott? Felőlem bármelyik lehetett, és hamarosan ki is kell derülnie. A lány mellettem csak egy kicsit tűnt idegesnek, de ijedtnek egy cseppet sem. Felálltam, hogy nagyot sóhajtva az alak elébe menjek. Mihamarabb folytatni akartam a beszélgetésünket.

A részeg egyenesen hozzánk somfordált, a padra támaszkodott és hangjával elsöpörte néma játékunk varázsát. Gyűlöltem érte. Ízléstelen és sértő volt. És részeg. Ocsmány szagot árasztott szája, de talán ruhája is. Nem tudtam megállapítani. Hangja kásás volt és negédes. Miért nem bírt társainál maradni és tovább inni, egészen addig, amíg eszméletét nem veszti a sok szesztől? Megvetést éreztem. Nem kifejezetten ellen irányult, hanem minden részeges alak ellen. A feledésig isszák magukat, és mikor már elég van bennük, akkor akcióba kezdenek, aminek jó vége úgy sem lesz, de ők erre nem fognak emlékezni, hát mit zavarja őket?! Most is ez történt, meg voltam győződve róla.
Néha magamon éreztem Myraliel tekintetét, ahogy köztem és a részeg között vándorolt, de ő nem csinált semmit, csak kicsit hátrébb húzódott. Nem csoda, ez a szag! A részeg viszont közelebb lépett. - Ugye megnézhetem én is…? – Micsoda alak. Előreléptem és tiltólag felemelem a kezem: megállj! Nem szóltam azonban, még nem akartam végleg feladni a némaságot, reménykedtem, hogy elkotródik és folytathatjuk. Próbáltam mérgesen nézni, ellentmondást nem tűrve, amit ő értetlen, mondhatni jámbor tekintettel viszonzott. A távolba böktem, hogy kotródjon, de nem indult. Idegesítő alak…
Ekkor azonban egy igen csak szórakoztató ötlet jutott eszembe. Talán Myra nem varázsolhat idekint, nehogy bajba kerüljön, habár a részeg úgy se emlékezne rá… de minek kockáztatni? Myra felé fordultam és rámosolyogtam. Kezemmel próbáltam robbanást jelezni, miközben rákacsintottam. Reméltem megérti. Azzal ismét az értetlen részeg felé fordultam, és fura testtartást vettem fel. Próbáltam elővenni minden emléket a mesék varázslóiról, és úgy állni, mintha varázsolni készülnék. Persze nem tudtam varázsolni, de ezt a részeg nem tudta. Talán Myra sem, de nem számított. Csak kövese a példámat! Felé sandítottam egy pillanatra, aztán vissza a részegre, aki csuklott egyet. Vagy halkan kiáltott? Ó, igen, az a megdöbbent arc! Hát ezt még ő is képes felfogni. Így talán elijeszthetjük anélkül, hogy bármit is tennénk vele. Ez beválhat, gondoltam. És nemde mulatságos? Szinte már nevetnem kellett, de nem szabad, a végén még rájön, hogy csak átverjük. Gyerünk Myraliel!, formálta ajkam hangtalanul. Segíts nekem!

Úgy tűnt, hogy a terv beválik. Bár azt hiszem nagyban hozzájárult a sikerhez, hogy Myra keze ragyogni és szikrázni kezdett. Már ha jól láttam, és nem képzelődtem csak. A részeg morogva és zsörtölődve hátrálni kezdett, miközben tudom jól, hogy átkokat szórt ránk magában motyogva. Kint érdekelt akkor már? Kizárt dolognak tartottam, hogy ténylegesen értsen az átkokhoz, már csak azért is, mert amennyire én tudom átokmesterek – ilyen formában – csak a mesékben léteznek. Ott viszont gyakori szereplők, de… elkalandoztak a gondolataim.
Azt vettem észre, hogy mikor a részeg már kellően messze járt előbb kuncogni, majd nevetni kezdtem. Myra is elmosolyodott egy pillanatra, és én már vártam, hogy csengő hangon kacagni kezd, de nem így történt. Hirtelen váltott át a mosoly a komorság és komolyság maszkjává. Mennyire szerettem volna tudni, hogy mi jár a fejében! De nem tudtam. A legtöbb, amit tehettem, hogy figyelem arcának játékát, szeme csillogását és kecses kezének finom mozdulatait.
Hamar megértettem a komolyság okát. Vissza kell térnie a palotába. Teljesen érthető, nem is értettem miért nem számoltam ezzel. De csak nem kerül bajba miattam!
Kicsit elszomorított, hogy el kell válnunk, és azt hiszem meg is zavarodtam hirtelen. Nem tudtam mit mondjak. Legnagyobb szerencsémre, különben biztosan megszólalok. Így viszont egy percig is talán csak álltam, mint egy kuka. Ő viszont türelmesen várt még, bár az ő türelme sem lehet végtelen. Mindenesetre nem akartam megismerni a határait.
Remélem, hogy bólintottam, mikor megértettem mit „mond”, nem emlékszem rá. Mikor végre összeszedtem magam, azt tettem, amit a leghelyesebbnek véltem. Megkerültem, hogy a jobbomon legyen és kicsit meghajtottam magam. Majd tartottam a kezem, hogy nyugodtan karoljon bele és indulhatunk. Ehhez nem kellettek szavak. Ha engedi, akkor vele tartok egy darabon vagy akár egészen a palotáig is. Mit számít a Kút és Pereth?, ők holnap is ott lesznek nekem. Viszont Myrát ki tudja mikor láthatom megint?
Ismét jeges szorítást éreztem gyomromban és szívemnél, mikor ez a gondolat alakot öltött bennem.
Nem tudom mennyi idő telt el szótlanságban, miközben magammal viaskodtam, de végül szóra nyitottam a számat. Olyan volt, mintha szentségtörést készülnék elkövetni. Szinte láttam, ahogy a némaság, amit játékunk szőtt és formált, egy pillanat alatt szétszakad és szétrobban. Jó hangom van, hogyne lenne jó? Énekes vagyok. De most rútnak találtam, érdesnek.
- Myraliel… - elhalt a hangom. Ízlelgettem nevének dallamát. A rossz érzések hamar elmúltak, és csak kellemes íz maradt utána. Mint a cukrozott alma. Vagy még annál is jobb! – Tudunk majd még találkozni máskor is?
Gondolatok pörögtek agyamban, mint az őszi úton a falevél. Hol és hogyan tudnánk találkozni? Semmiképpen sem a Mélykútban. Ott nem lehet így beszélgetni. És mikor lesz rá lehetősége? Biztos rengeteg a teendője napközben, én pedig inkább akkor érek rá. Sóhajtottam egy nagyot. Remélem nem lemondásnak és beletörődésnek vette. Néha oldalt fordultam és rápillantottam. Igéző teremtés! Minden furcsaságával együtt van benne valami különös és megnyerő, ami rabul ejt. Engem biztosan, gondoltam, más véleménye pedig nem számít. - Te vagy a Hold az éjszaka tiszta egén – hagyták el a halk szavak a számat. Talán meg sem hallotta őket, olyan halkan mondtam. De hallania kellett, a természet is meghallotta. Kellemes virágillatot küldött a langyos szél hátán, elsöpörve a város kellemetlen szagait. Felé fordultam és csak néztem őt. Hogy izzik fehér bőre az ezüst fényben! És a haja auraként lengte körbe, ahogy hullámzott és úszott.