Faj: Ember

Nem: Férfi

Kor: 34

Becenév: Var

Rang: Zsoldos/Orgyilkos

Mágia szint: nincs

Nagyjából hét láb magas, kigyúrt kopasz fickó. Külsőre meglehetősen ridegnek, komolynak, és modortalannak tűnik. Tény és való arcvonásai és testalkata nem kimondottan bizonyulnak bizalomgerjesztő látványnak, de hát nem is a külső alapján kell ítélni, elvégre semmi sem az aminek látszik. Persze ezt az elméletet egy harc kellős közepén, tanácsosabb elfelejteni pláne ha róla van szó. Nem kell félreérteni, nagyon udvarias és barátságos is tud lenni, ha éppen úgy tartja kedve, vagy ha a munkája megköveteli, ám ezek elég ritka alkalmaknak számítanak. Sokak szerint eléggé önző és egoista, szerinte csak egyszerűen magán kívül senki mással nem érdemes foglalkoznia. A legrosszabb tulajdonságai azonban a pénz és hatalom utáni sóvárgás, amelyek meglehetősen gyakran sodorják kellemetlen helyzetekbe.

Meglehetősen sajgó fejjel és ködös emlékekkel tértem magamhoz. A legelső dolog amit észrevettem az a szörnyű bűz volt, ami átjárta a levegőt. Szívem szerint a homlokomhoz kaptam volna, ám ekkor tudatosult bennem, hogy a kezeim össze voltak kötözve. Ebben a pillanatban csupán egyetlen kérdés foglalkoztatott: Mégis hol a pokolban vagyok? A válasz ott volt előttem. Sőt körülöttem, de ha még ennél is pontosabb szerettem volna lenni, akkor épp benne ültem. Úgy bizony, egy ketrecről volt szó. Ez csak egy dolgot jelentethetett. Elkaptak. De mikor? Hol? És hogyan? A fenébe, jó erős ütést kaphattam a fejemre. Ez legalább magyarázza az irdatlan fejfájást és az emlékezetkiesést. Ahogy teltek a másodpercek egyre jobban sikerült összeszednem magam. A ketrec rozsdaette rácsain túl két őr kártyázgatott. Első ránézésre nem tűntek profiknak... Ami azt illeti a másodikra se ellenben rendelkeztek olyan adottságokkal amikkel én nem... Elsősorban szabad kezekkel.
- Némmá Henza! Felébredt a fogoly. - Köpte oda barátjának a kövérebb és valószínűleg foghíjasabb őr.
- És oszt mi van? Amíg Vuge ide nem ér, addig úccse csináhatunk vele semmit. - Szólt a magasabbik. Bár ami azt illeti a tévedtem a fogai számával kapcsolatban. A kérdés már csak az, hogy ez mégis mi a fenével rágja meg az ételt?
Miután ezt a témát elég gyorsan kivesézték, folytatták a kártyázást. Eleinte azon gondolkodtam, hogy vajon mit játszhatnak, de mivel nem voltam túlzottan előnyös helyzetben, bölcsebb döntés lenne kitalálni, hogy mégis, hogyan kerültem ide. Nem volt könnyű. A nevemre is alig emlékeztem, szóval úgy döntöttem megpróbálkozom a kezdetekkel.
A nevem Varyan von... von Averyll. Az emberek királyságának délkeleti részén születtem, nagyjából harminc, harmincöt évvel ezelőtt? Elég furcsa családban nőttem fel. Nemesek voltunk. Nem az egyik legősibb család, de a vagyonunknak hála, mindig is felsőbb körökben mozogtunk. A pénzt nem a fényűző életmódra költöttük, sokkal inkább bizonyos személyek lefizetésére. Eddig természetesnek tűnik. Az apró bökkenő, hogy az tulajdon anyám és apám testvérek voltak. Furcsa egy hóbort volt a családon belüli házasság, ám egy remek módszer a vagyon megőrzésére, és a vér tisztán tartására. Összesen három testvérem volt. Két öcsém és egy húgom. A családi törvények szerint nekem kellett volna elvennem a húgomat, elvégre én voltam az elsőszülött, viszont két öcsémmel ellentétben sosem voltam egy kimondott szívtipró, tehát az utánam következő fiúra esett a választás. Az igazat megvallva örültem is neki. A húgom szép lány volt, de sosem volt ínyemre ez az egész baromság. Kicsit korábbra visszatérve elég nyugalmas gyerekkorom volt. Nem voltam beszédes és nem is vittem túlzásba az ismerkedést. Így sokkal több időm maradt az edzésekre, melyeken kötelező volt részt vennem. Családom férfitagjai már generációk óvta védték az országot és bár egyikük sem került kiemelkedő pozícióba, mindegyikük értett ahhoz, hogyan forgassák fegyvereiket. Remekül teljesítettem, az edzéseken. Állítólag én voltam a legjobb így hát meg se vártam a felnőtt kort, már tizenhat évesen beléptem a seregbe. Talán a csúcsig is eljuthattam volna, ám ehhez hiányzott belőlem egy nagyon fontos tulajdonság, mégpedig a hazaszeretet. Nem tudom, hogy mégis miért, de valahogy sosem érdekelt, az országunk sorsa. Ellenben a pénz amit a seregben tett szolgálataimért kaptam, na az már annál inkább. Persze, a családunk gazdag volt, de csakis a felszerelésem voltak hajlandóak finanszírozni. Ezt a pénzt legalább arra költhettem amire szerettem volna. Tizenhárom évig szolgáltam a seregben, majd végül dezertáltam és felcsaptam zsoldosnak. Nem mindig volt munka ám jelentősen jobb fizetésben részesültem... de még mindig nem elég jóban. Az egyszerű zsoldos munka nem fizetett elég jól szóval kénytelen voltam belépni az alvilági életbe. Javarészt orgyilkosként tevékenykedtem, de persze munkáim között nem egy lopás, vagy emberrablás is szerepelt. És most érkeztem el a jelenhez. Egy Vuge nevű veteránt kellett volna elintéznem, aki mostanában banditafőnökként tevékenykedik. Rutin munka, mégis tőrbe csaltak.
Most, hogy minden világos volt már csak egy dolog maradt hátra... Kijutni innen. Alaposan szemügyre vettem, a rozsdás ketrecet, de sajnos semmi használhatót nem találtam, a tőreimtől pedig megfosztottak. Vagyis talán mégse. Egy még nálam maradt. Egy apró kis penge a páncélom alatt, amivel még a fogamat sem piszkálnám. Most kivételesen jól jött. Amennyire csak a lekötött kezeim engedték nekiláttam annak, hogy elvágjam a kötelet. Nem tudom meddig tarthatott, de az biztos, hogy nem egy öt perces folyamat volt. A kötél lehullott a kezeimről, ám ezt igyekeztem minél jobban eltakarni. Percekkel később betoppant Vuge.
- Bah! Nem tudom, hogy Milt mégis mi a frászt rakott abba a moslékba, amit ételnek mert nevezni, de az biztos, hogy ezért még szíjat hasitok a hátából... - Az őrök letették a kártyát és kíváncsian figyelték főnökük minden mozdulatát. - Á, látom felébredt. - Odasétált, a ketrecemhez, majd szélesen elvigyorodott. Hosszú idő után az első viszonylag ép állapotban lévő fogsor... egyelőre. - Megpróbáltál megölni, he?  Most pedig a fejed egy karón fogja vége... Várjunk csak?
Szemei kidülledtek, ahogy megpillantották szabad kezeim. Átnyúltam a rácson, megragadtam a patkányképű rohadék fejét, majd nem spórolva az erőmmel belevertem a fejét a ketrec ajtajának zárjába. Nem hittem, hogy beválik, de a ketrec ajtaja kinyílt, én pedig nem késlekedve felkaptam Vuge fokosát és rárontottam két enyhén sokkos állapotban lévő őrre. Miután végeztem velük visszasétáltam főnökükhöz, majd a hajánál fogva felrántottam és az asztalhoz nyomtam a fejét.
- Delvin üdvözletét küldi...
Még erősebben megrántottam a haját, majd a magasba emeltem a fokost és lesújtottam vele Vuge nyakára. A fokos nem volt jól megélezve. Kb. három suhintásba telt levágnom a tetű fejét. A kardommal egy is elég lett volna. Á tényleg, a kardom. Miután Vuge véres fejét belegyömöszöltem egy zsákba, megkerestem a felszerelésem, majd elegánsan távoztam, az egyik ablakon keresztül...