Úgy döntöttem átvágok a hegyeken, ezzel is megrövidítve utamat, melyet az emberek földje felé kellett még megtennem. Sok felé vetődtem már küldetésim során, de ahhoz még túl fiatal voltam, hogy elmondhassam minden zugot, minden rejtett ösvényt ismerek a népeink országai között, főleg a kiesebb vidékeken, amiből azért volt elég.
Mivel most még a nyugalom, a béke időszaka volt és az utam sem volt sietős, volt időm, hogy megpróbáljak olyan rövidebb utat felfedezni, ami később majd a hasznomra lehet.
Már napok óta úton voltam és az otthonról hozott készleteim kezdtek kifogyni, na meg aztán a szárított hús és némi megfonnyadt gyümölcs nem is volt ínyemre, mikor akár vadászhattam is, hiszen körülöttem hallhattam az élet hangját.
Most békés volt a környék és én óvatos léptekkel, feszült figyelemmel ajzottam fel az íjamat, amikor maghallottam a fűszálak halk surrogását. Persze mágiát is használhattam volna a vacsorának szánt nyúl ellen, de hát az pazarlás lett volna, na meg nem árt gyakorolni sem.
Mikor újabb iramba fogott a hosszúfülű, már el is engedtem a nyílvesszőt, mely halálos pontossággal vette el életét és pihentette meg egy bukfenc után testét.
Miután a friss hús már megvolt, szállás hely után néztem és meg is láttam egy pár csalogató barlangot, amiből kiválasztva egyet, reméltem, hogy még nem lakott és nem kell megvívnom érte esetleg egy trollal vagy egy barlangi medvével.
Szerencsére üres volt, bár eléggé hűvös, így a szájánál telepedtem. Lepakoltam és nekiláttam a tábortűzhöz szükséges faanyag begyűjtéséhez. Miközben a tűzszerszámot kerestem a tarisznyámban, meggyőződtem arról is, hogy a rám bízott levél épségben meg van. Mikor már vidáman ropogott a tűz, a nyúzás következett, aztán hamarosan már kellemes sült illatok tekeregtek a levegőben én meg fáradtan, meredtem a lángokba várva, hogy végre ehessek.
A közeljövőn merengtem, a híreken, hogy a sötét elfek ismét mozgolódnak, láttak pár felderítőt, kémet itt-ott. Jó lett volna találkozni eggyel! Talán válaszolhatott volna pár kérdésemre, persze nem gondoltam, hogy ezt önként és dalolva tenné.

Jelenlegi célpontjaim már láttam magam előtt, megbízásom első felének teljesítése kezdetét vehette. Vállamra dobtam csatabárdjaim és kisétáltam az ösvény közepére. A lovasok azonnal megállították lovaikat tisztes távolban tőlem.
- Adjátok át a csomagot, és végeztünk is egymással. - próbálkoztam, de jól tudtam, hogy feleslegesen. A válasz természetes módon a kardrántás volt. Nekiiramodtak, hogy hátasaikkal gázoljanak halálra, de szerencsétlenségükre volt időm felkészülni és csapdát állítani. Tőlem két méterre elpattant a vékony kötél és kegyetlen erővel nekiiramodott a hegyesre vágott farönk. A csapás azonnal felnyársalta az egyik lovat, amely estében maga alá temette gazdáját s egyik társát is fellökte. A harmadik hátas ijedtében dobta le lovasát, hogy fejvesztve meneküljön. Támadóim már csak ketten maradtak, s gyilkos haraggal vetették rám magukat. Kitértem az első támadással szemben, oldalra léptem, így az emberférfit tovább rántotta rajtam saját lendülete. Gyakran volt ez a kezdők hibája, hisz mozdulnom sem kellett, de máris a hátába kerültem. Kihasználtam az alkalmat. A bárdom szétroncsolta bal vállát és marcangolt szélű sebet tépett a mellkasába is. Hörögve hullt a kavicsos földre. De társa sem teketóriázott, kis híján sikerült eltalálnia, az utolsó pillanatban hárítottam kardjának élét.
A két fegyver sikítva szántott végig egymáson, s közben elmém gúnyt űzött velem: sült hús illatától kordult meg gyomrom.

Merengésemből olyan zaj rezzentett fel, amire bármely harcot megjárt elf felkapná a fejét, hiszen megesküdnék rá, hogy acél csapott össze acéllal és ráadásul nem is túl messze. Azonnal lekaptam a sültet és szétrugdaltam a tüzet, hogy ha eddig még nem sikerült volna magamra felhívni a figyelmet, akkor az ne most következzen be, igaz ha valakinek, aki itt bóklászik a senki földjén, annyira rosszak az érzékei, hogy nem érezte meg az illatot, akkor nem lesz hosszú életű. Ahogy én sem, ha ilyen elővigyázatlan vagyok! De kétes nyugalomba ringatott, hogy már rég nem láttam nyomát senki fiának, de ez hiba volt, de még talán helyre hozható, hiszen nem én voltam az, aki itt harcolt.
Az íjamat felragadva, halk, szellő léptekkel osontam a hangok irányába. Nem mehettem el úgy, hogy nem ellenőrzöm le, miféle összecsapás folyik nem messze tőlem.
A fű, a bokrok, segítettek az észrevétlen haladásban, így egészen közel jutottam és egy termetesebb fatörzs mögött bújtam meg, miközben gyors pillantással fogtam át a csatateret. Vagyis inkább egy mészárlásét, hiszen volt itt vér bőven, egy végsőket rúgó lóval, egy halott és egy vinnyogó emberrel, na meg a két élővel, akik közül az egyik kilógott a sorból, hiszen .....egy ork volt.
Dühös szisszenés csúszott ki a fogaim közül, ahogy megláttam. Nem mondhatnám, hogy a kedvenceim közé tartoztak és ennek elég sok és hosszan sorolható oka volt. Békétlen egy társaság volt és bár megfordultam már a királyuknál is, az ellenszenvet nehéz legyűrni. Ha jól vettem ki, itt sem az emberek voltak a kezdeményezők.
Minden esetre sokat tenni a többségért nem tudtam, viszont az utolsót nem kívántam hagyni lemészárolni, ha az ork került ki volna az összecsapásból. Akkor szándékomban állt elereszteni egy nyilat a füle mellett csak úgy figyelmeztetésül.  Az ellenkezője meg.......hát istenem néha veszélyes errefelé egy orknak.

Elszántan küzdött az ember, s ha harci képességeiért nem is, ezért tiszteletet érdemelt. Nem is szórakoztam vele sokáig, inkább igyekeztem arra figyelni, hogy minél kisebb kínok közepette küldhessem a másvilágra. Ez a harc csupán emiatt húzódott el. Az volt az utolsó csepp, mikor megkarcolta karom és vértem egy bőrszíját levágta. Egy pillanatra elvakított a harag, s emiatt vállal rontottam neki és ökleltem föl, hogy átesett halott társán. Kardja messzire repült, de úgysem lett volna ideje használni: a csatabárd lesújtott és vérrel permetezte be a vidéket.
Fújtattam egyet, letöröltem arcom alkarommal és a ló alá szorult férfihoz léptem. Egyik bárdom belevágtam a földbe nem messze a fejétől, a másikat a torkának szegeztem, csakhogy még inkább erőt adjak szavaimnak.
- Hol a csomag? - kérdeztem épp olyan nyugalommal, mint ahogy megállítottam őket. Először nyöszörgései közepette bátorságot színlelve makacskodni kezdett, majd az életéért rimánkodott. Kénytelen voltam még egy fenyegető mozdulatot tenni, hogy megsürgessem.

Azt nem mondhatnám, hogy jobban a lelkemre vettem volna az emberek halálát, mint az orkét, viszont mint említettem semmilyen élet elvétele nem okozott örömöt, így az övéké sem. Különben sem úgy nézett ki, hogy közömnek kéne lenni az ügyükhöz, bár először azt hittem csak az orkok szokásos vérszomja az, ami miatt egymásnak estek, de mikor figyelő tekintetemtől követve az agyaras megszólalt, már tudtam, hogy ebben tévedtem. Itt inkább rablásról van szó!
Ettől függetlenül azt el kellett ismernem, hogy a rühelt alak, nőstény létére nagyon is jól forgatja a csatabárdját és alapos pusztítást végzett már a négy ember között, akik fegyvereik alapján, nem földtúró parasztoknak néztek ki.
Azonban valami érthetetlen oknál fogva, talán a megzavart vacsora és a soha nem szívelt faj állhatott a háttérben, úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy bevégezze a dolgát, de minimum megnehezítem neki. Különben sem nézhetek végig egy hidegvérű gyilkosságot, nem?
És még az a csomag is kezdett érdekelni, mert lehetek ezek az emberek olyan futárok is mint én, akkor meg én is örülnék némi segítségnek hasonló cipőben.
Mikor az ork fenyegető mozdulatot tett az előtt nyöszörgő sérült felé, már nem vártam tovább. Íjam halkan pendült és egy suhant el a nőstény füle mellett, majd csapódott mellette a fába.
- Hé, faeg orch (hirvány ork)! Hagyd békén, különben megtapasztalhatod te is, hogy milyen élesek a nyilaim.

Már éppen elrebegte volna a lelőhelyet, ezzel megkönnyítve a dolgom, mikor meghallottam, nem, inkább megéreztem a levegőben suhanó nyilat. Mozdultam, hogy kitérjek, de már akkor elkéstem, mikor kilőtték. Ha ismeretlen ellenfelem nem figyelmeztető szándékkal röpítette volna felém, itt ezen a semmitmondó helyen értelmetlenül döglöttem volna meg. Ezzel az eddig jellemző közömbös nyugalmam szilánkjaira zúzta. Meglódult szívem, az izgalom szülte belső tűzben újra éreztem, hogy élek.
Alighogy a fába fúródott a nyílhegy én már be is vetettem magam a fa mögé. Nem állt szándékomban megvárni a következő lövést nyílt terepen. Pillanatnyilag én voltam rosszabb helyzetben. A haldokló az idegen felbukkanása miatt minden bizonnyal reménykedni kezdett, hogy talán még hazakerülhet, így viszont számomra értéktelenné vált. Nem lett volna kellően segítőkész. Nélküle viszont az összes holmit át kell majd vizsgálnom, hogy megleljem, amit keresek. Ehhez minél előbb meg kellett szabadulnom az önjelölt hőstől.
Ki-kipillantottam fedezékem mögül, megpróbáltam megtalálni az íjászt, de a lövés iránya, s a hanggé még túl nagy területet ölelt fel. Bár szavaival így is sokat elárult magáról.
- Nincs dolgom veled elf! - szóltam szilárd hangon.

Természetesen nem áll szándékomban lelőni az ork nőt, főleg nem lopva, orvul én nem vagyok sötét elf és a mostani állapotok szerint nem is vagyunk egymás ellenségei. DE…..de ők azok, akik nem férnek a bőrükbe és minden alkalmat megragadnak, hogy zaklassák, kirabolják, feldúlják lakhelyeinket, földjeinket, még most is, hogy a sötét elf veszély miatt a népek vezetői között paktum köttetett.
Lehet, hogy ez a nőstény sincs egyedül, csak valamiféle előőrs, aki a saját szakállára akar dolgozni kicsit, akkor meg azért jó lesz óvatosnak maradni.
Ezért nem lépek elő a szélesebb törzsű farejtekemből, csak hangom és nyilam száll feléje, amivel megakadályozom, hogy az utolsó embertől elvegye az életét.
Azonban a felém szálló hangokból ítélve, nem túl valószínű, hogy a saját lova alá temetett férfinak nagy lenne a túlélési esélye ezen a kietlen vidéken, mikor sejteni lehet, hogy több csontja is ripityára tört a nehéz állat alatt.
Az ork viszont nem hazudtolja meg harcos vérét és azonnal ő is egy fa fedezékébe ugrik, ahol számításai szerint nem éri el a nyilam és onnan válaszol vissza.
- Hmm! Azt hiszem a helyzetet elnézve, nem ők voltak azok, akik idáig kergettek. Te támadtál rájuk és ölted őket halomra. Tudtommal béke van ork és te gyilkolsz. És mivel itt vagyok így már van dolgod velem.
Mire befejezem, már igyekszem átsuhanni egy másik fatörzs mögé, ahonnan jobban ráláthatok és ha sikerül egy újabb figyelmeztető nyíl vágódik be mellé.
- Mi okod volt erre a tettre? Mit akartál tőlük?

Önjelölt hősbe botlottam. Nem szerettem a fajtáját, de ez még nem jelentette azt, hogy alábecsültem képességeit. Mint ahogy a legtöbben, ő is tévedett, előítéletei vezették feltételezéseit. Nem én támadtam először. Én csak eléjük léptem, s szóban kértem meg őket, hátha elkerülhető a vérontás. Igaz, tudtam én előre, hogy bennük is él az előítélet, a félsz, s egyetlen reakciójuk a támadás lehet. Részletkérdés. De nem volt mit megmagyaráznom ezen az elfnek, nem tartoztam neki számadással. Értelmetlen szócséplés volt csupán mindez.
- Térj vissza a tieidhez, kicsi elf, amíg megteheted - figyelmeztettem utoljára, már-már barátian. Nem kívántam több életet elvenni emiatt az ismeretlen csomagért, de ha okot adna rá, kénytelen leszek.
És ekkor némán pendült a húr, a nyíl mellettem csapódott a fába. Erre vártam. Az elfet esélyem se lett volna megpillantani, de a nyílhegyén csillant a napfény, s elárulta. Nem húztam az időt, minél előbb véget akartam vetni ennek az állapotnak, amiben a távolság miatt ő volt előnyben. Pechére rosszul viseltem a sarokba szorított állat szerepét.
Épphogy célját érte a nyíl ellöktem magam a fától és pár körbeforgástól lendületet szerezve elhajítottam súlyos fegyverem. Tudtam, hogy nem fogja eltalálni az elfet, hisz nem erre tervezték, de bíztam benne, hogy a tettem hirtelensége valamint egy felé repülő csatabárd egy pillanatra képes lesz megzavarni, lefoglalni. Ezt a pillanatot pedig felhasználtam arra, hogy kitörjek a fa mögül, futtában felkapjam a haldokló feje mellől a másik gyilkolófegyverem, s a ló teteméről dobbantva minél közelebb kerüljek hozzá. Reméltem, hogy nem lesz már ideje kilőni még egy nyilat, s ezt felismerve gyorsan áttér a közelharcra, hogy védje magát csapásaimmal szemben. Kevés félelmetesebb látvány van egy feléd rontó orknál.

Én sem gondoltam volna, hogy az ork fajzatnak bárminemű óhaja lett volna magyarázkodni, még akkor sem, ha esetleg tévedtem volna és ő lett volna ártatlan az ügyben, de a nyomok, melyek azt mutatták, hogy egy ideig egy helyben rejtőzködött, arra utalt, hogy lesben várta a kis csapatot.
Ennek azonban vajmi kevés jelentősége van a mostani helyzetünkben, hiszen abban reménykedtem, hogy a figyelmeztető nyilak elegek lesznek ahhoz, hogy elgondolkodjon, nem lenne-e érdemes felkötni a nyúlcipőt, bár erre elég kevéske esély volt, ismerve őket, de hát ha……
Hát ez láthatóan és hallhatóan nem jött össze, mikor gúnyosan visszavágott a szavaimra és a kérdésemre ügyet sem vetett.
Közben az ember is elhallgatott, vagy elájult vagy meghalt, de így semmi sem zavarta meg a továbbiakban a kettőnk csevejét.
- Ezt én is erősen javasolnám neked ork! – morogtam felé, mielőtt eleresztettem a másik nyilat, hátha az jobb belátásra bírja, hiszen a fegyvere nem versenyezhetett az íjammal, ezt neki is be kellett látnia.
Most már végig akartam csinálni és bár az emberek nem kérték a segítségemet, el akartam kergetni a rablót és ha nem ment, akár még rosszabbat is, mert nem hiszem, hogy ő megállt volna egy kis dorgálásnál.
Azonban, mint kiderült a nőstény egészen mást forgatott a fejében, amit hamarosan megtapasztaltam, amikor egy pillanattal később kikukkantva a fa mögül egy felém száguldó fejszével találtam szembe magam.
Egy gyors vetődéssel reagáltam, és hallottam, ahogy a nehéz fegyver csattanva vágódik bele az egyik fa törzsébe, de ekkor már semmi esély nem volt rá, hogy el tudom kerülni a felém robogó és másik fegyvert lóbáló orkot.
Annyi időm volt csak, hogy eldobjam az íjamat és a hátamra kötött tokból előrántsam a kardomat, azzal védve vad rohamát, mely majdnem lesodort a lábamról és a karom is belezsibbadt az ütésbe.
Valószínűleg sokkal jobb volt nálam közelharcban, csak annyi előnyöm lehetett vele szemben, hogy nehéz fegyvert forgatott és ezért lassúbb volt, mint én, na meg ritkán harcoltak hideg fejjel, hajtotta őket a vérük. Ezért hideg fejre volt szükségem és állandó mozgásban kellett maradnom, szinte körbetáncoltam és próbáltam egy-egy beugrással megszúrni, súlyos csapásait meg elkerülni.
- Nagyon kell neked az a doboz, ha ezért még az erdei elfeket is képes vagy magadra haragítani. – szólaltam meg két szúrás között, hátha elárul végre valamit.