Faj: Erdei elf

Nem: Férfi

Kor: 61

Becenév:

Rang: összekötő, hírvivő, futár

Mágia szint: haladó

Viridiel semmiben nem tér el faja többi tagjától, nyúlánk, vékony, de szálkás izomzatú. Bőre halovány és kissé zöldes árnyalatú, de az inkább csak a fák árnyékában látható, napsütésben szinte észrevehetetlen. Haja nagyon világos barna, egy-két zöldesbarna tinccsel kiegészítve. .Vonásai lágyak, a szeme pedig legtöbbször melegbarnán mosolyog másokra.
Alapjában véve, nem az a szószátyár típus, de azért természetesen el lehet vele beszélgetni, ami el is várható tőle. Könnyen tanult mindig, így az eszére nem lehet panasz. Mint minden erdei, remekül bánik az íjjal és a legutóbbi csatában a sötét elfekkel már volt is lehetősége ezt a tudását hasznosítani. Azóta tudja, hogy visszatérnek és készül rá. Mágiában már elérte a Haladó szintet. Mondhatni nyugodt és higgadt természet, amit minden körülmények között igyekszik megtartani.

Én már a folyamatos készenlét és a háború korába születtem, bár voltak hosszú, békésebb időszakok és a sötét elfek támadása sem mindig érintett minket erdeieket. Ez már akkor sem volt a felhőtlen béke időszaka és talán ennek köszönhető az én nyughatatlanabb természetem is.
Persze míg kölyök voltam, izgalmassan hangzottak a felnőttek elbeszélései, a harcokról, hiszen csak olyan volt számunkra, mint sok más kitalált tündérmese, de mikor a saját családomon keresztül tapasztaltam meg a háború borzalmát, már nagyon is valóságossá vált. Még mindig emlékszem mikor az újabb sötét elf betörés után hazajöttek az emberek megsegítésére küldött harcosok és én izgatottan rohantam megkeresni a bátyámat, Thedias-t, de csak apámig jutottam, aki szorosan megragadott és nem engedett tovább. Akkor már hallottam anyám keserves zokogását is és az izgatottság egy pillanat alatt változott gyomorszorító fájdalommá. Még a testét sem tudtuk örök nyugalomba helyezni, meg sem találták.
Talán ez volt az a pont, amikor felfogtam végre, hogy idilli kis életem milyen gyorsan párologhat el. A sötét elfek támadásai nem fognak maguktól megszűnni, sőt egyre vadabbak lettek, de sosem maradtak annyi ideig, hogy komoly haderőt lehessen felvonultatni ellenük. Váratlanul, kiszámíthatatlanul jelentek meg, soha nem ugyanott, aztán mikor megszerezték amit akartak, vagy kigyilkolászták magukat, visszavonultak, épp olyan gyorsan, ahogy jöttek. Csak találgatások voltak miért teszik ezt.
Minden nép szenvedett tőlük és mindenkitől elraboltak már valami értékeset, ahogy tőlünk, elfektől is loptak az élet fájának nektárjából. Ezzel örökre megpecsételték a két nép sorsát, végképp halálos ellenségekké téve egymást.
Bátyám halála után, erős esküt tettem magamnak és bár még talán kölyök voltam hozzá, ez határozta meg az ezt követő életemet.
Persze voltak vad elképzeléseim eleinte, még szökni is elakartam, mikor apám letörte bolond elképzelésemet a bosszúról, mellyel azonnal rohantam volna a saját vesztembe, de aztán lehiggadtam. Különben is hová mentem volna? A sötét elfek visszavonultak pokolbéli szigeteikre és ki tudja mikor jönnek vissza. De addigra felkészülhetek! Fejleszthetem harci tudásom, mágikus képességem és a hasznára lehetek a népemnek, hogy egyszer talán végképp megszűntethessük a fenyegetést, amit ezek a vadállatok jelentenek. Ha megtudnánk miért jönnek újból és újból, hogy mit akarnak az elrabolt dolgokkal, talán tehetnénk ellene.
Mire elértem a felnőtt kort már tudtam, hogy ennek kiderítése és a sötét elfek általi fenyegetés megakadályozása lesz a legfontosabb dolog az életemben.
Ehhez viszont nem volt elég népünk ősi lakhelye, ehhez világot kellett látnom, tájékozódni, megismerni másokat, mindig egy lépéssel közelebb jutni a célomhoz.
Bár sokszor gyötört honvágy, ha távol voltam Awyris buján zöldellő erdejétől, de meg volt a célom és ez mindig segített átvészelni ezeket az időszakokat.
Királyunk, Eliarion engedélyével, olyan hírvivő féle lettem, ha éppen valami fontos információt kellett megosztani egymással a népek vezetőinek. Így aztán tényleg sokat voltam úton.  Az évekkel ezelőtti legutolsó sötét elf betörésnél pedig már nyilaim is pusztították az ellenséget. És bár bátyám halálakor bosszút esküdtem, a szívem és a lelkem nem volt boldog. Mi a természet gyermekei voltunk, és semmilyen halál nem okozott örömöt, még egy olyan gyilkos nép tagjaié sem, mint a sötét elfek.
Már évek teltek el azóta, de egyre feszültebb a helyzet megint, talán már csak napok választanak el az újabb háborútól, amit jó lenne megakadályozni, hiszen újabb ártatlan lelkek fognak áldozatul esni.