Flint már egy jó ideje elvált Edgártól és élt nevelő szüleivel az erdei házban, amikor...

Dági és Blat jó méternél is hosszabb, vastag husángokkal a kezükben csapkodták a bokrokat, amik mellett elhaladtak az ösvényen. Majd utóbbi szólalt meg vagy másfél óra hallgatás után.
-Te Dági! Kellene valami mozgó ellenséget találni. Ez így baromi uncsi.
-Ne rinyálj már, ezek mozognak. És védekeznek is. Csak legyen egy kis fantáziád!
-De ha védekeznek, akkor legalább néhányra kétszer kellene rávágni!
*Ekkor megálltak hirtelen és szembefordultak egymással. Érezhető volt, hogy csak úgy szikrázik körülöttük a levegő.
-Most én vagyok a főnök vagy én vagyok a főnök? Ne okoskodj, hanem inkább csináld a dolgodat, Blát! -mondta Dági és megbökte mutatóujjával a barátját.
-Mára elég volt. Holnap talán folytatjuk. -ezzel a másik kölyök megindult vissza a város felé.
*Lassan beérte őket harmadik társuk. Széttárt karokkal jelezte, hogy semmit nem ért. Nem véletlenül hívják csak Néma Leventének. Annyi hangot ad ki, hogy most is szuszog meg liheg. Ő az elnyomott kicsit a csapatban. Nyolc éves a tizennégy, valamint a tizenöt éves haverjaival szemben. És leginkább azért fogadták maguk mellé -azon túl, hogy rokon gyerek ő is-, mert tényleg nem panaszkodik soha. És nem okoz problémát.
Dági egy évvel fiatalabb, de sokkal nagyobb a teste. Noha ne izomkolosszusra gondoljunk, Dági már kiskorától kezdve elhízott.
-Blát, ne rinyálj már! Gyere vissza és folytassuk! Levente, csinálj már valamit, ez a beszari teli tojta a gatyáját!
*Flint a közelben mind ezt titokban végignézte.

Az erdőbe való visszatérés után, mondhatom egészen el voltam kényeztetve, mindenki a kívánságaimat leste és ez egy darabig jól is esett, de nem ehhez voltam én hozzászokva. Egy idő után kezdett kényelmetlenné válni és igyekeztem több időt a házon kívül, magamban tölteni. Talán egyszerre sok volt a változás. Ráadásul Edgar is elment, hogy a maga útját járja és akármennyire is adtam a vagány srácot, nehéz volt a búcsúzás.
Vincent rájött, hogy jobb, ha hagyja, hogy magam birkózzam meg a bajaimmal és az érzéseimmel, ezért sokszor bízott meg azzal, hogy ellenőrizzem az erdőben elhelyezett kisállat csapdáit, amit nagy örömmel tettem.
Épp visszafelé, a ház felé tartottam, pár nyúllal a vállamon, amikor meghallottam a bokrok reccsenését és a hangokat is.
A közeli városból jöhettek a fiúk, már legalábbis a viselkedésük ezt mutatta. Hangosak és tudatlanok voltak, ráadásul az összes vadat messze űzték a csapkodásukkal. Azon gondolkoztam, hogy valamivel meg kéne ijeszteni őket, hogy aztán ne csak az egyikük, hanem mindnyájan a gatyájukba rondítva, visítva fussanak haza.
Talán összevérezhetné a képem a nyulak vérével és ágakat, leveleket tűzhetnék a hajamba, aztán ordítva eléjük ugorhatnék………….
Kuncognom kellett, ahogy elképzeltem a reakciójukat.

Flint úgy tűnik gonosz tréfában töri a fejét. És ha mindezt meg is teszi, akkor a két nagyobbik gyerek rémülten kérdezgetve egymást, hogy mi a fene ez szalad visszafelé az ösvényen. Ám Néma Levente kipiledve, de cseppet sem megijedve áll ott és félig oldalra hajtott fejjel próbálja értelmezni a látottakat. Majd amikor az egykori tolvaj már elég közel ért hozzá, a bal kezét felemelve, öt ujját eltartva egymástól, üdvözlő jelet mutat.
A barátai tisztes távolból nézik, hogy mi lesz ennek az eredménye.
-Hé, Néma! Ne piszkáld már! Lehet, hogy veszélyes. Gyere ide!
*Ám ezúttal Dagira nem hallgat a beszélni nem tudó gyerek. Egyszerűen teljesen leköti, hogy vajon a náluk idősebb gyerek miért tűzött ágakat a hajába? És miért néz ki ilyen ocsmányul? Túl kevés rémmesét mondtak neki ezek szerint lefekvés előtt olyan vad törzsekről, melyek nem csak megmagyarázhatatlan kultúrát szoktak meg, de embereket gyilkolnak és leginkább nagyon, nagyon veszélyesek miránk nézve.
Talán egy egyébként is szerencsétlent, aki nem tud ilyenkor szólni senkinek, nem akartak még ilyen dolgokkal is halálra rémíszteni. És mivel hamarabb kiderül, hogy mit fog tenni Leventével a kis szörnyeteg, ezért Dugi és Blat is inkább a távolból kivár és próbálja hívni magukhoz harmadik társukat, de mintha az megsüketült volna, nem is törődik velük.

A tréfa annyira tetszik nekem, hogy megvalósítást követel és alig bírom visszatartani a kacagásomat, amikor meglátom, hogy a két nagygyerek milyen rémülten szalad el előlem.
Azonban ezt az is megakadályozza, hogy az egyik kölyök nem fut el, hanem bámul kíváncsian, mintha nem lenne eszénél, vagy soha nem ijesztgették volna, sőt még barátságosan fel is emeli a kezét.
A másik két társa is hasonló véleményen van, mert hívogatják, de az meg sem rezzen, csak meresztgeti rám a szemét tovább.
- Igen, nagyon-nagyon veszélyes vagyok, fuss vagy mindjárt véged lesz és véredet veszem! – dörmögöm elváltoztatott, mély hangon és kalimpálni is kezdek, remélve, hogy ő is elszalad, mert ha nem akkor bajban leszek.
Minden esetre, ha még sem fut el, akkor kénytelen leszek én eltűnni a bokrok között, mert mit is csinálhatnék vele. Felkapom a nyulakat és iszkolok hazafelé.

A legkisebb fiú csak némán állt, olyan csendesen, hogy ha nem lett volna a gúnyneve Néma, hát most megkapta volna. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy egy hang nélkül, ahogy egész életében.
Ám a különös jelenetnek a végére az tette a pontot, hogy Levente visszabillentette a fejét, majd határozottan megrázta. Mintha csak valamit tagadni akart volna. Majd vállat vonva megfordult és lassú léptekkel elindult a többiek felé. Azok be sem várták, mikor látták, hogy jön utánuk, elindultak a város felé.
A furcsa találkozás után egy héttel egyszer kint éjszakázott. Valószínűleg egyszerűen csak nem volt kedve a fogadott családjával aludni, de biztosan talált magának elég jó okot arra, hogy megindokolja... valahogy máshogy.
Békésen elaludt volna, ha nem látja meg a szürkületben, hogy egy közel egy kilométerre lévő domb oldalán tábortűz ég. Banditákra lehetne gyanakodni, ám hamarosan messze hangzó gyerek éneklés hallatszik. Nem egy valaki, hanem egy egész kórus. Egy fiú kórus, ha van elég éles füle ahhoz, hogy megkülönböztesse. Bár ilyen távolságról nem lehet megmondani, hogy van-e köztük esetleg lány is. De az alaptónust azt a mélyebb hangok adták.

Bár nem értem el a kívánt hatást, hiszen a fiú velem szemben, még csak fel sem nyögött, csak továbbra is elég értetlenül meredt rám, azért végül is fogta magát és elment.
Még pont időben, mert kezdtem kifogyni az ötletből, hogy mit tegyek és rövidesen nekem kellett volna felhúzni a nyúlcipőt, ha nem változik a helyzet, mert akkor már a nagyobb fiúk is gyanakodni kezdtek volna szörny létem felől.
De szerencsére a fiúbanda elhúzott én meg egy patakban lemostam magamról a koszt, hogy ne szoruljak Martha-tól és fürgén a házhoz indultam a nyulakkal.

Talán már egy hét is eltelt a majdnem balul végzett találkozó óta, mikor egy jelentéktelen összeszólalkozás miatt úgy döntöttem kicsit kiszellőztetem a fejem. Volt az erdőben egy kis búvóhelyem, ott húztam meg magam éjszakára, amikor tűz fényét láttam meg a fölöttem lévő domb tetején. Sok minden végig szaladt a gondolataimban, hogy kik gyújthattak ott tüzet, de mielőtt még rémeket láttam volna, meghallottam az éneket, mely vékony gyerekhangok formájában jutott a fülemhez.
~ Mi lehet ott? Mit csinálnak és főleg kik olyan bátrak, hogy kinn töltsék az éjszakát? ~ merengtem, aztán győzött a kíváncsiság és halkan, lopakodva, ahogy csak egy tolvajtól telik, megközelítettem a helyet és igyekeztem kilesni mit csinálnak, miért énekelnek.

Ahogy egyre közelebb lopakodik Flint a tűzhöz és a körülötte táborozókhoz, egyre jobban kihallatszik minden. Az egyik dal végén elhallgatnak és egy erősen felnőttesebb hangú férfi szólal meg.
-Na, hol van az a szörny? Gyerünk! Hozzátok elém, hadd küzdjek meg vele!
*Ez balsejtelmes felszólalás... amit az egykori tolvajt illeti, ám ha tovább közeledik, akkor hamarosan láthatja is a fedezéke takarásából. Egy tizennyolc körüli srác husánggal köröz a táborban, miközben a legtöbben a tűz mellett ülnek, néhányan félre húzódva. Páran esznek valamit, de a legtöbben csak elvannak és mosolyognak.
Ám a bestia (Flint) kihívója egyre jobban élvezi, hogy a figyelem középpontjában lehet, leveszi a trikóját és gatyában csapkod a bottal tovább. Hamar kiderülhet, hogy a többségében tizenhat-tizennyolc éves fiúk nem számítanak a szörny (semmilyen szörny) megjelenésére. És jó alkalomnak találták kijönni egy kicsit bulizni.
Ez persze Flintnek tényleg igen groteszk is lehet akár, ha visszaemlékszik a gyermekeket elraboló legendás szörnyre Braslovban. Vagy az őt kiszabadító ghoulra. Úgy tűnik a környéken nem járt már egy jó ideje egy rém sem, mert ezek a majdnem felnőtt fiúk biztonságban érzik magukat. A bunkós botok sem a görcsösen szorongató kezükben van, kivéve a főhangadót, hiszen hogy is nézne ki az ő kihívása anélkül.
Láthatja, hogy Dagi, Blat félrevonulva ül egymás mellett, a tűznél pedig a Néma Levente. Noha természetesen az idősebbek felett esélyük sem lenne, hogy átvegyék a vezér szerepet. Egyikük sem túl boldog, hogy a szavahihetőségük kárára csinálja a fesztivált az idősebb gyerek. Érdekes egy helyzet!

Nem hiába tanultam meg a tolvajmesterséget, nagyrészt a saját káromon, észrevétlenül értem el a tábor szélét, bár valószínűleg ennyire nem is kellett volna erőlködnöm, hiszen akkora tüzet raktak, hogy szerintem az első fát sem látták a tisztás szélén, így nyugodtan megfigyelhettem őket.
Megismertem a múltkori fiúkat, akik most láthatóan a háttérbe szorultak és a nagyobb srácok vették át az uralmat, az egyikük éppen nagy hangon és egy bottal ide-oda csapkodva épp azt ecsetelte, miként szállna szembe azzal a valamivel, akit a kisebbek valószínűleg leírtak nekik.
Ezen majdnem hangosan felnevettem és egy pillanatra belém bújt a kisördög, hogy megtudjam, vajon mekkora legény lenne a hangadó, ha hirtelen előbukkanna az a „szörny”.
Azonban egészséges életösztönöm még időben megállított, hiszen azért voltak itt egy páran, és, ahogy a múltkor a kisebbik fiú sem futott el, lehet, hogy most más is így tenne és a végén még nagy bajba kerülnék.
Nem mindig lesz ott valaki, hogy megmentse az irhámat.
Ezért inkább visszahúzódtam, majd egy jót kerülve a három visszahúzódó fiú hátába kerültem, akik egészen közel ültek a fákhoz, majd a csendesebbik mögött, szinte a fülébe súgtam.
- Majd legközelebb……mikor nem számít rám…..
Aztán elfutottam és visszamentem a rejtekhelyemre, miközben vidáman gondoltam rá, hogy mit tettem.

/Ez már nem gyerekjáték/


Már több hét újra eltelt, hogy a fiúkkal találkozott és a városi csibész csapat rajta -oké, ez így nem pontos, ők igazából a három beszari kiscsávó kárára voltak ott szórakozni- múlatott az éjszakai tisztáson.
Mindent összevetve most is az erdőben csatangol. Ám ezúttal nappal van. És apró vad elejtése jó lenne. Ám az első három csapdát még csak meg sem érintették az állatok, hogy kicsit helyre kellene igazítani. Ám a negyedik... felé menve... Egy jóval méretesebb lányomot vesz észre az ösvényen, amin gyalogol. Nagyon hasonlít az emberekére, öt ujj van rajta és azt sejteti a sarok mélyebb nyoma, hogy két lábon jár. Még a mérete is közel akkora, mint Flinté.
Ám ahogy bele illesztené, egy második különbség is feltűnik neki. Az ujjak rövidebbnek tűnnek és mintha össze lennének nőve a tövüknél. Méregetve a tenyereihez hasonló a hosszuk, de a jól kivehető ujj-formák között a tövük környékén még valami van.
Az első különbség, amire már ez előtt rájött, hogy nem körömbe, hanem apró és hegyes karmokban végződnek.
Talán csak egy-két órája mehetett itt el. Még mindig visszamehet nevelőapjához, hogy szóljon neki a látottakról. De nem tűnik a legveszélyesebbnek... Hiszen már elmondtuk az előbb is, hogy egy hozzá hasonló léptéket képzelünk el ráadásul emberforma fajhoz.


/Bocsi, hogy ide írom, de feleslegesnek éreztem új topicot nyitni egy újabb Flint új otthonában játszódó kalandért./

Bár nagyon szeretem az új családom, azért hiányzik a szabad élet, amikor senki nem korlátozta, hogy mikor, mit teszek. Ahogy telt az idő egyre jobban hiányzott ez és a városok nyüzsgése, így egyre több időt töltöttem az erdőben csatangolva. Nem akartam elhagyni őket, de eddig szinte naponta volt veszélyben az életem és ez a nyugalom, bár eleinte jó volt, most már kezdett unalmassá válni.
Ezért néha talán kerestem is a bajt, igaz ez egyelőre csak a csapdák ellenőrzésében merült ki, remélve, hogy találok bennük valamit, ami kis színt hoz az életembe.
Mikor már három csapdát érintetlenül találtam, kezdtem elkeseredni, de a negyedik közelében felcsillantak a szemeim a nyomok láttán.
~ Hmm! Valaki dézsmálni akarja a csapdáimat? Valami, ami akkora lehet, mint én és nem állat, abban biztos vagyok. ~állapítom meg, ahogy vizsgálgatom.
Azért persze embernek sem mondanám, hiszen alaposabban megnézve, azok ott nem köröm lenyomatnak látszanak, hanem karmoknak és valami van az ujjai között, az tuti.
A nyomokat bámulva futólag felmerül bennem, hogy szólhatnék a nevelő apámnak, de ezt azonnal el is vetem. Én találtam, én járok utána!
A csapdák miatt van nálam egy tőr és egy velem magas botot is találok út közben, így halkan az ismeretlen nyomok gazdája után eredek.

/Ez már nem gyerekjáték/


Flint követi a lény nyomait és halad előre az ösvényen követve azokat.
Egy helyen letérnek az útról és párhuzamosan haladnak egy keresztbe rohanó farkaséval. Úgy tűnik a sűrűbb részek felől ráronthatott és a kis lény elszaladt előle. Ha továbbra is követi, kis idő múlva hangokat hall. Mintha valaki a mamáját hívta volna. Csak persze állatiul egy ismeretlen faj hangján. Közeledve felé véres bundával mozdulatlanul fekszik az ordas. A mellette lévő bodzabokorból jön a segélykérő hívás.
Széthajtva az ágakat egy még Flintnél is két fejjel kisebb gomirra kölyök rengeteg karmolással a testén. Enni kéne adni neki. Mivel az egykori tolvajt az állat enni valóan édesnek találja -vagy csak megijedt, hogy bántani akarja- azonnal rá is veti magát és igyekszik keze karmaival széttépni vagy egyből a fogaival belakmározni.
Vigyáznia kell, mert a küzdelem zajára a farkas is megmozdul és még nem halt meg teljesen. Bár nem tud felállni, de ő is beleharap abba, aki melléje kerül a földre.


/A lény leírása Neminra élővilágában./

Egyáltalán nem nehéz követni a nyomokat, valószínűleg az előttem haladónak nem is jut eszébe, hogy valami követheti is.
Aztán hirtelen más nyomok is csatlakoznak az előttem haladóhoz, még pedig, ha jól látom, egy farkasé. Ez nem jó jel, bár egyelőre nem látok vérnyomokat és szétmarcangolt testet sem, ami azt jelentheti, hogy sikerült elfutnia a vadállat elől.
De most már nagyon kíváncsi vagyok ki, vagy mi lehet ez és talán még segíthetek is, ha időben érek hozzájuk.
Egy idő után hangokat hallok, egy vékony hang nyilvánvalóan szólongat, hív valakit, de ezt csak a hangsúlyból sejtem, mert érteni nem értem.
A nyomok hirtelen összekeverednek és egy tisztásra kilépve meglátom a földön heverő véres farkast.
~ Ez azért nem semmi! ~ csodálkozom el.
A segélykérő hang egy bokorból jön. A látvány után azonban már óvatossá válva közelítem meg a helyet.
Ez a szerencsém, mert ahogy az utolsó ágakat is széthajtom és meglátom a kis gyíklényt, az már ugrik is nekem tíz karommal.
Hátraugrom, hogy elkerüljem a karmait és a fogait, miközben igyekszem belerúgni egyet, hogy messzire penderítsem magamtól.
Az ugrás lendülete a farkas mellé visz és már ugorhatok ismét, mert az is feléled és majdnem bokán harap.
- A rüh esne beléd! – szisszenek fel és kirántom a tőrömet, hogy védekezni tudjak, de ha lehetőségem lesz rá, megpróbálok elszelelni.
Ahol egy gomorra kölyök van, ott nem lehet messze egy csapat felnőtt sem. Ezt még én is tudom, bár nem vagyok még felnőtt és vadász sem.

/Ez már nem gyerekjáték/


Flint ahogy bele lendül a harcba, elszántan küzd a botjával és a késével. A farkassal való küzdelem már mind a két bestiát legyengítette, de a kis kése nem merül olyan mélyre a húsba, mint egy kard tenné vagy egy szekerce... vagy a legjobb lenne ide egy kétélű csatabárd, amit kellő erővel lendítve nem is kellene védekeznie!
De kell. Mert öt sikeres szúrást kell elhelyeznie rajta, miközben a hüllő nem védekezik, csak azokat a pillanatokat is kapálózásra és Flint megkarmolására próbálja felhasználni, mikor a bökővel megközelíti őt, hogy megsebezze.
Ám nem kell félnie a tolvaj kölyöknek sem. A felmentő sereg már úton van. Egy félreérthetetlen hangot hall, melyet még a bolond is megismerne, hogy az előző gyereksírásra adott nyugtató válasz volt. És az anya hamarosan ki is lép a mezőre, és égnek fordítva száját kettéágazó nyelvét lobogtatva adja ki a csordája hívó szavát. Szóval ha félt is eddig a kis enyveskezű emberfi, hát most megnyugodhat, hogy nem marad kaland nélkül.
A felnőtt dög elengedi bal kezéből a véres, csüngő zsákmányt. Abban a kezében egy műfogsor van. Talán valamelyik tigristől vette kölcsön és eddig a szemfogakat az elejtett hús könnyebb megfogására használta. Valószínűleg mászásnál is hatékony eszköz lenne, de most fontosabb, hogy fegyver.
Jobb kezében pedig egy bot végéhez kötözött dárda vége van. Ez amilyen egyszerűnek hangzik, annyira bonyolult rájönni, hogy ostorként akarja-e használni vagy nundzsaku a rendeltetése. Ez a következő mesélői reag titka, hiszen most csak a még mindig küzdő gyermekét rohan megmenteni. De Flintnek arra is van ideje bőven, hogy megölje és eldöntse, hogy mihez akar utána kezdeni.

Egyáltalán nem áll szándékomban vagyis nem állt szándékomban bántani a gyíkkölyköt, de minden további nélkül rám támadt és muszáj volt védekeznem. Aztán még a farkas is ott kaffogott a sarkunkban, vigyázni kellett, hogy hová lépek.
Nem igazán állok a helyzet magaslatán azzal a kis bicskával, amivel próbálom megvédeni magam, mert valószínűleg nagyon meg sem érzi a lény a szúrásokat a vastag bőrével, bár tény, hogy sivalkodik rendesen, de közben úgy hadonászik karmos mancsával, mint egy motolla.
Hát, ha eddig nem volt szerencsém, akkor ez most még rosszabbra fordult, hiszen, ahogy csapongó gondolataimban már felmerült, most valósággá válva lépett ki a tisztásra a gomorra kölyök nagyobb változata, minden valószínűség szerint valamelyik szülője a hangjából ítélve.
És fel van fegyverezve, még ha azok valamilyen kezdetleges dolgok is, az én kiskésemnél mérföldekkel hatásosabbnak tűnnek.
És nem! Nekem egyáltalán nem áll szándékomban végezni a gyíkgyerekkel, én el akarok tűnni innen, hogy a hátam mögött hagyjam őket örökre, bár élek a gyanúperrel, hogy ez nem fog ilyen egyszerűen menni.
Még a kölyköt sem tudtam legyűrni, nem, hogy az anyját…..vagy az apját….
Ellököm magamtól erőteljesen a lényt, aztán az egyik terebélyes fa felé iszkolok, remélve, hogy nem tudnak fára mászni, vagy ha igen, akkor jóval lassabban, mint én. Elég közel van egy másik fa, talán át tudok ugrani rá, de ha nem akkor is könnyebb vagyok náluk, talán vékonyabb ágakra feljutva lerázhatom őket. És ha a farkas is feleszmél ő sem tud utánam jönni.
- Menjetek el! Hagyjatok! Nem én bántottalak! - kiabálom közben.

/Ez már nem gyerekjáték/


A gyerek megkegyelmez a szörnyetegnek és el kezd futni a mező szélén lévő egyik fához. Flint nem a természetben nevelkedett, de ez sem sokkal másabb, mint Délos utcáin erkélyekre és más helyekre felmászni. És bár túlzás azt állítani, hogy ettől profi mászó lenne, de azért lehagyja a hüllőket.
Ám abban nem reménykedhet, hogy az állatnak elég intelligens, intelligensnek meg elég állati ösztönökkel megáldott teremtések ujjaikkal nem tudnák megfogni az ágakat. A kölyöknek a sérülés miatt már nincs elég ereje, de a szülő az első néhány ágon még felkapaszkodik. Ám esze az van, még ha primitív is. A vékonyabb gallyak felé húzódó egykori tolvaj tervét a fa erőteljes megrázásával igyekszik keresztül húzni. Úgy leverni róla a sok kalandot megélt gyermeket, mint az érett almát.
Mivel egy másik gomirra is épp négykézlábon állatként ugrálva rohan ki a szemközti bokrosból, és egyre közeledik, jobb lesz használni azt, hogy átugrik a szomszéd fára és eliszkol innen, mert a mesélőnek balsejtelmei azt súgják, ha egy társát az anyaállat idehívta már, akkor más gomirra is lehet, amely erre tart.

Úgy, ahogy a Mesélő mondja, nem idegen tőlem a mászás, de azt hiszem ebben a helyzetben még egy féllábú, béna is megtanulna fára mászni.
Azonban én egyik sem vagyok, ezért hamarosan már fürgén kapaszkodom a fa törzsén, hogy elérjem az első ágakat és azokon tovább lendüljek.
Persze, ha az agyam kellően működne, tudhatnám, hogy azok a karmok nem csak arra valók, hogy az áldozat torkát tépjék fel, hanem simán belekapaszkodni is tudnak az ágakba.
Legalábbis a felnőtt gomorra ezt teszi és csak a szerencse ment meg attól, hogy nem esem le a rázkódástól és meg tudok kapaszkodni egy ágban.
- Ó, hogy az a…..! – nézek fel, amikor egy újabb gyík jelenik meg a láthatáron. – Ebből baj lesz!
Hiába edződtem meg a városban, azért ez mégis más. Lehet játszania a vagány kölyköt az őröknek, de azok nem akarnak széttépni és megenni vacsorának.
Ez a fejlemény azonban el is dönti mit tehetek és mit nem, csak egy utam van, átugrani egy másik fára, mielőtt egy egész csorda a nyakamba szakad.
Ez azonban nem is olyan egyszerű, hiszen jól meg kell választani hová ugrom és utána meg nagyon fürgének kell lennem, ha onnan még el is akarok iszkolni.
Nagyot nyelek és ellendülök, aztán fohászkodom, hogy megtartson az ág.

/Ez már nem gyerekjáték/




Flint valóban csak az időt tudná a vékonyabb ágakon húzni, de az életét megmenteni nem. Ezért jó döntés, hogy a rázás közben imbolygó fáról át akar ugrani a szomszédosra. És jó ötlet lenne, ha újra születne. Ezúttal mondjuk erdei elfnek. Akkor akaratával oda tudná hajlítani a lombokat pont a megfelelő helyen és közel ugyan olyan gyorsan futhatna ilyen magasan, mintha csak a talajon lenne.
Ám időigényes lenne ezen képesség kifejlesztése. És szükséges előfeltétele, hogy meghaljon. A mesélő feltétel nélkül hisz a lélekvándorlásban és a karmában, ha ezzel izgalmasabb lesz a mese, ám most eme gondolatmenetet jobb itt hagyni és szurkolni hősünknek, hogy sikeres legyen az ugrása.
Ugyanis ha elvéti, akkor kicsit más lesz a történet. Eltörik a keze között az ág, amikor mellé érkezve az előre kiszemelt vastagnak próbált egy másikat elkapni. És ő kénytelen már a zuhanás tompítására figyelni. A lábán a bőr lehorzsolódik és bizony annyira rettenetesen fáj, hogy már most lehetne ebben az esetben tudni, hogy kétszeresére fog otthon dagadni és csak hideg borogatással lehet lehúzni. Így tápászkodik fel a földről és a három üldöző hüllő mellé egy negyedik is érkezik oldalról.
Azonban ha a szerencse vele van, akkor három fán könnyedén átlendül és a negyedik már jól láthatóan túl távol van. Lehuppan a földre és rohan, ahogy csak a szuszból futja. És ebben az esetben nem jelenik meg újabb ragadozó, ami az életét akarná venni.


/Kockadobás: Hatos

1 és 2-es Flintnek nincs szerencséje
3-6-ig a pozitív kimenetel lesz a folytatás
/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 4

Sajnos nem vagyok erdei elf, ahogy a Mesélő is helyesen látja, így csak a saját fürgeségemre és ügyességemre támaszkodhattam, amit az alvilági élet csiszolt ki.
Nem hiszem, hogy sok választásom lenne egyébként, a gomorrák, annak ellenére, hogy két lábon jártak többnyire és használtak kezdetleges eszközöket, mégis csak állatok voltak és az, hogy egyiküknek a kölyke most is hangosan siránkozik, nem hiszem, hogy elmélyítené közöttünk a barátságot.
Tehát ugrottam és közben fohászkodtam, hogy jó helyre érkezzem és az ág is elbírjon, na meg, hogy tovább is vezessen út, mert egy fával még nem lettem volna beljebb.
És meghallgatásra találtam! Bár keményen landoltam, de nem estem le és nem is szakadt le az ág és pillanatokkal később már lendülhettem is tovább.
A negyedik ugrás már nem jöhet össze, mivel az a fa már túl messze van, de nyertem egy kis előnyt, így gondolkodás nélkül csúszom le a fáról és lélekszakadva rohanok minél távolabb a gyíkoktól, hátra sem nézve.
A szívem a torkomba dobogott, mikor nagy sokára meg mertem állni és zihálva kapkodtam a levegőt.
Most kezdtem csak remegni igazán, hogy felfogtam mitől menekülhettem meg.

/Ez már nem gyerekjáték/


Flint lélekszakadva rohant az erdőn át, hogy lerázza az üldözőit. Az ugrásnál a szerencséje nagyon sok mindent megalapoz, hiszen ha zúzódástól és esetleg kificamodott bokájával tette volna meg ezt a távot... Most nem járna ennyivel a hüllők előtt.
A fák között hangok visszhangoznak, harmad osztályú rémtörténetek szintjéig lesüllyesztve azt, ami a gyerekkel történik. Amikor már előtte is hallatszódik jobbról-balról a válasz jel a bestiák hívására, az már az elcsépelt kategória. Az ilyen jelenetek egyetlen célja, hogy az olvasóra jól alaposan ráijesszen, hogy az Anya Természetben minden felé kis, zöld gomirrák bújnak meg, akik meg akarják enni a szegény Flintet.
És nem is történne túl nagy baj, ha nem venné komolyan a hősünk. Hazafelé rohanva tovább csak három felnőtt vaddal találkozna, melyeken át kell jutnia. Az első kezében egy kőbalta van, melyet halszálkák beletűzdelésével tettek még veszélyesebbé. Az ütő felületen ezek a kis hegyek nem bírnak ki sok csapást, de addig is súlyosabb sebet ejt és beletörve nehéz kihúzni a sérülés után a húsból. Ám fájdalmasan nyom, ha benne marad. A második egy lándzsa, melynek hegye valószínűleg lopásból vagy valamelyik elfogyasztott vacsorától került a helyére, mert egy százas szeg. Ezek a lények nem tudnak kovácsolni. Harmadik pedig teljesen fegyvertelen. Csupán karmai és fogai vannak.
A fenti lényeken át kell jutnia az egykori tolvajnak, ha a hazautat választja. És nem folyamodik cselhez, hogy lerázza a szagát és lábnyomait követő üldözőit előbb valahol. A folytatás függ attól, hogyan halad tovább.

A félelem hajtott el idáig is, de mikor már erőm elfogyott kénytelen vagyok megállni és kilihegni magam. Azonban a fülem ekkor is nyitva tartom, hiszen nem tudom, mennyire sikerült leráznom a gyíkokat.
És legnagyobb elkeseredésemre úgy néz ki, hogy szépen belefutottam egy csoportjukba, mert mindenfelől hangokat hallok, oldalról is és előttem is, ami azt jelenti, hogy körbevettek.
Legalábbis első rémületemben így érzékelem és ez újabb futásra ösztökél, de remegő lábam nem sokáig bírja, miközben próbálom azt az útvonalat választani, ahonnan nem hallok hangokat.
Semmi más vágyam nincs most, csak haza akarok jutni!
És akkor meglátom őket! Három kifejlett gomirra és ebből kettő fegyverrel is fel van szerelkezve. Igaz kezdetlegesnek tűnnek, de csúnya dolgokat tudnak csinálni, ha eltalálnának.
Nekem meg csak egy késem van, ráadásul csak egy rémült kölyök vagyok.
Elsőre földbe gyökerezik a lábam, úgy bámulom őket. Egy szerencsém van, hogy a veszély mindig is az életem része volt, ezért most sem bénít le sokáig.
A gyíkoktól ellenkező irányba fordulok és ismét futni kezdek. Talán még fáradtan is gyorsabb vagyok, mint ők, na meg megpróbálok minden bokrot kihasználni, kis termetem ebben lehet előnyömre szolgál.
Ha szem elől tévesztenek, akkor megint megállok, de rájövök, hogy ha végképp le akarom rázni őket, akkor valahogy el kell tüntetnem a nyomaimat, ami még csak az egyszerűbb, de a szagom még akkor isi követni tudják.
De, ha ebben is szerencsém van, akkor találok egy szúrós szagú növényt, amivel bekenve magam ezt is meg tudom oldani.
Ha nincs szerencsém, akkor bajban vagyok. Erőm már igen csak fogytán.

/Ez már nem gyermekjáték/

Az erdő minden felé visszhangzik a gyíkok hangjától és az egykori tolvaj kerülő úton jut el az erdei házhoz, nevelőszülei otthonához. És olyan kimerült és remélt, hogy le sem tagadhatná, hogy valami történt.
-Mi történt? -kérdezi a nevelő apja.
*Amint meghallja az erdőbeli esetet, úgy a mesélő nem ismeri az ő személyiségét. Mennyire rémül meg vagy katonásan dacol a családját fenyegető veszéllyel. De igen. A veszély még nem múlt el. Remélhetőleg van annyi tapasztalata, hogy legalább hallomásból ismeri ezt a Neminrán gyakran felbukkanó fajt.
Ha valahol megjelennek, ahol eddig nem voltak, akkor az csak is azt jelentheti, hogy túlszaporodtak valamely mocsárban és útra kelve nagy csapatban tarolják le a vidéket, ahol járnak. És új vizenyős helyet keresnek maguknak, ahol még nem telepedtek meg. A köznép gomirra járásnak nevezi ezt.
Mivel az erdőben lévő fiúk nem igazán féltek a szörnyektől, így az a magyarázat a logikusabb, hogy nem itt élnek már évek óta, hanem épp átvándorolni igyekeznek a területen. Jobb lesz erőddé alakítani a kis kunyhót és felkészülni a megvédésére, ha egy felderítőjük kiszúrná az itteni életjeleket és ide hívná a többieket.
Nagyon nehéz volt leráznia az erdőben ezeket az utálatos teremtményeket, melyek kisgyereket is elfogyasztanának. Nem lenne jó, ha bajuk esne csak azért, mert nem használták fel körültekintően az általa megtudottakat.

Bár reméltem, de vacogva féltem, hogy nem jutok ki a gomirrák gyűrűjéből, elkapnak és széttépnek és soha senki nem tudja meg mi történt velem.
Úgy látszik túlon-túl elkényelmesedtem, meg nem gondoltam az erdő váratlan veszélyeire és most megfizetem az árát.
Aztán hirtelen elhallgatnak a hangok és én erőtlenül a megerőltető futástól és levegő után kapkodva esek be a kunyhó ajtaján, szinte fogadott apám karjaiba.
Kérdésére egyelőre csak ziháló lélegzetem a válasz és csak pár perc után tudok megszólalni.
- Megtámadtak a gyíkok és majdnem végeztek velem, nem tudom, hogy sikerült e leráznom őket, bár már a végén nem hallottam őket. – vázoltam a helyzetet először röviden, majd kicsit később a mikor már a szomjamat is oltottam, részletesen elmeséltem mi történt.
A ház ura sosem volt gyáva ember, hiszen annak idején bátran kiált mellettünk, még a katonák fenyegetése ellenére is, hiába ejtették foglyul, aztán meg eljött értem minden veszéllyel dacolva, így most sem esik kétségbe, csak kissé elkomorodik és mindenkit a házban maraszt.
Mivel nem sokat kérdez a lények felől, gondolom ismeri őket és nem becsüli le a veszélyességüket.
Sőt később elmondja, hogy van egy szóbeszéd a gomirra járásról és minden bizonnyal most is erről van szó.
- Remélhetőleg hamarosan találnak egy megfelelő helyet maguknak és akkor megszabadulunk tőlük. Távolabb vannak tőlünk a mocsaras területek, így talán odébb állnak, de azt ki kell várnunk, addig nincs kimászkálás, ha kell valami majd én megcsinálom. – jelenti ki mindenkire ránézve.
Aztán fejszét vesz elő, majd elkezdi beszögelni az ablakokat. Hosszas könyörgésemre megengedi, hogy segítsek.
- Készíts be annyi vizet, amennyit bírsz, lehet pár napig nem tudunk majd kijönni. – egyezik bele végül.

/Ez már nem gyerekjáték/


Nagy kopácsolással készülnek fel az otthonuk megvédésére, hiszen amikor talán százával fognak a gomirrák az ajtó és ablakok környékén nyüzsögni már nem lesz idejük bármit is megerősíteni. Minden idegszáluk arra fog koncentrálni, hogyan tudnának még eggyel többet újból végezni.
Lassan végeznek és már az ajtó elé is húztak egy szekrényt, hogy ha ott akarnak bejönni, akkor is tartani tudják.
-Ha majd ide érnének, menjetek fel mindannyian a padlásra! Én védem idelent, amíg bírom. De a létrán alig ha tudnak majd felmászni. A maguk primitív módján értelmesnek és ügyesnek mondják a gyíkokat, de még embereknek is nehézségük lenne, ha az én fejszém várja odafent.
*Egész elfogadható mértékben sikerült védhetővé tenni az erdei kunyhót, amikor dörömbölés hallatszott az ajtón.
-Engedjenek be! -egy gyanúsan ismerős hang volt az- Kérem szépen! Nyissanak ajtót. Nem vagyunk banditák. A barátaimat megölték nagy, pikkelyes hüllők. Engedjenek be kérem szépen!
-Nincs itt senki, megmondtam. Gyere Dági! Ha nem tűnünk el, akkor nyakunkon lesznek azok a zöld szörnyek.
*A két gyerek, akivel pár hete az erdőben találkoztak. Páran még mondtak valamit odakint, úgy tűnik a szörnyölő csapatból mások is megmaradtak. De szinte ki sem kellett nyitni az ajtót, hogy lássa Flint, hogy nem egy közülük súlyosan vérzik a karmolásnyomokból.

Abból, hogy Vincent aggodalmasan és igen gyorsan dolgozik, tudni lehet, hogy nem becsüli le a veszélyt és ez mindenkinek figyelmeztető jel a családban. A férfi felesége és Klara is szótlanul hord be mindent a kunyhóba, ami több napi ott tartózkodásra is elegendő.
Jól megerősítjük az ablakokat, hogy még egy medve sem juthatna be rajta, aztán amikor végeztünk, egy utolsó pillantást vetve az erdő sötétlő csíkjára becsukjuk az ajtót magunk mögött.
Vincent semmit nem bíz a véletlenre és elkezdi a szekrényt az ajtó elé tolni. Természetesen én is neki veselkedem, hogy segítsek.
- Csak nem tudnak bejutni, azért annyira csak nem erősek. – nézek fogadott apámra meghökkenve a szavaira, de hát én annyira nem ismerem őket.
Éppen leülünk az asztalhoz, amikor a frászt hozza rám a dörömbölés, ám amit hallok még jobban. Ráadásul felismerem a hangot is.
- Ezekkel a fiúkkal…..találkoztam a múltkor az erdőben. – pillantok izgatottan Vincent-re. – Nem hagyhatjuk kint őket. Várjatok! – kiáltok ki, hiszen biztos vagyok benne, hogy fogadott családom nem habozik beengedni őket és akkor segítek eltolni a szekrényt és beengedni a fiúkat.
Lelki szemeimmel már így is látom, mit művelhettek velük azok a dögök.
- Gyorsan, gyertek be!
Eszembe sem jut most, hogy valamikor rosszat akartak nekem.