/Ez már nem gyerekjáték/


Megviselt állapotban voltak a kölykök, fél tucatnyian mentek be gyorsan. Ám újabb veszély lépett fel.
Nincs idő rá, hogy ellássák a sebet, legalábbis nem foglalkozhat mindenki ezzel. Négyen közülük csak lelkileg vannak megviselve kisebb karcolásokkal, melyeket úgy tűnik talán nem is maguk a hüllők okoztak, hanem az idefelé úton arcukba vágódó tövises, szúrós bokrok. Ám kettejüknek ezentúl több mély sebe is van.
Ám a gomirrák követték őket egészen a házig. Csak kis előnyt sikerült előttük nyerni és van idő elhúzni a bejárati torlaszt, de visszahúzni már nincs. A ház sarkánál négykézláb ugrálva bukkannak fel az első vadászok. És Vincent sem fogja tudni örökké tartani a vállával az ajtót.
Pedig fontos lenne, hogy minél szorosabban tolják újra elég a szekrényt valakikkel, mert ha csak pár hüvelyknyi rés is van, a kívülről több bestia együttes mozgásával ez a kis távolság is elég, hogy lendületet vegyen és apránként odébb tolja még a legjobb nehezéket is.
Talán a család saját pusztulását hozta magára azzal, hogy a szívére hallgatott?

Nem gondoltam volna, hogy ennyien kerültek bajba odakinn, bár tény és való, hogy eddig nyugodtan kószálhattunk az erdőben, ha kellő óvatossággal jártunk el, nem voltak ilyen okos ragadozók a környéken, mint a gomirrák.
Valószínűleg ők is játszani, szórakozni érkeztek egy nagyobb csapattal, csak épp belefutottak a gyíkokba.
Hatan vagy heten nyomakodtak be halálra váltan az épp, hogy megnyitott ajtórésen. A legtöbben vágásokkal, karmolásokkal voltak kicifrázva, de volt két srác, akik komolyabb, mélyebb sebeket szereztek.
Kérdeztem is volna tőlük, hogy mi történt, hogy keveredtek a csávába és vannak-e még odakinn, akik nem voltak ilyen szerencsések, hogy idetaláljanak, de legnagyobb ijedelmemre nem volt rá idő.
Tényleg a fiúk sarkában lihegtek az éhes gomirrák, akik nagy vehemenciával esnek neki az éppen csak becsukódó ajtónak, ami nagyot dübben, a frászt hozva mindenkire, kivéve talán Vincent-et, aki elszánt képpel veselkedik az alkalmatosságnak, hogy ne tudják betörni.
- Gyorsan! Te és te! – bökök a két nagyobb fiúra. – Segítsetek tartani az ajtót, mindenki más essen neki a szekrénynek és tolja! – nyomom a vállam azonnal a terebélyes bútornak, hogy akár egyedül is próbálkozzam. – Nem juthatnak be, különben mindenkinek vége!
Az épkézláb fiúk remélhetőleg nem haboznak segíteni és akkor talán fellélegezhetünk kicsit.

/Ez már nem gyerekjáték/


Flinték jó szíve bajba sodorja őket. Nem mindenkinek sikerül olyan észrevétlenül lerázni magáról a hüllőket. Sőt! Ezeknek a fiúknak nem sikerült és a társaiknak még kevésbé. Ezek csak az első előőrs, akik elszántan rázzák az ajtót, hogy elég hely legyen bejutni. Ám Vincentnek és a többieknek sikerül tartaniuk a bejáratot a vállukkal és legalább több óra, mire a szekrényt sikerül odébb tolniuk annyira, hogy be tudjanak menni.
Ám hangos rikoltozásukra többen is megjelennek. Még nincsenek itt mind, hiszen sokan jót lakmároznak most is a legkevésbé szerencsés gyerekek testéből. Ám vannak itt még éhes gomirrák. Akik közül hárman most inkább nem csatlakoznak a többi ostromlóhoz, hanem a fal mentén kívülről szaglászva egyikük felhasítja a vékony zsírpapírt, mely ekkoriban a köznép körében az ablak volt és elkezdi a szögelt deszkák közötti résen karmaival megkapaszkodni és rángatni.
Úgy tűnik ezek a szörnyek ha a magasabb kézművességhez nem is értenek, de a kezük használatához igen. És leleményesek. Ha nem találnak ki valamit, amivel elriaszthatnák a próbálkozókat, akkor itt akár fél óra alatt is be tudnak jutni és elözönlhetik a ház alsó részét.

Mindenki megfogadja a tanácsomat és hamarosan az ajtót is nyikorogva, de az ajtó elé kerül, ezzel lehetőséget adva fogadott apámnak és a nagyobb fiúknak, hogy kifújják magukat és most már arra is lehetőség van, hogy a kisebb és nagyobb sebek is ellátásra kerüljenek, persze a lehetőségekhez képest. Vincent felesége, Mária ezt nagyon ügyesen teszi meg és lánya is segít neki.
Azonban a gomirrák nem adják fel, sőt egyre dühösebbek és elszántabbak lesznek, ha a hangjuknak hinni lehet. Hangosan rikoltoznak és egyre több hang felel rá, ami azt jelenti, hogy egyre többen akarnak bejutni a házba, amit az ajtó folyamatos döngése és az ablakok felől hallatszódó éles karmolások, kaparászások is jeleznek.4
- Valamit tennünk kell! – pislogok nem kis kétségbeeséssel Vincent-re, hiszen tőle várom a megoldást, mint egyedüli felnőtt férfitől és a többiek feje is felé fordul. – Nem úgy néz ki, hogy el akarnának menni…….
- Talán valaki…..elcsalhatná őket, aki…..gyorsan tud futni. – vetettem fel hirtelen ötlettől vezérelve. – Pár mérfölddel odébb van a folyó, ha vizet éreznek, hátha arra próbálkoznak. – nézek kérdőn Vincentre, mit szól hozzá.
A bent lévőket elnézve, azonban, nagyon úgy néz ki, hogy én vagyok az egyetllen épkézláb, gyors futó.......

A családfő ránézett Flintre és komoran hallgatta az ötletét. Volt benne logika, ezt nem is vonta kétségbe. De sokkal nagyobb rizikó.
-Amondó vagyok, ez jó lesz egy vészhelyzet esetére tervnek. Ám most menjetek fel a padlásra. Ott van az élelem is, ki tudunk tartani szinte bármeddig. És a feljáróban jól védhető. Gyorsan, gyorsan! Fel a létrán!
*Vincent egyelőre ragaszkodik a saját tervéhez. De a nézéséből a nevelt gyermeke tudhatja, hogy mennyire értékeli, hogy ötletelt és meg akarja menteni őket. Meg azt is, hogy ha eljön az idő, meg fogják próbálni.
Mivel nem találtak vagy nem kerestek a gyerekek semmit, amivel az ablakok résein át tudnának szúrni és megsebesítve a hüllőket, ezért lassan fel kell adniuk a földszintet. A fejszéjével ő még hátra marad, hogy az első behatolókat agyon csapja. De nincsenek illúziói, semmi nem tarthatja vissza őket, ha ilyen elszántan be akarnak jönni.
Három hüllőt viszont az elején gyorsan agyon csapott és utána maga is rohant fel a tetőtérbe. Az egyik szörny elkapta és a lábánál fogva próbálta lerángatni. Addig sikerült forgolódni, míg a bokáról a cipőre csúszott a karmos kéz és fél lábbelijét lerúgva egérutat tudott nyerni.
Ám a ragadozók jöttek utána és komolyan aggódott, hogy mi lesz akkor, ha órákon keresztül csapkodnia kell a felfelé kapaszkodók fejét?
Ám szerencsére ez még csak kis roham volt. Ötöt lendületes suhintásai holtan küldtek vissza a létra aljára. Csak kettő volt az, aki súlyos sebet szerezve, de részben el tudott hajolni és a ház ura mögöttieket támadta.
Flintet egy csontból formázott recés karddal vette célba az egyik, míg az egyik sérült gyerekre csonthegyű dárdával támadt a másik. A hősünk ellen jövő csak fél karral hadakozott, mert jobbra vetődve próbált kitérni a felérkezésnél és a balját lecsapta Vincent csapása. A lándzsásnak komoly seb tátongott a hátában és vért köpve csoszog az életéért bátran küzdő idegen srác felé.

Nem mondom, hogy könnyen jött ez a felajánlás és végül is nem mondom azt, hogy én akarok menni, de Vincent e nélkül is kitalálja, hogy mire gondoltam.
Sejtettem, hogy nem menne bele, még az is haladás, hogy egyáltalán fontolóra veszi, hiszen valószínűleg előbb áldozná fel a saját életét, mint, hogy tőlem ilyet kérjen, jól ismerem már ehhez a természetét.
Egyelőre nagyobb a rémület, hogy idő lenne a vitára, így hamarosan már mindenki a padláson kuporog, mert mindenfelől megpróbálnak betörni a gyíkok, amikkel nevelő apám egyedül nem bírja felvenni a harcot, pedig legalább három lényt is lecsap a fejszéjével.
Épp mikor Vincent is felfelé mászik a létrán egy csapat utoléri és az egyik gomirra elkapja a bokáját.
Szerencsére van annyi lélekjelenléte, hogy addig rúgjon, rúgkapáljon, amíg megszabadul, bár a cipője bánja.
Aggódva nyújtom a kezem, hogy segítsek neki feljutni, ahonnan még jó pár hüllőfajzatot lecsap nagy vehemenciával.
Ekkor azonban, bár megsebesülnek, mégis átjut mellette két gyík és az egyik egyenesen felém tart, egy elég csúnya kinézetű karddal.
Hiába a lecsapott fél karja, úgy látszik mindenáron vért akar. Sosem tapasztaltam még ilyen végső elszánást. Ez nem hiszem, hogy normális viselkedés…..
Nincs nagyon helyem, ezért előre ugrom, arra az oldalra, ahol hiányzik a keze és úgy igyekezve elsodorni a lábáról, remélve, hogy le is esik.
Ha nem pottyan le, akkor felkapok egy lécet, amire a terményt szokták felfűzni és azzal vágom kupán.

/Ez már nem gyerekjáték/



Flint bátran segít, amiben csak tud, hogy védhető legyen a padlás. Nevelőapját felhúzza és amikor az egyik el tud mellette jutni és őt veszi célba, ügyes kitérő mozdulattal bolondítja meg. És bár nem esik le a lejárón, de elesik a hüllő. És az egykori tolvaj gyerek odasóz neki.
Bármennyire is erősen sózott oda, ezeknek a lényeknek a vérükben van, hogy új, élhető terület találásáig fanatikusan vadásszák a terület élővilágát, amin áthaladnak. Így megpróbál felállni, de valami elpattan a kölyöknél.
Újra lesújt a fadarabbal. És utána megint újra. Egészen addig, amíg a gomirra már rengeteg helyen véreres zúzódást kapott és hirtelen ötlettől indíttatva belerúg. A lejáró mellett volt eddig is, amikor elesett és csak egy erős láblendítés kellett, hogy letolja a szűk résen. Egyenest egy felfelé kapaszkodó társára, akivel együtt zuhantak.
Közben a lándzsás fajtársát is sikerült körbe kapni a bekéredzkedett gyerekeknek és már nem mozog, csak a vér terjed egyre inkább. Az első támadás a padlás felé elhárítva, ám a vadállatok még odalent mászkálnak a házba ennivaló után kutatva. Megdézsmálva saját lenti elhunyt társaikat. Idefent pedig néhány másik hever a lassan kicsit megnyugvó emberekkel.

/Ha Flint jellemébe nem illik az általam írottak, akkor írd felül nyugodtan és bocsi, hogy átvettem az irányítását. Remélem nem estem túlzásokba./

Nem adhatjuk fel a padlást! Ez az utolsó menedékünk és most már mindenki ideszorult vissza! Itt legalább már csak az a kis ajtót kell védeni, ami felvezet, de ez is eléggé nehéz, hiszen a gyíkok egymást taposva igyekeznek fel, ahol a friss hús várja őket.
A gyerekek közül sokan sikítva, sírva húzódnak félre, de a nagyobbak erőt merítenek nevelő apám harcából és talán fel is fogják, hogy nincs más választásuk, így harcra kelnek a támadókkal.
Az enyém is szívósan küzd. Hiába verem fejbe csak újra és újra feláll és felém mozdul. Nem hagyhatom! Ez az én családom! Az én házam is! Takarodjatok innen!
Nem látok, nem hallok semmit, csak az az ocsmány pofa van előttem. Lecsapok! Aztán megint….és megint….és megint…….
- Dögölj már meg! Menjetek innen! – kiáltozom, nem is tudva róla, aztán nagyot rúgok bele.
Akkor térek magamhoz, amikor nagy dübörgéssel eltűnik a lejáróban és hirtelen mindenki lihegve megáll. A padláson csak mi vagyunk, legalábbis élők!
- Győztünk? – kérdem rekedten a karmolásoktól vérző Vincent-et.

A derék férfi lihegve állt meg a fejszére támaszkodva. Nem úszta meg karmolások és kisebb szúrások, vágások nélkül. De könnyen elláthatóak és inkább csak szivárog kicsit a vér ezekből a harci sebekből, mintsem folyna.
-Nem hiszem. Inkább csak az első csatát nyertük meg. Odalent nem volt csak pár napi étel számunkra, ez a horda nem sokáig fog jól lakni belőle. És csábítani fogja őket az étel illata. De legalább ebből nem lesz hiány.
Én őrködöm a feljárónál. Addig ti nyugodtan pihenjetek!
*Leült a fa padlóra és mindenki tudta, hogy ez így nem fog tartható lenni napokig. Ő is fárad és aludnia kell majd valamikor. És akkor egy alvó őr fog vigyázni az ide vezető létrára. Flint is hozzászólhat, hogyan szervezzék meg a védelmet. De egyelőre úgy tűnik, a feljáró csak a fejszével védhető, még ha nem is hézagmentesen.
Ám bárhogyan is halad tovább az idő, estére a fogadott családjának meg kell nyugtatnia a kislányukat.
-Apa! Szomjas vagyok. Úgy innék valamit.
*Ételből a padláson bőven van, ám a boroshordók a pincében, a kút a ház mellett.

Fogadott apám gyorsan lehiggasztotta a reményeimet, hogy talán vége lesz ennek a rémálomnak.
De valahol a szívem mélyén tudtam, hogy ez az igazság, csak nem akartam kimondani.
Nem fognak elmenni addig, míg nem koncolnak fel minket és minél jobban telik az idő, ők annál éhesebbek, mi annál kimerültebbek leszünk, ezt még gyerekfejjel sem volt nehéz kitalálni.
Szomorúan rogytam le mellett a padlóra és hallottam, ahogy a többiek is így tettek. Egy hang sem hallatszott, mindenki magába roskadva emésztette a hallottakat.
- Te sem fogod bírni örökké. – tört ki belőlem visszafojtottan.
És mintha csak válasz lenne ki nem mondott aggodalmaimra, Clara sírós hangja hangzik fel.
És már én is éreztem, hogy kiszáradt a szám, így nagyot nyeltem. Nem akarom, hogy Clara szenvedjen!
Nem volt fenn vizünk! A kút az udvaron volt, ahol nyüzsögtek a gyíkok.
Volt egy kis ablak a padláson, ahonnan ráláttam az udvarra és a kútra.
A lények nem törődtek vele, inkább a házat túrták fel, talán……..talán, ha lemászom a tetőn és gyors leszek, észre sem vesznek. Elvégre tolvaj vagyok vagy mi?
- Én hozok vizet! – pattanok fel. – Addig, míg a házban kutatnak!

/Ez már nem gyerekjáték/




A gyerek ki akart mászni, de az apja szerint ez túl veszélyes. Ha az idegen kölykök előtt is figyelmeztetni meri őt, hogy zsebmetszőként nem egyszer mászott már át falon és egérutat keresve kapaszkodott fel Délosban a házakra, akkor viszont hajlik elfogadni az érvelést. Megnyugtatja nevelőjét, hogy nincs veszélyben Flint.
Ha leveszi a cipőjét, hangtalanul tud a falakon közlekedni és egészen a kútig eljut. Egy vödörbe vizet merít, ám az egyik gomirra az ablakon keresztül pislantva észreveszi. Hamar három ilyen teremtmény ered elkapni őt, egy rája farokból készült kitin-szigonyos és két csontdárdát szorongató.
Anyja az arca elé kapja a kezét. Apja üvölteni szeretné a lenti futás hangjára, hogy "Rohanj vissza, hagyd a francba!". Ám torkára forrasztja az emlék, melyet pár órával ezelőtt Flinttel beszélgetett. A padlásfeljáróban ülve retteg attól, hogy soha nem látja viszont a kis csibészt, akit megkedvelt.

- Tudod, hogy nem volt ……..olyan a gyerekkorom, mint ….másnak. – figyelmeztetem nevelő apám egy mindent elmondó pillantással és mivel nagyon is tudja miről van szó, úgy gondolom ennél több nem kell neki, hogy véget vessek az ellenvetésének, amit hangoztatni kezdett, ahogy kijelentettem, hogy én majd hozok vizet.
Persze azért így sem tetszett neki, de megértette, hogy nekem van a legnagyobb esélyem rá, hogy megtegyem és mindenképp meg kell kockáztatni, hiszen hamarosan már mindenki szomjas lesz az átmelegedő, száraz padláson.
Minden rendben is megy, egészen addig, míg már a kezemben nem érzem a siker ízét, ahogy a teli vödörrel visszafelé indulnék. Ekkor hangos fütty hallatszik fel, majd három gyík jelenik meg szigonnyal és dárdákkal.
Nem tudok mit tenni, a kezemben lévő vödör vizet zúdítom rájuk, majd utána küldöm magát a vödröt is, egyenest a szigonyos felé, aztán nyakamba kapom a lábam és elszelelek a fák közé, hogy lerázzam őket.

/Ez már nem gyerekjáték/




Flint kutyaszorítóban volt. Bár talán most nevezhetjük gomirraszorítónak ezt. Szednie kell a lábát ismét, ha le akarja rázni üldözőit. Egyre többen erednek utána, a ragadozók fele eljön a házból. A cipőjét levette odafent, hogy halkan tudjon mászni, ám most nem csak az elvétve az erdő alján megbúvó tövisek okozzák neki a gyötrelmet, de igen kellemetlen rálépni akár egy elszáradt gallyra is, más hirtelen kiemelkedő dologra az ösvény porából. És ne feledkezzünk el a csalánról, csipkebokorról és hasonló cserjékről, gyógynövényekről, meg ezernyi veszélyéről az aljnövényzetnek! Ez nem a város kemény macskaköve!
A csapás, amelyen fut üldözői elől, ketté ágazik. Jól ismeri a vidéket. Jobbja felé emelkedő lesz, mely egy kisebb dombra visz fel. A tetején egy tágas réttel.
A nem jobbra lévő út lefelé vezet. Hamarosan meredeken lefelé fordul, melyen nehéz a közlekedés. Több helyen csuszamlások, vagy egy vastagabb gyökér alatt beugró, mely nagy szintkülönbséget ad mind a lefelé haladók lába előtt, mind a felfelé kapaszkodni vágyóknak. A hüllők pedig mind két esetben négykézlábra ereszkedve ügetnek utána.

Ő dönt, hogy merre folytatja.

Nem sok választásom van, hogy merre menjek. A ház felé esélyem sincs visszajutni, így csak az erdő marad. Mivel nincs rajtam cipő, így most alaposan felsebzem a lábam, hiszen nem számít hová lépek, rohannom kell, ha nem akarok nyársra húzva lógni egy gomorra tábortűz fölött hamarosan.
Azonban arra sincs így módom, hogy elbújjak, mert a véres lábnyomaim, a vér szaga mindenképp a nyomomra vezetné őket. Egyelőre futnom kell!
Talán, ha elvezetném őket ahhoz az ingoványos területhez, amit nevelő apám emlegetett…….akkor talán békén hagynának minket és az én nyomaimat is elveszítenék a vizes részen.
Így aztán nem a domb felé veszem az elágazásnál az irányt, hanem lefelé.
Hol a fenekemen, hol négykézláb, hol hason csúszva teszem meg az út jó részét, egyre közelebbről halva a gyíkok dobogását és csörtetését.
Nem tudom lesz e elég erőm és kitartásom addig vezetni őket, amíg szeretném.
Levegőt már alig kapok, csak az a remény vezet, hogy így talán a többiek megmenekülnek.

/Ez már nem gyerekjáték/




Flint a vizenyős területek felé veszi az irányt. És igen, az apja emlékezett rá, hogy javasolta is azt, hogy csalják el oda a ragadozókat, így vándorlásuknak vége szakad, nem fogják élelemgyűjtés céljából az összes élő és mozgó állatot célba venni a szárazabb vidéken.
A nehéz talajon lefelé haladva egyre közelebb jutnak hozzá az üldözői, ám a lápos részt elérve már kezdenek lemaradni. Nőktől talán ismerős hang lehet az, amit kiadnak. Falakon keresztül biztosan hallotta.
Hamarosan a hangok alapján egyetlen gomirra van már csak a nyomában. De ő nagyon kitartó. Egy -talán rabolt- fém késsel. El kell intéznie, mielőtt vissza megy a házhoz.

Nem tudja, de a háznál a kéjes hangra elindult az összes ott marad szörny. Persze ki kell őket haza úton kerülnie.


/Gratulálok! Sikeresen teljesítetted a küldetést. Köszönöm a játékot!/

Nem gondoltam volna, hogy sikerül, hiszen pontosan én sem tudtam, milyen messze van a vizes-lápos terület, de valahogy, utolsó erőfeszítéssel sikerült elérnem. Már igen csak a sarkamban voltak a gyíkok, de ahogy megérezték a nedvesebb levegőt, már lelassultak és végül már csak egy kitartó tagjuk loholt a nyomomban. Hallottam elragadtatott füttyögésüket, kiáltásaikat és nagyon reméltem, hogy ezzel a háznál maradókat is ide csábítják.
Mivel azt már sejtettem, hogy a vizes részen sem a nyomaimat, sem a szagomat nem sikerülhet jól követnie, a követőmet egy bokros részen bevártam és mikor elment mellettem, a nemrég felkapott husánggal alaposan fejbe vágtam, aztán jó nagy kerülővel vissza indultam a házhoz, mert gondoltam, hogy esetleg a lemaradókba még belebotolhatok.
Nagyon lassan haladtam, mert a lábam lüktetett, szúrt és egyre jobban vérzett, de meg akartam győződni róla, hogy mindenki jól van. Addig még ki kell tartanom.

//Én is köszönöm a játékot, örülök, hogy sikerült. //