Helyszínleírás:

Csendes kisvárosnak mondaná mindenki, amint meglátja. Ám Össznépi erődjétől nem messze lévő kikötő, mely épp oly csendes vizet biztosít, védelmezőn körbe fogva az öbölben a pihenő hajókat, biztosítja, hogy ne legyen ennyire idillien csendes.
A nem túl mély tengerrész miatt csak a kisebb merülésű hajók használják, leginkább azok, akik csempészni akarnak valamit vagy kalózkodnak tengeren töltött idejük java részében. A város kormányzója pedig igyekszik a városőröket és kikötőmestert csitítani, ha baj van. Nem akar senki botrányt és főleg nem akar senki rosszat NOVIJ PORTnak.
Ezért keményebb vámot kell fizetnie annak, akit disznóságon kapnak. Sokszor nem csak a haszon, de az áru jelentős része is eltűnik a csendben maradók zsebében. Így sosem tudott kialakulni nagy törvénytelen guildek. Csupán apróbb „vállalkozók”, akik sokszor tisztességes útra térnek, miután megégetik a mancsukat.
A házak közül hiányzik a túlzsúfolt nagyvárosokra jellemző emeletes házak, ez is jelezvén azt a tényt, hogy nem szenved túl sok betelepülőtől. A part mentén halászok pálmalevéllel fedett kunyhói, míg beljebb a módosabbak pazar egyszintes házai. Melyek lassan átmennek a munkások kertekkel körülvett otthonaikba, melyen példa értékűen vannak karban tartva. Csupán a főutcán vannak lepusztult, rossz hírű kocsmák, kuplerájok és tavernák az ide tévedt külföldi tengerészeknek. A városháza gótikus stílusban magasodó épülete mellett folyik ám a kikötők szokványos élete. A szentély pedig a településen kívül egy zöld domb tetején foglal helyet egy olajfa liget mellett.


Lisbeth véletlenül tévedt ide, mikor Barslovból menekülve lelépett attól a bizonyos gazdától, akinél Aligátor Tábornok hagyta. Míg Angel tudatosan bízta a vak véletlenre, hogy hová lyukad ki. Még egyikük sem sejti, hogy messze földről érkezett emberek harcolnak nem sokkal tőlük északabbra a király katonáival. Talán sose sikerült volna néhány harctól fűtött nagyobb ork törzsnek egymással összefogva áttörnie a kereskedő telep cölöp falait, ha nem vonnak össze annyi kardforgatót az új fenyegetéssel szemben...


/Rátok bízom ezúttal azt is, hogy hol és hogyan találkoztok. De majd bajokat tudok hamarosan okozni./

Utam során végül egy kis, csendes kikötővárosba érkeztem meg, mely tökéletes helynek tűnt ahhoz, hogy itt megpihenjek egy kicsit, és kiötöljem, hogyan és hova tovább.
S mivel az egyszerű, s nem túl sok jóval kecsegtető lebujokat nem találtam megfelelőnek, így úgy döntöttem, hogy kicsit szétnézek a parton, hátha ott találok valami kifogástalanabb szálláshelyet. A tenger közelsége egyébként is megnyugtatott, jó volt beszívni ezt a friss levegőt, és érezni a hűs szellőt, meg elnézni a tenger lágy hullámzását.
Végül aztán valamiért mégiscsak a szentély felé vettem az irányt, és elindultam az olajfák felé, s nekivágtam a domboldal megmászásának, ami nem volt túl bölcs döntés a részemről, tekintve, hogy lábam még mindig nem gyógyult be teljesen, habár már korántsem húztam annyira a lábam, s csak alig észrevehetően sántítottam. Az ideút sem volt épp rövid, mégis fel akartam menni a szentélyhez, s kicsit körülnézni ott. Magam sem tudtam, miért, de valami vonzott engem oda.

Már nem először bízza magát a lábára, hogy vigye amerre akarja, mert ha sokat töri a fejét merre menjen, akkor bizony keserűen kell megállapítania, hogy sok választása nincs. Al-Sziszi és elf bandája miatt vissza nem nagyon fordulhat, aztán még ott vannak a Nővérek hívei is, ráadásul a démonokkal sem szívesen rúgná össze a port és most legutóbb meg az orkok ölték meg majdnem, mikor lerohanták és kifosztották Braslov-ot, ahol csak a szerencsének és a gáláns lovagjának köszönheti, hogy életben maradt.
Mikor a gazda elhívta magával, hogy szerezzenek ezt-azt mielőtt az agyarasok mindent elvisznek, nem gondolta, hogy olyan sebtében kell ott hagynia megmenekített barátnőjét, de a gazda nem csak a hálájára és Aligátor kapitány lovára tartott igényt hanem másra is, amit máskor lehet, hogy megkapott volna de Lisbeth nem szerette, ha kényszeríteni akarják.
Sajnos minden mérgét és praktikáját elhasználta Braslov-ban, így most csak a tíz körme maradt. Viszont nem mehetett vissza mert az a nyomorult így is azt ordította, hogy feljelenti a katonáknál, ezért remélve, hogy Angel nélküle is feltalálja magát, ment, amerre a lába vitte.
Így került ebben a kikötő városkába, ami nem tűnik túl nyüzsgőnek, de arra, hogy kicsit megpihenjen talán tökéletesen megfelel és itt talán egyik ellenségébe se botlik bele.
Minden esetre mielőtt még bármibe is belekezdene, füveket, bogyókat és kisebb állatokat kell gyűjtenie, amiből bájitalokat készíthet, amiből pénzt csinálhat és feltöltheti méreg készletét, mivel egy fillér nélkül van jelenleg és még szeretné kipuhatolni mi a vélemény errefelé a magaféle „jósokról”.
Erre persze nem sok hely van errefelé, csak a távolabb álló szentély körüli terület és a mellette lévő kis erdőféle, így beveti magát az olajfaligetbe, hogy növények után kutakodjon, aztán ha megfáradt, talán a szentélyben kaphat némi ételt és legalább vizet.
Teljesen belemerül a keresgélésbe és bár hall néha hangokat, ha nem szólítják meg közvetlenül egyelőre nem törődik velük.

Magam sem tudtam, mi okból indultam el a szentély felé, pusztán egyfajta megérzést követtem. Sokszor hagyatkoztam az ösztöneimre és a megérzéseimre, mert általában azok jó irányba vezettek engem, így hát most is hagytam, hogy ez vezessen.
Így hát rendületlenül haladtam felfelé a kis domboldalon, végig az olajfaliget mellett, míg aztán egyszer csak lépteket nem hallottam mögöttem közeledni. Mivel sejtelmem sem volt, ki jönne éppen erre, viszont nem szerettem a kellemetlen meglepetéseket, így úgy döntöttem, hogy az egyik olajfa mögött megbújva bevárom az ismeretlen idegent, és majd ha feltűnik eldöntöm, hogy mihez kezdjek; megszólítsam és beszélgetésbe elegyedjek vele, vagy inkább hagyjam tovább menni, és kissé lemaradva mögötte megpróbálom észrevétlenül követni.
Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, mikor végül a kanyar után egy ismerős fekete-fehér színben pompázó hajzuhatagot pillantottam meg. Nem igen értettem, hogy mit keres itt Lisbeth, mikor elviekben a tanyán kéne lennie a lovagjával, de kétségkívül ő volt az, és egyre csak közeledett felém, néha pedig meg-megállt egy-egy pillanatra, és néhány növényt szedett fel a földről.
Olyannyira meglepett, hogy itt találom a jósnőt, hogy egy ideig még mindig elgondolkozva figyeltem tevékenységét, és már majdnem odaért ahol épp rejtőztem, mikor végül rádöbbentem arra, hogy még mindig itt lapulok az olajfa mögött, holott erre semmi szükségem sincs, hiszen a nő nem jelent fenyegetést rám nézve, így az utolsó pillanatban kiléptem a fa mögül, és megszólítottam:

- Szia, Lisbeth - köszöntem neki barátságosan.
- Mi járatban vagy erre felé? Nem a tanyán kéne lenned a lovagoddal? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
- Egyébként elég meglepő, hogy ilyen hamar viszont láttuk egymást, nem gondolod? Épp rád számítottam a legkevésbé - vallottam be őszinte megdöbbenésemet.

Egyáltalán nem úgy alakult az utóbbi időben az élete Lisbeth-nek, ahogy szerette volna. Olyan kényelmes kis helye volt Délosz-ban, a kikötőben, olyan jól ment az üzlet, erre Al-Sziszi teljesen felforgatta az életét és azóta az kész káosz, csak menekül egyik városból a másikba és próbál valahogy túlélni.
Most itt áll pénz és felszerelés nélkül, hiszen azt vagy elvesztette, vagy elhasználta a menekülés közben.
Talán azonban nincs minden veszve, úgy néz ki, hogy szerencsés és sok növényt talál itt, amit majd fel tud használni és ezzel talán kereshet némi pénzt és, ha minden jól megy, akár ismét beindíthatja az üzletét is.
Szorgosan gyűjti tehát a füveket, egyéb zöldeket, pirosakat és kékeket, néhány bogyót, gilisztát, békát és pókot is ad a gyűjteményéhez egy kis üvegben, mikor majdnem frászt kap a hirtelen elő lépő alak láttán.
Hangosan felsikkant és kimereszti a körmeit, hogy nekiessen, mikor felismeri, mint a hangot, mind az arcot és leesett állal ereszti le a kezét.
- A szívbajt hozod rám Angel! – szusszan egyet. – Szia! Én mit keresek itt? Lovagommal? – rázza meg a fejét értetlenül. – De hiszen Aligátor elment és akkor láttam utoljára. A gazda hívott el, hogy szerezzünk be pár dolgot, mielőtt mindent elvisznek a menekülők, aztán meg rám akart mászni! Lerúgtam a családi ékszereit és elfutottam és most itt vagyok. És te? Azt hittem már rég a főváros felé tartasz? Szóval én is meg vagyok lepve. Mit keresel itt? A lábad? Jobban vagy már? – telepszik le a fűre, hogy szusszanjon egyet a nagy ijedtségre.

Lisbethre mondhatni sikerült teljesen a frászt hoznom, mivel hirtelen felbukkanásomat egy Bansheeket megszégyenítő sikollyal és a nagymacskákra emlékeztető támadó pozícióval jutalmazott.

- Hát azt veszem észre - felelem egy fintor kíséretében.

- Majdnem lekaptál engem a tíz körmöddel. Bár ha engem kérdezel a sikolyod jóval hatásosabb fegyver a körmeidnél - mondom neki a fülemet dörzsölve, mivel az éles kiáltástól elkezdett csöngeni a fülem, ami azonban szerencsére hamar elmúlt.

- Igen, tudok róla, hogy a gazdával elmentél vásárolgatni, de az az asszony azt mondta, hogy hamarosan visszatérsz. A lovagodhoz pedig volt szerencsém, miután én inkább gyorsan távoztam a tanyáról, amint egy egész csapat katona jelent meg az átmeneti szálláshelyemen, és igencsak látványosan megpróbáltak kikezdeni a gazdasszonnyal. Nekem meg nem volt kedvem megvárni, míg rájönnek, hogy én is ott tartózkodom. Nem mintha nem tudnám megvédeni magamat - kezdtem bele a mesélésbe.

- Azután meg aminthogy észrevétlenül sikerült onnan meglógnom, két suhanc próbált az életemre törni, és először Aligátor tábornokon keresztül próbáltak a közelembe férkőzni, s miután a katona nem volt hajlandó segíteni nekik, elég szépen elbántak vele. A tábornok pedig egy másik tanyához csalta őket, én meg némi segítséget küldtem utána egy lovag személyében, de utána kiszúrtak azok az őrültek és az egyik üldözőbe vett, míg a másikat sikerült leráznom hamarabb. Azt még láttam, hogy a lovagod megmenekült, így gondoltam visszatért a tanyára ígéretéhez híven, miután visszaadta a kölcsönt az őt meghurcolóknak - foglaltam össze röviden az eseményeket.

- Az tűnt logikusnak, hogy ha már az életét kockáztatta a miénkért cserébe, akkor amint biztos lehetett abban, hogy többé nem jelent veszélyt ránk nézve senki sem, egyből visszasiet a tanyára, megnézni, hogy minden rendben van-e ott - magyaráztam meg, miért hittem, hogy Lisbeth még mindig ott tartózkodik, és hogy Aligátor tábornokot is viszont látta.

- Szóval semmi különös nem történt, csak a szokásos "mentsd az életedet Angel" játékot folytattam pár tinédzserrel, de ezt leszámítva tényleg nem történt semmi említésre méltó - fejeztem be vállat vonva, mintha nem is igen számítana.

Még telik az idő, így Lisnek van lehetősége válaszolni, de akár újabb kérdések és válaszok is elhangozhatnak, mire egy szerzetes jelenik meg a szentély oldalánál és barátságosan rájuk köszön.
-Az istenek áldása legyen veletek! Ha gondoljátok, szívesen látunk éjszakára titeket. Általában nem szoktunk kocsmaként működni, de fiatal lányokat toborzunk, akik az önkéntesekkel Össznépihez vonulnak. Szükségünk van mindennél jobban gyógyfűtudókra és ápolókra, míg a férfiak harcolnak.
*A férfi ájtatosan mosolyog és bal kezével mutatja az utat befelé, az oszlopok között megbúvó ajtóra.

A szíve még mindig hevesen dobogott Lisbeth-nek, ahogy próbálta lenyugtatni magát. Már mindenre fel kellett készülnie rémálomba illő utazásán, így nem volt szokatlan ugyan a reakciója, de hevesnek heves az biztos, főleg, ha valaki nem ismeri.
Most már felszabadultabban vigyorog Angel-re, hogy már nincs mitől tartania és, hogy sikerült még a harcos lányt is meglepnie.
- Ez az én titkos fegyverem! – hagyja jóvá a lány szavait, aztán viszont, ahogy leül már kíváncsian várja, hogy megtudja, vajon társnője, miként került errefelé.
Aztán egyre nagyobbakra kerekednek a szemei. Az még nem lepi meg, hogy a katonák kihasználva a háborús helyzetet erőszakosan lépnek fel, hiszen ez jellemzi a gőzt kiengedő férfiakat. Nem mintha egyet értene vele, de már megélt egyet és mást és a maga helyzetében nem is válogathatott.
Azonban, amit Aligátorról hallott az aggasztani kezdte és fura hidegség állt a gyomrába, ahogy a lány történetét hallotta.
Persze ne mondhatni, hogy a lány kanossza járása hidegen hagyta, de ő láthatóan jól volt, hiszen itt állt előtte, a lovagja viszont hallhatóan nem annyira.
Becsületére legyen mondva Lisbeth végig hallgatta Angel beszámolóját, bár közben már izgett-mozgott és határozottan megkönnyebbült, hogy a lány életben tudta a történet végén.
- Hála a szellemeknek! De, ha visszament a házhoz, lehet, hogy belefutott azokba a katonákba és akkor, amilyen kis gáláns…… Ohh, remélem nem esett baja! Óóó, bocsáss meg Angel, persze annak is örülök, hogy te megúsztad, sőt nagyon örülök, - próbálta enyhíteni zavarát, aztán legyintett egyet, mit erőlködik, - De mivel itt vagy és látlak tudom jól vagy a lovagom pedig…..ki tudja. A fene! csak nem aggódom, amiatt a pernahajder miatt? – rázza meg a fejét ismét zavarba jőve, hogy így kiadta magát a lánynak.
- De téged miért kerestek, főleg két suhanc? Mit akartak tőled? Úgy tűnik elég sokra voltak képesek, hogy megtaláljanak, hiszen egy katonába belekötni, még béke időben sem szokványos. – néz kérdőn Angel-re.
Minden esetre elég érdekesnek találja és reméli, hogy elég sok mindenen mentek keresztül, hogy a lány talán elmondja mi ez az egész.
Valószínűleg másnak is feltűntek, ahogy ott beszélgettek, mert egy szerzetes jelent meg nem sokára és köszöntötte őket.
Lisbeth nem ugrált épp értük, de amíg nem akarják megtéríteni, nincs velük baja, így kíváncsian hallgatja, mit akar tőlük.
- Itt is harc van? – húzza el a száját, de nem mond egyből nemet, előbb megvárja Angel válaszát, mert egyelőre jobb lenne, ha nem kéne egyedül maradnia, ketten meg már elég jól összeszoktak mondhatni, aztán meg a szállás meg valami étek, így pénz nélkül nem jönne rosszul. – Valami étel az asztalra is kerülne, akkor biztosan más színben látnám a világot…..atyám?
Ha a társnője elvállalja és igent mond, Lisbeth sem húzza ki magát, bár gyógyfüveket ritkán szoktak kérni tőle, de talán a bájitalok is hatásosak, ki tudja.

Figyelmemet természetesen nem kerülte el, hogy Lisbeth végig eléggé aggódó képet vágott beszámolóm alatt, s biztosra vettem, hogy nem miattam öltött fel olyan arckifejezést, mintha citromba harapott volna, hiszen nekem láthatólag kutya bajom se volt, így egyből levontam a következtetést, hogy Aligátor tábornokot félti ennyire, s ezt a gyanúmat első kérdései is megerősítették.

- Nem hinném, hogy katonatársai bármi nehézséget okoznának neki - legyintettem.

- Egyébként is, láthatólag meg tudja védeni magát. Az a két tini meglehetősen jó kiképzést kaphatott, ha mást nem az élettől, mert hogy nem kezdők voltak, az egyszer tuti. De még velük szemben is elég jól helytállt. Talán még akkor is ki tudta volna vágni magát a fogságukból, ha én nem küldök valakit a segítségére - mondtam teljes meggyőződéssel. Én egy pillanatig sem féltettem a katonát, bár hálásnak azért hálás voltam neki hallgatásáért.

- Szóval nem kell őt félteni, kemény fából faragták - tettem még hozzá biztatólag, és egy bátorító, megnyugtató mosolyt is küldtem Lisbeth felé.

- Semmi probléma - legyintek ismét -, hiszen láthatólag bennem nem esett túl nagy kár. Ami meg azt a pernahajdert illeti... meglehetősen sokat nőtt a szememben, mióta így kiállt értünk, még ha nem is az én életemért aggódott annyira - mondtam mosolyogva, jelentőségteljesen pillantva Lisbeth kissé pirospozsgás arcára.

Mikor azonban rákérdezett arra, hogy miért is kerestek engem azok a tinédzser vadászok, egy jó ideig hallgattam. Haboztam. Nem igen tudtam, hogy mennyire bízhatok meg benne, meg abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet lenne-e beavatnom őt ebbe az egészbe. Végül úgy határoztam, hogy minél kevesebbet tud, annál jobb, ám a bizalmamat azért mégiscsak kiérdemelte, így azért elejtek neki némi információmorzsát.

- Nos ami azt illeti pontosan tudom, miért kerestek azok a suhancok - vallottam be végül.

- Már egy jó ideje annak, hogy menekülök a családom csatlósai elől, s ezek is az ő megbízásukból próbáltak meg a nyomomra akadni és a családfő elé hurcolni engem. Elég sok bosszúságot okoztam már nekik, és ezt nem hagyhatják szó nélkül. Ugyanis, hogy úgy mondjam eléggé rendhagyó módját találtam annak, hogy kövessem a családi hagyományokat. A családfő parancsait nem követem, és csakis a saját szabályaim szerint folytatom amit elkezdtem, sokszor borsot törve ezzel a családom orra alá - vázoltam fel helyzetemet neki röviden. Ennyit bőven elég, ha tud. Legalábbis egyelőre. Ki tudja még, mit hoz a jövő. Lehet egyszer majd többet is elárulok neki. Így is rövid idő alatt kis túlzással elmondható, hogy ellenségekből váltunk barátokká.

Nemsokára egy szerzetes tűnik fel és barátságosan fordul felénk, szállást és ételt felajánlva annak fejében, hogy elkísérjük a katonákat, és ellátjuk az esetleges sérüléseiket. Bár gyógyító nem voltam, de azért úgy-ahogy értettem a gyógyfűvekhez, és mit ne mondjak azért az a szállás és némi harapnivaló nem jött volna olyan rosszul.

- Jó napot, atyám! - köszöntöttem a szerzetest.

- Én személy szerint szívesen fogadnám, ha meghúzhatnám itt magam éjszakára, és némi étel is kerülne a gyomromba - feleltem.

- A gyógyfűvekhez pedig szerencsére értek valamelyest, de csodát azért remélem nem várnak tőlem. Csak kisebb sérüléseket tudnék ellátni.

Majd, ha társnőm sem ellenkezik, akkor kíváncsian követem a papot a szentély belsejébe, és remélem, hogy mihamarabb teljesíti kívánságunkat, és hoz nekünk vacsorát, hogy megtölthessük vele üres hasunkat. Valamint azért nem ártana kicsit többet megtudni küldetésünkről is, mielőtt belevágnánk ebbe az egészbe.

Odabent az oltár előtt egy hosszú asztal mellett két oldalt lócák sorakoztak. Néhány pap a lekülönböző isten ruhájában evett, de túlnyomó részük nő volt. Az egyiknek fehér szalaggal körbe volt kötve a homloka. Másik inkább egy öreg bábának nézett ki. Több parasztlány. Az álboszorkány és a démonvadász könnyen lehet, hogy a legképzettebbek voltak közöttük. És két férfi, akik közül az egyiknek egy fehér karpánt volt a bal kezére kötve rajta egy piros vércsepp ábrája, jelezvén azt, hogy ő hivatásos orvos. Tőle nagyon távol, az egyik szép hajadonnal társalogva egy másik úriember, aki szemét kalóz kötés fedte és füle mögé egy orvosinak látszó kaparó eszköz volt tűzve, manapság a fogorvosok használnak ilyet a fogkő eltávolítására, ő az istenek sejtették csak, mit kezdett vele munkája során.
Több szobor állt a fal mentén, melyből talán csak egy rendhagyó van, a többi nagyon szokványos istenségek ábrázolása. Ez a szobor egy ismert istennőt ábrázol, élénk színeivel öt méter magasságba emelkedve. És kezében egy bálványt tartott, mely egy nála általában jóval népszerűbb istent formázott.
Estére a szűk helyre tekintettel kettesével kaptak egy háromszor három méteres szobát. Ám a reggel eljött és a reggeli után nem sokkal megérkeztek a szabadcsapatos fiúk. Egy jobb karját nyakába felkötött férfi vezényelte őket kemény, pattogós parancsokkal és széles mosollyal az arcán. Egy gyönyörű fehér ló volt alatta és a gézből kilátszó három ujja között ott szorongatta a pálcáját.
-Jéééé! Ilyen szép angyalok? Én menten kiállíttatom a halotti bizonyítványomat és jövök hozzátok. -Aligátor vidám képével fordult a két barátnőhöz.

Profi szélhámosként még jobban zavarba jött Lisbeth, hogy képtelen elrejteni érzelmeit, amikről még maga is csak félve és tapogatózva próbált meggyőződni. Elég sok mindent elmondott róla, hogy pont egy ilyen fickóba volt képes belehabarodni, nem? Ő, aki eddig csak kihasználta a férfiakat, vagy néha hagyta magát kihasználni, ha ez állt az érdekében, most meg pirosodik itt, mint valami visszafogott parasztlány, aki még sosem látott férfit gatyában sem, nem, hogy pucéran.
- Csak…csak nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon a zsiványa. – nyögi ki, de aztán elvigyorodik, ahogy Angel-t tovább hallgatja. – Remélem is, hogy aggódik, mert ha azoknak a suhancoknak nem sikerül, majd én látom el a baját, hogy mindig bajba tudja keverni magát.
Kis idővel később persze mégis csak aggódva néz a mellette ülő lányra, mert egy cseppet sem hangzik jól, amit végül elmond neki az üldözői miben, kiben létéről.
Nem sértődik meg azon, hogy látja Angel-t habozni, hiszen végül is semmi köze hozzá, amúgy is elég furcsa „körülmények” között találkoztak, amihez képest most majdnem barátnőkként beszélgettek, így türelmesen várja ki a végét.
- Szóval szép kis családod van! Még jó, hogy én ne ismerem az enyémet, gondolom nem lennének túl boldogak tőlem sem. – vigasztalja egy szájhúzással, mert nincs jó véleménnyel az olyanokról, akik a saját vérüket is megölnék csak mert nem úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. – Remélem sikerült leráznod őket, én neked drukkolok. – tette még hozzá, aztán megzavarta őket a szerzetes.
Mivel nem mondott nemet a szállás és az étkezési kívánalmaikra, Lisbeth mindjárt lelkesebben ment utána és beléptek az épületbe, ahol már páran tartózkodtak. Nem gondolta volna a jósnő, hogy pont ő a legalkalmasabb a gyógyító munkára, de mikor látta kik vannak ott, ebben már nem volt olyan biztos. Talán egyedül az orvos volt kivétel.
- Látom tényleg azzal dolgoznak, ami van. – súgja oda Angel-nek, aztán szemügyre veszi a helyet is, hiszen nem sűrűn fordul meg ilyenben.
A kőépület, aztán az éjszakára kapott szűk hely nyomasztóan hat rá, de hát jobb, mint a puszta föld az erdőben, így némi forgolódás után csak elnyomja az álom.
Reggel farkas éhesen ébred és pillanatok alatt eltűnteti a nem túl bőséges reggelt, mikor meghallja a patadobogást és kíváncsian lép ki megnézni, kik is jöttek.
Aztán csak áll ott megnézve magának a fehér paripát, amit ki tudja hol „rekvirált” az a betyár, az, aki harminckét foggal vigyorog a nyeregből a felvágva felkötött kezével.
Lisbeth elleplezi szíve heves dobogását és úgy tett, mint akit egy percig sem érdekel a láthatóan magától elszálló Aligátor.
- Csak nehogy én állítsam ki azt a bizonyítványt! – emeli meg állát a jósnő, miközben rájön, hogy milyen sűrgös teendőt hagyott félbe odabenn. – Azt mondtad értették a dolgukat a kölykök, de látod, azt a rátarti vigyort nem törölték le a képéről. – morogta Angel-nak, ügyetlenül színészkedve azzal, hogy nem érdekli a férfi.

- Hát persze - hagytam rá vigyorogva, mikor elkezdett magyarázkodni, hogy miért is aggódik annyira a "tábornok" miatt.

Aztán mikor úgy nagyjából felvázolom neki, hogy mégis miféle helyzetbe keveredtem "kedves" családom jóvoltából, látom rajta, hogy igencsak megdöbben, és együtt érez velem.

- Nekem mondod? - húzom el én is a számat, mikor megjegyzi, hogy szép kis családom van.
- De hát ez van. Én járom a saját utamat nélkülük, és jól meg is lennék, ha nem lihegnének folyton a nyakamban, és nem próbálnának meg visszacibálni rám kényszerítve a családi kódex szabályrendszerét, vagy nem próbálnának meg el tenni láb alól. Mindkettőnknek jobb lenne ha békén hagynánk egymást, felesleges háborúzás helyett, de hát ha ezt akarják... Hát megkaphatják - tettem még hozzá, de tovább nem tudtunk már beszélgetni, mert ekkor jelent meg a szerzetes, így a továbbiakban már sokkal inkább a fekhely és az étel foglalkoztatott bennünket.

Amint a szentély belsejébe kerültünk, egyből nagy nyüzsgés fogadott minket, de a szentély nem papokkal volt tele, hanem sokkal inkább innen-onnan összeszedett nőkkel; parasztlányokkal, bábákkal, javasasszonyokkal, de egy sem tűnt túl képzettnek közülük, kivéve persze az egy szem orvost, meg azt a kalózkötésű fiatalembert, aki szintén orvosnak látszott. Most már én magam is láttam, hogy itt bizony elkél a segítség.

- Hát igen, alighanem még mi értünk itt a legtöbbet a gyógyfűvekhez - csóváltam meg a fejemet.

Amikor beesteledett kettesével kaptunk szobákat, melyek olyannyira szűkek voltak, hogy csoda, hogy egyáltalán befértünk oda ketten Lisbethel. A kemény priccs sem volt épp a legjobb, de legalább volt tető a fejünk felett, bár így utólag elgondolkoztam azon, hogy lehet jobban jártam volna, ha a parton leheveredek az egyik padra, de végül is ez is több, mint a semmi. Ott pedig ki lettem volna téve a kalózoknak és egyéb veszélyes tolvajoknak, gazembereknek, márpedig most szerettem volna elkerülni az újabb összetűzéseket. A reggeli sem volt épp a leglaktatóbb, de legalább csillapította az éhségemet, és nem kellett ételt lopnom valahonnan. Épphogy befejeztem a reggelimet és zsebre vágtam az almát, amit hozzá kaptunk - mondván jó lesz az még később -, mikor patadobogásra leszünk figyelmesek. Lisbeth még nem végzet a reggelivel, de azért ő is feláll az asztaltól, és kíváncsian kimegyünk megnézni, ki vagy kik közelednek. Nem kis meglepetésünkre épp Aligátor tábornok vigyorog ránk egy fehér lóról. Karja szépen fel van kötözve, és persze nem mulasztja el az alkalmat, hogy némi bókkal próbáljon meg minket levenni a lábáról, amire én semmit sem feleltem, csak az égre emeltem a pillantásomat, és látványosan megforgattam a szemem.

- Hát úgy tűnik a reflektorvigyort semmi sem kaparhatja le az arcáról - hagytam helyben, de azért láttam Lisbethen, hogy nem hagyja annyira hidegen a katona, mint azt mutatni igyekszik.

A sarlatán előző nap még látványosan aggódott udvarlójáért, ám amikor másnap látja, már inkább sarkon fordul és inkább a templomban keres magának nyugalmat.
-Várj meg! -pattant le a lováról Aligátor Tábornok- Talán aggódhattam érted egy kicsit. -fogja meg a nő derekát bal kezével, majd közelebb hajolt a füléhez- Mond csak! Melyik cellában is laksz?
*Igyekezett minél gyorsabban maga mögött hagyni embereit, kiknek a kezében csak egy réz fejű lándzsa volt. Néhányaknál az övbe akasztva favágó balta, kés vagy elvétve az oldalukra kötött pajzs, talán abban reménykedve, hogy a vikingekkel való összecsapás során találnak valami használható egykezest is a pika mellé.
Ám a könnyű lovasnak kiképzett vezetőjüket szemlátomást most nem kötötte le, hogy vezesse őket.

Hát igen! Valahogy el tudja Lisbeth képzelni, hogy milyen lehet a lány családja. Bár Al-Sziszi-nél nem nagyon tud rosszabbat, pedig nem is a rokona, főleg mióta valami érthetetlen oknál fogva megorrolt rá és ott üldözi, ahol csal tudja.
- Szerintem előbb-utóbb feladják és akkor már nem kell foglalkoznod velük. Azért ezen a helyen csak nem keresnek, na meg itt ez a hátam közepére sem kívánt háború is. Bár lehet az üzletnek nem tesz rosszat. – mereng el, mert a „jóslásokra” és hasznos egyéb „jótanácsokra” ilyenkor elég nagy az igény.

A felhozatal eléggé vegyes, látható, hogy tényleg minden kézre igényt tartanak, legyen az paraszti vagy nemesi, jó vagy rossz, ügyes vagy ügyetlen, csak kéz legyen.

Másnap a reggeli után megjön az egyik csapat, akik majd kiállnak valami idegen ellenség ellen és Lisbeth meglepődve veszi tudomásul, hogy nem más vezeti őket, mint az ő „embere”, Aligátor és olyan széles vigyor fénylik az arcán, amikor meglátja őket, hogy majd szétreped rajta a bőr.
A szélhámosnő még mindig viaskodik érzelmeivel, amik annyira szokatlanok számára (a végén még a javulás útjára lép és ez borzasztó lenne), így azonnal úgy tesz, mintha cseppet sem érdekelné a hős védelmező, aki még Angel rossz véleményét is képes volt megváltoztatni, amikor megvédte őket a suhancokkal szemben.
- Biztos elégedett magával. – bólint Lisbeth, társnője szavaira.
De ez még nem ok, hogy ő is a keblére ölelje (pedig nagyon is vágyik rá)!
Kissé kéretve magát húzódozik a férfi karjaiban, mikor az utána szalad és fél kézzel elkapja a derekát. Persze ki tudna bújni, de hát na…..
- Na persze….aggódtál mi? Pimasz fráter! – legyinti meg a jósnő fogva tartója mellkasát, de csak finoman, mert végül is sebesült a szentem. – Miért érdekel az téged, hol lakom, különben is az Angel-é is és fene mód szűk. Meg aztán mi lesz a csapatoddal? Úgy állnak ott kinn, mint egy rakás szerencsétlenség! Ha nem változtatsz rajta, hamar a pácienseink lesznek vagy halottak. – húzza el a száját, de nem tolja el a férfit magától. – Különben is dolgom van itt, nem a te életed kellemesebbé tételéért vagyok itt. – emeli feljebb az orrát.
Azért adni akar a látszatra és nem beleomolni az első férfi karjaiba a többiek előtt.

Messziről nézem, mint szalad Aligátor Lisbeth után, és próbálja meg őt kiengesztelni, de én nem megyek utánuk, inkább türelmesen várok. Biztosra veszem, hogy hamarosan úgyis visszarángatja a lovag Lisbethet, bárhogy is próbál ellenállni annak a lókötőnek.
Bár Lisbeth láthatólag nem akarja könnyen adni magát, mert eléggé kérette magát, de nem bújt ki annak ölelése alól.
Egy ideig még figyeltem őket, de aztán inkább a katonákat vettem szemügyre, kiknek kezében mind egy-egy dárda volt. A legtöbbnél nem is volt más fegyver, de némelyiküknél balta és kés is volt még, vagy éppen pajzs. Nem voltak valami jól felszerelve, vagy mert nem futotta többre és jobbra, vagy mert nem találták szükségesnek, bár az utóbbit nem igen találtam valószínűnek. Végül úgy döntöttem, hogy bámészkodás és felesleges elmélkedés helyett inkább utána járok a dolgoknak. Így hát odamentem az egyik barátságosnak látszó katonához, és megszólítottam:

- Helló! Ne haragudj, megkérdezhetem, hogy miféle háborúra is készülődtök? - kérdeztem.
- Én egyike vagyok azon sebtiben kinevezett gyógyítóknak, akiket azért hívtak ide, hogy ellássák majd az esetleges sérülteket. Így ha már elvállaltam ezt a feladatot, akkor legalább szeretném tudni, hogy pontosan mire is vállalkoztam - mondtam, és várakozón néztem a katonára.
- Mondjuk tény és való, hogy jelen esetben ti viszitek vásárra a bőrötöket s nem én, így nekem nem igen lesz mitől tartanom. A harc részében nem tervezek részt venni, de attól még tudni szeretném - teszem azért még hozzá.

Aligátor Tábornokot nagyon is érdekelték a szűk szobák és kérlelni kezdte a boszorkányt, hogy mutassa meg csak annyira, hogy az ajtón keresztül benéznek.
-Most úgy sem akar Angel aludni. Itt sertepertél kint fényes nappal. Szerinted úgy tűnik ő, mint aki álmos? Csak belesek, hogy lássam, minden rendben van-e.
*Ám amikor finoman megbökte a mellkasát, távol a kötéstől, felszisszent egy aprót.
-Inkább jobb oldalt ütögess! A bal vállam nem rég megsérült és azon az oldalon fáj. -vallotta be, hogy Jamékkel való harcában a bal vállán is kapott és a bal hátába is beleállította Becca a tőrt.
*Könnyen kitalálható, hogy mi jár a fejében és ehhez nem sok kapcsolódik a frissen toborzottak kiképzéséhez. De az orvosi emberei orvosi ellátása is kevésbé foglalkoztatja. Ám annál elszántabb a tervét illetően az elkövetkezendő órára.

Eközben a démonvadász a körülmények után érdeklődik és meg is kapja egy szeplős képű fiatal embertől a választ.
-Egy idegen király támadta meg az országot és ahhoz kérnek mindenünnen segítséget. Én is jöttem, bár apánktól örökölt földünkön gazdálkodunk három bátyámmal együtt. De a Hazánkat nem adjunk holmi csavargó tömegnek. Megvédjük.
-No igen. Meg remélem lesz köztük pár uracska is, akitől szerezhetek arany gyűrűt az asszony eljegyzésére meg a lakodalom költségeire. -toldja meg egy huszonöt év körül járó, szakadt ruhában lévő szakállas fazon.
-Északon vannak állítólag. Valami Össznépi váránál. Azt kell megvédenünk, vagy mi!

Nagyon fura érzései vannak Lisbeth-nek, ahogy a katona öleli a derekát és egyre nehezebb ellenállni kitartó kérésének, hogy megnézze a szobájukat, amire tényleg ráférne némi ellenőrzés Aligátor tapasztalt szemeivel, nehogy valaki utat találjon a két védtelen lányhoz, amikor azok pihennek, vagy nem?
Persze ezek a gondolatok nagyon is kellemesek a lánynak és neki sem lenne ellenére a dolog, de hát mint nézne ki az, hogy egy „rendes” lány, csak úgy eltűnik fényes nappal egy kemény férfiú társaságában, akit láthatóan még nem is kedvel.
Ezért ismételten kéreti magát, sőt még mondandója megerősítésére meg is legyinti kitartó udvarlója mellkasát, aztán meg aggódó szemmel simogatja meg a helyét, amikor az összerándul.
- Mégis mit tettek veled azok a kölykök? Remélem kellően megkapták a büntetésüket, amiért bántottak egy hős katonát. – ráncolja rosszallóan a homlokát, de most már ő húzta a szobájuk felé. – Mint hivatalos gyógyítónak meg kell néznem azt a csúnya bibit. Menjünk.
Azért Lisbeth sem akarja a kelleténél jobban felkelteni mindenki kíváncsiságát, így egy jó félóra múlva elő is keveredik, bár tagadhatatlan, hogy sokkal pirosabban, mint amikor elment „sebet ápolni”.
- Vajon milyenek azok az idegen támadók. Remélem hamar vége lesz ennek a háborúnak. – csatlakozik Angel-hez kissé zavartan, de mosollyal a szája körül. – Mondott azóta valamit a szerzetes mikor indulunk?

Egy szeplős képű, fiatal, nemrég besorozott katona végül válaszol a feltett kérdésemre, így végre már legalább arról volt fogalmam, hogy miért van hadkészültség, habár túlságosan nem tűntek ők se jól informált katonáknak, ők is csak nagyjából tudták, mi a helyzet, de a semminél ez is jobb volt.
Mindenesetre megköszöntem, hogy válaszra méltattak, és sok sikert kívántam nekik a csatatéren, majd mire visszafordultam, már láttam is amint Lisbeth közeledik felém a szentély bejáratától, meglehetősen kipirult arccal.

- A szerzetes azóta sem került elő, ki tudja, hol lófrál - válaszoltam kérdésére.
- Azonban két katona volt szíves valamennyire tájékoztatni engem. Valamiféle idegen király támadásától tartanak, és Össznépi várát akarják megvédeni az idegen támadókkal szemben. Ennyit sikerült megtudnom - mondtam neki.
- A háború meg én is nagyon remélem, hogy nem fog sokáig tartani - értettem vele egyet.
- Ezek a katonák egyébként sem hinném, hogy sokáig húznák - csóváltam meg a fejem.
- Elég gyakorlatlannak tűnnek, egy-kettőt leszámítva. Rájuk férne némi kiképzés. No és persze jobb és strapabíróbb felszerelések - tettem hozzá.
- És, neked sikerült... hmm... mélyebb benyomást szerezned a katonádtól, és testközelből megvizsgálnod a sérüléseit? - kérdeztem tőle vigyorogva.

-Abban biztos lehetsz, hogy megkapták a magukét. -felelte rejtélyesen.
A katona örömmel tűnt el a templomban a szélhámos nővel és vetkőzött le, hogy minél alaposabban megvizsgálhassák a sérült testet.
Hamarosan visszatértek és nem túl barátságos arccal pillantott a férfi Angelre a megjegyzése nyomán. Ám saját értesüléseit megosztotta a lányokkal.
-Úgy tudom, még ma útnak indulunk. Egy kisebb csapatuk a környező falvakat fosztogatja. Itt az ideje bevetni a fiúkat és tanuljanak valamit!
De szívesen veszem, ha ti egy kicsit foglalkoztok velük, én is segítek, amiben tudok. Elég gyorsan összekapott egy alakulat és kiképzés és idő hiányában nem is hiszem, hogy jobb fegyvereket kapnának még. De bármi amit ma tanulnak, lehet az életüket menti majd meg.

Megnyugodva lazult el kicsit a katona karjaiban Lisbeth, ahogy megtudta, a férfi támadói nem úszták meg a dolgot és ezek szerint már nem fenyegetik kedvese életét.
~ Kedvese? Miket gondolok már itt össze-vissza! ~ lepődik meg saját gondolatain a lány.
De aztán már nem nagyon törődik ezzel, hiszen van fontosabb feladata is, hogy szaporán elkezdje gyakorolni a gyógyítás nemes művészetét és erre nagyon is megfelel a készséges hadfi.
Miután megejtették a kezelést, az engedékeny hangulatban lévő jósnő gyorsan csatlakozott Angel-hez, hogy ne érje szó a ház elejét és zavarát leplezve azonnal kérdezgetni is kezdte.
- Muszáj volt meggyőződnöm róla, hogy gyógyító képességem nem merült feledésbe. – vigyorodott el azért.
A pap tehát még nem került elő és a lány szerint valami idegenekkel kell majd az Aligátor hozta katonáknak megküzdeniük. A képzettségükhöz Angel biztosan jobban ért, bár a felszerelésük hiányossága még Lisbeth-nek is feltűnt. Tábornoka azonban láthatóan magára vette.
- Angel jó harcos, biztos jó szeme van az ilyesmihez, de látod ő is megsérült, így kérdéses, hogy mit tud tenni. Én meg sokat biztos nem, legfeljebb jósolhatok nekik, ha csak nem a hangjukat és a körmeiket akarják bevetni. – enged meg egy grimaszt és Angel tudja mire céloz ezzel. – Nem vagyok nagy harcos. – vonja meg a vállát.

- Hát persze, ez érthető - feleltem még mindig vigyorogva.
- A gyógyítói tudásod letesztelése nem tűrhetett halasztást, főleg nem akkor, ha a hadfiról van szó, nem igaz? - kacsintottam rá, majd a katonához fordultam.

- Helyes, nem szeretem a lazsálást - bólintottam elégedetten, mikor megtudtam, hogy még ma útnak indulunk.

Aligátor tábornokot láthatólag érzékenyen érintette a megjegyzésem, de eszem ágában sem volt szabadkozni, vagy megmásítani a véleményemet.

- Tényleg nem ártana nekik némi gyakorlás éles bevetés előtt - hagytam helyben, újból végignézve a szedett-vedett társaságon.
- Eléggé látszik rajtuk, hogy innen-onnan szedték össze őket, és kevés a gyakorlott katona közöttük. Szívesen rendbe szedném kicsit ezt a társaságot, bár nem tudom, hogy sérülésem mennyire tenné ezt lehetővé, ahogy az idő is eléggé szűkös ehhez. Viszont örömest segítek, ha tudok - feleltem felvetésére.
- Lisbeth, ha tudod, hol szerezhetünk tigriskarmokat, akkor talán még a karmolászás is hatásos lehet - nevettem el magam a jósnő megjegyzésén.
- És a sikoltozás pedig kiválóan alkalmas a halottak feltámasztásához, és talán még az ellenség megrémítésére is - tettem hozzá még mindig fülig érő vigyorral.
- Ami pedig a felszereltséget illeti - tértem vissza a témára immáron komolyabbra véve a figurát -, sajnálatos módon jelenleg én sem vagyok valami jól felszerelve, leszámítva persze ezeket a barbár eszközöket - mutattam meg nekik feltűnésmentesen a konyhakésarzenálomat, melyeket a ruhám alatt rejtettem el.

A délelőtt folyamán Aligátor foglalkozott kicsit az emberekkel, bár nem voltak túl nagy álmai ezt illetően. A különböző formációkat és együttes gyakorlatokat végeztetett, de a közeli bevetés miatt semmi megterhelőt. És egyéni párharcot végkép nem.
Ám Angel bármikor nyugodtan bekapcsolódhatott, nem szarkazmusból mondta a könnyűlovasságra kiképzett katona. Lóról mindig is jobban tudott harcolni, úgy érezte. És a lándzsával... Karddal nagyszerűen bánik talajon is, de ő arra született, hogy az ilyen egységbe csapott bandákat veszteség nélkül felmorzsolja vagy zaklassa. Ha a saját emberei ellen kellene csatába indulnia, egyedül is megtenné és körbe lovagolná a fehér pejen, íjával lődözve rájuk.
Ám nem ez volt a parancs és száz milicistával és a két lánnyal, mint gyógyítóval elindultak délután, mikor hírül kapták, hogy az egyik falura lecsapott húsz viking. A szerzetes csomagolt a boszorkánynak és a démonvadásznak az útra két napi élelmet a biztonság kedvéért. És sok szerencsét kívánt nekik.
A Portban maradó többiek pedig lelkesen várták, ahogy a napközbeni beszélgetésekből kiderült, magát a királyt és annak hatalmas seregét. Kezd minden megvilágosodni. A tiszt által összekapott emberek inkább csak arra szolgálnak, hogy kisebb egységek ne szakadjanak le az ostromlókról és legalább szimbolikusan álljon valaki a most már védtelennek tűnő belső területek és a fosztogatók közé.
Több óra múlva egy dombtetőn megpillantották a falut, melyet megtámadtak. Odalent sikoltozások és házakból kijövő óriások, máshol épp az ajtót betörők. Innen csak pár haramiának tűnnek, ha tényleg nem csak egy tucatnyian vannak, akkor a fele csapat valahol takarásban van.
-Legszívesebben lerohannám őket, de nem tudom, hogy teljesítenének a fiúk. Eddig inkább csak a formációkat tanulták.

Lisbeth kezdett kicsit feloldódni, ahogy látta, Angel nem veszi rossz néven a katonával való enyelgését és mondhatni maga is kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy igazából aggódik valakiéért, hogy érdekli a másik sorsa, „testi” épsége, mert még soha nem is érzett még csak hasonlót sem eddig.
Az is jó, hogy a lány láthatóan megbékélt Aligátor-ral és még sebesülése ellenére a segítségét is felajánlotta, hogy gyorstalpalón kissé jobban felkészíti az innen-onnan elcsábított, harcot valószínűleg még távolról sem látott társaságot, akik csak valami megmagyarázhatatlan romantikus és hősi dolgot láttak abban, hogy megverekedjenek az országukba betörő idegenekkel, akikről halvány fogalmuk sincs kicsodák.
Végül aztán úgy néz ki, hogy Aligátor és Angel jól kiegészítik egymást, míg a katona a formálisabb, csapatos gyakorlatokat próbálja a fejükbe verni, addig Angel a fegyverek közelharci alkalmazását, az egyéni harc pár egyszerűbb elemét, már amennyire Lisbeth ért hozzá.
Ő inkább addig tovább gyűjtögeti a füveket, bogyókat, csontokat és főzi, kotyvasztja össze, hogy aztán kis fiolákba öntse, vagy kis tasakokba kösse, vagy épp kenőcsöt készítsen belőle.
Épp, hogy csak elkészül, mikor feltűnik a szerzetes és hírt hoz valamiféle támadó csoportról, akik nem olyan messze fosztogatnak. Természetesen ők ketten, Angel-lal csatlakoznak gyógyítóként Aligátor embereihez.
Lisbeth nem örül, hogy maga mehet a harcba, de hát mégis csak jobb, ha szemmel tartja vakmerő hadfiját, nehogy baja essen. Különben is csak egy kis bandát kell letudniuk, meg ha a pletykának hinni lehet, maga a király és serege is erre tart.
Már a nap lefelé kezd bukni, mikor meglátják a települést, melyben nagy a zűrzavar, nagyon hasonlít a dolog Braslovhoz, amitől összeszorul Lisbeth gyomra. Tényleg szokatlanul nagydarab, mondhatni óriás idegeneket látnak, de szerencsére nincsenek sokan.
- Hoztam pár bénító mérget tartalmazó üvegcsét. Ha bedobjuk közéjük, várunk egy kicsit, aztán támadtok, talán könnyebb dolgotok lenne, de a taktikához nem értek. – húzza el a száját, hiszen már megint olyanba mászik bele, amibe nem kéne.

Aligátor végül nem túl nagy lelkesedéssel ugyan, de elkezdte úgy-ahogy kiképezni a szedett-vedett bandát, s míg ő a formációkat gyakoroltatta velük, addig én igyekeztem néhány alap közelharci mozdulatot betanítani nekik, kisebb-nagyobb sikerrel. Valamint a formációknál igyekeztünk közösen megtanítani őket arra, hogy miképp mozogjanak egy egységként, és hogyan támadjanak illetve védekezzenek együttesen, amit úgy-ahogy sikerült a fejükbe vernünk, így már nem volt annyira reménytelen a helyzet, bár komolyabb harcba nem tudtuk volna bevetni őket, ám egy kisebb csapat ellen talán így már lesz esélyünk. Sok mindenre sajnos nem volt időnk, de a semminél ez is jobb volt.

Míg én a hadfival a katonáknak kinevezett, harcot még sose látó férfiakat tanítgattuk erre-arra, addig Lisbeth elment gyógyfűveket keresni, és összekotyvasztott pár kenőcsöt, és harcban bevethető bénító mérget, és ki tudja még milyen löttyöket. Ehhez Lisbeth mindenképpen jobban értett, mint én. Habár a családom is előszeretettel használt mindenféle mérget, sötétítő port vagy micsodát, meg egyéb az ellenfelet megzavaró trükkös port és egyebet, de én ehhez a részéhez sosem értettem igazán. Egy-két mérget ugyan el tudtam készíteni, de én jobban szerettem a fegyvereket, mint a mérgeket. A gyógyfűvekhez azért jobban értettem, hiszen meg kellett tanulnom ellátni a sebesüléseimet, de a méregkeverés nem az én műfajom.

Délután aztán jött a hír, hogy egy kisebb csapat viking megtámadta az egyik közeli falut, mi pedig egyből útnak is indultunk, hogy visszaverjük a támadást. Mi Lisbethel mint gyógyítók kísértük el a "sereget", s csak remélni mertem, hogy ez a gyorstalpaló ért is valamit. Hát mindenesetre most majd meglátjuk. Nagyon reméltem, hogy nem kell majd nekem is belevetnem magam a küzdelembe.
Végül egy dombtetőn megálltunk, s onnan néztük a falura lecsapó óriás termetű vikingek hadát.

- Hát valamit mindenképpen tennünk kell. Nem azért jöttünk ide, hogy páholyból nézzük, amint ezek a mamlaszok porig égetik ezt a falut. Én azt javaslom, hogy vessük be a csapatot, Lisbeth bénító mérgével együtt. Legalább meglátjuk, mit tanultak ma a fiúk - mondtam határozottan.
- Ha lehet, akkor próbáljunk meg lesből támadni. A meglepetés ereje megzavarhatja az ellenséget, és előnyre tehetünk szert. Egyébként sincsenek túl sokan, mi jóval többen vagyunk. Szerintem van esélyünk ellenük, ha összezavarjuk őket. A létszámfölény és a meglepetés ereje a mi oldalunkra áll.

A csapat Angel tanácsára megpróbált a bokrokkal, zöldséges kertekkel és gyümölcsösökkel teli kertek alatt lopakodtak. Nehéz, megterhelő volt minden lépés, hiszen miközben ők óvatosan osontak, számos házból hallatszott a kiabálás és néha a csata zaja is, aminek rögtön vége szakadt volna, tudja ezt Aligátor is, ha ők a nyílt támadást választják és futva érkeznek a településre.
Ám a meglepetés ereje hatott és tíz behatolóval végeztek, mire társaik a falu központjában egy kút mellett összegyűltek. Hátukat egymásnak vetve várták a csatát és félkörívbe felfejlődnek, ha egyik irányból érkezik a felmentő sereg.
Eddigre már alaposan kitapasztalhatták az idegenek harcmodorát. Az óriások övébe dugott balták, melyből általában kettő volt náluk, rövid fanyélből és réz fejből készült. A legtöbbször nem a közelharcban vetették be őket, hanem inkább dobáltak vele. Nagy előnye volt, hogy nem kellett levenniük hozzá a nagy, kerek pajzsot a karjukról. És az övükre illesztett karddal félelmetesen bántak. Mire a fosztogatók felével végeztek, azok Aligátor húsz emberét megölték és tíz másik pedig súlyos sebeket szerzett. Ők most a boszorkány és a démonvadász körül tömörödtek. A parancsnokuk pedig nem messze tőlük egy ház mögül kilesve figyelte a maradék betolakodót.
-Úgy látom, hogy megvetették a lábukat. Nem nagyon látszanak hajlandónak kimozdulni. Milyen gyorsa tudjátok rendbe szedni a kiesőket?
*Volt három, akinek a lába inait vágták át, nyolcan a hasukba kaptak főleg dobóbaltát, öten a karjukon sérültek meg mély, kardvágástól és négyen az oldalukon.