Faj: Sötét elf

Nem: Nő

Kor: 37

Becenév: Ten

Rang: fekete mágus

Mágia szint: beavatott

Ha először összefutnánk az utcán, vagy az erdőben, vagy bárhol máshol, ahol te is, és én is megfordulok, akkor csupán egy fiatal, sötétszürke bőrű elfet látnál, koromfekete hajjal a szemébe lógva. Aztán kecsesen hátrasimítanám a kóbor tincset a fülem mögé-de nem azért, hogy bármilyen szimpátiát is keltsek benned irántam-, és meglátnád, hogy a szemem színe narancssárga árnyalatban pompázik. Talán elbűvölne, de ha fajod nem egyezik az enyémmel, akkor hamar kivernéd a fejedből a badarságokat. Ha ezt önszántadból nem tennéd, vagy jómagad is sötételf lennél, akkor pedig én gondoskodnék róla.
Ha a sors úgy hozná, hogy nincs más választásom, és együtt töltenénk egy kis időt, megtudnád, hogy távolságtartó, szűkszavú, és a normál emberek szemében ellenszenves vagyok. Ez engem csöppet sem zavarna, nem érdekelne se a társaságod, se a véleményed.
Aztán ha megmutatnád, hogy igenis figyelemreméltó vagy, hogy nem csak a szád jár, és ha a bizalmamba férkőznél, és úgy érezném, neked mindent elmondhatok, biztos hogy először az elveimet említeném meg. Azt, hogy én nem gabalyodok senkivel sem testi harcba, mert számomra a fegyverekkel való küzdelem csupán az izomerőt bizonyítja, amire mindenki szert tehet. Számomra az egyetlen dolog, ami az esetleges tiszteletemet kivívhatja, az a mágia, a szellemi fölény. Lehet, hogy ez egy ilyen fiatal lány szájából gőgösnek találnád. És ez azért van, mert az is vagyok, de ne félj, tisztában vagyok vele. Ahhoz, hogy ezt a tulajdonságot kijavítsam, három dologra van szükségem: időre, energiára és egy nyomós okra. Utóbbi meg is lett: mikor hatalmas önbizalmam miatt túl sokra tartottam mágiámat, szörnyű következményei lettek: elvesztettem egyetlen öcsémet, és az irányítást az egyik karom felett, így önbizalmam már rég alábbhagyott, és a fejem is egyre többször hajlik meg engedelmesen. De erről csak hosszú- hosszú idő után beszélnék.
Aztán hagynám, hogy megismerj, de ne csak felszínesen, ne úgy, mint először. Az együtt töltött idő alatt rájönnél, hogy távolságtartó természetem, és szűkszavúságom az egyik béna karom miatt alakult ki, hiszen egy kézzel nehéz varázsolni. Így ahhoz, hogy a magányos életem megvédjem a zord világban, vigyáznom kell. Nem akadhatok bele olyanba, aki ártana nekem, vagy akivel meggyűlne a bajom. Muszáj álarcot viselnem, elhitetnem, hogy sokkal keményebb vagyok, mint amilyen valójában, hisz a csatákban legtöbbször én maradok alul.
Aztán egyszer, mikor mégis harcra kerülne a sor, és te mellettem küzdenél, megtudnád, hogy a kedvenc varázslatom a rettenet, és végre megbizonyosodnál róla, hogy az elveimet, amit már elmeséltem neked, be is tartom.

A múltam kiismerése, akárcsak a jellememé, kemény dió lesz, ezt megígérhetem.
37 éve koptatom e világ felszínét. Ha másokat kérdeznél, azt mondanának: „Sokat nem tud beszélni, kölyök még, hát nézz csak rá. ” De ha hozzám fordulsz, én elmondanám, hogy 37 év minden kis részletét elmesélni lehetetlen, éppen ezért sosem tudsz tőlem olyat kérdezni, aminek a végére érhetnénk.
Nővér vagyok, de csak néhány percen múlt. Egy ikerpár egyikeként jöttem világra, öcsémmel együtt.
A szokotthoz képest viszonylag szerető családban nőttem fel, sosem volt olyan kemény módszer, mint azt más családoknál hallottam. Persze ez nem az apámon múlott, ő ugyanolyan volt, mint mindenki más. Anyám volt az, aki felelős volt a nevelésünkért, és ő döntött úgy, hogy kicsit több toleranciát visz a módszereibe. Talán az öntelt viselkedésem is ennek a lágy nevelésnek a keserű gyümölcse.
Ahogy az szokás, öcsém mindig is éretlenebb, meggondolatlanabb volt, mint én, ráadásul makacs is, mint a szamár. A megfontoltság, érett gondolkodás és a keménység mindig is az én szerepem volt, aminek eleget is tettem.
Az egyetlen dolog, aminek ellenálltam, az harcos képzés, aminek a szüleim, főleg apám adott volna. Már kiskoromban is ostobaságnak tartottam, ahogy az öcsém botokkal, majd később igazi fegyverekkel az eszét játszotta.
Az, hogy apám elfogadta a döntésemet, egy nagyon fájdalmas út volt. Egy hónapra rá, hogy mágiával kezdtem foglalkozni, anyám beteg lett. Ahogy teltek a napok, egyre gyengébbé vált, arca lassan beesett, már az ágyból sem tudott felkelni. A családban mindenki betegségre gyanakodott, én voltam az első, aki felismerte, hogy ez nem egy gyilkos kór, hanem egy gyilkos varázslat, az Életszívás, amit én akkor már ismertem, de végrehajtani még nem tudtam.
Végül egy szép téli estén, mikor szabályos hópelyhek hullottak az égből, anyám meghalt. Apámat életemben először, és utoljára akkor láttam sírni.
Ott és akkor minden megváltozott. Apám látva, hogy mire képes a mágia, beleegyezett a taníttatásomba, de csak egy feltétellel: ha a mágiám segítségével bosszút állok anyám haláláért. Ezt a feltételt viszont nem volt nehéz elfogadnom, a méregtől és a bánattól hajszolva egyébként is ez lett volna a célom.
Azt beláttam, hogy így nekifutni elég ostoba ötlet lenne. Kilogikáztam, hogy egy Életszívást végrehajtó mágus beavatott lehet, így addig vártam, míg én is azzá nem váltam.
Nem is kellett sok kutatás, hamar megleltem a tettest, és akcióba léptem. Öcsémmel együtt kerestem fel a mágust.
Hatalmas önbizalmam miatt túl sokra tartottam mágiámat, biztos voltam benne, hogy egy beavatottat simán legyőzök. Ám a valóságban már ez is valószínűtlen volt. Hát még mikor szembe szálltunk az ellenséggel, s kiderült, hogy mesterrel van dolgunk. Büszkeségem miatt se én nem menekültem, se az öcsémet nem hagytam- nem minthogyha lett volna esélyünk elfutni.
Az öcsémmel végzett előbb. Aljas és fájdalmas módszerrel megölte, majd megidézve a szellemét ellenem fordította. Igaz a testvérem a mágiában nem volt jártas, akaratereje azonban hatalmas volt, így én megúsztam csupán azzal, hogy elvesztettem az egyik karom felett az irányítást.
A mágus a csata után eltűnt, de öcsém szelleme nem. Itt ragadt, velem együtt bolyong: ő a hontalanságtól, én az érzéseim vihara miatt.
Apám színe elé többet nem mertem, és nem is akartam kerülni, most egyetlen kötelességemnek azt érzem, hogy addig ne nyugodjak, míg testvérem szelleme békére nem talál.