Egy nő igen messze jött, hogy Lurinxra vadásszon. Ám hála a kontinensen tomboló hadmozdulatoknak, szinte mindenhol bele futhatna két sereg összecsapásába. És bár a legtöbb nép uralkodója épp azt tárgyalja egy titkos helyen, hogyan tudnának békét teremteni, az északon élő tündék zöme még nem látja a végét a véget nem érő harcoknak.
Rád bízom Ten, hogyan akarod elejteni egy tetszőlegesen választott szervéért vagy testrészéért az állatot. Egy kisebb kék elf csapat hozott el hajón, akik partra téve téged tovább indultak bálnára vadászni, akik télre melegebb vizekbe húzódtak megszülni borjaikat.

Shuga pedig otthon van. És egyetlen kikötése, hogy amikor elindult otthonról, még nem is sejtette, hogy egy éjtünde nyomaira fog bukkanni.
Tényleg! De hát még nem is ismeri a szagukat, csak azt, hogy ilyesmi nem járt a környékükön, amióta ő él.


/Bocsi a megúszós mesélőiért!/

Fél kézzel kapaszkodni egy hajón, ami vészjóslóan hánykolódik a tengeren, na az biztos nem a kedvenc időtöltésem, pedig az elején azt hittem, jó móka lesz.
Nézni a tengert mindig is szerettem, olyan gyönyörű kék és végeláthatatlan. Akárhányszor a parton voltam, szabadnak éreztem magam.
De ez a csodás boldogságburok, ami körém szállt, hamar kipukkadt. Az indulásnál még nem volt semmi baj, a kék elfek viszonylag gond nélkül felengedtek a hajójukra, de mikor már a vitorla dagadt, mi pedig hasítottuk a hullámokat: na akkor éreztem, hogy gond van.
A tenger kéksége hamar eltűnt, nem láttam mást, csak szürke fodrokat, amik szólítottak le a hajóról, bele a jéghideg, sós vízbe. Lehet, hogy ez valakit csábít, de engem biztosan nem. Jó volt nekem a fedélzeten.
Az út úgy láttam, mindenkinek békésen telt, csak nekem kellett az életemért küzdenem, olyan tengeribetegség kapott el.
Öcsém szelleme miatt aggódtam az elején: féltem, hogy a jelenlétére hogyan reagálnak majd a hajósok, és nem örültem volna neki, ha emiatt belém kötnek. Legszívesebben beletettem volna a tepatubőr táskámba, ami a hátamon lógott.
Azonban minden izgalmam hiábavaló volt. Már a kikötőben kiderült, hogy a szellemet rajtam kívül senki sem látta. Így hát gond nélkül fel tudtam szállni egy induló hajóra.
-És ráadásul csak egy személy utaztatását kell majd kifizetnem- gondoltam.
Az Oawa falvaknál szálltam ki –nagy örömömre. A társaimmal különösebb problémám nem volt, talán kicsit harsányak voltak. Ennek ellenére tetszett a laza és kalandos életfelfogásuk, a vidámságuk, bár én biztos nem szállnék be ilyen értelmetlen kis játékokba. Inkább a hullámok voltak azok, amik gyorsan elüldöztek a hajóról.
Leszállásnál a kapitány kezébe nyomtam egy kis „hálapénzt”, és már indultam is tovább.
A partról nem néztem vissza se a tengerre, se a hajóra, egy életre elegem lett a tengeri utazásból.
Nem szórakozásból jöttem el idáig. Több mindent hallottam, amire az oawák földjén szükségem van: békés nép, ami békés létet eredményez; gyógyító mágia, ami segíthet a béna karomon és egy különleges állat, a Lurinx. Olyan legendákat hallottam róla, amit még álmaimban sem gondoltam volna. A történetek alapján pedig segíthet rajtunk akár élve, akár holtan.
Öcsém társaságában vágtam neki életem első nagy utazásának. Kézfejemet a szemem és fejem fölé tartottam, ezzel védekezve a Nap elől.
- Egye a fene ezt a fránya meleget!

Csodás délelőtt kevésbé csodás észre vétele hogy kiürült szinte a gyógynövény készletem. Időszerű pár növényt rovart és gyíkot keresnem a gyógyszereimhez. Össze szedem ami kell és elindulok a beszerző körutamra mielőtt a vén méregkeverő mesterem is előállna valami lehetetlen kéréssel.
Gyakorlatilag lopakodva hagyom el a házat ablakon keresztül, nincs kedvem belefutni senkibe akinek gondja van még ha csak beszélgetne is. Most első a gyógyszerkészletem féltöltése. Így kutyafuttában lépek az erdő csöndjébe, ahol a nyugalom ölel körül és kezdhetem a begyűjtést az évszaknak megfelelő növényekből gyümölcsökből gyökerekből és pár rovar és hüllő is kell.
Az erdő eleinte élettel volt tele, hisz nap mint nap járunk ide gyűjtögetni és vadászni, az erdő minket megszokott. Viszont ahogy haladok egyre beljebb a part irányába az állatok elcsendesednek és a neszek is elhalkulnak. Valami idegen van az erdőben, valami új és gyanítom veszélyes. Tudom nem vagyok harcos, bár ezt páran a munkám során vitatnák, sok technikát dolgoztam ki amik valahogy harcban is működtek. De most koncentráljunk az idegenre, orvosságos táskám egy fa lombjai közé rejtem és megjegyzem jellegzetes illatát és elhelyezkedését is. És most nézük ki az idegen. Fák ágait és törzsét használva közeledem az idegen felé igyekezve minimális zajt csapni vagy legalábbis annyit hogy erdei állatnak higgyen. Amint elég közel érek hozzá csendesen figyelem ki vagy miféle szerzet lehet, illata hasonló mint az elfeké mégis más idegen és sötétséget hordoz. Ki ez?

Miközben a fiatal lány erdőkerülő farkasra vadászik, addig nem is gyanítja, hogy két másik lény követi az ő nyomát. Egyik kiléte felől most még olvasóink nem értesülhetnek.
Ám Shuga egyre közelebb ér a self nőhöz és hamarosan a levelek között megpillantja. Csak rajtuk múlik, hogyan reagálnak, ám a mese harmadik szereplőjét még ő sem fedezte fel. Ám talán nem is baj, elég rosszul cseng már az is, hogy éjtünde mászkál földjükön.
Ten léptei elől pedig egy fácán rebben fel a magas fűből, csak pár lépésnyire tőle.

Lassan lépkedtem az erdőben, és határozottan haladtam, pedig ötletem sem volt, merre keressem a fenevadat. A földön gallyak hevertek, de én figyeltem arra, hogy halkan, nesztelenül lépkedjek a fák között.
Nem ismerem ezt a területet, és bár tudtam, hogy a tájékozódással nem lesz baj, hiszen ez a képességem mindig is jól működött, féltem, hogy segítséget kellett volna kérnem.
- Badarság! Képes vagyok megcsinálni, még egy potyautas teljesen felesleges lenne, csak jártatná a száját, és teljesen felidegesítene az okoskodásával.
Ekkor hátranéztem öcsémre, aki egy méterre követett engem. Egy pillanatra sem maradt le, gondtalanul suhant át a természeti akadályokon. Szemét lesütötte, karját élettelenül lógatta maga mellett.
Mióta elindultunk, egy árva szót sem szólt, de még csak rám sem nézett. Szüntelenül a földet kutatta, és akárhányszor hozzászóltam, csak bólintott egyet. Pedig láttam, hogy az esze máshol jár, hogy nincs itt velem, és hogy valószínűleg még csak meg sem hallott.
Aggódva fordítottam vissza a fejemet, és ez az érzés új volt nekem. Még soha senkit nem féltettem ennyire, sőt, sehogy sem. Mikor anyám beteg volt, akkor is csak mélységes bánat szállt rám, de aggodalom, az sosem.

Egy ág hajlott be elém, és én elsöpörtem az utamból, de ahogy elhaladtam mellette, elengedtem. Az ág kicsúszott a kezemből, én pedig gyorsan utánakaptam, de már nem értem el. Visszacsapott, egyenesen az öcsém felé, a levelek pedig gond nélkül átsuhantak a körvonalán.
Ő semmit sem vett ebből észre, vagy legalábbis nem mutatta, hogy bármi is történt volna, én azonban lefagytam. Csak álltam, és bámultam az ág irányába, ami az öcsém mögött még mozgott egy kicsit.
- Csak átsuhant rajta… minden gond nélkül!
Hirtelen hatalmas teher szakadt rám. Egyszerre éreztem dühöt magam és a természet iránt, féltettem a testvéremet és magamat is és elegem volt a napsütésből, ami átszűrődött a lombok között.
Lehajtott fejjel álltam, és bámultam a lábfejemet, a sok érzésből azt sem tudtam, hogy melyik szerint cselekedjek. Dühöngjek a testvérem halála miatt? Vagy fussak el a félelemtől, ami már az indulás óta állandó társam, és ami igyekszik hátráltatni? Vagy esetleg potyogtassak könnyeket és hozzak magamra szégyent azzal, hogy gyengének mutatom magam?
Aztán hirtelen csak egy furcsa, bizsergést éreztem a kezemben. Odanéztem.
Az öcsém keze beleolvadt az enyémbe, mintha megfogta volna.
Amint tudatosult bennem, mi történik, elkaptam a kezem.
- Tényleg hozzámért? Tényleg megfogta? Tényleg vigasztalni akart?
Tiltakozóan elfordultam.
- Nem, ez nem az én világom- mondtam hangosan. - Ilyet többet ne csinálj!
Aztán elfordultam, és továbbindultam. Igyekeztem elhitetni vele, hogy nem érdekel, mit csinál, hogy követ-e engem, de közben óvatosan hátrapillantottam.
Jött utánam, ugyanúgy egy méter távolságra, és a tekintetét újra lesütötte, úgy, mint eddig.

Már éppen kellemes némaságban haladtunk, mikor váratlanul a földről egy fácán röppent a magasba.
Az oldalamhoz nyúltam. Nálam sosincs fegyver, egy bumerángot kivéve. Ez az az eszköz, ami mindig szórakoztatott, hogy visszatér, és amihez nem kell se két kéz, se testi összeütközés.
Hamar megfogtam, és az állat után hajítottam. Ez valamiféle reflex volt.
A fegyver eltalálta, de csupán az egyik szárnyát. A madár lezuhant a földre, tőlem tíz méterre egy bokorba, míg a bumeráng az előttem lévő fába csapódott bele.
- Na szép! Erdőben persze nem működik!
A fegyverhez léptem először: beragadt a fába. Fél kézzel estem neki, igyekeztem kiszabadítani.

Némán követem a lányt és nem értem néhány tettét, néha megfordul mintha lenne mögötte bárki de se nem érzem az illatát, és szívérrése ütemét sem. Mégis beszél valakihez, aki nincs ott. Örűlt lenne? Nem ennek semmi jele mégis valami követi és én nem látom azt, viszont ha van is valaki mögötte ő se vett még észre.
Egy fácán röppen fel amit egy bumeránggal terít le, noha nem halálosan de azért leszedi. A bumeráng olyan erővel repült hogy egy fa törzsébe mélyedt és még én is látom hogy azt ő nem szedi ki. A lány is érdekes az arca ugyan megégett de talán van lehetőség helyre hozni. Na de nem ezért vagyok itt. Ideje megérdeklődni mit keres.
-Üdv ki vagy te és mit keresel erre felé?- lépek a fához amiben a bumeráng elakadt és egy rántással kiszedem majd a kezébe ejtem Ellépek a sérült madár felé és kérdőn nézek rá.- Élelem vagy csak unatkoztál?

/Bocsi, ez nagyon kicsi lesz!/


Két hősünk összetalálkozott és most jött el az ideje, hogy eldöntsék, harcolni hozta össze őket a sors vagy mást szántak nekik az istenek. Úgy tűnik elég sok mozgásteret hagytak, ha szigorú terveik voltak... Az oawa még nem ismerte fel az északi tündék jellemző vonását, ahogy talán még Ten sem gondolta át eddig, hogy a fenti kérdésre mi a válasz. Ahogy Gyurcsány Ferenc egykor mondta: "Gyorsan eljött az igazság pillanata. Elemezgethetek én még pár hétig, aztán jönnek, akiknek az a dolguk és mondják, hogy ők már kielemezték. Hazánk le van írva!"
Persze az egyikőjükre sem igaz, hogy ne tudnának mondani az elmúlt két évből olyat, amire büszkék lehetnének... Ám a hosszú fejtegetés helyett a Mesélő csak leírja, hogy Shuga orrát szarvas illat csapja meg, ami nem ijed meg az éjtünde jelenlététől. És mivel eddig nem érezte, ez jelentheti azt is, hogy közelebb ért, mint eddig volt.

Ahogy nekifeszülök a fának, érzem, hogy ehhez nagyobb erő, vagy legalább még egy kéz kéne, különben a bumeráng örökre, vagy legalábbis előre meg nem határozható időre beragadna a fába. Nagy erőfeszítésem közepette éppen csak az utolsó pillanatban hallom meg, hogy valami közeledik felém, majd hátrapillantva egy hatalmas két lábon járó tigrissel találom szembe magamat.
Elkapom a kezemet a bumerángról, és legalább egy fél métert ugrok hátra.
Már készülök a támadásra, mikor észreveszem, hogy az idegen nem nagyon zavartatja magát. Odasétál a fához, egy mozdulattal kirántja a fegyvert, majd a kezembe nyomja.
Ha nem érezném magamat fenyegetve, talán még a szám is tátva maradna, ennek ellenére olyan pozíciót veszek fel, hogy bármikor gyorsan támadhassak, vagy elmenekülhessek.
Még életemben nem találkoztam egy darabbal sem, aki az oawák népéből való lenne, mégis hamar kitalálom, hogy ő az.
Ahogyan békésen odasétál az életéért küzdő fácánhoz, megcsodálom, hogy mennyire nem érzi magát veszélyeztetve.
Az ő laza mozgása és viselkedése mellett kicsit idiótának érzem magamat, ennek ellenére nem lazítok.
- Hmm? Mi van?- kérdezek vissza, nem túl udvarias stílusban, mert bár észrevettem, hogy kérdez valamit, hallani nem hallottam a saját gondolataimtól.

-Azt kérdeztem megeszed vagy csak levadásztad? Nem tettem fel nehéz kérdést.-
Kicsit ideges de nem aggódom miatta kisebb is mint én soványabb is és ha úgy harcol ahogy a bumerángot dobálja sok félnivalóm nincs tőle. Ettől függetlenül senki nincs a környéken azt egy szarvast kivéve, aminek ha  van esze kikerüli.
-Gorr vagyok, benned kit tisztelhetek?- A mit még korai de eljön annak is az ideje.
-Tehát kaja vagy hobbi? Ami arra vezetett hogy levadászd? És ha már ismétlés mit keresel erre felé?-Na eddig bírtam, fene a kíváncsi természetem.

Úgy tűnik a nagymacska és az éjtünde egymásra talált. És most még egymásnak sem estek. Talán bölcsebb is volt tőlük, hiszen mind a két fajnak megvannak az előnyei és nehéz ellensúlyozni mind az oawa méretbeli és gyors mozgásbeli előnyét, mind a sötét elfek átkait...
És eközben már Ten hegyes füleivel is meghallhatja, hogy valami még van a közelben. Garrt pedig meglepi, hogy milyen csöndben közlekedett eddig a sza...




A bumerángos fa mögül kilépve a zevadari hátába került hirtelen a trigena, akinek a karmai egyáltalán nem a játékszert akarták megragadni. Két lábra állva rohanja le és miközben szarvaival készül öklelni, mellső végtagjaival megragadni próbálja ebédjét.
Shuga kicsit odébb áll a fácánnál. És csak rajta áll, a BJH segítségére siet-e? (Bajba Jutott Hölgy)

A trigena épp beszélgetőpartneremet nézte ki vacsinak, én meg őt nos a természet durva vicceket alkot. A fácánt leejtem és oldalról igyekszem telibe kapni a pofátlan szarvast. Karmaimat nem ölésre szoktam használni most tapasztalataimat egy ostoba alsóbbrendű, viszont veszélyes ragadozón igyekszem alkalmazni. Lebénítani meghátrálásra kényszeríteni.
-Kislány remélem nem csak nézni szándékozol, hanem segíteni is ha ez az egy itt van több is lehet a környéken. Segíts vagy keress menedéket de dönts végre.-Fogást váltok a dögön mivel megharapni és felöklelni nem tud. Most perpillanat minden azon múlik ki az erősebb, perpille én de nem sokáig tart megölni nem szándékozom de megölöm ha muszáj, hisz én is ragadozó vagyok még ha ezt a népünk elfelejtette már rég.
-Segíts végre.

A nyílt hangnem, amit az oawa megütött, számomra nagyon furcsa volt. Nem találkoztam még olyan fajjal, aki jó szemmel nézne egy idegen sötét elf lányra.
- Öööö... hát, talán megeszem- dobom oda neki, bár semmi kedvem sincs társalogni vele. Azzal lophatná be magát a szívembe, ha most megfordul, és szépen továbbsétál, elfelejtve ezt az egész találkozást, vagy tanácsot ad, de rövidet és lényegre törőt, hogy merre találhatok rá egy gyönyörű erdőkerülő farkasra, és hogy hogyan is vadászhatom le.
Látszólag az oawa nem fél tőlem, bár mostanában egyre többet tapasztalom, hogy önmagamban nem vagyok egy ijesztő látvány.
Bemutatkozni nincs nagy kedvem, az ismerkedést nagyon szívesen elkerülném, de szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségre a sors mást szán nekünk. Hamarosan egy furcsa, agancsos lény tör ki a bokrok közül, két szemfoga hegyesen áll kifele a szájából, csöppet sem biztatóan. Ahogy ránézek, félelem helyett inkább undor ül ki az arcomra.
Időm sem volt az oawára pillantani, hogy ismeri-e a lényt. Eddigi nyugodt jelleme alapján nem nagyon nézem ki belőle, hogy harcos lenne, mégis halált megvető bátorsággal veti rá magát a fenevadra, annak ellenére, hogy az állat engem szemelt ki.
A trigon egyenesen felém ront, agancsát rázva.
Két lépést hátrálok, majd felkészülök a támadásba átforduló védekezésre. Nem az oawa sorsa érdekel, habár kissé megható, hogy nem eredt futásnak, hanem gondolkozás nélkül a segítségemre sietett. Mindenesetre nem ez van rám hatással, hanem hogy továbbra is célpontként szerepelek az állat szemében, ami engem különösen zavar.

Ránézésre nem egy észlénnyel van dolgom - ez van, sajnos engedek az első benyomás és a kinézet általi ítélkezésnek-, így úgy gondolom, felesleges lenne az elméjére hatni.
Az állatra egy igen egyszerű átkot tervezek kiszórni, méghozzá a fájdalom mágiáját, ami gyengévé teheti az állatot, és reményeim szerint nem vadul majd meg a sajgó érzéstől.
Fél kézzel laza kört teszek a levegőben, majd koncentrálva kiszórom a varázslatot az állatra.
Kezem közben a bumeránghoz nyúlva -amit azóta visszatettem az oldalamra- készül az újabb támadásra, ha ez nem lenne elég.

A vadász gyengének mutatkozik az oldalról jövő támadás kivédésében. És nagymacskánk megtöri a lendületét. Karmai ha nincsenek behúzva belemélyednek a húsba és vér csorog ki. Ám a ragadozó -ha a szerencse kedvez neki- elég jónak tűnik a fájdalom tűrésében. És csak még több erőt kapott a bűbájtól, így lehet szükség lesz... a bumeráng mellett még valamire. Ellöki magától a segítő szándékú oawát és előre ugorva megpróbálja leteríteni Tent a két mancsával.
Ám ha a szerencse hőseink oldalára szegődik, akkor dühödt próbálkozása a kitörésre a szorító fogásban halványul el és fájdalom közben lihegve a földre rogy, hogy új erőt gyűjtsön.

/Kocka dobás: Hatos
1 és 2- sikeresen megfogja Shuga
3-6-ig -Két mellső végtagja és harapása veszélyeztet Ten./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

A szerencsénk az volt, hogy a nagymacska oldalról találta el az állatot, és viszonylag a meglepetés erejével támadhatott.
Az lényen ugyan látszott, hogy az átok fájdalmat okoz neki, de harci kedvét csak nagy nehezen sikerült elvenni, az sem valószínű, hogy sokáig. A trigena Gorr szorítása alatt rogyik a földre, és én nem várok sokáig, újabb mágiát küldök rá.
Fogalmam sem volt, hogy milyen kicsin múlott az oawa sikere, és hogy majdnem kicsúszott a karjai közül. Ha Gorr nem járt volna szerencsével, nekem igencsak kapkodnom kellett volna magamat a varázslás közben, vagy rosszabb esetben testi harcba kerültem volna az izmos, félelmetes, és legfőképpen undorító lénnyel, ahol ha fogadni kellett volna, akkor a jóindulatú barátaim -akik nem mellesleg nem nagyon léteznek- biztosan rengeteg pénzt vesztettek volna el.
A varázslat után, hogy már tudtam, a fájdalom nem hatékony fegyver ellene, biztosra akartam menni, így egy komolyabb, de már sokat begyakorolt mágiát hívtam elő. Kezemmel most nem csináltam semmi, egyszerűen csak igyekeztem megbénítani az állatot.

Ha ez sikerül, az állat mozdulatlanul csuklik össze, én pedig odakiáltok az oawának.
- Gyerünk, öld meg, nem sokáig marad mozdulatlanul!
Ebben az esetben már csak Gorron múlik, hogy képes-e megcsinálni, vagy elbénázza.

Bűbájoskodni azt tud, de hogy harcoljon azt nem tenné meg. Hirtelen a haverom vére mellett még egy vérszagra leszek figyelmes ami a lánytól ered. Sérült lenne? Ez már ok hogy ez a fenevad ide dugja az orrát. Majd gondolat menetemet megzavarva a kis hölgy utasítást vakkant felém.
- Gyerünk, öld meg, nem sokáig marad mozdulatlanul!
Észre se vettem hogy elernyedt, gyorsan kitöröm a nyakát és a vérző tetemet más ragadozókra bízom így minket békén hagynak a továbbiakban.
-Ne csak utasítgass néha picit mozdulhatnál is ha nem lököm meg a vacsoravendéget akkor te már vacsi lennél. Hol sérültél meg? Mindegy maradj itt elfutok a táskámért és megnézzük mit tehetünk hogy több ragadozó ne nézzen vacsorának.
Elfutok a táskámért majd vissza fele begyűjtök pár növényt amit vadászok is használnak már ha van eszük. Vissza érkezem hozzá

A Tenre törő vadászt végül közös erővel megölték. A rejtélyes idegen pedig elindul vissza a falujába. És most jött el talán az ideje, hogy próbát tegyünk bizalomból!
Bár a látottak alapján jó eséllyel meg tudta volna ölni a nőt, de két út között kell döntenie. Ha hazudott, lehet erősítéssel jön vissza. És ha nem is állt szándékában becsapni, vajon mennyi az esélye, hogy egyetlen oawa sem hallott még hírből sem a mindig hirtelen felbukkanó támadókról?
Ám ha megadja neki azt, ami Zevadarban a leghalálosabb, a bizalmat, akkor az ígéret szerint ellátásban részesül az erdei elfektől szerzett sebe.
Sok múlik rajta a folytatásnál. Ám igen elbizakodott dolog ragadozóra vadászni, ha maga a vadász is már súlyosan sérült.

Az oawa nem habozik, egyetlen mozdulattal megfosztja az állatot a legértékesebb dologtól, az életétől. Profi módon csinálja, ügyesebben és kíméletesebben nem is tehette volna, bár az én módszereimet nem az irgalom határozza meg... legalábbis igyekszem.
Gorr szavaiból először úgy tűnik, mintha megbántottam volna, majd mégis hangnemet vált, és újra nyíltan és talán kedveskedően beszél hozzám. A hideg kiráz tőle. Csupán azért nem hagyom faképnél, mert amit ajánl, arra nekem nagyon is szükségem van. Legalábbis ezt mesélem be magamnak. De tényleg csak ez lenne az oka?
Na és mi is az, amit felkínál nekem? Valahonnan megérezte a bekötözött sebem illatát, vagy esetleg harc közben a ruhám félrecsúszhatott róla. Furcsállom, hogy nem érdekeli a seb eredete, a kíváncsi természetéből kiindulva biztosra veszem, hogy vagy ezernyi kérdéssel bombáz majd. De a seb iránti lelkesedése még ennél is nagyobb, rögtön felajánlja, hogy rendelkezésemre áll, és hogy már rohan is a gyógyszerekért, meg valami táskáért.
Meg sem várja, hogy válaszoljak, egy pillanat alatt eltűnik, ott hagy faképnél. Döbbenten állok a bokrok között, a trigena holtteste mellett, ráadásul tanácstalanul.
- Most mit tegyek? -motyogom félig hangosan.
Végül is hálásnak kéne lennem, hogy önként ellátja a sebemet. Azt nem tudom, hogy mibe fog ez nekem kerüli, mindenesetre eddig úgy tűnik, hogy ingyen megúszom... de ezt nem venném biztosra. Egy dolgot ugyanis megtanultam: hogy mindennek ára van. Ha nem pénzben kell fizetni, akkor valami más lesz a költség.
Úgy mérem fel, hogy kaptam egy kis szabad időt, eltelhet egy kis időbe, míg az oawa visszatér.
Odasétálok a tetemhez, és szemügyre veszem.
- Fú de ronda vagy! - mondom neki, majd belerúgok egyet. - Majdnem itt hagytam a fogam miattad!
Tekintetem végigfut az állat testén. Így fekve sokkal barátságosabbnak hat.
Három dolog érdekel az állatban: a foga, az agancsa és a szőr a hátán. Ha már itt fekszik, holtan, kihasználom az alkalmat. Odahajolok az agancsához, és erőlködve letörök egy kis darabot. Tulajdonképpen ötletem sincs, hogy miért csináltam.
~Talán jól jöhet még, talán csak megtartom trófeaként.~
Akkor jut eszembe, hogy talán nem kéne ilyen nyugodtan várakoznom. Mi van akkor, ha az oawa közel sem olyan naiv, mint amilyennek tűnik. Mi van akkor, ha nem segítő szándékból futott vissza a faluhoz, hanem erősítést hoz ellenem.
Szívem dobban egy nagyot, tanácstalanul nézek körbe.
~Mitévő legyek?~
Végül arrébb sétálok egy csöppet, és ott megbújok egy bokor mögötti mélyedésben.
~Innen látom, hogy egyedül jön-e vissza.~
Arra nem gondolok, hogy Gorr szaglása kiváló, és hogy talán menekülés esetén az a kis távolság nem biztos, hogy elég lesz.

Mázlimra nem kell messzire mennem táskámat meglelem ahol hagytam így könnyebben el láthatom sérülését, és nem ránt magára valami éhenkórász ragadozót. Útban visszafelé még begyűjtök némi levelet fakérgeket gyökereket és két férget is a krémhez. Utam végeztekor nem lep meg hogy nincs a tisztáson de szívdobogását és a sebe szagát még hallom illetve érzem. Ha bújócskázni akar lelke rajta előkészítem ami még kell a kenőcs elkészítéséhez. Majd a késemet elővéve eltöprengek végignézem a prédám tetemét és egy zsírosabb részen felvágom kivéve a zsírmirigyeit és pár belsőséget amik serkentik a vérképzést. Török le a szarvából is azt egy edénybe rakom és porrá őrlöm, csendesen adom hozzá az összetevőket mindent szét vágva pépesre zúzva hogy egy masszív szagelfedő gyógykenőcsöt készítsek. Csendesen dolgozom míg megfelelőnek nem ítélem. Amint elkészül egyenesen rejtőzködő kisasszonyra nézek.
-A kenőcs kész már csak megnézném a sebedet, azután hazudhatsz valamit mi történt veled. És elmesélheted mi hozott ide.

Nem kell sokáig várnom. Alig telik el egy kis idő, apró zajra leszek figyelmes, és a bokorból feltűntnik az oawa... egyedül.Nem veszi a lelkére, hogy nem talál ott, leguggol, és békésen elkezd matatni a táskájában.
Az ágakat lehajtva nézem, hogy mit művel.
Egy tálba gyógynövényeket, és különös, számomra ismeretlen anyagokat kever össze, még a halott trigenát is felhasználja.
Mikor végez, lassan és nyugodtan megfordul, és egyenesen a bokor felé néz, ahol én lapulok.
-A kenőcs kész már csak megnézném a sebedet, azután hazudhatsz valamit mi történt veled. És elmesélheted mi hozott ide- mondja.
Kész, kudarcot vallottam, beismerem. De mivel büszkeségem valamennyi azért még van, szó nélkül felállok a növény mögül, és kecsesen elindulok felé. Nem mondok semmit, így is elég kellemetlen a helyzet, hát még ha elkezdenék magyarázkodni.
Tekintetem az oawa saját készítésű kenőcsére téved.
~Túl szép, hogy igaz legyen~
Sóhajtok egy nagyot. Ha tényleg gyógyító hatású, akkor sokba fog nekem kerülni. De az sem biztos, hogy nem csak egy hazugság, vagy ízléstelen tréfa.
Amikor öt lépésre kerülök tőle, megtorpanok.
- Mit kérsz érte cserébe?

- Mit kérsz érte cserébe?
-Hűha rögtön üzletnek kell lennie mi mert odakint nálatok egy kicsit mohók vagytok. El se tudod képzelni hogy valaki csak úgy el lássa a sebedet mi?-szegezem neki a kérdést- De hogy örömed leljed a dologban egy majdani szívesség lesz az ára, hogy mi arról halvány lilám sincs majd ott kiderül.
Amint leveszi végre a felsőjét vagy szabaddá teszi a sebet megtisztítom az egyik közeli bokorban farkas almát keresek, igaz ez jobb esetben állatokra alkalmazzák de egyéb élőlényeknél is ugyanazt a hatást érjük el. Kitisztítja a sebet és csökkenti az elfertőződés esélyét. Ezt zúzom karomban össze és a masszát a sebére téve dörzsölöm bele, nem fog megtapsolni de bele se hal. Ha kikapná a kezét szimplán megfogok pár idegpontot ahol tartom a kezét és nem megy sehova pláne nem lebénult kézzel. Amint végzek a seb kitisztításával megszagolom hogy van e bármilyen méreg okozta roncsolódás a sebben, de ahogy látom csak harcolt valakivel. A kérdés kik kergethették meg a partól ami elég messze van ide. Bekenem a sebét és finoman masszírozva bele dörzsölöm a kenőcsöt. Amint végzek egy kis energiával felgyorsítom a gyógyulását.
És bekötöm friss gyolccsal a sebét. Amint végeztem a kenőcs maradékát elcsomagolom és neki adom.
-Napi 2x kend be vele vékony réteggel, masszírozd amíg beissza. Minden kezelés előtt tisztítsd ki vagy leharapom a fejedet. És most jöhet a mese onnantól hogy a víz imádó elfek kitettek a parton.

-Hűha rögtön üzletnek kell lennie mi, mert odakint nálatok egy kicsit mohók vagytok- válaszol a már megszokott hirtelen hangnemváltozással.
~Ezek szerint tisztában van vele, hogy ki vagyok? És mégis minden előítélet nélkül lépett velem kapcsolatba?~
-De hogy örömed leljed a dologban, egy majdani szívesség lesz az ára, hogy mi arról halvány lilám sincs majd ott kiderül- teszi hozzá.
Odalépek hozzá, csupán az első mondata cseng a fülemben. Mohóság lenne ez? Én inkább azt mondanám, hogy tisztában vagyok a feltételekkel...
Semmiképpen sincs szándékomban levenni a pólóm, inkább csak felhúzom a kötésig. Valamiért kellemetlen érzés fog el, amikor a szövetre téved a kezem. Kérdezni fogja, hogy ki látta el? Vagy arra gondol, hogy én voltam?

Aztán a kenőcsből felken egy keveset az ujjára, aztán a hasamra. Iszonyúan csíp, de nem tetethetem magam gyengének. Ez alapszabály, így hát csak egy kicsit mozdulok meg a váratlan ingertől.
Használati utasítást is ad nekem, hogy a tartós gyógyulást útjára léphessek. Kétszer kell bekennem naponta, de nem túl vastagon. Nem mondja, hogy káros lehet, de azért kockáztatni sem akarok. Maradok inkább a vékony rétegnél.
Akkor villan át az agyamon egy gondolat.
~Nem tetszik ez nekem. Pénzt fizetni neki nem bonyolult, valamiféle szolgálatot már annál inkább. Főleg, ha nem tudom, hogy mi is lesz az.~
Talán túlságosan jónak tűnt, hogy végre egy gonddal kevesebb lesz, és a hasam nem fog már fájni. Ezért nem nagyon tétováztam és gondolkodtam.
- Bocs, de mégsem biztos, hogy ez így jó lesz...
Megpróbálok ellépni tőle, de ő a béna karom után nyúl, és elkapja. Mindig iritál ha hozzáérnek, pedig nem érzek semmit a bőrömön. Csupán abból veszem észre a történteket, hogy a vállam nem enged, miközben én fordulnék el.
Nem sejtem, hogy valami idegpontot próbált volna eltalálni, hogy egy helyben tartson.
- Nem ígérhetek meg látatlanban semmit - teszem hozzá magyarázatképpen. -Szóval inkább tartsd meg a kenőcsödet.
Azzal kitépem a karomat a mancsából, vállból indítva a mozdulatot.

Gyakorlatilag nem lep meg reakciója én se bíznák abban aki csak úgy ad valamit de nálunk ez gyakorlatilag természetes nem a pénz körül forog a világunk inkább a kutatások és egyéb mások számára unalmas dolgok érdekelnek minket.
-Komolyan azt hiszed mindent csak az érdekek uralnak? Elég kifacsart logikájú társaság lehettek. A kenőcs ajándék de ha így jobban tetszik az életed múlik rajta mivel a sebedet elfedi és szagát is eltünteti ami vadászatnál lényeges.-Jegyzem meg miközben gyanús hogy a technikám sikerült mégis ki jött belőle.-Elmeséled mitől bénult le a karod?-Guggolok vissza a tetemhez és lassan és óvatosan kiszedem ami nekem még kell belőle. Húsa nem érdekel legyen a ragadozóké, nem mintha nem lenne finom csak perpillanat nem kaja hanem gyógyszer adalékként van kezelve. Szarvából is török le egy nagyobb darabot és kisebb darabokra törve elpakolok.
-Mesélsz a karodról? Esetleg helyre hozható ha nem vagy ilyen távólságtartó és rettegsz az esetleges elf támadóktól.

Az oawa végül mégis ellátja a sebemet.
- Komolyan azt hiszed mindent csak az érdekek uralnak? Elég kifacsart logikájú társaság lehettek- állapítja meg.
~Persze... Nálunk ez tényleg nem szokás. Egy idegent ellátni, ingyen és önzetlenül. Én nem lennék rá képes, hogy valakiben rögtön megbízzak, és minden ismeret nélkül segítsek rajta.~
Vonakodva hallgatom, ahogy a férfi beszél, amikor azon kapom magamat, hogy valami furcsán töröm a fejemet. Éppen azon gondolkoztam, hogy hogyan köszönhetném meg neki.
~Ezt verd ki a fejedből, de gyorsan!~ szólok magamra. Nagyon megriadtam, hogy ilyesfajta gondolatok jártak a fejemben. Talán az sem segített a dolgon, hogy rájöttem: itt nem az ő nyitottsága és segítőkészsége a probléma, hanem az én illetlenségem. Ez az idegen majdhogynem az életemet mentette meg... kétszer. Inkább másfélszer. Én pedig még csak egy köszönömöt sem vagyok képes kipréselni.
- Elmeséled mitől bénult le a karod?- fordul felém, miközben halott állat körül tesz- vesz.
A kérdése villámként fut át az agyamon. Nem is sejti, hogy milyen érzékeny pontra tapintott. Ösztönösen hátrakapom a tekintetemet, visszafordulok a testvérem felé. A szellem egyenesen a szemembe néz, tekintetéből valamiféle bölcsesség árad. Fejével int, hogy nem tetszik neki ez a túl sok kérdés.
Ami azt illeti nekem se. Az oawa könnyed hangsúlyban kérdezett rá, ami az ő helyzetében egyértelmű, de ez nekem rosszul esik. Nincs kedvem kitárni egész életemet az idegennek, nem az a típus vagyok. Ráadásul mióta az Garral találkoztam, túl sok érzelem váltakozik bennem. Meglepetés, rokonszenv,harag, félelem, lelkiismeret furdalás, és most megint valamiféle kellemetlen érzés.
Az oawa jelleme kimondottan érdekel, olyan furcsa, annyira mást, mint a megszokott, még tetszik is, hogy nem adja fel, és talán egy kicsit tisztel... vagy csak érdekli a sorsom. Ugyanakkor az eddigi tapasztalataim alapján bekapcsolt a riasztóm, ami arra figyelmeztet, hogy túl közel vagyok a határhoz. Ideje véget vetni ennek.
Végül a testvérem véleménye dönt. Hihetetlen, hogy az életben mindig ő volt a gyerekesebb, most viszont az ő szavára hallgatok. Hiába, az emberek változnak. Főleg, ha ennyi minden történik velük.
- Sérülés...- motyogom az egyértelmű választ, miközben a kenőcsöt belepottyantom a táskába. Kőszívű és önző tolvajnak érzem magamat, és az is vagyok. Csupán egy kicsin múlott, hogy elkezdjem sajnálni az idegent. Pont egy ilyennel kellett összehoznia a sorsnak, mint én!
- Nekem viszont most...- mutatok a hátam mögé, és lassan elkezdek hátrálni arrafelé, amerről jöttem. Aztán zavaromban ökölbe szorítom a kezemet, és erőt veszek magamon. Sarkon fordulok egy határozott mozdulattal, és elindulok vissza az ösvényen. Most a testvérem vezet, én képtelen lennék rá.

-Oké fuss csak magad elől kicsi sötét elf de attól hogy valami képzetre hallgatsz a kezed nem jön helyre.
Folytatom a lassú munkám közben és hallom hogy a távozás mellett dönt.
-Ha meggondolod magad a bénának tűnő kezeddel kapcsolatosan itt, pontosabban az erdőben megtalálsz. Ha ostoba mód meghalnál nos akkor is keress meg hogy értelmet pofozzak beléd. No mindegy szabad lény vagy azt teszel amit akarsz, a fácán marad mert meg gyógyítom.
Vissza térek a madárhoz megnézem sérüléseit amik gyanítom nem vészesek csak kerge madár döglöttet játszik.