Egyetlen személy lopakodott a sötét éjszakában, nem látszott tapasztalt utazónak a környéken, mégis magabiztosan haladt előre míg egy meg felelő pontot nem talált ahhoz hogy meg pihenjen egy kisebb a kövek között lévő lyukban. Ahogy belépett az idevezető úton néhány kavicsot, faágat, és egyéb apró dolgot hagyott hátra ha esetleg váratlan vendége támadna az éjszakában. Ahogy fel lángolt a tűz fénye valamennyire elárulja hol rejtőzik az elf, viszont kérdéses hogy jár-e olyan lélek Neminra ezen részén aki elég bátor hogy megnézze ki is keresett menedéket az estére.

Ha közelítesz hamar észre veheted hogy a barlang tágasabb, így a bent lévő személyt nem látod egyelőre. Ahogy haladsz előre a tűznek köszönhetően a legtöbb csapdát kiszúrhatod amennyiben kicsit figyelmesebb vagy. Könnyen elkerülhetőek, talán csak a vadállatok miatt állították őket? Rajtad áll hogy be merészkedsz a fényben úszó barlang szerű valamibe.

Haladok előre, pedig szinte már koromsötét van. Kissé fázom, pedig a menyasszonyi ruhán felül ott van egy melegebb zöld köpeny. Kezdek fáradni, így ezért a lábam meg-megbotlik valamiben. Magam elé tekintek, s abban reménykedem, hogy találok egy helyet, ahol meghúzhatom magam. Kezem folyamatosan magam előtt tartom, mert olykor egy-egy faág benyúlik az utamba, vagy éppenséggel inda állja el az utamat. Mikor lesz már végre? Pihenni akarok! Tán a sors hozza úgy, de a távolban megpillantok némi fényt. Magamban örülök ennek a ténynek, s az sem érdekel, hogy esetleg banditákba botlok. Valamennyire tudok védekezni, de természetesen túlerővel szemben nincs esélyem. Megváltoztatom az útirányt, s közeledés közben néha-néha megállok hallgatózni. Milyen hangok jöhetnek onnan? Egyáltalán van ott valaki?
Mikor szinte már ott vagyok, akkor látom, hogy egész tágas zúg. Estére jó lesz itt meghúzni magam. Elindulok befelé, hogy minél hamarabb a meleget adó tűz mellett tudhassam magam, azonban a bejutás nem olyan egyszerű. Megpillantom a csapdákat, s egy darabig figyelem az elhelyezkedésüket.
~ Óvatos alak lehet ~ nyelek egyet. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon veszélyes is? Sóvárogva figyelem a tüzet, s ez az érzés győzedelmeskedik. Újra elindulok, s fáradt lábemelésekkel használom el az a csöppnyi erőm is. Ha sikerül odajutnom a tűzhöz, akkor letérdelek mellé kellő távolságban, majd egy jól hallható sóhaj szökken fel ajkaim közül. Nem, nem nézek körbe, hogy esetleg van-e valaki, vagy sem. Ez már az én tüzem.

Egy a barlang sötétebb zugában keresek estére menedéket, a tűz fénye lágyan vetül csak ide, ellenben annak melegével ami lassan szépen meg tölti a barlangot. Ahogy már kezdenék ellazulni az esti pihenőre készülve egy váratlan vendégem támad. Teljesen behúzom magam a sötétbe, tökéletes álcát biztosítva magam számára a sötét bőröm miatt, majd meg látom hogy egy a zöldikék közül sétált be mind ha övé lenne a barlang. Varázslathoz nyúlnék, de az elf sokkalta fáradtabb mint gondoltam, talán így nem jelent akkora veszélyt. Lassan lépek elő ahogy a fény a fekete fémvértem nyeli el. Majd végig mérem a térdelő hölgyet, és meg szólalok.
-Kellemes meglepetést egy erdeibe botlani ezen a vidéken, a kérdés csupán az hogy ellenség vagy barát?
Majd lassan lépek közelebb, bár kardomat csak a földre nézve tartom, mégis igyekezve elég közel tartani azt ha véletlen védekeznem avagy támadnom kellene. Remélhetőleg ma este elkerülhetem a vér lemosását a fegyveremről, páncélomról, és kimosását a ruházatomból.

A köpenyem lekanyarintásán fáradozok – ami most sokkal lassabban megy, mint máskor –, mikor a látómezőm szélén valami megmozdul. Elnyütt apró nyögéssel próbálom álló helyzetbe tornázni magam, miközben testem minden egyes pontja sikolt a cselekedet ellen. Felállok ugyan, de  az egész tartásomon látszik, hogy nem állok biztosan a lábamon. Látom, hogy a fegyvere közelében tartja a kezét, legelőször ezt szúrom ki. Csupán utána jön a többi. A kérdése és a közeledése hallatán  hátrálok egy picit, mert jobb ha megtartom a távolságot köztünk.
- Nincs fegyverem – ezzel egyetemben megint csak leroskadok a földre, s a tüzet bámulom. Csak két perccel később nyúlok oda a köpenyemhez, hogy végre lehúzzam magamról. Rögtön láthatóvá válik a nagy rubinnal ellátott nyakpántom, s alatta nem sokkal a rubinnal díszített nyakláncom.  A testem örül annak, hogy nem kell állni én pedig annak, hogy nem fagyok meg ebben az érintetlen vadonban. A kis elemózsiás táskámért nyúlok, de nem sokkal később rá kell jönnöm, hogy nincs benne ennivaló. Hogy figyelek e a másikra? Nos nem úgy tűnik, hogy foglalkoznék vele.  Egy azonban biztosan kiderülhet a számára, hogy nem vagyok az ellensége. Mivel nincs semmi ennivalóm, így a barlangból nézek kifelé a sötétségbe.
~ Keresnem kell valami ehetőt! ~ fel sem merül, hogy a másiktól kérjek. Egy ideje már a vadont járom, s bizony az ember megtanul olykor koplalni.

Szinte össze van esve, ép csak sikerül felállnia és tartani a távolságot valamennyire mire majdnem össze esik, pont ez nem hiányzott ezen a helyen. Egyszerűbb lenne végezni vele, de nem vagyok szörnyeteg legalábbis indok nélkül feleslegesen ontok vért. Leteszem a fegyveremet közel a tűzhöz s anélkül lépek közelebb és próbálok neki segíteni azzal hogy közelebb viszem a tűzhöz. Fránya kedvességem, a végén még azt fogják hinni hogy elpuhultam az elmúlt idők eseményei miatt. Mind egy, jelenleg nagyobb problémát jelent az erdei mint a hírnevem, főleg ha a helyiek ránk találnak. Lassan nyúlok egy fekete, kopott, bőrerszényért amiből egy kis darab kenyeret és sült halat bányászok elő némi Zevadari borral. Majd újra meg szólalok ahogy fel ajánlom az ételt és italt.
-Tessék, szükséged lesz rá, a helyiek nem túl barátságosak az idegenekkel, szóval szükséged lesz az erődre.
Közöltem ahogy felállok mellőle és kardomat újra kezembe véve lépek a barlang egy zugába amit egy fekete vászon takar. Mögötte elhelyezem a kardom majd egy vastagabb, Werit tigrisből készült szőrmét veszek elő. Ahogy vissza lépek úgy terítem le a szőrmét a tűzmellé majd az elf újra a hangomra lehet figyelmes.
-Dreyndra vagyok bár ebből biztosan rá jöttél teljes kilétemre, akárhogy is nem jelent veszélyt.
Majd egy levegőnyi szünetet tartok és már csak tényleg reménykedhetem hogy nem bánom meg túlzott kedvességem.
-Feküdj le és aludj ha akarsz, a barlang jól védett a csapdáknak köszönhetően így biztonságba vagyunk reggelig. -Akkor majd eldönthetjük hogyan tovább.
Bár nem számítottam társaságra az estére még is úgy néz ki hogy gyermek megőrzést vállaltam. Főleg miután jobban szemügyre veszem a díszes ruházatot és ékszereket gondolkozom el azon hogy mégis kicsoda az elf és hogy mennyire befolyásos a zöldikéknél.

Micsoda? Csak így fogdos és segít? Nos, ha a másik nem vaksi, akkor észlelheti, hogy olykor megremegek az érintésétől. Próbálom némán tűrni a segítségét, sőt mi több élelmet hoz nekem. Csak pislogok rá, hogy ezt tényleg így gondolja? Nem csupán átverés? Az a gondolat nem hagy nyugodni, mikor közli a helyiek nem barátságosak.
- Én nem találkoztam senkivel sem. - sóhajtok egyet, miközben ránézek az ételre és italra, amit hozott. Ránézek, miközben kezem kinyúl az ételért. Nem kapkodom el, hanem szégyen szemre megszaglászom és nyomkodom, hogy neme nincs benne valami trükk. Mikor visszatér a szőrmével, akkor az én szívembe szomorúság költözik a Werit bunda láttán. A bemutatkozására kitörök a búbánat fátylából, s hitetlenkedve nézek rá. Ennyire barátkozós lenne? Nem ez is valami ócska trükk? Elnyerni a másik szimpátiáját, hogy aztán mélyebb és vérzőbb sebet ejtsen rajtam?
- Én csupán felfedező vagyok – ezzel egyetemben többet nem árulok el magamról. Óvatosan elkezdem enni, hol a kenyérbe, hol pedig a halba. Sokáig nyammogok a falatokon, hogy teljesen kiélvezve az ízét hodoljak az evés örömének. Meg vagyok mentve, de ettől függetlenül nem érzem magam adósnak. Mikor végzek az evéssel, akkor jön a bor. A szájamhoz emelem, majd iszok. Tán két korty csúszik le csupán, mert aztán köhögni kezdek. Számomra túlságosan erős! Sikerül némi bort locsolnom a tűzbe az akcióm során.
- Te meg akarsz mérgezni? - nézek rá kérdőn, s látom engem vizslat. Ösztönösen fordulok el, miközben felsőtestem takarom az egyik kezemmel.
- Úgy nézel rám, mintha nem láttál volna nőt – fogalmam sincs, hogy jobban érdekli őt azon ékszerek, amit én viselek.  Tán, hogy mégis mutassam a hálám, így nevem elárulom neki.
- Pyesra Minwor

Pont annyira furán bámul rám mint Alia tette vagy akárki akinek nem a hírnevemet adó gyilkos, kegyetlen, sötét elf énemet mutatom. Megszoktam már, nem zavart annyira ahogy a szavait figyelem a kellő távolság tartás csipetnyi félelemmel, pont ahogy megszoktam otthon a szolgáktól. Majd feltesz egy kérdést amivel a segítő szándékot nem szokás meg sérteni, de hát ez nem egy általános segítőkész valakitől jött hanem egy hírhedt hadvezértől. Félig elmosolyodom ahogy meg rázom a fejem nem leges válaszként majd meg is szólalok mellé
-Nem áll szándékomban, egyelőre nem tettél ellenem semmit.
Majd a megjegyzésére leszek figyelmes, szinte már támadó jellegű sértés de kaptam már rosszabbat is jött ment zöldikéktől, de nem tudom válasz nélkül hagyni.
-Hm, felvágták a nyelved ez már biztos, ezt most elnézem neked.
Közöltem ridegen, elvégre örülhetne hogy egyáltalán életben van még nem hogy még a saját készleteimből adjak neki, de hát csak egy újabb arrogáns zöldike. De hát ezt már meg szokhattam volna tőlük. Végül elárulja a nevét, nem sokat mond talán tényleg csak egy utazó annak ellenére hogy nemes hölgyeket is ritkán látni ilyen ékszerrel.
-Örülök hogy meg ismerhetlek, most pedig ha lehet aludj, reggel majd rá érünk eldönteni hogyan tovább.
Majd felállok és eltűnök a sötét vászon mögött, ahol egy kisebb résben már kényelmesen befészkeltem az estére. Akárhogy alakul félig éber álmomból korábban felkelek mint hogy az első nap sugár elérné a barlang bejáratát. Ahogy kilépek a vászon mögül az erdei még alszik így hát csendben várom hogy felkeljen.
-Jó reggelt, a zsákban melletted találsz némi kenyeret, meg a kulacsban, egyelőre ennyit tudok adni.
Közöltem valamivel barátságosabb hangnemben mint amihez hozzá szokhattak azok akikkel beszélek.
-Szóval mi szél hozott egy erdeit erre a kietlen, veszélyes, pusztaságba?
Tettem fel a kérdést ahogy utolsó darabjait veszem fel páncélomnak és kardomat is helyére függesztem.

Egyszer mosolyog, máskor rám szól és legvégül csupán annyit mond, hogy pihenjek. Nos, nem kell sok ahhoz, hogy némi idő után álomba szenderedjek a tűz mellett. Másnap lassan kezdek el ébredezni, s első dolgom az, hogy az ékszereim ellenőrizzem, hogy megvannak-e még. Szerencsére a másik nem tett semmi olyasmit. A köszönésére leszek figyelmes, amit álmos arccal viszonozok.
- Jó reggelt! - ránézek a zsákra, ami mellettem van, aztán szó nélkül nyúlok érte. Éhes vagyok, megint. Elkezdek enni, mikor ő kérdéssel bombáz engem.
- Mint mondtam felfedező vagyok. Nincs különösebb úti célom jelen pillanatban. - mondom, mikor lenyeltem egy falatkát. Egy darabig nem harapok bele az ételbe, inkább csak nézem, hogyan szenved a másik a páncél felvételével.
- Szeretem az újdonságot – toldom meg a beszélgetésünket ennyivel, s nem többel. Elkezdem majszolni az étel többi részét. Mikor tele lesz a gyomrom, akkor elégedett arccal állok fel. Mozdulatom könnyed, mint a játékos szél. Nyoma sincs a tegnapi fáradtságnak. Némi izomlázam van, de azt már megszoktam.
- S mit keres itt a magadfajta népség? Kihívást? Háborút? - találom meg a hangom, miközben azon jár az agyam, hogy ez a nyakpánt mennyire zavar?! Nagyon. Így minden további nélkül nyúlok hátra , hogy pár könnyed mozdulattal megszabaduljak tőle. Ég és föld a kettő, az utóbbi javára. Ellenben azt érzem, mikor a kezemmel végigsimítok azon a területen ahol volt, hogy már szorított. Zsíros kézzel nyújtom a másik felé a meglehetősen drága ékszert.
- A vendéglátásért cserébe – s abban reménykedem, hogy elfogadja és megszabadul tőle. Nekem valaha jelentett valamit, de most számomra semmit. Semmi pénzért nem tenném vissza a nyakamra.
- De ha keveslenéd – ezzel nyúlok a súlyos rubinos nyakláncért, s hamar az is a kezemben végzi.

A legfontosabbakat pakolom vissza a saját zsákjaimba amint végeztem a páncélom felvételével, nem igazán figyelek az elfre csak annak kérdésére leszek figyelmes.
-Megoldást, megváltást, reményt, avagy valami ezeknek be illő dolgot.
Közöltem ridegen a választ, majd arra leszek figyelmes amit felém nyújt, nem nézek az elfre még most sem. Élőholt paripám meg idézéssel vagyok elfoglalva majd amint ez meg történt arra szerelem fel azon dolgokat amiket nem magamra aggatok, szóval minden mást ami nem kell a harchoz.
-Ott a zsák, abban tárolhatod nekem ilyenekre nincs szükségem, elvégre megvannak a hadvezéri rangom előnyei és hátrányai.
Közöltem ahogy az utolsó dolgokat is lovamra teszem, lassan indulásra kész vagyok mégis habozok elindulni majd újra az elfre nézek.
-Azt mondat szereted az új dolgokat, tarts velem és mutathatok néhány érdekességet, feltéve ha meg találjuk.
Ajánlottam fel egy közös utazást, kalandot, saját céljaimért. Meglátjuk, mi történik, minden esetre ha Minwor igent mond max figyelek rá útközben hogy ne essen súlyos bántódása.

Elkezd pakolászni a sötét elf társam, így nem igazán figyel arra, amit közlök. Régen tán az ilyesmin felhúztam magam, de most csupán egy apró vállrándítással tudom le. Nem az én bajom lesz, hanem az övé. Mikor méltóztat valamit mondani, akkor az viszont elgondolkoztat. Arra leszek figyelmes, hogy valamit elkezd idézni. A végeredmény láttán a gyomrom tartalma elkezd rakoncátlankodni, s abban reménykedek, hogy nem akar újra napvilágot látni. Valami förtelmesen csúnyán néz ki, s amivel biztosan nem szeretnék érintkezni egy pillanatra se. Természetet, s az életet szeretem. A halott dolgok taszítanak. Elhúzódok a közeléből, még mielőtt bármi baj történne.
- Ha nem kell, akkor mivel hálálhatnám meg a szívességet? - nézek rá, mert nem hinném, hogy engednék neki, hogy hadvezérként ilyen csillogó és értékes ékszert viseljen magán. Én csupán meg akarok szabadulni ezektől semmi egyéb. Mikor elhangzik az mondata, akkor ennyit szólok.
- Mit keresel? Talán segíthetek megtalálni. - ajánlom fel magam részéről a segítséget.  Odalépdelek a köpenyemhez, s felkanyarítom magamra. Az ékszereket ott fogom a kezembe, mikor felmerül bennem a kérdés, hogy itt hagyjam-e? Nem! Ezt el lehet adni, s nagy pénzhez jutok általa. Fokozatosan legyőzve undorom, közelítek a halott hátashoz, s bepakolom a zsákba a csecsebecsét. Még ott vannak rajtam a fülbevalók, amik szintén értékesek. Az egyelőre nem zavar.
- Nos mehetünk

Lassan vezetem ki a lovat a barlangból majd vissza tekintek az új útitársamra, nem gondolkozom azon hogy teljesen el mondjam miért is érkeztem erre az elhagyatott helyre mégis valamit kikellet találnom.
-Mint mondtam, megoldást egy problémára bár erősen kétlem hogy találok itt bármit is, de hát mindig ott vannak a dolgok ahol a legkevésbé keresnéd.
Közöltem ahogy felülök a hátasra és lassan indulok meg egy valakik által kijárt úton, fene tudja hova vezet de nekem meg felel.

Ha Pyesra nem szól hozzám akkor igen csendes utunk van, ha pedig még is kérdez, vagy csak úgy átlagosan próbál beszélgetést kezdeményezni nem nagyon kap többet egyszavas igen, esetleg, talán, nem tudom, válaszokon kívül. Ahogy végül elérünk az út elméleti végére egy kisebb törzsi falura leszek figyelmes, ahogy le ugrok a lovamról úgy tüntettem el a közeli bokrokban.
-Helyiek, nem tudom te hogy vagy vele de én nem szívesen lennék a mai vacsorájuk, szóval keresünk másik utat vagy vágjunk utat magunknak?
Tettem fel a kérdés amit ha egymagam lennék már lóháton masíroztam volna be leölni a legtöbb törzsit de most nem egyedül vagyok, így kíváncsian vártam a zöldike véleményét.

Látom, hogy útitársam kivezeti a dögét a barlangból, s én egy ideig csupán nézem. Utána indulok meg kifelé én is. Mikor mellé érkezem, akkor ránézek, majd szóra nyitom az ajkaim.
- Jól van, a te dolgok, s nem az enyém. Szívesen elkísérlek, megyek veled. - ezzel egyetemben, ha elindul, akkor én megyek utána. Azon gondolkozom, hogy miért hozta el a lovát ebbe a sűrűbe? Egyáltalán nem lehet itt közlekedni, csupán két lábbal. Így hátulról tán látom, ahol egy-egy helyen lehajol, vagy egy-egy indát.
Csendesen haladunk, hiszen én a környezetemet figyelem egy idő után. Nézem a nyomokat, s próbálok rájönni, hogy vajon kik járhattak már erre. Hosszúra nyúlik a csend, mindaddig, míg a társam le nem száll a lováról, s egy szép nagy bokor mögött eltünteti. Érdekes, hogy itt jóval nagyobb bokrok találhatók, mint máshol utazásaim során. El lehet mögé bújtatni egy lovat. Odafordulok, mikor hozzám beszél. A vacsora szó hallatán csupán megrezzenek, mert én nem szívesen lennék fenséges eledel.
- Kerüljük ki őket nagy ívben, nem szeretnék harcolni – ölni pedig pláne nem. Békességet szeretem, ahol nincs ott a vér, s a halál. Ha nem akadékoskodik velem, akkor én könnyedén térek le erről a kis ösvényről. Hogy tud-e követni a társam? Bele sem gondolok, csak arra koncentrálok, hogy nagy ívben elkerüljük ezen falucskát. Pár gally megkarcolja finom bőröm, aztán egyszer csak a következőnél azt érzem, hogy valami megfogta a ruhám.
~ A francba! Beakadtam! Pont most kell? ~ ráadásul így innen elölről nem érzékelem, hogy melyik részen. Így a kiszabadulás sem könnyű.

Megvonnom a vállam ahogy eldől hogy kerülünk, nem vagyok szívbajos ha csatáról van szó avagy annak elkerüléséről de most elgondolkozom hogy ez-e az ésszerű cselekedet-e. Majd eldől ez is a szerencse állandóan változó rulett asztalán.

Ahogy elhagyjuk a járhatóbb utat páncélzatom masszívsága ellenére könnyedén megyek előre az akadályokkal teli úton, sőt talán könnyeben is annak köszönhetően hogy nem igazán tudok felakadni a helyi flórában. Majd néhány lépés után az erdeire nézek aki úgy látszik meg akadt, nem vagyok aggódó személy de jobb az elővigyázatosság ezen a területen így felé kezdek lépkedni egy eddig rejtet tőrt előhúzva páncélom kesztyűjéből. Ahogy oda érek nézzek rá a zöldikére, majd szólalok meg.
-Kell segítség?
Kérdezem ahogy végig nézzem hol is akadhatott fel ha ez történt és hogy egyszerűbb-e a drágának tűnő ruhájából vagy az ágból lenyesni egy darabot a tőrrel. Majd mozgolódásra leszek figyelmes a tábor felőli fáktól. Talán kiszúrtak volna amikor letértünk a normális ösvényről? Előfordulhat, de akkor viszont ezek azok lennének akiket kereshettem vagy a helyi őslakosok és ha igen akkor mennyi? Kardomért nyúlok ahogy lassan igyekszem az egyik fához lapulni, s kezemmel intem erre a zöldikét is ahogy meg várom az érkezőket hogy felfegyjék magukat.


Innentől pedig Uráldur veszi át a mesélő szerepét.

Magamban morgolódok, hogy felakadtam egy faágba. Nem merek mozdulni, mert van olyan sejtésem, hogy a finom anyag könnyedén elszakadna. Én meg szégyen szemre hamar ruhátlanná válnék. Abban reménykedek, hogy társam meglátja a problémát, amint odaér hozzám. Nem kell sok hozzá, hogy meghalljam a hangját.
- Kell, beakadtam – bosszús a hangom, azonban a sors úgy rendezi a dolgokat, hogy nem sokáig hodolhatok a tétlenségnek. Hallom a közelből érkező zajt, így arra sétálok, amerre a Sötétke van. Feltűnik nekem, hogy a kardjáért nyúl, felkészülve arra, hogy lecsaphasson. Legalábbis remélem, hogy nem fog elhamarkodottan cselekedni. Ebben a ruhában nem tudok rendesen futni, sem pedig harcolni. Tán a legelső helyen meg kellene válnom tőle.
Halk sóhaj szakad fel ajkaim közül, sőt mi több leülök a fa törzséhez simulva. Arra várok, hogy a vészhelyzet eltávolodjon, vagy megszűnjön.

Zajra lesztek figyelmesek a falu felől. Egy csapat tör át a sűrű aljnövényzeten. Dreyndra hátra hagyta halott lovát és épp segítene neked kiszabadulni, mikor a közeledők miatt vagy gyorsan levágja az ág végét és kiszabadít vagy egyedül húzódik a fa takarásába és téged ott hagy.
Hamarosan fekete bőrű emberek rohannak baltákkal a kezükben arra a helyre, ahol a fa elkapott. Üres, buta képűek, a hadvezér könnyedén apríthatja őket kardjával, de még Pyesra is hatékonyan tud velük szembeszállni. Ám ezek csak egy-két pillanatig igaz állítások. Sötét bőrű elfek bukkannak fel ugyanonnan, egész pontosan ketten és íjat szegeznek rátok.
Durván megdolgozott bőröket viselnek, ám fegyvereik igen kiváló kezek munkáját dicsérik. Nem a rövid íj egyedül, melynél jobb technológiát is el lehet képzelni -noha azok is a hadsereg igényeit bőven elérik-, de oldalukon lógó szablyájuk nem képzetlen kezeket dicsérnek. Ez talán csak annak fényében lehet furcsa, hogy öltözékük -mint már említettem- valóban inkább az ősemberekéhez van közelebb, mint sem a kontinens legintelligensebb fajához.
De vajon hogyan reagáltok az első pillanatokban?

Kiszabadítom a zöldikét a tőrrel, majd csak utána húzódok takarásba, ahogy az első könnyen azonosítható élőholt előbukkan úgy jövök rá meg van amit kerestem. Nem vagyok szívbajos, de ahogy lehetőségem nyílik rá a legtöbb élőholtat igyekszem keresztül vágni, majd jönnek a gazdáig. Elsőre csak felfigyelek ahogy le eresztem a kardom és szólalok meg.
-Üdvözletem, a száműzöttekhez van szerencsém ha jól gondolom, nem kételkedem hogy már felismertek de csak a formalitások véget is. -Dreyndra hadvezérnő, a megtiszteltetés az enyém, érkezésem pedig egy reményteljes tárgyalást szeretne kezdeményezni.
Közöltem hosszúra elnyúló szövegemet ahogy a kardomat végül vissza függesztem eddigi helyére s a zöldikére tekintek remélve hogy nem csinál hülyeséget.

Ha a száműzöttek érdeklődést mutatnak ajánlatom felé remélem s kérem is őket hogy mutassák meg nekem a falujukat, még is csak kényelmesebb a tűz melegénél, és ha csak valami hirtelen készített fafal mögött rejlő biztonságban tárgyalni akárkivel. Ha így tesznek remélem a vezetőjükhöz vezetnek akivel tárgyalhatok.
-Elnézését, tudom érkezésem váratlan de annál fontosabb ügyet takar.
Álltam meg egy pillanatra ahogy folytatom.
-Legjobb tudomásom szerint önök között nem egy veterán katonánk éli minden napjait, nos ahogy én valamennyire szimpatizálok nézeteikkel, így kérném önöket ajánlatom végig hallgatására.
Ha érdekli őket mondani valóm folytatom, ha pedig nem csak reménykedhetek hogy elhajtanak minél gyorsabban ahelyett hogy a fejemet vennék.
-Az ajánlatom egyszerű, képzett, tapasztalt, veteránokra van szükségem a nemrégiben meg csapattant erőim pótlására, én pedig önökre gondoltam, amennyiben szolgálatomba szegődnek mentességet kapnak és vissza térhetnek Capital városába mint tisztelet teljes katonák.
Ahogy befejezem a hozzám méltó grimasszal nézek a vezetőre kérdőn, elvégre az ajánlat felét sem mondtam el, de jobb lenne tudni is miért is lettek száműzve.

Egy ideig ott lapulok a helyemen, mindent ráhagyva a társamra. Egyáltalán nem szeretnék összetűzésbe kerülni az itteniekkel, már ha lehetséges. Ha próbálnak  engem elkapni a fekete bőrű emberek, akkor próbálok elkerülni mindenféle ütést. Nem adom magam olyan könnyen. Azonban hamarosan megváltoznak a körülmények, mikor rám és a Sötétkére egy-egy íj szegeződik. Megmerevedek, aztán arra várok, hogy a továbbiakban mi történik. Meglepetésemre Dreyndra előlép, s elkezd velük beszélni. Úgy érzem, hogy rám nincs semmi szükség ebben az esetben. Nem tartozik rám. De hogyan tudnék ellenállni a kísértésnek, hogy ne hallgassam őket? Nem hinném, hogy csak úgy elengednének ezután. Nem csinálok semmi meggondolatlan cselekedetet. Ha éppenséggel szünetelne a beszélgetés, azért én szintén bemutatkozok nekik.
- Az én nevem Pyesra Minwor – ezzel ennyivel letudom az egészet. Tán csak akkor merek megszólalni, ha esetleg kérdeznek, vagy kényszerítenek rá.

Az éjtünde főhősnőnk könnyedén aprítja az ébenfa színű zombikat mielőtt felbukkannak fajtársai. Ám a harcnak hamar vége lesz. Világossá válik a számukra, hogy "érted jöttem elvtárs... NEM ELLENED". És így nincs is gond bekísérni kettőtöket a faluba. Nem látszik sehol az építészeten a magas kultúrával rendelkező self kezek nyoma. Sárból tapasztott falak, cölöpfal körbe, benézve egy-egy otthon ajtó nélküli bejáratán hiányoznak a kényelem megszokott elemei. Inkább ősemberre emlékeztető viszonyok vannak.
Egy középtiszthez vezetnek, kin leolvasható ez az információ a szokásos zevadari rangjelzésekről. És köszönt téged.
-Üdvözöllek! Nagy dolognak kellett történnie, ha egy hadvezér egyedül jött ide.
* Érkezésed felvázolása után bólint, hogy megértette. És miután végig hallgatott, elgondolkodva felel.
-Érdekes dolog, ám nagyon kevés hír érkezik ide az Óhazából. Felségárulásért száműzték a legtöbbünket, ám azóta sokan szöktek el minden hadtestből. Katonáink igen gyakran unják meg, hogy nincs uralkodó és a hadurak egymás seregeit mészárolják le az ellenség helyett. Gondolom ilyesmi oka lehet a te veszteségeidnek is.
Vajon mit tudsz nekünk a kegyelmen kívül kínálni? Új királyságot alapítottunk Hafez al-Aszad vezetésével, kit maga Uráldur száműzött. És ha nem is a legtökéletesebb, azért még mindig itt az élet biztonságosabb és élhetőbb, mint a belső viszályba süllyedt Zevadarban.
* Körbenézve észre veszed, hogy a fekete élőholtak között fele-fele a két nem. Ám itt igen kevés katonanő van, a legtöbb drow férfi. És nagy csoport gyűlt körétek, hogy nézzék a tárgyalást.

Pyesra, te elkerülted a közelharcot, szinte nem is foglalkoztak veled. Ám téged is bekísérnek a település közepére, ahol a beszélgetés történt. A bemutatkozásodat szemmel láthatóan hallották, ám a rangidős nem is reagál rá. Ám figyelő tekintetek kúsznak le s fel testeden. Ketten nagyon közel kezdenek állni hátad mögött.

A táborba vezetnek, legalább elértem a célom egy részét. A vezetőnek mondott tiszt nem lehet egy nagy rangú valaki, talán közép osztálybéli a rangjelzése alapján de engem ez hidegen is hagy.
-Ha lenne kit elárulni még el is hinném a felségárulás vádját, de tudtommal trónunk várja az új birtokosát.
Csak fél vállról közöltem ezzel kapcsolatos gondolataim, ahogy a zöldikére nézek, s egy kisebb grimaszt vettek a két illetékesre.
-Csak halkan jegyzem meg, aki legutóbb meg próbált az egyik szolgámhoz nyúlni az engedélyem nélkül azon személy elevenen vesztette el minden bőrét, szóval ha kérhetném amennyiben nincsenek felesleges tesztrészeik, tiszteljenek meg azzal minimum hogy a saját tulajdonomat békén hagyják.
Majd vissza fordulok a tárgyaló partnerem felé, nem igazán tudván hogyan is fogalmazzak innét de hát improvizálni tudni kell egy hadvezérnek.
-Az önök önjelölt vezetője engem hidegen hagy, elvégre mint hadvezér a trónra igenis jó esélyeim lennének megfelelő támogatás fejében, ezzel pedig többet is nyerhetnek mint egyszerű bűnbocsánatot.
Teszem vonzóbbá ajánlatom s fedem fel egyik hosszútávúbb célom is a jelenlévők felé.
-És nem, katonáim száma igen is az ellenséggel szemben fogyatkoztak meg amikor tulajdonomba került a Zöldikék királya, de nem untatnám a részletekkel.
Majd csak meg válaszolok egy már rég elhangzott kérdést, de hát számomra nem fontos annyira miben vesznek oda a katonáim amíg az nem felesleges népem, de legalább saját céljaim számára.
-Szóval az ajánlatom egyszerű, nekem tapasztaltabb katonák kellenek, olyanok akik ismerik a harcteret, és esetlegesen támogatják a törvényeink megreformálását, egy egységesebb, erősebb, és dicsőségesebb Zevadarért.
Ezzel fejezem be s várom a tiszt válaszát, kijátszottam elégé sok lapom már az első fordulóba de hát nekem most lojális katonákra van szükségem akik hisznek a célomban még ha a valódit homály fedi is. Viszont az hogy ez mennyire fog megsegíteni amikor szükségem lesz rá talán magával az Első Lorddal szemben még kétséges az én számomra is.

Nem csinálnak velem semmi különösebbet, úgy tűnik nem tartanak engem igazi küzdőfélnek. Ez számomra csak jó, de ettől függetlenül még ki kell keverednem ebből a helyzetből. Mikor úgy tűnik, hogy nem lesz harc, akkor megkönnyebülök. Nem úszom meg, mert bekisérnek engem a településükre. Jobbnak tartom azon ötletet, hogy a Sötétkével maradjak. Megkezdődik a tárgyalás a két fél között, így én úgy helyezkedek el, hogy senki közelében ne legyek. Nem szeretem zavarni senkinek sem a személyes terét. A település puritán valóságán csodálkozok, miközben joggal felmerül bennem a kérdés, hogy vajon a fülbevalóim nem-e árulkodnak túlzott gazdagságról? Mert azok sem ólcsó darabok, főleg párban nem. Arra leszek figyelmes, hogy férfiak szemének kereszttüzébe kerülök. Nyugtalanabbá válok, hiszen jól látom mely testrészeim vizsgálják. Legszívesebben felvennék, még két réteg ruhát, hogy abban elbujhassak, de jelen állapotban nem lehetséges. Meghallom végül Dreyndra szavait, amire hálásan tekintek felé. A közelebb kerülő alakok miatt pedig egyszerűen a Sötétke mellé lépek.
~ Szóval a tulajdona vagyok. Pompás! ~ s csak most jut eszembe, hogy egyáltalán nem úgy viselkedem, mint egy szolgától várható. Mármint nem csak a földre nézésre gondolok. Az összes többire is. Nyelek egyet, s szidni is kezdem magam, hogy bevegyék ezt a maszlagot. Abban még inkább, hogy elengednek minket.

A kocka el van vetve. A tábla áll és a bábuk mozognak.
-Nagyot fordult a királyság sorsa amióta eljöttünk. Annak idején csapataink egymással harcoltak és el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer újra az ellenséget fogjuk támadni. Nem tudom a katonáim mit mondanak, de én ilyen hadvezér alatt akarok szolgálni.
És nézd el nekik, ha illetlenül viselkedtek a szolgáddal! Túl kevés nő él köztünk. Visszatérve veled egész biztos örülni fognak, hogy végre ismét civilizációban élhetnek.
* Nem csak ez a falu áll melléd. Hamarosan kiderül, hogy több a bennszülött ősemberektől elfoglalt településen szétszórva van Aszad serege, sorba járva őket pedig csatlakoznak seregedbe.
Ám egyik múltbéli hibád utolér és mikor már úgy tűnik, jól alakulnak a dolgok, hirtelen lecsapnak rátok. A sűrű dzsungel túl sok lehetőséget ad a rejtőzködésre és az orvtámadáshoz. A harcra biztató szavaik pedig elárulják neked a fordulat okát.
-Öljétek meg a kitagadottakat! Aki most itt talpon marad és győz, azt a démonok kedvelni fogják.
* Úgy tűnik, hogy a renegát hadvezér hírül kapta nem csak érkezésed, de a Pokol lakóinak haragját is, amiért Észak-Bivalyban nem vállaltad az öngyilkos küldetést a város civiljeinek feláldozására.

Pyesra biztonságban tudhatja magát egyelőre a selfhez közel lépve, ám a lesből támadás őt sem hagyta érintetlenül. Néger zombik rohannak ki a sűrű aljnövényzetből, ahogy felveszik a harcot a ti ugyan olyan élőhalottjaitokkal. Egyik támadó éjelf pedig lasszóval fog el és húz közelebb magához. Még Dreyndra első vonala mögött vagy fél lépésnyit, de nálad erősebb kézzel ránt a kötélen.
A fegyvere a tested mellé szorítja mind a két felkarodat.

Ahogy halad a tárgyalás igen csak simán, túlságosan simán mennek a dolgok. Gyanakszom, de egyelőre nem szólalok meg mint aki nem feltételez semmit, viszont ahogy kiérünk az erdőbe újra egy nagyobb csapattal, sőt már szinte egy sereggel kezem a kardom markolatán pihen, ahogy másikkal a töröm ért nyúlnék amikor támadás ér.
-Kibaszottul simán ment ez az egész eddig, erre meg baszná az a pokolban lévő semmire sem jó idióta démonlégió tejhatalmú idiótája!
Káromkodom el magam ahogy az első sorokban találom magam, tőrömet előhúzva hajítom az egyik támadónk fejébe, nem túl eredményes ha tömegek mészárlásáról akad szó, de kezdésnek meg teszi.

Ahogy a élőholtak hullanak a kardom, és még a fasz tudja milyen más fegyverek által jut eszembe az erdő ezen részén hagyott hátasom aki hívásomra végig száguld az élőholtakon s nem egyet maga alá terít. Ha pedig támadás érné a nehéz vastüskékkel ellátott lópáncél igen csak hasznosnak bizonyul. Amikor a ló elér hozzám arra felugorva folytatom mészárlásom ezennel az ellenséges fajtársaim között. Öngyilkos manőver, de remek lovaglási készségem,kiváló kard használatom, és tapasztalatom a lovassági harcban csak csak elegendő pluszt jelent a kiváló védelmet biztosító páncél mellé hogy ne szenvedjek halálos sérüléseket.
-Mészároljátok le Zevadar árulóit, nekik már nem szent az egység, népünk sikkeressége, ők már csak a démonok hataloméhes bábjai akik szemrebbenés nélkül képesek lennének saját bajtársaikat hátba szúrni egy egyszerű szolgálóval töltött estért!
Kiáltom végig ahogy vissza érek azokhoz akik remélhetőleg ténylegesen az én pártomat fogják, buzdítani a sajátjaimat mindig tudtam, az pedig hogy a varázsgyűrűt ilyen távolságból biztonságosabban használhatom egy gyengeség aurához hogy még mindig a frontvonalban mészároljam azokat kik az én életem elvételével próbálnának dicsőséget szerezni.

Ha a csata sikeres, egyenesen az ellenség hallott vagy élő vezetőjéhez lépek át kutatni őt parancsok, jelvény, hadosztály azonosító, és kém jelentések után. Bármilyen papír, irat, akármi ami segíthet azonosítani hogy kihez is tartoznak az orvgyilkosok, ha valami Zevadari hadvezérhez, akkor hátra lévő napjait rohamosan csökkenti minden egyes lélegzett vételével.

/Társad törölte magát, így NJK-ként tovább viszem a játék végéig./


Élőhalott paripád -ahogy a leírásban is szerepel- nem túl intelligens. Csupán húsbáb, kit megidézője irányít általában igen hatékonyan. Ám mivel nem látod, ezért igen nehéz jó döntéseket hozni felőle, nem csoda hát, ha fém tüskéi ellenére felszeletelődik az ellenség sorain, még mielőtt megpillanthatnád.
A nem rég megismert lombtündét nem mented ki a bajból, de miért is tennéd? Egy csata megnyeréséhez áldozatokat kell vállalni. Varázsgyűrűdet hívod segítségük, hogy mágia szintjén erősítse soraitokat. Ám szavaid elbizonytalanítják a követőidet. Saját bajtársaikat képesek lennének ezek hátba szúrni? Miért kell minden selfet ellenségnek tekinteni, csak mert valakik megtámadtak titeket?
A lasszós sikert ért el és áthúzta eddigre a lányt a saját soraik mögé. A harcban nem túl járatos hölgy szemed láttára adta meg magát az ellenségednek. És jól látod, hogy páran milyen mohón kötözik meg és kísérik a növények takarásán túlra.
Új katonáid derekasan küzdenek, de nagynak tűnik számukra a túlerő. Még esélyük nem volt a győzelem kivívására.

Folytatódik a csata, újabb a sok nehézséggel teliből. Az a tény hogy ezek a katonák faszt sem tudnak azokhoz képest akiket elvesztettem az már biztos. De hát a legnagyobb művészek nyomás alatt teljesítenek a legjobban, így tőlük vesszek példát. A varázslat elégé hatékony lehet hogy az ellen támadó elfeket megtizedeljem, nem tudom biztosan. Az új katonák ki fognak tartani amíg kikel, ezt sem tudom meg mondani. Jobb lett volna újoncokat képezni? Egyértelmű hogy igen, de hát az első lord valamit akart amikor őket ajánlotta, és ez a csata lehet el árulta hogy mit? Fene tudja. Túl sok a kérdés kurva kevés válasz.

Majd arra eszmélek gyors gondolataimból hogy még mindig a kibaszott csatatéren vagyok, egyetlen olyan személy nélkül akibe most megbízhatnék igazából. A lovam nem ér ide, élőholtak irányítása nehéz csatározás közben. Mihez kezdek? nos az egyszerű, addig tartom magam amíg bírom s kell hogy győzelem legyen a jussom ebben a csatában is. Sikerülni fog-e? Azt meg mondani senki se tudja. De egy biztos, Zevadar-i birtokomra vissza nem térhetek ezek után, így hát a csata végén igyekszem felszívódni szép csendesen és egy új irányba veszem utam.

A csata még sokáig tart. Az általad megosztott lázadók egymást gyilkolják és bár mindent megteszel a fordításért, a túlerő nyomasztó és szakadatlanul bukkannak elő az aljnövényzetből. Már-már a bukásod látszik elkerülhetetlennek, amikor végül egyszer csak megfordul az ellen és amilyen gyorsan rád zúdúlt, olyan váratlanul ér véget.
-A többi lázadó. -mondja lehangolt hangon az egyik magad mellé állított falu szószólója- Nem érdemes tovább maradni. Aszad ezen szerint ellenáll és nem kíván kegyelmet. De miért ordították azt a csata közben, hogy a démonok üldöznek téged?
* Neked szegezte a kérdést. Akár elégedett vagy velük, akár nem, ők maradtak melletted az érintetlen vadonban. És ideje távozni innen, mielőtt a szakadár vezér újabb rohamot vezérel ellenetek.