Faj: Oawa

Nem: Nő

Kor: 28

Becenév: Zaida

Barátságos, elsőre csendes személyiség. Időbe telik, mire valaki megismeri a teljes énjét, akárkinek nem szokta elfecsegni a múltját. Jóban van az ezen a földön élő népek mindegyikével, azokat viszont ki nem állhatja, akik ártatlanokra pusztulást hoznak. Gyógyító tudományáért nagyon sokan hálásak neki, nem egy család köszönte már meg neki, elismerték.
Tudományát a folyamatos világjáró életmódjának köszönheti. Remetéktől, alkímikusoktól, vajákosoktól, mágusoktól leste, tanulta el a technikákat. Csak úgy mint ezt, a harctudásának egy részét - amit nem az apjától tanult, aki a szülővárosának, Assurnak a helyőrségébe tartozott -, is a vándor útja során tanulta, kardforgatóktól, fegyvermesterektől. Közelharcban igen jártas, ez főleg a dobófegyverekre, illetve a tőrökre értendő, ám a kétkezes, szál és zúzó/vágó fegyverekkel sem bánik ügyetlenül és kézitusában is megállja a helyét.
Azonban egyben az árnyékok mestere is. Egy időben bérgyilkos munkákat is elvállalt, ám ezeket a feladatokat olyan helyen végezte el, ahol a korrupció nagyon magas volt. Nem egy ismert, szívtelen nemest tett már el láb alól, azonban ezzel sosem szeretett kérkedni.
Ugyanúgy lehet zárkózott, mint amennyire nyitott, ám mindig csak egy résnyire nyitja ki magát másik előtt. Egyszer egy gyereket szeretne, előtte viszont a világ legtöbb sarkát, csúcsát és rejtett zugait mindenképpen szeretné fölfedezni. Kedvenc időtöltései közé tartozik a főzés, amit a nővérétől tanult.

*

Az oawák majdnem egyik legnépesebb városában, a keleti sivatagok egyik kereskedelmi központjában álló Assur városában született, 28 éve. Édesanyja - leánykori nevén Sahla Al-Asad, egyszerű fazekas inas volt és a ház körüli munkákban segédkezett, mielőtt az édesapja, Barkat Hassan'Akil el nem vette. Apja akkor frissen lépett be Assur városi őrségébe, ami az oawák körében egyre nagyobb teret kapott a folyamatos támadások miatt, amik a város kárára mentek.
Assurt nagy részben oawák lakták, nagyobb számú kisebbségben pedig az emberek voltak, akik szintúgy hozzájárultak a város védelméhez és fenntartásához. Sokszínű volt, de kultúrában a oawa élvezett előnyt.
Miután összeházasodtak, utána rá egy évvel megszületett legelső gyermekük, Zirra Al-Hassan'Akil. Ugyan apjuk lány gyermek helyett fiút akart, de amikor rá négy évvel megszületett Zaida, lemondott a további gyermek tervezésről. Gyermekeiként szeretett minket, Zirrát és Zaidát pedig úgy is nevelte, mintha a saját fiai lennének. Apjuknak mind a ketten próbáltak megfelelni, ami olykor okozott versengést a két testvér között, de sosem vérre menőt. Furcsa vagy sem, azonban Zaidának a harcművészetek eltanulása sokkalta jobban ment, mint nővérének, aki azonban a háztartásban volt otthon, ráadásul kiemelkedő fazekas és pék inas lett belőle.
Zaida apjától tanulta a fegyver forgatásának alapjait, azonban mindent nem tudott megtanulni tőle, mert apja csak egyszerű közlegényként szolgált. Apja úgy szerette volna, hogy ha a fiatalabbik lánya szintén a városi őrségbe jelentkezne, hogy valóban a fiaként nézhessen a lányára és majd egy hozzá illő férjet szerezve büszkén tekintsen rá. Az elképzelés jónak bizonyult, azonban Zaidának teljesen más tervei voltak a jövővel kapcsolatban.
Egy alkalommal egy utazóval találkozott, aki nagyon fáradtan és sebesülten tért be az egyik fogadóba, ahol éppen as nővérének segített bepakolni a búzát és az abból készült kenyeret. Már nagyon későre járt, így elsőre megparancsolták az idegennek, hogy távozzon a fogadóból. Mikor azonban az idegen arccal előre eldőlt mint egy krumplis zsák, a testvérpár a fogadó egyik üres szobájába vonszolta az eszméletlen párát.
Miután felébredt, hálásan megköszönte, hogy ellátták a hasán lévő karmolás nyomokat. Az illető egy ember volt, elmondása szerint a sebeket egy sivatagi oroszlántól szerezte amivel egy oázisnál futott össze, mikor töltötte a kulacsát. A férfi haja már kicsit ősz volt, hosszú, vállig lelógó haja ápolatlan volt és a ruhái bűzlöttek a vándorút mocskától.
Miután a férfit kiszolgálták, Zaida kérdezősködni kezdett az életével kapcsolatban. Megtudta, hogy a férfi vándorlásra adta a fejét, hogy az eddigi, jobbágy életét föladva elmehessen világot látni és valóban élni. Számára az nem volt élet, hogy a jobbágyföldeken naphosszakat műveli a földet, hogy aztán a nehezen megdolgozott betevőjét a földesúr küldöncei beszedjék, mint jogos adót.
Zaida egyet tudott érteni a férfival és ez egyetértést kíváncsiság követte. A férfi történeteket mesélt a világ olyan sarkairól, amiket még életében nem látott, olyan helyeket fedezett fel, amikről eddig nem is tudta, hogy létezik. Ez a fajta kalandozási vágy Zaidában megmozgatott valamit, ami miatt arra adta a fejét két hónappal később, hogy elbúcsúzva nekivágjon a világnak. Utazása során megtanulta tökéletesen a gyógyászat alapjait, gyógyfőzeteket, kenőcsöket és porokat készíteni, sebeket ellátni. Ezeket a tudományokat főként vajákosoktól, mágusoktól, alkímistáktól, sereggel tartó medikusoktól tanulta meg, akikkel gyakran összefutott a harcmezők mögött fölállított, végtelenül terebélyes sátortáborban. Ugyanezeken a helyeken fejlesztette tovább a harci jártasságait, illetve it futott össze legelőször az asszaszinokkal, akik hol hivatásos, hol nem, de tapasztalt és mesteri bérgyilkosok. Lopakodást, a hangtalan ölés művészetét sajátította el tőlük.

Volt, hogy nem egy utazó csoporttal együtt vándorolt. Ilyenkor sok történetet hallott és históriát, amiket mind lejegyzett a saját kis füzetébe. Megtanult írni és olvasni, és az idegen nyelvek közé is beavatták. Ő is tanított egyszer egy utazót, azonban, hogy miként találkozott vele, az már egy sokkal hosszabb történet. A nevét máig nem árulja el senkinek, egy ideje már szétváltak az útjaik, azonban sok közös emlék maradt meg vele. Fiatal volt és forrófejű, a sajátos törzsi felfogásával együtt, de Zaida szívében nagy nyomot hagyott a vele együtt töltött idő.

5 évvel ezelőtt, egy névtelen erdő szélén.

A nap már majdnem lenyugodott, a hatalmas fenyőerdőt, amik a messzeségekig elnyúltak, a nap utolsó sugarai mind beterítették a vörösessárga fénnyel, amit a vidéki emberek és a városokban élők mind úgy neveztek, hogy a "nap utolsó, véres percei".
A fény csakugyan beragyogta azt a hatalmas szirtet, amin nagyobb sátor foglalat helyet a közepén, előtte pedig egy éppen frissen meggyújtott, kisebb tábortűz, ami fölött már ott főtt a finom nyúlpörkölt, egy közepesen nagy üstben. A tűz fölött a füst az üst miatt kettéoszlott és a fölött pedig egyesült, hogy azután feljebb szállva elosztódjon a levegőben.
A tűz körül egy húszas évei legelején járó fiatal őrködött, egy bottal piszkálgatta a tűzet, hogy kialudjon avagy hogy az unalom meg ne támadja az elméjét. Khaki színű gatyájának végét a fekete, vándor csizmájába tűrte, felsőnek pedig egy sötétszürke felsőt hordott magán, aminek az az ujját feltűrte könyökig. Az éjszaka hidege már elérte az erdőt, azonban a fiún látszódott, hogy nem idevalósi, hanem egy sokkal hidegebb, távolabbi területről. Vállig lelógó haja sötétbarna volt, arca éppen hogy pihésedett. Gondolatai most csak a tűz körül jártak és egy régi emlékről, aminél talán egyik ember emlékénél sincs fájdalmasabb. Egy otthon, amit egy fél nap leforgása alatt teljesen égni, pusztulni látott és még a fa és földházakból felszálló füst sem tudta elnyomni a hullarengetegek szagát. Ilyenkor mindig szomorúság és persze harag gyúlt a szívében.
Azonban, amint meglátta a mögötte, sátorból kijövő nőt, máris jobb kedvre tért.
A nő a qawa fajhoz tartozott, fekete bundája szinte egybeolvadt a fekete, inkább keleties mintájú és stílusú ruházatával. Így is, inkább hasonlított egy oawa asszaszinhoz, mint egy nőhöz aki éppen vacsorázni készül az utazótársával. Felsőruházatának ujjait szintúgy föltűrte könyékig, övén pedig ott lógott az erszénye, amiben az értékes fűszerek lapultak. Teste karcsú volt, ámde izmos, ráadásul a oawák fürgeségével büszkélkedhetett.
A közeli kőre leült, majd a kezeit melengette. Hangja mélyebb volt egy átlag oawa nőéhez képest, ami vékony és magas, neki viszont mély és kissé érdes, már-már rekedtes. Szemei citromsárgában pompáztak.
Egy pár pillanatig csak nézte a tűzet és a fölé fölállított állványt, amire az üstöt tette a mellette balra ülő fiú.
Amazt igen régóta furcsállta már valami, amit még nem kérdezett meg tőle. Mivel eddig csak a loholás jellemezte a mindennapjaikat, most, hogy maradt idejük kettesben beszélgetni, ideje volt már föltenni azt.
A oawa felé fordult, majd megszólalt. Hangja a korához képest mélyebb volt, és érződött rajta valamiféle különös komorság.
- Zaida?
A oawa nő egy pillanat erejéig még a tüzet bámulta, majd a fiúra tekintett, kérdő arckifejezéssel. A fiú folytatta:
- Mindig is kíváncsi voltam, de nem nagyon volt rá még időm megkérdezni, hogy.. - itt hezitált egy keveset. Vajon ki fog belőle sülni valami, egyáltalán válaszolni fog? Aztán, mégis rávette magát. - ..hogy valójában, milyen volt a gyermekkorod? Az a gyerekkor, amikor még nem vetted föl ezt az életmódot, nem éltél úgy, ahogyan most élsz. Emlékszel még rá?
Zaida elmosolyodott a kérdés hallatán. A fiú nagyon kíváncsi az ő életével kapcsolatban, ami valójában teljesen érthető is, mivel eddig csak mentek és mentek, tanulta és tanulta a túlélést és a vándor életmódot. Elzárta előle az énjének ezt a részét, mivel úgy gondolta, hogy ez még bőven várhat magára, hogy megossza vele. Talán, most egy kicsit eloszlatja a ködöt.
- Rendben van, mesélek neked egy történetet az életemről. - szólalt meg a nyugodt, mélyebb oawa hangján. A fiú arcára mosoly költözött, amit azonban Zaida nyomban le is lohasztott, mivel hozzátette:
- De nem abból a korszakból. - mondta ki a sejtelmes, többértelmű mondatot. A fiú valahogy sejtette, hogy ez már megint valami átverés lesz és csúnyán nézett rá.
- Véletlenül nem azt mondtad nekem tegnap előtt, hogy mesélsz nekem a fiatalkorodról?
- De, ezt mondtam.
- Akkor miért nem beszélsz most nekem róla? Kíváncsi vagyok rá, meg szeretném ismerni a gyermekkorodat, hogy hol éltél, mit csináltál, ki a szüleit, van-e testvéred. Miért mondasz erre nemet?
- Azt mondtam, hogy mesélek a fiatalkoromról, nem a gyermekkoromról. - szögezte le Zaida. A fiú egy morgással nyugtázta a dolgot, amire Zaida felvonta a szemöldökét és mintha fenyegető hangnemben kérdezte volna: - Talán inkább szívesebben néznéd a tüzet és várod, amíg meg nem fő a nyúlpörkölt? Mert akár azt is csinálhatjuk, akkor viszont még távolabb leszel a célodtól.
A fiú a szemét forgatva, elhelyezkedett az odahurcolt kövön, amit most széknek használt. ha nincs, a szamár is megteszi alapon, elfogadta a sorsot, ma sem kap semmiféle információt Zaida gyermekkorával kapcsolatban. Mintha Zaida csak olvasott volna a gondolataiban, hozzátette:
- Majd holnap elmondom neked a gyermekkoromat. - mondta, kihangsúlyozva a gyermekkort. A fiúnak fény csillant a szemében, máris egy kicsit jobban érezte magát ettől. Zaida tartani szokta a szavát, igaz, arra amit mond tényleg figyelni kell, az előbb is átvágta ezzel a szöveggel.
- Elmesélem neked a legelső, háborúval kapcsolatos élményemet, amit tapasztaltam. Életemben először éreztem azt, hogy csak egy ember vagyok a sok közül és a nap bármelyik pillanatában elhalálozhatom, sokkal nagyobb eséllyel, mint bármikor. Ez egy ostrom volt, egy várostrom.
Elhelyezkedett, majd belekezdett. Hangja a fiút megnyugtatta, mintha abban a pillanatban a szívében dúló negatív érzelmek egy csapásra elillantak volna. Szinte megbabonázta a fiút.

A távolból, a falak mögött kürtök és harsonák hangzottak föl, majd egy szempillantás múlva az égen a várhoz közeledő fénycsóvákra lettek figyelmesek a falon lévő várvédők. A katapultok ezernyi lövedéket zúdítottak a városra, a városlakók szenvedték meg legelőször az ostrom legelső perceit. Gondolom először pánikot akartak kelteni a tömegben, ezzel is hátráltatva a várvédők munkáját és haladását, illetve még talán az lehetett a másik ok, hogy a barakkokat és a fegyverraktárt is célba vehették.
A faházakat mint egy homokvárat, úgy törte izzé-porrá a hatalmas, lángoló golyó ami becsapódott. Akik benne voltak, gondolom pillanatok alatt elégtek, jobbik esetben. A rosszabbikba pedig inkább nem is kívánok belegondolni.
A főtérre is jutott a lövedékből, a kút volt a legelső, amit lerombolt a becsapódó lövedék, pedig ha máskor kevésbé, most igazán fontos lett volna a víz, hogy legalább a felcsapó tüzet eloltsák. A nép jajgatott, rettegett, csak úgy mint én, velük együtt.
Hiába oltottam már ki életet előtte, akkor én is egy voltam a sok reszkető emberrel, városival együtt. Akkor váltam a várost védők egyikévé, amikor már betörtek a kapukon és az ellenség már befelé nyomult, a városba. A falakon azon nyomban lehetett látni, hogy a védők rohannak lefelé, hogy a második állásban rendezkedjenek újra. A menekülőket sorban nyilazták le, avagy kerítették be az ellenséges embercsapatok.
A szűk utcák azonban kétélű fegyver volt, mivel az ellenség ugyan már benyomult a városba, de annak a szerkezetét nem ismerte. A szűk utcák alkalmasak voltak a gerilla taktikára, ami azon alapult, hogy lesből támadsz, majd pedig futsz. Ezt a taktikát használva, ahogyan láttam, egy jó ideig hátráltatni tudták az ellenség benyomulását, hogy az ellentámadást - az időközben megérkezett erősítéssel egyetemben -, megindíthassák és kipucolhassák az ellenségtől a várost.
A védők soraiba csak akkor kapcsolódtam be, amikor megláttam, hogy egy gyermekével rohanó anyukát egy ellenséges gyalogos két percen belül kibelezett. Az ordító, földön fekvő gyermeket kirángatta a sikoltozó, csapkodó anyuka karjaiból, majd pedig egy égő házba hajította, ahonnan lassan elhalkult a kis csecsemő sikoltozása és szinte beolvadt a többi százezerbe.
Akkor.. azután a kapálózó nőt egy oldal irányú vágással kibelezte. Ott, akkor ötlött belém a tudat, hogy milyen is a háborúnak a valósága. A hősies mesék, regék mind csak színes, gyermekeknek szóló gyerekmesék, a valóság ehhez képest olyan borzalmas, hogy azt pergamenre nem lehet vetni. Aki találkozott már vele - mint mi -, az tudja, hogy ezzel nem mindenki tud együtt élni, ezzel a tudattal.
A katonát, akit láttam, megöltem, hogy hogyan, azt nem mondom el. Annyit mondok, hogy a háború kihozta belőlem azt, amit az eddigi életem során felhalmoztam negatív energiából és kiadtam magamból. Mindenkivel ezt teszi, egy békés embert is egy gyilkoló szörnyeteggé változtat.
A harc után a gyengélkedő részlegekben ébredtem föl, vérben ázva, sebekkel telítve. Akkor tudtam, hogy mi a háború. Átéltem, ott voltam. *

Üdvözöllek köztünk, Zaida!
Te vagy az oldal első macskanője, így külön öröm volt olvasni az adatlapod.
Tetszett az előtörténeted és az írás stílusod is nagyon megnyerő. Nem találtam hibát az írásodban, így nem is kérdés, hogy elfogadlak.
Nincs is semmi dolgod, már mehetsz is a játéktérre!
Jó játékot kívánok!
Lorelei