Rohamosan sötétedik és én még mindig iszonyatosan távol vagyok az emberek lakta területektől. Ugyan nem vagyok egy elveszett lány, de azért a félelem kezdett megfoganni bennem, mert nem ismerem még a külvilágot és azt itt élő ragadozókat.
Amint elég rosszak lettek a látási viszonyok, máris varázslathoz folyamodtam. Kezemet magam elé tartva tenyérrel felfelé egy apró tűzlabdát jelenítettem meg felette, mely fényt adott a sötétségben. Így már legalább nem csak orromig láttam, hanem kicsit tovább is.
A messzeségből hangokat kezdtem hallani, így már elég hamar az érkező felé fordultam. Viszont csak később ismertem fel, hogy egy két lábon járó alak és egy ló közeledik. Először azt hittem káprázik a szemem, de aztán ahogy közeledett az illető, muszáj voltam elhinni, hogy egy oawa lénnyel futottam össze. Sokat hallottam róluk, de még sosem láttam egyetlen macskaszerű humanoid lényt sem.
Hátráltam, de tudtam, hogy elfutni késő. Meg igazából nem is akartam elfutni, hiszen belül nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen is egy oawa. Azt kell, hogy mondjam, gyönyörű. A maga nemében gyönyörű lények.
Csak ne lenne sötét. Mégiscsak egy oroszlánnal futottam össze, hiába mondták mindig, hogy békés népség az oawa nép.
Köszönt. Számomra dörgő hangja kicsit ijesztő volt, de nagyon is illett komor, komoly arcához. Én nem köszöntem, s láttam erre furcsa tekintetet vetett rám, de azért kérdezett. Le voltam blokkolva még pár másodpercig, de aztán sikerült összekapnom magam. Bár beszélni nem tudtam, reagálni a kérdésére igen.
A mellkasomra tettem a kezem, majd a számra mutattam, aztán megingattam a fejem. Ezzel jeleztem, hogy én képtelen vagyok a beszédre. Aztán folytattam.
Kissé nehezen, de azért elmutogattam, hogy nem tudom merre kell mennem. Magyarul eltévedtem. Bár eléggé activity-s ez a játék, én már megszoktam és van már annyi gyakorlatom a mutogatásban, hogy nagyrészt megértsék, mit akarok.
Kicsit igazítottam a maszkomon, hogy véletlenül se essen le, aztán felnéztem azokba a szépséges macskaszemekbe. Aztán közelebb akartam lépdelni hozzá, mert elég messze voltunk egymástól, de én szerencsétlen megbotlottam valami kőben, vagy fűcsomóban és a vártnál közelebb kerültem hozzá. Egészen pontosan nekiestem szegény oroszlánnak.
Visszanyerve egyensúlyom rögtön hátráltam és vöröslő fejjel néztem újra fel rá. Reménykedtem csak, hogy nem tép szép.

Örültem, hogy megértette mit szeretnék elmondani neki, talán egy apró félmosoly is az arcomra szökött. Aztán igyekeztem érthetően elmutogatni kérdésére a válaszom, mire ő visszakérdezett, de úgy látszik ezt is megértette. Biccentettem egyet, majd a szemébe néztem. Tanácsot vártam tőle, hiszen az oawa faj a Ceralla síkságok nagy ismerője, az emberek pedig, főleg a pap ifjoncok eléggé zárkózottan élnek birodalmukban.
Közelebb akartam lépni hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem és kommunikálni is kényelmesebb legyen, ám olyan ügyetlen voltam, hogy nem vettem észre az előttem lévő, kiálló fűcsomót és megbotlottam benne.
Megijedtem, de hangot persze nem adtam ki. Hogy is adtam volna? Annyi lélekjelenlétem viszont volt az előreesés közben, hogy rámarkoljak a kezemben égő tűzcsóvára, ezzel elaltatva azt. Így viszont addig, amíg össze nem szedtem magam és hátra nem léptem, majd újra meg nem gyújtottam a fényadó tűzgömböt, egészen sötét volt. Nem is várakoztam egy másodpercig sem a lánglabda felélesztésével. Nem szerettem sötétben tapogatózni.
Vöröslő arcomat alig mertem felemelni, de amikor rákérdezett, hogy nem-e esett valami bajom, muszáj volt feltekintenem rá, hogy fejem megingatásával jelezzem, nem történt semmi baj.
Szerencsére eléggé kiegyensúlyozott oroszlánnal sodort össze az élet, így nem mérgelődött fel egy ilyen kis affér miatt, ergo életben maradtam.
Újabb kérdésére széles mosoly terült el az arcomon, amivel egyértelműen elárultam, hogy örülök a felajánlásának. Egy biccentéssel nyomatékosítottam, maradnék.
Viszont nem akartam cseppet sem a terhére lenni, inkább segítségére, úgyhogy amint ezt megbeszéltük serényen gallyakat kezdtem gyűjteni vagy legalábbis olyan dolgokat, amik jól és sokáig égnek a tábortűzön. Itt a síkságon mondjuk nem olyan egyszerű ilyen anyagokat találni, de azért akadt pár.
Pár perc alatt, egy kis varázslat segítségével egészen szép kis tábortüzet raktam össze. Felnéztem rá, s vártam a reakciót, hogy megfelel-e számára. Illetve ha igen, ad-e esetleg valami más feladatot, amivel segítségére lehetek.
Bár féltem, hogy mit kapok majd az eltűnésemért, de örültem, hogy életemben először találkozhatok egy két lábon járó oroszlánnal. Nagyon izgalmasnak találtam a helyzetet és alig vártam, hogy kicsit kommunikálhassak vele. Persze nem vártam, hogy rögtön feltárja nekem az életét, de elég barátságosnak tűnt ahhoz, hogy legalább a saját fajának kultúrájáról meséljen kicsit.

Egy gyengébb, ám annál őszintébb félmosolyra húztam a szám, amikor feléledt a tábortűz és az oroszlán elismerő szavait meghallottam. Aztán úgy ítéltem meg, hogy talán másban már nemigen tudok segíteni neki, így törökülésben letelepedtem a tűztől kicsit távolabb a selymes fűbe.
Kérdésére rápillantottam és egy pillanatra elgondolkodtam. Először nem akartam elfogadni, hisz ki tudja milyen hosszú út áll még előtte, de aztán eszembe jutott, hogy esetleg megbántanám, ha nem fogadnám el, amit felajánlott. Meg persze éhes is voltam, így bólintottam, majd még egyet biccentettem, hogy egyértelműen jelezzem, elfogadom az ételt.
Amint elővette és felém nyújtotta a füstölt halat, leszedtem belőle egy darabot, amivel éppen kihúzom reggelig. Nem akartam egy darabkával sem többet, mert úgy gondoltam, neki sokkal nagyobb szüksége lehet rá.
A vizet nem vettem el, de nem azért, mert nem lett volna gusztusom inni a kulacsából. Egyszerűen csak nem voltam szomjas, na meg a tiszta víz kincs. Szintén nem szívesen fogyasztanám el, amire később még nagy szüksége lehet. Jó eséllyel én reggelre megint a palotában leszek, de ő? Ő vajon merre jár majd?
Pár percre csend telepedett ránk. A lassan, komótosan lobogó, békés táncot járó lángokat bámultam és elgondolkodtam. Az életemen és az övén. Vajon neki miket kellett átélnie? Olyan kíváncsi lennék rá...
Talán kínosnak találhatta a csendet, mert megszólalt, kérdezősködni kezdett. Persze én ezt nem bántam, sőt. Csak még nem tudtam, hogyan fogja bírni az én egyedi társalgási szokásomat, a némán mutogatást. Eddig úgy tűnt nem zavarja, de hosszú távon valakinek fárasztó lehet.
Első kérdésére, miszerint jártam-e már itt, máris megingattam a fejem. Aztán figyeltem további szavait, majd hirtelen eszembe jutott valami. Biccentettem utolsó kérdésére, mert valamelyest ismerem a csillagokat, bár biztonsággal tájékozódni nem hiszem tudnék.
Miután nem kérdezett többet, kihasználva a pillanatnyi szünetet, feltápászkodtam a helyemről, kerestem a tűz mellett egy még nem égő botot, majd visszahelyezkedtem az előbbi helyemre.
Pont köztünk volt egy kisebb terület, melyet nem borított növényzet, így tudtam rajzolni a homokos talajra.
Gyermeki rajzaim remélem megfelelőek lesznek arra, hogy megértsen. Egy kis várat rajzoltam, mellé egy pálcika embert, közéjük pedig egy nyilat. Az emberkére mutattam, majd magamra. Nem tudom mennyit tud társadalmunkról, de ebből annyit biztosan megért, hogy én a kastélyban élek. Felé rajzoltam egy kifli alakú holdat, majd magamra, aztán a várra böktem "ceruzámmal", aztán ugyanezt eljátszottam, azt követően, hogy egy napot rajzoltam a hold mellé. Lefordítva, bár biztos megértette, én éjjel, nappal a várban vagyok.
Ezután rá mutattam és kérdőn néztem rá. Felváltva mesélünk magunkról pár szót. Szerintem izgalmas lesz így az esténk, remélem benne lesz ebben a kis játékban.