Faj: Ember

Nem: Férfi

Kor:  35

Becenév:  Stid

Rang: rémvadász / állatbegyűjtő

Mágia szint:  -

Nem vagyok egy könnyen kiismerhető figura, talán azét, mert túlságosan bőbeszédűnek sem számítok. A felesleges szócséplést mindig megvetettem. A munkámból kifolyólag eléggé sok dologgal hozott már össze az élet, láttam egyet, s mást, amiket igencsak nehéz volna elfelejteni. Ebből adódóan óvatos emberré váltam, megválogatom a barátaimat, a bizalmasaimat. Anyagias vagyok, azonban nem sajnálom a pénzt azokra a javakra, melyek a mindennapi életvitelemhez szükségesek, sem a hozzám közel állóktól. A világ nagy eseményei nem mozgattak meg, a múltban általában a magam útját jártam, elkerültek a háborúk zajai, ahogyan a világpolitikába történő beavatkozás egyaránt. Tudom, az egyszerű földieknél komolyabb és veszélyesebb erők munkálkodnak szüntelen, inkább ezek féken tartására áldoztam az életemet, tehetségemet. A megbízásaimat feltételekkel kezelem, mielőtt belevetem magam az eseménydús részekbe, szeretek alapos, hosszas tanulmányozást végezni, kutakodni, megfigyelni. Rossz tulajdonságaim egyike a konokságom, amit rengetegszer megbántam már. Érzelmeimet ritkán fejezem ki, bizonyos esetekben pedig eléggé satnyán teszem azt, amennyiben megpróbálkozok vele. Gyakori hallgatagságom ellenére, a jó társaságot megbecsülöm. Értek a különböző személyiségtípusok megítéléséhez, előbb gondolkodok, mintsem eljárna a szám. Ez hasznos tulajdonság lehet, hogyha valakiből értékes információt kell kihúzni.
A viseletem egyszerű, keményített bőrmellvértet szoktam viselni, az oldalamon egy acélból készült fattyúkard lengedezik, mindkét csizmámban el van rejtve egy-egy tőr, az első ezüstből, míg a második tömör vasból lett kovácsolva. A csecsebecséimet egy batyuban tartom, aminek tartószíja a vállamon átívelhető. Van benne többek között egy csuklóra erősíthető, kisméretű nyílpuska öt ezüstfejű, s ugyanennyi vashegyű lövedékkel, só, élelem, különböző füvek, használt patkó, egy kupa mindig megtöltve vörösborral.

A családom története olyan átlagos, mint a legtöbb emberé, akik ebbe a világba születnek. Nini-Well mezővárosában éltünk, édesanyám varrónőként tevékenykedett, apró pénzösszegekért foltozta meg az olyan emberek ruháit, akik nem voltak képesek a drágább, komolyabb minőségű szabók munkáit megfizetni. Emiatt sokszor összetűzésbe keveredett más mesteremberekkel, sokan vetettek rá rosszalló pillantásokat az utcán, annak ellenére, hogy áldott jó asszony volt, sosem sajnálata megosztani másokkal azt, ami neki megadatott. Az apámat konok fickóként ismerték, az egyik helyi istálló lovászának szerepét töltötte be. Soha nem feledem a szagot, amelyet a napok végén a ruhája árasztott, a kabátjára ragadt lószőr szúrós érzetét, amikor a nap végén keblére ölelt. Atyám igencsak jó kapcsolatban állt a munkaadójával, aki mindig arról hencegett, hogy egykor írnokként szolgált Királyöböl városában. Apám nagyobb jövőt szánt nekem, mintsem tovább vinni örökségét a lóápolásban, így fizetsége egyötöd részének levonásáért cserébe, az istálló főnöke, kit egyébként mindenki csak Öreg Howard néven emlegetett, elvállata számomra az írás és olvasás művészetének oktatását. Tíz éves voltam. Emlékszem az első napra, midőn beléptem a deszkákból eszkábált, emeletes épület lépcsőjének első fokára. A korhadásnak indult fa nyikorgott a kopottas cipőm talpának aljától, s a kezemet lassan ráemeltem a korlátra, olyan erősen kapaszkodva bele a fába, hogy egy szálka azon nyomban a nagyujjamba fúródott. Felszisszentem, elrántottam onnan a kezemet. A szellő életre kapott, belefújta arcomba a szitáló esőcseppeket. Nagy levegőt vettem, azután a második lépést is magamra erőltettem, bár az izgalomtól mindegyik ugyanolyan nehéznek érződött. Belépve az ajtón, a szemem elé tárult az Öreg Howard, ódon könyveket bújt az asztalánál, halványan pislákoló gyertyafény mellett.
- Jó napot, uram!- köszöntem rá, remegő hangon.  
- Szervusz, Wes! Mielőtt elkezdenénk, mondd csak, miért akarsz te ilyenekkel foglalkozni? A könyvek világán kívül is érvényesülhetsz az életben. Nem szükséges mindenkinek tudnia bejárást krónikák birodalmába.
Mit mondhattam volna? Hiszen, saját magam sem tudtam a választ.
- Atyám azt mondta…
- Ám, én téged kérdeztelek.
- Nem tudom, uram.
- Persze, hogy nem. Gyermek vagy csupán, kevés tapasztalattal, még kevesebb tudással a világról. Rá fogsz jönni, minél többet tanulsz, annál jobban szomjazol majd a tudásra, a világ működésének megértése, régi idők titkainak felfedésére. Gyere közelebb, derítsük ki együtt, mire is vagy valójában hivatott!
Először ő mosolyodott el az őszülésnek indult bajsza alatt. Magam sem értettem, ámde valamilyen módon én egyaránt jobb kedvre derültem, felkeltette érdeklődésemet az idős férfi mondandója.  Howard türelmes tanító volt, aminek szükségessége elengedhetetlennek tűnt, ugyanis hozzám igencsak sokra volt szükség belőle. A kezdeti akadályokat nehezen vettem, viszont utána hamar belelendültem a tanulásba. Mikor már minden betűt elsajátítottam, megtanultam egyberakni őket, felismerni a szavakat, a mondatokat. Senki nem tudta pontosan, milyen idős volt az Öreg Howard, de amikor betöltöttem a huszadik életévemet már csupán járóbot segítségével bírta magát.
- Wes!- kiáltott le nekem az erkélyről, amikor egy verőfényes délután hazafelé tartottam a piacról.
- Howard uram, hogy ityeg?- érdeklődtem.
- Ráérnél egy percre? Csatlakozz hozzám egy kupa borra!- invitált be az aggastyán, én pedig szinte soha nem mondtam neki nemet, ettől pedig az a bizonyos alkalom sem különbözött. A hely kissé megváltozott, mióta utoljára jártam ott. Az emeleti szoba, mely mindig békét és nyugalmat árasztott, túlontúl nyomottnak tűnt, szürkének. Mintha az élet utolsó szikrái is kialvóban lettek volna benne.
- Régóta megfosztott már fiatalságomtól az idő. Úgy érzem, közeleg utolsó lélegzetvételem. - mondotta. Hangjából fáradtságot szűrtem ki.
- Fiam nincs, így hát azt szeretném, ha örökségemet te vinnéd tovább. Beléd fektettem minden tudásomat az utóbbi években. A megtakarított vagyonom felét rád hagyom, az istálló vezetését pedig atyádra, a pénz másik felével együtt. Szeretném, ha Királyöbölbe mennél. Ott még nagy ember válhat belőled. Mit szólsz?- tette fel a kérdést.
- Én… Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. – habogtam. Felkészületlenül értek az elhangzottak.
- Akkor csak fogadd el!- mordult rám az Öreg, noha a szigorú hangvétel mögött ugyanazt a mosolyt véltem felfedezni, amit azon a reggelen láttam, midőn először oktatott engem.  
- Köszönöm, Öreg!- hálálkodtam, ezt követően megöleltem a mentoromat. Az idő telt, Howard állapota pedig egyre inkább romlott. Az ideje nagy részét ágyhoz kötve töltötte, atyámmal segítettünk neki az ügyei intézésében. Egy éjszaka azonban szörnyű dolog történt. A lovakat megtámadta valami szörnyűséges rém, Howard pedig gyenge lábain kibicegett az istállóhoz, megnézni a hűhó okát, lenyugtatni a megvadult állatokat. Mikor meghallottam a hírt, azonnal rohantam az istállókhoz, ahol furcsa férfiakkal találkoztam, kik Howard megtépázott holttestét vizsgálgatták. Nekem mindenem remegni kezdett, gyomrom tartalmát a sárba ürítettem.
- Menj innen, fiú! Ez nem neked való. – mondta az egyikük, miközben köpött egyet a mocsokba.
- Ő… Senkinek…  Senkinek nem ártott soha. Ki volna képes ilyet tenni?- tekintettem az előttem álló idegenre, aki megrázta a fejét.
- Nem ki, hanem inkább mi. Eredj haza, bízd ezt a Moonlight-okra! Csak hátráltatod a nyomozásunkat, legrosszabb esetben meg két hullát földelhet el a város hajnalban.
Jobbnak láttam engedelmeskedni, habár nem hagyott nyugodni az eset, ezért úgy határoztam, kiderítem a titokzatos nyomkeresők kilétét. Átkutattam az Öreg feljegyzéseit, a könyveléseket, minden egyes évkönyvet, amikben a kiadásokat, bérléseket, vásárokat felvéste. Rá is leltem egy Moonlight névre, Braslov városában vásároltak egy kancát az Öreg Howardtól. Első utam tehát arra vezetett, ám előtte egy ládára is ráleltem a kutakodás közben, melyben egy acélkard, s egy oklevél hevert. A dokumentum a következőket írta: „ Howard Stidoph, a királyi szolgálatokért cserébe, legyen tiéd ez az acélpenge, jelezze számodra és leszármazottaid számára, hogy Királyöböl kapuja mindig nyitva áll majd előttetek!”
- Így hívták hát… Howard Stidoph. Fiává fogadott engem és én cserbenhagytam. - emésztettem magam, majd akképpen döntöttem, hogy felveszem egykori mentorom utónevét. Atyámtól és anyámtól elbúcsúztam, meghagytam számukra Howard végrendeletét, a következő napfelkeltekor pedig már Braslov irányába tartottam, lóháton. A városiaktól megtudtam, van egy család, kikről azt pletykálták, a gonosz minden formájával képesek voltak felvenni a harcot, így ellátogattam hát az erődbe, ahol a Moonlight nevű família tevékenykedett. Elújságoltam nekik történetemet, s habár nehezen, de meg tudtam őket győzni a hasznomról. Azokkal a feltételekkel, hogy kinyilvánították, meglehet sosem kapok majd olyasfajta tiszteletet, amit a család igazi tagjai, egyezséget kötöttek velem, elkezdték megosztani néhány titkukat, valamint kiképeztek. A tréning igencsak nehéznek bizonyult. Én egy Simon nevű fickó alá kaptam beosztást, minden reggel a kiképzőtérre rángatott.
- Kíváncsi lennék, honnan szereztél ily szép kardot, ha forgatni sem bírod?- vigyorgott felém. Sunyi képe volt, a legkevésbé sem találtam szimpatikusnak az ürgét.
- Örököltem. Felteszem, te sem karddal a kezedben jöttél a világra. - reagáltam.
- Abban ne légy olyan biztos!- vágott vissza, aztán felém iramodott, lecsapni készült. Villámgyorsan mozgott, alig maradt időm a fejem fölé emelni fattyúkardomat, noha a lendületes csapás elhárításától így is az ülepemre huppantam.
- A reflexeid a helyén vannak. Habár, úgy tartod a fegyvered, mint egy négy éves a kaszát. Figyelj zöldfül, ez az alapállás!
A képzés pedig folyt, napról napra ügyesebb lettem. Bújtam a régi kódexeket, a különböző lényekről szóló pergameneket és papiruszokat, elsajátítottam a rémek ellen való küzdelemre szolgáló taktikákat. Később már megbízásokat is kaptam, függetlenül a családdal való közreműködéstől egyaránt,  amiket sikerrel túléltem, habár a legemlékezetesebb egy farm tulajdonosától érkező felkérés volt. Azt állította, a környék gazdaságainak haszonállatait szüntelenül dézsmálta valamiféle lény. Emberre addig nem támadt, legalábbis az engem felbérelt állattenyésztő családjából. Megmutatta a nyomokat, miket az ismeretlen támadó az éjjel sötétjében hagyott. A gazda azt állította, a fia furcsa, agancsszerű képződményt látott az ismeretlen fején, mielőtt az eltűnt volna a rengetegben. Trigena… Sosem volt vele dolgom azelőtt, túlságosan nem is vágytam rá, viszont attól tartottam, ha nem cselekszek, legközelebb az emberek szintúgy veszélybe kerülhetnek. A hátrahagyott jelek elvezettek a lényhez. Rút pofájától a vér megfagyott ereimben egy másodpercre, ezt követően felidéztem kiképzésemet.  A tanultak ellenére hibáztam, ami majdnem az életembe került, azonban ekkor megjelent egy erdei elf, ki segítségemre sietett. Együttes erővel lebirkóztuk a bestiát.  Én egyáltalán nem osztottam Ulrik Moonlight fajgyűlölő és gyűlöletes nézeteit, így az Illyan Lindegar nevű elffel szövetségre léptünk. Tudtam, fő megbízóim erre sosem jöhetnek rá, noha ezt a kockázatot vállaltam.