Faj:Erdei elf

Nem: Férfi

Kor: 40

Becenév: Illyan, A higgadt

Rang: vándor

Mágia szint: Mesterek szintje

Átlagos testalkatú elf vagyok, magasságom 1,7 méter. Hajam sötétbarna színű, természetes fejdísszel díszített. A legjobb erényem a tanulás szeretete. Nagyon nyitott vagyok az újabb ismeretek megszerzésére. Néha már sajnos túlzottan is, mondhatni megszállottan. Ennek ellenére higgadt vagyok, néha talán túlzottan is. Gyakran (tévesen) összekeverik a higgadtságomat a koncentrációmmal. S bár a természetről tanult jártasságaim széleskörűek, néha meggyűlik a bajom a kommunikációval. Ez leginkább azért van, mert sokszor nem értem a szarkazmust, iróniát. Ettől függetlenül igyekszem úgy viszonyulni másokhoz, mint ahogy ők hozzám.    

Megszülettem egy szép verőfényes napsütéses napon, mikor a csillagok is kedvezően álltak. Sokáig úgy gondolták rólam, hogy valamiféle kiválasztott gyermek vagyok, de én sosem éreztem annak magamat. Mikor egyre növekedtem elkerültem hamar a családomtól, egy mester elvitt magával az Élet Fájához, hogy az ottani mesterekkel együttesen tanítsanak engem. Hosszú évek tanulása után a rend, ami magához befogadott, úgy gondolta, hogy az előrehaladásom érdekében egy vándorutat kell megtennem. Az elemekkel sikerült egyensúlyba kerülnöm, és úgy éreztem, hogy igazán a természet gyermeke lettem. Viszont sosem fogadtam el azt a tényt, hogy én kiválasztott lennék. Szerettem tanulni és szomjaztam a tudást, szorgalmas voltam mindig is. Ezért tudtam növelni a tudásomat.
Vándorlásom során többféle állattal találkoztam, de csak egy tudott lenyűgözni igazán: az Árnyfarkas. Az utam során elértem az Emberek Királyságát, ahol több hónap vándorlás után találkozhattam eggyel. Nem messze attól a ponttól, ahol a táboromat felvertem egy kétségbeesett állat segélykiáltását hallottam. Egy olyanét, amivel nem találkoztam, de nagyon érdekesnek tűntek: Volt amikor jobban, volt amikor kevésbé éreztem a jelenlétét. Elindultam az irányába, majd nem messze megpillantottam a veszély forrását: néhány vadász vette üldözőbe az állatot, úgy gondoltam segítenem kell.  Először próbáltam csak szemlélődni, felmérni az erejüket, de az állat egyre kétségbeesettebb volt, és végül sarokba szorult. Próbáltam minél gyorsabban cselekedni, de elkéstem, az anyaállatot halálosan megsebesítették. Kirohantam a bozótosból és haragomban az ágakkal fojtani kezdtem a vadászokat. Dühös voltam, de még nem öltem meg senkit az életemben, hiszen mindig is az élet tiszteletét tanították nekem, de valami elszakadt akkor. Odamentem a halott Árnyfarkashoz, de sajnos nem tudtam neki segíteni, viszont éreztem halványan, hogy mutatni akar nekem valamit: a mögötte lévő kis barlangban. Két kis Árnyfarkas feküdt ott. Nem volt kérdés: magamhoz veszem, és sajátomként felnevelem a két kis állatot. Ahogy növekedtek úgy kerültek a szívemhez közel. Vándorlásaim során sokat tanulmányoztam őket, és egyszer csak elsajátítottam az alakjukat. Sokszor abban a formában tengettem az életem, és úgy igyekeztem tanítani őket.
Ritka alkalmak egyike volt, amikor megálltam egy másik humanoid fajnál, viszont úgy láttam, hogy nagy szükség volt rám egy gazdánál. Az állattenyésztő ember hozzám fordult segítségért.
- Kérem uram, valami szörny éjszakánként lopkodja az állataimat, eddig már vagy négyet elvitt, de csak egynek találtam rá a testére, de az a látvány… Szinte csak a feje volt szétroncsolva. Fizetek bármit, ha segít nekem!
Bár nem feltétlenül szerettem volna belefolyni a dologba, megesett a szívem rajta. El is indultam a keresésére. Erőteljes energiákat éreztem, valószínűleg teljes erejében fogok rátalálni. A kis farmtól néhány 100 méterre találtam rá, de nem volt egyedül. Egy ember küzdött ellene ádázan. Az volt az állat, amit gondoltam: egy trigena. Masszív felépítésű veszélyes ragadozó állat, veszélyes tud lenni képzetlen ellenfél számára. Segítenem kellett, hiszen amúgy engem is azzal bíztak meg, hogy elintézzem az állatot. Próbáltam lefogni a lábait először, viszont az hevesen ellenállt, és kibújt a szorításból. Nem volt más választás: összefogtunk a másik harcossal, és együttesen sikerült legyőznünk.
Mint kiderült a harcost Wes Stidoph-nak hívták, aki egy szörnyvadász volt. Őt is ráállították erre a szörnyre, hogy végezzen vele. A küzdelem után kifáradva meséltünk egymásnak, és úgy gondoltuk, hogy mindkettőnk számára jövedelmezőbb, ha együtt járjuk a világot: én segítek neki a tudásommal, én pedig az utazásommal újabb fajokat ismerhetek meg, tanulmányozhatom őket.