Ötlete sincs, mióta menetel már a hegyoldalakon, tartva az irányt. Nem mondaná, hogy keservesen hosszúnak tűnik számára az eddig megtett táv, hiszen egy idő után a gyötrő gondolatok előkerülnek, különös módon gyorsan pörgetve így a perceket. A legkülönfélébb témák kerülnek előtérbe, majd süllyednek az enyészet felé, a közelmúlt dolgait pedig igyekszik mihamarabb helyretenni, de nem igazán bír vele. Túl sok furcsaság történt vele mostanában, amit nehezére esik teljes mértékben megemészteni, hiszen néhány esetnek nem is érti a miértjét.
Gyakorlatilag káosszal a fejében, de alapos körültekintéssel lépked a hegyoldalakon mindvégig, bármikor számítva egy lecsapásra. Újra és újra megkérdezi a növényeket, amik egyre kevésbé bukkannak fel a kietlen tájon, van-e bárki is a környéken, de senkiről nem tájékoztatják őt - legalábbis senki olyanról, aki élő lenne. Emiatt eléggé úgy tűnik, hogy biztonságban van, noha nem bízza el magát; óvatosan menetel tovább, minden bizonnyal egyre közelebb kerülve a bánya felé.
Elővigyázatossága és alapos figyelme néhány óra után nem bizonyul feleslegesnek: messze egy alakot pillant meg. Hunyorogva tekint az irányába, megfigyelve a távolság miatt elmosódó vonásait, különösen furcsa járását. Emiatt eszébe is jut az a nyomasztó álom, ami a cirkusztól való távozása után kínozta őt hosszasan, fő témateremtővé válva elmélkedésében... Beleborzong, ahogy felelevenednek benne a képek a harcról, a halálról és arról a természetellenes mozgásról, ahogyan a leszúrt katonák elhagyják az erdőt. Igencsak hasonló látványt nyújt ez, és jobbnak látja, ha nagy ívben elkerüli, mielőtt ez a jelenség is egy hasonló rémálmot váltana ki belőle, amitől újfent olyan izzadtan ébred, mintha magas láza lenne. Igazat megvallva nem is érti, honnan kerültek elő ilyen rémképek, hiszen a délosi mészárlás nem most történt. Annak már van két-három hete is. Talán csak most dolgozná fel a látottakat? Meg nem mondaná... Mindenesetre óvakodik attól a furcsa alaktól, és hogy biztonságát növelje, inkább átváltozik a feltűnés csökkentése érdekében, úgy közlekedve addig, amíg biztonságosabbnak nem ítéli a helyet.

- Hayyyaaaaa ! - lendítettem előre a lándzsámat, nagy erővel szúrva az ellenfelem felé, de az könnyedén félrelibbent előle. A pajzsomat szorosan magamhoz húztam, és hátrarugaszkodtam, néhány lépésnyi távolságot hátrálva. A rémisztően gonosz szörnyeteg viszont még mindig nem akarta feladni. - Ne ne neee ! - síkítottam hangosan, majd nagyot legyintettem a pajzsommal, hogy távoltartsam a rámrontó lényt. Azonban mindhiába. A dög csak kíméletlenül közeledett felém, és minél jobban ellenkeztem, annál erősebben támadott. Többször is előreszúrtam a lándzsámmal, azonban a rendkívül gyors teremtményt szinte képtelenségnek tűnt eltalálni. Ez lehet a vég ? Sarokba szorít...és végez velem ?
- Vissza ! - kiabáltam, miközben őrülten elkezdtem tellegetni mindenemmel, és eszeveszettül rúgkapáltam a patáimmal, de úgy tűnt hogy ez csak még jobban felbőszítette az ellenfelem. Egyenesen nekem rontott, és átcsúszva a pajzsom mellett egyenesen a jobb karomra szállt.
- Áááááá ! - síkítottam, miközben elhajítottam magamtól mindent, és hanyatt homlok szaladni kezdtem - Segííítség, megtámadott egy darázs !
A négy patám után csak úgy porzott a hegyoldal, s mire vagy száz métert távolodtam a csatám helyszínétől, lihegve megálltam. Ez közel volt. Világéletemben gyűlöltem a darazsakat. Gonosz lények, akik semmi jót nem teremtenek a világban, csak elorozzák ami kell nekik. Befészkelnek minden zugba, és hatalmas rajokban zümmögnek körülötte, agresszívan megtámadva mindent ami a közelükbe kerül.
- Huhhh... - töröltem le a homlokomról az izzadtságot, miközben nagyon fújtattam. - Ez köze... - kezdtem bele az önmagam megnyugtatására szánt mondókámba, de ekkor pillantottam meg a rémet, amely egész idáig a karomba kapaszkodott. - ...híííííííííííí - síkítottam velőtrázóan, és a levegőbe ugrottam. A lény leesett a karomról, és pedig késlekedés nélkül a tenyeremmel sújottam le rá. Ahogyan földet értem, azonnal megpillantottam a fűszálon kapaszkodó bestiát és késlekedés nélkül rátapostam. A kemény patáim sorban, egymást váltva tapodták a helyet, ahol utoljára láttam. Még egyszer rá is ugrottam, csak hogy biztos legyek a dolgomban. Bár nyomát nem láttam, egészen biztos voltam benne, hogy palacsintává lapítottam a dögöt. Egy szörnyű lénnyel kevesebb ezen a világon. Egy igazi hős vagyok !

Apró mancsain némán közlekedik a sziklás úton, ezúttal szaglására és hallására támaszkodva, ha már nem kérheti meg ebben az alakjában a növényeket, hadd meséljenek a környékről. Talán egy kicsit jót is tesz neki, hogy nem hallja állandó karattyolásukat, de sokkal védtelenebbnek érzi magát annak ellenére is, hogy így elkerülheti annak a furcsa élőlénynek a figyelmét. Nem akar harcba bocsátkozni, abból épp elég volt egy időre, és nem hiányoznak neki az újabb sérülések. Valahogy nem vonzza a végkimerülés gondolata egyáltalán, főleg nem egy ilyen vidéken, ahol mindig résen kell lennie... Fene se tudja, a törpék mennyire haragszanak rá a történtek után.
Amikor sikítást hall, a vér is megfagy az ereiben. Riadtan tekint a hang forrása felé, amit az enyhe visszhang miatt nem tud pontosan megállapítani, honnan is származik, de nagyjából az irányt képes meghatározni. Rögtön a legrosszabbra gondol, mint ahogyan mindig is: talán megtámadott egy másik vándort az a különös lény, amihez foghatót álmán kívül még nem látott. Nyomban sietősen szedi tappancsait, letérve az útról, amin eddig vándorolt, de megjegyezve, hol tért le róla. A köveken ugrálva rövidíti le a megteendő távot, teljes mértékben kihasználva hátsó lábainak erejét, néhol szinte már repülve, mint a griff. Persze szárnyak nélkül nyilván nem lesz képes rá...
Mindenesetre pár perces rohanás után meglátja azt, aki minden bizonnyal sikítozott, ugyanis most tapos el valamit, amitől feltehetően megijedt. Talán a szokásos bogárijedelemről van szó, ami igencsak elterjedt, főleg az embernők körében... Így, ezen gondolkodva pedig egészen mulatságos, hogy egy kentau... Nem is, kervitaur. Szóval egészen mulatságos egy ilyen fajtát ennyire kiborulva találni, azt pedig inkább már meg sem említi, mennyire különös látvány a hegyekben egy. Inkább a pusztán fordulnak meg emlékei szerint fajtársai, de hát egy tünde se nagyon járkál a hegyek közt, nem igaz? Neki van a legkevesebb joga ebbe beleszólni.
Amíg viszont nem figyel rá az őzikelábú, visszaváltozik elffé, úgy kezdeményezve beszélgetést vele. Na meg persze figyelmeztetve a veszélyre.
- Csak nem egy bogárkát vadásztál le? - jegyzi meg viccelődve, elindítva a társalgást. - Viszont akármennyire nem akarlak elszomorítani, attól tartok, ennél nagyobb veszély is van a közelben - válik aztán komolyabbá. - Nem tudnám megmondani, merre ment, de a környéken van, és nagyon gyanús volt a tartása és a mozgása, olyan... élettelen és kitekert - borzong meg egy kissé.

-Hííííaaajjj ! - riadtam meg a hirtelen felbukkanó alaktól, majdhogynem a szélrózsa négy irányába szaladva egyszerre. - Egy darazsat, egy szörnyűséges darázsbestiát. - töröltem le a homlokomról az izzadtságot. Az elf szavaira szinte a hideg futkos a hátamon. A szavai alapján egy még rosszabb dolog bukkant fel a környéken.
- Egy élőholt darázs ? - ült ki a teljes félelem az arcomra. Bármit, csak azt ne... Idegesen tapostam a földet a patáimmal, miközben remegő kezekkel kaptam az oldalamhoz, a fegyvereimért. Döbbenten jöttem rá, hogy azok már messze vannak tőlem, méghozzá a csatám helyszínén. Vagy száz méterre.
- Van egy kis baj... - kezdtem vakarni a fejem. - Elhagytam a cuccom. - bámultam a távolba, a földből kiálló lándzsám felé. - Anélkül nem sokra megyek, bármiféle nyakatekert izé is lebzsel a környéken.

Ösztönösen felkapja a kezeit, valamint hátrál néhány lépést, ahogyan társasága felsikít, noha hirtelen megjelenésének köszönhetően számíthatott volna erre. Ő se feltétlenül reagálna a legnyugodtabban és legmosolygósabban, ha csak úgy megszólítja valaki őt a semmiből.
- Áh, szóval egy darazsat - bólogat egy darabig egy furcsa félmosollyal, amibe igyekszik belevegyíteni a barátságos örömöt, de nem tudja teljes mértékben kiszorítani a gesztusból a fájdalmas vonásokat, amit egy élőlény elpusztulása vált ki belőle. Sajnálatos dolog, ráadásul mindennapos is, ezen pedig aligha tudna segíteni. A felemás arckifejezés azonban hamar eltűnik, ahogyan élőholt darazsat emleget, viszont kérdésére csak nemlegesen rázza meg a fejét. Még az hiányzik, hogy az állatok hulláit is felhasználják a sötétséget használó mágusok... Valahogy nem hiányzik neki, az elképzelésbe pedig nem tud nem beleborzongani.
- Éspedig? - érdeklődik felvont szemöldökkel, mielőtt még megérkezne a válasz, rögtön kizökkenve a korábbi gondolatmenetből, közben kíváncsian figyelve, mit is csinál. A mozdulataiból ítélve elhagyott valamit, persze azt nem tudná megmondani, mit és mennyire fontosat, és mikor tekintetével megadja az irányt, egyszerűen csak követi pillantásával. Hamar meg is találja a távolban lévő fegyvernek tűnő dolgot, így visszafordul társa felé.
- Nem hiszem, hogy az annyira messze lenne - vonja meg a vállát. - Menjünk érte - enged meg egy újabb mosolyt, és már el is indul arrafelé. - Egyébként Lashrael vagyok - mutatkozik be aztán.

- Lashrael ? - kérdeztem kíváncsian, miközben a tünde arcába hajoltam. Aparókat szimatolva szaglásztam meg, miközben körbejártam minden oldalról, hogy megjegyezzem az alakját. - Lala ! - kiáltottam fel hirtelen, elkeresztelve a tündét az nevének első két betűjének duplázásából. Kedves kis név volt számomra ez, hiszen egykoron egy kedvenc pillangómat neveztem el így.
- Szia Lala, én Aya vagyok. Ayala, ha esetleg így jobban tetszik. - kacagtam, miközben baráti jobbot nyújtottam a tündének. - De be kell vallanom, ismerősnek tűnsz...nem tréfáltalak meg már korábban ? - indultam meg lassan a fegyvereim felé.

Ahogyan az ismeretlen patás kiváltképp közel hajol, akaratlanul is hátrahőköl egy megállíthatatlan grimasszal az arcán, ami leginkább a meglepettségéről árulkodik, na meg persze zavarodottságáról. Találkozott már nagyon nyitott és barátságos személyekkel, de olyannal, akinek az intimszféra nem számít semmit, aligha. Gyerekkorától kezdve tiszteletben tartották ezt a távolságot, így már csak a neveltetése miatt is furcsán érinti őt ez a gesztus. Az meg a másik, hogy a tetőtől talpig való megvizsgálásához sincs hozzászokva, és bár felhozható lehetne a bordélyház, ott jóval másabb tekintetekkel méregették őt, ráadásul mást volt kihangsúlyozva annál a vizslatásnál.
- La... Lala? - vonja fel egyik szemöldökét értetlenül, megtartva a zavartságot, és ugyanígy emeli meg a kezét kézfogásra is, mely határozott ugyan, de erőteljesen nőies, van benne valami finomság is. Ötlete sincsen, ez a jószág - Ayala - mégis mit akar elérni, de hogy a következő kérdésével az enyhe káoszt nagyobbá teszi, az kétségtelen.
- Őőő... Nem, nem emlékszem arra, hogy bárki is megtréfált volna a gyerekkori emlékeimet leszámítva - rázza meg aztán a fejét, közben megvakarva a tarkóját, igyekezve valahova berakni ezt az aktív személyt, de még keresnie kell, mégis miként kezelje. Határozottan másabb, mint akikkel valaha eddig összeismerkedett - és elhagyott.
- Persze ez attól is függ, milyen tréfáról van szó, valószínűleg a kisebb viccelődésekre nem emlékszem - teszi még hozzá. - De nagyon valószínűnek tartom, hogy összekeversz valakivel, bizonyára sok hozzám hasonló létezik rajtam kívül - enged meg egy halvány mosolyt.

- Az bizony meglehet. - vakartam meg a fejem zavartan. - Bár nem nagyon emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna vörös hajú tündét. - gondolkodtam félhangosan. Ami azt illeti a többségük búzakalász színű volt...ami nem annyira szép. Egy picit irigyeltem a pillangókat, akik lila, zöld, kék, és mindenféle káprázatos színekben villogtak. Vajon lehetnék én is lila ? Talán némi mocsárfestékkel lefesthetném magam ? Olyannal, mint amilyennel lefestettem Bali szakállát...csak az mondjuk zöld volt. Hirtelen odafordultam hozzá, és könnyedén megpöccintettem a levegőbe az egyik hajtincsét. - Pedig a vörös a legszebb szín ! - kiáltottam fel hangosan és vidáman, majd önfeledten körbefutottam a lányt. A mozgás öröme, az amely mindig minden tettem átjárta. Az életvidámság az leszebb vidámság.
- Nézd, az enyém is vörös ! - ráztam meg a fejemről lelógó kócos hajam, amelyből egy rég bennefelejtett virág hullott ki. - Mi vörösök... - léptem oda hozzá, és odahajolva a pacsira nyújtottam a kezem. - ...tartsunk össze !

Kényelmetlenné és kellemetlenné válnak a vonásai, amikor vörös hajára és tündeségére kerül sor. Nem szívesen beszélt erről sosem, elvégre mindenki félvérnek nézte miatta, ami gyakorlatilag mindenhol megvetendő, és ha nem is kerülnek rabszolgasorba, akkor a többségük tolvajként és bűnözőként éli le az életét. Nyilvánvalóan vannak kivételek, és bizakodik... nem is, hisz abban, hogy az ő legféltettebb kincse is egy ilyen kivétel valahol messze, egy soha nem látott tájon.
- Nos... Igen, elég ritkák a vörösek. Inkább félelfek az... ilyenek - enged meg egy gyenge, erőltetett mosolyt, tekintetét aztán visszafordítva az odébb heverő fegyverekre. A pöckölésre csak értetlenül kap a hajához, mert először azt hiszi, egy bogár szállt rá nagy erővel. Értetlenül néz a cervitaurra, aki ahogyan elkezdi boldogan és erőteljesen körbejárni, a meglepettségtől és hirtelen, ösztönből jövő hátrahőköléstől kicsúszik a lába alól a talaj, hamar a fenekén találva magát. Nagyokat pislogva figyeli a termetes jószágot, amíg kiugrándozza magát, ügyelve minden végtagjára, nehogy véletlenül egy pata alá kerüljön. Ez a túlzott öröm valamicskét emlékezteti őt a saját örömteli és felhőtlen pillanataira, amik...
Furcsa édességet érez a szájában és békességet önmagában, aztán szélesen elmosolyodik.
- Látom-látom, Ayala - vigyorog fel rá, aztán néhány rugalmas mozdulattal feltápászkodik. Milyen jó is annak, akit nem piszkálnak azért, ha vörös a haja...! Otthon náluk ennyi is elég volt ahhoz, hogy kiközösített legyen, és még ha egy idő után nagy nehezen el is fogadták, mindenkit csapásként ért a párválasztása. Magában csak megrázza a fejét, hátha maga mögött hagyhatja ezeket a gondolatokat, elvégre életének egy új fejezetéhez érkezett, ami erős változást ígért, még ha ez a pusztán meg is kérdőjeleződött. De ha így folytatódik...
A pacsira nyújtott kézre egy darabig kérdőn néz, majd fel a patásra, utolsó szavai pedig újabb halvány mosolyt csalnak az arcára. Egy sóhajtással megrázza a fejét, miközben egy kellemesen erős, de határozottan nőies mozdulattal csap a tenyerébe.
- És ugyan mi miatt tartunk most össze? Ellenség van a láthatáron? - emeli kezét szemei fölé, eltúlzott mozdulatokkal vizsgálva a horizontot minden irányból. - Vagy éppen egy elrejtett kincs után kutatunk? - vonja fel egyik szemöldökét, szeme sarkából pillantva a játékos teremtésre. Talán neki sem fog ártani a sok stressz és felelősségteljes pillanat után a szórakozás, egyébként is várakoznia kell még, mielőtt belevágna következő nagy feladatába, hiába érkezne meg a helyszínre.