Lazy elbúcsúzik a piacon a nomádoktól. Valóban olyan a kereskedelmi hely, ahogyan leírták. Se épületek, se városfal, se egyáltalán város. Csak egy útkereszteződésben nyíló hatalmas terület. Egyetlen taverna van egy kicsit odébb.
A hegyek felé indulva egy cirkuszos társaság épp szunnyadó tagjai mellett halad el. A kocsik és a sátrak esti előadást gyanítanak. Épp kipihenik a fellépés fáradalmait.
Kellemes délelőtt van, és épp a hegyek felé venné az irányt, amikor az induló ösvény mellett egy kőrakáson arcát tenyerébe temető nőt vesz észre. Sírástól rázkódik az egész teste.


/A képen balra./


Ha úgy gondolja, elmehet mellette gond nélkül. És folytathatja az útját az elfoglalt bánya felé.

Kellemesen telt ez az időszak. Egészen sokat mosolygott, ahol tudott, segített az embereknek, néha beszélgetett az állatokkal, és igyekezett elvegyülni. Szerencsére a beilleszkedéssel nem volt gond, minden bizonnyal a hasonló lelkivilág és neveltetés miatt, így nem is volt jelenlétével semmi baj, "megtűrték" őt. Lóháton közlekedve egészen másnak bizonyult a közlekedés, régen ült már hátason, és végre kicsit pihentethette egyébként a vándorlás alatt megedződött lábait - vagy legalábbis a talpát. Az elválás pontja hamarosan megérkezett, és miután búcsút intett a lovasoknak, jó szerencsét és Természet Anya áldását kívánva nekik, nekivágott a hegyekbe vezető ösvényeknek.
Már egy ideje gyalogol, az út pedig szerencsére még nem olyan durva és kegyetlen, mint amire számított, noha jóval nagyobb kitartás kell a meneteléshez már így is, mint a sík pusztaságban. Egyelőre fáradhatatlan, és jobb esetben pár napon belül talál egy-két törpét, akiktől érdeklődhet,  merre is találhatja azt a sötételf bányát, ugyanis a pontos helyszín még mindig kérdéses a számára, fogságba pedig nem akar kerülni, ha egy mód van rá. Egyedül ugyanis nem tud kitörni egy éjelfek uralta járatrendszerből, elvégre nem a hegyek közt nevelkedett. Mindemellett a növényzet is egyre gyérebb, és ha jól sejti, ott, távoli rokonai közelében aligha lesz lehetőség a természetet segítségül hívni.
Távolról észreveszi a kocsikat és a sátrakat, és gyanakvó jelleméből adódóan egy darabig fürkészi, mi is ez az összejövetel. Nem mondaná karavánnak, ahhoz túl más, viszont semmi egyéb sem jut az eszébe, amihez hasonlíthatná. Közelebb érve pillantja csak meg a különféle felszerelésekben lévő egyéneket, többségük pihen, nyújtóztatják tagjaikat, így hamar kikövetkezteti: szórakoztatásra és előadásra születtek. Nem áll szándékában itt megállni és tőlük érdeklődni a sötételfekkel kapcsolatban, hiszen aligha lehetnek érintettek ilyen társaságként ezekben az ügyekben. Inkább halad tovább, nem is zavarva őket a dolgaikban, azonban a szusszanás hangjaiba valami egészen más is vegyül. Megtorpan, fülel, csak azt engedve elméjébe, ami szükséges, és ahogyan nézelődik, hamar megpillantja a sírdogáló nőt. Érdeklődve fordul aztán körbe, és nem úgy tűnik, mintha annyira foglalkoznának vele, szóval veszi a bátorságot, és közelebb lép hozzá, ha nagyon alacsonyan van, akkor leguggol elé, hogy szemmagasságban legyen vele.
- Mi történt, hogy így itatod az egereket? - érdeklődik előkotorva minden kedvességét, nehogy véletlenül ebben a krízispillanatban ellenséges szándékúnak kezelje szavait.

/A képen balra./


Lazy lépkedve egy hegyi ösvényen egy fura csapat és a szekerei meg a sátraik mellett halad el, majd megpillantotta a zöld ruhában síró nőt. Ahogy ráköszön, felemeli a fejét és homályos szemekkel válaszolja neki.
-A nővérem elment a törpéknek kikémlelni a sötét elfek bányáját, de elfogták és ott van most rabszolgasorsban. Ő maradt egyedül a családomból. És most már mindenki elhagyott. A bűvész, akivel évekig együtt léptünk fel és engem mindig elvarázsolt a dobozokból, amiket kettévágott. Az egyetlen testvérem. És ha nem találok ki semmit, akkor hamarosan a cirkusz társulattól is, mert nem tudnak fizetni nekem.
Nem értek semmihez és úgy érzem, nincs is miért élnem.
* Egy levelet nyújt oda neked, amiben a nővére leírja Mognar királynak, hogy elfogták. És hogy búcsúzzon el a nevében a húgától...

Eddig is sejtette, hogy valami nagy baj van - ha mások számára nem is eget rengető, akkor ennek a nőnek mindenképp -, de őt hallgatva megbizonyosodik arról, hogy ez nem egy olyan személyes tragédia, aminek egyedül ő az áldozata. Biztos benne, sokan mások is ezt tapasztalják, és az elfogottak ugyanazon vagy hasonlókon mennek keresztül, mint amin Viridiel is. Akkori fáradtság ide vagy oda, jól emlékszik a hegekre a hátán, a ráerőltetett tetoválásra, és ki tudja, mivel próbálkoztak az éjelfek még?
Alsó ajkába harap, majd mikor az egyedüllét is megemlítésre kerül, már csak ösztönből emeli karjait, hogy magához ölelhesse a nőt. Nem jellemző rá, hogy idegenekkel szemben így viselkedjen, de tisztában van azzal, milyen elhagyatottnak lenni, tanácstalanul kóborolni az ismeretlenben, keresni valami célt, de semmit sem találva... Milyen az, amikor senki sem áll ki érte már, a kétségbeesés szélén tartózkodni... Neki is csupán ennyi hiányzott annak idején: egy biztató, barátságos és vigasztaló ölelés, amitől mostanság úgy megriad, mint gyerekek az árnyéktól... Viszont nem tudhatja, miként fog reagálni erre a másik, de remélhetőleg nem rosszul és nem fog úgy kifakadni, mint ahogyan azt ő tette a délosi mészárlást követően.
- Merre van ez a bánya? - érdeklődik halkan, mély együttérzéssel. - Hogy néz ki a nővéred? Megkeresem és visszahozom, ezt megígérhetem...
Nem akarja, hogy más is megtapasztalja azt, amit ő. Véget akar vetni a szenvedésnek, magára vállalni azt, amitől mindenki félt, megközelíteni azt, amit nem lehet, és megoldani ezáltal mindent, még ha szilánkosra törik is alatta a lelke, örök káoszt bocsátva elméjére. Elég, hogy ő elveszítette mindenkijét - és még sokan mások is a háborúskodás alatt -, de ha lehet segíteni ezen, akkor mindenképp fog, csak mert tudja, min mehet keresztül. Talán mindenkinél jobban.
- Tudom, milyen érzés, így képtelen lennék csak úgy hátat fordítani ennek - mosolyodik el halványan, kesernyésen, ha esetleg az ölelés viszonzott, akkor kibontakozva belőle. Noha nem mondja ki, de magában már eldöntötte: szükség esetén akár cserélni is hajlandó lenne. Neki nincs vesztenivalója... Neki nincs már otthona, nincs kit védjen, de talán értékesebb a sötételfek számára, mintha egy cirkuszi mutatványost tartanának fogva. Még a legrosszabb esetben is talán kimentheti úgy, hogy feláldozza önmagát, noha...
Magában nevet az egészen, hiszen nem egyedül fog bemerészkedni abba a bányába, hanem a futárral, bár... Lehet, rá tudja venni a visszafordulásra, és arra, ne vállaljon kockázatot, mert egyáltalán nem éri meg. Na meg nem akar sebeket se felszakítani, vagy éppen azt elérni, hogy ő is újra rabságba kerüljön...

A lány gondja valóban nem egy véget ért szerelem vagy egy elvesztett kedvenc csecse-becse. Szó szerint az életéről és a további életéről van szó. És mások életéről.
Sajnos nem egyedi a helyzet erre felé, hogy valakinek a rokonát vagy barátját a selfek elfogták és a bányájukban dolgoztatják. Vannak pár százan, akik odakerültek. Noha nem beszélhetünk vírusként terjedő jelenségről és emiatt a legtöbbeknek ott vannak a "többiek", akikért még érdemes élni.
Ám egy lány, ráadásul a törpék országában idegen ember nő annyira mindent elveszített ezzel, mint mikor Lazytől a gyereket elvették és a családja kitaszította, szégyenfoltnak bélyegezte.
-Köszönöm! De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Egy egész hadsereg is kevés lenne, hogy kihozd őt onnan. És az sem biztos, hogy még él. A levél ezt bizonyítja, de ki tudja mit csináltak azóta vele! Szörnyű belegondolni.
Lola néha könnyedén fogja fel a veszélyeket, de én ismerem milyen legbelül. Egyedül van társak nélkül és folyton a legszörnyűbb képek járnak az eszembe. Hogy a fogolytársai bántják, mert más fajból van és könnyű ezért gyűlölni őt. Az őrök meg valószínűleg állandóan verik.
Tudom, hogy csak azért nem írta bele ezeket, hogy engem védjen. De így is szörnyű.
* Hálás az ölelésért, ám rázkódik egész teste, ahogy elkezd beszélni a szörnyű jelentekről.

Egyre könnyebben azonosul a problémával, és bár sötételf fogságba még nem került - és jobb esetben nem is fog -, ezen kívül el tudja képzelni az ott uralkodó helyzetet. Ha van hely, akkor letelepszik a nő mellé, ugyanis egyelőre nem úgy tűnik, hogy egykönnyen útjára engedi, valamint lehet, tud még valamit, amivel segítheti őt, az útját. Na meg konkrét célt még nem kapott, ötlete sincs, milyen irányban kell haladnia, és nem úgy szeretné felfedezni, hogy körülveszik az éjtündék.
- Valamikor nem kell hadsereg - vonja meg a vállát. - Valamikor elég egyetlen személy is, hogy hasonlót vagy nagyobbat érjen el. Ennek igazságát idefele tapasztaltam - teszi hozzá, noha jóval másabbak voltak akkor a körülmények. Ugyanakkor arra is gondolnia kell, hogy egyedül kevesebb feltűnést fog okozni, főleg macskaként, és ha van akkora szerencséje, sötételfként is tevékenykedhet ott. Ha eléggé megismeri a rendszerüket, a terveiket, őket... Vajon tényleg ellehetetlenítheti néhány lépésüket?
- Egyébként biztos vagyok benne, hogy Lola erős, és nem kell miatta aggódnod. Ha felfedezni ment, akkor számolhatott azzal, hogy elfogják, de biztosan sokat gondol rád, és te tartod őt lelkileg. Van kihez visszajönnie, így nem hiszem, hogy olyan könnyen feladná, csak mert nincsenek a helyszínen társai. Te örökké mellette leszel, még ha csak lelkileg is, és fogadni mernék, hogy rettentően sokat jelent neki már csak ez. Mindemellett azt sem tartom kizártnak, hogy a törpék közül néhányan már jelentkeztek is a kimentésére, ami már folyamatban van, legyen bármilyen kockázatos is - enged meg egy bizakodó mosolyt. - Nem kell, hogy folyamatosan aggódj miatta, azzal csak magadat teszed tönkre, és ezt szerintem a testvéred sem szeretné. Nemsokára majd megjelenik a távolban széles mosollyal az arcán, és mikor meglátja, hogy neked milyen vörös és bedagadt szemeid vannak... - fejét csóválja rosszallón. - Tudom, hogy nehéz. Én is elveszítettem a családomat, és a számomra legkedvesebb személy után kutatok, akiről fogalmam sincs, hol lehet. Talán ő is a bányában van, és ha Lolával találkozott, akkor biztosan segít neki, hogy ne bántsák. Tudja jól, milyen érzés kiközösítettnek lenni, ő is átment ezen a szakaszon egészen kicsi korában. - Ez részben saját magának is egy vigasz, hiszen ha nem is rózsáktól illatozó, tiszta helyen találhat rá talán még élő gyermekére, legalább végre láthatja őt. Csak ezeken a könyörtelen területeken nem járt... Csak itt lehet, ha nem kerülték el állandóan egymást...
Vagy valóban halott.

/A képen balra./


A lány tovább sír szakadatlanul és könnyei megállíthatatlannak tűnnek. Leülsz mellé a kőre és vigasztalni próbálod, de ő csak rázza a fejét.
-Állítólag mindenki tudja a bánya helyét, de én mégsem. Minden törpe azzal nyugtat, hogy tudnak a selfek által elfoglalt bányáról és hamarosan Mognar király visszafoglalja a korona jogos jussát. Csak én érzem butának magam, hogy még csak meg sem tudom mondani, melyik irányba raboskodik a nővérem.
* Ahogy ki nem mondva a gyermekedről beszélsz, kicsit összeszedi magát és kisírt szemeivel rád néz. És nagyon nehezen jut szóhoz. Vándor életükből az következne, hogy sok felé jártak és sok felé megfordultak. Ám az emberek királyságában nem terjedt el ez a hír annyira, hogy az átlag nép is erről pletykáljon.
-Sajnálom, hogy neked is elfogták az egyik szerettedet. Igen, valóban. Ha ott van ő is, biztosan nagyon jól megértik egymást. Nagyon kedves vagy és nem is tudom, hogy háláljam meg ezt neked. Nagyon sokat jelentett, amit mondtál, hidd el!
* Még csak nem is sejti új barátnőd, hogy te az ellenség körme alatti szálka akarsz lenni, légydög a mézes csuprukban, az alja a felhajtott bornak.
-Leila vagyok. A bűvész segédje, míg nem elhagyott az a szemét pont Lola elindulása előtt. Már két hete nem kaptam bért, mert nélküle nem tudok fellépni. Pedig már azt is nekem meg Lolának köszönhetik, hogy találkoztam Helléna tanácsosasszonnyal és az ő jóvoltából léphettünk fel első emberi társulatként a törpök birodalmában.

- Nem egy megnyugtató tény, de én se vagyok okosabb - mosolyog esetlenül. - Esetleg ebben a társaságban nincs valaki, aki meg tudná mondani, merre induljak? Lehetőség szerint nem szeretném húzni azzal az időt, hogy törpéket kutassak fel, nagy kerülőutakat téve miattük - vakarja meg a tarkóját, és úgy magukat a törpöket is kerülné beszélgetés szempontjából. Nem tudhatja biztosan, eljutott-e már a híre annak, hogy a karavánút kiépítése kudarcot vallott, méghozzá miatta, és aligha téveszthetik össze bárki mással őt: vörös félelf köpenyként hordott, megviselt inggel a nyakában. Ki más lenne az, akire illenének ezek a szavak? Mondjuk annyi előny lett belőle, hogy nem később derült ki ez a turpisság... Akkor lehet, nem úszták volna meg ennyivel, néhány figyelmeztető szóval. Az meg a másik, hogy a visszafoglalási kísérlet mégis hol késlekedik már... Biztos ugyanolyan szervezetten teszik ezt is, mint a kereskedelmi út felállítását... Erre gondolva nehezen, de sikerül legyűrnie a szemforgatást, és szinte látja, hogy sose jutnak egyről a kettőre. Mondjuk... hogyan is lett abban a bányában sötételf rémuralom?
- Örülök, hogy legalább ennyivel segíthettem - biccent egyet boldogan, és bár nem egy nagy erőssége a megnyugtatás és vigasztalás, az igencsak biztató, hogy itt sikerrel járt. - Egy dologgal tudod meghálálni - mondja aztán komolyabban, némi hatásszünetet tartva. - Azzal, hogy amint Lola visszatért, vigyáztok egymásra. Egyébként meg csak azt tettem, amit mindenkinek illene, így ezen felül nem kell hálálkodni - engedi vissza a vidám vonásokat arcára, végén egy vállvonással zárva a köszönet feleslegességét kifejezve.
A beszélgetés folytatásra kerül, ahogyan sejtette, másabb vizekre evezve, amik annyira szorosan nem kapcsolódnak a bányához. Nem szeretne sokat időzni itt, de tisztában van vele, mennyit ér legalább egy hallgató az elkeseredett pillanatokban, mint ahogyan neki is nagyon sokat jelentett a természet jelenléte. Még egy darabig maradhat, aztán legfeljebb kicsit gyorsabban szedi a lábait.
Váratlanul megüti a fülét az ismerősen csengő név. Pár napja hallotta, így nem nehéz felidéznie a hozzá kapcsolódó körülményeket, és alig bírja legyűrni elképedését, de sikeresen vált fapofára néhány pillanat erejéig. Hogy itt is említésre kerüljön ez a Helléna... A korábbiak után nem tudja hova tenni azt a nőt, és már csak a törpök általánosan agresszív viselkedése miatt talán jobb, ha találkozni sem akar vele.
... noha a pusztában elég erősen megfogalmazódott benne a gondolat, hogy egyenesen a király és segítői elé megy...
- Lashrael vagyok - mutatkozik be ő is némi bizonytalansággal. - Majd hogyha minden rendbe jön, akkor szívesen beülnék én is élvezni egy ilyen előadást. Egyébként ez a Helléna... milyen figura? Hallottam már korábban a nevét, de akkor sem csengett ismerősen. Tudnál egy kicsit mesélni róla? - érdeklődik, felkészülve az elfogult dicsőítésre. Viszont most már muszáj tudnia róla annyival többet, hogy a karavánút is hozzá köthető, bár az egy zátonyra futott tervnek minősül már. Na meg talán az is kiderül, hogyan kerülhesse el őt... Most már képes higgadtan átgondolni, és határozottan nem akar továbbra sem a főnökök elé járulni semmiféleképpen sem. Nyilván ez változhat, ha ismét úgy felhúzzák a bolond viselkedéssel és gondolkodásmóddal, mint az építkezésnél...

Leila elgondolkodva néz végig egykori társulatán, ahol még mindig ott van nővére kocsija. És benne a nagymacskák.
-Talán az igazgató tud valamit. Ő kapta meg valamiért Lola levelét. És ő mutatta meg a törpe vezetőknek. A többiek nem hiszem. Nem olyan régen jöttünk. Pár előadást tartottunk még csak Raydanban. Az elsőn, ahol még a bűvész, én és Lola is felléptünk, ott volt Mognar király is.
* Ha beszéltek vele, akkor körülbelül meg tudja mondani az irányt, de a távolságot nem. És térképet főkép nem. És felveti a témát, hogy a nő el akarja-e vinni testnére cicáit. Az etetésük egyre nehezebb és nem lépnek gazdájuk nélkül színpadra. Ám a hozzá fűződő régi viszony miatt a porondmester még nem engedte őket szabadon.
-Ha egyszer visszakapom, soha nem válok el tőle még egyszer. Akár mit is talál ki legközelebb, megyek vele akár a Világvégére is.

Nem kifejezetten reménykedik abban, hogy bárki bármit tud, inkább csak egy erőltetett próbálkozás ez is, hátha megúszhat egy újabb összetűzést. Érzi, nem kis fát rakhatott korábbi cselekedetével a tűzre, így amíg észnél van, halogatja a kellemes összeröffenést velük, persze ha elkerülhetetlen, hát elkerülhetetlen. Amikor aztán az igazgatóra kerül a sor, felcsillannak a szemei.
- Bármilyen kis töredék is jó - kap a lehetőségen, egyértelműen kifejezve ezzel: beszélni kíván a társulat fejével. A kocsijában kezdődik meg a rövid társalgás, és legalább egy irányt kap, ami tökéletes. Több nem is kell neki, ugyanis a távolságot aligha érzékeli, miután elkezd egybefolyni a menetelés. Így, hogy legalább tisztábban látja maga előtt a célt, már mindjárt másabb, na meg ennek köszönhetően nem fog összevissza kóborolni. Vándorként és tündeként nyilván tud a természet segítségével és az alapján tájékozódni, szóval nem lesz nehéz dolga megtartani az irányt. Ugyanakkor felmerül egy probléma, ami nem érinti őt - az állatok eltartása, akikkel együtt felléptek. Mondaná, hogy elviszi őket, könnyítve az itteniek feladatain és terhein, ugyanakkor biztosan emlékek fűződnek hozzájuk, így nem szívesen válnának meg tőlük. Na meg ha Lola visszatér - márpedig vissza fog -, akkor ismét minden helyreállhat, és a nagymacskák miatt sem lesz gond. Szeretne segíteni rajtuk, de nem kifejezetten van elképzelése, mit is kezdhetne velük. Ha el is megy vadászni nekik valami élelmet, az is csak egy olyan ideiglenes megoldás, ami hátráltatja a fő célt, és nem jutnának semmiképpen sem előbbre, tehát ez felejtős.
Egy rövid ideig még az is felmerül benne, hogy esetleg segíthetik őt a gazda megkeresésében a szagok miatt, viszont nem hinné, hogy edzettek és képzettek lennének, így csak még nagyobb kockázatot vállalna, szóval elveti az ötletet. Ez viszont eszébe juttat egy másikat, ami hasznos lehet, és bár nem vadászkutya, macskaként elég éles az orra. Minden bizonnyal van még egy-két ruhája, tárgya, ami magába szívta a szagát, és ha nem is tudja majd később felidézni kristálytisztán, azt a környezetében érezve biztosan be fog ugrani neki, hogy kihez is tartozik.
- Helyes - bólint Leilának, miután elhatározza: sose hagyja egyedül elmenni testvérét. - És lenne egy furcsa kérésem. Ha jól sejtem, a kocsiban Lolának külön szobája van... Esetleg benézhetek... egyedül? - érdeklődik némi bizonytalansággal és félénkséggel, tartva attól, hogy gyanakodni fog rá, viszont lehetőség szerint nem szeretné felfedni előtte, milyen képességei vannak. - Ígérem, nem veszek el semmit - teszi hozzá a biztonság kedvéért.

Nagy szerencséje Lazynek, hogy a társulat vezetője látta, hogy merre indult el az idomár lány és így meg tudta mondani, hogy merre kell keresni a bányát. Több nem is kell egy világlátott tündének. És úgy tűnik a Mesélő számára, hogy nagyon nem is akar itt maradni, hogy fellépjen az állatokkal Leila testvére helyett.
Viszont egy különös kérést nem tud visszautasítani az aggódó húg. Megmutatta a kocsijukat, ahol még ott van mindkettejük ruhája.
-A legtöbbször mindig a nagymacskák közelében aludt. Nem szívesen hagyta őket magára. Még akkor sem, mikor én a tanácsosasszonnyal Astelath palotájában aludtunk, a kényelemért nem hagyta magukra.
Egészen Braslovtól Hellyvel jöttünk együtt és mindig kedves volt. Akkor ismerkedtünk meg vele, mikor a régi király megnézte az egyik előadásunkat. És ő már csak akkor érkezett, mikor az éjtündék megölték. Együtt utaztunk vele a fővárosba, ahol részt vettünk az új király megkoronázásán. Életem felejthetetlen pillanata volt, ahogy az is, mikor az új király is megnézte a műsorunkat. Hatalmas siker volt.
Ez talán egy-két hónapja lehetett, folyamatosan fellépve jöttünk vele délnek, hogy az ő országában is felléphessünk. Még Mognar királlyal is beszélhettünk. De csak akkor adhattuk elő a számot és kereshettünk itt pénzt, ha segít valamelyikünk neki a bányánál.
* Nem tudta, miért mondja el neked ezeket, de mivel te is kíváncsi voltál Hellénára és jó volt visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még együtt voltak és sikeresek az éjszakai szereplések alatt...

Egyelőre még nem lép be a kocsiba, hiszen a nőnek van mit hozzáfűznie a történtekhez, és meglepően sok mindenről maradt le. Nem mintha annyira érdekelte volna, mi folyik a nagyvilágban, csupán önző vágyait kergette mindvégig, így fejét vakargatva fogja fel az eseménydús éveket, frissítve a legutóbbi felállást, amiről értesült. Jó régen volt az is már... Persze a testvér viselkedését megmosolyogja, és örül annak, hogy az állatokat nemcsak egyszerű kellékeknek nézi, amik az előadáshoz kellenek, hanem eleven, érző lényekként kezeli. Tagadhatatlanul megnyugtató, hogy vannak ilyen emberek, ugyanakkor ezt a halvány boldogságot beárnyékolja a törpök igencsak furcsa és belőle rosszallást kiváltó kérése. Ötlete sincs, itt is mit gondoltak... Mert valószínűleg egy nagyközönség előtt fellépő, szórakoztatást biztosító állatidomár majd könnyen be- és kijut annál a bányánál... Hihetetlen. Miért nem küldenek akkor saját egységeket? Mintha féltenék az övékét, és másokét nem átallnák a halálba küldeni, pedig ugyanolyan életnek kéne lennie annak is. Más a faj, de miben különböznek annyira? Nem sokban... Mindenesetre attól megkönnyebbül, hogy nem kerül sor semmiféle dicsőítésre, amitől némileg tartott.
- Jó sok mindenen vagytok akkor túl - jegyzi meg elismerően. - Bár nem tartom valami igazságosnak, hogy egy feltehetően képzetlen lányt küldenek felfedezni a pokolba... Kissé aránytalannak találom ezt a fajta cserét - morogja elégedetlenül. - De ha jóra fordul minden, akkor aligha fog számítani bármit is - vonja aztán meg a vállát, noha egyáltalán nincs kibékülve a bányászok ezen döntésével.
A kocsi felé fordul, kinyitja annak ajtaját, aztán belép rajta, de még visszafordul.
- Két percet kérek csak - mosolyog Leilára, aztán becsukja maga mögött az ajtót. Pár pillanatot vár, míg megbizonyosodik arról, a nő nem fog kíváncsiskodni, aztán kinyitja a szekrényeket, kihúzza a fiókokat, és a ruhákat, valamint azokat a dolgokat, amik magukba szívhatták viselőjük illatát, kirakja. Utána felveszi macska alakját, aminek köszönhetően jóval intenzívebbé válnak a szagok. Nedves orrát a kipakolt tárgyakhoz vezeti, megszaglászva őket, igyekezve az emlékezetébe vésni a tapasztalatokat, hogy majd a bányában járva felismerhesse, és reménykedik abban, nem fogja összekeverni semmivel. Mondjuk aligha lehet az ottaniaknak lehetőségük bármilyen illatanyaggal bekenniük magukat... Szóval ha itt esetleg csalóka is egy kicsit a szag, talán nem torzítja annyira az alapot, hogy ne lelhessen rá.
Mindegy is, nem gondolkodik inkább ezeken, helyette mindenről mintát vesz, és ha a procedúra közben nem zavarják meg, akkor visszaváltozik, visszarakosgatja a cuccokat a helyükre, és már nyitja is ki az ajtót.
- Köszönöm a türelmet - enged meg egy újabb mosolyt. - Egyébként Lola megjelenéséről még nem meséltél - jut eszébe hirtelen, hogy ez még nem került tisztázásra a legelején a nagy elkeseredettség miatt.

/A képen balra./


Lazy még csak nem is sejti, hogy a lány nem életük és karrierjük több éves történetét mesélte. Igazából még egy év sem telt el. Csupán az idén történt, hogy elkezdett szaladni a szekér és események követték egymás után. A nagy áttörést jelentette a társulatnak, hogy királyok előtt is felléphetnek. Ám mivel erről nem tett egyértelmű megjegyzést, ezért nem is tisztázta Leila sem az időt.
-Igazából az volt a tervünk, hogy a self férfi katonák nyilván elzártan élnek abban a bányában és szívesen szórakoznának már egyet. És mi fellépnénk ott közben pedig alaposan körbenéznénk. A nővérem azért ment oda, hogy tárgyaljon ennek a lehetőségéről. Nagy szerencse, hogy nem mindannyiunkat fogtak el, amikor jóhiszeműen...
Elvetélt ötlet volt.
* Lehajtja a fejét, mert érzi nagyon, hogy a ragyogás kicsit a fejükbe szállt és talán ők is hibásak. Helénával nagyon hajtottak a fellépés kiharcolására, és közben észre sem vették milyen kockázatos tervet vállalnak.
-Lola határozott megjelenésű, fekete hajú, vagány lány.
* Mondja amikor már kilépsz megint az ajtón. Ki tudja mi fogja majd befolyásolni a szaglásodat, ha addig is beledugod mindenbe a nózidat? Ám hamarosan útra kelsz és ahogy közeledsz a bánya felé egy magasan kiugró szirt körül egy griffet látsz körözni.

Nem sok híja van annak, hogy a magyarázatot hallva fejét rázva csapja homlokon magát, ugyanakkor egy lemondó sóhajt nem tud magában tartani. Egyszerűen... Fel nem tudja fogni, mégis mit hittek, mind a törpök, mind a cirkuszi mutatványosok. Egyik sem jobb a másiknál, és örülne, ha egy olyan álomvilág részese lehetne, amiben ők ringatják magukat. Nem a semmiért van hírük a sötételfeknek, ráadásul ezek olyan szóbeszédek, amikről mindenki hallott. Ugyanolyan, mint a tündék békeszeretete - arról is mindenki értesül.
- Hát... A baj már megtörtént - mondja aztán, lenyelve az értetlenkedő és enyhén szidalmazó hangsúlyt, ami talán megsértené a másikat. - Gondolom, mondanom sem kell, hogy az éjtündékkel nem nagyon lehet egyezkedni, épp elég nagy lecke volt ahhoz... Búslakodni meg már felesleges - teszi hozzá elhúzva a száját, és a benti feltérképezést követően igazából már nincs is maradása. Egy nagyon tömör leírást kap Loláról, kérdés, miként fogja ennyiből felismerni, de valahogy csak összerakja majd a helyszínen. A szaglása talán nem fogja becsapni, noha valószínűleg Viridiel farkasként többet érzékelne. Más kérdés, hogy ő lenne a legfeltűnőbb jelenség a bányában... Karakálként azért jóval könnyebb elbújni.
- Nemsokára visszajön a testvéred, erről kezeskedem, addig tarts ki - jelenik meg egy halvány mosoly az arcán. - Na meg figyelj Lola helyett is az állatokra, biztosan nekik is hiányzik - biccent a kocsi irányába. - Én pedig nem is késlekedem. Minél hamarabb odaérek, annál korábban segíthetek - jelenti ki enyhe magabiztossággal, ám a kétségek hamar felütik a fejüket. Kérdés hátán kérdés, melyekre választ aligha fog találni most, mindemellett a futárt is be kéne várnia, hiszen megígérte, ő pedig nem egy szavát szegő alak. Bármennyire hajtaná is őt a tettvágy, türelemmel kell figyelnie társa érkezését, aki minden bizonnyal a lehető leggyorsabban igyekszik végezni feladatait, már csak az aggodalmaskodó jelleme miatt is...
Egy intéssel búcsúzik a nőtől néhány jókívánsággal távozva, ismét nekivágva a rövid pihenő után a hegyekbe vezető útnak. A délelőtt hamarosan eltelik, a Nap pedig kellemesen nyújtózik az égen, ahogyan telnek az órák. A menetelés fárasztó, és érzi lábaiban is, mennyire nem ehhez a vidékhez szokott hozzá. Lassan ráadásul enni is kéne, és bár minden bizonnyal hosszú még az út, nem akar megállni, hogy már most egy kisebb kitérőt tegyen egyre fokozódó éhsége csillapításáért. Nyilván amit talált, bokrot, az azon lévő ehető bogyókkal megszedte magát, de nem nevezhető kiadós lakomának, ami sokáig kitartana. Na meg nem most kéne állattá változni, hogy szabad préda legyen, ugyanis az előtte elterülő tájon egy kiugró szikla körül egy igencsak nagytestű ragadozó kering, aminek nem kifejezetten szeretne az eledele lenni. Várható volt, hogy belefut egy ilyen lénybe, ugyanakkor nem kevés aggodalommal tölti el, mi lesz akkor, ha észreveszi - márpedig biztosan észre fogja a repülés előnye miatt. Viszont, mindezeket félretéve, igencsak furcsának találja őt; nem azt, hogy itt van gyakorlatilag az orra előtt, hanem a megjelenését, a színeit. Azzal a zölddel nagyon kiugrik a környezetéből, és kissé olyan érzése van, mintha csak Awyrisból ragadták volna ki őt, majd tették volna egy teljesen más vidékre. Megmosolyogja Természet Anya furcsa humorát, a különcség itteni jelenlétét, hiszen azt várná a tünde, hogy barnásabb tollazatúak ezek a jószágok, vagy a környezetükhöz hasonlatosak, erre...
Aztán szöget üt a fejében az igazi kérdés. Nem az a különös, hogy itt van egy, még csak nem is a színei, hanem az indok, mégis miért kering folyamatosan, talán céltalanul, ugyanazt az útvonalat megtéve állandóan. Egy darabig még nézi, hátha változik valami, végül, ha nem történik semmi másképp, akkor megközelíti a sziklát. Ha nagyon lent van, akkor keres egy feljárót oda, ha más nem, akkor állatként felugrál a kiszögelléseken, majd a közelben - de biztos távolságban - gyorsan visszaváltozik, mielőtt ellenségnek kezelné. Megemeli a kezeit védekezőn és óvatosan, igyekezve felvenni a szárnyas lénnyel a szemkontaktust, ha esetleg veszélynek kezelné, és rögtön vijjogva, karmait mutogatva fejezné ki ellenségességét, de még nem vetve rá magát.
~ Nyugalom, nem bántani jöttem ~ szólítja meg így, megpróbálva rákapcsolódni a griffre, akárhogy is alakuljon. ~ Történt valami, hogy csak úgy körözöl? Esetleg vársz valakire? ~ érdeklődik rögtön, nem köntörfalazva.

Tényleg megértően kezelted az abszurd szitut, ami a cirkuszosok talajtól elrugaszkodott próbálkozásának kibukkanásakor feszültségként került a levegőbe. Amennyire lehetett, megnyugtattad a lányt. Bár amíg nem látja viszont szeretett nővérét, addig kevés esély végleg megnyugodnia.
Leila a nagymacskákhoz ment mikor elbúcsúztatok és miközben várod Viridiel üzenetét, egy griffet pillantasz meg repülni. Vonz az érdekesség és a titok, miért repked körbe-körbe a magas csúcs körül. Ám a kiemelkedés lábához érsz, egy meteorákhoz hasonló meredek fal tövébe érkezel. És felveszed a kapcsolatot gondolatok útján a ragadozóval.
Hamar kiderül, hogy nem kell állat alakodba változnod, hogy vacsorának nézzen. Vagy talán valamit védelmez. De hamar zuhanórepülésbe kezd és egyértelműen nem a rikácsolásával akar elijeszteni. Vagy ne mis biztos, hogy el akar kergetni.
Jelenleg csupasz kövek felszínéről nézel fel rá, de a közelben vannak magányosan álló fák. És több helyen a repedésekben is akár szúrós rekettyés nő. Érzed azt, hogy tapasztaltságod ellenére nem sikerült a griff lelkét, ösztöneit átérezned még, így idegen fajként mágiáddal nagyon korlátosan tudod őt manipulálni. Nem is nevezném állatszelídítésnek, mint inkább csak pár mozdulatát érzed hasonlónak néhány más ragadozóéval. Ám jobban ki kell ismerned a fajt, hogy természet mágiád részévé váljon.

Nem jutnak el hozzá a gondolatok, amit furcsa tapasztalni, noha némileg számított rá, hogy az első kísérlet nem lesz épp sikeres. Nagyon régen történt már, hogy képtelen volt egy állattal felvenni a kapcsolatot, viszont azok sokkal szokványosabbak egy griffhez képest. Meglehet, itt gyakori teremtés, de be kell látnia, ő nem ide tartozik, nem ezen a helyen nevelkedett fel, ennélfogva az itteni ismeretek megszerzését ugyanúgy kell kezdenie, mint otthon: az alapoknál. Ugyanakkor, mivel a mágia jelen körülmények közt szinte hatástalan ezen a jószágon, ráadásul nem úgy tűnik, mintha annyira tetszene neki a közelsége, elég nagy fejtörést jelent, miként fog továbbjutni, nem beszélve arról, hogy a szárnyas már támadásba is lendült. Egy gyors terepszemlét követően rögtön a fák felé kezd rohanni néhány halk szitokszóval karöltve, mielőtt madáreleség válna belőle - talán az ágak meg fogják akadályozni ennek a nagy testnek a közelségét.
Az út háromnegyedénél aztán megfordul, ellenőrizve, milyen kitartással üldözi, és ha még mindig a nyomában van, de még belefér pár szó, úgy próbálkozik:
- Nincs semmi baj! - tárja szét a karjait, persze kizártnak tartja, hogy ennyitől megfékezné magát az állat, így sarkon fordulva fut tovább, rögtön nevetségesnek találva ezt a szánalmas próbálkozást. Nyomban lejjebb szólítja az ágakat, hogy azon feltornászva magát némileg biztonságosabb helyre húzódhasson. Nem érzi magát teljesen nyugodtnak így sem, hiszen könnyedén eltörheti a lomb részeit, közel férkőzve hozzá, de jobb, mintha a csupasz földön maradna. És talán lesz ideje gondolkodni is, mihez kezdjen, mert hogy innen egy darabig nem fog szabadulni griffszelídítés nélkül, az kétségtelen. Ha meglóg, akkor már folytathatná is az útját, viszont belegondolva, hogy mások is járhatják ugyanezt az ösvényt... Talán ha hoz neki valami eledelt, azzal némileg közelebb kerülhet hozzá, lenyugtatva őt, bár idegentől elfogadott élelem az egyik legveszélyesebb dolog. Az meg egy újabb bökkenő, hogyha ilyen harcias, azt nehezen lehet megközelíteni is, nemhogy kezes báránnyá tenni. Nem mintha ez annyira számítana, a jó oldalát nézve addig is elüti ezzel az időt, míg Viridiel megérkezik, na meg, ha már megfordult a fejében az itt zarándoklók gondolata, igazán odébb kéne tessékelni a griffet, nehogy ártson az erre járóknak. Nem úszhatja meg annyival, hogy egy róka ravaszságával eltűnjön a környékről, mert ha ez a fenevad később áldozatokat szed, az bizony miatta lesz.
Mély levegőt vesz, beletörődve abba, hogy a lelkiismerete sokkal erősebb, mint ahogyan azt sejtette. Ami a belső feszültséget okozza, az a félig elvállalt feladat beteljesítésének sürgetése. Nyilván nem teheti meg, hogy társa nélkül veti bele magát, hiszen szavát adta, valamint felelőtlen dolog lenne sietősen intézni a szabadítást. Még ha jelen körülmények közt kissé irigyli is a sötételfeket azért, mert ilyenkor biztosan képesek lennének hátat fordítani, tudja jól, ez csak ideiglenes, és hamarosan kifejezetten jó döntésnek fogja találni, hogy marad, megpróbálva közelebb férkőzni ehhez a jószághoz, noha nagy bizalmatlanság hírében állnak.
Tekintve, hogy jobb ötlete most nincsen, megvárja, míg a griff visszavonul, és állatként próbálja aztán elhagyni a helyszínt, hogy valami vad után kutakodhasson, lehetőleg egy nagyobb fajtán, ami ennek a hátasnak való ragadozónak is elegendő mennyiséget jelent. Ha más nem, ezzel legalább megtudhatja, az éhség miatt csapott-e le rá olyan sietősen, vagy csupán a másik opció van érvényben: a védelmezés.
Hátasnak való... Őrült egy gondolat, na meg kivitelezhetetlen is...

Lazytől elpártolt a szerencse, mert bár hajszál pontosan az utolsó pillanatban felért a fára, de ott is ragadt. A nagy madár visszavonult még mielőtt a tündét megragadva belezuhant volna a lombkoronába.
Ám más történt, mint amire számított. A ragadozó nem ment el, hanem egy bokros rész közepébe leszállt. Úgy tűnik nagy és vastag tolltakaróján keresztül nem zavarják a tüskék. Nyugodtan heveredett le biztos távolságban egy esetleges kitöréstől. Ám szemét mindvégig a vörös hajúra szegezve. Tökéletesen tudja ezek szerint, hogy le kell előbb-utóbb jönnöd. És ő csak erre vár. És minden bizonnyal le is fog csapni rád újból.
Fentről rikoltás halaltszik. Valaki megérkezett a csúcsra, akinek kísértetiesen hasonló hangja van, mint a veled szemező hímnek. És mindezeken felül egy idegesítő darázs is több érdeklődést mutat feléd mint a megszelídíteni akart repülő hústömeg.

Eddig készenlétben volt, gyakorlatilag az ágon guggolt, várva a pillanatot, amikor elsiethet, viszont ez a jószág teljesen másképp cselekedett, mint ahogyan azt várta. Nemhogy visszamenne a magasba, még véletlenül sem, helyette a bokros közepébe száll - és itt győződik meg arról, mennyire jól tette, hogy a fára mászott. Egyáltalán nem ártanak neki a tüskék, bár árgus szemekkel figyeli, mikor fog bármilyen más reakciót adni, ami persze nem érkezik. Az viszont meglehetősen zavaró, hogy sokkal okosabbnak bizonyul a vártnál, ugyanis egyértelműen tisztában van azzal, hogy nem időzhet az ágak közt örökké. Felesleges lenne újra próbálkozni telepatikusan, hiszen semmivel sem került közelebb a lényhez, erőszakkal meg végképp nem lehet felvenni a kapcsolatot. Most komolyan adja meg magát? Mert semmi más sincs, csak ez az idegesítő darázs, amiről inkább tudomást sem vesz. Mászkáljon csak rajta, duruzsolhat folyamatosan a fülébe, őt aztán nem zavarja, ha meg a fullánkját belemélyeszti a húsába, akkor abba ő fog belepusztulni... Nem mintha bármilyen fenyegetést is jelentene erre a csíkos apróságra, nem is ad felé olyan jelet, amivel kiválthatná agresszív viselkedését, így különösebben nem aggódik öngyilkos haragjától. A griffre nem fogja küldeni, mert minden bizonnyal a sűrű tollazat miatt semmit sem érne, a rekettyést pedig nem szeretné arra használni, hogy lefogja vele az állatot, azzal csak még jobban szítaná a tüzet.
Ha mindez nem lenne épp elég, akkor társaságuk akadt; a hangból ítélve talán a párja lehet ennek a szárnyasnak. Kellemetlenül húzza el a száját, ahogy tudatosul benne, innen aztán nem lesz menekvés, szóval vagy újra és újra megpróbálkozik a telepatikus megoldással, vagy a korábban felmerülő megadást választja. Vagy még megpróbál hatni rá másképp...
- Ahogy tapasztalom, nem vagy egy buta fajta... - jegyzi meg a lehető legnyugodtabban, leülve az ágra, lábait lóbálva, felvéve a griffel a szemkontaktust. Az élőlények érzékelik, ha valami baj van, vagy ha valakinek zavaros a lelkivilága, szóval először a menekülés lehetetlenségéből adódó nyugtalanságot le kell küzdenie. Igazából nem tart ez sokáig, hiszen van mire figyelnie, van ezáltal feladata is, így nem a jövőn rágódik. Van idejük, legfeljebb nagyon éhesen fog vadászni, és bizony a griff sem...
De, sajnos ő várhat örökké, mert ha partnere van, akkor biztosan ellátja őt...
Sóhajt egyet, ahogyan felfogja azt az apró bökkenőt, hogy neki nem fogja senki sem szállítani az élelmet és az italt, hogy életben maradjon. Ha bárki is jönne errefelé, az meg minden bizonnyal nem szívesen osztaná meg vele ezeket a létfontosságú dolgokat, más kérdés, hogy az itteni őrszem nem feltétlenül lesz olyan kegyes hozzá, hogy a későbbiekben legyen lehetősége elfogyasztani.
- Féltesz valamit odafenn? - mutat fel kíváncsian, de nem szakítva meg a szemezgetést. - Csak mert nem jelentek rá veszélyt - rázza meg a fejét. - Vagy talán azt hiszed, jó ebéd lenne belőlem? - vonja fel a szemöldökét önkéntelenül is, közben magára mutatva. - Ebben az esetben nem tudom, mit látsz rajtam olyan ízletesnek. Szerintem kevés lennék neked - könyököl a combjára. Egyelőre akkor csak szoktatja a hangját az állattal, az is valami, na meg talán hajlandó lesz választ adni neki. Ha nem, nem, de ha nem mozdul, akkor ő sem mozdul, patthelyzet alakult ki, ami további sakkozgatást igényel.

A férfi társaságod tartósnak bizonyul. Nyugodt természet, ahogy a bokrokban pihen. És eljött az ideje a beszélgetéseteknek. Saját hangodat próbálgatod a telepatikus üzenet helyett. És érdeklődve figyel.
Amikor megkérdezed tőle, hogy ínyenc falatnak találja-e a húsodat, akkor egyértelműen bólint. És hangod elnémultával pedig telepatikusan kapsz üzenetet tőle.
~Nincs tojás most a fészekben. De idegesít, hogy erre jársz. Megtámadhatod.
* A darázs valóban nem jelent veszélyt rá, még terád sem. Az elf nő tökéletesen tudja, hogy egy hirtelen mozdulat az állat halálához vezetne. Ám ennél többet nem tudtunk meg, hogy mi mozgatja ezt az itt honos lényt.

- Na, hát ez fantasztikus - jegyzi meg enyhe szarkazmussal, és ha nem éppen egy éhesnek tűnő fenevad lenne a társaságában, lábait beakasztva lógna fejjel lefelé, hátha előbbre jut a még nem létező terv kitalálásában. Lassan már kezdi azt hinni, mindenhol finomnak és csábítónak találják őt, aminek tartósságához nem különösebben fűlik a foga. Délosban emiatt elég nagyot alkotott, és azóta is rosszul van az emlékektől, mindemellett, mint ahogy ott sem, itt sem akar semmiféle vérontáshoz hasonlatos dolgot előidézni. Nem minden rejtély oldódott meg ott, viszont nem is akarja nagyon feszegetni már a városban a húrokat. Így is alig úszták meg ép bőrrel.
Ahogy tűnődik, mégis mihez kezdjen, nagy meglepetésére a griff megszólal. Látványosan kerekednek el a szemei, persze nem az elhangzottak miatt, mivel az magától értetődő, bárki más is ugyanígy védené a területét. A beszéd viszont felbátorítja, hogy telepatikusan kezdjenek el a továbbiakban kommunikálni, persze ha ez egy újabb sikertelen próbának bizonyul, egyszerűen elismétli szóban.
~ Tekintve, hogy egy járható ösvény mellé építettétek, elég sok zavaró tényező lesz még ~ mosolyodik el. ~ Vagy mindenkit elüldöztök, esetleg megesztek, aki erre jár? ~ érdeklődik némi megelőlegezett csodálkozással. ~ Nem mintha amúgy szándékomban állna megtámadni, de ezt gondolom, nem hiszed el ~ lazít az izgatottságtól eddig feszült testtartásán.

A griff felkel és egyre közelebb sétál. A lomboktól kb egy kartávolságnyi választja el a fejét, mikor megáll. És megérti, hogy nem vagy boldog a vacsora alatt felkínált státuszod miatt.
Valóban csábítónak érezték őt az emberek mondjuk Délosban. És most ez a bestia is így véli. Valami fajokon átívelő vonzóerő lehet a dologban. De ezt Lazynek jobban kell tudnia. A Mesélő csak annyit tud, hogy a társalgás tovább folyik telepatikusan.
~Ez tűnt a legalkalmasabbnak. Meredek csúcs, ami igen vonzó a nőstényeknek, meg is találtam a páromat. És biztonságban van a fészek. Mire feljutna oda valaki, már megtalálom és elkapom.
Nem tudhatom rólad sem, hogy ha nem figyelek, nem akarsz-e tönkretenni valamit. Vagy ártani nekünk.

Egy darabig némi bizalmatlansággal és bizonytalansággal figyeli, ahogyan a griff nyugodtan közeledni kezd. Egy pillanatig felmerül benne a gondolat, hogy felhúzza harangozó lábait, ugyanakkor nem hinné, hogy ezt kihasználva lerántaná a fáról most, hogy megértette vele, nincs semmilyen ellenséges szándéka. Marad hát eddigi pozíciójában, legyűrve minden félelmét és rémképét, ami egy végzetes csőrhöz kapcsolható, elvégre ha ezt a bizalmat nem szavazza meg neki, mégis hogyan várhatná el, hogy ugyanígy tegyen?
Mindenesetre ahogy közelebb ér hozzá, és már csak egy karnyújtásnyira van a feje, megállja, hogy hozzáérjen, még ha nehezen is. Nagy a kísértés, hogy megtapasztalja, milyen is ennek a tollas-szőrős bestiának a külseje, de csak erősen rászorít a fára, nehogy önkéntelenül is megmozduljon. Farkasszemet néz a szárnyassal, figyelve okos tekintetét, és minden bizonnyal, ha most macskaként lenne előtte, hatalmas szemekkel meredne rá, erre a gyönyörűségre, ösztönlényre. Mindig is imádta a természetet, főleg ezekkel a különlegességeivel, amiket gyakran csak akkor vesz észre a vándor, ha már hosszú évek, évtizedek óta úton van.
~ Nem akarlak elkeseríteni, de én nem tartanám túl sokáig biztonságosnak a helyet ~ válaszol fanyalogva, és lassan már azt is elhiszi magáról, hogy egy alaptalanul okoskodó, idegesítő alak, aki mindig megszólja, ha valamit rossznak lát. Nem mintha ez mondjuk távol állna az igazságtól... ~ Ha egy ember vagy törpe felbukkan, majd követi őt még néhány, és észreveszik, hogy itt vagytok, lehet, ők is ugyanolyan veszélynek fognak tekinteni titeket. Elvégre ez egy út, amit nem tudom ugyan, milyen gyakran használnak, de könnyen lehet, hogy egy kisebb csapatot küldenek a megölésetekre... Jobb esetben csak az elzavarásotokra. A többségük nem olyan, mint az innen messze élő tündefaj, akik annyira óvják a természetet és annak minden lényét, próbálva mindenkivel kompromisszumot kötni ~ magyarázza. ~ Nem beszélve arról, hogy sötételfek is járják a vidéket, akik aztán tényleg nem fognak kímélni, ha úgy adódik... ~ borzong meg a gondolattól. ~ Persze a hozzáállásod teljesen jogos. Ha lenne otthonom, én se szívesen látnék a környékén olyanokat, akik feltehetően tönkre akarják tenni. Más kérdés, hogy nem mindig ez a megoldás, az meg egy ismételten más téma, hogy a tündéken kívül nem ért meg titeket gyakorlatilag senki ~ vonja meg esetlenül a vállát, ahogy újabb emlékeztetőt kap hontalanságáról.

A Mesélő tökéletesen csak egyet tud érteni Lazyvel.
Valóban nagy veszélynek teszi ki a lábát, ha a legalsó ágon lóbálja továbbra. Elvben nem sok kell egy ilyen lénynek, hogy odakapjon és lerántsa. Főleg miután kifejtette, hogy ízletes húsnak nézi. Noha a fészek közelsége továbbra is zavaró, azonban ne szakítsuk meg a párbeszédet ilyen apróság miatt!
~Nem tudom, hogy milyenek a tündék. De a fajtádból láttam már sötétebb tollú nőstényeket. És ők nem értették meg a mi fajunkat.
Ha három-öt valakit még ideküldenek, legalább nem kell elmennem az otthonomtól, hogy vadásszak. És ha lesznek fi...
* Hirtelen mégis odakap a csőrével a lábadhoz, annyira ingerült lett az elfekre és a félbe maradt mondatra. Gyorsaságod bizony most alaposan próbára lett téve. És csak reménykedni tudunk benne, hogy túléled.
Ha sikerül hirtelen magasabbra húznod magad a kezeiddel, akkor az ágat kapja el és nyaka egyetlen mozdulatával kitépi a fából. Belerázkódik az egész növény, ahogy felsikít. Ám ha nem a fát fogta meg, akkor bizony téged ránt le a földre. És az életed veszélybe kerül.


/Kockadobás: Tízes
1 és 2 -A legrosszabb történt, ami csak lehet. A lábadnál fogva ránt le.
3-5-ig -Még el tudod kapni járó végtagodat, de feneked alatt megreccsen az ág és ahogy kiszakítja a törzsből, te a földre huppansz.
6-10-ig -Macska ügyességgel húzódzkodsz fel a feletted lévő gallyra és onnan tovább. Ha így történt, akkor csak remélni tudom, hogy ki nem jössz onnan, amíg biztonságos nem lesz és le nem nyugszik az állat./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 2

Nem vág a szavába, noha lenne néhány tisztázó gondolata az elhangzottakhoz, egyelőre viszont csak figyelemmel kíséri őt. Lényegében még meg is nyugszik, hogy nem csinál semmit azon kívül, hogy beszél hozzá, így teljesen váratlanul éri, mikor félbehagyja a mondatot, majd erőteljesen zárja lábára a csőrét, durván lerántva őt a földre, mindössze egy pillanat töredéke alatt. A háta keményen csapódik a sziklás résznek, mire a levegő a tüdejébe szorul, a megragadott tagjába pedig kegyetlen fájdalom hasít, aminek kifejezésére a hangok kiadásával való küszködésnek köszönhetően nem kerül sor. Néhány részén sajog a bőrfelszín - minden bizonnyal lehorzsolta -, és ahogy csak lehet, próbál valamennyire megfordulni, ráütve mellkasára párszor, mire köhögve kapkod levegő után. Tudja jól, hogy az elhangzottakon nem változtathat, szóval muszáj ezt az irányvonalat tartania már, máskülönben gyanússá válhat a viselkedése. Naiv volt, hogy azt hitte, egy gőgös állat hagyni fogja magát, és megérti, mit akar mondani...
- Én csak védeni akarlak! - mondja hangosabban, igyekezve megtartani nyugodt hangszínét, de tagadhatatlanul belekerül a kétségbeesés a fájdalomnak hála és annak, nincs védelemben. - Hatalmas vagy! Erős vagy! Védelmező vagy! És elismerem, hogy ez egy jó otthon lehetne a számodra, de értsd meg, kérlek... - halkul el, kegyetlenül kínzó lábától könnybe lábadt szemekkel. - Te sem tudhatod, kik jöhetnek errefelé és mire képesek! Én csak aggódom, mert én is azt hittem, jó helye lesz a családomnak ott, ahol gondoltam. És én elveszítettem! - kezeit csak félig emeli maga elé, hogyha újabbat akarna csípni, a karján találja el, ne a fején vagy a nyakán, és nem tudná eldönteni, mennyire fél. Összerándul ugyan a gyomra, viszont lába lüktetése ugyanolyan aggasztónak bizonyul jelen körülmények közt, mint egy hatalmas bestia alatt lenni kiszolgáltatottan. - Nem akartam sose senkinek rosszat, és nem akarom, hogy abba a hibába ess, mint én! Kérlek... - veszi fel a szemkontaktust, hiszen ha ezek a lélek tükrei, és a griff kellőképp intelligens, biztosan látni fogja benne azt, amit kell. Hacsak a harag nem erősebb benne...
- Nem állítom azt, hogy gyenge vagy. Nem állítom azt, hogy nem vagy képes védelmezni az utolsó erődig. Csak kérlek, gondolkodj el ezen... - beszél halkabban, továbbra is nyugalmat erőltetve magára. Nem szabad félnie, hiszen ha ezt megérzi, akkor egyértelmű jelét adja a megadásnak és a levadászhatóságnak. - Nem a semmiért vagyok én sem ezen az úton, noha jóval messzebbre szeretnék eljutni... És nem akarom, hogy bármi baj legyen. Elsétálhattam volna, de segíteni szeretnék, megelőzni a tragédiákat, ha már a sajátomat nem tudtam. Ezt megérted..., ugye?