Némán lépdelő tappancsok róják az erdős vidéket és egy nedves orr keresi az áldozat szagát. A vadászösztönök felébrednek, ahogy gyomra egyre égetőbb érzéssel adja tudtára, már igencsak kéne valamit enni, és képes lenne bármilyen vadat elejteni, hogy abból falatozhasson. Akár egy madár, akár egy őz... De még egy vaddisznóval is képes lenne felvenni a küzdelmet, ha úgy alakulna. A nyárral járó színek viszont igencsak feltűnővé teszik őt - a sok zöldes árnyalatból kiugrik vöröses bundája, mely inkább a pusztákon és sivatagosabb környéken lenne kiváló rejtőszín. Itt igyekszik bokrok takarásában maradni, és óvatosan közlekedik, minden ágra ügyel, nehogy rálépjen, eltörve azt, ezzel a közelben lévő élőlényeket - a vacsoráját - elriasztva. Füleit hegyezi, hátha felfigyel valamilyen mozgásra, közben haladva, keresve a prédát, amit hamarosan meg is lel...
A bokorban figyel, hangtalanul és észrevétlenül, a levelek és ágak közt lassan lépkedve, elkerülve a nagyobb hangzavart. Kéklő macskaszemeit rajta pihenteti, izmai megfeszülnek, készülve az állat elkapására, átélve a vadászat minden izgalmát, amit a településeken a kocsmákban aligha tapasztalhatna.
Már csak egy kicsit kell közelebb jönnie... Egy nagyon kicsit... És akkor kirobbanhat a helyéről a nyakának ugorva.

Szembeszél van... Hm… Szerencsém van. A szél pont kedvezően fúj, így nem az állat felé fújja a szagom. Ez jó. Számomra legalábbis. Annak ellenére ugyanis, hogy termetes méretem miatt feltűnő látvány vagyok és még ráadásul íjjal sem kecsegtetett még engem a sors, most mégis szabad rálátásom van egy vadra, aki gondatlanul áll és legel, mintha mi sem történt volna. Ritkán van ilyen szerencsém. Általában ritkán vadászok, hisz egyedül dobóképességeimre hagyatkozhatok, mely révén nem éppen kecsegtető felállás, így érthető, hogy gyakrabban gyűjtögetek magamnak zöldséget, vagy gyümölcsöt, ha éppen utazgatok egyik faluból a másikba. Most sem kecsegtetett túl sok jóval a helyzet, de nem halaszthatok el egy ilyen alkalmat, ha már ilyen szép rálátásom van rá. Eddig nem vett észre. Hm… talán ma végre meg tudom tölteni az elemózsiás szütyőmet, míg el nem jutok a faluba. Mondjuk elviekben, a napokban el kell majd érnem, de biztosra kell mennem. Nem tudhatom, mikor kap el egy erősebb zuhé, ami miatt halasztanom kell a továbbhaladást. Szerencsére most nem volt rajtam a páncélom, mert azon kevés pillanatok egyike volt ez, amikor kicsit úgy gondoltam, hogy szellőzök és mégis milyen jó döntés volt! A fémes nyikorgás tuti elijesztette volna a csöppséget. Hm… szinte már érzem is a számba a vadhúst. Izmaik megfeszülnek és hátraemelem a karom. Az őz felkapta a fejét, mintha csak neszt hallott volna, de mire megpillantathatott volna, már késő volt. Két fa közül perdült előre a pallosom, ahogy mindent beleadva cél felé hajítom. A nehéz kard rövid ívet követett és alig pördült valamicskét, mikor teli erőből belecsapódott az őzbe. Nagy reccsenés és puffanással végül a lény oldalra borult, ahogy a lendület tovább vitte. Azon nyomban kitörtem a rejtekemből, majd a fészkelődő szemvédő állat oldalából kihúzva a pengét egyetlen gyors mozdulattal megszabadítottam kínjaitól. A fej puffanása után az idegek még remegtek egy darabig, de végül az állat lecsendesedett. Előhúztam vadásztőröm és miután az állat mellé térdeltem, néma komorsággal kezdtem bele a fáradságos és mocskos munkába, hogy megtisztítsam a húst a fölösleges dolgoktól.

Az állat felkapja a fejét, mire megdermed. Meghallotta volna? Esélytelen, ügyelt arra, hogy némán közeledjen, valamint a szélre is figyelt már csak megszokásból is. Na meg ha nem széllel szemben megy, nem érzi meg a préda szagát sem...
Mielőtt bő fejtegetésbe kezdene, egy pallos indul útnak a semmiből, szinte kettészelve a törékeny őzet, majd egy férfi is felbukkan - talán környékbeli. Nem túl elegáns módja a vadászatnak, persze ahogy látja, nincs az idegennél sem íj, sem nyílvessző, szóval más eszközhöz aligha folyamodhatott. Viszont úgy tűnik, érti a dolgát, elvégre nem hagyja szerencsétlen jószágot sokáig szenvedni, mint ahogyan más bolond tenné, csak mert azt hiszik, ennyitől kimúlt. Kérdés, ez eltöltheti-e megnyugvással, de várjunk csak! Ezt ő akarta levadászni, és nem fog másikat keresni!
Na jó, ha nagyon kell, akkor igen, de... Nincs kedve újabb fél, rosszabb esetben egy órát eltölteni azzal, hogy kutatja a megfelelő vacsorát, még a végén rásötétedik. Az rendben van, hogy ragadozó, éjszaka is egészen jól lát, de azért... Áh...
Rögtön visszaváltozik, bár nem volt a legjobb döntés - néhány ágat eltör, kellőképp magára hívva a figyelmet, így néhány gally és több levél akad a hajába, ám mit sem törődve ezzel mászik ki eddigi rejtekhelyéről. Szólásra nyitja a száját, de igazából maga sem tudja, mégis mit akar mondani. Hogy ez az ő vadja volt, ő látta meg előbb? Akkor meghazudtolná tünde mivoltát, hiszen ők békések és osztozkodóak, mint ahogyan mindenki tudja... Meg most az aki kapja, marja elv érvényesül, ő ezúttal túl sokat várakozott, így járt.
- Azt hiszem... - kezdi aztán némi bizonytalansággal, most tudatosítva, mekkora melák is az idegen fegyverforgató. Nem lenne túl szerencsés lépés kivívni a haragját akkor sem, ha a természet az ő oldalán áll, és mindenben segíti őt, amiben csak tudja. Viaskodást viszont ennek tudatában sem akar, nem harcos és jellemben sem háborúzós fajta.
- Nézhetek másik vad után - törődik bele némi daccal, azzal már sarkon is fordul, hogy más irányban nézelődjön. Nyilván szöget üthet a másik fejében, hogyan akar vadászni, hiszen a rajta lévő ruhán kívül nincs is nála semmi látszólag, de igazából nem számít arra, hogy bármilyen érdeklődést is mutatna az irányába. Levadászta azt, amit talált, most biztosan elviszi és eladja, és az emberekre jellemző önzőséggel megtartja magának mindet.

Némán és ügyes mozdulatokkal fejtettem le a húst a bőrről és a belsőséget is viszonylag gyorsan kihalásztam a vérből, hogy aztán egy bőrtáskába helyezzem. Később még talán jól fog jönni, ha megéhezek. Bár az őz nem volt annyira kicsi nem volt rajta annyi hús, mint amire elsőként számítottam. Elég hamar végeztem sajnálatosan és úgy látszott nem igazán lesz ebből valami fenséges lakoma. Olyan három-négy napig lesz elég talán, ha mindennap eszek belőle.
- Hm… talán ha spórolok… vagy ha eladom belsőséget… - morfondírozok az orrom alatt dörmögve.
Ekkor jött közbe a zörej. Megzavart és meglepett, ezt nem tagadom. Igazából egy erdőben a legkisebb zajra is kész kell lenned vetülni, különben könnyen egy medve karmai közt, vagy egy vaddisznó agyarán köthetünk ki. Igazából kicsi hiányzott, hogy elhasítsam a hang irányába a tőrt, és csak az akadályozta meg a mozdulatot, hogy fordulás közben vöröses foltok jelezték, hogy valójában nem valami állattal szemezgetek. Bár bal kezem (jobbról fordulok) a pallosra téved és én magam is felállok, bár kissé nehézkesen ment (a földbe szúrt pallosba támaszkodva álltam fel, támaszként használva). Kezem még nedves volt a vértől, így örültem, hogy nem készültem a dobásra, mert igaz, hogy megtorpanásra bírt a lány hajkoronája, de könnyen ki is csúszhatott volna szorításomból a tőr. Előhalászom az övemből a törlőkendőm, hogy nagyjából megtöröljem magam és a késem, miközben a lányt fürkészem. Egyelőre nem szóltam, de se az arcvonásom, se a testtartásom nem mutatta ki, hogy esetleg ellenszenves lenne az elf. Meglepő nyugodtsággal és barátságosan fogadtam, legalábbis külsőleg jól láthatóan. Már készült elmenni, mikor utána szóltam.
- Bocsásson meg kisasszony. – mérem végig a „törékeny” elf hölgyet (a megnevezést a viszonylag finom ruhák miatt tettem) – Nem láttam, hogy kegyed is a közelben van és az őzt szemelte ki magának. Szeretném elnézését kérni, ha esetleg Ön látta meg elsőként. Ha gondolja, osztozhatunk a zsákmányon.
Sokan mondták már, hogy jó bárd lenne belőlem, mert modorom, mézesmázos hangom, állítólag csinos pofikám (melyeket első ránézésre szinte senki sem gondolna) ad nekem amolyan meglepő bájt. Igazából sosem volt szándékomban soha behízelegni magam egy hölgy szoknyája alá, bár gyakran vádoltak már meg hasonlóval egy-két esetben, mikor egy féltékeny férj azt hitte a felesége bájaira hajtok… pedig én csak segíteni akarok az embereknek… ezt, miért olyan nehéz elhinni. Mindenesetre a hölgyet sem akarom szomorúan hagyni, hisz, ahogy értelmeztem a csalódott szavait és testtartását, úgy tűnik ő is az őzre hajtott. Bár továbbra is figyelek a nőre, összecsomagolom a húst, és a hátamon lévő gyűjtőtáskába rakom, melyhez a lábszárakat is rögzítettem, illetve a belsőséget tartalmazó kis csomagot is behelyeztem, közben kezemmel a nő felé intek.
- Ha gondolja, jöjjön velem. Nem messze van a táborom. Ott lebeszélhetjük a dolgokat. Meghívom egy vacsorára kárpótlásul, úgyis mindjárt esteledik. Ha esetleg pedig a hús szeretné azt is elfelezhetem, ha óhajtja.
Nem tudom, mennyire bízik meg bennem, de ritkán fordult eddig velem elő, hogy valaki nem hitt nekem. Sokan mondták már, hogy kinézetem ellenére van bennem valami, ami miatt elhiszik, hogy nem akarok ártani. Esetleg az őszintén csengő hangom, vagy barátságos közeledésem… igazából… fogalmam sincs. Mindenesetre, ha a nő rábólint, akkor elvezetem a táborom felé, nem félve a hátamat mutatva neki. Igazából lehet, hogy idiótának hisz, hogy rögtön ennyire képes vagyok megbízni a másikban, de én már csak ilyen ember vagyok. Ha meg rám támad, megbízok az ösztöneimben. Így nem aggódok.

Ritkán ilyen meggondolatlan, de ha a tünde - vagy bármilyen más lény - éhes és nincs mit enni, hajlamos butaságokat csinálni csak azért, hogy egy apró falathoz jusson. Márpedig ő éhes, így óhatatlanul is ostoba cselekedetet követett el azzal, hogy kimászott eddigi rejtekhelyéről mindenféle óvintézkedés megtétele nélkül. Erre is csak akkor jön rá, mikor a férfi a fegyverén pihenteti ujjait elővigyázatosságból, vagy csak félve egy másik, idetévedő vadtól, amelyik megpróbálná elorozni tőle a húst. Egyébként nem tűnik így, szemből sem rossz figurának, akiben ne lehetne megbízni, persze ezt a lépését nem sieti el - valaki elmondása szerint pont őket kell a legnagyobb fenntartással kezelni.
Már fordul el, amikor az idegen megszólal, némi meglepettséggel fogadva azt a kifinomultságot, ahogyan beszél. Nem mintha különös lenne, hiszen az udvariasság és önzetlenség példaképeivel élt együtt hosszú-hosszú ideig, csupán némileg azért elszokott ettől a bánásmódtól a "civilizációtól elzártan", egy embertől meg főleg furcsa hallani. Ahol megfordult, ott jellemző volt a közvetlenség és lazultság, de nem feltétlenül a jó értelemben. A vándorévek alatt inkább negatív tapasztalatokat gyűjtött a különböző vallásokon állandóan vitázó néppel kapcsolatban, persze nem feledheti, kinek is adta volna életét. Vannak jók és rosszak egyaránt, és úgy tűnik, az előbbibe futott bele nagy valószínűséggel. Hogy egy nemesi ficsúrról lenne szó, esetleg egy egyszerű értelmiségivel futott össze... Nem tudná megmondani, annyira otthonosan nem mozog más kultúrákban és társadalmak felépítéseiben - egyelőre -, viszont az előbbi feltételezéseit megcáfolja annak a hatalmas fegyvernek az ittléte. Valamilyen művelt katonának tűnik így, az összképet látva.
- Hagyja csak - legyint egyet. - Természet Anya gyakorlatilag elkényeztet azzal, hogy így elrejt a vörös hajam ellenére is - enged meg egy halvány, szórakozott mosolyt, egyértelműsítve, hogy nem hibáztatja a másikat. Miért is tenné? A vadonban pont ez az izgalmas, még ha gyakran igazságtalan is: akinek nagyobb a szerencséje, aki jó helyen van jókor, az elboldogul. Neki ez most egy pech, pár perc múlva pedig bele fog törődni a mostani "vereségbe", legrosszabb esetben korgó gyomorral tér nyugovóra, reggel meg majd újra próbálkozik. A madarakat úgyse vadásszák nagyon, majd lekapkodja őket az égről.
- A vadon nem arról szól, hogy egymással így udvariaskodjunk - vonja meg a vállát. - Az nem számít, ki látta meg előbb, hanem az, ki szerezte meg először, ez így van itt rendjén. Hogy onnantól mihez kezd a megszerzett betevővel, már csak ön tudja, de azért, mert úgy hiszi, én láttam meg először, ne osztozzon. Nem szeretem, ha szánalomból vagy szívességből adnak bármit is - válaszol talán kissé hosszadalmasan, és bár szívesen elfogadná a hús egy kisebb részét, nem akarja rákényszeríteni a másikat. Azt meg pláne nem, hogy valamiféle fizetséget szabjon ki, esetleg, ha később találkoznak, ami igencsak valószínűtlen, számon kérhesse...
Az invitálásra tanakodva vakarja meg a füle tövét, mivel távol áll tőle a társulás vagy mások megzavarása, és most is el szeretné kerülni, hogy felesleges problémát okozzon. Nem attól fél, hogy az éjszaka leple alatt tesz ellene bármit is, elvégre a magas lombok közé nem sokan tudnak feljutni, ahol ő aludni fog. A természet körülöleli őket, menekülés esetén pedig biztosan fel tudja tartóztatni ennyi segítőtárssal az oldalán, szóval tényleg nem sok félnivalója van.
- De csak ha nem zavarok - köti ki, és mivel az étel túl csábító ahhoz, hogy elutasítsa az ajánlatot, nyilván belemegy. Ha kicsit kényelmetlen is, mégis jobb tele pocakkal aludni, mint üressel. - Sokat pedig nem kell rám szánni, nincs túl nagy gyomrom, vinni meg sehol nem tudom - mosolyodik el ismét, mutatva a derekán lévő övre, de azon semmi sincs, amit tárolóként használhatna. Tényleg csak az az egy szál öltözék van nála, amiben mutatkozik, na meg a két tőr a hosszú szárú csizmában, amik hámozásra ítéltettek, semmi több.
Ha továbbra is áll a meghívás, akkor követi az idegent, aki furcsamód hátat fordít neki. Felvonja egyik szemöldökét a különös tettet látván - nem jellemző az ilyen nyílt, vagy inkább felelőtlen viselkedés. Vagy csak ennyire gyengének és tehetetlennek hiszi? Meglehet, és jobban is örülne annak, ha egy picit alábecsülné őt. Törékeny alkattal senki sem nézné ki belőle, hogy képes lenne szembeszállni bárkivel is. Nem mintha ne lenne igaz, a végsőkig pacifistán áll hozzá, de azért van neki is sütnivalója.

Kicsit furcsa volt még számomra ez a „természet Anya” így elsőre. Nem vagyok elf, ezt szerintem a legöregebb, legvaksibb ember, vagy törpe is láthatja, így nem éppen azt a vallást követi a nemzetem, mint ő. Másrészt én sosem voltam oda túlságosan a vallásosságért. Félre ne értsen senki én is Istenfélő vagyok, de sosem követtem egyik vallás szabályait se. Egyszerűen amondó vagyok, hogyha egy fensőbb Istenség meg akar ítélni majd halálom után, akkor tegye azt úgy, hogy magamat adom, ne azt, amit ő látni akar. Az minden, csak nem vallásosság. Mindenesetre kissé talán eltereltem a dolgokat, így kissé el is vesztettem a fonalat, bár szerencsére, ahogy néztem társnőm is inkább végigmért engem. Igazából így szokott lenni. Jobb az óvatosság és hát nem nézek ki épp a legbizalomgerjesztőbben, így megértem, ha kicsit fél, vagy ilyesmi. Viszont megvontam a felvetésére én is a vállam.
- A vadon nem az udvariasságról szól, de ha nem tiszteljük az elesett állatot, vagy a vándortársainkat, akkor mit tisztelhetnénk? Éhen hagyni egy utazótársat olyan, mintha megvártam, míg az őz kiszenvedett volna. És nem mellesleg… - elmosolyodok – Igen én tudom, mit csinálok a betevővel. Csillapítom egy jó barát éhségét. Lehet, hogy nem ismerlek…, – váltok át kissé közvetlenebb hangnembe, hisz úgy éreztem a szavaiból, hogy kissé zavarja ez a fajta udvariaskodás (ez esetben nem tudom, miért öltözködik, úgy, mint egy nemesféle) – …de mivel nem vagy az ellenségem, így a barátom vagy. Nálam… ilyen egyszerű a dolog. – mosolygok rá bíztatóan.
Tényleg nem vagyok amúgy túlontúl bonyolult lélek, és bárkinek szívesen segítek, akinek szüksége van rá. Az mondjuk érdekes, hogy az ő is belement, nem kellett noszogatni. De hát gondolom ő is ilyen könnyű lelkű emberke, mint én… akarom mondani elfecske. Belement az invitálásra és a megjegyzésére csak szememet forgatva egyenesen előre indultam meg. Szinte utat vágtam magamnak pusztán azzal, hogy egyenesen mentem előre, nem finomkodtam, bár nem rongáltam feleslegesen a környezetet, csak ha nem tudtam tovább haladni. Úgy kb 5-6 perces rövidke, kényelmes séta után tértük be egy nagyobbacska tisztásra, ahol egy kisebb patakocska mellett a nő hamar felfedezhette a tábortűz nyomait, illetve egy nagy kupacot, egy vászonnal letakarva, melynek alján enyhén fémes csillanás látszott. Én a tavacska felé vettem az irányt, hogy lemossam a felesleges vért és szennyeződést a húsról, mely előfeltétel a vadhúskészítésnél.
- Légy oly szíves elő tudnád keresni a fémlábast és vágódeszkát a csomagomból? – mutatok a nagy letakart ponyva melletti kisebb utazócsomagra – A keményebb csomagban találod őket.
Eközben én tovább serénykedtem, hogy megtisztítsam a húst (lényegében az fából készült gyűjtőedényt merítettem a vízbe, így egyszerre átmosva azt, másrészt a húst is megtisztítva, hisz a lyukakon beáramló víz lemosta a húst. Végül a fának támasztom a kis csomagot, majd megpakolva az elkerített részt, ügyeskedni kezdek, hogy minél hamarabb nekiláthassak a sütéshez, főzéshez. Már én magam is igencsak megéheztem.
- Melyik részét szereted leginkább a vadhúsnak? Illetve hogyan elkészítve? – kérdezem, bár voltak már terveim mit fogok csinálni, de megérdeklődöm ő mit fogyasztana szívesen.

A csomag tartalma: egy kissé deformált, fémedény, egy leginkább falemezre hajazó szétkaristolt „vágólap”, egypár evőeszköz (3 kanál, ebből egyik igen meg van hajolva, egy másik meg nagy valószínűséggel főzéshez használatos, ugyanis jóval hosszabb nyele volt, mint a többinek) és jó pár kisebb agyagfiola puha, szövetbe csomagolva,.

Érdekes hozzáállása van, de nem tudná felidézni, kitől hallhatott hasonló szavakat. Mindenképp ismerős az elv, valahonnan a derengő múltból talán egy homályos arc is mintha ezt mondaná, de ez egy számára is elveszett történet része, amit jobb lenne nem bolygatni. Talán bevarasodott sebeket rejt a homálya, amik feltépése csak elterelné őt egy izgalmas ismeretség kezdetéről. Nem mintha annyira nyomot akarna hagyni a másik életében, hiszen egyedül járja az útját, és ez így is marad, viszont most megengedi magának ezt az aprónak tűnő beszélgetést. Ha úgyse találkoznak később... Úgyis csak elfelejtik egymást, nem igaz? Néhány óra ismeretség csak nagyon ritkán válik életre szólóvá.
Kicsit egyébként olyan érzése van, mintha a tündék nézeteit vallaná, a végén zárva a maga emberi álláspontjával, és ezt muszáj megmosolyognia, kifejezve ezzel határozott tetszését. Feszült védelmén ugyanakkor még nem enged, a tisztes távolságot továbbra is tartja, még ha fel is vett egy barátságos arckifejezést.
- Hát... Rossz ember nem lehet, aki így vélekedik - biccent egyet elismeréséül. - Ritka madár a... hozzád hasonló - enged ő is a formalitásból, egyéb megjegyzéseit pedig megtartja magának, mielőtt elszólná magát vagy alaptalanul következtetne, feleslegesen jártatva agyát.
A séta alatt igazság szerint eléggé csendben van. A beszélgetést nem akarja erőltetni annak ellenére sem, hogy felébredt benne a kíváncsiság, mivel nem akar félrenyúlni vagy egy rossz szót elejteni, amitől a kedves oldala egy pillanat alatt elpárolog. Attól még, hogy nem fél, a fenyegetettség érzése ott motoszkál benne, amíg elnézi, mennyi súlyt tud egyszerre cipelni. A hatalmas teherbírása tagadhatatlanul riasztó egy kissé a számára, de nincs min csodálkozni: ember, és egy kicsit más a testfelépítésük. Minden bizonnyal majd ő is fog a másik számára különösnek tűnő dolgot csinálni, míg eltöltik az éjszakát.
Egészen hamar megérkeznek, és jól szemügyre is veszi a területet, szinte rögtön kinézve az egyik közelben lévő fát, amin majd kényelmesen alhat. Néhány másodperc erejéig még szemezget az ágakkal állán végigsimítva párszor, felállítva magában, hogyan is formálja majd meg alvóhelyét. Persze nem ez az egyetlen, amire figyel, egy darabig elnézi még a lerakott felszereléseket is, melyekből sok nem látszik ugyan, de nehéznek tűnnek. Sose lenne képes ennyi mindennel utazni, még az odahaza használ íjat a nyilakkal is problémásnak találta a maga életmódjával és tempójával magánál tartani. Nem mintha egyébként használná, és bár tündéktől elvártan jól céloz, inkább csak hátráltatná a felderítőutakon és a városokba való betéréskor. Na meg nem is akar senkire se nézve fenyegetést jelenteni már látszatra sem, elvégre szereti, ha alábecsülik és nincsenek tisztában az erejével. Ki tudja, mikor fordulnak ellene ebben a bizonytalan világban?
Pillantásával követi a mutatott irányt, aztán visszafordul, hogy választ adjon:
- Persze - bólint, azzal a csomagok elé lép, megbökve a számára szimpatikusabbat, ellenőrizve a tartalmát. Nem szívesen turkálna más cuccai közt még véletlenül sem, szóval így bizonyosodik meg arról, jó helyen kutakodik. Hamar meg is találja az emlegetett eszközöket, és eltűnődik egy rövid idő erejéig, hová tegye őket. A fémlábas egyértelmű, azt oda is viszi a tábortűz nyomaihoz, a vágódeszkát meg egyszerűen rárakja. Bizonyára nem akarja túlságosan messze felvágni az összegyűjtött húst, úgyis megy minden - vagy majdnem minden - az edénybe.
A kérdésre felkapja a fejét, és még jó, hogy a férfi valamivel távolabb van, ugyanis a nyaka belefájdulna, ahogy megpróbálna feltekinteni rá. Magában azonnal hallja a választ, miszerint a belső szerveket és nyersen, de ez túl morbidnak hangzik már a fejében is. Végül inkább csak megvonja a vállát.
- Nincsenek különösebben nagy igényeim, az állandó vándorlás miatt nem is lehetek finnyás és kényes, így amit jónak látsz - felel. Szívesen felajánlaná, hogy megcsinálja ő, de eléggé úgy tűnik a számára, hogy a férfi akar foglalkozni az étel elkészítésével. - Persze nyers ne legyen! - teszi hozzá sietősen, mielőtt kiforgatná a szavait. Tündeként azért nem eszi meg így, állatként már más kérdés... - Van itt egyébként az éjszakára elegendő tűzrevaló? Ha nincs, elmegyek szedni néhány használható gallyat, letört ágat, meg talán találok néhány gyümölcsöt is - ajánlja fel, ha már meghívják őt, legyen is valami haszna a készülődésnél.

A nő készségesnek bizonyult és nem kellett kétszer kérni, rögtön belement, hogy segítsen. Igazából nem kellett volna, hisz tudom mit hova raktam és mi hol van a szütyőben. Szimplán úgy ítéltem, hogy a nő is jobban meg fog bennem bízni, ha kicsit lefoglalom közben. A közös munka ezen felül sokkal jobb ízűvé teszi az ételt, gondolom ő is jobban érezné magát, ha úgy érzi segített. Miután mindent elmostam és lassan a tűz is szépen ropogott a kérdésére csak simán bólintottam.
- Ha szeretnél, elmehetsz. Általában csak főzéshez használok tüzet, de ha szeretnél még fényt, mielőtt nyugovóra térsz akkor muszáj lesz szedni némi pótfát. A közelben találsz egy rétet, általában sok a kiszáradt, kidőlt fa, illetve zöldségfélék is előfordulnak arrafele, ha szeretnék köretnek, nyugodtan szedj fel párat. De vigyázz… van ott valami répaféle… olyan, mint a répa, csak vaskosabb és zöldes. Múltkor kissé elcsaptam vele a gyomrom, de már jobban vagyok.
Ezzel helyet foglalok a tűz mellett, miután hoztam egy adag patakvizet, majd letérdelve munkához is látok. Hagytam had csinálja a nő, amit szeretne, ha akar abba se szóltam volna bele, hogy nézze, mit alkotok. Kezem fürgén mozgott, miközben a víz forrni kezdett. Rutinos mozdulatokkal szeltem kisebb darabkákra a mellhúsát, miközben le-levagdostam a csúnya mocsingokat. Alapjáraton nem foglalkoztam velük, de úgy voltam, hogy vendégem miatt, most kicsit igényesebb leszek, mint eddig. Nem volt kloffolóm, így hogy kissé rugalmasabb legyen a hús, kénytelen voltam egy-két megtisztított követ használni, hogy kissé megpuhítsam a húst. Eközben magam mellé húztam a főzőtasakom, majd előkapom a tasakokat, és annak ellenére, hogy címkézetlenek voltak, rutinszerűen szórtam meg a húst, illetve a főzőlét a különféle fűszerekkel. Végül egyetlen húzással az ízesített vízbe küldöm a felaprított és megtisztított mell és hátszínt. Most csak várni kell, de addig se akartam fölöslegesen eltölteni az időt. A zöldséghez még minimum 10-20 percet főnie kell a húsnak, hogy megfelelő puhaságú legyen, így ha a nő el is ment, remélhetőleg visszaér pár aprósággal, ha mást nem akkor a tegnapi krumpli maradékát elhasználom… ejj… pedig nem volt olcsó és ez az utolsó kisebb adag belőle, ami még megmaradt (amit az előző faluban vásároltam, nagyjából 4-5 napja). A vadászkésemet rutinosan megforgatom a kezembe, ahogy odalépek két egyenesebb, kemény botszerű ághoz, majd letörve őket kihegyezve karóba húztam két lábszárat (a körme, a szőre és a bőre már le lett nyúzva, vágva), amit az üst mellett a tűz fölé támasztok, és fokozatosan forgatom és fűszerezgetem. Hm… máris érzem az illatát.
- Oh… de rége is ettem már egy jó kis ragut. – dörzsölöm össze kezemet, ahogy hátradőlve a fának, már nincs jobb dolgom, mint meghámozni és felszelni a krumplit, melyet lassan már rakhatok is bele a főztömbe.

Aprókat bólogat, reagálva a magyarázatra, elgondolkodva, merre is látott ő gyümölcsöket és ehető bogyókat, mert hogy volt pár, ebben biztos. Állatként kevésbé figyelte ezeket a helyeket, hiszen a vad levadászásával foglalatoskodott, nem holmi vegetáriánus étrenddel, ami a nyulaknak való - legalábbis ezt gondolta abban az alakjában. Rendes tündeként nyilvánvalóan másképp vélekedik minderről.
- Én nem ragaszkodom túlságosan a fényhez. Amíg eszünk és beszélgetünk, addig szerintem úgyis kitart ez az adag - vonja meg a vállát. - Általában félek, hogyha elalszom a lángok mellett, akkor egy-egy szikra kipattan a tűzből, felgyullasztva a környéket, erdőtüzet meg nem szeretnék okozni. Figyelek arra, hogy jól el legyen kerítve, de nem bízom a véletlenre semmiképpen sem - vakarja meg esetlenül a fejét. - De valamit a hús mellé kerítek, ne legyen olyan egyhangú - tápászkodik fel helyéről, ahová, amíg várt, letelepedett. - Az a répa viszont nem hangzik túl jól, szóval semmiképpen sem szedek belőle... - húzza el a száját. - Meg nem is hinném, hogy csak úgy megteremnének az erdőben a zöldségek gondozás nélkül. Gondolom, nem kell figyelmeztetni, hogy ne egyél belőle többet - teszi hozzá halvány mosollyal az arcán, és jobbnak látja, ha inkább másfelé veszi az irányt, elkerülve a rétet. Ha fa nem kell, akkor feleslegesen térne ki oda, így inkább megpróbál visszaemlékezni, hol is látta azokat a szépen vöröslő bogyókat és vadgyümölcsöket, amikből bátran szedhet, bár... A fák és bokrok biztosan segítenek majd neki.
- Hamarosan jövök - int egyet azért. - Addig is... Jó főzést...? - bizonytalanodik el a jókívánságban, aztán sietős léptekkel hagyja el a helyszínt. Bizonyára társasága sem marasztalja tovább, hanem nekilát a komoly főzőcskézésnek.


Tényleg nem telik el sok idő, mire visszatér az igazán kellemes illatokra. Fölsőjének alját kosárnak használva hozza az összeszedett, finomnak és lédúsnak tűnő terméseket, melyek megtalálása nem okozott túl nagy gondot. Kapott némi eligazítást környezetétől, aztán már csak tündetudását kellett bevetnie és visszaemlékeznie, mi az, amit elfogyaszthatnak és mi az, amit jobb, ha békén hagynak. Nem mintha ez ne lett volna egyszerű a számára, hiszen az esetek többségében pontosan az ilyen ételeket fogyasztja, így már reflexszerűen szedte le az ehető darabokat, halkan dúdolva magának néhány népdalt, feldobva saját kedvét, felgyorsítva így a percek telését. Vadállattól egyáltalán nem tartott; ha a közelébe is merészkedett volna, akkor egyszerűen csak megpróbálta volna a tudatát megkeresni, felvenni vele a kapcsolatot és megnyugtatni őt, majd más eleség után küldte volna. A túlélés az ilyen környezetben neki gyerekjáték, bár a növények előszeretettel csevegnek vele mindenféléről, ami egyáltalán nem köthető ahhoz, ami érdekli is őt, ezzel némileg hátráltatva őt gyakorlatilag mindenben, még a koncentrálásban is.
Mindenesetre a gyűjtögetésen túlesett, igyekezett a lehető legtöbbet magával hozni, noha lehet, egy ekkora termetű embernek nem feltétlenül lesz elég a mennyiség, amit becserkészett. Mondjuk... A hús biztosan kellőképp kipótolja és csillapítja éhségét, így túlságosan nem aggódik miatta. Felesleges is lenne, hiszen amit talált, abból tényleg mindent elhozott, ami elfért nála. Legrosszabb esetben tesz még egy kört, most már könnyebben fog eltalálni a lelőhelyekre.
- Elég jó illata van - bök állával a fazék irányába. - Olyan érzést kelt bennem, mintha valami nemeseknek szánt és csak általuk megfizethető kocsmában lennék, azt leszámítva, hogy a csillagos ég alatt vagyunk - telepszik le a férfi mellé, óvatosan legurítva ruhájáról a talált gyümölcsöket. - Furcsa egyébként, hogy én is csinálok hasonlókat, de sosem ilyen étvágygerjesztő. Sokat segítettem annak idején édesanyámnak, de a vadonban való lét ugyanilyen sokat is feledtetett velem - vallja be. - Van valami különleges módszered? - kíváncsiskodik, közben néhány puha, jól megérett, édeskés szedret a tenyerébe véve, abból kapkodva be folyamatosan pár szemet. - Meg ezt látva nem is tűnsz valami gyakorlatlannak... Biztos sokat vagy településektől távol - tűnődik hangosan.