Faj: Sötét elf

Nem: Nő

Kor: 45 esztendő

Becenév: Khil

Rang: Vándor, íjász

Mágia szint: tanonc

Egy kissé bohókás, komolytalan természetű személy vagyok, aki gyakorta örvendezteti társaságát némi gyerekes csínnyel. Persze, ez nem jelenti azt, hogy fajtám jellegzetes viselkedése kikopott belőlem. Bár nem vagyok annyira rosszindulatú, olykor mégis hajlamos vagyok a hazugságokra, a hiúságra, a kapzsiságra és a lopásra. Természetes agresszió vesz körül, számomra semmi sem szent, ugyanakkor nem vagyok a fizikai támadások híve. Jobb szeretek inkább mentálisan átjárni a másik eszén, vagy ha arról van szó, megzsarolni. Gyermekiességem betudható annak is, hogy még alig töltöttem be a negyvenötödik életévemet, ami a sötét elfek között igencsak fiatal egyedet jelent.

Talán ezek után hasznavehetetlen szájhősnek hiszel. Pedig igenis hasznos vagyok, s ha úgy hozza a sors - meg az egymás iránt érzett szimpátia - bizonyos pénzmennyiségért cserébe bárki társának elszegülök. Csak bírja arannyal!

Jól használom az íjat, eme hű társam - a mérgezett nyilak társaságában - mindenhova elkísér engem. Ezen kívül a kard és a tőr sem áll rosszul a markomban, ügyesen forgatom mindegyiket, gyakorlás, vagy szórakozás gyanánt, de akár a csatatéren is. Bár be kell valljam, sajáttal nem rendelkezem...

De mit is lát egy külső szem belőlem?

Egy nyurga, fürge alkatú, nagyjából 185 centiméteres, alacsony sötét elfet, ki fekete csuklyával takarja arcát. Hátán az íja és a nyílvesszőkkel teli tok, oldalán egy nagy bőrből készült tarisznya, valószínűleg ebben tartja minden értékét. Térdig érő csizmája van, s bár nem tudsz róla, nem egy penge van elrejtve benne, a talpából kiálló szögekről nem is beszélve. Persze, nem bolond ő, hogy csak úgy ok nélkül használja őket.

Csak naplementétől napfelkeltéig látható, a melegebb időszakokat az árnyékban tölti, alvással. Ha lecsaljuk róla az őt takaró csuklyát - ami nappal felejtős, de éjjel egy kis élelemmel, vagy arannyal megvesztegethető - akkor megpillanthatjuk valódi énjét. Éjfekete haja a válla fölé ér,  frufruja alól sunyi, gyermeki tekintet méreget, egy vörös szempáron keresztül. Hamuszürke arca kerek, néhol véres és portól mocskos, de karcolás mentes, az egyetlen heg a homlokán van, amit ügyesen takar a tincseivel.

Eleinte kedvesen közeledik, te viszont látva sötét elf mivoltát, tartod a távolságot. Kiszimatolja a félelmedet, édes szavakkal illet, kedvesen beszél, még az élelme felét is felajánlja neked, hogy együtt fogyasszátok. Téged viszont nem ver át,  a belőle áradó fekete mágia rossz közérzettel ajándékoz meg. Nem tudod, hogy milyen szinten ismeri a varázslatokat, de fajtája miatt mindenképpen veszélyes. Kezed a hátad mögött elhelyezett fegyverre csúszik, ha netán megtámadna, ne érjen váratlanul. Megfeszülve figyeled, még a lélegzeted is visszatartod. Elindul feléd, mire te azonnal előkapod a kardod. Ő megszeppen és ledermed, a csuklya alól vörösen villogó tekintetét a feléd emeli. Dühös, akár egy veszett vad, s talán egy kissé csalódott is. Lassú léptekkel indul meg, aurája egyre jobban fullaszt. Ekkor veszed észre, hogy a fele sem tréfa,  s lendítesz egyet a kardoddal felé, hátha megriad. Még fiatal, nincs szíved bántani. De azt sem akarod, hogy ő bántson téged.

Kabátját felhasítottad, karjából vörös vércseppek távoznak. Meglepetten pislog a frissen szerzett sebekre, majd elkuncogja magát. Egy méterrel előtted áll meg, meghajol és megköszöni a társaságod, majd elsétál. Te csak nézed, ahogyan eltűnik az éj sötétjében... A néhány arannyal a markában, ami még percekkel ezelőtt a te zsebedben volt.

Utána indulsz, de már nyoma sincs. Mintha csak a föld nyelte volna el...

Oh... Érdekel a múltam? Az enyém? Hát legyen! Foglalj helyet, kedves Vendég, ez egy hosszú mese lesz!

Gyönyörű gyermekkorom volt... Egy egyszerű család harmadik gyermekeként jöttem világra. Édesanyám szerint egy csoda a létezésem. Ugyanis, amikor megszülettem, nem sírtam fel. Levegőt sem vettem... Az akkori gyógyító mentette meg az életemet és hozott vissza a halálból. A szüleim története szerint az akkor kapott gyógyfüvek miatt produkálok... Mondjuk úgy, hogy ,,különleges" dolgot. Sosem hittem el, tudtam, hogy kell legyen más magyarázat. Egy válasz, valahol jó mélyen elrejtve... De sosem jöttem rá.

De kiknek is lennék a sarja? Apám, - mint a falvam megannyi tagja - zsoldosként dolgozott, míg anyám háztartásbeli feleség volt. Én, és két bátyám gyakorta versenyeztünk a ,,szülők kedvence" címért. Emlékszem, minden szabadidőmet a kertben töltöttem, edzéssel, hogy még jobb legyek, s még olykor a mágia tanulását is elhalasztottam, ó, én ostoba! Pedig a babázáshoz is húzott a szívem, oly' szívesen játszottam volna a korombeli lányokkal... Én mégis minden erőmmel azon voltam, hogy egy nap én lehessek a legerősebb a családban és ezzel az apám irántam érzett büszkeségét is elnyerjem. Mindennél jobban szomjaztam az ő elismerésére...

A sok gyakorlás ellenére mégis én voltam a boxzsák, akit az idősebb - és sokkalta erősebb - fivérek kedvükre bánthattak. Elegem volt az elnyomásból, hogy sosem lehetett szabad akaratom. Mégsem tudtam tenni elenne. Bármennyire erőlködtem, képtelen voltam kiemelkedni a mocsokból. Ezért tanultam meg egy idő után alázatosnak lenni, szorgalmasnak, erősnek, kegyesnek és kívánatosnak. Egy minta-feleségnek. Én voltam az egyetlen, aki egy jó házassággal adhatott volna egy biztos talajt magának és a családjának. Mégsem tudtam beteljseíteni az ígéreteimet, egy hiba miatt. Életem legnagyobb hibája miatt.

Csak egy kis gyógynövényt akartam szedni, tartalékba. De sajnos túl messze mentem. A fejem már csak az idegen terület láttán kaptam fel. Ezernyi útvonalat próbáltam ki, de vissza már soha többé nem tértem.

Több hetes vándorlás után találkoztam csak élettel. Először merészkedtem idegen városba, az emberek közé, annak reményében, hogy ők talán tudnak segíteni egy eltévedt gyermeknek. Nos, Kedvesem... Ugye tudod, hogy milyen hírben állunk, nemde?
Én, naiv, gyermeki lélek, fogalmam sem volt, mekkora veszély leselkedik rám, a vastag falú, búskomor épületek mögül. Nem sok hiányzott, hogy ott hagyjam a fogam! Ha nem lennék olyan fürge, már rég a rabszolgapiacot díszíteném jelenlétemmel... Én mondom, barbár az a népség, aki gyermekekre támad, s egy homokszemmel sem jobb a sötét elfeknél!

Csak éjszaka lopakodtam be újra, hogy lopjak magamnak egy kis élelmet és ruhát, a szélen elfekvő házakból, majd amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem az éj sötétjében.

Mindig csak árnyék voltam, bárhová is mentem. Szűlők híján a népek neveltek fel... Nem érintettek, nem szerettek, nem szóltak hozzám. Sosem tudtak a létezésemről.

A fák tetejéről figyeltem az erdei elfek íjászkodását, a tudásomat általuk csiszoltam ki.
A lombok levelei mögül tanultam meg a gyógyfüvek használatát az oawáktól. Magamnak kellett ellátnom a sebeimet, ha úgy hozta a sors. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer beilleszkedhetek közéjük... Ahogy egyre nőttem, úgy adtam lejjebb. Már teljesen mindegy, melyik népcsoporthoz... Már teljesen mindegy, kihez... Már teljesen mindegy, mihez...

S végül mégiscsak saját magam társasága lettem.