Miután visszatértek Awyrisba a fogadóban néhány nyugalmasabb nap eltöltését követően, több dologhoz ragaszkodott, amit Viridiellel mindenképp el akart intéztetni. Nem éppen saját magát helyezte előtérbe, hiszen ezt a figyelmet már megkapta, amíg Erdőszélben tartózkodtak egy kétségbeesett beszélgetés, forró csóközönök, ölelések és egy párnacsata keretében, nem beszélve a kérés nélkül hozott ruháról, amit örömmel vett magára, de továbbra sem engedve, hogy a Viridieltől kapott első inget hátrahagyják. Nem érdekelte, mennyire ócska már, mennyire elhasznált és szétluggatott, kellett, makacsságából pedig nem adott semennyit, így a futárnak egy lehetősége maradt: feladni.
A követelései közé rengeteg olyan tartozott, amivel a férfi ismét visszatérhetett a normális kerékvágásba azt leszámítva, hogy az eddigi partnerválasztástól való ódzkodás most megszűnt a köztük kialakuló szerelemnek köszönhetően. Ezzel persze nem volt egyedül, ő sem akart ennyire komoly kapcsolatot kialakítani hasonló okokból kifolyólag... Mindenesetre megkérte a futárt, hogy legyen szíves meglátogatni a családját legalább egy hétre, hiszen a pokoli élmény után igazán megérdemli mind ő, mind pedig a hozzátartozói, hogy egy kis időt eltölthessenek vele, egyébként úgyis mindig úton van. Emellett felhívta arra is a figyelmét, hogy intézze a királyi párral is mindenképp az ügyeket (melyhez a zevadari élőholt figyelmeztetését is hozzátette, miszerint elindul a holtsereg, ha nem temetik el az ott bukottakat), hiszen nem egy hónapot hagytak ki a más létsíkon való tartózkodásukkal, tájékozódjon arról, amiről tudnia kell és szüksége lehet rá, hogy minden újra a megszokott módján haladhasson, hogy újabb megbízásokat kaphasson. Csak nem akarja feladni, főleg úgy, hogy követése érdekében a saját nyugalmas élet utáni vágyáról is lemond teljes mértékben, csak vele lehessen, igyekezve majd úgy alakítani a futárutakat, hogy egy részében külön legyenek, némi magányos időt eltöltve, nehogy megelégeljék a másik állandó jelenlétét. Fogalma sincs, ez mennyire jó ötlet, elvégre mindketten igencsak nagy ragaszkodást tanúsítottak a másik irányába, mintha egy perc is egy örökkévalóság lenne fájdalmakkal tele, ugyanakkor nem akarja, hogy a kezdeti izgalmassága, a közelségük okozta vágyódás hirtelen alábbhagyjon. Nagyon nem szeretne kiégést, noha ha állandóan kalandba keverednek, ha állandóan veszélynek teszik ki magukat pontosan ezek miatt az utazások miatt, akkor az csak még szorosabbá teszi a kapcsolatokat. Na meg ebből alakult ki egyébként is egymás irányába a szenvedélyük.
A saját találkozásukra nem adott kifejezetten konkrét választ, az elkövetkezendő időszakban nem akart beleszólni a férfi életébe - még nem érzi úgy, hogy ennyire meg kéne fojtania a jelenlétével. Épp elég lesz később elviselni, így csak akkor, de tényleg csak akkor találkozott Viridiellel egy-egy nap erejéig, amikor nem volt semmi más programja vagy társasága, az időtartam minden egyes percét kihasználva pihenéssel vagy összebújással. Utána némi túlzással visszaparancsolta saját útjának egyengetésére, és ő is visszatért egy kis magányos mászkáláshoz Awyris-szerte, gyerekes felelőtlenséggel rohanva a talpa alatt összefonódó ágakon, ugorva és szinte repülve, hogy aztán belekapaszkodva egy másik ágba újra kérges talajt találjon lába alatt. Elmondhatatlanul élvezte ezt a fajta szabadságot, miközben a futárral töltött idejükről ábrándozott, boldogsága pedig letörhetetlennek bizonyult végig. Előkotort néhány olyan ruhadarabot is, amiről azt hitte, sose fogja már hordani őket, ezúttal azonban egy ilyen lépésre szánta rá magát.
Az egyik fűzfát megkérte, ágait fonja össze, melybe kényelmesen belehelyezkedett aznap kora délután, és mostanáig is ott tartózkodik, várakozva és gondolkodva, ujjai közt egy apró ajándékot tartva, megállva, hogy körmeivel megpróbáljon javítani rajta, ugyanis csak tönkretenné. Azon a kínlódáson, amíg sikeresen elkészítette, végigmenne nagyon szívesen még egyszer és még egyszer, de már nem lenne alkalma befejezni addig, míg Viridiel megérkezik, akinek nagyjából egy hete üzente meg, hogy ezen a napon jelenjen meg késő alkonyatkor. Reméli, hogy nem fog késni, mert nem akarja, hogy lemaradjon a pillanatról, amit ő kiváltképp szeret és nagyon sokáig évről évre visszatért a látványa miatt, el nem szalasztva egyetlen lehetőséget sem.
A gondolatra, hogy a futár hamarosan itt lesz, izgatottan igazítja meg egyrészes sötétzöld ruhájának bokáig érő szoknyáját, melynek felső része elöl kellemesen takar mindent, hátul azonban igencsak nagy bőrfelületet hagy szabadon, megmutatva gerince ívét és tetoválásának ottani részét, mely már csak díszként szolgál, semmi többként. Nem húzott cipőt, feleslegesnek és enyhén zavarónak vélve, nem akarva megfosztani magát a puha fű érzetétől, ennek köszönhetően a föld pedig már egy kissé be is fogta a világos talpakat.
- Hjaaaj, annyira izgulok - dől előre-hátra türelmetlenül, lábaival harangozva, aztán lepillant az ujjai közt lévő vörös, csomózással készült karkötőre alsó ajkát harapdálva. - És nagyon remélem, hogy jó lesz a kezére, mert ha nem, el kell kezdenem számolgatni, milyen hosszúra kell növeszteni még a hajam... - dünnyögi magának, ölébe téve a díszt, tarkójánál megtapogatva a részt, amit egy kézzel kifejezetten körülményes volt levágnia, de megoldotta. Még igencsak rövidek ott a hajszálak, de hát mit csodálkozik? Pár nap telt el csupán, mióta eltávolított onnan néhány dús tincset, hogy elég legyen.
- És vajon tetszeni fog neki? - dörzsölgeti állát ezt követően. - Szerinted tetszeni fog neki? - fordul a fűzfához választ várva, de még mielőtt adna bármit is, pillantását visszavezeti a tárgyra, haját idegesen húzva előre, ujjait újra és újra végigvezetve rajta fésűként. - Remélem, tetszeni fog neki - válik hevesebbé a harangozás, nem bírva megmaradni a bőrében. Szétveti a feszültség és az aggodalom, hogy esetleg ezzel az aprósággal nagyon mellényúlt, viszont nem akar visszafordulni. Legrosszabb esetben Viridiel majd a tóba dobja, de akár el is égetheti, ha nem tetszik neki, nem fog megharagudni miatta, hiszen ő rontotta el.
Mély levegőt véve kifújja azt, megrázza a fejét, tekintetét pedig inkább a tóra szegezi, igyekezve inkább csak a környező hangokra koncentrálni, melyek megnyugtatják. Ez a fajta izgágaság nem jellemző rá, de ki mondta, hogy a szerelemnek nincsenek ilyen mellékhatásai? Nagyon szeretné, ha szerelme örülne az ajándéknak, amivel előrukkolt, így teljesen jogosnak véli ezt a szétcsúszott viselkedését.
Hosszú percek telnek el, türelmetlensége azonban aligha akarna alábbhagyni, így elkezdi hintáztatni magát, hátha az segít. Így kicsit lefoglalja magát, hogy az ágak megmozdítására figyel, nem pedig a kínzó kétségekre, amelyek most különösen jólesőek. Alig hiszi el, hogy létezik ilyesfajta érzés - kétkedés, ami ennyire megmelengeti... Nevetséges, és ezt meg is mosolyogja, de ez akkor lesz igazi és igazán széles, mikor újra láthatja a férfit.

Nehéz volt Lash-t elengedni. Nagyon nehéz, annak ellenére is, hogy mikor elváltunk már sokkal jobb színben volt és ki is pihente magát. Az a fogadóban töltött idő életem egyik legszebb, legboldogabb időszaka volt és talán a legnyugalmasabb is, ha az utóbbi időszakot vesszük figyelembe.
Mégis úgy éreztem, hogy nem csókoltam öleltem és szerettem eleget, nem mondtam el neki elégszer, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire fontos nekem.
De legalább sikerült sokszor megnevettetnem és én is vele kacaghattam felszabadultan, főleg a nagyon is jól sikerült párnacsata után, ami már régen esedékes volt és még párszor meg is ismételtük, csak, hogy maradandó élmény legyen.
Azonban Lash makacssága mit sem vesztett lendületéből és hiába tiltakoztam, érveltem és mérgelődtem, nem tántorodott el attól, hogy elég „szabadságot” adjon nekem. Ragaszkodott hozzá, hogy nélküle keljek útnak szeretett erdőnk felé, hogy meglátogassam családomat és teljesítsem futári kötelességemet is, bejelentkezve királyomnál vagy királynőmnél.
Végül engedtem neki, bár nagyon nem szívesen. De hát talán neki magának is szoknia kell azt, hogy van valakije, hogy érdemes valakiért élnie és nem akartam, hogy ne legyen elég ideje ezt feldolgozni.
Talán normális körülmények között is el kell döntenünk, hogy kötődünk egymáshoz és tényleg össze akarjuk majd kötni az életünket. Kiállja-e a távolság a szerelem próbáját?
Így aztán időről-időre elengedtük egymást, de mindig találtunk módot és lehetőséget, hogy külön útjaink során újra és újra összefussunk és pár napig kényeztessük egymást, fürösszük egymást a szeretet és szerelem melegében.
Őszintén szólva én mindig türelmetlenül vártam ezeket a napokat, meggyőződhettem róla, hogy részemről nem változott semmi, ugyan úgy izgultam és aggódtam és lázban égtem, ahogy először is.
A legelős elválásunk után a szüleim örömmel láttak viszont és mielőtt eltávoztam megígérték, hogy körbeérdeklődnek Lash gyermekével kapcsolatban, ezért mindenképpen szándékomban állt hamarosan visszatérni, de ezt egyébként sem úszhattam meg, hiszen a feszült, háborús helyzet ellátott munkával és megint sokat voltam úton, az elvégzett feladatok után pedig vissza kell térnem a királyi feljebbvalóimnak beszámolni.
Most azonban mindent félretéve igyekeztem a kedvesemmel megbeszélt találkozó helyszínére, ami most elég közel is volt. Meglepett, hogy Lash ennyire közel jött szülőhelyéhez, de örültem neki, hogy ez talán már a változás előszele, valamiféle megbocsátásé. A Könnyek tava az elfek egyik legtiszteltebb helye volt, története elgondolkodtató, valamint kellő rejtekhelyet is biztosíthatott két szerelmes léleknek.
Időközben visszaszereztem a páncélomat és a kardomat, bár kockázatos volt, de végül nem volt semmi probléma.
A tó melletti fűzfákhoz közeledve, szemeim vidáman kutattak, hogy mielőbb megpillanthassam és gondolataim fürgén keresgélték az övét, hogy ez mielőbb bekövetkezzen.
A vállamra akasztott zsákban finom, friss sajt, cipó és házi sonka lapult egy üveg jófajta törpe sör társaságában, na meg egy kézzel faragott doboz, aminek tartalmával reméltem örömet szerezni szerelmemnek.
~ Hol vagy? Merre bújkálsz? ~ szólítom meg, de aztán minta valami fehérséget pillantanák meg az egyik fűzfa ágai között. ~ Csak nem egy kecses lábacskát látok? Ha csak nem egy nimfa az, akkor megtaláltalak! ~ szaladtam a fa alá.

A boldogság végigterjed egész testén, amint Viridiel gondolatai elérik őt. Szélesen elvigyorodik, izgatottságában pedig ökölbe szorítja a kezét, amit aztán ijedten nyit is ki, hiszen nem tudja, mennyire bírja ezt a fajta gyűrődést a kis tárgy. Amint észreveszi, hogy semmi baja, megnyugodva fújja ki a levegőt, de csak halkan, nehogy a férfi ez alapján kitalálja, merre is rejtőzik. Ő még nem látja innen, de biztos benne, hogy a közelben tartózkodik, és csupán pillanatok kérdése, hogy újra megpillanthassák egymást. Az idő is tökéletes, nem kell sokat várniuk arra, amit meg akar párjának mutatni, noha lehet, már volt ebben a ritka eseményben része korábban, megbeszélni azonban nem akarta vele, nehogy véletlen a meglepetés és új élmény varázsát elvegye.
~ Nem mondom meg! ~ válaszol szórakozottan, majd mikor gondolatai közt elhangzanak a továbbiak, hangosan válaszol:
- Az nem én vagyok! - nevet, lejjebb engedtetve magát a fűzfával, kényelmes távolságból könnyeden leugorva ágainak öleléséből, hogy hamarosan kedveséében találhassa magát. Sietősen kémlel körbe, keresve a férfi alakját, a közeledő lépések hangjai pedig segítik a kutatást. Megfordul, szoknyája némi késlekedéssel követi, és egy pillanatra meg kell állnia, hogy lélegzethez jusson. Hiába telt el néhány hónap, még mindig felfoghatatlan élmény újra figyelni és maga mellett tudni a futárt, valamint még mindig meglepi, hogy ilyen botrányosan belehabarodott. A viszontlátás hatalmas öröme nem csillapodik másodpercek leforgása alatt sem, de már képes mozdulni, és rohan is, hogy átölelje régen látott szerelmét, úgy bújva hozzá, mint ahogyan azt az elején is tette.
- Végre itt a hősöm - távolodik el egy kissé, kezét a hátán vezetve, ujjai közt finoman tartva a karkötőt, ragyogva figyelve társának barna, szerelemtől csillogó tekintetét, aztán egy rövid csókkal üdvözli. - Hiányoztál - suttogja utána mosolyogva, orra hegyét összeérintve Viridielével, játékosan dörzsölve. - Minden rendben volt? - érdeklődik, de esze ágában sincs egy lépést is hátrálni, végig megtartva az intim közelséget. Semmi kedve elsietni, és bár a Nap már igen alacsonyan jár, erős vörösre festve körülöttük mindent, ahova eljut fénye, még arra van lehetőségük, hogy kicsit beszélgessenek. Utána elvezeti arra a helyre, ahol a legjobb belátásuk lehet a Könnyek tavára, mely éjszaka felfedi előttük ritka kincsét: a fehéren világító tündérfátylakat.

Meleg hullám futott át rajtam, ahogy elérnek a gondolatai, de ekkor már megláttam, hogy ott ül a fűzfán és sok minden más is végig futott rajtam, amit nem akartam, hogy kiolvassa a fejemből, így inkább arra koncentráltam, hogy mielőbb fizikai síkon is magamhoz ölelhessem.
- Igazad van, te egy gyönyörű nimfa vagy, tündérbőrben, aki pont úgy néz ki, mint az én szépséges szerelmem. – kaptam ölelő karjaim közé és megpörgettem magam körül a levegőben.
Természetesen egy alapos csók sem maradhat el, amit igyekszek minél hosszabban elhúzni, nem engedem, hogy hamar kicsússzon a kezeim közül.
- És végre itt van az én hercegnőm!
Annyira tudom élvezni mikor ezt az orrdörgölő dolgot csinálja, hogy mindig sikerül kuncogást kiváltani belőlem, mintha megcsiklandoznának.
- Azt hiszem rossz munkaerő lettem. – sóhajtottam elkeseredést színlelve, amit persze azonnal felváltott egy mosoly, mielőtt még megijeszthettem volna. – Semmi másra nem tudok koncentrálni csak arra, hogy mikor fogunk megint találkozni. A múltkor is kétszer kellett elmondania a miniszternek, hogy mit üzen, mert veled voltak tele a gondolataim. – hecceltem egy kicsit, de nem álltam messze az igazságtól.
- És te merre jártál? Remélem nem keveredtél semmi bajba? – simítottam végig az arcán, hogy érezzem bőre melegségét.
Szinte már bizseregtem tőle, hogy szorosan magam mellett tudjam és tudtam, hogy ez a hely biztos ad majd lehetőséget, hogy békésen tölthessünk itt pár napot.
Mikor húzni kezdett maga után, engedelmesen követtem. Éreztem az izgatottságát és kíváncsi voltam mi az, ami ezt kiváltja.
Én is vártam, hogy letelepedjünk valahol, ahol átadhatom az ajándékomat. De még vártam, mert pár csókot szerettem volna lopni tőle még előtte.
- Hová megyünk?

Nevetve kapaszkodik Viridielbe, miközben a férfi megpörgeti őt, borzasztóan örülve a jelenlétének, a közelségének és vidám, meleg üdvözlésének. Elmondhatatlan érzés ezt tapasztalni, felfoghatatlan az őt körülölelő gondtalanság ennyi szenvedés után, mely annyira messzinek tűnik most. Egyértelműen egy új fejezet kezdődött az életében, egy irigylésre méltón boldog, amit semmi mással nem cserélne el.
- Ne hízelegj ennyire, még a végén elpirulok! - bújik azonnal el, arcát szerelme mellkasába fúrva, így rejtőzve, nyilvánvalóan alig tudva kitalálni, mit is mondjon, Viridiel úgy elhalmozza dicséretekkel és szép szavakkal, de olyanokkal, amikkel még a legműveltebb poéta sem érhetne fel. Nem sok híja van, hogy izgatottságában és pillanatnyi zavarában ismét szorosan összezárja ujjait, köztük a hajából készült karkötővel, kislányos szégyenlősséggel húzódva közben össze. Gyerekesen dédelgeti egy darabig az elhangzottakat, hagyva, hogy szíve zakatoljon tőle, aztán nem elégedve meg ennyivel a saját üdvözlésére tér rá, de társa még ezt is felülmúlja. Nem igazán tiltakozik a csók meghosszabbítása ellen, azonban képtelen legyűrni a kiülő mosolyt, amit a férfi enyhe akaratossága kivált belőle, mely a végére halk kuncogássá válik.
Külső szemlélőként határozottan utálná magát az irigységtől, annyira lerí róla a felhőtlen boldogság, és egy pillanatig sem jut eszébe, hogy ezt nem érdemelte ki. Most csak örül a jelennek, örül a lehetőségnek, nem érezve a megfelelni akarás vágyát, ami eddig mindig élt benne. Ezt sikeresen hátrahagyta Viridiel társaságában, aki teljesen lerombolta ezt a gátat, leírhatatlanná téve számára a felszabadultságot. Kiélvezi a viszontlátás minden egyes pillanatát és apró mozzanatát, ugyanakkor nem hagyja, hogy teljes mértékben elcsábuljon, mert akkor saját hibájából fognak lemaradni a nagy pillanatról, amire már lényegében hónapok óta készült, még ha csak gondolatban is.
Meglátva Viridiel pillanatnyi elkeseredését, meglepetten nyílnak nagyobbra a szemei, és ösztönösen simítana végig az arcán, ha nem jutna eszébe azonnal az ajándék, amit hamarosan át kéne adnia, máskülönben nem fogja tudni megfogni a kezét sem. Gyönyörű egy karral az élet...!
Mielőtt bármit is kérdezhetne, a futár arcára nyomban egy mosoly kúszik, mire rájön: egy apró vicc áldozata lett. Finoman megrázza a fejét átlátszó rosszallással, aztán csak elneveti magát a történeten. Nem akarta sose hátráltatni a munkájában és feladataiban, de valahol azért nagyon is megmelengeti, hogy képtelen másra koncentrálni.
- Nem, nem keveredtem bajba - rázza meg a fejét enyhén, aztán jólesőn belesimítja arcát szerelme tenyerébe, szemeit is behunyva. - De nálam is hasonló a helyzet, így nem is tudnék veszélybe kerülni - vigyorog szélesen. - Reggel felkelek, pár percig azon gondolkodom, merre kéne aznap elindulnom, aztán alkonyatkor azon kapom magam, hogy megint rólad ábrándozom. Még éjszaka is a csókjaidról álmodom... - A végére kénytelen kinyitni a szemét, hogy oldalra nézzen, és önkéntelenül is elkezdi egyik vörös tincsét csavargatni újabb zavarában, mintha csak egy rossz dolgot vallott volna be.
Elindulásukkal sokáig nem tudja húzni a másikat, csak két ujja közé csípi párja ruháját, azonban néhány lépés után rájön, hogy talán most kéne odaadnia az ajándékát. Gyomra egy kissé összeszorul a gondolatra, de ha meg kell tenni annak érdekében, hogy Viridiel kezét fogva vezethesse őt, hát akkor meg kell tenni, nem fújhat visszavonulót. Eldobni nem akarja, elvégre bőségesen eleget foglalkozott vele ahhoz, hogy ne ilyen sorsra jusson, na meg nem szívesen látná máson... Mégiscsak az ő hajából készült!
- Oda, ahol a legjobban beláthatjuk a tavat, de... - áll meg, aztán megfordul, megemeli a kezét társa felé nyitott tenyérrel, hogy jól láthassa a vörös karkötőt, néha félve felpillantva a másikra. - Ezt először odaadom, mert kényelmesebb lenne, ha a kezedet foghatnám. Ha... Ha esetleg nem tetszik, nyugodtan mondd meg, legfeljebb bedobjuk a tóba. Nagyon szerettem volna adni valamit, viszont nekem se pénzem, se értéktárgyaim, se semmim sincs rajtad kívül, és ha mással nem, hát ezzel szeretném kifejezni a hálámat és szeretetemet, mert úgy érzem, nem elég, amit egyébként adok - fűz hozzá gyorsan magyarázatot, mielőtt elfelejtené, mit is akart mondani egyre inkább vörösödve, tényleg kínosnak találva a helyzetet, hiszen valóban nem kéne komoly összeget kidobni azért, hogy hasonlót kaphasson az elf. Meg csupán haj, gyermeteg ajándéknak minősülhet így.

Melengetően jó érzés, amikor egy lány, aki többet jelent az életemnél is, azt mondja, hogy én is nagyon fontos vagyok neki, hogy a gondolatai éppen úgy körülöttem járnak, ahogy az enyém ő körülötte. Mikor a csókomra kerül a sor, persze, hogy be kell bizonyítanom neki, hogy nem ok nélkül vágyakozik rá, de az az igazság, hogy muszáj ajkaival a szomjamat oltanom, ha nem akarom, hogy a lángokban törjek ki.
- Az jó, ha rólam álmodsz……- mormolom piros ajkai közé, mielőtt nyelvem hosszasan elkalandozik.
Mivel úgy nem lehet járni, hogy közben csókokkal borítom, ezért egy nagy sóhajjal, de engedve a szelíd erőszaknak megyek utána, ahogy a vízpart felé húz, de aztán majdnem felbotlom benne, ahogy hirtelen megtorpan, de még időben karolom át a derekát, hogy megálljak biztosan a lábamon.
- Tündérem, vigyázz! Nem szeretnélek ledönteni a lábadról, vagyis………nem így. – vigyorodom el kajánul, ahogy egy pillanatra szorosan egymáshoz tapadva állunk.
Ahogy kissé eltávolodik és felmutatja a karkötőt, amit valószínűleg eddig is a kezében szorongatott, de nem vettem észre, kissé megemelt szemöldökkel figyelek a szavaira.
- Ajándék? Nekem? És……te csináltad? – fogom meg a csuklómra illő karikát, amit közelebbről is megszemlélve már látom és ki is tapintom, hogy bizony azt saját vörös tincseiből készítette.
Egy kurta pillanatra megnedvesedik a szemem és kissé gyorsabban veszem a levegőt, ahogy tovább hallgatom az ajándékához fűzött szavakat.
Haladéktalanul a csuklómra húzom, aztán két kezem közé fogva pírral elöntött arcát, közel hajolok hozzá, hogy egy csókot biggyesszek először az orrára, majd meghatott mosollyal nézzek mélyen a szemébe.
- Köszönöm! Szívből köszönöm neked! Soha nem fogok megválni tőle, hiszen a legbecsesebb dolog az, hogy egy részed örökké velem lehet. Azt meg meg sem hallottam, hogy valami olyasmit mondtál, hogy „nem tetszik”, meg, hogy „dobjuk a tóba”, mert akkor meg kéne haragudnom rád. – a következő csók a száját érte már.
Aztán már én sürgetem, hogy érjünk a megfelelő helyre, mert különben egész nap itt fogom ölelgetni és más a képzeletemben már levetített dolgokat csinálni.
- Telepedjünk le valahol, mert én is hoztam ám neked valamit. – célozgattam a saját ajándékomra és rejtélyes arcot vágtam hozzá, hogy izguljon, bár már sajnáltam, hogy nem személyesebb az az ajándék.

Kuncog a halk szavakon, mielőtt újra folytathatnák a csókot, mely egyre inkább felpezsdíti. Átkarolja a férfi nyakát, finoman hozzásimul, ezúttal ő próbálva elnyújtani valamennyivel, aztán minimálisan eltávolodik tőle, vidáman csillogó tekintettel keresve a melegbarna pillantást. Még egy játékos puszit nyom az ajkakra, és már indul is, hogy megkeresse a legjobb helyet maguknak, ám hamarosan meg is áll. Muszáj fognia a kezét, nem bírja ki anélkül, hogy ne érintse, ha már itt van mellette egy karnyújtásnyira!
Nem gondolkodik - vagy inkább túl sokat teszi -, így fel sem tűnik neki, hogy lassítás nélkül, csupán egyetlen mozzanattal már le is cövekelt. Ha szabad lenne a keze, most biztosan végigsimítana a derekára simuló ujjakon, így viszont már csak ösztönösen is bújik Viridielhez, teljes mértékben élvezve a közelségét. Szavai hallatán azonban kissé eltávolodik, rosszallón figyelve őt, mintha tényleg nem tetszene neki az, amit hall, aztán nem bírja megállni a széles vigyort.
- Attól még, hogy szoknya van rajtam, nem lesz könnyebb dolgod, kedves ezüsthajú lovagom, légy akármilyen tapasztalt szoknyapecér is - incselkedik, közben finoman megrántja a ruhát, mintha csak nyomatékosítani akarná kijelentésének igazát, bár amilyen ellenállást szokott tanúsítani... Nem fog kelleni sok erőfeszítés most sem az elcsábításához. Ha kérette is magát, akkor is viszonylag egészen hamar megadta magát a hatásos és ellenállhatatlan ostromnak.
Az ajándék átadásakor a kérdésekre csupán némán bólogat, összegyűjtve a gondolatokat, amik eddig végig a fejében voltak, most azonban mintha a tudata nemes egyszerűséggel kidobálta volna mindegyiket. Szerencsére sikerül szinte mindent kiböknie, amit akart, és mikor érzi, elvették tőle az egyáltalán nem ékes díszt, óvatosan felnéz, csodálkozva véve észre a férfi sietős mozdulatait. Megkönnyebbülten vizsgálódik, megenged egy halvány mosolyt is, hiszen ez nem jelenthet mást, csupán azt, hogy Viridiel örül neki, és ez éppen elég a számára. Jól ismerheti már kedvesét, tudhatná már, mégis mire mit és hogyan fog reagálni, mégis újabb meglepetésként éri mind sietsége, mind az orrára nyomott puszi. Nagyra nyílt szemekkel, meghökkent őzként figyeli szerelme meghatott tekintetét, nem tudva elhinni, hogy ennyire megérintette. Pedig csak haj! Mondjuk ha abból indul ki, hogyha Viridieléből készült volna el hasonló, ő is így reagált volna, szóval mire fel is csodálkozik?
Még mindig annyira furcsa, hogy ennyire hasonlítanak, annyira hihetetlen, hogy így egymásra találtak, és csak hálálkodhat Természet Anyának ezért a gyümölcsöző kötelékért. Ahogyan az utóbbi idő telt és ahogyan végig figyeltek egymásra, tényleg egyre inkább úgy érzi, hogy az istenség az előző létükben is egymáshoz vezette őket. Legyen akármilyen elképzelhetetlen, képtelen kiverni a fejéből ezt a lehetőséget. Lehet, hogy nem mindenben értenek egyet, de nem a semmiért ragaszkodnak egymáshoz ennyire és ugyancsak indokkal lehet az is, hogy ennyi mindenben megegyeznek igencsak más múltjuk ellenére is.
Szavaitól az ő szemei kezdenek el csípni, alsó ajkát belülről harapdálja, miközben szétveti őt a boldogság és a meghatottság. Hát tetszik neki! Tényleg tetszik neki! Ennél nagyobb öröm talán nem is érheti őt ma, és meggyőződik róla, hogy határozottan nem volt ennyire szerelmes sose, előző vonzalmak ide vagy oda, Viridiellel ez az erős kötelék mindent elsöpör már csak ezekkel az apró csodáival is.
A hálálkodás és figyelmeztetés végeztével elnevetné magát, de egy újabb csók kellemes ízétől ezt azonnal el is felejti. Nehezen akar elválni tőle, hiszen kívánja még talán túlságosan is, de felidézi, milyen kivételes indokkal hívta ide szerelmét, és így máris könnyebben távolodik el. Úgyis lesz még utána lehetőségük ezt folytatni - egy egész életük van rá.
- Én pedig köszönöm, hogy szerethetlek - emelkedik lábujjhegyre, hogy a homlokához érintse finoman ajkait. - Ezeket a csúnya dolgokat meg nem is tudom, honnan szedted - utal azokra, amiket a futár kiemelt magyarázatából, teljesen ártatlanul nézve rá, mintha soha nem mondott volna ilyeneket.
Viridiel noszogatására megragadja a kezét, de mielőtt elindulna, csak nagyokat pislogva bámul rá némi értetlenséggel.
- Magadon kívül? - Egyértelműen nem számított semmire, de nem is kért volna semmit kedvese jelenlétén kívül, így nem kis meglepetésére van a felkészültség. Izgatottan elmosolyodik, és már el is indul megszaporázott léptekkel, hogy megtalálja a szerinte tökéletesnek vélt területet. Némi keresgélésbe és percekbe beletelik, hiába járta már be az egész tavat és környékét, minden egyes pontját szereti, így különös átgondolást igényel a legjobb hely megválasztása. Idejük már nem maradt sok, a napsugarak gyorsan veszítenek erejükből, de láthatóan nem feszült miatta; különös odafigyeléssel válogat továbbra is.
Hamarosan megkér egy fűzfát közvetlenül a tó mellett egy apró hely kialakításához némileg a víz fölött; innen jól beláthatják a környéket, de legfőképp a tükörszerű felszínre van jó kilátásuk. Mindemellett a sűrű ágaknak köszönhetően gyönyörű kalitkát fonhatnak maguk köré, ha el akarnak rejtőzni a kíváncsi szemek elől, és így ez több mint...
- Tökéletes - bólint elégedetten, azzal be is lép ideiglenes fészkükbe. Szoknyáját némileg megigazgatja, és csak utána ül le, egy darabig a látvánnyal törődve, utána keresve társa alakját.
Mikor Viridiel is letelepszik mellé, közelebb csúszik hozzá.
- Már ne kezdjünk bele semmibe, perceken belül elkezdődhet - mondja, igyekezve ugyanolyan sejtelmesen beszélni, mint ahogyan azt a férfi tette az előbb.
Vállára hajtja a fejét, baljával közben a mellkasát simogatva, néha egy puszit az arcára nyomva, aztán már vissza is helyezkedve, kémlelve a vízfelszínt. A Nap már lenyugodott, helyette a Hold és a csillagok ragyognak sápadtan, így izgatottan várja a következőket, ám mivel nem történik semmi, kezd kételkedni abban, hogy jól tudta a napot. Némi csalódással megemeli a fejét egy idő után, összeszűkített szemekkel kutatva minden egyes szegletét a helyszínnek, egyre nyugtalanabbá válva, ám mielőtt elkezdhetne védekezni vagy bocsánatot kérni, abban a pillanatban egy halványan világító sziromcsokor bújik ki a tó mélyéről. Ezt követi még egy és még egy, majd egy tucat és még több mutatkozik meg, kecses eleganciával borítva szét szirmaikat, hamarosan bevilágítva az egész Könnyek tavát és környékét.
Szélesen elmosolyodik, megállapítja, hogy még mindig nem tud betelni a látványával, aztán lelkesen néz Viridielre, kíváncsian vizsgálgatva ábrázatát, a vonásain látott halvány, fehér fényből ítélve pedig alattuk is nyílt néhány tündérfátyol. Lepillant, és az ágak közt átszűrődő fényből megbizonyosodhat: nem tévedett ezzel kapcsolatban, és így mindenféle nehézség nélkül láthatják a másikat.
- Ezt akartam megmutatni. Senki mást nem hívtam ide magammal egészen idáig, mivel nem akartam senkivel sem megosztani addig, amíg végleg össze nem kötöm az illetővel az életem, de úgy éreztem, te kivétel vagy. Nem kételkedem abban, hogy a kapcsolatunk ilyen ragyogóan virágzó lesz, noha kívánom, hogy sokkal tovább tartson egyetlen varázslatos éjszakánál - mondja halkan, nem akarva megtörni a hatást.

Annyira aranyos, amikor láthatóan megkönnyebbül attól, hogy megcáfolom a saját kétségeit, ami folyamatosan elő-előtör belőle időnként. De megfogadtam, hogy ki fogom gyógyítani belőle és el fogom érni, hogy bízzon önmagában. De azt is tudom, hogy ez nem fog egyik napról a másikra menne, egyelőre megelégszem azzal is, hogy nem kételkedik a szavaimban és nekem elhiszi.
- Nem is tudom……- nézek felfelé, mint aki tényleg keresi ki sugdosott ilyen csúnyaságokat a fülébe, - biztos rosszul hallottam……
Ahogy maga után húz izgatottan, tudom, hogy most azzal is rátettem egy lapáttal erre, mert elmondtam neki, hogy hoztam valamit én is. De kölcsön kenyér visszajár.
- Persze, tudom, hogy milyen nagy ajándék vagyok…… - emeltem fel az orrom, ahogy mentem a kezét fogva, mint aki borzasztóan el van telve magától, de kaján vigyorom nem rejtettem véka alá,, - De te is akarsz mutatni nekem valamit és ………szóval várd ki a végét.
Imádtam, ahogy a várakozás izgalmát láthattam rajta.
Több helyen megállunk, nyilvánvalóan keres valamit, de türelmesen megvárom, amíg végül megállapodik egy vízbe hajló fűzfánál.
Olyan magabiztosan használja fajunk mágiáját, hogy csak elismerően tudom nézni, de egyébként sem igen tudok betelni a látványával.
Kényelmesen elhelyezkedem a megalkotott lombfészekben és magamhoz ölelem kecses alakját. Jólesően szívom magamba bőrének friss, természetes, hajának lágy virágillatát.
A várakozás hullámai már a tetőfokára hágnak és már nagyon kíváncsi vagyok, mit tartogat nekem.
Percekig nem történik semmi és Lash fészkelődni kezd, hallom, ahogy szaggatottabban, idegesebben veszi a levegőt.
- Nyugi! Tudom, hogy csodálatos lesz. – szorítom meg biztatóan.
Aztán kibújik a tó mélyéről az első halvány fényben izzó csomó, ami a vízszínén gyönyörű szirmokra bomlik szét, majd, mintha ez lett volna a jel, egymás után követi a többi.
Hamarosan az egész tó felszíne lágy fényben úszik és szerelmem is ellazul a karjaimban.
- Ez…….. – keresem a szavakat, miközben ujjaim finoman cirógatják a nyakát, - ez valami fenséges. Nehezen tudom szavakban önteni, hogy mit jelent ez nekem. Csodálatos egy teremtés vagy Lashrael Laralytha és én egy nagyon, de nagyon szerencsés fickó, hogy rád találtam.
Láttam ragyogni magunk alatt a virágokat, miközben köszönetemet egy forró csókkal erősítettem meg. Nehéz volt elválni ajkaitól, de én is meg akartam mutatni neki, amit hoztam.
- Tudom, hogy ez, - keresgéltem a zsákomban, amíg a kezembe nem akadt a kis, népünk motívumaival díszített dobozka, - nem ér fel ezzel, - intettem körénk, - de azért remélem tetszeni fog. – nyújtottam át neki.
Tényleg nem tudom, hogy a látottak után ez mennyire megfelelő „ajándék”.

// Ha Lash kinyitja a dobozt, annak belsejében két Sárkánygyümölcs pihen:
Nagyon finom gyümölcs, mely különleges illatával vonzza is az arra járót, hogy megegye. Gyógyító megenni, de álomba szenderül tőle és teljesen felépülve ébred. Ezért sokszor úgy gondolják utána, hogy az egész csak egy álom volt a megsebesüléstől kezdve is.
Ha túl sokat eszünk belőle, akkor egy jó ideig elveszíthetjük látásunkat. Csak alig néhányan vannak, akik ismerik a titkot, hogy szárított héját a tűzbe morzsolva a füst is hasonló tulajdonságú lesz.//

Képtelen nem nevetni Viridiel pökhendinek tűnő válaszán, és játékosan még mellkasánál meglökni, csupán ennyire válva el a férfi ujjaitól. Jól néznek ki, gondolja, hiszen ő is hasonlókkal szórakozik, mikor a hercegnős gőgjével áll elő, náluk cifrább páros pedig aligha lehetne. Ha nem kéne egy picit sem igyekezniük, ezúttal ő rohamozná meg rövid csókjaival a futárt már csak hihetetlen jókedve miatt is, de megállja a belső késztetést; ennél most fontosabb dolgot kell elintéznie. Utána kifejezheti, mennyire szereti minden egyes tulajdonságát és szavát, az összes percet, amit együtt eltöltenek.
- Aaaajj, Viridiel, annyira gonosz vagy! - sóhajt elégedetlenül kislányos duzzogással. - Szereted felcsigázni az elfet, ugye? - morgolódik az orra alatt, persze a gesztus teljesen átlátszó; csak még lelkesebben kutatja fel a helyet, amire hamarosan rá is talál. A megannyi gyakorlás, a természettel való végtelen összhang és persze az Élet Fájának virágaiból készült főzet is jócskán hozzátesz könnyed növényirányításához. Nem a semmiért adta fel lényegében mindenét, még ha részben ez kényszerből és tehetségtelenségből is történt, de határozottan megérte a számára az a rengeteg erőfeszítés. Egyébként se akarna fegyverekkel hadakozni, túlságosan távol áll tőle, noha néha jobbnak véli saját kezeit vérbe mártani, mint környezetét veszélybe sodorni, hiába őrjíti a gyilkosság gondolata. Persze ezek a képzetek most jócskán távol állnak tőle, tudata legmélyére ásva várakoznak arra a pillanatra, mikor törhetik le kedvét, hogy apja emlékével és szavaival sújtsák le őt.
A várakozás egyre kínzóbbá válik a számára, és bár nem akarta ennyire feltűnően kifejezni, Viridiel előtt nem tartja már egyáltalán az álcázás és megacélozott akarat látszatát. Mintha csak egy nyitott könyv lenne, olyan könnyű kitalálni, mi jár az eszében, a férfi pedig már azonnal nyugtatja is őt. Rápillant akaratlan kétségbeeséssel is, hiszen nem akarja elrontani a meglepetést semmilyen formájában sem, láthatóan párjának pedig fogalma sincs arról, hogy mire is kell számítania és miről marad le, ha most kiderül: tévedett. Ez valahol jó, elvégre akkor új élményben részesíti, valahol meg borzasztóan bántja, hiszen ha nem most nyílnak ki a virágok, várhatnak itt hajnalig, akkor sem fog semmi sem történni, hacsak ők nem tesznek róla. Kétkedései azonban feleslegesnek bizonyulnak, hiszen hamarosan kibújnak a virágok a mélyből, hogy egyetlen éjszakára beborítsák az egész tavat, megteremtve az idillikus és végtelenül romantikus hangulatot a számukra.
Viridielre csak egy pillantást kell vetnie, hogy lássa rajta: teljesen lenyűgözte. Mosolyog, szélesen, boldogan a tudattól, hogy nagyon is meglepte a futárt, hogy az általa is annyira gyönyörűnek talált látványról ugyanaz lehet a véleménye, hogy ugyanúgy értékeli, és ezt nemsokára szavakba is önti, ám sokkal zavarba ejtőbben, mint amire számított. Szinte már előre érzi a csókot ajkain, mielőtt azonban erre sor kerülhetne, ismételten elönti arcát a pír, néhány vörös tincsét némi idegességgel tűrve füle mögé. Furcsán hat teljes nevének elhangzása; nagyon ritkán használják főleg azért, mert nem szokása elmondani akárkinek, de természetesen kedvese bőségesen kiérdemelte, hogy mostanra egy ilyen apróságot tisztába tegyen. Származásának teljes körülményeit ugyan még nem fedte fel előtte részben azért, mert nem érzi olyan fontosnak, részben pedig nem is érezte teljes mértékben szükségesnek. Nem akar felesleges bonyodalmakat belőle, elvégre ha családjának megmaradt néhány tagja még él, Viridiel pedig abba a közösségbe kerül valamilyen formában... Talán jobb is, ha nem derül erre fény, nem akarja, hogy bármilyen formában bántalom vagy sérelem érje. Egyébként sem tekint úgy magára, ahogyan azt elvileg kéne, ahogyan apja és testvérei mindig is hangoztatták: nemesek, vele ellentétben, és nem gyilkosok, csupán védelmezők, akik nem hátrálnak meg, ha vért kell ontaniuk, elvégre ez a feladatuk, a kötelességük, hogy az otthon biztonságban legyen.
Az emlékekkel ellentétben, melyek egyébként is háttérbe szorulnak kedvese jelenlététől, kiváltképp jólesik neki hallani saját nevét a maga egyszerűségében, apja nevének és rangjának elhagyásával. Nem kell, nem igényli, hiszen sem ő nem akar közéjük tartozni, és még ők sem akarják, hogy bármi köze legyen hozzájuk. Múltjának egészétől való megszabadulás elősegítője ez, amiből egyre többet és többet sikerült elfogadnia vagy maga mögött hagynia, kezdve gyermeke és áruló szerelme elengedésével. A jelenben akar élni Viridiellel, és nem engedheti meg magának, hogy elemésszék a régi idők, mellyel csak fájdalmat okoz neki is.
Mikor aztán szerencsésségéről beszél a futár, zavartan lesüti a szemét pár pillanat erejéig, és hosszú idő óta először jut eszébe a kérdés: mégis hogyan érdemelte mindezt a sok jót ki? A megannyi bókot, megannyi dicséretet, a szerelmes szavakat, de legfőképpen Viridielnek ilyen tiszta szerelmét? Ő mondhatná azt, hogy mennyire szerencsés, hogy ilyen őszinte személyre találhatott benne, melyet úgy őriz, akár egy kiváltképp ritka drágakövet.
Kívánja a csókot, amit a férfitól kap, ruháját ujjai közt gyűri a mellkasán, úgy húzva magához, ha esetleg távolodni szeretne. Még egy kicsit élvezni szeretné, még egy kicsit tovább és tovább, nem akarva őt elengedni, csak kifejezni boldogságát és háláját, megadni neki azt, amije van: a saját érzéseit.
Elválásukkal még valamennyire követi az ajkakat, és némi késlekedéssel nyitja ki a szemeit, hogy a barna pillantást vizsgálgathassa. Kelletlenül távolodik el aztán, hogy a futár kényelmesen elővehesse a hozott zsákból a saját ajándékát, türelmetlen kíváncsisággal hajolva akárhova, ahol jobb belátása lehet és hamarabb megtudhatja, mit is talált ki szerelme. Tagadhatatlanul izgul miatta, elvégre sose kért semmit Viridiel szerelmén és hűségén kívül, sose vágyott másra, csupán a jelenlétére, ennélfogva elképzelése sincs, mi az a dolog, amiről eszébe juthatott.
- Ne butáskodj, hogyne örülnék annak, amit te adsz? Ismersz kívül-belül, tudod, milyen vagyok, és bármit is találtál ki, nem kételkedem abban, hogy ne lenne jó - enged meg egy bátorító mosolyt. - Különben is, ez... - ismétli meg Viridiel körbemutató mozdulatát. -... semmiképpen sem ér fel ezzel - ér a futár mellkasához, tenyerét pontosan a szíve fölé téve, aztán egy hálás biccentéssel és némi bizonytalansággal veszi át a tárgyat. Ölébe téve azt ujjaival finoman végigsimít a szépen megmunkált darabon, alaposan megvizsgálja, mintha minden részletét meg akarná jegyezni, emlékezetébe vésni mind látványilag, mind tapintásilag, majd felpillant kedvesére eleinte úgy, mintha csak meg akarna róla bizonyosodni, hogy valóban kinyissa-e, aztán már előre is hálásan. Igyekszik nem elveszni a futár tekintetében, pillantásával nem túl sokáig fürkészni arcvonásait, biztató vagy helyeslő bólintásával pedig figyelmét újra a dobozra tereli.
- Nagyon szép darab - simít végig rajta újra, kezét aztán az oldalára vezeti, ahonnan könnyedén felnyithatja a tetejét, ám mielőtt megtenné, becsukja a szemeit. Ezt követően gyengéd és lassú mozdulatokkal emeli meg a fedelét, áthajtva a másik oldalra, egészen addig, amíg a fémkapcsok engedik. Kifújja a levegőt, amit izgatottságában tüdejében tartott, aztán lepillant az ölében lévő dologra, amit eddig a doboz rejtett, hogy aztán hirtelen kapjon a szájához. Ugyanilyen hirtelenséggel néz Viridielre, aztán vissza a gyümölcsökre, melyekről már sokat hallott, néhányszor látott is, de gyanúsnak találta kellemes és vonzó illatát, így egészen addig elkerülte, amíg nem tanult róla többet, aztán nem kereste sose, mert nem volt szüksége rá. De talán nem is talált volna...
Könnyek szöknek a szemébe megacélozott akarata ellenére is, hitetlenül bámulva a termésekre, és akaratlanul is felidéződik, mikor az ork sámán ezt emlegette, ha teljes gyógyulást akar. Persze kockázatos volt, így nem ezt a megoldást választotta, ami aztán jobbjának meglétét is biztosította volna kellemes végkifejlet esetén, ez az élmény valahogyan azonban mégsem kellemetlen vagy keserű. Viridiel elfogadja őt akárhogy, így nincs oka arra, hogy szomorkodjon a nem túl régi, fájdalmas események miatt - egy karral is elboldogul a férfival az oldalán, a természet támogatásával. Nem tudja, a másiknak pontosan mik a szándékai ennek a csodagyümölcsnek az elhozásával, és nem is kapaszkodik abba a reménybe, hogy egynek elfogyasztásával visszakapja elveszített végtagját, a gesztus és a gondolat azonban megmelengeti őt. A törődés egy olyan formájának látja, ami karöltve jár az aggodalommal és a biztonság megteremtésével, azzal a szándékkal, hogy soha többé ne sérülhessen meg sem olyan csúfosan, mint a pokolból való visszatérésükkor, sem sehogy máshogy. Mintha csak meg akarná előzni a bajt és a veszélyt, ami ebben a háborús időben leselkedik rájuk, óvni és védelmezni akarja mindenével, amije van. Sokat kell még fejlődnie és gondolkodnia, ha fel akar nőni a minden fájdalmat elnyelő burok szerepéhez, hiszen Viridiel jócskán előrelátóbb nála ezek alapján, és jelenleg ő védi esetlenségében.
- Tudom, hogy mindig bajba kerülök és megsérülök, de azért ennyire nem kell éreztetned - beszél fojtottan, néha nevetve, közben szemeit és arcát dörzsölgetve. - Vagy csak megérezted, hogy pont ma akartam a döntésemről is beszélni, miszerint veled akarok tartani a futárútjaidon, és baj esetén bevessük? - néz Viridielre széles mosollyal, hangja továbbra is megreszket a hirtelen jött meghatottság okozta zokogástól. - Esetleg már most aludni akarsz? - érdeklődik szórakozottan, de még mindig könnyezve, emlékezve a sárkánygyümölcs mellékhatására, majd hirtelen rémülettel jut eszébe, hogy bizony az illat a környéken lévő állatokat is odavonzza. - Ugye nem esett bajod a megszerzése közben? - Még a vér is kifut a fejéből, hirtelen sápadva el, ami az őket körülölelő fehéres fénytől aligha látszódhat. - Nem sérültél meg, ugye? Mutasd magad!

Nagyon nehezen türtőztetem magam, hogy ne merüljek el teljesen Lash kényeztetésében és tartsam magam legalább addig, míg én is átadhatom az ajándékomat, de az a csók……….Hjahh! Hát azt kell mondanom, minden önuralmamat be kellett vetnem, hogy el tudjak szakadni azoktól az ennivaló ajkaktól és azoktól a …….
~ Na most hagyd abba Viridiel, mert baj lesz! ~
Legjobb lenne megmártózni a hűs vízben, hogy lehiggasszon, de nem zavarnám meg azokat a csodás virágokat, így jobb, ha most kissé visszavonulok.
Úgy is izgatott vagyok, hogy mi lesz, ha szerelmem meglátja azokat a gyümölcsöket, még akkor is, ha igyekszik megnyugtatni, hogy felesleges az aggodalom.
- Igazad van Lash! – érintem meg én is őt. – Az egymás iránti érzéseinkhez semmi nem érhet fel.
Egy percre sem veszem le az arcáról a szemem, miközben a dobozkát forgatja az ujjai között és megvizsgál minden cirádát rajta, a végtelenségig húzva annak kinyitását. Látom, ahogy behunyja a szemét és ezzel mosolyt csal az ajkaimra.
Legszívesebben ismét csókjaimmal borítanám, annyira átszellemülten koncentrál, de félek, talán csalódni fog, így most már én is kissé kapkodva veszem a levegőt, ahogy a gyomrom egyre jobban összeszorul.
Kikerekedő, elfátyolosodó szemei, önkéntelen reakciója fokozza a görcsöt, mert belém csap a gondolat, hogy nagyot hibáztam. Talán valami szép karkötőt, vagy nyakláncot kellett volna hoznom………, de ……..de sosem éreztem, hogy ilyesmire vágyna…….
Amikor megszólal mégis kiül az arcomra a kétségbeesés, mert akkor esik le, hogy az ajándékom mennyire félreérthető és azonnal hevesen megrázom a fejem és magyarázkodásba kezdenék, de aztán meglátom az őszinte mosolyát. Majd heves sírás rázza meg.
~ Mit tegyek? Mit tegyek? ~ zavarodok össze teljesen, miközben felényúlok, hogy kezembe fogjam a dobozt tartó kezét.
- Én….nem……- kezdek bele nyökögve, - én nem azért adtam neked kedvesem. Egyáltalán nem is jutott eszembe, csak szerettem volna, ha …..amikor egyedül járod az utad, akkor is biztonságban tudja……..Hogy micsoda? – kapok hirtelen levegő után, ahogy végre leesik, miről beszél. – Velem…..velem akarsz tartani? – próbáltam felugrani, de majdnem sikerült a vízbe zuhannom helyette, így csak térdre küzdöttem magam vele szemben és hitetlenkedve meredtem rá, aztán a levegőbe csaptam. – Igen! IGEN! Ó, hogy imádlak! – húztam magamhoz törékeny alkatát és ringattam a karjaimban. – Dehogy akarok aludni, eszembe sem jut, hiszen itt vagy velem, a karjaimban és a gondolataimból kiolvashatod, hogy mit szeretnék csinálni. – vigyorogtam kajánul és nagyon sok mindent kiolvashatott onnan, amibe belepirulhatott, de azok között az alvásról nem igen volt szó. – És nem, nem sérültem meg, ne aggódj, bár hogy meggyőződhess róla…….- kezdem kifűzni az ingem zsinórját, - nem ellenkezem………….
Aztán mikor a felső lekerül rólam, aggodalmasan hajolok felé.
- De te szoktál megsérülni gyakrabban, így nekem is meg kell győződnöm róla, hogy egy karcolás sincs rajtad. Had lássam csak! – a szemem csillogása azonban könnyen árulóm lehet, mi az igazi szándékom.

//Óvatosságból bátorkodom kirakni egy 16-ost//

Nem volt a legjobb ötlet viccelődni saját szerencsétlenségeivel úgy, hogy közben sír az örömtől, hiszen Viridiel teljesen félreérti. Képtelen zavarodott szavai közé vágni, hiába szeretné megmagyarázni, mit is gondol igazából, hogy mindezt csupán egy tréfának szánta, de közben a futár is lassacskán megérti az elhangzottak mögött rejlő igazságot. Csak nevetni tud azon az értetlen ábrázaton, amit egy darabig vizsgálhat, közben igyekezve minden egyes könnyét eltüntetni több-kevesebb sikerrel, kérdésére pedig csak bólint egyet határozottan. Nem akarja, hogy megkérdőjelezze ezen döntését vagy elkezdjen ellene érvelni, ugyanis ez megváltoztathatatlan makacsságának köszönhetően. Viridiellel akar tartani, szóval vele is fog, legyen akármilyen is a fogadtatása.
- Vigyázz! - nyúl utána és figyelmezteti ösztönösen és riadtan, megragadva a kezét, nehogy véletlenül tényleg beleessen a vízbe. Nem mintha sokat érne, utólag belegondolva tudja, hogy már csak fizikai gyengesége miatt is ebben az esetben mindketten belepottyannának a virágok közé a tóba.
Egy darabig nagyokat pislogva várakozik részben azért, hogy látása kitisztuljon, részben pedig azért, hogy a férfi válaszoljon. Néhány hosszú másodpercig csak a hitetlenkedést figyelheti meg szerelmén, mintha csak próbálná feldolgozni az elhangzottakat, és már megerősítené, hogy igenis vele akar és vele is fog tartani, mikor a futár hirtelen kicsattanni látszik a boldogságtól. Egyébként is bújna hozzá, így mikor kedvese magához húzza, csak megkönnyíti a dolgát, közben cirógatva az arcát.
- Én is téged, Viridiel - kacag, ujjait finoman vezetve a nyakán, aztán a mellkasán hagyja nyugodni őket, aggodalmaskodása pedig nyomban elszáll. Először csak jólesőn férkőzik a lehető legközelebb párjához, nyakánál átkarolva őt, fejét a vállára hajtva, a következők elhangzásánál aztán kissé hátrébb húzódik, kíváncsian és némi értetlenséggel kémlelve a férfi tekintetét. Nem marad ez így sokáig, hiszen ahogyan egy pillanat töredéke alatt eljutnak hozzá a gondolati képek, kigyullad az arca, szemeit lesüti, az ágakon keresve izgalmasabbnál izgalmasabb pontokat, közben szoknyáját szorongatja. Határozottan mondani akar valamit, de minden egyes szó csak egy zavart nyögésben és nyöszörgésben hangzik el, képtelennek bizonyulva bármi konkrét kimondásához, miközben gondolatai a mutatott és Viridiel által egyértelműen vágyott események körül forognak.
Mikor a futár egy ilyen ártatlan indokra alapozva, de egyértelműen más szándékkal leveszi magáról az inget, ledermed, légzése és szívverése sokkal gyorsabbá válik, gyomra izgatottan szorul össze. Vakon tapogatózik a doboz után, amit ügyetlenül csuk be, majd emel meg, hogy a fűzfa egy ága biztonságos magasban tartsa rátekeredve, hiszen tudja, mi fog következni, és az bizony garantáltan érzelmektől túlfűtött lesz.
Képtelen levenni a férfiról a tekintetét, nagyot nyel, kezét szíve fölé emeli, ahol meggyűri a ruhát, hátha egy kicsit csillapíthatja heves dobogását. Teljesen lázban ég, a teste forró, pedig jóformán még semmi sem történt, csupán az előrevetített látvány és társának jelenléte hevítette fel ennyire. Félénk vágyódással néz Viridielre, aki ártatlan aggódással igyekszik leplezni hátsó szándékait, melyekről meggyőződése, hogy mohó és szenvedéllyel telítettek, és afelől sincs kétsége, hogy ugyanarra gondolnak. Nem bír ellenállni a tekintetének, a közelségének, és hiába akarta kéretni magát, az, hogy régen látta őt, hogy kölcsönösen meglepték egymást, hogy itt vannak ketten ilyen körülmények közt, egymagukban...
Vágyik rá itt és most, és tudja, hogy szerelme is. Akarja, ez tagadhatatlan, és ez alól Viridiel sem kivétel, titkolni se tudná. Látja a tekintetén, érzi a mozdulatain, az egész kisugárzásán, abból a forróságból, amit közelségük okoz, és ezt képtelenség figyelmen kívül hagyni vagy nem kerülni a befolyása és hatása alá, az egyre erősödő, ösztönszerű cselekedeteket pedig egyre nehezebb visszatartani.
Pillanatnyi visszahúzódásra még van önfegyelme, mint ahogyan arra is, hogy a fészket kellemesen félhomályos kalitkává alakítsa, elzárkózva a külső szemlélők elől, de a virágok fényét beengedve, ám ez minden; felkorbácsolt érzései átveszik az irányítást, és egy akaratos, önző csókkal veszti el végleg az önkontrollt. Mohón követel többet és még többet, zihálva véve kettő közt a levegőt, és mivel karjával hol átkarolja a férfit nyakánál, hol a hajába túr és ezüstös fürtjeibe markol, hol a mellkasát és hátát simogatja, kissé ügyetlenül közeledik, hogy Viridiel ölébe üljön a csóközön hosszas megszakítása nélkül.
- Szóval látni akarsz? - suttogja, közvetlenül utána újra rátapadva a férfi ajkaira, közben baljával a nyakánál lévő masnit kioldja, könnyen lefejthetővé téve így ruháját. - Akkor nézz, ha képes vagy rá, én sem ellenkezem - teszi hozzá sietősen beszélve, nyelvével máris akaratosan kutatva tovább, csípőjével lassan mozogva.

Azóta hevít a vágy, amióta csak megláttam és ez minden együtt töltött perccel csak fokozódik, ahogy csókjaink egyre sűrűbbek és hevesebbek lesznek és bőrünk forróságát, már csak vagy egy hűs zápor, vagy a beteljesülés szüntetheti meg.
Ha egyáltalán felmerülne bennem a kételkedés magva, hogy Lash nem érez irántam, úgy, ahogy én, akkor biztosan visszafogottabb lennék, óvatosan tapogatóznék, hiszen nem akarom sem siettetni, sem megbántani, de arra a következtetésre jutok, hogy soha még ilyen felszabadultnak és boldognak nem láttam és ez csak azt bizonyíthatja, hogy az érzés kölcsönös.
Mindenesetre azt hiszem rólam mintázhatják a türelem és önuralom szobrát, amiért hősiesen küzdök azon vágyammal, hogy ne sajátítsam ki magamnak teljesen.
Miután tisztába tettük, hogy az ajándékom nem okozott bajt és örömmel vette, a gondolataimat már csak szerelmem kötötte le és ezt nem is titkoltam előtte, különben is szeretem látni, ahogy a pír elfutja azt a csodás arcot, ami a haja színével kezd hasonulni és amivel sosem fogok tudni betelni.
Nem tudom, hogy a bennünk lévő hevületet lehet-e még fokozni, de ha igen, akkor érdemes megpróbálni, bár a további várakozás már felér egy kínzással. De azért is lassan látok neki a vetkőzésnek, hogy legyen ideje a-la-po-san megszemlélni, hogy tényleg nincs rajtam még egy karcolás sem, bár………….még nem került le rólam minden, így ki tudja mit fedez fel.
Akármennyire is sikerült zavarba hoznom, azt látom, hogy nem veszi le rólam a tekintetét.
- Látod? Itt nincs semmi. – nevetem el magam végül, mert nem bírom tovább, de láthatja azt is, hogy szemeim lázban égnek.
Aztán már kissé gyorsabban történtek a dolgok, mikor láthatóan Lash megadta magát is a vágyainak. A fűzfa körénk boruló ágai besűrűsödtek egy pillanat alatt, aztán most ő csap le a szomjazó ajkaimra, miközben kezei hol a hajamban, hol meztelen bőrömön kalandozik.
Ahogy aztán az ölembe simul és egy röpke légvétel erejéig ajkaink elválnak egymástól, beleszédülök a szavaiba…..is.
- Igen! Igen! Igen! Látni…….akarlak. – ziháltam erőlködve, hogy úriember maradjak, miközben a világ legcsodálatosabb nője megmutatta magát nekem, Természet Anya adta valójában.
Aztán, amikor megmozdult lágyan ringatva magát, na ott vesztettem el a józan eszem és a maradék ruhám…….legalábbis azt hiszem.
Mivel csak órák vagy talán hajnalban valamikor tudtam ezek után értelmesen gondolkozni kezdeni.
- Azt hiszem a démon pokla után most Természet Anya emelt magához. – méláztam szinte csak magamban, ahogy kedvesemet a karjaimban tartottam.

//Határozottan 16-os elemeket tartalmaz.//

Ha nem lenne ennyire zavarban, biztosan siettetné Viridielt az ing levételében, de még az sem lenne kizárt, hogy a férfit ő szabadítaná meg a ruhától. Hiába beszél és nevet, tudata egy hátsó szegletébe ugyan eljutnak ezek a hangok és az értelmük, jelenleg azonban alig képes ténylegesen felfogni, úgy megbabonázza őt az elkövetkezendő események előszele. Nem is sokáig tudja tartani és türtőztetni magát, a vonzalom és vágyai hamar maguk alá temetik teljesen tudatos és visszafogott oldalát, kiengedve a szenvedély megszelídíthetetlen bestiáját, aminek akarata érvényesül ezentúl egészen addig, míg meg nem elégszik, étvágya pedig ebben a pillanatban kielégíthetetlennek tűnik.
A futár utolsó, különállónak tűnő szava végleg elszakítaná a fegyelem vékonyodó fonákjait, ha nem az imént tépték volna el erős és visszautasíthatatlan kívánságai. Vágyaik kölcsönössége felforralják a vérét, és ahogy a férfi ölében megmozdul, érezhetően ő sem bírja tovább türelemmel és visszafogottsággal. A külvilág felé teljesen elveszti érzékelését a csókok özönében, az események egybeolvadnak előtte, ahogyan az élvezet minden formája eluralkodik rajta, és csupán arra tud koncentrálni, bőrük hol ér perzselőn egymáshoz, miközben gondolatai végig Viridielen és saját követelésein járnak. Kívánja kapzsin kereső ujjait, az ölelését, melyet hamarosan viszonoz testük összhangban történő hullámzásakor, nem sajnálva a hangos sóhajokat és nyögéseket, a szerelmes szavakat, a gyönyörtől csillogó pillantásokat. Mindent meg akar neki adni, amire vágyik.
Amint a hév bestiája csillapodik, még megfeszülnek izmai, elakadó lélegzettel szorítva magához Viridielt, majd hirtelen lazul el, boldogságtól könnyezve engedve ki a levegőt. Pihegve és jólesőn nyöszörögve bújik kedveséhez végigsimítva csupasz mellkasán még egy könnyed csókot kérve, behunyt szemekkel pihenve utána, élvezve a futár közelségét. Az időérzéke teljesen elveszik, ahogyan az álom határán jár, és csupán hosszú percek múltán jut el tudatáig, hogy a férfi beszélt, de hogy mit, már most nem tudja felidézni.
- Hmmm...? - érdeklődik álmosan, és hallatszik, hogy bármit is mondjon szerelme, biztosan nem fogja megérteni, csupán mindenre beleegyezőn bólogatni, mint ahogy most is: - Ühümm...
Vesz egy mély levegőt, kicsit helyezkedik, hátha még közelebb bújhat Viridielhez, aztán végtelen nyugalommal pihen tovább kedvese védelmező karjaiban a természet takarásában, még valamit motyogva, az érthetetlenségig keverve a szótagokat, melynek fele csak ennyi: hmmmm.
Nem sok kell, hogy az álom teljesen berántsa egészen más világába, ami Viridiel jelenlétében csendesen és puhán fogadja, hogy aztán másnap kábán, valamint igencsak jóleső, fáradtsághoz hasonló érzettel keljen fel a Nap egyre erősödő és melegítő sugaraira. Nem akar még felkelni, addig pihen, ameddig csak lehet, marasztalva a futárt is, legrosszabb esetben ráfeküdve véve rá a maradásra. Kell még néhány órányi békés semmittevés neki, hogy rávegye magát ruhája visszavételére, aminek eleganciája kócos hajával kissé nevetséges hatást kelthet. Nem mintha számítana az elmúlt éjszaka után; elégedett mosollyal fordul Viridiel felé, lopva tőle még egy csókot, megbeszélve vele egy másik találkozóhelyet, ahol már utazásra kész felszerelésében jelenhet meg, betartva ígéretét, miszerint ezentúl a férfival tart futárútjai során.

//Asszem, itt ennyi, ha már nem akarunk mást kijátszani, köszönöm szépen a játékot   //

//Fekete-partok lakói után játszódik//

A hazaút gyötrelmei sajnos otthonukba érve is folytatódtak. Eleinte azt hitte, az erős kimerültsége csak az izgalmak miatt jelentkezett, azonban ez tartósnak bizonyult, erre pedig egy hatalmas lapáttal tett rá az egyre sűrűbben jelentkező, a kellemetlen szagok miatt alkalmanként öklendezésbe fulladó hányinger, amit a hazaút során tengeri betegségnek tulajdonított teljesen logikátlanul, hiszen odafele menet semmi baja nem volt. Talán csak elkapott valamit, gondolta, ugyanakkor kezeltetni a hiányzó növények miatt nem tudta, ezzel is megnehezítve párja hajón töltött két hetét, főleg akkor, amikor reggel ugrasztotta sürgősen valamiért, amibe mehet az előző este vacsorája. Fogyott is miatta valamennyit, főleg, mert enni sem akart az állandósuló produkcióinak köszönhetően, a saját adagját meg, mikor egyáltalán nem kívánta, a férjének adta.
Reménykedett abban, hogy a hajóról megszabadulva képes lesz valamit tenni ellene szokásos környezetben és megszokott módszerekkel, eszközökkel, de az általában beváló gyógyteák most csak enyhítették a kellemetlen ingereket. Ez és még más pár apróság növelte benne a gyanakvást a háttérindokra, de még nem akart következtetéseket levonni, hiszen az új kontinens és hajós utazás okozta stressz is könnyedén válthatott ki belőle ilyesmit, még ha idejét is érezte annak, hogy elmúljon most már. A helyzet ugyanakkor nem változott, sőt, a koplalást nem bírta sokáig, mert állandóan farkaséhesnek érezte magát az újra és újra fellépő hányinger ellenére, amit elsősorban néhány ételnek a szaga váltott ki. Azokat kerülte, mióta rájött.
Rengeteget aludt, aztán felkelt főzni valamit, aminek jelentős részét el is fogyasztotta a nap végére, és némi takarítás és pakolászás elég is volt, hogy aznapra kellően elfáradjon. Gyakorta aludt el olvasás közben a nap során, állandóan úgy érezte magát, mint aki nagyon keveset pihent, pedig jóformán a nap fele azzal telt. Észrevehetően változott a fűszerezése, kaotikussá vált az étkezése és a kívánságai, állandóan járt valami nassolni való gyümölcsért, kenyérért, sajtért, ami éppen akadt a konyhában, súlyra azonban nem nagyon változott. Igazság szerint semmi sem tűnt fel, külsőleg biztos nem, csak az, hogy állandóan van nála vagy valami harapnivaló, vagy amit ihat.
A folyamatosan tapasztalt kimerültség szélsőséges hangulatingadozásokat okozott, indokolatlan düh vagy éppen szomorúság is jelentkezett, és minden sokkal érzékenyebben érintette őt. Ha nem talált valamit, akkor kis híján kidobott egy bútort az épületből idegességében, és ilyenkor gyakorta kiforgatta a szavakat, amiket hozzá intéztek, sokat duzzogott és még többet hisztizett, hogy aztán magába roskadjon a számára is felfoghatatlan változások miatt, végül bocsánatot kérjen azoktól, akikkel tiszteletlenül viselkedett, elsősorban Viridieltől, aki nagyrészt megihatta a levét mindennek házas életük miatt. Párját mindig zokogva próbálta kiengesztelni, ha megbántotta – vagy mikor azt hitte, megbántotta -, bűnbánón bújt hozzá és ölelte, mint valami gyerek, miközben igyekezett megfogalmazni azt, mennyire nem érti ő maga sem kifordult viselkedését és hogy mennyire kiborítja őt is a kiszámíthatatlansága.
Természetesen nem minden egyes napja állt összetűzésből, az esetek többségében vidám volt és továbbra is kedves, de akadtak látványos mélyrepülései, amikor minduntalan megmakacsolta magát. Ilyenkor nem volt kifejezetten jó a társasága, mert nem engedett semminek és senkinek, és ő maga is kerülte ekkor a társaságot, nem akarva senkinek sem önkéntelenül is fájdalmat okozni. Hiába fékezetné a nyelvét, mielőtt átgondolhatta volna és észbe kaphatott volna, már kicsúsztak a szavak, más megoldást meg nemigen látott az elvonuláson kívül.
- Szeretnék beszélni veled egy nagyon-nagyon fontos dologról, és tudom, hogy már sok fontos beszélgetés miatt hívtalak más helyre, de ez most tényleg nagyon fontos – mondta a tündérfátylak virágzását megelőző napon, az elmúlt órák fáradtsága miatt nehéz sóhajjal huppanva le az egyik székre. Aznap jókedvűnek bizonyult, és a kedvenc étkeivel kedveskedett párjának, és most is vidáman fürkészi a férfit. – Tudom, hogy kicsit… nehéz volt velem mostanában – néz bűnbánón oldalra. – De remélem, nem zárkózol el, és mesélhetek neked a tündérfátylak fényében ugyanazon a helyen, ahol az előző évben is voltunk.
Ha Viridiel eljön vele, akkor aznap estére az egyik legszebb és legelegánsabb ruháját veszi magára, hogy aztán szokásához híven egymaga előkészítse a helyszínt.

Sosem gondoltam volna, hogy megkönnyebbülés lesz a hazafelé tartó út, vagyis egészen addig az volt, míg Lash rosszullétei a frászt nem kezdték hozni rám. Először még nevettünk is rajta, hiszen a szokásos nyűgjein, a zöldnövényzet hiányán kívül az első utunkon semmi baja nem volt, most meg szinte minden reggel, de volt, hogy napközben is kiadott magából mindent. Pár nap után már nem volt vicces és, ahogy kedvesem egyre fogyott és sápadtabb lett, úgy nőtt az én aggodalmam. Végtelenül hálás voltam a Teremtőnek, amikor végül baj nélkül kikötöttünk és hazaértünk, hiszen a hajón nem bővelkedtünk a gyógyításra alkalmas szerekben.
Azonban úgy láttam, otthon sem változott a helyzet, vagyis valamivel jobb lett és Lash is igyekezett ezzel senkit nem terhelni, így csak akkor láttam, hogy nem múltak el a rosszullétei, amikor tanúja voltam. Persze aggodalmaskodtam, de azt mondta csak a stressz az és már jobban van. Az biztos, hogy az étvágya megnőtt és mintha vissza is szedte volna amit leadott.
Mivel ő volt a gyógyító, így némileg megnyugtatott.
Mivel nem voltam egész nap otthon - apámnak segítettem a gyerekek íjászoktatásában, - nem tűnt fel egy ideig, hogy bizony még sincs rendben minden, de anyám egy nap félrevont és a lelkemre kötötte, hogy figyeljek oda jobban Lash-ra mert szüksége van rá, de eközben, mintha nem igazán aggódott volna. Nem is értettem az egészet, mert rám meg rám hozta a szívdobogást, hogy mi lehet a baj.
Persze egy idő után én is tapasztaltam a saját bőrömön, hogy kedvesem megváltozott, hiszen olyan dolgokon csattant fel, aztán fakadt sírva, amit máskor fel sem vett, volt, hogy majd a fejemhez vágta a kardomat, amikor azt az ágy mellett hagytam, máskor meg ajnározott és hízelgett, ami szintén nem volt rá jellemző. A gyanakvásom, hogy valami kórt szedett össze a szigeten, nőttön-nőtt.
Mégis összeszorult a szívem, amikor az egyik nap, miután leültünk ebédelni elém állt és azt mondta, hogy beszélni akar velem, valami fontos dologról. Igyekeztem higgadtan viselni és nem lerohanni, ha egyszer úgy érzi, megfelelő helyszín kell a mondandójához, de a szívem közben majd megállt, aztán meg majd kiugrott a helyéből.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ami bánt és sosem zárkóznék el semmiben előled. Elmegyek veled bárhová. - válaszoltam miközben gyengéden megsimítottam az arcát, amin most épp vidám mosoly derengett.
Szinte nem aludtam semmit aznap éjjel és másnap sem tudtam semmire odafigyelni, a végén apámtól kaptam is egy tockost, mikor valami ostobaságra rábólintottam az egyik gyereknek.
Este én is az egyik szépen kivarrott tunikámat vettem fel, hiszen láttam, hogy Lash melyik ruhája hiányzik. Nem tudtam, hogy mire számítsak, így olyan ideges voltam, mint még soha, ahogy a tó felé sétáltam, ahol tavaly oly csodás napot töltöttünk.

Mosolyogva simul bele arcával a férfi tenyerébe, finoman fogva rá az ujjakra, tartva még ott és táplálkozva a jóleső érzésből behunyt szemekkel. Szüksége van rá, szüksége van a szeretetére, és szerencsére sikerült idáig titokban tartani a hátul – vagy inkább belül – meghúzódó titkokat anélkül, hogy komolyabban összekaptak volna. Érezte ugyanakkor Viridiel zavarodottságát végig, csak éppen ennek eloszlatására nem bizonyult képesnek az elmúlt időszak nehézségei és meglepetés elhallgatása miatt. Láthatóan azonban nem sejt semmit, és ha az anyja utalt is az okokra, nem volt annyira egyértelmű, hogy a titok kitudódjon.
- Igen... Tudom... – suttogja ábrándos boldogsággal, a nap további részében akaratlanul is lazábbra véve az érzelmi gyeplőt, újabb szélsőségeknek engedve utat egy-egy pillanat erejéig. A vacsorát követő mosakodás után gyorsan bújva be az ágyba a takaró alá, hozzásimulva férjéhez, fejét Viridiel mellkasán pihentetve, mély szeretettel karolva át. Hamar elalszik, másnap pedig későn kel; a férfi akkorra már régen a családjának segít, mikor kikászálódik és nyűgösen megnyújtóztatja tagjait. Még némi házimunkát elvégez csendesen, gyógyítói képességeire szoruló elf pedig nem érkezik, szerencsére, így hamar nekiláthat összekészülni. Figyelembe véve fáradékonyságát nem akar nagyobb kerülőkkel bogyókat és koraérett gyümölcsöket keresgélni, így csak valami vacsorának való hideg étket készít össze, bepakolva az egyik fonott kosárba. Mikor nagy nehezen sikerül átgondolnia, hogy mire van még szükség és azok is indulásra készen pihennek a kosárban, elrohan átöltözni, halvány vigyorral a képén, mikor derekánál összeköti az egyrészes ruha zsinegét.
- Ma elmondalak apának... – simít végig finoman lassacskán formásodó hasán buzgó lelkesedéssel, ugyanígy libbenve ki a szobából, kapva fel az egyik szandálját, utána a kosarat, az ajtót maga után bezárva indulva el a Könnyek tava felé a lombok közt. A magányos gyaloglás valahogy egyáltalán nem tűnik neki annak, részben a természet intenzív jelenléte miatt, részben azért, mert már nincs egyedül, még ha korai is így gondolkodni a benne fejlődő kis életről. Valahogy nem érdekli őt, csak az foglalkoztatja, hogy még egy lehetőséget adott neki Természet Anya az anyaságra egy olyan férfi oldalán, aki mellett bizonyíthat és aki mellett biztosan képes lesz a gyereknevelésre. Sugárzik az örömtől és izgatottságtól, fürgén szedi a lábait, meg sem állva egyszer sem, tudva jól, hogy akkor ideiglenes pihenőhelyén marad, Viridiel meg kereshetné égre-földre, akkor se találná meg. Folyamatosan csipeget a szándékosan útra összekészített sajtból és kenyérből, csillapítva az állandóan jelenlévő éhségét.
Vesz egy mély, elégedett levegőt, mikor a tavat eléri, továbbra is megtartva azt a széles mosolyt, ami a séta közben mindvégig az arcán ült. Sietősen kutatja azt a helyet, ahol előző évben is voltak, miközben hagyja, hogy a nosztalgikus érzések és emlékek ellepjék őt, fokozva a boldogságát, hogy ennyire messzire és ilyen mélyre jutottak a kapcsolatukban, megvalósítva egy számára csak tündérmesének megélt álmot. A fűzfák közt pörögve-forogva jár, az alkonyba boruló eget figyeli, amint a lemenő Nap fénye vörösre színezi a vidéket. A türelmetlenség és izgatottság összeszorítja a gyomrát, mire megáll és vesz pár mély levegőt, igyekezve lenyugodni és nem előidézni önkéntelenül is balszerencsés következményeket.
A tavalyi helyet megtalálva megkéri a környező fűzfákat az ideiglenes fészkük kialakításához, és az ágak kalitkájába mászva kényelmesen elhelyezkedik, lerakva maga mellé a kosarat. Egy darabig zakatolnak a fejében a gondolatok, türelmetlenül néz folyamatosan körbe, mintha arra számítana, hogy a következő pillanatban megjelenne Viridiel, pedig még közel sincs a megbeszélt időpont.
Buzgósága folyamatosan csökken a változatlanságnak és a természet megnyugtató hangjainak köszönhetően, hamarosan nekidőlve a fűzfaágaknak, úgy bámulva a tükörsima víz felületét. Kezei közt ott a megkezdett vekni, amiből folyamatosan le-lecsíp, hümmögve párszor, és lassacskán már maga se tudja, min gondolkodik. Mintha el-elbóbiskolna a monotonitásban és nyugalomban, ám amint a növények párjának érkezését kezdik el suttogni, azonnal kinyitja a szemét, felrántatva magát a sűrű ágzuhatagba. Odafönn kezdi el csak kidörzsölni szemeiből az álmot, ami az itt eltöltött órák alatt megkörnyékezte, hallgatva közben a növények suttogását, segítve párjának megtalálni a helyet, ahol tavaly is voltak. Igyekszik tiszta útmutatást adni neki a magasra nőtt fű utat alakító elhúzódásával és a fák csendes megszólalásával. Este azért nem a legkönnyebb a tájékozódás, hiába a holdvilág és csillagok halvány fénye.
A magasból fürkészi a tájat, kutatva Viridiel alakja után, és kis híján a nyakába ugrana már akkor, amikor megpillantja őt, ám a saját testi épségét még mindig figyelembe kell vennie, így megpróbál nyugodtan maradni a helyén, megvárva, amíg férje a kalitka közelébe kerül. Akkor aztán lassan leereszkedik, és a lehető leghamarabb öleli át párját melegen a nyakánál, finom csókkal üdvözölve.
- De jó, hogy itt vagy - bújik hozzá. - Remélem, jó napod volt és nem rosszalkodtak nagyon a gyerekek - suttogja, kérdését kijelentésbe burkolva, jólesőn szívva magába Viridiel illatát, akinek elengedéséhez erőt kell vennie magán, végül azonban megteszi és eltávolodva tőle vidáman fogja közre az arcát, csak utána nézve végig rajta. Egy pillanatra meglepetten kapja fel a szemöldökét az elegáns ruha észrevételével, tartva attól, hogy esetleg párja mégis megtudta a turpisságot, ám rögtön el is veti ezen feltételezését, mert a testbeszéde inkább árulkodott valamiféle kellemetlen idegességről, mintsem izgatott lelkesedésről.
- Helyezkedjünk el kényelmesen, még van egy kis időnk, mielőtt megjelennének - int a tó felé, utalva a mélyén lapuló tündérfátylakra, majd bátorítón simít végig a férfi karján egy halvány mosoly kíséretében. Igyekszik valamilyen módon sugározni a nyugalmat, megnyugvást, most érzékelve párjának feszültségét, amit az elmúlt időszakban aligha tapasztalt - talán a saját érzelmi kilengései miatt vagy mert jól rejtette idáig.
- Hoztam néhány apróságot is, hogy ne legyünk éhesek - telepszik le a kosár mellé, várakozón pillantva fel Viridielre, ha esetleg tétovázna. Amint leül, rögvest férjével szemben helyezkedik el, még kikapva a kosárból néhány apróságot, amit betömhet a szájába. - Még jó, hogy sokat hoztam, amíg eltaláltam idáig, végig eszegettem belőle... - kuncog. - Biztos feltűnt, hogy falánkabb lettem - süti le szégyellősen a tekintetét, lopva pillantva fel Viridielre, idegesen csavarva az egyik vörös tincsét. - Nem tudom, hogy miként élted meg az elmúlt időszakot, és tudom, hogy párszor már bocsánatot kértem, most is szeretnék az ingerült vagy sértő szavakért elnézést kérni. Nagyon... - vesz egy mély levegőt, amíg a megfogalmazáson gondolkodik. - Nagyon sok mindenen mentem keresztül szellemileg és fizikailag, sokkal fáradékonyabb lettem, több pihenésre van szükségem és a rosszullétek sem múltak el, a kontrollálhatatlan viselkedésemről meg ne is beszéljünk, amivel többször is biztos megbántottalak...  - sóhajtja, bátorkodva óvatosan megfogni párjának kezét. - És sajnos vagy sem, de el fog egy darabig húzódni. Ez öhm... Komolyabb egy egyszerű betegségnél vagy végkimerültségnél - vizsgálgatja óvatosan a párját. - Talán korábban kellett volna megejtenünk ezt a beszélgetést, de meg akartam adni a módját - enged meg egy mosolyt. - Remélem, nem haragszol az elmúlt időszak nehézségei miatt, nekem is elég... Nehéz volt, és jelen felállás szerint én ugyan kevésnek bizonyultam ennek a zűrnek a megoldásához, de találtam valakit, aki segíthet ezen és az állapotom javításában - szélesedik a mosolya, kicsit várva, hogy Viridiel is szóhoz juthasson és szükség esetén átgondolhassa a helyzetet.

Egy erdei elf sosincs elveszve egy erdőben, főleg nem a saját erdejében, így bár többször fordultam a természethez útbaigazításért, azért biztosan haladtam a Lash által választott helyszín felé, főleg, hogy párom elővigyázatosan erre meg is kérte a fákat, növényeket, amik szabályos ösvényt mutattak nekem.
Na meg természetesen nem felejtettem el azt a helyet sem, ahol olyan csodálatos pillanatokat töltöttünk és megalapozta a jövőnket. Gondolataim végigszaladtak az azóta történteken, kedvesem észbontó mivoltán és a változásokon, amin mindketten keresztül mentünk, főleg Lash. Elmondhatatlanul örültem annak, hogy egyre jobban megnyílt és a családom is csak áradozni tudott róla, megvette őket kilóra. Ezen hangosan felkuncogtam. Sosem hittem volna, hogy ez is bekövetkezik. Boldogsággal a szívemben lépkedtem tovább, amit ahogy egyre közelebb értem a tóhoz, fokozatosan ismét átvett az aggodalom.
Hireteln termett előttem, szinte az orrom elé ereszkedve, kihasználva szoros kötelékét a fákkal. A szorongás miatt talán a szokásosnál is szorosabban öleltem magamhoz.
- Áhh, borzalmas volt! - forgattam meg a szemem színpadiasan igyekezve elleplezni a félelmeimet. - Apám szerint én is ilyen voltam, de szerintem én nem lehettem olyan mint egy démonkölyök! Kizárt! - csóváltam meg a fejem.
Egy sóhajjal élvezem Lash hajának kellemes virágillatát, majd nézek a vidáman rám tekintő szemébe, egy kicsit elfeledkezve róla, hogy mit takar ez a beszélgetés.
Élvezem kutakodó tekintetét, ahogy látja kiöltöztem, de végül nem kérdez semmit, inkább a már előre kialakított kis fészkünkbe invitál, amit a tavalyi mintájára helyezett el fák lombjai között, hogy ha még erre is vetne valakit a véletlen, akkor sem fedezhetne fel minket.
Szavaira gyomrom kisebb görcsbe ugrik, de viselkedése annyira békét sugárzó, hogy kételkedni kezdek a megérzéseimben és reménykedni kezdek, hogy csak túlreagáltam a dolgokat.
- Annyira jó, hogy itt lehetünk újra és.......egypárként, ez olyan csodálatos. - öleltem meg mielőtt a kis piknik kosár mellett, amit előrelátóan összekészített, elhelyezkedtünk. Bár ahogy látom már erősen megcsappant a tartalma.........
- Látom és.........- csak bólintani tudtam, ahogy ismét megfeszült bennem minden.
~ Most........most fogja elmondani, ezke szerint még sem képzelődtem, vagy aggódtam túl. ~ száguldott a vész felé a képzeletem.
A tekintetem nem vettem le róla és már titkolni sem tudtam, hogy mennyire ideges és feszült vagyok. Akartam is, meg nem is hallani, amit a tudomásomra fog hozni.
- Észrevettem..... - bukott ki a suttogás a számon.
Ahogy egyre több mindent mondott, úgy váltam egyre sápatagabbá várva a letaglózó csapást, hiszen ha ő, aki közel-távol a legjobb gyógyító volt így állt hozzá, akkor nagyobb a baj, mint gondoltam.............
- Édes Természet Anya! Lash!!!!! Kérlek.....csak........csak mond ki, hogy mi a bajod és én és a családom is, akik már a te családod is, mindent el fogunk követni, hogy megtaláljuk a gyógymódot. A király és a királynő is biztos segít! Nem lesz semmi baj, meg fogsz gyógyulni! Igen- igen meg fogsz gyógyulni! - rántottam az ölelésemben olyan hirtelen, hogy biztosan megijesztettem, de szükségem volt az érintésre, hogy olyan közel legyen hozzám, amennyire csak lehet.
Tudnia kell, hogy sosem hagyom, hogy baja essen. Sosem!
A nagy aggodalomban nem is látom szinte a mosolyt, aminek nem lenne szabad az arcán lennie, vagy már ennyire beletörődött?

Jólesőn simul bele a férfi ölelésébe, észre sem véve annak szorosságát talán azért sem, mert ő maga is hasonlóan szorítja magához, úgy örülve párja jelenlétének. A gesztusban lévő aggodalmat észre sem veszi, annyira elfoglalja őt Viridiel ittléte, és más igazából nem is számít neki; az örömhír közlését követően meg aztán főleg nem.
Halkan felnevet a rövid beszámoló hallatán, és majdnem kicsúszik a száján a vallomás, amivel már az első jelek óta tartozik férjének, ám sikerül időben lenyelnie az árulkodó szavakat.
- Hát amilyen kalandvágyó vagy még most is, milyen lehettél akkor? Egyáltalán nem csodálkoznék rajta, ha tényleg te lettél volna a család démonkölyke – vigyorog, nyomva egy puszit Viridiel orcájára, mosolya mögé rejtve a fejében türelmetlenül felcsendülő szavakat, amiket kicsit későbbre tartogat, nagyjából akkorra, mikor a tündérfátylak is megjelennek, ugyanis nagyon szeretné, ha nem csupán szavakban, de látványban is a lehető legjobb és legemlékezetesebb lenne. Mindennemű szépséget meg akar adni párjának, és a jelen helyzet sem kivétel.
Boldogan fogadja az újabb ölelést, fejével bújva Viridiel álla alá, arcán a letörölhetetlen mosollyal.
- Igen... Valóban csodálatos és... valahol hihetetlen is – suttogja. - Többet és jobbat nem is kívánhatnék most, melletted minden olyan jó – szorosodik még az ölelése egy pillanatra, utána azonban elengedi, hogy letelepedhessenek a kosár mellé. A vallomás felvezetésével azonnal szégyellőssé válik, zavarodottan csavargatva a tincseit, miközben kifordult állapotáról számol be, párjának egyetértő szavaira és mozdulataira meg teljesen kivörösödik a képe. Főleg az állandóan jelen lévő éhsége és nassolgatása az, amit a leginkább szégyell, de mindig emlékezteti magát, hogy most egy ideig még egy személy helyett is eszik.
Nem igazáná tudja, hogy az elhangzó szavai nyomán mégis mit várt. Próbált úgy hangsúlyozni, hogy ne lehessen annyira komolyan venni, mint valami végzetes csapást, azonban amint Viridiel magához rántja olyan hévvel, hogy teljesen kiszorul tüdejéből a levegő, teljesen letaglózódik. Egy pillanatig bénán bámul maga elé, próbálva felfogni a kitörő, szinte könyörgésbe fulladó szavakat, miközben viszonozza az ölelést, bár jócskán gyengébben, mint ahogyan azt a férfi teszi. Amint aztán befejezi és némi bizakodással zárja, nem tudja visszafojtani a nevetését, még ha nagyon gonosz is ez tőle; párjának törődésével és ilyen szintű aggodalmával képtelenség betelni.
- Viridiel, nyugodj meg – távolodik el tőle, ha hagyja, olyan széles és felszabadult mosollyal figyelve őt, aminek őszinte vidámsága talán eloszlatja a kételyeket és aggodalmat, legalábbis egy részét. – Te, a családod, az uralkodói pár és mindenki más jelenleg azzal segít a legtöbbet nekem, ha türelmesen és elnézően kezeltek. Tőled még a végtelen szeretetetedet és törődésedet szeretném érezni úgy, hogy még véletlenül se jusson eszembe megkérdőjelezni, és nekem ennél többre nincs és nem is lesz szükségem ez alatt a nehéz út alatt – fogja közre párjának arcát izgatott boldogsággal, hagyva egy kis szünetet, hogy ő maga is lélegzethez jusson az egyre fokozódó hangulatban. – Ahogyan azt mondtam, van egy személy, aki segíthet az állapotom javulásában – sandít maga mögé, hogy a tavon van-e már jelenleg egyetlen tündérfátyol is, egyelőre azonban nem sok hírüket adják. Tekintetét visszavezeti párjára, hüvelykujjaival cirógatva a férfi közrefogott arcát, tudva, hogy nem várhat erre a természeti jelenségre túl sokáig. – Ezt az egy személyt akartam ma bemutatni, de még fejlődik, hogy biztosan egészséges maradjak szellemileg és fizikailag egyaránt a gyógyulásom folyamatában, mert nem akarja elsietni, nehogy bármilyen ponton is megsérüljek. Azt akartam, hogy már most megismerd, de ő majd csak télen lesz abban az állapotban, hogy megjelenjen és kilépjen a burkából, meggyógyítva engem és azonnal kérve is a fizetséget a gyógymódért - fogja meg férje kezét, összekulcsolva az ujjaikat, a torka pedig egyre inkább összeszorul a következőnek szánt szavak okozta meghatottságtól. Muszáj egy mély levegőt vennie, igyekezve sűrű pislogással elkerülni a büszkeség és boldogság keverékéből fakadó örömkönnyeket.
- Viridiel, én... mi... - próbálja valahogy megfogalmazni, és ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy szorosan ölelje magához férjét, úgy suttogva bele fülébe a bűvös vallomást, viszont látni akarja az arcát. Látni akarja minden egyes kis izmának a rezdülését, így legyűri ezen kívánságát, végig a férfi szemeibe nézve és az arcát fürkészve, véve még egy mély levegőt, még jobban rászorítva párja ujjaira. Lassan nemlegesen megrázza a fejét behunyt szemekkel, miközben kiereszti a tüdejében maradt levegőt, meghatottan emelve tekintetét férjére, hagyva még egy leheletnyi szünetet, hogy aztán elárulhassa az eddigi titkot.
- Apa leszel - mondja reszketegen a végtelen örömtől, és mintha Természet Anya figyelné őket vagy maguk a tó mélyén rejtőző virágok azok, melyek erre a két szóra vártak, úgy jelennek meg világító szirmaikkal, sokasodásukkal egyre ragyogóbbá téve a tavat és annak környékét, kékes fényben világítva meg párjának alakját.

Annyira meg vagyok rémülve és soha, de soha nem akarnám elengedni. Ha lehet, életünk végéig a karjaimban tartanám és megvédeném mindentől, még attól is, amitől sajnos nem lehet.
Végül Lash maga bontakozik ki a karjaim közül és igyekszik megnyugtatni, még hozzá úgy, hogy olyan erőt mutat, amivel én jelenleg nem rendelkezem. Mosolyog! Vidáman, őszintén.......mosolyog!
Édes Természet Anya, milyen szép és milyen bátor, ahogy itt ül velem szemben. Nehezen állom meg, hogy ne húzzam vissza magamhoz és csókoljam meg, de beszélni akar velem, elmondani, ami a szívét nyomja és most erre kell koncentrálnom.
Csak bólintani tudtam, amikor arról beszélt, hogy az is segítség neki, ha mindenki türelmesen bánik vele, hiszen ezt nem volt nehéz teljesíteni, de az én szerepemnél azért nem álltam meg, hogy közbe ne kotyogjak.
- Az irántad érzett őszinte érzelmeimben soha ne kételkedj. Soha nem fogok meginogni. - mondom határozottan, bár nehéz szívvel.
Igazán tűkön ülök már, ahogy ismét felveti, hogy van valaki, aki segíthet, hisz más vágyam sincs, mint ezt megtudni, de még a mostani állapotomban is nyilvánvaló, ahogy állandóan a tavat lesi kedvesem, hogy ahhoz a tüneményes jelenséghez akarja kötni a mondanivalóját, amit hamarosan bekövetkezik.
Megfogom az arcomat simogató ujjait és finom csókokat lehelek rá, csak a szememmel könyörögve neki, hogy ne kínozzon tovább, mondja ki, amit tudnom kell.
Ahogy a szavait görgeti egynás után, úgy válik a képem egyre értetlenebbé.
~ ....fejlődik.....nem akar sietni......télen lesz olyan állapotban......burkából kilépve gyógyít? ~
- Mi........Mi ez az egész........Lash.....könyörgöm..... - nyögöm ki bénultan.
Látom a szemében gyűlekező könnyeket, az elcsukló hangot és a szívem majd kiszakad a helyéből, miközben úgy érzem a vérem jegessé válik.
Dermedten várom a végzet szavait, félve, rettegve, hogy nem fogom úgy viselni, ahogy egy férfinak, egy erős férjnek viselnie kell, de hallanom kell.....
- Lash........- suttogom összetörve, még azelőtt, hogy kimondaná az utolsó szót.....
- Hogy mi? - nézek rá bambán, egyszerűen nem értve, nem felfogva a só jelentését, hiszen mnást vártam. - Mi az, hogy........apa? APA? OLYAN APA? APA LESZEK?! - ugrok fel, elfelejtve, hogy nem a földön állok, így igen csak ingatagra sikerül, de nem érdekel. - LASH! LASH! ÉDES TERMÉSZET ANYA! - rántom fel és kapom a karjaimban csókolva ahol érem. - APA LESZEK! KISFIÚNK LESZ.....ööööö vagy kislányunk, mindegy! Gyerekünk lesz! Annyira szeretlek Lash! Annyira-annyira bolond vagyok, én meg azt hittem, hogy valami halálos kór emészt! El kell mondanunk Anyának és Apánka és a húgaimnak és a királynak és....és...és mindenkinek!
Habogok-hebegek és nagyon-nagyon boldog vagyok. Egy lesújtó hír helyett, olyan boldog szavakat hallottam, hogy nem is tudtam betelni vele.
Csak csókoltam és egyfolytában azt ismételgettem, hogy apa leszek, miközben velem szemben ott tündökölt a tó csodája.
Azt hiszem sosem voltam boldogabb!

Meghatott mosollyal hallgatja Viridielt, ahogy biztosítja őt érzelmeiről, és egy pillanatig a férfi mondandója után hallgat, csak bámulva párja vonásait. Az arcát megfogva emelkedik térdre, hogy egy hálás puszit nyomjon a homlokára, visszaereszkedve aztán a szemébe nézve:
- Tudom, és hálás vagyok érte, mert gyógyító erejű – mosolyog rá párjára továbbra is, aztán folytatja annak a titokzatos idegennek a félrevezető ecsetelésével, már most várva, hogy a karjaiban tarthassa azt a törékeny kis testet, akit legalább annyira fog védelmezni, ha nem jobban, mint férjét. Annyira elfoglalják őt ezek a képek, bolondítják meg a gondolatait, hogy észre sem veszi a könyörgő szempárt, csak a zavarodott ábrázat az, ami végül átjut, de attól is csak vigyorba fordul az eddigi mosolya. Az ezt követő, halk és megtört szavak azonban meggyőzik őt, hogy nem szabad tovább húznia, mert a továbbiakban férjének ez valamilyen oknál fogva csak fájdalmat okoz. Persze a meghatott lelkesedésből nem veszít semmit, most nem, ahhoz túl nagy az öröme, végül azonban rátér az igazság feltárására.
Olyan nehéz! Annyira nehéz azt a pár szót úgy kimondani, hogy annak értéke teljesen megmutatkozhasson, olyan nehéz összeválogatni, pedig csak két-három szó, semmi több. Végül, megtalálva a megfelelőeket, mondja ki a hírt, mire a kékes-fehéres fény is egyre erősebben jelenik meg, igazi elegáns pompába burkolva a környezetet. Viridiel arcát is jobban látja így már, amire először a buta értetlenség ül ki első kérdése nyomán, és már elismételné a döbbenetes valóságot, mikor lassacskán felfogja, milyen szerep is borul majd még a nyakába egy éven belül.
Hangosan felnevet meglepett, mégis örömteli visszakérdezései során, ahogyan aztán még fel is pattan a helyéről, és nem győz bólogatni.
- Igen! Apa leszel! – válaszol kacagva, ami egy pillanatra meglepett sikkantássá válik, ahogy férje felkapja őt az ágakról maga mellé, de nyomban folytatódik nevetése, amint Viridiel csókokkal borítja őt, arcán mindenütt puha ajkait érezve. Ennél hangosabban nehéz lenne kifejezni jókedvét, hiába szeretné, mikor párja nagy lelkesen kijelenti, hogy gyermekük fiú lesz, végül javítja magát.
- Már elszóltad magad! – koppint játékosan az orrára. – Ha olyan fiacskánk lesz, mint te, akkor én is megőszülök, csak tán nem ezt akarod? – viccelődik, nem tudva betelni a férfi boldogságával, ami majd’ szétveti őt. Rémületének magyarázatára egy pillanatra elhallgat csodálkozástól nagyra nyílt szemekkel, úgy fürkészve őt, mint valami bolondot, végül ismét kacagásban tör ki.
- De buta vagy! Arról azonnal szóltam volna! – öleli meg szorosan, és most ő csókolja ott, ahol éri párját. – Úgy szeretlek – törleszkedik, vigyorogva hallgatva tovább a lelkes beszédet, a hitetlenkedéstől és elmondhatatlan örömtől túlfűtött szavakat, ahogyan férje még mindig emésztgeti: gyerekük lesz. Egy darabig csak figyeli ezt az imádnivaló viselkedést, élvezi az ajkak arcát érő simogatását, aztán egy szenvedélyes csókkal fojtja Viridielbe a további ismételgetést, szorosan ölelve alatta.
- Annak mondod majd el, akinek akarod, felőlem még világgá is kürtölheted – kuncog, nyomva még egy puszit az ajkaira, majd azokba a szeretettel teli barna szemekbe néz komolyabban és enyhén feddőn. – De ne most rohanj haza és ne most járulj a királyi pár színe elé, az éjszaka közepén senki se értékelné, így is biztosan egy csomó környékbeli állatot keltettél fel az óbégatásoddal. Különben is, most itt vagyok én is, és nem örülnék neki, ha itthagynál – emeli meg mutatóujját figyelmeztető jelleggel, duzzogó ábrázattal beszélve, de hamar vigyorba fordulnak ajkai, még egy rövid csókot adva párjának. – Ez is csak azért történhetett meg, mert kitartóan dolgoztál érte – incselkedik. – Mi leszünk a legboldogabb szülők a legszebb gyerekekkel.

Nem tudom elmondani, hogy mit érzek, nem tudom szavakba foglalni, pont ezért ismételgetem csak a szavakat, melyek a legkedvesebb dolgot adták nekem, amit Lash csak adhatott. Nem érdekel, ha párom kineveti idétlen viselkedésemet és azt, hogy fiút mondtam először, hiszen azt gondolom minden férfi álma igazából az, hogy egy kis kölyök apja legyen, aki majd a nyomdokaiba lép. Persze egy kis Lash sem lenne semmi, csak attól félek, hogy hamar az ujja köré csavarna.
Sosem hagynám abba a csókok áradatát, amikkel a várandós asszonykámat halmozom el, ám ő ügyesen bújik ki alóla, hogy szóhoz jusson, és csengő kacagása tovább melengeti a szívemet, ami már így is csordultig van boldogsággal.
- Tudom, hogy imádni fogod, ha olyan lesz, mint én! - kattintom össze a fogam az orromra koppintó ujjai előtt, mint egy kaján ragadozó. - És, ha olyan lesz a hajad, mint az enyém, azt sem változtat semmin, imádni foglak.
Nem engedem ki karjaimból, ott dajkálom, de vigyázok, hogy a hasát még csak véletlenül se nyomjam meg.
Tényleg elég ostobának érzem magam és a halvány pír jelezheti is Lash-nak, hogy hogy érzem magam, amikor kinevet, de annyira megrémített.
- Nem voltam biztos benne, azt hittem kímélni akarsz csak. - vontam vállat zavartan, de azonnal visszatért a moslyom, amikor kijelentette így is szeret.
- Én jobban. - adtam egy puszit a fülére, mert tudom, hogy az csiklandós lesz és megérdemelte.
Lelkesedésemet, amellyel mindenki tudtára akartam adni, hogy micsoda nagyszerű esemény előtt állunk, szerelmes csókja szakította félbe és ennyi elég volt, hogy elfelejtsem egy kis időre a hírközlés fontosságát.
Nem maradok adósa semmiben és hamarosan levegő után kapkodva állunk ott szédelegve.
- Bár majd szétvet a vágy, hogy ezt tegyem, sosem hagynálak itt........pont most - intettem körbe a ragyogó virágokon és az azok fényét sokszorosan visszaverő tavon, természetesen magát a főszereplőt, Lasht sem kihagyva.
- Ennyi csodától különben is remeg a lábam, le sem tudnák jutni innen. De ígérem, hogy ezentúl tekintettel leszek az erdőben élő barátainkra és halk leszek, de azt nem ígérem, hogy te is. - vigyorodom el és lehuppanok a fészekbe, magammal rántva páromat, hogy az ölembe kerüljön.
- És mivel legalább egy tucat apróságot terveztünk, ezentúl is kitartóan dolgozom majd. - kezdek most én csókba és a szája után szép sorban minden sorra kerül fokozatosan lefelé haladva, miközben az ujjaim igyekszenek kifejteni őt a ruhából.
- Nem hiszem, hogy ezt a mai estét valaha is felül lehet múlni. Szeretlek és szeretni foglak örökké. - suttogom a fülébe két csók között. Aztán elmerülök ebben a szeretetben, nagyon-nagyon gyengéden.

Olyan őszinte, tiszta és ragyogó az a boldogság és öröm, amit érez, hogy soha gondtalanabb nem volt, a múltja pedig lassan a feledésé lesz, hiszen Viridiel olyan szépségekben részesítette, amik elkezdték az emlékek béklyóit megkönnyíteni és letépni. Ha mindez nem lenne elég, eddigi vágyai is most már tapintható közelségben vannak; feleség és gyógyító, nemsokára pedig családanya egy olyan férfi oldalán, akivel feltétel nélküli a bizalom és a szeretet.
- Ez így van! Ami és aki hozzád hasonlít, nem lehet nem imádni! – szegi fel az állát, azonban, mikor férje megkísérli az ujjára harapást, újra elneveti magát, élvezve az örömteli pillanatokat és perceket, melyeket nem festenek negatív érzelmek egyáltalán. Soha nem akarna ebből az állapotból és ebből az órából kikerülni, csak és kizárólag ennek a boldogságnak a bizsergését akarja tapasztalni egy örökkévalóságig.
Hezitálás nélkül simul bele a férfi ölelésébe egy békés mosollyal, biztosan tudva már, hogy itt a helye.
- Mint ahogy én téged – vesz egy mély levegőt, és szavakba nem tudná önteni, milyen mélységekig nyúlhat le a kapcsolatuk. Már nem azt a vékony, könnyen szakadó fonalat látja lelki szemei előtt maguk között, hanem a sorsuk összegabalyodott és szétszedhetetlen fonákját, ami még a léten túl is összeköti majd őket.
Az újabb szabadkozás hallatán újfent elvigyorodik szélesen, és bár nem kifejezetten örült neki az elmúlt időszakban, most mégis viccesnek találja, hogy kímélet bizony nála nem létezik. Legalábbis még egy darabig nem, utána, ha minden igaz, valamivel könnyebb lesz, hogy aztán megint rosszabb legyen. Mondjuk a hangulatingadozásai sem változtatnának a tényen, hogyha bármi gond merülne föl, nem sokkal a balsejtelem után közölné azt párjával, hiszen, ami az egyikük problémája, az a másikuké is. Már nincs magángond, amit saját erőből kéne elviselni és megoldani.
- Nem, mert én...! – kezdene véget nem érő licitálásba, mikor a fülére ejtett puszival a csiklandósan cirógató ajkak hozzáérnek, mire megint muszáj nevetnie, szeretete viszont nem marad kifejeződés nélkül. Habár egy szenvedélyes csókkal kezd, amit le is zár egy másik röviddel, Viridiel követelőzőbbnek bizonyul és nem elégszik meg csupán ennyivel. Egy vigyorral megy bele a versengésbe, mely hamar forró, vak szerelem vezette csókváltásokká válik, és az elválásukkal is csak azért hajlandó kicsit abbahagyni és valamivel hátrébb húzódni, de továbbra is maradva intim közelségben, hogy mindketten levegőhöz jussanak.
Végig gyönyörködve bámulja a férfi vonásait, amit romantikusan világítanak meg a tavon pihenő virágok fényei. Finoman cirógatja az arcát, az álla ívét, hol azokat a meleg szeretettel teli szemeket fürkészve, hol párja ajkainak mozgását követve, érezve a kínzó vágyat, hogy újabb csókba feledkezzen, ám vár. Vár, mert nem szalaszthatja el ezt a látványt, ami ki tudja, mikor tárulhat ismét a szeme elé.
Muszáj viszonoznia Viridiel mosolyát az erőteljes utalás hallatán, hiszen ha már így felpezsdítette a vérét, akkor a nap örömhírét igazán megkoronázhatnák az édes együttléttel. Boldogan és ellenállás nélkül huppan az ölébe, rögtön átkarolva a nyakánál, balját az ezüstös tincsek közt a fejéhez simítva, jobbjával a hátát simogatva egyelőre ruhán keresztül, miközben a kalitkát alkotó fűzfaágak lassan sűrűsödnek, hogy még a tündérfátylak is ismét legfeljebb csak fültanúi lehessenek szerelmüknek.
- Egyébként sem engedtelek volna el, még ha ez az én hangoskodásomat is jelenti – fürkészi Viridielt izzó szemekkel, érezve, hogy hangulatuk pillanatokon belül a tetőfokára hág. – És én meg megmutatom, hogy igenis én szeretlek jobban – merül bele a csókba, és ő se marad rest; hol segíti férjét saját ruhájának levételében - noha már bőven elég gyakorlott, így sokat nem kell tennie -, hol a férfi öltözékét oldozza el és húzza le róla, hogy minél hamarabb bőr a bőrhöz érhessen és semmi se gátolhasson tovább.
- Én se hiszem, de majd teszek róla, hogy legalább ilyen élményekben részesülj – sóhajtja, nyomva egy csókot a nyakára, ujjaival mohón járva mostanra már mezítelen felsőtestén, minden egyes porcikáját a magáénak akarva. – Én is szeretlek – fogja közre az arcát, ajkai közé suttogva a viszonzást, mielőtt egybeforrásukkal megszűnnének a szavak. – Örökkön örökké.


//Köszönöm ismét a játékot! Bivaly felszabadításával kezdődhet a kismama-óvás! //