Silvermoon Chronicles

Tárgy: Silvermoon Chronicles Csüt. Aug. 02, 2018 10:05 am

Szóval titeket érdekel egy sztori egy lányról, aki egy évre elvonult a világtól?

Nos azt kell mondjam, hogy annak ellenére, hogy magányos és szomorú történetnek hangzik, korán sem biztos, hogy annak fogjátok találni…

Szóval messze a déli-nyugati hegyekben, a raydani csúcsok tövében, nem messze a Sötét Vasteleptől láthattuk utoljára Silvermoon kisasszonyt…

Kezdem úgy érezni, hogy senkire nem számíthatok….

Éppen egy mentőakcióra sietek pár lelkes katonával a Sötét Vastelep felé, azonban ahelyett, hogy teljes támogatásukat azzal bizonyítanák, hogy mennek és felderítenek, vagy legalább előállnak valami ötlettel, most bambán néznek rám.

Elég irritáló és maradjunk annyiban, hogy emiatt van az, hogy egyedül mászok éppen felfelé egy sziklás vízmosásban egy lesre.

Hátha talán meglátok valamit onnan amivel talán betudunk jutni az „Erődbe”.

Nem igazán akarom megérteni, hogy miért olyanok a sötét elfek, mint amilyenek, hiszen mindenféle élőlény a túlélésére törekszik, erre ezek meg fűnek fának nekimennek, tulajdonképpen mindenféle értelmes indok nélkül.

Amikor az embereknél jártam, akkor ott megtudtam, hogy állítólag keresnek valamit. De hogy mit azt már senki nem tudta megmondani, sem azt, hogy ahonnan eljöttek onnan mit vittek el.

Az én szemszögemből némelyik betörésük inkább csak valamiféle erőfitogtatásnak tűnik, mintsem valami stratégiai jelentőségű dolognak, de kitudja lehet tévedek.

Ha pedig tévedek, akkor az egyben azt is jelenti, hogy előbb utóbb vége lesz mindennek.

Hogy utána mi következik, nos az már egy jobb kérdés.

Lassan felérek a célomhoz, és akkor talán látni fogok vala….

Ekkor Helléna fejét egy szép nagy ütés érte. Hogy kitől és miért nos az egy kicsit később kiderül…

Mondjuk most!

-uhh a fejem….

Sajgó fejjel ébredtem nem is tudom mennyi idővel később.

Ahogyan felülök egyszerűen nem tudok rájönni merre lehetek, ahogyan körbenézek, először magamon észreveszem, hogy mindenem megvan, talán ami hiányzik egy kis élelem a zsákomból…

Ami talán nem is akkora gond, viszonyítva ahhoz, hogy egy barlangban vagyok, kitudja hol.

-Öhm hahó? Valaki?

Egyszerű igényű törpe vagyok. Egyenlőre az is segítene, ha valaki itt lenne és lehetőleg nem egy gyilkos fenevad, vagy egy ellenség.

Konkrétan arra sem emlékszem, hogy megcsúsztam volna, vagy pedig mi is történt velem… Elég irritáló érzés.
Most pedig arra kelek, hogy fáj a fejem, nem tudom hol vagyok és ráadásul egyedül!

Najó a vinnyogás és pánikolás helyett inkább ideje lenne körbenézni.

Hamar fel is állok és egy pillanatnyi szédülés után elindulok.

A vak sötétben szinte…

A fene erre az egészre!

Nem is meglepő, hogy a következő sarkon elesek egy valamiben. Nagyot huppanok, és szerencsémre nem az arcommal tompítom az esést, hanem a kezemmel, ami viszont kicsit zavaró, hogy amiben elestem az…

MEGSZÓLALT?

-Héééé ne mááár…

Oké, szóval valaki van itt velem, de a hangja nem ismerős. Eléggé vékony és nem törpös… De akkor… A fene felébredt!

-Hékás! Felkelt! Végre felkelt! Nem is hittem el! Felkelt Juhééé!

Egy őrülttel van dolgom… király…..

Nem sok időre rá egy apró fényforrást vesz elő valahonnan. Olyasmi mint egy szentjános bogár, csak annál nagyobb és majdnem akkora fénye van, mint egy fáklyának. Ilyet sem láttam még ezelőtt.

A fény hatására pedig elém tárult egy…nos egy elég fura mini fonnyadt törpe öregember képe. Ez sok mindent megmagyaráz.

Azaz inkább nem. Marad sok kérdés bennem, mert nem tudom ki és azt sem, hogy miért aludt tőlem alig öt méterre.

-nyugalom Silvi, nyugalom Silvi, nem akarja bántani magát az öreg Mókli! Nyugalom Silvi!

Egy fokkal jobb. Őrült vén törpe akit Móklinak hívnak és nem akar bántani. Ennyit már tudunk, de próbálkozzunk

-Mókli úr…. Öhm mondja hol vagyok és hogy kerültem ide?
Álltam előtte és kissé cinikus tekintetemmel felmértem őt.

Alacsony és dzsuvás, egyik szemére szerintem már tuti nem lát, mert hófehér az egész, a másik pedig ferdén áll. Haja már inkább nincs, mint van, arcszőre pedig teljesen kihullott. Látni, hogy egy törpe ilyen mélyre zuhanjon…. Na ez elég rossz.

Belegondolva otthon igyekeztem az ilyeneket kizárni, anno a városban kerültem az ismert ilyen helyeket, pedig összességében pont az ilyen dolgokkal kéne foglalkozni. Igaz, mindenhol vannak rossz sorsúak így nálunk is.

De most realizálódik bennem, hogy mégis milyen testközelből egy ilyen alak.

-Ez Mókli barlangja, hát nem emlékszel?

Kitudja, hogy mi baja van ennek… és hogy miért hív Silvinek. Senkiről nem tudok, aki engem vagy nővéremet a vezetéknevének becézésével szólított volna és ha tippelnem kell, akkor ez az alak lehet teljesen összekever valakivel.

Mielőtt még bármit mondanék neki, előtte elkezdek nézelődni.

Nem sok dolgot fedezek fel így a sötétben, ezért elveszek egy ilyen világító bogarat és azzal kezdek körbejárni.

Először nem nagyon találok semmit, de pár lépés múlva észreveszek egy rajzot a falon, aztán még egyet.

Amolyan pálcikaemberkék alatta törpírással szövegek.

Az első képen egy nagy kapu látható előtte katonáknak tűnő alakok.

A másodikon egy családnak tűnő ábra, egy férfi egy nő és két gyerekkel a képen, alatta van egy felirat… „Mókli és Silvi és Tonka és Tima”

Gondolom ők lehettek a családja.

Nem tudom miért de rossz érzés fogott el. Így mielőtt a következő képre térnék inkább megfordulok.

–Mókli.. tudod én nem Silvi vagyok Helléna a nevem!

Nem vártam, hogy megérti, sem azt, hogy valami változna. De legalább azt megtudtam miért hív Silvinek. A felesége neve volt.

De ez akkor sem magyarázza meg, hogy hova lettek és hogy ő miért került ide. Pláne ilyen állapotban. Így mivel nincs jobb ötletem ezért megfordultam és néztem tovább a képeket. Amik leginkább már csak véres szövegek és átláthatatlan csíkok voltak.

Pár szót azért sikerült kiolvasnom belőle:

Self, öl, gyerekek, kár, vége

Ebből bárki összerakja a történet lényegét. Szerintem az öreg túl sok mindenen ment keresztül. De sajnos nem én vagyok akit keres. Azaz nem így.

-Tudja mennem kell….

Nem egy ideális beszédtéma nyitás. Megmondom őszintén kissé taszító külsejű öreggel nem akarok egy bezárt barlangban maradni. Így inkább arra gondoltam, hogy ki kell vezetetnem magam innen.

-Nem mutatnád meg nekem merre kell kimenni?

Váltottam tegeződésre, talán hogy közelebb kerüljek hozzá, hogy megbízzon bennem.

Mókli úr, pedig elkezdett ugrálni és örömködve kezdett el szaladni egy irányba.

-Nos azt hiszem arra kell mennem…. Csak tessék követni Silvermoon kisasszony… Csak tessék…

Tudom. A bolondok beszélnek magukban, de még mindig megdöbbenek pár dolgon. Mókli például tuti elmeroggyant és már nem törődik semmivel. Nincsenek már gondjai. Furcsa dolog az elme ilyen szempontból. Amennyire visszahúzódott ez a törp, annyira van az elméje is eltávolodva mindentől. De hogy miért hozott ide akkor, azt nem tudom.

Folytatása Következik

Tárgy: Re: Silvermoon Chronicles Csüt. Aug. 16, 2018 9:42 am

Part II.
Lassan követtem az öreget kifelé a barlangból. Az úton kifelé végig azon gondolkodtam, hogy vajon hol fogok kilyukadni, hogy vajon milyen messze van a Vastelep és hogy vajon mennyi idő telt el azóta. Keresnek engem egyáltalán?

Csúszós és sikamlós vizes kövön kellett kifelé másznom, azonban már láttam a fényt az alagút végén. Csodás érzés volt a kilométeres táv után végre természetes fényt látnom. Mielőtt azonban kiléptem volna megálltam egy pillanatra.

Vajon mi történt a katonákkal? Hazamehettek már?

De nem ez volt a pillanat a habozásra. Amikor kiléptem a felettem elterülő bejáraton, akkor egy hegyvidéket láttam meg, amint a tűző napfény erejéhez alkalmazkodott a szemem.

Gyönyörű látvány fogadott és nem is nagyon haboztam elmerülni benne. Kellemes szellő és a messzi távolban ismerős csúcsokat véltem felfedezni.
Kissé lejjebb fenyvesek és patakok vonalai rajzolódtak ki a még kissé ködös területen. Orromat a frisslevegő és a közeli hegyi virágok illata árasztotta el.

Egy dologra lettem rögtön figyelmes, hogy az eddigi kísérőm eltűnt… Nem tudom Mókli hova szaladhatott, de egyenlőre nem zavart a dolog majd visszajön, én pedig úgy érzem, hogy egy jó két hetes túra lenne elérni innen a Vaskapukat. Miből vettem ezt? A felette lévő hegycsúcs kékes színben állt messze a horizonton.

-De vajon hogy hozott el engem idáig ez az apró törpe ennyi idő alatt?
-Vegye fel Silvi vegye fel! -Rémiszett meg az emlegetett a kezében egy virágkoszorúval.

Őszinte teremtés volt, annak ellenére amin átment. De sajnos nem maradhatok itt vele, a hegyekben elzárva mindentől, amikor annyi minden vár rám otthon, a politika, a kereskedelmi utak, a háború-

Kell ez nekem komolyan? Hiányozhatok nekik egyáltalán? Ennyi idő alatt miért nem találtak meg?

Merültek fel bennem a kérdések sorra, tudván, hogy már nem is akarok a stresszes és túlon-túl fárasztó világomba visszatérni.

De most mihez kezdjek?

Nem dobhatom el az egészet, csak azért mert hirtelen zúdult rám minden. Miután egyedül maradtam, tanácsos lettem, elfogtak, követ voltam….áhhh….

Elég nehéz ez a dolog. De mégis hogyan néznék majd utána mások szemébe?

A gondolataim miatt gyorsan telt az idő és hamarosan a nap lemenő utolsó vörös és narancs színű sugaraira lettem figyelmes. A meghökkentő látvány egyben felhívta a figyelmemet arra, hogy még nem tudom hol fogok pihenni ma este, így hamar tüzelőért indultam.

Talán ekkortájt volt, hogy korgó hasam először adta jelét annak, hogy éhes vagyok, de sajnos az egyre sötétebb éjjeli színek miatt nem engedhettem meg magamnak, hogy még élelmet menjek keresni.

Már javában sötét volt, amikor visszaértem a hosszú barlang bejáratához, a karom tele pedig gallyakkal és ágakkal. Meglepetésemre viszont az öreg sem volt tétlen, tudta, hogy minek kéne este jönnie, így már lobogó tűzzel, felette pedig két nyúlsülttel várt engem.

Kellemes melegség öntötte el a szívemet, az étel és a tűz láttán. Utoljára ilyen alkalom a kirándulásunkon volt nővéremmel, akivel épp egy kis nyugalmat kaptunk a munkája mellett.

Kellemes nyári este volt és egy kisebb völgy aljában vertünk tábort aznap, egész este a meleg sárgás lángok fényénél majszolgattuk a velünk hozott cipót és a nyulat, amit fogtunk, közben pedig a törpök legnagyobbjairól mesélt nekem történeteket testvérem. Például elmondta, hogy egyszer fogadott a vén Heirrel, hogy képes lenne őt ivóversenyben otthagyni…

Persze az öreg belement a dologba és ketten lementek a király söröshordóihoz és inni kezdtek… Az öreg hamar kifeküdt, hiszen nővérem egy kis csalással, azaz kicserélte a poharát párszor egy üresre, hamar otthagyta a versenyben. Másnap meg jött a fejfájás…

Leültem az öreg Mókli mellé a tűzhöz. Kissé zavart a csend ami uralkodott, de erre elég egyszerű ok volt, hiszen nem mertem felhozni egy témát neki, nem akartam megsérteni, vagy épp elüldözni, ő pedig az állat gerincét ropogtatta a fogaival…

- Mókli… öhm te mióta vagy itt egyedül?

Törtem meg a csendet végül.
Nem is nagyon tudtam tőle mást kérdezni és talán ez volt az ami legjobban érdekelt az esetében.
Rámnézett aztán az öreg és vigyorogva kezdte nekem mondani

- Már tíz éve van Mókli itt, tíz hosszú év kellett, hogy a kívánsága teljesüljön!

Ezután magától is elkezdte mesélni mi történt vele, sajnálatomra a rajzai alapján nagyjából eltaláltam. Végig csendben hallgattam a meséjét, és először éreztem úgy, hogy mégsem tört meg teljesen a vénség. Csak igyekszik elfojtani magába a sok fájdalmat és csalódást.

Nem is tudtam volna mit hozzászólni. Gyászos és szomorú története van neki és ehelyett a hely helyett legalább egy meleg lakásban kéne élnie.

Reggel a tűz kihűlt maradványa mellett ébredtem. Az öreg hangoskodott valamiért nem túl messze, de ami jobban meglepett, hogy mások hangjait hallom, így hamar keltem fel és siettem oda.

Egy törp kereskedő karaván volt az, de hogy hogyan találtak ide nem tudom… Talán eltudok intézni náluk pár dolgot, mielőtt tovább indulnának…

Folytatása következik

» Helléna Silvermoon

Silvermoon Chronicles

Silvermoon Chronicles

Similar topics

Similar topics