Faj: Ember

Nem: Férfi

Kor: 23

Becenév:

Rang: bárd, énekes, mesemondó

Talán sokak számára ismerős a nevem. De még inkább az arcom, és persze a hangom. Bár az emberek közt nem ritka a vörös szín, az én lángvörös hajam még így is bámulásra késztethet egyeseket. És talán így is a legjobb, hiszen a szereplésből élek. Nem elsősorban a megjelenés számít, de az is fontos a színpadon állva és muzsikálva. Jelenleg bárdként élek, de gyakran elgondolkozom azon, hogy mi más lehetnék most, ha a múlt máshogy alakul. Így sem panaszkodhatok. Olyat csinálok, amit élvezek, és amiben jó vagyok. Mélykút, a fogadó, ahol esténként fellépek szinte mindig telve van vendégekkel, ami sikerhez én is nagyban hozzájárulok. Nem tudom mi járhatott Pereth, a tulaj eszében, amikor árva gyerekként évekkel ezelőtt befogadott, de örülök, hogy így tett. És biztos vagyok benne, hogy ő sem bánta meg.
A színpadon harsány vagyok. Nevettetek és nevetek, betölti a termet a hangom. Vagy ha úgy van, akkor megsiratom az embereket a dalommal, amit a kobozon játszok és mellé énekelek. De ez csak színészkedés. Az élet megtanított arra, hogy ne legyek kevély, hanem tiszteljek mindent, mi arra érdemes. Nyílt és barátságos vagyok, szeretek beszélgetni, új embereket megismerni és beszélni. Bár tisztelettudó és figyelmes vagyok, legalábbis Pereth így véli és megbízhatónak talál, de néha pontosan olyan forrófejű tudok lenni, mint amilyet hajam színe sejtetni enged. Szerencsére nem igen szoktam emiatt bajba kerülni, és kevés barátom is már rég megszokta.
Nem tudom mit hoz számomra a jövő, de úgy érzem többre vagyok hivatott, mint hogy egy fogadóban töltsem egész életemet. Keresem és várom a lehetőséget, ami új irányba terel majd. Bár nem vagyok katona, lehet, hogy az elkövetkező zűrzavaros idők hozzák meg ezt? Vagy a szerelem? Akárhogy is, minden akadályt képes leszek legyőzni, bármit hozzon is a sors.

23 éve születtem, lassan már 24 is megvan. Szüleim egyetlen gyermeke voltam, így minden figyelmüket és szeretetüket én kaptam, amit éppen nem egymásnak szenteltek. Talán sosem találkoztam még olyan párral, akik olyan hevesen és forrón szeretik egymást, úgy törődnek a másikkal, ahogy ők ketten tették. Mindketten a bárdok céhének tagjai voltak, a legnagyobb nemesi udvarokban játszottak, de kémkedést, mint oly sok más bárd, azt nem vállaltak. Nem tartották elfogadhatónak egy vendéglátó ilyetén való megsértését. Én pedig mindenhova velük mentem, sosem hagytak magamra.
Ők tanítottak meg hangszeren játszani, énekelni, színészkedni, előadni. Kilenc évesen már a mesterekével vetekedett a tudásom, olyan ügyesen tudtam játszani, olyan szépen énekelni, és úgy játszani a szavakkal. Nem tudom ez minek köszönhető. Tény, hogy gyors az eszem járása, mindent könnyen megértek, de a zenéhez véleményem szerint tehetség is kell. És ez úgy tűnik megadatott. Míg például a mágiához nem. Próbálkoztam azzal is egy kis ideig, amíg az egyik nemesi udvarban tartózkodtunk. Az ott kutató pap lelkesen foglalkozott velem, de csak az elméletig jutottam, a gyakorlatba semmit sem sikerült átültetnem. Ez nem csüggesztett el sosem, tudtam, hogy hiába értem meg a dolgokat, én se érthetek mindenhez. A bárdok amúgy sem a mágiatudományukról híresek. A kardforgatást viszont így is kitanultam, s ezzel képessé váltam megvédeni magamat és társaimat.
Talán a sors fintora, hogy megtanultam a karddal bánni, annak még sem vettem hasznát, mikor kellett volna. Drága szüleim tanítottak. Világot látott bárdként természetesen értettek a fegyverekhez is. Mindig voltak útonállók, haramiák, akiktől meg kellett védeniük magukat és vagyonukat. Végül azonban alul maradtak. Egy kis erdősávon vágtunk át közel tízedik születésnapomhoz, amikor rajtunk ütöttek. Részletezhetném a küzdelmet, ami ádáz volt, majd mesélhetnék a félelemről, a tudatról, hogy nem nyerhetünk támadóinkkal szemben. A fájdalomról, amit akkor éreztem szívemben s lelkemben, amikor szüleimet a szemem láttára ölték meg, nem kímélve életüket, hiába adták meg magukat, s mondtak le minden tulajdonukról. Üres szavak lennének rajtam kívül mindenkinek. Megtörtént, és többé nem voltak. Engem életben hagytak és magukkal vittek, hogy eladjanak rabszolgának. Mindig is jó pénzt kaptak a rabszolga kereskedők egy egészséges gyermekért. Eladhatták azt bárminek, egyszerű szolgának, mutatványosnak, játszótársnak egy úr gyerekei mellé vagy éppen örömökre egy perverz kéjencnek. Nem tudom rám milyen sors várt volna ezek közül, szerencsére sosem tudhattam meg. Elkövették azt a hibát, hogy csupán kezeimet kötözték össze csuklómnál, de lábaim szabadon maradtak, hogy gyalogolhassak, és ez így maradt éjszaka is. Kikötni is elfelejtettek. Az első éjjelt rettegésben töltöttem, még nem tudtam tisztán gondolkozni. Feldúlt voltam bánattól, veszteségtől és félelemtől egyaránt. De a második éjjelre kitisztult az elmém, és feltüzelt az adrenalin, minden áron szökni akartam.
És meg is tettem. Sikerült! Sikerült, hogy utána céltalanul bolyongjak a vadonban, cél nélkül éljek. Szüleim elvesztése felett érzett bánatom miatt lelkem egy része akkor meghalt, s vele én is halott voltam. Csak lépdeltem előre, mindenféle cél vagy elhatározás nélkül. Elértem egy falut, majd keresztül is mentem rajta. Nem tudom ettem-e, ittam-e valamit. Ha ettem, akkor adták vagy loptam? A falut erdő, az erdőt egy újabb település követte. Így értem a fővárosba, rongyosra kopott ruhákban, piszkosan. Az őrök mellett könnyedén besurrantam egy szekérhez lapulva. Jól lehet nem tudtam miért teszem, de könnyedén lavíroztam már a tömegben. Sikerült egy kis pénzt lopnom valakitől, amire nem vagyok büszke. Becsületesnek neveltek, így csak remélem, hogy megbocsátott az illető az ismeretlen tolvajának.
A pénzel a kezemben aztán betértem egy fogadóba, de kidobtak onnan. Ez történ a következő helyen is, senki nem akart egy koldust etetni, még ha van is pénze, akkor se. Végül betértem egy helyre, ahol adtak ennem. Talán kérdezősködtek felőlem, de nem emlékszem rá, ahogy arra sem, hogy beszéltem volna. Mikor végeztem elmentem. Másnap visszatértem újra enni, miután egész nap a várost jártam felfedezve. És éhezve. A második napon már beszélgettem vele, így azt tudta, hogy árva vagyok. Tudta nevem, korom… de nem tudott a szüleimről és halálukról. Harmadnapon utolsó krajcáromat szorongatva léptem Pereth elé. Tudta jól ő is, hogy akkor vagyok utoljára. Jól megpakolta a tányéromat, és némán nézte ahogy eszek, miközben a vendégekkel addig a pultos foglalkozott. Mikor végeztem elvette a tálat, de nem ment el. Csak nézett rám, és én se mozdultam. Nem mondtam semmit, tudtam, hogy nem lenne mit. Ő törte meg a csendet. Felajánlotta, hogy tisztes munkáért minden nap kaphatok ételt, esetleg szállást is. Majd megkérdezte mihez értek. Én haboztam, szédített ajánlatának lehetősége. Nagy nehezen körbehordoztam tekintetem a teremben, és az megállapodott egy kobozon. Szívembe fájdalom hasított az emlékek után, amik elmémbe tódultak. Biccentettem egyet arra, majd némán megindultam. A pihenő zenész rám akart szólni, de Pereth leintette. Játszani kezdtem. Játszottam ének nélkül, a hangszerrel mondatva el fájdalmamat. Az arcomon könnyek patakzottak, és velem sírtak páran a közönségből is, s mind egyre többen.
Mikor végeztem a játékkal mindenki elhallgatott, csak én sírtam tovább, némán. Odajött hozzám Pereth és elkísért egy szobába. Későre járt más és fáradt is voltam, így szinte azonnal elnyomott az álom. Csak másnap tudtam meg, hogy mindenkinek tetszett a játékom minden szomorúsága ellenére. Így a tulajdonos Pereth újra ajánlatot tett, ezúttal, hogy legyek az állandó zenésze. Kaptam egy kobozt, egy ócska, régi darabot, de én örültem neki, a célnak megfelelt. Minden nap gyakoroltam rajta nappal, játszottam rajta este. Hamar visszatért belém így az élet, szórakoztattam a nagyérdeműt, habár belül a fájdalmam sokáig nem enyhült. Csak akkor múlt el igazán, amikor egy év múlva elmeséltem a múltamat a személyzetnek.
Így lettem a Mélykút állandó zenésze és mesemondója, merthogy azt is szoktam. Nevét amúgy a hely onnan kapta, hogy belépve az utcáról lépcsők vezetnek a föld alá. A főterem az út alatt húzódik, és annak egy kerek, kútszerű, mágikus ablak ad fényt.
Eltelt jó néhány év, nemsokára 24 esztendős leszek. Boldog vagyok, hogy a történtek ellenére ilyen jó körülmények között élek. Bár mostanában egyre többet gondolkozom azon, hogy többre vágyok. Mellesleg van egy lány, egy papnövendék. A neve úgy rémlik Myra. Néha eljön a barátaival múlatni egy kicsit, de ő sosem beszél. Mégis… a mosolyával teljesen elcsavarta a fejem, amire még nem volt példa eddig. És amikor őt is megtudom nevettetni, s maszkja alatt csengve kacag, akkor vagyok a legboldogabb. Ha nem lennének körülötte annyian a férfi papnövendékek… nem, ez csak kifogás. Ha legközelebb erre jár, beszélni akarok vele. Mindenképpen meg kell ismernem őt! Csak jöjjön el, már olyan régen volt itt utoljára.