//Mesélői//

Nem éppen szerény kis rezidenciádon töltheted mostanság mindennapjaidat. Nem sok felfordulás történt mostanság, egyelőre mintha mindenki készülődne valamire, legalábbis a fajon belüli feszültség tapinthatósága eléggé erre enged következtetni. Talán már az előző év nyarán hallhattad, amint Drenydra hadvezérasszony elkapta az erdei elfek királyát nem kis áron – és mivel ez nem volt egy nagyon pozitív eset a sötételfek közt, biztosan nem maradt ki az az információ sem, hogy mit áldozott érte: az ostrom alá vett emberi város, Észak-Bivaly ork kézre került, illetve a démoni hadtestét is elveszítette. Hát nem szégyen? Ráadásul a hadvezérasszony nem is nagyon hallatott magáról, és egyre erősebb az a sejtés, hogy dezertőr lett valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva. Hogy ki vezeti jelenleg a csapatait, kérdéses, bizonyára egy hozzá közel álló és hű szolgája, ám az sem kizárt, hogy mostanra valaki teljes mértékben át is vette a helyét. Nem mellesleg arról is halk beszédeket duruzsolnak, hogy a király már nincs is Dreyndra rezidenciáján... Sőt, még olyan pletykákról is értesülhettél, miszerint sosem volt a karmai közt az erdei uralkodó. Uráldurról is kaphattál ilyen-olyan információkat, ahogy a seregeit gyakorlatoztatja, persze attól még Capital nem maradt őrizetlenül, továbbra is rengeteg a katona és őrjárat arrafelé, így aki balhézik, az biztosan látni fogja az éppen ott tartózkodó Al-Nuszra hadvezért és megtapasztalhatja, milyen is az igazi éjtünde vendégszeretet.
Persze ezek csak hírek, amik eljuthattak hozzád kémhálózatodon keresztül és ha éppen Capitalban jártál nyitott fülekkel. Talán a saját rezidenciád problémája sokkal jobban leköti a figyelmed, jelenleg biztosan. Hosszú ideig nem érzékelhettél a kezdetleges problémából semmit, mivel nem jelentették neked azonnal, ám amint gyanúsabbá vált a dolog, több katona is kopogtatott nálad, hogy valami baj van az ellátmányokkal, ugyanis nem jut elég mindenkinek. Nem arról van szó, hogy az alig véget érő téli időszak megártott volna a beszerzett élelemnek, mert eddig soha nem volt gond; mindenkinek jutott valamennyi idáig, most viszont azok a legújabb tapasztalatok, hogy nem elegendő. Későbbiekben olyan információhoz is hozzájutottál, hogy több katonát megfosztották a csilingelő érméitől, ami ebben a katonai rendszerben nem számít sokat, hiszen van hol aludnia és van mit ennie, de a bónusz sose maradhat el, amit a szórakozásra költhet akár nők, akár ital képében.
Talán hallottál már a koboldokról, akik hírhedtek arról, hogy beköltözésük a városokba elsősorban elszegényedéssel jár, nem élelemhiánnyal, bár a sötételfeknél lévő szűkös ellátmány miatt nem lenne csoda, ha az esetetekben ez is eredménye lenne. Kérdés persze, hogy valóban azok a vakarékok állnak-e a háttérben, vagy egy szabotőr, aki gyengíteni akarja feltörő hatalmadat...
- Másik három katona jelentette, hogy eltűnt a neki kiosztott ezüstpénze, illetve az élelemhiány is tartósnak bizonyul. Próbáljuk úgy intézni, hogy ne ugyanazok legyenek, akik nem kapnak ételt, de nem biztos, hogy túl sokáig eredményre fog ez vezetni - jelenti az egyik tiszted komolyan, és ha éppen nem egy folyosón siettek valahová, akkor az egyik teremben - akár a lakosztályodban - katonás feszességgel áll tisztes távolságban tőled. Amíg nem adsz neki engedélyt, addig nem tesz javaslatokat, nem akarva, hogy azt hidd, jobban tudja nálad a teendőket és ezért fejét vedd. Helyette várja, hogy te miként döntesz vagy hogy adsz-e neki engedélyt egyáltalán arra, bármi ötletet felvessen.

A napok egyre rutinosabban telnek. Ma is a szokásos utamon sétáltam át a rezidánciánkon, mellettem ahogy haladok a hosszú kék függönyök enyhén lengedeznek meg az apró szellőtől amit keltek. A falak szép fehéres-szürkés márványból vannak, valóban az egész félsziget legjobbja. Sokan azt hihetnék, hogy valójában az egyik hatalmas nemesé az egész kastély, de ez nem így van. Egészen régi az épület már, de sikeresen megtartottuk a sok-sok zavargás ellenére is ami mostanában a sötét elf földeken dúlt.
Az én lakrészem a kastély, ami egy két emeletes márvány épület volt, mindenféle ellátó helységgel és jól védhető oldalbástyákkal, mellette két nagy épület hasonló magasággal, ahol a légió fontos embereinek nagyrésze elfért. Ezredesek és Hadnagyok, Századosok néha családjaikkal szálltak meg ott, összeségében lehet mondani, hogy azok az épületek jóval hasznosabban kihasználtak. Ellenben nem olyan masszívak, hiszen rendes faragott kőből vannak.
Ezt a három épületet veszi körül egy alacsonyabb fal, egy nagy kocsiknak is alkalmas kapuval, rajta egy apró toronnyal.

Lassan simítottam végig a falakon, ahogyan elértem a sötét tölgy ajtóhoz. Ezüst kallantyúja lassan nyomódott le kezem álltal, mely a nagy trónteremhez vezetett. Minden nap ekkortájt szoktam meghallgatni az információkat, amik Capitolból és szerte a világból befutottak.

Az állati és emberi csontokból készült hatalmas trónra lassan lépkedtem fel, hiszen még mindig éreztem családom súlyát ezen a csodás bútoron. Oly szépen szállt rá a fény, mely a fáklyákból és a különböző lámpásokból esett rá. Egyesek mégis barbárnak és orkosnak nevezték. Való igaz sok hasonlóságot lehet felfedezni közöttük, de egy ork sosem tenne rá koponyákat.
Lassan ültem le a szép egyenesre csiszolt helyre, majd keresztbetéve lábamat vártam a mai jelentéseket.

Sok volt mostanában a probléma a vidéken, kezdve talán Uráldur fura pálfordulásával, hogy a kegyetlen játékait inkább hadi játszmákba ölte mostanában, de ami talán még ennél is gyanúsabb, hogy Dreyndra tábornok felől is rengeteg fura dolgot hallottam. Állítólag elfogta a tündék királyát, de az a féleszű életképtelen hagyta futni. Azóta senki nem látta, bár ha valaki mégis megtenné sem élne sokáig Dreyndra. Egy szégyenfoltja lett a népünknek. De ez most lényegtelen.
Dőltem előre a trónon, várva a mai első jelentést.

Nem sokára be is lépett egy emberem. Újabb jelentésekről számol be az élelmek hiányát illetően, meg hogy megint kiraboltak pár katonát. Azt hiszem ez az esemény sorozat elég ideig folytatódott, hogy közbeavatkozzak...
-Nyomok? Tippek mi lehet az? Mindegy is... Elrendelem, hogy minden élelmiszer szállítmányt és a raktárakat őriztessenek két plusz emberrel és mostantól fogva senki nem járkálhat egyedül elkerülvén a lopásokat. Továbbá úgy érzem ideje lenne szétnézni a pincékben és a csatornában, két óra múlva kérek egy osztagot a bejárathoz, ott találkozunk.-Mondtam neki kissé hidegen. Láthatta rajtam, hogy nem éppen jó kedvem van. Persze miért is lenne, ha már napok óta folyamatosan tűnnek el a dolgok?! Vagy koboldok tehetnek róla, vagy valami rosszabb és nagyon remélem, hogy a sötét vidék egy fura lénye az és nem ellenségeim egyik újabb csapdája.

Minden esetre amíg meghallgattam a nagyvilág híreit nem sok minden plusz új infóra tettem szert. Egy expedícióról és pár újabb ork csapat mozgásán kívül semmi érdekes. Így nem is sokára már a csapatomért indultam az alagsor egyetlen kastélyi lejáratához.
A sötét vasrácsos ajtó nyikorogva nyílt ki előttem, mielőtt beléptünk volna. Lent a sötétben alaposan átkezdtük vizsgálni a területet bármi gyanús után kutatva.

//Mesélői//

A tróntermedbe lépve a férfi mélyen meghajol, megadva neked a kellő tiszteletet, mielőtt beszédbe kezdene.
- Nem találtunk, asszonyom – válaszol gondolkodás nélkül, hidegen ejtve ki a szavakat, lassan felegyenesedve, és bár végül a kérdéseid után azt mondtad, mindegy, attól még kifejti meglátásait, hogy tudd, mivel lehet számolni. – Amennyire lehetett, körbejártuk a helyet, akik a legjobban értenek a nyomolvasáshoz, ők is kerestek, ám eredménytelenül záródott. Kutyákkal ugyanúgy próbáltunk a nyomára bukkanni, de mindig zsákutcába vezetett. Akik a kutatást végezték – többek közt én is –, biztosra veszik, hogy egy erre specializálódott személyről - vagy személyekről - van szó, és nem tartjuk kizártnak, hogy egy ellenséges házból küldték, hogy meggyengítsenek minket. Bizonyára félnek az úrnő hatalmától – enged meg egy halvány félmosolyt utolsó mondata mellé, ahol hangja kissé hízelgővé válik, talán próbálva egy kicsit jobb kedvre deríteni téged, ám hamar eltűnik az arcáról és hangjából mindez. Tudja ő is, hogy nem bohóckodni van itt, hanem megoldani a problémát, így ismét fagyosan folytatja tovább a jelentést: - Felmerült koboldok jelenléte is, mivel az emberi városokban hasonló problémákat okoznak, ám a kutyák nem szagoltak ki ilyen patkányokat, otthonaiknak sincs nyoma. Ezért is gyanakszunk egy olyanra, aki egy másik házból jött, esetleg valami kóbor korcs, aki besurrant valahol, mivel először az élelem kezdett eltűnni, feltételezhetően még a falakon kívülről a szállítás során, és csak napokkal, talán egy héttel később kezdődött a vagyonok ellopása.
A parancsaid hallatán újabb hajlással tiszteleg.
- Ahogy óhajtja, azonnal elrendelem a védelem megerősítését, az osztag pedig időben a helyszínen lesz.
Ha nem kívánsz többet megtudni tőle, akkor sarkon fordulva indul meg kifelé a teremből, becsukva az ajtót, magadra hagyva a trónodon. Bőven van időd gondolkodni a terveiden, esetleg azon tűnődni, ki olyan merész, hogy ilyennel próbálkozzon. Eddig elvégre nem volt sok szerepetek sehol, ám most a feltörekvésetekkel párak figyelmét biztosan magadra vontad, kérdés, ki fél annyira, hogy ehhez folyamodjon.

A csapat már ott van, mikor megérkezel, jöttöd láttán azonnal katonásan húzva ki magukat, haptákba vágva magukat tisztelegve. Látványra van köztük pár újonc, akiket mélyvízbe kívánnak dobni, de alapvetően az osztag összetétele tapasztaltakból áll, így gond biztosan nem lesz.
Nyitod az ajtót, és ha elrendelted, hogy bezárva tartsák ezt a helyet, akkor meglepetten veheted tudomásul, hogy nyitva van. Ebben az esetben vagy feledékenyek a katonáid - ami nem túl valószínű a sötételfek közt uralkodó fegyelem miatt - vagy az az undok tolvaj kinyitotta magának, tehát jó nyomon jársz.
A katonák figyelnek, hogyha egy kézmozdulattal jeleznél, menjenek ők előre, akkor azonnal meginduljanak. Ha te kívánsz elsőként belépni, akkor téged követnek, páruk keze már az oldalukon függő kard markolatára szorul. Az egyikük fáklyát gyújt, hogy a teljes sötétségben ne vesszetek el, mert bár kiválóan láttok éjszaka, köszönhetően faji adottságaitoknak, a hold és csillagok fénye nélkül nem érnétek vele sokat, így akármilyen figyelemfelkeltő is a lángok fénye, kénytelenek vagytok elviselni az esetleges célponttá válásotokat a saját területeteken.
Odalenn egy darabig semmi gyanúsat nem találtok. Az alagsor szerteágazó, és minden normálisnak tűnik, ami itt volt, az egy centit sem mozdult és nem tűnt el semmi, bár ha boros- vagy söröshordókat tároltok itt, akkor lehet, valamennyi fogyott belőlük. Vélhetően ezt nem most akarjátok megtudni. Némileg szétszélednek a katonák, de nem annyira, hogy ne tudják egymást támogatni, körülötted is legyeskedik pár, persze megtartva azt a tisztes távot, amin belül még nem zavarnak téged a koncentrálásban.
Pár percig úgy tűnik, hogy semmit nem találtok, és egyre inkább úgy látszik, senki sem tartózkodik itt rajtatok kívül, mielőtt azonban leengednétek a védelmeteteket - amit egyik sötételf sem szokott -, az egyik katona csendesen odakocog hozzád.
- Úrnőm! Úgy vélem, nyomokat találtunk - jelenti neked, és ha érdekel, akkor elvezet téged az alagsor egy egészen távoli pontjába, ahol ételdarabokat találtok, elsősorban kenyérfélékét, meg valami ragacsosat, talán mézet, a sötétlő foltok itt-ott pedig lekvár lehet. Érdekes lehet, hogy ahol ezek az apró nyomok vannak, pár zsák került oda pontosan úgy, hogy kényelmes ülőhellyé válhasson, mi több, az egyik még ki is szakadt, szabadjára engedve a benne lévő lisztet. Látványra egészen úgy tűnik, mintha az itt ólálkodó próbálta volna eltűntetni a nyomait, elsöpörni, de újabb és újabb adag került ki a zsákból, eredményül hagyva maga után egy hatalmas fehér foltot. Ez a fehér folt pedig...
- Kicsivel odébb van még, talán nem szolgál az úrnő meglepetésére, hogy a csatornába vezet.

A százados nagyon jól átlátja a helyzetet, a mondandója szünetében egy kicsit még szólok is neki, hogy mennyire lenyűgöz:
-Igazán szépen összerakta a képet százados, lenyűgöz tehetségével.-sosem árt a tehetséget megdícsérni, hiszen ezen alapul minden jó társadalom alapja. A jót jutalmazni a rosszat büntetni.
Mielőtt azonban elmenne még egy kérdéssel fordulok hozzá, hogy vajon mi történik a nagyvilágban, ami ezt kiválthatta:
-Capitolban nincs semmi hír rólunk, vagy valakiről aki rosszat akarna nekünk?-Majd meghallgatva a választ elengedem őt, egy köszönet nyílvánítás után. Tudom, a sötét elfek közt nem szokás a dícséret és a köszönet nyílvánítás, de pont ez az ami nálunk már ősrégi szokás. Megadni a másiknak a tiszteletet sosem szégyen.

Távozása után és a lakrészemben történő felkészülés ideje alatt azon gondolkodom, hogy vajon ki akar minket próbára tenni. Két név merül fel bennem és egyik sem lenne jó jel. Ha a tábornokok egyike is azzal próbálkozna, hogy ily módon csökkentse a morált, akkor ez egy elég ostoba terv... Persze a hírnevünkön tud rontani, de akkor sem túl okos dolog.
Ezen a gondolatmeneten eljutok oda is, hogy a kitaszított tábornok asszony is lehet az egész mögött, lehet, hogy őt fogom odalent megtalálni. De akkor vajon mit kéne kezdenem vele?
Capitolban nyílvánosan megalázni és kivégezni lenne talán a legbölcsebb, de ebbe most nem akarok belemenni. Inkább a hosszú lépcsőkön sétálok lefelé egyenesen a pincéhez. Jól látszik, hogy kissé ritkábban van használva, hiszen nincs annyira kidíszítve, mint a felsőbb szintek bármelyike.
Odaérve mindannyian vigyázzban állva várnak engem.
-Pihenj.-mondom egyszerűen nekik, majd dugom be a kulcsomat a zárba, hogy kinyissam, de hamar rájövök, hogy nem is volt bezárva. Kissé haragosan nézek rá a mellettem állóra, sugallva, hogy ez miért van nyitva, de nem szólok semmit. Egyenlőre nem.
Inkább kissé dühösen lépek be a szintre a lépcsőkön át. Azt hittem, azaz reméltem, hogy pókhálós lesz és ocsmány, mint egy elhagyatott hely, de sajnos nem így van.
-Oldalra kettesével menjen pár sötét tünde, ügyeljetek a lábnyomokra és minden furcsára.-kezeimmel intek oldal irányokba jelezve, hogy a hordók között menjenek el. Persze nem csak az van itt, régi páncélok, nyilak, íjak és pár láda meg zsák. Sok-sok emlék a régi időkből, mely mind őseink dicsőségét hordozza.
Kissé elmerengve sétálok a mellettem maradt tündével a folyósókon lefelé, amikor valaki mögénk ér jelenteni.
-Kitűnő, vezess oda gyorsan!-szólok neki és máris szélsebesen hasítunk a nyomok felé. Nem is telik el egy vagy két percnél több mire odaérünk a helyszínre.
Széttépett ételmaradványok és zsákok, mintha valami rosszfajta gyilkossági helyszín lenne, de úgy néz ki a holt liszteszsák vére rátapadt a lábára is, hiszen a csatorna felé veszik az irányt.
-Szép munka, most pedig velem jön aki itt van és megkeressük odalent a betolakodót, a többiek keressenek nyomokat itt tovább, te ezt vidd hírül.-mondom nekik, mielőtt elindulok lefelé a már vizes és nyírkos helyen lefelé.
Nem túl kellemesek a szagok, elvégre egy csatornában vagyunk, ugyanakkor rengeteg élőlény van idelent. Mikor beléptünk pár patkány és béka rögtön szembe ötlött nekem, az előbbiből pedig rögtön le is szúrtam amennyit csak tudtam. Mocskos kártevők, ha egyszer átmennek a faajtón a pince végén, akkor mindent fel fognak zabálni.
Persze a sok felesleges gondolat ellenére a tőröket a kezemben tartva haladok.
-A fáklyával menj előre, hogy jobban lássunk, kérlek.-szóltam oda az egyik újoncnak. Jól láttam, hogy neki kissé idegen ez a helyzet, hogy mellettem kell mennie és végrehajtania a feladatát, de jobb ha hozzászokik, ugyanis ilyen gyakran elő fog fordulni. Persze ezt valószínüleg ő is megérti, de azért mégis jobb, ha érzelmileg is felkészül rá.
Így szépen azzal a két emberrel haladok a büdös és csúszós csatornákon lefelé.

//Mesélői//

- Ugyan, csak végiggondolom a lehetőségeket és bezárom azokat az ajtókat, amik nem járhatóak. Csupán igyekszem a tőlem telhető legtöbbet megtenni – mosolyodik még el egy hálás biccentést követően, finoman hárítva a dicséretet, úgy kezelve, mintha ez a szintű meggondoltság és körültekintés teljesen alapvető lenne az ő rangjában.
Már nyúl a kilincshez, hogy kilépjen, ám kérdésed hallatán visszafordul feléd némi gondolkodást követően.
– Tudomásom szerint nincs, egyelőre legalábbis. Rólunk annyi keringhet, hogy az úrnő vezetése alatt elkezdtünk megerősödni katonailag, és akik esetleg tartanának tőlünk vagy ellenségesen kezelnének minket, azok még nem fedték ezt fel. A fajtánkból senki sem szeret azonnal nyíltan támadni, előbb inkább ilyen alja módszerekkel tapogatja ki, mik az erőviszonyok – utal a lopásokra és az élelemhiányra, és talán évekkel korábbról eszedbe juthat egy eset, amikor egy egészen másik légió erősödött meg, konkretizálva Waterboarding seregei. A vezetője teljesen kivonta magát minden harcból, tartalékolva a csapatait és falakon belül képezve ki az újabb és újabb egységeket. Sokáig ők sem hallattak magukról, csupán az erejükről voltak híresek, végül árulásba fulladt csendességük. Talán tőletek is hasonlóra számítanak néhányan az évekkel korábbi esetből kiindulva.

Parancsszavadra az összegyűlt katonák némileg lazábban álldogálnak, várva újabb utasításodra. Sikerül azonban egy újoncra nézned villámló tekintettel, mire ő szabályosan izzadni kezd, és csak egy hajszál választhatja el attól, hogy a sötételfektől megszokott hideg fapofa darabjaira hulljon, és ha nem is egyszerűen, de megtartja a nyugalom egy halvány látszatát. Valószínűleg a tapasztaltabb katonák kellő rémmesét közöltek vele ahhoz, hogy minden kellemetlen megnyilvánulástól tartson, félve attól, hogy rajta csattan az ostor akkor is, ha nem ő követte el a baklövést.
A katonák úgy haladnak, ahogy parancsba adod nekik, mindegyikük fegyelmezetten és egy összeszokott egységként közlekedik. Két újonc nem kerül össze, a tapasztaltabbak gondoskodnak erről, nehogy egy ilyen apró elcsúszás miatt bukjanak el vagy csússzon ki kezeik közül a betolakodó.
A nyomokra bukkanó katona nem késlekedik, utasításodra azonnal sarkon fordul, hogy elvezessen a helyszínre, sietősen lépkedve oda, ahonnan továbbhaladhattok. Az újabb parancsokra a katonák bólintanak, és csak egymásra kell nézniük, hogy tudják, ki marad, ki megy, a hírhordó meg csendesen, de tempósan indul meg a többieket megkeresve, hogy közvetítse akaratodat. Akik maradnak, azok hűségesen követnek, továbbra is tartva egy kényelmes távolságot, ugyanakkor kellően közel is maradva hozzád, hogyha váratlan támadás érne, azonnal meg tudjanak védeni.
- Ha az úrnő gondolja, akkor elrendelhetjük ezeknek a dögöknek a kiirtását - hozakodik az ötlettel elő az egyik katona, látva, amint végzel pár állattal, társulva benne egy-kettő megölésének erejéig.
A megszólított újonc egy kissé feszült, ám egy nagyot nyelve már indul is, hogy előtted haladva megvilágítson mindent a kezében lévő fáklyájával. A másik katona mögötted elmosolyodik, mintha valami hasonlóra várt volna, ám elsősorban inkább egyfajta elégedett káröröm az, ami süt pillantásából. Ha esetleg hátrapillantasz rá, akkor azonnal visszaveszi a fagyos fapofát, persze egy pillanatnyi késéssel, így valamelyest szemtanúja lehetsz az elégedettségének. Aztán lehet, betudod egyfajta képzelődésnek.
Az ifjonc halad, lépteivel itt-ott kissé ügyetlenül kerülve ki a liszt mutatta nyomokat, véletlenül sem akarva ellehetetleníteni a követést. A csatornarendszer egy darabig csendes, aztán váratlanul csobbanás visszhangja jut el hozzátok, és könnyedén megállapíthatja bármelyikőtök, hogy ez egy nagyobb testű lényé. Esetleg a betolakodó lenne?
Nem nehéz felmérni, hogy merről jött a hang, és ha futólépésbe parancsolod az előtted lévőt - vagy kikerülöd -, hogy mihamarabb beérhesd az esetleges támadót fegyverrel a kezedben, akkor az első sarkon befordulva láthatod, amint eltűnik a következő kanyarban egy sötét alak; köpenyének hullámzását még bőven végigkísérheted, aminek tökéletes feketeségét megtöri a liszt okozta szürkés árnyalat, majd eltűnik a fal mögött.
Lisztnyomok nem maradnak már utána a továbbiakban, amiket követni lehetne, ám így is jól láthattad, hogy jobbra fordult. A fáklyás katona vagy a nyomodban lohol, vagy előtted, követve a figurát, kardot rántva másik kezével, és ha el is veszítenétek pár pillanatra a célszemélyt, akkor az egyébként száraz folyosórészeken megtaláljátok a vizes cipőnyomokat. Bizonyára nagyot zakózott a bűzös folyamba, mert elképesztő mennyiségben csöpög a ruhájából a szagos csatornalé.

Nem nyugtat meg a gondolat, hogy a kémek sem tudnak sokkal többet nálunk. Régen hallott történet az udvarban játszódó játékokról, melyek általában abban fulladnak ki, hogy az egyik másik vezető hirtelen megerősödik, vagy éppen elmerül a mélyben. Dühít a gondolat, hogy a többiek ilyesféle dolgokkal akarnak ellenem fellépni, ugyanakkor nem is vártam tőlük mást. Így csak kissé előredőlve nyugtázom, hogy mindebből a dologból minket még nem érint sokminden.

Ellenben a csatornákban kezdenek elindulni az események. A megtalált liszt nyomok után hamar eljutottam a csapatommal a "nedvesebb éghajlatra".
-Előbb utóbb muszáj lesz velük foglalkozni, mert egyszer marad nyitva ez az ajtó is és akkor az életben nem tudjuk ezeket megállítani. Ezért is fontos, hogy ami zárva kellene legyen, az úgy is legyen.-mondom neki kissé erőteljesebben, hogy tudja, nem véletlen mondom ezt most úgy ahogyan. Bár nem lehetek benne biztos, hogy ki hagyta nyitva a lejáratot, de ha a raktár és a csatorna közti így maradna... Nos hamar mindenki éhezni kezdene. Persze ilyenkor csak remélni tudom, hogy nem egy részeges őr hagyta nyitva azt odafent, de ha ez mégis így lenne, akkor fejek fognak hullani.

Miután pedig a fáklyával előre küldtem az újoncot úgy éreztem, mintha régi szép emlékek merülnének fel bennem. Még amikor édesapám tanított pár dologra, volt, hogy én lettem előre küldve, mint aki tartja a fáklyát, de persze az igazi oka ennek, hogyha valami hirtelen kiugrik a sarkon, akkor az első jól maga alá csináljon, mi meg ha a támadót megöltük jót röhögjünk az ijedten.
Így nem szólok egy szót sem, amikor hátra pillantok, csak egy apró mosoly jelenik meg az én arcomon is, de csak úgy, hogy ne lehessen látni.
A szép gondolatokat azonban egy nagy csobbanás töri meg, ami egyértelműen nem béka ugrása és patkány elrohanása közti intervallumba tehető, így hamar kiadva a katonai kézjeleket intem nekik, hogy amilyen halkan lehet menjünk előre és próbáljuk meg elkapni a tettest.
Én az oldalsó kis szárazabb részeken ugrálok előre, míg az újonc a fáklyával véve a lapot lassan és komótosan halad továbbra is, amolyan elterelésként.
Annyira jó érzés, amikor a dolgok olyan szépen alakulnak. A sarkon ahogy befordulok látom a behatolót. Sajnos a legrosszabb ami tudott történni, egy kém az. Intek, hogy a többiek is siessenek utánam én pedig előre futva már a száraz részen követem az alakot.
Előkapom a tőrömet és szorosan megmarkolva felkészülve készülök rá, hogy ráugorjak, vagy éppen ledobjam magamról a valószínüleg jól képzett sötét tünde kémet.
Amikor ilyen feladatra küldenek valakit, az jól képzett és erős harcos, így nem árt tartani tőle egy kicsit. Persze most ami jobban zavar, az az, hogy tiszta trutyi lesz amikor találkozunk.
De nem szabad egy kicsit sem lemaradni! Teljes erőből kell utána eredni!

//Mesélői//

Nagyon is jól teszed, hogy nem mutatod a vigyorgó katona felé a jókedvedet, még a végén a fegyelme lanyhulni kezdene, az pedig semmiképpen sem lenne jó, ha ez a teljes elkényelmesedéshez vezetne. Sötételfeknél mégiscsak megengedhetetlen, és mivel ebben a katonában is ott van ez a fajta mentalitás, azért attól még próbálja palástolni és magára erőltetni a fajtól megszokott hidegséget, káröröm ide vagy oda.
Bizonyára nem az újoncra figyelsz, hanem a saját utadra, keresve azokat a pontokat, amik mozoghatnak, megpróbálva kitalálni, hogy hol is lehet pontosan a betolakodó, ám ha esetleg mégis vetsz az ijfoncra pár pillantást, akkor láthatod, hogy párszor megremeg a keze. A fényviszonyokon persze nem változtat, ám a kard a kezében kissé bizonytalanul áll, és tudhatod, hogy van még hova fejlődnie a fiúnak, bár nem is azért van itt, hogy ne tanuljon. Talán szándékosan hoztak magukkal kissé gyávább kezdőket a csapat toborzói, hogy valamit tanuljanak – vagy elbukjanak szánalmas mibenlétük miatt.
Mindenesetre halad az adott tempóban, igyekezve nyugalmat erőltetni magára, ám szemeivel vadul fürkészi a sötétséget, hogy mikor fog valami szörnyeteg felbukkanni, ami keresztben nyeli le őt. A másik katona némán surran mögötted, majd mikor bekanyarodva rendeződtök, két társad sem marad le túlságosan a látványról. A fiatalabb homlokán aggodalmas ráncokat találni, míg a tapasztaltabb inkább csak ingerültté válik, hogy fogócskát kell játszaniuk, és bár a sötételf gyáva faj, a bátran gyávák közé tartozik. Nem egy gondolat futhat végig a fején, az viszont bizonyos, hogy roppantmód zavarja őt a behatoló jelenléte, és az első pillanatban ugrik rá vadászként, amint lehetősége lesz rá, hűséges kutyaként hordva eléd, ha elkapta.
Két katonatársad futólépésbe váltva próbálják tartani a tempót, végig szorosan mögötted haladva, és ha le is marad egyikük egyszer-egyszer, gyorsan lefaragja a kialakuló távot. Pár kanyart kénytelenek vagytok megtenni, mindig azt a fránya köpenyt látjátok utoljára a rajta lévő lisztnyomokkal, amik azonnal magukra hívják a figyelmet, így inkább tűnik fárasztónak és unalmasnak az üldözése egy idő után, na meg természetesen frusztrálónak, hogy ennyire lehetetlennek bizonyul az elérése, aztán…
PLACCS!
Egyenesen előttetek taknyol egy hatalmasat, ahogy lecsúszik a lába a járható rész széléről, pofával esve bele a csatornalébe.

Amrekth

Káromkodás található a posztban, aki erre érzékeny, az a színezett szöveget kerülje.

Csodás az élet piócaként, ezt ő már csak tudja. Semmit sem kell letenni az asztalra azért, hogy élelemhez és italhoz jusson, egyszerűen csak ügyesen kell beszivárogni a szervezetekbe, majd tolvajként lopni ki minden zseb tartalmát, és máris megteremtődnek az ideális körülmények. Nem kell szerepelnie, nem kell katonáskodnia és a flegma főnökök seggnyalóseregébe se kell beállnia, hanem elég, ha éli a maga életét kötelesség és gond nélkül. Nem is bírta megállni a lehetőséget, hogy az első adandó alkalommal ellopjon pár finom nassolnivalót az egyik szállítmány szekeréből, és igencsak finomnak bizonyult. Bár mi nem finom azokhoz az undorító, ocsmány rovarokhoz képest, amiket néha fogyasztani kényszerül, ha nem akar ténylegesen éhen dögleni? Mindenesetre lopott, mint mindig, kis híján még az egyik szekeret is elhajtotta volna, de az már túl nagy feltűnést keltett volna. Örült is, hogy ennyire nem erősítik meg a védelmet, és továbbra is sunyi módon eltulajdoníthatott minden kis finomságot, a cipótól kezdve a húsokon át az egészen luxusnak számító ételeken keresztül mindent. És nem tűnt fel senkinek! Vagy nem tettek róla bejelentést.
Mindenesetre beljebb merészkedett, egészen a falak mögé, megtalálva a maga kis útját odabentre a csatornarendszeren keresztül, aminek egyik járata egyenesen a raktárhelyiségbe vezetett. A RAKTÁRHELYISÉGBE! Hát leszakadt az álla meglepetésében, persze, hogy azonnal indította sörözéssel és borozással a betörésének napját, még jó, hogy nem volt feltűnő a behatolása, különben lehet, már a bitófán lógna, esetleg felnégyeltették volna és kitűzték volna a falakra kifogástalan tagjait. Na meg legalább kiszellőzött volna, ez sem egy utolsó előnye a büntetésnek, noha az élete fontosabb, minthogy a szaga eltűnjön, amivel sajnos nem mindig tud mit kezdeni, főleg nem a csatornában való mászkálás után. Adott esetben mondjuk besurrant egy fürdőbe, és még akkor sem zavartatta magát, ha valaki más után kellett bemásznia a hideg vízű kádba. Mégiscsak tisztább az a víz, mint a csatornalé.
Szóval egész nyugalmasan teltek a napjai, hála a démonoknak még az őrséget sem erősítették meg, mert vagy annyira el voltak halmozva élelemmel, vagy annyira beszariak a katonák, hogy ne jelentsék a főnöknek - mert hát a főnökök alapjáraton nem érzékelnek ebből semmit, övéké a püspökfalat, és csak utána mehet a többieknek az, amit meghagy. Persze itt most kiélvezhette kiváltságos helyzetét, hiszen a raktárban rengeteg kacatot talált az ételek mellett, amikkel eljátszhatta az időt - a csinos lányokról nem is beszélve, bár mérsékelte magát ezen a téren, még mindig óvakodva a feltűnéstől -, a szállítmány egy részének legdrágább részét is sikeresen elvette. Kényelmesen elhelyezkedett pár zsákon, csinált magának egy minitrónt is, amin úgy ehetett, mint a nagyurak. Jó, kis túlzással, de attól még a kényelme megvolt. Arról nem is beszélve, hogy ágyat is készíthetett így magának, bár aludni inkább visszahúzódott a csatorna közelébe, amit biztosan csak nagyritkán járnak végig, legfeljebb újoncok, de azokat meg kiüti. Kitapasztalta hát a belső járőröket, pontosan tudta már, hogy mikor jönnek le a pincébe vagy éppen miért érkeznek, és az, hogy hogyan jutott ki innét? Egyszerűen. Tolvajkulccsal! Hát ha már mestere ennek, mert valahogyan mindig ki kell mászni a kulimászból, akkor miért ne használta volna itt is?
Szóval az élet édesnek bizonyult, és egy darabig úgy tervezte, hogy befészkeli magát ide, amikor hallotta a raktárajtó nyikorgását, ráadásul egy egészen szokatlan időben, hiszen ilyenkor soha senki nem jön le. És, hogy a démonokat verje meg a ragya - amolyan koboldosan -, még az alatta lévő elhasznált liszteszsák is kiszakadt, és még szép, hogy beletenyerelt! Mi más is történhetett volna, ha nem ez? Csupa mocsok lett koromfekete és gyönyörűséges öltözete, ami lehetne akár selyemből is, de egyszerű, megfizethető darabokból van sajnos. Mindegy is, majd valahogy leporolja magáról, hiába lehetetlen ez a feladat.
Gyorsan betömte a képébe a cipót, amire gazdagon öntötte rá még a sietség előtt a lekvárt és a mézet, kiélvezve az ízkavalkád minden pillanatát, hogyha már elkapják és ki akarják majd csinálni őt, akkor legalább teli gyomorral történjék. Ez fontos.
Romhamléptekben indult meg a csatorna felé, feltépve az ajtót robogva végig a folyosókon, átszelve a fontos járatokat, egyenesen a kijárat felé, miközben azt ordibálta az őt üldöző katonák felé, hogy mekkora hülye pancserek - legalábbis a gondolataiban ez játszódott le. A megvalósítás? Hát... Igazság szerint abból állt végül, hogy kétpofára zabálta a maradék cipóját, csendesen és lassan elsettenkedve az ajtóig, amit halkan kinyitott és becsukott maga mögött. Na, onnan indult meg rohamléptekkel, a liszt miatt meg legfeljebb káromkodhatott, normálisan letakarítani magáról úgyse fogja tudni, hacsak nem csobban egyet az ürülékben, ahhoz meg egy ilyen kellemes ebéd után nem volt túlzottan kedve.
- Miért van minden kibaszott csatornában ilyen sötét? - szitkozódik halkan, ösztönösen maszatolva el képén a lekvárt és az odaszáradt mézet, tapogatózva haladva a sötétségben. Egy darabig teljesen rendben érzi magát, és már magabiztosan lépkedne a folyosón, azt gondolva, végig egyenesen vezet az út a szabadság felé. Még egy vigyor is megjelenik a képén, amikor egy lendületes lépéssel a talpa alá már nem simul semmiféle kikövezett út, helyette a mocsok, ami nem tartja meg testsúlyát. Egy pillanatra a szíve is kiugrik, ahogy hirtelen süllyed el, egyensúlyát elveszítve majdnem a szemközti út szélébe verve azt a csodálatos, gyönyörűen ívelő orrát.
- A picsába...! - szűri ki fogai közül. - Ennyit a halk közlekedésről, a kényelmemről és egy piócalét megvalósításáról. Azért azt a bort hiányolni fogom... - mormogja az orra alatt, gyorsan mászva ki, és mivel látja is a fáklyafény közeledését, és nem hülye ahhoz, hogy tudja, biztosan meghallották azok, akik követték őt, nem tétovázik sokat. - Kurva liszt is már, biztos a cipőmre ragadt, most meg a szart fogom magammal ráncigálni - folytatja a motyogó szidalmazást, és mivel már úgyis mindegy, mit tesz, rohamléptekkel indul meg egy sejtett kijárat felé, lábujjai közt érezve a vélhetően vizeletet, melytől újra és újra végigfut rajta az undorodó borzongás. Azt meg inkább nem is tudatosítja magában, hogy marhára fogalma sincs arról, merre kell mennie, csak úgy... Befordul itt, befordul ott, aztán amott, és még mindig látja, hogy mögüle érkezik a fény. Értetlenül pillant hátra, hogy most ennyire intenzíven követik, mint a vadászkopók, akik nem tudnak leszakadni róla egészen addig, amíg a szagát érzik vagy már ő képzel be mindent ezektől az andalító illatoktól, és megdöbbenve veszi észre a beforduló alakokat, míg válla felett hátrasasol.
- Mi a f...AAAAASZ! - fogy ki a lába alól ismét a talaj - pontosítva lecsúszik a nedves csizmájával, mert sikerül a lehető legbénább módon az út szélére lépnie -, majd képpel belezuhan az ürülék és moslék keverékébe. Azonnal keres magának egy kapaszkodót, sürgősen emelve ki a fejét a mocsokból, mielőtt belefulladna a szagokba meg beledöglene abba a fura ízvilágba, nagyot és hangosat lélegezve, ha már gondolkodni a továbbiakon felesleges, hiszen egyértelműen lebukott. - Úristen, szerintem lenyeltem - kap a szájához, kikecmeregve közben az útra, és amíg háttal van a kergetőinek, addig egy rántással lehúzza a fején lévő kötések egyikét a bal szemére, majd szembefordulva a követőkkel leül, lábait lógatva a csatornalébe. Úgyis átázott már és úgyis végig tocsogott az ürülékben, amíg rohant, és hogy még komikusabbá tegye az egészet, egészen fancsali képet vág a szájában lévő kellemetlen ízek hatására, miközben csámcsogásszerű mozdulatokat tesz. Nem csodálkozna rajta, ha úgy nézne ki, mint aki mindjárt felöklendezi gyomortartalmát, mert valahogy így is érzi magát, azért mégse a leggusztusosabb mások végtermékét ízlelgetni.
Szenvedve néz fel a katonákra és a tábornokasszonyra. Ha esetleg értetlenséget talál az arcukon vagy a tekintetükben, akkor megkérdezi:
- Most mi van? - tárja szét a karjait méltatlankodva. - Elkaptatok, ebből a helyzetből már nincs értelme menekülnöm, mert rám uszítototok egy bénítást vagy egy fájdalom átkát, aztán beszoptam, ha meg megdöglök, akkor normálisan dögöljek már meg, mert nincs kedvem feleslegesen szenvedni még előtte.

Nagyon érdekes, ahogyan az újonc előttem sétál, hogy miért figyelem őt útközben az oldaljáratok mellett egész egyszerű. Ha nem figyelném meg őt nem tudnám milyen tündék vannak alattam és szeretem, ha ismerek mindenkit, másnem arcról.
Néha megremeg a keze és néha mintha nem lenne teljesen nyugodt. Ilyenkor azt hiszem az jár a fejében, hogy meg fog halni, vagy egyéb aranyos marcongolós dolog ami nem is meglepő. Ezért érzem feladatomnak, hogy hozzászóljak.
-Mi a neved fiam?-kérdezem tőle, majd folytatom:-Azt hiszem ez jó kaland lesz neked, hogy a társaid közt dicsekedj a sikerünkkel.-persze, mivel bukás eleve nem lehet, ha mégis ez történne, akkor mind meghaltunk. Egyszerűen nem elfogadható. Na meg azért is mondtam ezt neki, mert így nem attól fog tartani, hogy vajon mikor öli meg egy Werit tigris, ami érthetetlen okoknál fogva idetévedt, hanem azon, hogy hogyan fogja elmesélni a barátainak ezt este a szállásán. Egy pillanatra hátranézek mit szól hozzá a tapasztaltabbunk, vajon érzi-e a jó szándékot, a bíztatást és a morál növelését, vagy néhány egyszerűbb fajtársunk módjára megvetően néz rám.
Azonban további szavaknak nincs sok ideje, hiszen hamar nyomra akadunk. Sarok követ sarkat amíg csak azt a foltos köpenyt látjuk amíg egyszer egy nagy placcsanást nem hallunk. Befordulva a sarkon mind a hárman kiábrándultan nézünk a fickóra.
-Hmm.... Nos teljesen igazad van, de nem mondanám épp normális halálnak, ha éppen egy darab ürülék lóg a hajamban. Fiúk kötözzétek meg vallatásra felvisszük. Neked pedig ha van eszed nem próbálkozol semmivel és hamar elmondasz nekünk mindent amit tudni akarunk.-mondtam végig erőteljesen és megvetéssel a kis "szarosnak". Való igaz elég undorító látványt adott, ahogyan a tünde szószerint feje bubjától a sarka csúcsáig a csatornalében úszott.
Innen a visszaút egy kellemetlen tünde szagával volt kísérve. Hamar kiértünk a csatorna végébe, ahol megálltunk.
-hívjatok ide pár lombi szolgát vízzel, tisztítsák meg ezt a szerencsétlen betolakodót, mert így ugyan nem viszzük fel a palotába, ennyire azért ügyeljünk a dolgainkra. Meg hozzatok neki friss öltözetet is, egy rabruhát mondjuk.-amíg várunk a fentiekre én pedig elkezdem a vallatást is:
-Minden kutatócsoporttól jelentést várok más jelek és nyomok iránt, hogy volt-e segítője. És ameddig ideérnek a szolgák, addig is elkezdjük a vallatást.-álltam közel az arcához, de persze nem elég közel ahhoz, hogy megharapjon, de elég közel, hogy a szféráját irritáljam--Csinálhatjuk egyszerűen is, vagy a durva úton is amit el akartál kerülni. Szóval mi a neved? Honnan jöttél és ki küldött?-talán a legfontosabb szentháromság, amit lehet kérdezni tőle. Így az előző pózban, a bűz ellenére várom a válaszokat, amíg meg nem jönnek a szolgák őt lemosni, ezután pedig úgy tervezem, hogy egyenesen a vallatóba vitetem, ahol este folytatjuk majd a faggatást, ha nem válaszol. A kemény úton persze.

//Mesélői//

A fiú meglepetten kapja fel a fejét, hátrapillantva rád a válla felett, teljesen értetlen képet vágva. Láthatóan nem számított arra, hogy bármi is érdekelni fog téged vele kapcsolatosan, így némi hezitálást követően válaszol csak:
- Styk – felel halkan, továbbra is kíváncsian figyelve téged, bár azért tesz próbát arra, hogy megpróbáljon ismét komolyabb fapofával bámulni, még ha nincs is benne túl sok sikere. Mindenesetre a következő megjegyzéseden elgondolkodik, mintha valami hátsó szándékot igyekezne felfedezni szavaidban, aztán megrándul a szája széle egy mosolyra, ám azt már nem láthatod, hogy az elégedettség szétterül az arcán, ugyanis előrefordul. A járása és a tartása azonban láthatóan magabiztosabbá válik, és már nem is reszket annyira, köszönhetően annak, hogy rávilágítottál, milyen csodás opciói születnek mindebből, ha túléli. Mondjuk az egyik légió vezetője tartózkodik mellette, azaz te, így miért is leselkedne rá bármi veszély?
A mögötted lévő katona, ha nem is mutatja ki túlzottan, attól még jól szórakozik, pár vonása erősen erre enged következtetni. Figyelembe véve, hogy alapvetően a légiód nem elsősorban a terror és fenyegetés terhe mellett növekedett és erősödött, hanem az általad is korábban emlegetett tisztelettel kísérve, az elfjeid számára megszokott ez a fajta bátorítás, még ha annyira nem is bevett szokás a közkatonák közt. Ott még mindig a sötételfes modor uralkodik, és különben sem számít akkora kitüntetésnek vagy dicséretnek, ha nem magasabb rangúak érdeklődnek vagy bátorítanak.
A fiatalabb katona teljesen elképed, mint ahogyan a tapasztaltabb is, bár utóbbiból pár másodpercet követően kitör a nevetés, persze a maga visszafogott módján. Azért nem lenne jó, ha esetleg többen tartózkodnának a csatornában és lecsapnának rájuk, noha köszönhetően a jómadárnak, így is tudják az esetleges társai, merre tartózkodnak. Az ifjonc némi értetlenséggel és undorral megy oda a betolakodóhoz, hogy a parancsodat teljesítse, a másik azonban meglehetősen jól szórakozik az egészen, és széles vigyorral teszi a dolgát, ugyanakkor nehéz lenne megmondani, hogy az öröm a tekintetében a kárörömé vagy a tiszta boldogságé, amit ez a bohóc természet vált ki belőle. Talán inkább a káröröm és az idegen szánalmassága az, ami kifejezetten mulattatja.

A fiatalabb vállalja végül, hogy eliramodik azért a néhány lombtündéért, a másik katona, bár vonakodva, de végül elindul, hogy megszerezze azt a néhány ruhát, előbb alaposan megnézve a behatolót. Nem mintha annyira érdekelné, hogy milyen méret kell rá, de azért mégse kéne olyat hoznia, ami biztosan nem jó rá. Még egyszer rád pillant, hogy egyedül hagyhat-e téged vele, bólintásoddal vagy valamilyen jelzéseddel meg már megy is, még azért megengedve egy szúrós és fenyegető pillantást a tolvaj pióca felé, aztán vélhetően megnyugodva tapasztalja, hogy néhán raktárban lévő fegyveres idetalál, meghallva érkezéseteket. A téged őrzők felállása így kicsit változik, és mikor megpillantják a bűzös, mocskos alakot, párak arcára kiül az undor. Amíg nem utasítod őket, addig ők csendben és némileg feszengve várakoznak, ennek következményeként pedig pár körig nincs mesélői.

Amrekth

A szenvedő ábrázata egészen addig marad meg, amíg az elképedést nem látja a három érkezőn, onnantól méltatlankodva és értetlenül bámészkodik, figyelve minden mozzanatot és cselekedetet, próbálva ebből kitalálni a rangokat, noha annyira nem járatos ezekben. Miért is lenne? Végig érdektelenül fogadta be ezeket az információkat, azt se tudja, mi a helyzet a sötételf politikában, annyira nem hozta mindez lázba, kívülállóként meg teljesen felesleges ilyennel foglalkoznia. Akkor inkább leszív másokat anyagilag, úgyse számít neki a másik jólléte. Elég az, ha ő jól van, a másik felőle meg is dögölhet, ha így magához engedte, noha most eléggé úgy tűnik, ő fog bitófára kerülni. Annyira azért nem vonzza ez a jövőkép, még ha nem átall viccelődni vele, de attól még... Eh, hol egy imposztor?
- Nekem mondod? – mutat magára kiábrándultan, mellkasához emelve mindkét kezét. – Legalább ha két cici vagy comb közt halnék meg, na, az maga lenne a megváltás, de komolyan. Akkor legalább boldognak mondhatnám a pusztulásomat – gesztikulál erősen, ami kimerül az értelmetlen hadonászásban, aztán tenyereivel támaszkodik a térdein, lábait továbbra is lóbálva a trutyiban. Nem mintha annyira gusztusos lenne, de ha már kénytelen volt így bemutatkozni nekik, akkor folytatja az idiótát, az úgyis hű a személyiségéhez. Azt nyilván nem fogja felhozni, hogy a másik kiváló halálmód teli gyomorral történjen, mert most tele a hasa, és nem szeretné, ha ennél az indoknál fogva a fejét vennék. Így is közel áll hozzá, és ha annyira nem szükséges, akkor nem feltétlenül esne le a pengeélről. Inkább tánol rajta még egy darabig, majd egy óvatlan pillanatban meglóg. Már ha tud, mert most se tudott...
Nagyra kerekednek a szemei, mikor még meg is akarják őt kötözni, ráadásul utána vallatás is felkerül a programlistájára. Hát kár lenne tagadni, hogy nincs az ínyére, mert egyáltalán nincs, és nem is akarja, hogy ilyesmibe keveredjen.
- Hé, kislány, én nem állok ellen, mondtam, hogy eszemben sincs meglógni, mert akkor rögtön kiherélnétek, a golyóimra meg még szükség van – tápászkodik fel, védekezőn emelve a kezeit maga elé, hátha esetleg meggondolják magukat az üldözői, ám látványra nem úgy tűnik, hogy bármi változást is generálna a megjegyzése. Persze... Végül is ő csak egy koszos csavargó, mégis miért kímélnék? Majdnem elenged egy szemforgatást és egy hangos sóhajtást, de időben elfojtja, megtartva az elképesztően értetlen ábrázatot.
- Hé, nemár – vonja össze kicsit ingerülten a szemöldökét, mikor elkezdik megkötözni, ám ahogyan azt mondta, nem áll ellen. Arra a helyes pofájára nem szeretne pofont kapni, még megvan a teljes fogsora is, és abból sem akar elveszíteni egyet sem, bedagadt szemre meg megint nincs szüksége. – Ez szoros – emeli meg a kezeit, amint csuklóinál összekötözték. – Nem lehetne lazítani rajta? – érdeklődik egy újabb szenvedő ábrázat kíséretében, és persze nyilván nem lehet, mert hát minek az. Olyan nagyot sóhajt, mint ahogyan azt ritkán teszi, majd ahogy meglöki az egyik katona őt, jelezve, hogy induljon, sértetten tekint rá. – Elég lett volna egy szó is, nem kell itt agresszívkodni, én se tettem - duzzog egy gyerekhez hasonló módon, azzal peckesen és felszegett állal indul meg, mintha ő lenne a kiskirály.
Végül is a mocsok királya jelenleg lehetnék, csak ne lenne ilyen gusztustalan az íze... Összerándul a gondolatra, legyűrve egy öklendezést, ahogy eszébe jut, min is kellett keresztülmennie az előbb, a gyomra pedig háborog. Hűbazdmeg, erre nem kéne gondolnom...
- Egyébként miért próbálkoznék bármivel is? - fordul a nő felé. - Az előbb adtam meg magam, és továbbra is beszopnám, ha csinálnék bármit is, még mindig ti vesztek körbe és még mindig megbaszhatom a képességeink miatt. Inkább nyugiban maradok, ezért is tartom feleslegesnek ezeket itten e - emeli meg a csuklóit. - És most nem a kézfejeimre gondolok, mielőtt lecsapnád - húzza is vissza hirtelen a feje mellé, a séta közben kicsivel később pedig ismételten megszólal, elmondhatatlanul unva a némaságot, jóformán beleőrülve a saját lépteik visszhangjába. - Egyébként mondták már, hogy ez a csatornarendszer olyan, mint egy labirintus? Kibaszottgyorsan el lehet benne tévedni, csodálom, hogy még nincsenek itt csontvázak. Mondjuk lehet, belökdöste valaki őket a mocsokba, hátha kiviszi... - néz körbe, nyomatékosítva állítását. - Ti hogy tudtok benne tájékozódni amúgy? A fáklyátok valami útmutató? Vagy szimplán megjegyeztétek a térképek alapján? BELETÖMITEK MINDEN KATONA FEJÉBE A TÉRKÉPET?! - szörnyülködik, a szája elé téve a kezeit, majd végigtapogatja a fejét, mintha meg akarna győződni, rajta nem hajtottak végre semmiféle kísérletet, amivel a koponyáját felnyitották.
- Kuss már - forgatja meg a szemeit a tapasztaltabb katona. - Inkább akkor beszélj majd ilyen bőszen, mikor kérdezünk téged - morogja ugyanaz.
- Csak irigy vagy a selymes hangomra, tudom én - fog vissza egy öntelt vigyort, amivel egy fájdalmas sóhajtást vált ki a másikól. - Amúgy fasza ez a hely, mármint nem a csatorna, hanem a csatornán kívüli rész. Pár helyre beugrottam, bár Capitallal még nem ér fel, de már alakul. Látok benne potenciált - magyaráz tovább, mint valami beszédkényszeres.
Úgyis az vagyok, legalábbis jelen felállás szerint... Lehet, túl régen találkoztam már bárkivel is - gondolkodik magában, a plafont fürkészve közben, a kijáratot megpillantva meg felkiált.
- ÓÓÓÓ, hát innét indultam! Mikor futottam előletek, ugye, mert a szívbajt hoztátok rám, ráadásul még az a kurva zsák is beszart, amin ültem - meséli lelkesen, lendületes léptekkel indulva meg az ajtó felé, aztán megtorpan, mire a mögötte lévő katona beleütközik, de magára se veszi. - Egyébként hány katona készül arra, hogy kardélre hányjon engem? Mert akkor sarkon fordulnék, továbbra sem szeretnék fájdalmak közt kinyúlni, az nem az én műfajom - rázza meg tiltakozólag a fejét.
- Csak menj már, a démonokra is - taszít egyet rajta a nyíló ajtó felé, amit újabb sértődéssel vesz tudomásul.
- Jól van, jól van, értettem - emeli meg a kezeit védekezőn, már amennyire összekötözött csuklókkal ezt lehet, az ajtón átlépve pedig meglepetten tapasztalja, hogy nem várja őket senki. Még. Biztos, hogy nemsokára jön még pár katona, a sötételfeket túlságosan gyanakvónak ismeri ahhoz, hogy csupán hárman legyenek itt.
Na, még te is gyanakodsz, de legalább élő példája vagyok a saját gondolataimnak és megállapításaimnak.
Mindenesetre egyelőre nem kényelmetlen a túlerő, de biztosra veszi, hogy nemsokára változni fog a felállás, és továbbra sem az ő javára. Egy csalót nem sokan támogatnának, főleg egy olyat nem, aki az imént lopta ki a másik zsebét, így nem számít túl sok jóra, de hát mindig is ilyesmiben volt része... Csak egy újabb slamasztikába került, ahonnan így vagy úgy, de kikerül.
Talán. Még mindig bármikor megdögölhetek, de ezt most én basztam el, hmh...
Szólásra nyitja a száját, aztán becsukja, mikor éppen a parancsokat osztja ki a nő, könnyeit morzsolgatva a szó legszorosabb értelmében - csupán könnyek nélkül -, mikor a mosakodás lehetőségét megadja neki, még ha csupán ezzel az a szándéka, hogy ne mocskoljon össze mindent. Attól még meghatódik, azért egy ideje már nem volt része normális fürdőben, és igazán jólesne neki, főleg akkor, ha meleg vízbe süllyedhet.
- Nem hittem volna, hogy valaha megélem azt a napot, mikor megfürdetnek - beszél kissé reszketegen és fojtottan, mint aki tényleg elérzékenyült volna csupán ennyitől, túlságosan is értékelve ezeket a lehetőségeket. Mondjuk a saját testszaga különösen nem zavarja őt, de ezt a könnyfakasztó bűzt azért eltávolítaná magáról, amint lehet. - A rabruhát viszont kifogásolnám - emeli fel összekötözött kezeit, kinyújtva jobbjának mutatóujját figyelmeztető jelleggel. - Valami normális göncöt szeretnék inkább, túlságosan kilógna a magamról alkotott képből egy olyan alantas hacuka. Elvégre én csak a saját magam rabja vagyok, másét nem ismerném el - jelenik meg egy újabb öntelt vigyor a képén, amit valószínűleg a távozó katona legszívesebben letörölne pár ütéssel, villanó tekintetére meg csak megvonja a vállát, megtartva a fölényeskedő és szórakozott vonásait.
- Naaaa, nevezzük inkább már beszélgetésnek, azt preferálom. Mennyivel könnyedebbnek és simábbnak hangzik, mint mondjuk ez a... vallatás? - fanyalog. - A sötételf szótárba úgyis belefér a beszélgetéshez a vallatás, de legalább én legyek már abban a hitben, hogy nyugiban megcsinálhatjuk.
Ahogy közel hajol hozzá a nő, alaposan megvizsgálgatja az arcát, az íveket, a szemei vonalát.
- Nem gondolod, hogy ez a szigor hamar ráncosítani fog téged? - érdeklődik. - Mármint félre ne érts, én csak a szépségedet féltem. Melyik katonának csorog utánad a nyála? - tekint az érkező katonákra. - Nem csodálnám, ha a harmad sereg rólad álmodozna, és talán még egy harmadot hozzácsaphatnál, ha mosolyognál. Mondjuk így - mosolyodik el szélesen, ahogyan azt egy gyerek tenné, ám ez a kérdések hallatán gyorsan lehervad róla. - Hajh, nem lehetne kivételesen az, hogy én kérdezek és te válaszolsz? Annyiszor megkaptam már ezt a kérdést, és kezdem botrányosan unni, és egyébként is jobban érdekelsz. Bár ezt a kellemes közelséget tekintve lehet, én is érdekellek téged - válik kissé gyanakvóvá és elgondolkodóvá az ábrázata, kisvártatva lassú bólogatásba kezdve, mint aki egyre inkább meggyőződik feltételezése valóságosságáról. - Smacizni még nem akarok, szerintem még túl korai lenne, azért annyira nem mély a kapcsolatunk, na meg nem is épp a legdicsőbb állapotomban vagyok jelenleg. Te vagy itt a főgóré? Csak mert elég lazán engednek az utasításgatásaidnak. Illetve leülhetek valahova? Mondjuk egy hordóra? Mert szívesen beszélgetek, de félek, hogy el fog tartani egy darabig, a menekülésben meg elfáradtam.

Nagyon nem volt ínyemre ez a figura, úgy néz ki mintha komolytalan lenne, bár jól tudtam, hogy inkább saját vereségét akarja palástolni. A női alakra tett megjegyzésére csak egy ilyen undoroó hümmögést hallatok, na mg figyelem ahogy elkapják véglegesen.-Nem lazítunk rajta semmiképp sem.-tettem hozzá hidegen, majd figyelve ábrázatát próbáltam kivenni azt, hogy vajon mire gondolhat. Ezzel ellentétben semmire nem tudtam rájönni.
Nem telik el körülbelül egy perc sem mire megint megemeli a hangját a kötözésével szemben, mire felemeli a kezét, én hátrapillantok egy apró mosollyal az arcomon, hogy van jobb ötletem is, de úgy hiszem olvasott bennem, mert rögtön hozzátette, hogy nem a kezeire gondol, pedig nem lett volna rossz ötlet lecsapni őket. De ennyi nem elég neki. Nagy beszédes ez a sötét elf, ami a fajtánktól egészen meglepő. Kérdések soraival bombáz engem, melyekre most még válaszolok.
-Természetesen ismerem a helyet, nekem kell is, sőt mindenkinek illik. Végső soron ez olyan mintha a saját testünkkel nem lennénk képben, mintha nem tudnánk mire vagyunk képesek.-néztem rá az egyik kezemre, hiszen amikor anno én is tanulmányoztam a térképeket apám pont ezeket a szavakat mondta nekem. Milyen érdekes, hogy mennyire megragad egy ilyen dolog egy kislány fejében. Utána kezdtem el tanulni vívni és próbálgatni magamat több más fizikai dolog terén is. Végső soron apám ösztönzésére.
Persze az én szavaim közben a többiek meglökdösik és fegyelmezik, amit nem ellenzek, sőt nagyon értékelném én is ha befejezné, főleg miután még mindig folytatja a dolgot.
Nem nagyon fűzök neki több választ amíg meg nem érkezünk a pincébe. Azonnal elküldök pár emberemet mosdatókért, ami természetesen nem az ő érdekeit szolgálja, persze ahogy vártam tőle ebbe is belepofázott, amire megforgattam a szemeimet, majd miután mindenki a dolgára ment feleltem neki egy rúgás után.
-Bármennyire is úgy tűnik nem vendég vagy nálam, hanem egy rab. Egy rabnak pedig rabruha jár, ami ha tetszik ha nem akkor is így marad.-felteszem neki a kérdéseim és közel hajolok hozzá, persze a válasz helyett ő kérdéseket tesz fel, a szépségemre vonatkozóan és egyéb dolgokra, amiknek semmi köze ahhoz amit én akarok megtudni. Összeráncolom a homlokomat és egy pofonnal jutalmazom őt, vissza felegyenesedem, majd hallgatva tovább a magyarázását teszem hozzá.
-Én a helyedben átgondolnám a helyzetedet, itt én vagyok a legjobb akit kapni fogsz hidd el. A többiek nem hiszem olyan kegyesen fognak veled bánni. Persze, ha nálam tovább feszegeted a húrt akkor én is átváltok a keményebb modoromra. Szóval...- ismét ránézek már kissé dühösen, miközben a tündék lassan odaérnek a mosdatni.
-Hmm, milyen kár... pedig szívesen folytattam volna még idelent. Mosdassátok meg őt és azután hozzátok a vallatóba, aztán szóljatok nekem.-majd elindulok, de az első katona mellett megállok és odasúgom neki úgy, hogy ne hallja a féleszű:-Ha bármivel próbálkozik akkor ne kíméljétek, csak egy kérésem van, maradjon életben, meg akarom tudni ki küldte.-ezután kissé ingerültem indultam tovább fel egyenesen a szobámba várva, hogy végezzenek vele. Nekem nagyon úgy tűnt egy jó félóra kelleni fog nekik és legalább addig sem kell halgatnom a hülyeségét. Beledőlve az ágyamba azonban egy dolog kezdett el foglalkoztatni. Vajon miért emlegeti ennyire a szexuális vágyait? Miért elemzett ki engem ennyire, amikor odahajoltam, talán ezzel is kereste a gyengeségeimet, a hibáimat?
Ha ez így van jobb lesz, ha átgondolom hogyan is vallatom ki őt.

Amrekth


Nyilván nem tud csendben maradni, hát miért is tenné? Közölte velük is, hogy irigylésre méltón selymes a hangja, és egyértelműen szereti ő maga is hallani, főleg akkor, ha már társasága is akadt. Azt meg minek vegye magára, hogy a többiek duzzognak és el akarják őt hallgattatni? Tök felesleges, a sötételfek mind hisztisek, titkon pedig biztos örülnek annak, hogy kotyorászik össze-vissza. Végre egy kis változatosság, és nem azt a mamlasz ábrázatot kell mindegyiküknek elviselnie, amit magukra kell erőltetniük, mert a barom vezetők megkövetelik, meg sötételf mentalitás, meg töke se tudja.
- Ahha – reagál ennyivel az épület ismeretének miértjére. Nem tűnik túl lenyűgözöttnek a magyarázattól,  ugyanakkor elgondolkodón fürkészi a fákylafényben megvilágított plafont, erősen tűnődve, mibe tudna belekötni, amivel tovább lapátolhatja a farakást a tűzre, hadd lobogjon. – Hát nem tudom, cicamókus, a saját testem is csak annyira ismerem, hogy nárcisztikus módon imádom, de egy épületet nem tudnék így imádni - emeli meg a kezeit, hogy a tarkójához tegye őket, lazán követve a nőt a továbbiakban.
Visszaérve a raktárba szomorúan fogadja a tényt, hogy körbeveszik, ráadásul esélye sincs egy gyors csókot nyomni ennek a morci asszonykának a szájára, pedig biztos jobbkedvre derítené. Sőt, kit nem lesz boldogabb tőle? Aki azt mondja, hogy nem, az biza hazudik.
Az öltözék természetesen nem megfelelő neki, hát mégis ki viselné el azokat a borzalmas, tisztátalan ruhákat? Mondjuk most minden tisztább nála, de azért mégis, ha megdöglesztik, akkor valami normálisban dögöljön már meg - ha már a teli hast kipipálhatták -, legalább ennyi sötételf tiszteletet adjanak már! Tudja, hogy úgyse érdekli őket semmi és senki, csak a gyanakvás vezeti őket, és ettől legszívesebben a falra mászna. Annyira fárasztó ez a túlzott fegyelem és túlzott gyanakvás, hogy...
...hugyoznom kéne. Nem kellett volna piálnom - vakarja meg az állát elbambulva, miközben elballagnak a katonák, és váratlanul éri őt a sípcsontján lévő fájdalom, mire akkorát nyerít, hogy valószínűleg az egész raktárhelyiség belezeng. A megütött pontra tapasztja összekötözött kezeit, fél lábon ugrálgatva, sértett gyerekként nézve fel rá.
- Ezt most minek kellett? - biggyeszti le túlzón az ajkait, álhüppögve közben. - Halálos sérülés is lehetett volna! Csoda, hogy nem döglöttem bele, azért ez durva! Olyan agresszív vagy nő létedre, komolyan, ha így folytatod, még egy ork nőstényt is lekörözöl, aztán dicsekedhetsz egy olyan benga, büdös állattal férjedül!
Morcosan egyenesedik fel, amint múlóban a fájdalom, duzzogva figyelve a nőt, és egyáltalán nem titkolja, hogy nem volt ínyére ez a rúgás. Hát mégis mit képzel? Csak úgy rugdoshat? Borzasztó, és így hódoljon neki az éjtünde!
- Végül is... - emeli állához a kezét tűnődőn. - Igen, ebben teljes mértékben igazad van, rab vagyok, csak azt sajnálom, hogy nem a szíved rabja, viszont, mivel a saját magam rabja vagyok, így tényleg rabruha jár nekem. Minő kár, hogy az a rabruha, ami rajtam van - tárná szét a karját, aztán realizálja, hogy összekötözték a csuklóit, hisztisen engedve le a kezeit.
Még mindig jó lenne lazítani ezeken a szarokon... De utálom, hogy állandóan megkötöznek!
Újabb szóáradatába kezdve amint meglátja a nőn a ráncokat, rögtön bizonygatón csillannak fel a szemei, megemelve mutatóujját a homloka felé.
- Látod?! Vagyis nem látod, de mondtam én, ráncoso... - És akkora pofon csattan az arcán, hogy azt egy betyár is megirigyelhetné! Kemény és katonás, ami abszolút nincs az ínyére, elvégre ő a finom kis kedveskedő mozdulatokat szereti és várja el egy nőtől, mindenesetre rátesz egy lapáttal: meg tudna állni a saját lábán, kellően sokszor pofozták már ahhoz, hogy ehhez hozzászokjon, de ahelyett, hogy kitámasztaná magát, akkorát taknyol, hogy azt fájdalmas talán még nézni is. Neki mindenképp, és végül megállapítja, hogy egyáltalán nem érte meg neki, de azért folytatja a műsort, ha már elkezdte.
- És még bántalmazol is! - mered rá nagyra nyílt szemekkel. - Szörnyű egy nő vagy, mondták már? Így hogy akarsz bepalizni? Nem kívántam soha senkinek ilyet, de te megérdemelnél egy barbár orkot magad mellé! - ül fel felhúzott lábakkal, úgy nézve fel a vezetőre, hallgatva további monológját. - Kettőnk közül szerintem csak nekem van keményebb modorom - böki ki teljes  hittel és meggyőzöttséggel az egyik legfontosabb információt, amit valaha mondhatott volna, és ezt olyan komoly ábrázattal mondja, hogy talán más kívülálló már régen elröhögte volna magát. Végig tartja ezt az ábrázatot töretlenül, és mikor megérkezik a tisztítócsapat, nem nyűgözi le őt túlságosan a látvány, mert nem az általa elképzelt cicis-popsis lányokat kapja, hanem egy ápolatlan, ragyás-ráncos vénembert, vagyis kettőt. Látványosan fintorog, ugyanis nem akarja, hogy az aszott kezükkel hozzáérjenek sima, sötétlő bőréhez, ám végül feltápászkodik a helyéről, és egy mélyet sóhajt, beletörődve a saját sorsába valamelyest.
- És én még azt hittem, törődsz velem - néz a nőre ismét szomorúan. - Vagy legalább végignéznéd, vagy mittudomén! Nyilván örülnék neki, ha a puha kezecskéiddel mosnál meg és vakarásznád a fülemet, de gondolom, ehhez nem sok kedved. Sajnos - sóhajt ismét egy nagyot, mint aki tényleg bánja, szenvedve emelve tekintetét azokra, akiket a megtisztítására hoztak.
Csak ne perverz vén faszok legyenek, mert akkor kiherélem őket itt helyben.
Egy darabig fürkészi a fogságban megtört alakokat, előbbi gondolatát el is engedve. Nem mondaná, hogy részvétet érez irántuk, de mindenképp szánalomra méltó az a szint, ahova ereszkedniük kellett, köszönhetően a rabszolgaságnak és az itteni borzasztó körülményeknek. És mindebbe megpróbálják őt beletaszítani! Hát micsoda dolog ez?! Valahogy a keblei közé kell... Szóval valahogy meg kell kedveltetnie magát ezzel az undok nővel, de ahhoz egy másfajta mentalitásra lesz szüksége, a hirtelen pálfordulás pedig veszélyes, talán túlságosan is. Na, majd alakul, előbb megfürdik, de lehet, átveszi a stafétát, és inkább saját magát tussolja meg a hozott vízzel és szivaccsal. Az se érdekli őt, ha a víz maga kicsit koszos egy korábbi fürdőzőtől, és az se különösebben foglalkoztatja, ha a szivacs már nem olyan puha, mint a kezdetek kezdetén.
- Hercegnő, tehetek egy javaslatot? - érdeklődik véresen komolyan, még mindig a vénembereket bámulva, és mikor a nő felé fordítja az arcát, hirtelen vigyorodik el. - Mosd meg azokat az arany kezeidet, mert a pofonnal pont letörölted a mocsok egy részét rólam. Hát mégis törődsz velem!


//Rövid mesélői helyzetjelentésként://

Amrekth megmosdatása után jelentik neked, hogy mit találtak nála: néhány szütyőben érmék, feltételezhetően a katonáktól lopott ezüstök ezek, az öltözéke alatt megannyi tőr, ezek közül nem kevés dobótőr, sokszor övvel felerősítve a tagjaira, de még a köpenye egy részét is ilyenek képezik. Címert, bármilyen légióra utaló jelet viszont nem talál senki, és ezt is közlik veled, azt feltételezve mellette, hogy bizonyára elég alaposan elsikálja a származását annak érdekében, hogy a ház, akit szolgál, ne bukjon le. Már ha persze szolgál bárkit is.
A fürdetése és a vallatóba vitetése után ismét bejelentkeznek nálad, hogy lekötözték, így a prédád kiszolgáltatottan üldögél egy széken rögzített karokkal és lábakkal. Ha elindulsz és belépsz a terembe, akkor az a látvány fogadhat, hogy a kedves behatolód - szinte már rá jellemző módon - eltaknyolt a székkel, a hátára esve, és ahogy meghallja, hogy látogatója akadt, úgy kell nyújtania a nyakát, hogy lábai közt átlásson.
- Ááá, hát itt a gyöngyvirágszál! - vigyorog rád szélesen, most már a rabruháiban.

Komolyan vicc volt ez a figura. Nem tudom, hogy mi volt az oka annak, hogy ideküldték, de azt nem tűrhetem, hogy csak úgy itt szaladgáljon. Remélem legalább ő volt az egyetlen, akit ideküldtek és nincs több a csatornában, vagy máshol. Ezen kezdek gondolkodni, mikor egy becenevet hallok, amire rándul a fülem. Cicamókus. Ez egy nem olyan szó amit eltűrök, de szerencsére a kísérőim tudják ilyenkor mi a teendő, hiszen azonnal fájdalmat éreztetnek vele a jól ismert módon. Reményeim szerint jól fel is visít, amire egy mosollyal tekintek hátra, értékelve az embereim lelkesedését és gyors reagálását. Persze, miután ők abbahagyják...
-Remélem tisztában vagy vele, hogy nem szeretem a beceneveket.-majd egy szúrós pillantás után a szemébe ráengedem a fulladás varázslatát is egy kis időre, hogy ezzel is példát statuáljak rajta. Remélem egyszer és mindenkorra megjegyzi ezt. Engem nem becézhet senki!
Persze nem állt itt meg az arcátlan! Amikor rúgással fejtem ki neki a véleményemet róla még rátesz egy lapáttal, persze ez engem nem borít ki, sőt egy rakás lehetőséget ad a kezembe.
-Hmm értem.-húzom egy mosolyra ismételten az arcomat, ezzel éreztetve neki, hogy rosszat szólt.-Szóval szerinted egy barbár vagyok? Egy agyatlan ork? Fiúk, amíg nem leszek itt remélem megmutatjátok neki, hogy mi jár ezért, nincs most hangulatom ahhoz, hogy a véres arcát figyeljem. Lesz ma még rá lehetőségem.-néztem vissza a rabra, ahogyan a mellettem álló örök felé sétálgattam a lábaimat egymás után téve. Nem lenne jó, ha megint megkínoznám... Még megszokná, inkább pár katona kiéhezett fantáziájára bízom az estére.-Ma ha végeztem vele, akkor bárki meglátogathatja. Csak maradjon életben.-nézek rá a kezemre a végén undorodva és mielőtt még a mocsokhoz nyúlnának lemosom a kezemről induláskor a trágyát.

Ezután a szobámba keres fel az egyik katonám.
-Rendben köszönöm. Akitől elloptak pénzt annak adjátok vissza, a fegyvereit egyenlőre a raktárba tegyétek le, azt még eldöntöm mi lesz a sorsa. Van még más is?-kérdezem tőle, majd ha nincs más akkor ismételten megköszönöm és elengedem őt.
Pihenek egy kicsit mielőtt megint kopognak nálam. Készen állnak. Remélem nem verték meg suttyomban... De aztán kitudja. Leveszem a csukjámat a fejemről és egy tőrt teszek a csizmámba, majd úgy indulok meg a vallató felé.
Talán ez a kedvenc helyem a kastélyban, hiszen ott mindenféle vágyamat kiélhetem a fogjokon, anélkül, hogy bárki is elítélne.
Az ajtó előtt két őr áll. Szólok nekik, hogy senkit ne engedjenek be, majd kinyitva az ajtót bemegyek rajta. Odabent egy undorodó hanggal nyitok, ahogyan meglátom a fetrengő féleszűt:
-Uggghhh! A démonok veled vernek engem!-mondom neki felé állva, de nem segítem fel őt, inkább a lába közére teszem a csizmám sarkát és megszólalok.
-Úgy látom nem tanultál odalent a becézésből mi? Nos van egy rossz hírem, kint sikolyokat várnak, és én nagyon, de nagyon szívesen adom meg nekik. Szóval legyél jó fiú és kezdj el nekem mesélni, hogy mit keresel itt, ki küldött, és ahogyan fogalmaztál a szokásos dumákat, különben a két kicsikéd a lábad közt nagyon hamar palacsintává lesznek!-vettem agresszívra a hangsúlyt. Talán ebből megérti, hogy nem kívánok vele kesztyűs kézzel bánni és ezt azzal mutatom ki, hogy elveszem tőle a jövőjét. Azt ami minden férfi gyengéje. Remélem valahol mélyen, hogy nem akar majd válaszolni.

Amrekth

Igazából maga se tudta, mire számított, mikor elkezdte becézni a nőt. Általában be szokott jönni, és mindig ilyen kis kedves szavakkal cserkészi be a megfelelő helyeken gömbölyödő leányzókat, akik kuncogva fogadják bókolását és egy csábító mosollyal engedik be nem csak a szobájukba. Persze nem egyszer sikerült ennek a kémiai egyenletnek a végeredménye egészen másképp. Gyakran volt az is, hogy egy bazinagy pofont kentek a képére, amire újabb cukkolással kontrázott, próbálva megértetni a leánykával, hogy igazából biztosan tetszenek egymásnak, nem kell ennyire ellenkezni és titkolózni előtte. Jó, igazából nyomult, nem tagadja, de hát mit csináljon a rátermett férfi, ha a férfiúi ösztönök hajtják?! Különben is, akire ráveti szép szemeit, azok megtisztelve érezhetnék magukat.
Most is valami hasonlóan elcseszettnek éli meg a helyzetet, más kérdés, hogy egyelőre ez a nőnek látszó valaki semmi nőiességet nem mutat, amit annyira keres a másik nemben. Lehet, most kéne lemondania róla, de hátha ez csak a felszín, hátha csak kéreti magát... Mert hát meglehet, hogy így van, és igazából ez a hideg-rideg-undok felszín valami elképesztően vad személyiséget és élményt rejt.
Szinte már bólogat, miközben elképzeli az egészet, tervezgetve  továbbiakat, amikor az őt kísérők totálisan kirántják az intim képsorok adta meditálásból. A visongatást abszolút nem sajnálja a társaságtól, és ha már molesztálják és bántják őt, akkor a kevésbé selymes oldalát is megismerhetik a hangjának, még ha bizonyára ez inkább szórakoztatja is őket. Igazság szerint nem is kifejezetten érdekli, ami fáj, az biza fáj, és bármilyen szégyenteljes is egy kormospofától ez, akkor is kifejezi, mert ő nem az a pacák, aki az érzéketlen tuskó kategóriába esik. Igenis vannak érzései!
- Hát feltűnt – tenné karba a kezeit kissé duzzogva, de megállja a mozdulatot, és inkább csak az ábrázatával fejezi ki ugyanazt az elégedetlenséget és kiábrándultságot, hogy mégis milyen méltatlanul viselkednek vele szemben. Igazán nem érdemli ezt meg, persze ha ezt közölné is, akkor aligha jutna el bármelyikőjük agyába, így inkább hagyja. Egyébként se akarja, hogy ennél tovább macerálják, ha nem kell, nem azért jött ide, hogy agyonveresse magát és továbbra sem ez a célja. Azért azt a szexi testet, ami az övé, megtartaná és nem torzíttatná.
Hirtelen torpan meg, mikor megfogan rajta a sötételfek jóformán már közismert képessége, és ha nem rajta csattanna az ostor beszédessége miatt, még meg is forgatná a szemeit, hogy mennyire kiismerhető húzás is ez. Szörnyen klisés alakok veszik körbe, csak ezt tudják csinálni, bántani! Persze most ő van bajban, és jó lenne nem kinyúlni, főleg nem egy ilyen némbernek a képességétől, és így bár álldogál mereven, próbálva úrrá lenni a saját testén, bámulva maga elé. Igyekszik lenyugtatni a gondolatait, azonnal csillapítani a pánikot, ami a hirtelen levegőhiánytól fellépne, elvégre ismeri ezt a mocsok képességet, nem eshet teljesen a csapdájába!
Mielőtt túlságosan kifejtődne a hatása, el is száll, és megkönnyebbülten lazulnak az izmai, finoman megsimogatja a nyakát, mintha meggyőződne arról, nincs ott kötél, ezt követően pedig kifejezi sértettségét és hisztis állapotát, ha nem is szavakkal, de a mozdulataival mindenképp. Azért ez mégiscsak bunkóság, így rátámadni indokolatlanul!
Az újabb magyarázására újabb válaszféléket kap. A nő mosolyát közönnyel fogadja, ahogyan az azt követő parancsát is, és egy nehéz, belefáradt sóhajtással újabb mondókába kezd.
- Jaj, a démonokra már, srácok, mindig csak az erőszak! – rázza meg méltatlankodva a fejét egy szemforgatás kíséretében, láthatóan nem lepődve meg a sorsán és nem is rettenve meg a veréstől. Más kérdés, hogy belül szarik a veréstől és attól, hogy esetleg csonkolásba fognak, de muszáj magabiztosságot mutatnia, hogy továbbra is a hülye bohóc maradhasson, akiként szeret viselkedni. – Nem hallottátok még azt a mondást, hogy szeretkezz, ne háborúzz? Én ennek a szövegnek a megszállott híve vagyok, higgyétek el, sokkal kellemesebb ilyen életszemléletet követni, mint a háborúzz és csak érdekből szexelj dumát.
Hátrébb mintha röhögést hallana, és ez egy halvány félmosolyt csal az arcára; legalább valakibe szorult egy kis humor, noha meglehet, csak a lehetőségekkel játszik, amik felmerülhetnek. Simán küldhetnek pár vén faszt, akiknek nem jutott nő, és azért ez egy undorító húzás lenne, és reméli, hogy csupán ő viszi túlzásba ezt és másnak nem jut eszébe. Kissé kellemetlen lenne, de azzal a lendülettel csapná is ki a vénséget, mert nincs kedve a seggét beáldozni egy nem éppen nemes cél érdekében, és attól még, hogy egy sunyi tolvaj pióca, megvan a becsülete. Szerencsére erre nem kerül sor, bár amennyire nyeszlett alak az itteniekhez képest, bizonyára senkinek sincs kedve még zsáknak használni se, annyira nullának látják azokat az egyébként csodálatos fizikai adottságait. Vagy talán meghagyják a főnökasszonynak az első ütés örömét... Fene se tudja, egyelőre örül, hogy megúszta egy mosakodással és azzal, hogy benyúlták a cuccait.

A katonák mást nem találnak nála a korábban említett tárgyakon és ruhadarabokon kívül, legfeljebb még az egyik szemét takaró szövetet említik, amit semmiképpen sem adott át senkinek. Azt makacsul magán tartotta és semmi esetre sem volt hajlandó levenni, a démonoknak hála pedig nem is szekálták vele sokáig. Aztán persze felvette a nem túl elegáns ruháit, de megtették pizsamának, utána pedig elkísérték a vallatóba, ahol egy cseppet sem kényelmes székhez kötözték... Hát, örülne annak, ha kötözőset játszanának, de amíg nincs nőnemű a szobában, addig nem süti el ezt a borzasztóan elhasznált poént, és talán a kedves háziasszonyt fáraszthatja vele a továbbiakban. Talán a szar viccekkel belopja magát a szívébe, bár erősen kételkedik benne.
Óvatosan hintáztatja magát, hátha az idő gyorsabban múlik tőle, miközben a jóformán a semmin gondolkodik és azon, vajon a cuccai hova kerülhettek. Egyelőre nem aggódik afelől, hogy mi lesz vele, valahogyan majd kivágja magát, mint ahogyan mindig is szokta, de felesleges köröket és kitérőket nem fog tenni, mert az csak időhúzás és nem mindig van értelme. Ilyen helyzetben biztos nem. Aztán, hogy magához is hű maradjon, véletlenül a kelleténél jobban löki meg magát, és sikeresen esik egyet hátra egy nyekkenés kíséretében, természetesen a kint őrző katonák csak röhöghetnek halkan az orruk alatt, amilyen szerencsétlennek találják őt. Végül is... HA a helyükben lenne, ő is röhögne, ettől függetlenül a lábfejeivel kalimpálva gondolkodik a továbbiakon, játszadozva a képzeletével, amíg be nem jön ez az undok nőszemély, aki végig csak bántani tudta idáig, minimális jelét mutatva annak, hogy törődik vele. Persze attól még megérdemel egy kedves üdvözlést, hátha enyhül a drága és hátha, ha már kettesbe kerültek, kicsit engedni fog.
- Naa, most miért?! - válaszol kissé kiábrándultan. - Pedig én a legjobb áldás vagyok, akit valaha kaphatsz! Helyes vagyok, vicces vagyok, jófej vagyok... Kell még ide más? - érdeklődik egy bájos mosollyal, látványosan próbálva így kedveskedni és olvasztani a fagyos szívet, ám mikor a cipősarok a koronaékszerhez kerül, azonnal elsápad. Már amennyire egy sötételf képes elsápadni kormos bőrével.
- Hé, bogárka, igazán nem kell ezt... - mondja egy esetlen mosoly kíséretében. - Jobban szeretem, ha puha kezek közt van, sem én és sem ő nem pártoljuk a cipőtalpakat. Tudod, kicsit fájdalmas a dolog - magyarázza, és cseppet sem nyűgözi le az agresszivitás, mi több, inkább aggasztja. Egy mély levegőt vesz, valameddig benn tartja a levegőt, miközben szinte már könnyezve bámul a lába közére, magában elküldve a démonok segglukába ezt a nőt, hogy ilyen módon visszaél az előnyeivel ahelyett, hogy másképp használná fel...
Lassan kifújja a levegőt.
- A kellemetlen és előnytelen szituációra tekintettel megkérdezném, hogy az őszinte választ várod vagy azt, amilyen választ hallani akarsz? Csak mert a kettő közt lényegi különbségek vannak, és az őszinte válasszal nem hiszem, hogy elégedett lennél vagy elhinnéd, a tökeimet meg még meg akarom tartani és inkább hazudok annak érdekében, hogy használhatóan megmaradjanak.

Szerencsémre most minden olyan nyugodt körülöttem hála annak, hogy a fiúkra bíztam a srácot, hogy az elképsztően jól esik. Persze nem lehet minden ilyen szép és jó hiszen egy bizonyos sötét elf jár a fejemben... Az a bizonyos féleszű, aki annyit magyaráz, hogy még rosszul leszek tőle. Errefel nem ám kussba maradna a többszöri figyelmeztetésre! ÁÁ Nem inkább tovább tolja a hülyeséget. Néha azért tényleg lehetne pár normális foglyom is...

Persze ezt az egészet csak tetőzi, hogy amikor a második találkozásunk van, szerencsére már nem dzsuvás alakkal találom magam szemben, hanem aki felborult egy székkel. Mint egy idióta... Hogyan sikerült elérnie ezt? Mindegy, meglepődésem jól el rejtve őrzöm meg a hideg vérem.
-Bogárka? Hmm?-helyeztem rá arra a bizonyos lábamra egy kis súlyt. Majd arcomra kiült egy kis megvetés.
-Nos akkor játszunk kicsit bogárka, mit szólsz hozzá?-egy mosoly ült ki az arcomra, miközben előre dőlve néztem rá, hajamat óvatosan fülem mögé tűrtem, majd elvéve a csizmám az ágyékáról egy lábbal állítottam fel a székével együtt.
-Hmmm...-kezdtem el körülötte sétálgatni miközben az egyik előkészített szép tőrt megragadtam és a körmöm kezdtem el vele piszkálni.-Egy jól ismert játék, kérdezz-felelek, én kérdezek, te felelsz, ha nem az őszinte választ hallom, bármennyire is legyen az hülyeség akkor lehet ez az apró fémecske, meglátogat téged közelebbről is.-álltam meg előtte egy pillanatra megmutatni a tőrt közelebbről is. Éles volt kegyetlenül és jól láthatóan a markolata csontból volt. Majd miután egy újabb mosoly múlva elindultam körbe kezdtem el neki sorolni a kérdéseket.
-Mi a neved? Honnan jöttél? Ki küldött és miért? Hallgatlak-lépkedésem csak úgy visszhangzott közben, majd a végén megálltam mögötte
-Ajánlom ne játszadozz velem bogárkám-tettem a két kezem a két vállára, mintha csak át akarnám ölelni egy pillanatra, de legalább olyan gyorsan kaptam el a kezem róla, mint amennyire gyorsan odatettem. De talán ez elég neki, hogy beinduljon nála valami... főleg hogy picit selymesebb hangon teszem hozzá:-Talán még... talán jutalmat is kapsz ha jófiú leszel, de ha nem, nos tudod már mi a tét.-néztem rá a vállam fölött miközben az ajtó előtt megálltam és megfordultam.-Nos? Mi legyen?-ha esetleg megint arcátlankodna pedig rögtön összeráncolom az arcom dühösen és legalább annyira erőteljesen megyek felé, mint ahogy először. Kegyelmet nem tűrve.

Amrekth

Fogait csikorgatja, amint a kelleténél több súlyt érez a kelleténél intimebb helyen. A bánat enné meg ezt az alakot és egy ilyen van ebben a posztban! Még mindig utálatos ez a sötételf társadalom, hogy a hozzá hasonlókat nem hagyják kiteljesedni, pedig mennyivel szebb világ lenne, ha ő uralkodna.
- Jó-jó-jó, felfogtam! Azért ez durva, mennyire nem szereted! Csúfoltak gyerekkorodban és azért nem viseled ennyire jól? – tárná szét a karjait értetlenül, lekötözve viszont legfeljebb a kézfejeit fordíthatja valamennyire. Reméli, hogy hamarosan lekerül róla a láb, mert bár a veréseket és provokálást alapvetően jól viseli, az ilyenekért nem különösebben rajong. Azért van egy határ, ameddig képes elviselni a taplóságot, de ez már sok. A kicsikéit így fenyegetni egy megbocsáthatatlan bűn!
- Ó, kösz, így azért jobb – kényelmesedik el valamelyest, amint felállításra került és még a talp is elkerült az ékességéről. Nem mintha akkora hálát érezne magában… Jó, mondjuk mi a frászra számított ettől a némbertől?! Már a kisugárzása is rossz és a szeme se áll jól, a sötételfeknél meg az a menő, aki ilyen eltorzult valaki. Komolyan nem kéne rácsodálkoznia még mindig erre, csak idáig nem kellett félteni a tökeit, mert másfajta fájdalmakkal és veszteségekkel dobálóztak, a jelenlegi helyzet meg mérföldekkel súlyosabb az eddigieknél.
Amennyire tudja, figyeli a nőt, követve a mozdulatait, tartva még mindig a közönyös pofát, és bár egyáltalán nem örül annak, hogy így megszopta, muszáj pókerarccal bámulnia rá. Még a végén minden kis apróságot ellene fordít, aztán sírhat, a sírás meg nem éppen férfias és nem is illik hozzá, szóval… Ja, el kell kerülnie az elkerülhetetlent.
- Na, szuper, sajnos valóban nem új ez a módszer, de mivel bevallottad, nem pofázok arról, mennyire unalmasan bevett. Kár, hogy hatásos – húzza el a száját kedvetlenül, valamelyest ellazítva az izmait, mert ha őszinte választ akar, akkor azt biza meg fogja kapni, sok titkolni valója nincsen. Kérdés, hogy tényleg mennyire lesz vele elégedett, mert az ilyenek mindig akarnak valamit hallani…
Kissé össze is szűkíti a szemeit, amint a másikat fürkészi, mintha próbálná leolvasni róla, mit gondol, a közeledését követően bemutatott tőrön pedig végignéz, a felvett fapofával, egyáltalán nem mutatva ki, mennyire ódzkodik a fájdalomtól, amit okozhat. Tuti beszarna már attól a kis vágástól is, amit ez a szar okoz egy leheletnyi mozdulattal. Amennyire lehetősége van rá, kerüli egyébként is a kínokat, hiszen nem csupán nárcisztikus önimádatába nem fér bele, hogy sebeket szerezzen a még mindig vonzó és ellenállhatatlan megjelenésén, hanem úgy egyébként az önképébe sem, ezért is lett részben tolvaj szarka. Akkor legalább nem sebesül, de ha lebukik, akkor hatszoros szarban találja magát, mint egyébként, és gyakran kifizetődő, csak éppen most nem.
- Kíváncsi vagyok, milyen csontból készült. Ha itt döglök, akkor az enyémből is egy ilyet csináltatsz? – érdeklődik egy önironikus mosollyal a képén. – Ja, várjunk, vélhetően inkább a kutyáknak dobod, az elvégre méltóbb hozzám, nem igaz? – válaszolja meg a saját kérdését egy újabbal, a nőt hallva meg még egy mély levegőt vesz, hangos, gyerekes sóhajként fújva ki, mintha a haját próbálná kifújni a szeméből. – Jó, ha a válaszokat hallva kinyírsz, akkor hazarohanok anyához és megmondalak neki – néz rá egy gyerekes mosollyal, mintha ez akkora előny lenne, de aztán a fejét odarántja, ahol érinti őt a nő, és mikor elkapja, akkor nem pillant utána. Lassan fordítja tekintetét az irányába, amint próbálja őt fűzögetni, melytől fejét nemlegesen rázva elmosolyodik, és hangosan felröhög.
- Figyelj, ezt ne erőltesd inkább, nem áll jól! - kacarászik jókedvűen. - Ha folytatod a kedveskedést, nyilván elintézed, hogy ágyba akarjalak vinni, és egy hozzám hasonló pitiáner szexmániás tolvajt egyébként is könnyedén becserkészhetsz ilyen trükkökkel, de azért na... Ne nézz már madárnak, az ilyen hirtelen pálfordulások olyan büdösek, mint a záptojás. A jeges, felfedezni való lánykákat meg úgyis jobban szeretem - kacsint rá. - De a témára térve, hátha esetleg mégis betartod a szavad és megjutalmazol akár magaddal, amit erősen kétlek, akár egy gömbölyded leánykával, amit megint kétlek... Állítólag Amrekthnek hívnak, de szerintem a saját anyám se emlékszik rá, egy seggdugasz démon faszáról jöttem – jó, igazából egy sötételféről -, küldeni senki nem küldött és indok se volt rá. Egyszerűen éhes voltam és gondoltam, valahova ideiglenesen befészkelem magam, más kérdés, hogy szar került a palacsintába, szerencsére nem a szó legszorosabb értelmében, és most itt vagyok – vonja meg a vállát, és ránéz a nőre. – Elvégre ez egy hivatásos pióca dolga; másokon élősködni, én pedig ezt teszem. Ennyi - tárná szét ismét a karját, de újfent csak a kézfejeivel kalimpálhat. - Címer nincs nálam, mert nem tartozom sehova, csak ahhoz, aki megfizet, mindenkitől csak lopok, akit meglátok és nem kevés olyan drága ismerősöm van, akik haragszanak is emiatt rám. A pénzüket elköltöm piroslámpás házakban és piálásra, mert hát mi másra is lenne értelme, ha a többit ellophatom, és innen se loptam semmi mást, csak kaját és pénzt, csak éppen elfelejtettem elszökni, mert egy balfasz vagyok, aki a menekülését is elbassza. Remélem, kielégítő választ adtam - mosolyog a végén rá, és csak imádkozni merhet valamelyik kegyesebb démonhoz, hogy ne vágja el azonnal a torkát. Ha esetleg akkora lendülettel megindulna felé, akkor biztosan felborítja saját magát, hogy valamelyest késleltesse a végzetét, egyébként, ha a nő úgy ítéli meg, akkor nem biztos, hogy sokáig tart eddigi csodás élményekkel teli élete.

Nem méltatom válaszra őt a csúfolással kapcsolatban. Mostanra kitalálhatta a srác, hogy vezetőként nem fogom engedni, hogy ilyesfée szavakkal illessenek. Így javarészt pár szónál többel nem jutalmazom őt. Pár megjegyzése attól van -szokásához híven- de ezzel sem foglalkozom, maradok szimplán az üzletnél így csak azokat mondom el neki. A tőr viszont őt is érdekli. Végső soron miért ne mondhatnám el neki?
-Nos ha tudni akarod éppenséggel egy werit tigris combjából van. Én vadásztam le még kiskoromban, azóta ezzel a kicsikével szeretek vallatni. Belőled meg inkább csak egy játékszere lesz az egyik élőholtakkal próbálkozónak. Mert olyan is van, kitudja milyen nekrofil gondolatai vannak, de nem is érdekel, amíg fejleszti magát.-ezután a gyerekes viselkedésén meg sem lepődöm. Ahogyan pedig próbál engem kritizálni hamar kiábrándítom a szavai végébe vágva.
-ÓÓÓÓ kis naiv. Ne érts félre, nem fogsz engem, sőt egyik nőt sem látni ágyban, erről biztosíthatlak, de talán elintézhetem, hogy ne legyél kiláncolva, még az apró kacsóid megsérülnek, vagy eltörnének nem? Meg ha nagyon jó vagy talán még egy széket és kis innivalót is kapsz magadnak. Na csiripelj madaram.-direkt kezdtem el becézgetni, ha már egyszer a játékom egy időre.
Milyen kis naiv gyermeteg gondolat, hogy egy nőt adok neki, de méghogy magamat ajánlom fel! chö még mit nem! Ostoba állatja! De nem büntetem, had meséljen. Hátha ilyesféle fantáziáira beszédesebb lesz. Nem is tévedek nagyon. Végig figyelem minden vonását, hol közelebbről, hol messzebről, ahogyan mesél nekem magáról és hogy hogyan került ide.
-Szóval egy haszontalan patkány vagy mi? Hmm...-gondolkodom el hogy mi legyen vele most. A tőrömet minden esetre most elteszem egy időre, majd odasétálok elé megint és az arcába hajolok, de még mindig kellő távolságra.
-Hmm tudod mit elhiszem neked amit mondasz. De akkor áruld el nekem szépfiú, mégis miért ne öljelek meg, mint a társadalom piócáját? Végülis mindenkinek csak jobb lenne nélküled nem?-nézek bele a szemébe, hogy vajon egy ilyen közvetlen kérdésre mit felel.
Majd újra kiegyenesedem és hátat fordítok neki, újra elővéve a tőrt.
-Mi lenne az a dolog, amivel nekem hasznossá tudnál válni hmm? Vajon mi lenne az amit fel tudsz hozni mint értéket magaddal kapcsolatban hmm?-kérdezgettem miközben volt ideje gondolkodni, majd az utolsó kérdés végén megfordultam és a szemébe néztem ismételten mélyen. Érezze, hogy most komolyan gondolom, amit kérdezek és egy rossz válasz... Most az életébe, vagy épp a golyóiba kerülhet, még eldöntöm.

Amrekth

Hol a fegyvert bámulja, hol a nő arcát, miközben tömören elmeséli a származásának körülményeit, és nem tűnik úgy, mintha sokkal kényelmetlenebbül érezné magát, noha elsősorban azért, mert pont nem számít, miből készült. A lényeg még mindig az, hogy rohadtul fog fájni, ha azzal megvágják, ám az eddig tartott fapofa gyorsan mosolyba fordul, amint a sorsa kerül terítékre.
- Hát ha már hulla vagyok, akkor tökmindegy, nem? – vigyorog rá a nőre. – Az éjelfeknél egyébként se szokás a másik tényleges tisztelete sem éltében, sem holtában, mindenki vad és vadász egyszerre.
Annyira benne van a mozdulat, hogy az egyik lábát a térdére helyezze, kezével pedig rákönyököljön a szék karfájára és kitámassza a fejét kézfejével, miközben a roppantmód izgalmasnak talált társalgást folytatja, persze megkötözve erre aligha lenne lehetősége. Akármennyire is legyen szorult a helyzete és akármennyire is féltse mind a tökeit, mind a saját életét – bár a golyóit jobban -, nem tudná tagadni, hogy a nő maga mindenképp mulattatja őt a maga módján. Nem is sajnálja innentől a vigyorgást, noha egyre kevésbé azzal a bohócos módon.
- Ki hitte volna, hogy így lesz? – húzza fel a vállait némi látszattanácstalansággal. – Már eleve az hatalmas kegy tőled, hogy nagyon jó esetben pár korty vizet biztosítasz a számomra, nehogy véletlen szomjan pusztuljak. Azért abból az ízes borból mondjuk még szívesen fogyasztanék, ami a pincében van – bök állával lefelé, utalva ezzel a helyszínre, a saját meséjét követően meg eltűnődve pislog felfelé, és szinte látni lehetne, ahogy az állát megvakarja.
- Ja, fogalmazhatunk így is. A hozzád hasonlóak számára haszontalan patkány vagyok, akit könnyű eltiporni, egy másik réteg a pénzlehetőséget látja bennem, egy újabb pedig veszélyként éli meg a jelenlétem. Kinek mi, téged bizonyára az egyik réteg hisztis ágymelegítőnek lát, a másik pedig féli a hatalmad – biccenti félre a fejét egy helyes mosollyal a képén, figyelve, amint elrakja a pengét. – Jeeejjj! Az első próbán túlléptem! – rángatja kézfejeit úgy, mintha integetne, gyerekesen ujjongva. – Ne, ne vedd elő, add meg az időt a sikerélménynek, kérlek, szerintem kijár nekem, még ha utána egy kurvanagyot is baszol a fejemre - emelné meg a kezeit védekezőn, de a kötelek továbbra is szorítják őt a karfához.
Az fasza lesz, ha kidörzsölöm a kezeim ezektől a szaroktól... tekint le egy pillanatra a csuklóira, de aztán visszavezeti figyelmét a nőre, hogyha valóban fejbe akarja vágni, akkor arra számíthasson is.
Amint megemlítődik szépsége, elégedetten és magabiztosan húzza ki magát már csak a látvány kedvéért is. Meg azért na... Igaza van! Hát nála szépségesebb és helyesebb férfival aligha sodorhatná össze a sors, mert hát nála se szebb, se helyesebb nincs Neminra földjén.
- Na, csak elismered! Tudtam, hogy még a te mércéden is megütöm a szépségideált - tartja meg ábrázatán a levakarhatatlan vigyort, ám a folytatásra rögtön komolyabbá válnak a vonásai, ahogy összeszűkíti a szemeit, mintha próbálna a nő lelkébe látni. Végig tartja a szemkontaktust vele, lassan előrébb is dől közben, és még ha úgy is tűnik, egyáltalán nem áll szándékában fülbe suttogni, és ezúttal a csók szándéka meg sem fordul a fejében. Talán így egészen közelről nézhetnek farkasszemet, ha nem hátrál ki a másik, ugyanis most egyértelműen kész az üzletelésre a saját életéért a saját hülyeségei nélkül, és láthatóan igencsak magabiztosan áll hozzá.
- Ez csupán attól függ, ki hogyan akar felhasználni és ki mit lát bennem. Van, aki tényleg csak egy szexmániás baromként tekint rám mindenféle érték és kihasználhatóság nélkül, de ha belegondolsz, a feltűnésmentes beszökésemmel szerintem bizonyítottam, hogy nem egy egyszerű szexmániás barom vagyok...
Amikor megfordul, akkor kényelmesen ő is hátradől, nekitámasztva a hátát a széktámlának, továbbra is magabiztosan és nyugodtan mosolyogva a másikra, fürkészve a vonásait. A fegyver ismételt elővételével sem szakad el tekintetével a nőről, visszafordultával újfent tartva a szemkontaktust megrendíthetetlenül.
- Nos... Mi érdekel? Mások háttere? A többi vezető felszereltsége és felkészültsége? Különleges tárgyak? Esetleg... Más népek eltiprásának módjaira vagy kíváncsi? - érdeklődik. - Az árnyak közt is árnyként megbúvó tolvaj vagyok, és ha az életem vagy egy nagyobb összeg a tét, akkor nem követek el olyan faszságokat, mint ahogyan azt itt tettem határfeszegetésként, kíváncsian, mikor fog kiderülni az ittlétem. Beszökök oda, ahova kívánod, megtudom azt, amire kíváncsi vagy vagy éppen kideríthetem a módjait, miként kényszeríts térdre másokat... Akár... más népeket - pendít meg homályosan a másik számára talán igazán érdekfeszítő információlehetőségeket, függőben hagyva, nem mutatva ki, mennyire fúrja az oldalát, mégis miként fog reagálni a nő. Mindvégig tartja a magabiztosság és rejtelmesség maszkját, ami elképesztően egyszerű, tekintve, hogy nem a levegőbe beszél üres szavakat.

-Ez nálunk nem így van. Nálunk a tisztelet nagyon fontos, de te még nem értél el arra a szintre, hogy megérdemeld a tiszteletemet, persze esélyed van rá, mint mindenki másnak, de valljuk be nem egy olyan helyzetből indulsz, mintha csak bekopogtál volna.-Valamiért úgy éreztem, hogy ezt el kell neki mondanom, mintha csak kérte volna tőlem, hogy fejtsem ki, hogy miért is vagyunk mi másak. Ennek ellenére nem nagyon változtattam a stílusomon, hisz ahogyan kifejtettem, ő még nem érdemli meg ezt. Azonban szavaiból hamar le tudom szűrni, hogy mire is vágyódik most a legjobban, bár egyiket nem adhatom meg neki, a másikat mégsem dobnám el, sőt:
-Nos ha megérdemled kapsz a borból este. De csak ha tényleg hasznos vagy annyira, hogy a kincseimből meríthess egy pohárral is akár. Persze ahogy mondta nem vagy túl hasznos jelenleg...-de talán érezte egy pillanatra, hogy van esélye arra, hogy a standardjai magasabban legyenek annál, hogy épp-hogy nem hal szomjan szinten legyen.
Én most éppen annyira feleslegesnek látom őt, mint amennyire élvezem, hogy kicsit játszhatok vele, mint macska az egérrel. Persze hamar veszi komolyabbra a dolgot, ha éppen már a kérdéseimre felel. Ennek nagyon is örülök, így egy mosollyal és egy halovány nevetéssel jelzem a tetszésemet:-Ügyes jó fiú vagy. Szépen csiripelsz nekem Amrekth, úgye jól mondom? Mintha pici akcentusod lenne, szóval azt hiszem tényleg sok hatás ért téged... Mit szólnál hozzá, ha mesélnél még nekem egy kicsit a helyiekről, más táborokról és a többi fajról, választhatsz most melyiket akarod előbb elmondani, és mondjuk...-emeltem egy picit magasabbra a tekintetem gondolkodón, miközben a jobbomban lévő tőrt lóbáltam, akár egy kislány a buborékfújót.-mondjuk elengedném az egyik lábadat kezdetnek?-néztem rá, most őszintén, hogy ha mesél, akkor annak tényleg jutalmai lesznek.-Mit szólnál, ha attól függően amit mondasz még talán jól is járnál a szerencsétlenkedéseddel, persze annyira jól még nem állsz, de határozottan mászol egy kicsit felfelé a szememben, mármint értéket tekintve.-hamar oszlatom el a kételyeket benne, mielőtt azt hinné, hogy bármi más téren is jól állhatna bármikor. Persze abban igaza van, hogy kitudja mióta itt van nálunk, de ha csak az első jelentéseket is veszem figyelembe a lopásokról, akkor is már pár hete odalent van. Csakhát sokat akart a szarka, csak nem bírta farka.
Erre mondjuk kiváncsi vagyok, hogy ténylegesen ennyire jó vagy csak rátesz pár lapáttal. De meglátjuk mindenképpen.

Amrekth

Végig egy halovány mosollyal fürkészi a másikat ugyanolyan átható pillantással, mintha próbálná megtalálni az apró rezdüléseket, amik elárulják, mikor hazudik. Nem mintha egy sötételfnél ezt észre lehetne venni, és bár neki a szakmája miatt egyáltalán nem ártana az éjtündeimseret, annyira álnok gazok és bunkók, hogy a többségét képtelenség kiismerni. Ugyanakkor könnyedén kerülhet a bögyükbe! Csak éppen nem abban az értelemben, ahogyan azt szeretné…
Felnevet abban a pillanatban, amikor a nő a bekopogás lehetőségét felhozza.
- Ne haragudj, most ezt így elképzeltem: BEKOPOGNI?! – kacag tovább a fejét rázva. – Ha megközelítek egy ilyen kibaszottnagy területet, egy külön rezidenciát, akkor az lesz az első dolga a katonáknak, hogy kiluggatnak. Ha meg esetleg eljutok valamilyen megmagyarázhatatlan szerencse következtében a kapuig, és megkérdezik, mit akarok, akkor mit mondhatnék? Meglopni titeket, mert betegesen szeretek lopni? Mondjuk szíveket és éppen a vezetőtökére pályázok csak úgy heccből?
Még egy darabig eljátszadozik gondolatban ezzel a nevetséges szituációval és magában úgy röhög az egészen, mint valami elképesztően szar viccen öt feles után. Tényleg, ha ezt túléli, biztos az lesz az első dolga, hogy leissza magát a sárga földig, elvégre meg fogja érdemelni…! A helyzettel járó stresszt meg biztosan egy kis aranyoskával fogja enyhíteni, kérdés, melyikükért fizessen, mert olyan mások tudnak lenni... A nő meg mintha csak olvasna a gondolataiban, úgy hozza fel a bor megkapásának lehetőségét, melytől azonnal felcsillan a szeme a tőle megszokott bohócos vigyor kíséretében.
- Ha bizonyítanom kell, állok elébe, csak sajnos pont nem úgy kell, ahogyan azt preferálnám – sündörög megint a perverz témái körül, de inkább ejti is, mert a boszorkány pont nem annyira értékeli őket. Egyelőre.
- Most kutya vagyok vagy madár? – billenti oldalra a fejét egy jófiús mosollyal, bár már magában megfogalmazódik a válasz, miszerint mindkettő. Madár, mert olyan szabadon kószál, ahogyan csak akar, elvégre, ahogyan azt megmondta, az árnyak közt is árnyként mozgolódó alak ő, és kutya is, mert hűségesen halad a leánykák sarkában nyálcsorgatva egészen addig, amíg meg nem kapja a jutalomfalatokat a macskás hízelgéséért. Ó, akkor igazéból még egy macska is… Jó tudni.
- Sok hatás? – kunkorodik ismét a szája egy széles mosolyra. – Végül is nem egyszer vertek már el, végigtapizva így ezt a gyönyörű testet – mutatna végig színpadiasan magán, de még mindig csak a csuklóit tudja mozgatni, ettől függetlenül megkísérel egy hasonló hatású mozdulatot. Szórakozottan figyeli aztán a lóbált tőrt, és most már belül sem izzad túlságosan, mert egyre kevésbé tart attól, hogy belekerül valamelyik tagjába – esetleg lemetszi azt a ritka és szeretetre méltó ékszerét, ami minden nő álma lehet csak. Meg valakinek a valóság is.
- A helyiekről? Gondolom, nem arra vagy kíváncsi, hogy melyik lányka üldögélt az ölemben, de az biztos, hogy jó csajok vannak itt – mutatja jobbjával elégedettségét egy kör megformálásával hüvelyk- és mutatóujjának összeérintésével. – Kezdetnek meg szerintem megteszi, legalábbis tőled biztosan nagy kegy ez is, mert hát feltételezhetően se csókot nem kapok tőled, se olyan engedményt, hogy az egyik kezemről szeded le ezt a szart és megfogom az egyik cicid. Mondjuk a ruhák sokat tompítanak az élményen, szóval… Napoljuk is – hesseget, elvetve az ötletet, aztán hátradől, tűnődve nézve fel pár pillanatig a plafonra, gondolkodva azon, mi lehet a nő számára annyira érdekes és titkos, amiről nem kéne tudnia, de bizonyíthatja is vele, hogy van tehetsége. – Kis ajándékért kezdjük egy kisebb dologgal. Szerintem az nem meglepő, hogy tudom az őrjáratokat és a vonalaikat, máskülönben már régen megtaláltatok volna. Meg mindig akkor mentem a raktárba vagy pincébe vagy mi a halálba, mikor nem szólított oda senkit a kötelesség. Mondjuk volt párszor olyan, mikor valaki lemerészkedett oda és kicsit csórt a piából és a kajából… És nem, nem én voltam! Gondolkodtam azon, hogy seggbe rúgom vagy leütöm, hátha rajtakapják és megbüntetik, mert elképesztően nagy bennem a kárörvendés, végül elvetettem – vonja meg a vállát. – Van pár titkos járata is az épületnek, bár szerintem ezekről is tudsz, hiszen úgy ismered, mint a saját tenyered és saját tested – vigyorodik el ismét. – Mindenesetre kicsit gyakran használtam mostanság, mert azok gyorsabb és rövidebb utakat biztosítottak, csökkentve a lebukásom esélyeit. Ezt nyilván bizonyíthatom úgy, hogy akár elvezetlek ahhoz az ajtóhoz vagy úgy, hogy csak végigkeresteted ezeket a járatokat, amiknél nincs akkora por. Viszont nekem nem úgy tűnt, hogy egyedüliként én sündörgök ezeken a helyeken, hanem valaki más is aktívan használja, aki nem te vagy... Egyelőre nem követtem őt, mert értelmetlennek találtam, elvégre én csak egy pióca vagyok, aki másokon élősködik, és ha valamelyik szarkavaró süllyedő hajót varázsol bármelyik helyről, én elpucolok. Ugyanakkor, mivel ehhez az kéne, hogy elhagyjam ezt a helyet és időigényes lenne felgöngyölíteni pár ügyet, felhozok mást is... - dől kissé előrébb. - Bizonyára értesültél arról, hogy Dreyndra hadvezérasszony, vagyis inkább dezertőr elkapta az erdeiek királyát... Sokan szerintem halandzsadumának találták, de valóban így történt, elkapta - biccent egyet, mintha ennek bizonyosságát akarná erősíteni vele. - Arról viszont tudsz, hogy megszöktették? - érdeklődik, kis szünetet hagyva. - Azt rebesgetik, hogy két hülye gyomzabáló tette, vagy inkább egy félvér vörös kurva és a palija, aki majdnem kicsinálta a vöröst egy sötételf átok miatt. Mindenesetre beszöktek, kinyírtak néhány katonát, akik az útjukba kerültek, aztán vitték a királyt úgy, hogy EGY szemtanúja maradt ennek. Elhiszed te ezt? - kuncog.

Persze mindenhez van hozzászólni valója. Miért is ne lenne neki egyetlen egyszer? Kezd komolyan az idegeimre menni a hülyesége, de persze erre is felelek neki egy kicsit ideges tekintettel:
-Munkát kérhettél volna, mindig szívesen látunk önkénteseket.-nem akartam tovább fejtegetni neki a dolgot. Varrjon rá gombot ez a kis tetves!.... huhh meg kell nyugodnom. Huhh…
Persze sikerül megnyugodnom... Úgy két percre, mire megint kijön belőle egy perverz megjegyzés az irányomba. Miből veszi a bátorságot ez a senki, hogy ilyen dolgokat emeljen a szájára?
Persze ezt nem is engedtem el a fülem mellett, hamar landolt az egyik hajtincse a kezemben...
-Még egy ilyen és nem a hajad hanem a torkod lesz elvágva.-mondtam neki hidegen és ridegen. Persze jó volt nézni az új kopasz foltot a fején, így már egyhamar nem fog szóba állni vele egy nő sem... A feje tetején egy ízléstelen levágott folt... Király! Még így tetszik is, pont illik a balfék megjelenéséhez.
-Szóval gondolom látod ha hülyeséget és nem odaillőt mondasz megbüntetlek, és még olcsón megúsztad! Szóval mesélj a titkokról.-ezután egy széket húztam oda elé amire én ültem le. Két kezemmel a támlára magam előtt támaszkodtam és hallgattam amit mesélni akart.
Először rátért egy rejtélyes helyre a kastély alatt, amiről tudok is, sőt kitér arra is, hogy van egy alak aki rendszeresen arra jár... Tudok arról is, így elmosolyodom. Tudom jól, hogy az egyik őr az, akit mindig nappalra osztanak be, azt hiszem a neve Fa'lat Ilorn. De aranyos, hogy róla is tud, amúgy a vicc az, hogy aranyom azt hiszi nem tudom mennyiszer jár oda. Szerencsére még nem volt belőle baj, műszak után jár oda. És mellesleg kifizeti mert annyival kevesebb a pénze.
Minden esetre amikor előre dől, akkor mesél a kitaszított Dreyndra tábornokról.
-Hallottam róla, hogy megszöktették a királyt, és azt is tudom, hogy Dreyndra tábornok volt aki alól kiszöktették. Nem véletlen népszerűtlen Capitolban. De mond csak, most hol van a tábornok, ha ennyire tudsz mindent róla? Meg mesélj más fajokról, azt is megígérted nekem.-nézek rá érdeklődően, hiszen ezen információk elég sokat érhetnek nekem. Nem mellesleg ha tényleg tudja hol van, akkor előnyhöz jutok másokkal szemben, de főleg vele szemben. Persze nem felejtem el, hogy én is ígértem neki valamit, így amikor belekezd a sztori második felébe, akkor felállok és lassan odasétálok elé, a tőrt felemelem, majd egy pár másodperc után letérdelek és elvágom a jobb lábát tartó kötelet.

Amrekth

Halkan kuncog az ideges választ hallva.
- Ja, csak az az egy bibi, hogy nagy eséllyel ezt a csodás testem használnátok fel, és egyelőre nem szeretnék beállni riogatni a kapuknál feltűzött hullaként. Az is egy önkéntesi munka végső soron, önkéntesen jöttem kinyiffanni – veti fel, mintha kísérteni akarná a saját sorsát, mindemellett kifejezetten jól szórakozva, ám a kunkori vigyora azonnal le is hervad, mikor egy tincse mindenféle fodrászati professzionalitás nélkül levágásra kerül. Az a drága, gyönyörűséges és selymes haja! Mégis hogy merészelte ezt tenni?! Egy pillanatra szólásra nyitná a száját, hogy megint elkezdje a maga nagyképű megjegyzéseit osztani, aztán becsukja a száját, és enyhén lehajtott fejjel bámul fel rá.
Ez a szuka tényleg képes lenne elvágni a torkom… tűnődik magában. Persze nyilván könnyű, ha le vagyok kötözve, de ha el lennék engedve…
Visszafogja a széles mosolyt, ami erre a gondolatra felmerül benne, és inkább az éles pengét bámulja, visszafogva a pánikot, mert a torkán még inkább sóhajok meleg cirógatását akarja érezni, nem egy kurvahideg pengét, hogy azt a saját vérével melegítse fel. Vért csak és kizárólag akkor hajlandó hullatni, ha azt egy nő körmei miatt kell vagy akkor, ha valamit nagyon el akar lopni, egyébként az a legszentebb nedű!
Mindenesetre nincs mese, vagyis éppen ez az, hogy van, mert ez a szajhának is rossz boszorkány követeli rajta. Legalább ha perverz megjegyzései lehetnének felé...! Annyira nehéz ezeket a dumákat nélkülöznie, mert hát na, a legtöbb nőszemélyt egy igazi szépségnek találja, akinek alatta a helye - noha nem veti meg a helycserét sem -, és sürgősen keresnie kell valami más megoldást, amivel azt a fagyos szivecskét megolvaszthatja. Még a végén ő is elhidegül tőle, pedig egy próbát igazán megérne, hátha... Végül is talán az információkkal megveheti őt, bár amennyire nagyra van magával és amennyire magabiztosan üldögél előtte, egyre inkább csak elveti ezt a lehetőséget. Hát... A kíváncsi kanosságát egy darabig kénytelen lesz félretenni, de ha innen kijut, akkor rohan is vigaszért egy menyecske keblei és lábai közé, mert ezt igazán nem lehet sokáig viselni. Ekkora egy rideg-hideg sziportyót! Összetöri szerelmes szívét...!
Az eddigi információk láthatóan nem nyerik el annyira a nőszemély tetszését. Na sebaj, attól még, hogy tud róluk, közölte azt, mit fedezett fel ezen a területen, ami ugyanúgy egyfajta bizonyítása lehet annak, milyen szinten űzi a tolvajlást és rejtőzködést. Persze túl sokat sem tud, nehogy még a végén ez legyen az oka a kivégzésének, azért az meglehetősen kellemetlen lenne, és nem szeretne megismételni egy korábbi esetet, ahol majdnem azért tépték cafatokra, mert sokat tudott... Azt mondjuk vállalná, hogy azért üldözzék, mert a kedves feleséget elvitte egy körre. De már megint itt járnak a gondolatai, hát milyen mocskos fantáziája van már?!
Szörnyű vagyok... jegyzi meg magában ironikusan, végül elmerül az információk csepegtetésében, egy kellemes magabiztos mosollyal a képén, végig szinte farkasszemet nézve a nővel. Semmi illetlenség nem következik ezek után, nem nézi a melleit, nem kezd el arról ábrándozni, milyen is lehet a ruhadarabok nélkül, végig egyenesen az arcába bámul, és bár felmerülhet az a gondolat, hogy engedelmes kiskutyaként, már-már farokcsóválva üldögél a széken, inkább egy ravaszdi róka és álnok kígyó pillantását birtokolja, de hát ez amolyan sötételfes sajátosság.
- Hogy hol van? Hát... - felpillant a plafonra tűnődőn, hangosan hümmögve. - Tekintve, hogy az eltűnése kapcsán senkinek nem szólt, így elképzelésem sincs. Talán hisztiből távozott, mert Uráldur hadvezér nem volt hajlandó elmenni a hadvezérasszony által rendezett vacsorára a király elkapását követően... - kuncog a saját feltételezésén, aztán visszaveszi a sunyi vadász ábrázatát, ígéretekkel teli tekintettel. - De természetesen megpróbálhatom kideríteni a tényleges indokokat, ha ez a szíved vágya, engem ugyan nem érdekelt idáig a holléte... Tudod mostanra már, csak egy piti tolvaj vagyok, ugyanakkor azt tudom, hogy valami démoni szerzet vette át a vezetést addig, amíg a dezertőr vissza nem tér - enged meg egy újabb jófiús mosolyt, figyelve, amint kikötözésre kerül az egyik lába. Még jó, hogy egy nyomorult teremben vannak, amit katonák őriznek és a kezei továbbra is megkötözve, különben, ha ez jelenetené a szabadulását, akkor biztosan a következő pillanatban rúgná meg, legyen akármilyen vonzó nő is, de a tökei és a saját szabadsága fontosabb. Mindemellett megkopasztott kakas se szeretne lenni, azért az ékes tollai értékesebbek annál, minthogy egy ilyen szipirtyó miatt kitépkedjék.
- Hmmh... Mennyire érdekel téged a szövetségkötés és az utána lévő térdrekényszerítés, egy igazi, zamatos árulás? - érdeklődik. - Ugyanis találtam valamit, amivel a törpéket biztosan megveheted magad mellé... Legalábbis egy rétegét mindenképp úgy egy-két évre legfeljebb. Bizonyára tisztában vagy vele, hogy mennyire elzárkózó egy nép is ők és hogy mennyire kevés élelmet képesek termelni azokon a zord, sziklás vidékeken. Akárcsak mi, de... - tart egy kis szünetet. - Van egy kis eldugott barlang jóformán a démonok faszán egy kibaszotthideg hegynél, és benne... Lássuk csak... Ha a barlang nehézségein átjut a sötételf, akkoorr... - húzza az időt. - ...olyanra bukkan, amiért a törpök megvesznének. Napfényhez hasonlítóan világító kövek. De nem ez minden! - emeli meg csuklóból kézfejét, kinyújtva mutatóujját. - Pár növény megtermett ott. Fogalmam sincs, mióta érhetnek vagy mióta lehetnek ott, az biztos, hogy még a démonok is hagyják a picsába azt a helyet, olyan faszfagyasztóan hideg van arrafelé, és nyilván engem küldenek, hogy ugyan hozzak már belőlük... De lényegre visszatérve... Megtermett ott olyan növény, aminek napfényre lenne szüksége, és tudod, mit? Ehető volt. Én ettem is, mert kurvára éhes voltam, azt hittem, beledöglök, úgy ki akart lukadni a hasam, aztán amint jól telezabáltam magam és elindultam visszafelé csalódottan, mert hát kincs nem volt, és ideiglenes otthonomba visszatértem egy jó feladat után, összeszartam a gatyámat a szó legszorosabb értelmében, úgy lecsapott rám utána néhány fasza betegség. Úgy egy hétig lábadoznom kellett emiatt a szar miatt, és először azt hittem, csak elrontottam a gyomrom vagy megfáztam. A kristályok egy nagyobb részét eladtam annak, aki kért belőle, mert valami ékszerbuzi volt a fickó, én azért néhányat megtartottam, és az ideiglenes rejtekhelyemen felhasználtam, hátha esetleg én is ki tudok keltetni pár növényt, ha éppen felkopna az állam. És mi lett a vége? - tárja szét kézfejeit, mintha a nőtől várná a választ, de megválaszolja ő maga. - Sikerült! Elsősorban a termést aztán eladtam, mert nekem nem volt rá szükségem, de errefelé, főleg az élelemben nagyon szegény vidékeken nagyon meggazdagodtam belőle. Az üzlet jól ment, lassan már azon gondolkodtam, hogy felhagyok a tolval létformával, ám nemhogy rájöttem, nekem ez nem menne, de még tönkre is tették az üzletem! Elkezdtek olyan panaszok érkezni, hogy akik az általam osztogatott ehető termésből ettek, azok mind egy szálig megbetegedtek egy idő elteltével... Aztán felgyújtották a helyemet, én meg takarodhattam onnét és kereshettem más lopható dolgot magamnak. Azóta nem tértem vissza, mert a fasznak se hiányzik az a hideg közeg és a szörnyekkel telekúrt vidék, de mivel neked sereged van, talán egy megfontolandó lépés lesz ez a számodra. Eladod a törpéknek... Kapsz érte rengeteg ércet, fegyvert, pénzt, megszeretnek téged... Ők elkezdik termelni a föld alatt a saját kis cuccaikat ezekkel a kristályokkal... És végezhetnek saját magukkal is akár, de mindenképp legyengülnek, a hülyék meg nem fognak rájönni azonnal, mitől van ez. Ez mennyire tetszik?

Nem kommentálom a megjegyzését ami a kapuőröket illeti, hiszen úgy sem tudom meggyőzni róla, hogy nincs igaza, sőt, a mostani helyzet is inkább őt támasztja alá. Így ezzel nem is időzöm sokáig viszem tovább a beszélgetésünket. Az érdekes történeteket amiket mesél kérdésekkel folytatom az irányába.
Persze a gyáva Dreyndráról nem tud többet legnagyobb sajnálatomra, de felajánlkozik, hogy megnézné, de előbb hagyom hadd folytassa:
-Előtte mesélj még nekem, mond el mit tudsz még.-mondom neki egyszerűen, miközben a lábait elengedtem.-Attól függ mit tudsz ajánlani nekem, mindenképp megfontolom az alapján Amrekt.- Ezután a szobában sétálgatva fel-s alá hallgatom meg a történetét a törpékről, melyet először kétkedve hallgatok, de aztán amikor elkezd jobban belemenni a hegyekbe és az eldugott részekbe megállok neki háttal és a vállam felett átnézve figyelem a szemem sarkából. Amit mesél... Több mint amit remélhettem! De vajon igaz? Vajon tényleg a hegy alatt lenne ilyen kristály? Vajon ha ez igaz is, akkor amit mellé mond, hogy növény termelhető a fényében... Ha ez igaz akkor a törpöknek ez tuti kelleni fog, bármi áron. Már csak az a kérdés, hogy hogyan tudnám ezt az egészet kihasználni?
-Hmm... Ez túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. De tudod mit hiszek neked.-fordultam vele szembe, majd leültem megint elé a székre.
-Őrök gyertek be!-szóltam ki, majd az ajtót kinyitva két őr jött be rajta, akik az ajtó előtt voltak.
-Mit szólnál hozzá, ha felvennélek? Van egy ajánlatom neked.-álltam fel ismét és a jobb vállára tettem a bal kezemet, majd így folytattam:
-Ha ez igaz amit mondasz és el tudsz oda vinni, akkor itt nálunk kapsz érte szállást, ételt, italt és minden egyéb dolgot amit szeretnél, vagy ha ez nem jó... a városban megszervezem ugyanezt neked. Ha ezek a kristályok léteznek... Tudod ez mit jelent?-néztem rá, majd elengedve a vállát egy picit arrébb sétáltam, majd egy picit felnevettem--Már csak meg kell tudni, hogy hogyan tudnánk eljuttatni a törpökhöz és hamar nagyon híresek tudunk majd lenni. Ehhez pedig kellesz nekem.-mondtam neki keresztbe tett kezekkel, majd előredőlve a két őrre néztem:-Ti vagytok a tanúk, ha elfogadja akkor menjetek szervezzetek neki ma estére meg mindent, ha nem pedig akkor... majd azt még meglátjuk... Szóval Amrekth mit felelsz? Elvezetsz a hegyhez engem és eladjuk a törpéknek a kristályokat?

Amrekth

Beszél ő addig, ameddig ki nem vágja magát, ahhoz még túl keveset élt, hogy most feladja vagy elfogadja a kinyúlását, ha van lehetőség menekülésre. Azért na, még pár nőcskéhez el kell mennie, néhányat meg meglátogatna a halála előtt, hátha értékelik a gesztust, mindenesetre még nem gondol ezekre, inkább a szabadulás útjának köveit igyekszik kirakosgatni, és jobb lenne a hadvezérasszony lábai közé is vezeti ezt az utat, egy darabig le kell tennie róla. Na nem baj, majd kacsázik egy kicsit, aztán valamit úgyis sikerül elérnie.
- Ugye? Én se hinnék magamnak, ha ilyen faszságokkal dobálóznék – tárja szét a karját, vagy legalábbis a tenyereit. – Így kezdem megtisztelve érezni magam, hogy te elhiszed. Végső soron veszteni valód nincs, legfeljebb valamennyi időd megy pocsékba, ha mégsincs úgy, ahogyan azt én mondom, de akkor meg azt leverheted rajtam... – tűnődik el a plafont bámulva összeszűkített szemekkel. – Ha meg igaz – én pedig történetesen sohasem szoktam hazudni -, akkor meg elég jól jársz... – gondolkodik tovább hangosan, majd a nő felkiáltására kissé összerezzen elsavanyodott pofával. Nem kifejezetten vágyik az őrök társaságára, még a végén megvernék őt irigységből! Na jó, viccet félretéve inkább attól fél, hogy visszadobják a dutyiba valami mocskos fasz mellé, aki annyira megzakkant, hogy rámászik. És sajnos ezek a szép vonások nem eladók vagy megkaphatók akárkinek!
Egy darabig elnézi őket, és mikor a nő folytatja, némi értetlenséggel pillant rá. Láthatóan nem volt biztos abban, hogy bármit is elérhet így, ugyanis már hozzászokott ahhoz, hogy ilyenkor visszadobják az ürülék és patkányok közé, ahonnan aztán meg kell lógnia, ha nem akar sem rabszolga, sem kutyakaja lenni. Senki se akart idáig időt pazarolni rá, hogy kiderítse, mi igaz és mi hamis, ami kijön a száján, de úgy tűnik, fordulatot fog venni az élete így. Hacsak a végén mégis el nem vágják a torkát... Végső soron mondjuk még ez a helyzet is jobb, mintha rácsok mögé dugnák ismét, így nem is rágódik sokat a dolgon, elvégre csak előnye származhat belőle.
Felnéz a másikra, mikor közelebb jön hozzá, és ahogy elkezdi ecsetelni, mégis mit kaphat itt, óvatosan a katonákra sandít, sejtve,  hogy itt most nem engedhet meg perverz  megjegyzéseket, de anélkül nem is ő lenne.
- Azért a minden egyéb dologgal szerintem vigyázz, mert még a végén erre hivatkozva fogom követelni, hogy a cicijeid közé nyomhassam az arcom. Mondjuk azért egy-egy kemény út után igazán megengedhetnéd majd nekem... – suttogja egy csibészes mosollyal, végig a nő szemeibe nézve, ezzel is próbálva komolyabbá tenni a megjegyzését és nem egy olyannak tűnni, aki teljes mértékben ebbe van belehülyülve. Csak majdnem teljes mértékben. Mindenesetre a továbbiakat egy bárgyú vigyorral hallgatja – vélhetően egy pofon után -, és mikor ismét a csatlakozásának kérdése merül fel, akkor a lábaival nyújtózik egyet, ha már legalább azok elengedésre kerültek.
- Hááát, nem is tudom... – húzza egy kicsit az időt. – Tekintve, hogy csak előnyöm származhat belőle, ha elfogadom, meg a helyzetemből ítélve más választásom egyébként sincs, így miért is ne? Az, hogy a törpék a végén élnek vagy halnak, úgyse érdekel. Csak aztán nehogy úgy dobj el a végén, mint egy agyonhasznált rongyot, mert sírni fogok! Szóval elfogadom, de még lelkesebb lennék akkor, ha esetleg visszakaphatnám a cuccaimat. Azokat esetleg visszakaphatom? Ja, meg esetleg a nevedet is megtudhatom? Mert gondolom, azt továbbra sem szeretnéd, ha cuncimókusnak vagy aranybogárnak, esetleg kiscicának hívnálak, hiába szeretnélek becézgetni - jelenik meg a képén egy széles vigyor.