//Néhol durvább jelenetek akadnak, így kiraktam a 16+ jelzőkét. Nem vészes szerintem, de a biztonság kedvéért ott marad.//

Egil zihálva kapkodott levegőért. Az elnyűtt, fáradt öreg testének minden porcikája ordított a fájdalomtól. Vér csorgott le a homlokán, és le kellett hunynia a bal szemét hogy rendesen lásson. A feje még mindig zavaros volt, és erős szédülés környékezte meg. A helyzetén a benne lüktető átok sem segített, amely percről percre egyre erőteljesebben ostromolta a önkontrollját. De még nem pihenhetett. Ahogyan kirántotta a pengéjét az előtte álló selfből, a férfi egyenesen nekizuhant, és nem kis erejébe tellett hogy ne essen el. Egyetlen jól irányzott mozdulattal lerúgta magáról az felhasított gyomrú katonát, akinek a belsőségei ettől a mozdulattól a csizmájára lötykölődtek. Felemelte a kardját, egyenesen a feje fölé, miközben lábai ösztönesen támadóállást vettek fel.
- Öljétek már meg, valaki ölje már meg ! – hallatszott egy ordítás. Nem látta hogy ki volt az. A tekintete teljes mértékben a felé rohamozó lándzsás felé fordult, aki üvöltve szúrt felé. A fegyverének markolatával elpattintotta a lándzsa élét, amely így célt tévesztve ártalmatlanul csúszott el a pikkelyvértjén, miközben ő maga is támadásba lendült. A markolat végével iszonyatos erejű ütést mért a férfi arcára betörve annak orrát, majd teljes erejéből lesújtott a férfira. Kínkeserves üvöltés hasított végig a csatamezőn, ahogyan a nyakából kispriccelő vér egyenesen az elf arcába fröccsent. Kirántotta a pengét a férfi nyakából, aki remegve, a nyakát markolászva dőlt el a véráztatta földön.
- Dögölj már meg te rohadék ! – rontott felé egy újabb self. Egy újabb hulla. Egyetlen jól irányzott vágással lemetszette a férfi alkarját, majd a penge lendületét kihasználva körbefordult, és elmetszette a sokkot kapott katona torkát. A férfi bugyborékoló hangok között dőlt arccal a földnek. Egy gyors pillanat alatt letörölte az arcát teljesen befedő vért és körülnézett a csatatéren. A kis tisztáson levágott végtagok és lefejezett hullák hevertek szerteszét, itt-ott néhányan haldokló, haláltusáját vívó katonával. De még mindig vagy két tucatnyi ellenféllel nézett farkasszemet. Megvetően köpött  egy véreset, a vállára fektette a kardját. Nagy levegőt vett, és a kezét a mellkasára téve próbálta visszafogni a testét egyre inkább elárasztó átok erejét. Még nem. Még túl korai.
- Mire vártok még ? – kérdezte. A selfek azonban nem mozdultak. Egy magas, meglehetősen jól páncélozott alak lépett elő, és levette a sisakját. Övén kard, hátán pedig íj lógott. Egy teljesen ősz, idős arc bukkant fel alatta, markáns jóképű vonásokkal. Ahogyan felemelte a kezét, a többiek meghátráltak és ő előrelépett. Furcsa módon a férfi megjelenésére a mélyből jövő lüktetés is abbamaradt.
- Miért ? – kérdezte a self. Egil értetlenül nézett vissza rá. – Miért harcolsz még ? Mi értelme van ellenállni ?  
Hogy mégis miért harcolt még mindig ? Nem értette a kérdést. Küzdött hogy...harcolt mert...
A mélyből érkező lüktetés adta meg a választ.
Ölni akart.
Egil megrémült. Ez...ez nem lehetett a válasz. Ha visszaemlékszik biztosan megtalálja a választ. Az igazi választ. De képtelen volt rá. Nem emlékezett semmire, csak azokra az évekre mióta idejött...de honnan ? A végtelen csatákra amiket vívott...de kiért ?
- A világ megváltozott. – folytatta a férfi. A belsőjében elkezdődő pulzálás egyre intenzívebbé vált. – Bármiért is harcoltál...
- Pofa be. – hörögte, ahogyan a lüktetések egyre erőteljesebben áramlottak át a testén.
- ...már rég elmúlt. Csak mond el hol a kő, és megígérem hogy gyors halálod lesz.
- Basszátok meg. - köhögött fel némi vért. Már nem sokáig tudott ellenállni a belsejében meghúzódó lénynek. Tudta hogy minél hamarább végeznie kellett ezekkel, mielőtt elfajulhatnának a dolgok. A mellzsebéből kikapott egy guvix gyökeret és lenyelte. Készen állt. – Basszátok meg mind ahányan vagytok.
- Akkor pusztulj... – csatolta vissza a sisakját a self. - ...Loch’Mai.
Ahogyan a parancsnok megadta a jelet, a katonák nekirontottak. Egil egyetlen erőteljes csapással lefejezte az első támadóját, a fejét pedig a többiek közé rúgta. A következő pillanatban egy lándzsa felhasította a kezét, egy toronypajzsos alak pedig egyenesen arcon csapta a pajzsával. A földre zuhant, de egy pillanatig sem volt tehetetlen. Ahogyan hanyattesett, felhúzta a lábait, és hátragurulva maga elé lendítette a súlyos kardját, térd felett amputálva a fickó lábait. Pont időben pattant fel hogy hárítson egy arca felé tartó kardot, amikor egy buzogányos jelent meg a szeme sarkában. Teljesen tisztában volt vele hogy sem vetődni, sem hárítani nem tudja, ezért a legrosszabb opciót választotta. Berántotta a fegyvere markolatát az arca elé. A becsapódás olyan iszonyatos erejű volt hogy egyenesen a levegőbe repítette. Bár a fegyvere markolata megóvta attól hogy betörjön a feje, egy pillanatra még így is teljesen elfeketedett minden.
Hirtelen pulzálás lökte vissza a valóságba. A fájdalmas valóságba. Nem tudta hogy hol van, és nem értette hogy mit csinál. A látása homályos volt, a feje zúgott. Alig hallott valamit, és alig tudta mozgatni a tagjait.
- Pusztulj ! – hallatszott egy tompa üvöltés. Értetlen tekintettel nézett fel, és csak az utolsó pillanatban látta meg a felé rohamozó lándzsást. Nem tudott mit tenni. Pokoli fájdalom hasított a testébe, ahogyan a lándzsahegy átdöfte a vállát. Kínlódva üvöltött fel, de a keze az akarata ellenére, szinte reflexből mozdult, lemetszve a támadója kezét csuklóból. Már ketten üvöltöttek. Kínlódva tápászkodott fel a földről, de egyben neki is tántorodott a sziklának. A fogát összeszorítva engedett a belsőjéből áramló erőnek, és egy mozdulattal forgáccsá morzsolta a fegyver nyelét a hegyénél. Ahogyan kezdte visszanyerni a hallását, észrevette hogy a fickó még mindig teli torokból siratja a kezeit. Egyetlen csapással elnémította. Azonban ahogy egyet levágott, újabb három lépett a helyébe. Szinte egy pillanatra sem hagyták szusszanni. A három támadója folyamatosan támadta őt minden oldal felől, fokozatos meghátrálásra kényszerítve őt. Tökéletes összhangban támadtak, egy kiválóan fedezték egymást, folyamatosan védekézésre késztetve őt. Azonban ez nem volt tökéletes. Egil mindössze egy szempillantásnyi ideig pillantott meg egy rést a három védelmét, és azonnal lecsapott rá. A pengéjét az baljáról támadó katona lábába szúrta, majd oldalra pördült, félelmetes erővel lendítve meg a kardját. Egyenesen a férfi térdére csapott, lemetszve annak lábát, majd átfordulva onnan egy jól irányzott vágással lecsapta a második katona fejét. A harmadik támadója vad őrült ordítás közepette vetette rá magát, azonban a dühe elvakította. Könnyedén hárította a férfi fegyverét a sajátja keresztvasával, majd megragadva a páncéljánál megfejelte azt. A hátratántorodó selfnek esélye sem volt reagálni pengéjére amely felnyársalta őt. Felnyögött, majd térdre rogyott ahogyan rémült, fájdalommal teli tekintetét Egilre vetette.  
- Neya ! – hallatszott egy női sikoly tőle nem messze. Ahogyan oldalra tekintett, egy térdelő nő halálra rémült arcát pillantotta meg. Még a fegyverét is elejtette és kezével a száját takarta. Talán sokat jelenthettek egymásnak. Talán ez nem az ő dolga. Kirántotta a férfiból a pengét és odasétált hozzá. A szeme sarkából látta ahogyan többen is rohannak felé, de nem törődött vele. Ahogyan a térdelő self kiüresedett arca felé fordult, tövig szúrta belé a fegyverét. Annyi kegyelmet adott, mint amennyire ő maga is számíthatott.
- Te átkozott fattyú ! – rontott rá egy alabárdos katona. – Hogy meré... – kezdett rá, de sosem fejezte be a mondandóját. Ő is felvágott torokkal hullott a többi közé. Egy pillanatig még nézte ahogyan a vérében fuldoklik, majd alsó állást vett fel, hogy nekirontott az ellenfelének, a tenyerével állcsúcson vágva meglendítette a fegyverét, megcélozva annak oldalát, de ekkor egy váratlan dolog történt. Iszonyatos fájdalom hasított a tenyerébe és a bal vállába. Ahogyan kiütötték a kardját a kezéből, egy pillanatra látta a saját kezét ahogyan egy nyílvessző valósággal odaszögezte azt a vállához. A következő pillanat egy kardot látott maga felé suhanni...lassan...megállíthatatlanul. Semmit sem tehetett. Érezte ahogyan a borotvaéles penge elmélyül az oldalában, és csaknem kettéhasítja. Fülsértő üvöltéssel zuhant a földre, az kezét az oldalára tapasztva. A fájdalom...elviselhetetlen volt. Ordított, ahogyan csak a torkán kifért, de a fájdalom nem múlt el. Várta a pengét ami véget vet az életének. Rémülten gondolt a halálra. Egy pillanatig félt tőle. Aztán elmúlt, ahogyan jött, a félelem úgy el is tűnt. Csak a fájdalom maradt vele.
Nem ölték meg. Kínlódva küzdötte rá magát hogy képes legyen felemelni a fejét. Valami színeset látott maga előtt, de elsőre nem tudta kivenni hogy micsoda. A fejkendője – döbbent rá. Keservesen nyúlt érte, de nem érte el. Minden erejét összeszedte, és a körmeivel kaparta magát közelebb hozzá. Minden egyes mozdultnál ordítani tudott volna, de a torkán már nem jöttek ki hangok. Vért és átkot köpött, és kínlódva küzködte magát előre. Mire elérte volna, hirtelen két csizmát látott maga előtt, ahogyan a mocskos talpaival rágyúrtak a kendőre.
- Micsoda szép kendő. – hallatszott a parancsnok hangja. Egil kétségbeesetten markolt bele a kendőjébe, úgy szorongatva annak szélét mintha az élete múlott volna rajta. – Remek trófea lesz belőle. Rólad szólva pedig... – taposott rá a fejére - ...úgy döglesz meg ahogy éltél, szörnyeteg. Emeld fel.
- Vicces kölyök vagy. – vigyorgott Egil, ahogyan két erős kar felrántotta a földről. Fájdalmasan felnyögött, de nem adta meg az örömet nekik hogy ordítson. Nem is kellett. Idő volt. Már nem tudta tovább kontrollálni az erejét. Ha szörnyeteget akartak látni, hát láthatnak egyet. – Téged öllek meg utoljára.
Elöntötte az erő, a belsőjéből fakadó, túláradó erő. A fájdalom, a kín...már mind a múlté volt. Nem érzett semmi mást csak végtelen, csábító hatalmat. Engedett neki. Rekedtes hangon felkacagott, ahogyan érezte hogy a teste megkönnyebbül. A szeme aranyszínűen csillant fel, a bőre pedig felhasadt, megvillantva a lila pikkelyeit.
Kirántotta a nyilat a vállából hogy megragadja az őt lefogó katona karjait, és teljes erőből elrúgta magát a legközelebbi fa lombkoronája felé. Egy pillanat alatt a levegőben találta magát, a markában két véres karral. Ahogyan a fa törzséhez érkezett, megkapaszkodott annak vaskos ágaiban, és lenézett a meglepetéstől még csak megmukkani sem tudó selfekre. Elsőként a parancsnok ocsúdott fel, lekapva a hátáról az íjját azonnal megeresztett felé egy lövést. Egil nem várta meg. Nagy erővel rugaszkodott el a fától, amely hangos reccsenéssel tört forgáccsá mögötte. Földet érve egy gyors szökkenéssel egy katona mellett termett, akinek nemes egyszerűséggel eltörte a nyakát.
- Öld meg ! – kiáltott rá a parancsnok egy csatabárdos fickóra. A katona meglengette a bárdot a feje felett, de Egil gyorsabb volt. Egy könnyed mozdulattal elkapta a karját, és mindennemű erőlködés nélkül eltörte. Elkapta a levegőbe repült fegyvert és belecsapta egy másik támadója arcába, majd annak kardjával leszúrta a még mindig a markában szenvedő selfet.
Újabb három támadó érkezett, de esélyük sem volt. Nemes egyszerűséggel feltépte első támadój torkát, majd kiragadta a kezéből a lándzsát hogy felnyársalja a buzogányost. Ahogyan a fegyver keresztülment a fickón, megemelte vele a fickót és áthajította  a feje felett. Harmadik katona holt fehéren bámult rá, majd futásnak eredt. De nem volt menekvés. Egy kézre fogta a lándzsát, majd egyenesen a hátába vágta.
Már csak a parancsnok volt hátra, aki remegő lábbakkal nézte a katonái lemészárlását. Köpni nyelni sem tudott, és csak reszketve nézte ahogyan az elf lassan megindult felé...